2012. október 6., szombat

Álomfejtés


Igazából fogalmunk sincs, hogy kell altatni.

A végigalvástól az óránkénti kelésig mindenre volt már példa az elmúlt másfél évben függetlenül attól, hogy milyen heurisztikát alkalmaztunk. Hosszú ringatás kendőben, kézben, vállon, ágyban, sírni hagyás egyre ritkább megnyugtatással, sírni hagyás megnyugtatás nélkül, éneklés (tehetetlenségemben egy idő után már a parasztkantáta alsó szólamát is énekeltem), itatás, éjjeli játék, olvasás, részünkről pedig idegeskedés, kiborulás, sírás, ajtócsapkodás, káromkodás, egymással üvöltözés, hisztéria, gyermekbántalmazó gondolatok. Nem kell tökéletes szülőnek lenni, hát nem is vagyunk azok. De az áhított elég jó szülőségtől (vö: Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő) is bőven messze érezzük magunkat akkor, amikor szűk 18 hónap alatt nem sikerült rájönnünk arra, hogy mitől alszik egy gyerek, mikor például én bármikor és bárhol képes lennék elaludni. Ülve, állva, akár most is, gépelés közben. Néha úgy érzem magam, mint a legnagyobb partyarc, aki hajnali négykor még átmegy a Piafba egy jó kis afterre, vagy úgy, mint Arthur Koestler regényének, a Sötétség délbennek főhőse Rubasov, akit kihallgatója tisztje a leglehetetlenebb időpontokban ébresztett a börtönben, hogy bevallja végre azt, amit tett, vagy éppen nem tett.

Közben nem értem, mert mindent mindig ugyanúgy csinálunk. A lefekvés előtti rutinhoz már-már kényszeresen ragaszkodva vacsorázunk, aztán kis játék, fürdetés, átöltözés, mesélés, hálózsákba be, villany leó, ringatás, kijövünk, pár perces sírás, aztán álomba ringatás. Fél kilenckor már alszik is. Minden éjszaka tökéletesen indul. Aztán viszont azt se tudjuk, hol vagyunk, hány óra van, amikor először felsír. Ha azt hiszem, tök sokat aludt, kiderül, hogy még egy óra sincs, máskor meg majdnem átaludta az éjszakát. Visszaaltatni néha két perc, néha másfél-két óra, és persze mindettől függetlenül néha 4-5 órára is képes visszaaludni, de volt már olyan is, hogy a komoly küzdelem eredménye egy erős hatperces alvás lett. Visszaosontam a szobánkba, betakaróztam, átmelegítettem magam alatt a kihűlt lepedőt, helyreállítottam a szinuszritmusom  majd felkeltem újrakezdeni. A tanult tehetetlenséget rólunk lehetne példázni, egyszer felkelünk vele játszani, máskor meg folyamatosan, felváltva altatunk, máskor meg különböző hosszúságú ideig hagyjuk sírni. Amikor aztán mégis felvesszük, vizet kér, majd pillanatok alatt megnyugszik, visszaejti fejét a vállunkra, majd ritmikus, alvást mímelő szuszogásba kezd, de közben nem tudhatjuk, hogy valóban alszik-e. Letesszük. Néha simán ki tudunk jönni a szobájából, ilyenkor még arra se ébred fel, amikor a vaksötétben a mellette lévő konyhában véletlenül felrúgok egy széket. Néha viszont milliméterenként emeljük fel a kezünket a fenekéről, óvatosan csökkentve ezzel a nyomást, néha az első parkettareccsenésre ébred fel, néha arra a minimális légmozgásra, amit a hangtalan ajtócsukás eredményez. Akárhogyis alakul, másnap küzdünk az ébren maradásért (én meg a lüktető fájdalommal a lábujjaimban), ellentétben a fiunkkal, aki tökéletesen van akár hat óra alvás után is. A legkiábrándítóbb, ha akkor ébred először, amikor mi még le sem feküdtünk, de azért ez szerencsére elég ritkán fordul elő.

Egyik elkeseredettségemben még a Suttogó mindent megold című könyvet is megvettem (be se linkelem), de hát egyrészt nem hiszek az ilyen túl kézzel fogható technikákban – 4É napirend (étkezés, ébrenlét, édes álom, én), no meg a mindig működő susog-ütöget módszer: fektesd a hasára, ütemesen ütögesd a hátát, mondd, hogy sssst, sssst, sssst, és akkor tuti elalszik. Aha, csak éppen nem marad a hasán, a bőgéstől meg még én sem hallom a saját ssssssst-egésem. A másik probléma, hogy elég hamar ideges leszek az olyan könyvektől – nem véletlenül hiányzik a könyvre mutató link –  amelyekben félrebiccentett fejjel, babanyelvet lefordítva szól ki az író a hülye olvasóhoz: „Hé, Anya és Apa, annak idején ti akartátok így. Most azért sírok, mert azt se tudom, mi a kiságy, azt meg végképp nem, hogyan aludjak most két meleg test közelsége nélkül.”

Amikor kitaláltuk, hogy gyerekünk lesz, egy dologtól paráztam igazán. Az alvástól. Lám-lám, az egy igazi probléma ez lett. Néha – mint például most is – elhatározzunk, hogy átmegyünk radikálba. Remek frázis a következetesség, de ember és főleg szülő legyen a talpán, aki ezt végig tudja csinálni. De azért időről időre (ennyit a következetességről) megpróbáljuk. Ha nem alszik vissza pár perc alatt, akkor hagyjuk sírni, amíg el nem alszik. Két ajtó is van a szobáink között, ha a fülemet is betakarom – szerencsére itt a hideg – és lenyomom a síráskor kialakuló heves szívdobogásom és még a befeszülő állkapcsaimat is el tudom engedni, akár vissza is tudok aludni. De ezt nagyon nehezen bírjuk. Megszakad a szívünk, ahogy még a csukott ajtók és a takaró alól is halljuk, ahogy egyre erősebben sír, zokog, annyira rángatja az ágyát, hogy az decimétereket távolodik a faltól, fogaival az ágy rácsait harapdálja, karcolja, csuromvizesre szopogatja a pizsamája ujját, néha annyira toporzékol, hogy csurog a forró izzadság a tarkóján. És hát ki tudja, hátha tényleg fáj valamije, fázik, melege van, szétkakálta magát, vért köp a sírástól, magára borította a szekrényt. Az egyetlen reménysugár, hogy volt három paradicsomi hetünk, amikor fél kilenckor, néma csendben, magától aludt el és egészen reggel hétig ki sem nyitotta a szemét. Pedig akkor is mindent ugyanúgy csináltunk, mind addig és azóta, szóval egyáltalán nem értjük. Mint ahogy azt sem, hogy miért múlt el nyom nélkül. Mindenesetre képes lenne rá.

Néhány rokonom már nem mer szólni, de pontosan tudom, hogy számukra a sírni hagyás – függetlenül attól, hogy mennyi ideig – kb. egyenlő az emberkínzással, az elalvás nehéz és félelmetes egy gyerek számára, a sírás pedig – hormonális szinten hatva – maradandó károkat okoz. Kortizol, a stresszhormon. Ő a mumus az egyik iskola szerint. Mi egy másik iskolába járunk és nem is tervezzük, hogy máshol tanuljunk tovább.


Bejegyzések a témában

4 megjegyzés:

  1. Őszinte részt vétem.
    Mi már jó ideje a másik iskolába járunk ;)

    Az altatással azért van gond, mert azt nem megtanulja a gyermek az elalvást, átalvást, hanem megérik rá az idegrendszere. Mindaddig "gond" szokott ez lenni, míg hamarabb várják el a gyermektől a mindennapos teljesítményt (az éjszaka átalvását akár egyedül, akár a szülői ágyban), mint ahogy valóban képes lenne rá minden egyes nap. Azt gondolom, hogy a valódi "gond" általában a szülői elvárásban gyökerezik :)

    Kezdetben (első 5 hónap) nálunk is volt minden próbálkozás - sírni hagyás is. Aztán megváltás volt a közös ágy - és a cicin altatás :)
    A mi esetünkben a sírni hagyás alapjaiban rongálta meg az én anyai kötődésem a gyermekhez :S

    Most mi a helyzet nálatok, így a 23. hónap táján?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valahogy eltűnt, amit tegnap írtam ide, bemásolom:

      "Kedves Vica!

      Természetesen sem akkor, sem azóta nem volt olyan, hogy órákon át hagytuk volna bömbölni a gyerekünket. Egyszer volt talán, hogy fél órán keresztül nem mentünk be hozzá, de azalatt se sírt végig, csak mi, de aztán másnap három perc alatt elaludt, így aztán valójában csak javított a viszonyunkon. Meg hát nem viszünk át haragot egyik napról a másikra.

      A helyzet azóta - nos - változó, hol jobb, hol rosszabb, lásd legfrissebb bejegyzés"

      Törlés
  2. Szia Apu,
    szerintem amit itt leírsz, az elég durva, bár kétség kívül őszinte:
    "elhatározzunk, hogy átmegyünk radikálba. Remek frázis a következetesség, de ember és főleg szülő legyen a talpán, aki ezt végig tudja csinálni. ... Két ajtó is van a szobáink között, ha a fülemet is betakarom – szerencsére itt a hideg – és lenyomom a síráskor kialakuló heves szívdobogásom és még a befeszülő állkapcsaimat is el tudom engedni"
    Sok mindent ki tudok olvasni a fenti soraidból, de a gyerek igényeire való érzékenységet nehezen. Nem azt mondom, hogy nálunk soha nem sír a gyerek elalváskor, vagy nem ébred fel, de legalább ott vagyunk mellette és próbáljuk megnyugtatni. Ha nekem kéne választanom, hogy egyedül sírok, vagy a kedvesen ölelő karjában, hááát. könnyű eldöntenem, hogy melyik a megnyugtatóbb

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Vica!

      Így, kiragadva, tényleg elég durva, de azért a jegyzőkönyv és a gyámügy kedvéért: pár alkalomról beszélünk csupán, és szó sem volt órákig bömbölni hagyásról, egy-egy alkalommal - végső elkeseredésünkben és tehetetlenségünben (ez, a szöveg nem idézett maradékából elég jól átjön) - valóban nem mentünk be hozzá mondjuk fél órán keresztül, cserébe másnap 3 perc alatt magától eladudt.

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.