2012. november 11., vasárnap

Casting, minden



Áphúúúúúúú
Mámmmmmááá
Máaphúúúú
Apmámmmmááá
Mammmáááaphúúúú

A fiamnak három mamája (abból két nagymama), egy papája (nagypapa) és egy apukája (én) van. Aztán van csomó unokatestvére (9), egy-kettőnek már a nevét is tudja, nagynénjei, nagybácsijai, illetve vannak a mi unokatestvéreink, de azt a rokoni fokozatot már nem ismerem a fiam szemszögéből nézve. 

No meg van az utca embere: nénik és hapik, de ők most nem játszanak.

Mi vagyunk egy film potenciális szereplői, akik közül a fiunk kénye-kedve szerint válogathat. Hogy mikor, kire vágyik, nem annyira tudjuk, illetve - és ez már inkább probléma - nem mindig tudjuk  az igényelt embert rendelkezésre bocsátani.

Mondjuk.

Felébred reggel. Höhö. Mondjuk most vasárnap hajnali fél hét van. Szóval felébred hatkor, sír, magamhoz térek, bemegyek a szobájába, ahol elég sötét van, nem tudja, ki vagyok, kezdi egy mammamammamamma-val, hátha bejön. Aztán meghallja a hangom, most jó vagyok én is, kiveszem, mondja inni, kap, megpróbálom a vállamra biccenteni a fejét - ez jelentené azt, hogy még visszaaltatható -, de nem engedi, tehát annak ellenére, hogy höhö, neki már reggel van. Olvasok neki, játszunk, most blogot írok, ő meg épp kéri, hogy vegyem le a pizsamáját. Rövid szünet.

De van olyan is, hogy nem vagyok jó, kitartóan mamázik, bömbölve mamázik, néha ilyenkor meg tudom nyugtatni, el tudom terelni egy-egy rettenetesen izgalmas állattal, beugrató kérdéssel, hol a macska, hol a macska, mutasd meg a lovat, mit mond a tehén, deokosvagy, múúúúú, múúúú, mondja ő is, aztán újra mamázik, feszíti magát, megunom, lerakom a földre, berongyol a mi szobánkba, mamamamamaa, csinálhatom, amit akarok, mondjuk alhatok, ami kicsit azért jó, de van bennem bőven bűntudat is. És hát ennyire még én is tudok gondolatot olvasni - no meg beszélünk is néha -, a feleségem oldalról sem kevésbé disszonáns ez.

És ez még a jobbik eset. Mostanában egész gyakran van olyan, hogy annak ellenére, hogy egész délután megy az apúúúúúúú-aaaaapúúúúúú-aaaphúúúúú, mire hazaérek, már valahogy nem tud értékelni, alig nyúlhatok hozzá, nem simogathatom, mert idegesen eltol magától. Ha pedig felveszem, egyből átkéredzkedik (tényleg így írják!) a mamájához, ahonnan azért egy idő után visszakéri magát hozzám, szóval nincs akkora tragédia, de közben meg tényleg nagyon nehéz megtalálni a kísérletezés, kreatívkodás és a feladás közötti egészséges átmenetet. Mondjuk ha már rázkódva zokogja, hogy mámmmámááámmáámámmmáááá, akkor még mielőtt én is elkezdenék zokogni, inkább lepasszolom a gyereknevelést.

Aztán van az is, amikor a rendezői székből rendelkezésre nem bocsátható szereplőre vágyik. Ez is egy egész jó állapot, mert most már megérti, nincsen, most nincs itt, majd jön, sőt, most már az is bejön, hogy:
- a mama alszik, alszik.
- mammma?
- alszik.
- aaszik. - és akkor megértette. Még néhányszor visszatér, hátha.

Korábban, szeptember közepén, amikor a feleségem négy napig nem volt itthon, a fiam meg épp erre a hétre tartogatta egy betegségét, akkor mindez kicsit nehezebb volt, akkor még nem mondta a neveinket, csak mutogatott, a szoba felé. Hajnali 3-kor, 5-kor, 6-kor. Ilyenkor, hogy tényleg megértse, bementem vele szobába, megmutatni az üres ágyat, néha még a villanyt is fel kellett ehhez gyújtani, na és akkor értette meg. Én meg megértettem, vagy inkább a közelébe jutottam annak, hogy megértsem, hogy milyen lehet szingli szülőként felnevelni egy gyereket, pláne egy ekkorát.

Szóval napról napra több dolgot tud a fejében tartani, egyre többet ért a világból, egyre több mindenre emlékszik, ami azért alapvetően jó cucc, de közben meg makacsságot és egyéb kellemetlenségeket szül, szóval a büntetlenség időszakának vége, nincs mese, észnél kell lenni.



Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.