2013. március 8., péntek

Terrible two

Minden életkori szakasznak van egy célja, egy kimenete, amit különböző eszközökkel a szakasz végére valahogy illik elérni. Kicsit egyszerűsítve ezt hívják fejlődésnek. Persze könnyű dolgunk lenne, ha minden szakaszban ugyanazt és ugyanúgy akarnánk elérni, ennél azért kreatívabb a dolog, az ellenkezőjét pedig - bár mindenki szokott próbálkozni - sajnos a közeg, a szocializáció különböző ágensei kevéssé tolerálják. Remek terep ez a névadási kényszerrel bíró pszichológiának: az ugyanaz elérésére a fixációt, az ugyanúgy elérésére pedig a regressziót találta ki.

Szóval akkor fejlődünk, ha nem ismételjük önmagunkat. De elég hamar rá kell jönnünk, hogy ez az elv nem mindig állja meg a helyét. Jön ugyanis majd a dackorszak, amit a fejlődéspszichológia olyan három év körülre tesz és amit összefüggésbe hoz a széklet akaratlagos ürítésével, vagy éppen visszatartásával. Tudjuk, alig várjuk, vettünk is már bilit. A fiam viszont még két éves sincs, szó sincs semmiféle akaratlagos kakilásról, mégis elviselhetetlen. Hálisten a leleményes népnyelv sem volt rest, észrevette a pszichológia tökölését, s hiánypótló zsargont alkotott, amikor nevet adott a szarással csak kevés összefüggést mutató viselkedésmódnak. Ez pedig a terrible two.


Van tehát némi hasonlóság a két szakasz között, ami látszólag szembemegy a fejlődés definíciójával: mindkét korszaknak ugyanis ugyanaz a célja és azt ugyanazokkal az eszközökkel akarja elérni, ami mégis más, az az agy fejlettségi szintje. Merthogy a borzasztó kétéves már majdnem mindent megért, de az még azért nem áll neki össze, hogy a nem, fél perc múlva is nem. Ezért aztán megéri kipróbálni. Szokatlanul sokszor. A dackorszakban viszont (mondom most, aztán persze ki tudja) pontosan tudja, hogy mit jelent a nem, csak éppen - hogy beemeljem a korszak fő topikját, a székletet - leszarja.

Szóval adott egy nyáron tejszőke, télen kicsit sötétebb hajú, pipaszár-lábú, hatalmas szemű, megalapozott orrszerkezettel bíró 23 hónapos, 11 kilós, 90 centis kis vakarék, aki mindenre képes. Mindenre. A spektrum minden egyes mikronját beteríti és kimeríti, vadul rohan a két végpont között, a legcukibb törpéből gond és átmenet nélkül válik agresszor alien-né és - egy nem várt kifejezés - vice versa.

Mondjuk épp feloldotta a feleségem telefonján a képernyőzárat, lefotózta a lábát, majd beállította háttérképnek, míg mi a másik szobában vagyunk. Ha úgy döntünk - mert azért némi hierarchia még egy liberális családban is van -, hogy elég a telefonálásból, mert már tíz perce masszívan, pislogás nélkül lapozgat a fotók között - hallom is magunkat, ahogy mondjuk, najó, még két fotót megnézhetsz, kész elmebaj -, vagy bármi mást nem engedünk, vagy máshogy akarjuk, mint ahogy ő, akkor
  • jönnek a már leírt megvonási tünetek: hosszas hiszti, földhöz dobja magát, zokog, katatón ismétel, esetleg csapkod. Ha az utcán éri a roham, akkor leül, kreatívabb esetekben lefekszik a földre, ha felállítjuk, puhává varázsolja a lábait, ha beletesszük a babakocsiba, ami nem kis munka, feszít, dobálja magát, ordít.
  • de persze olyan is van (bőven), hogy lezárja a képernyőt és udvariasan - tessék mama/apu - visszaadja a telefont, vagy becsukja a számítógép monitorját, vagy éppen cukiskodva beül a babakocsiba.
Hogy mikor, melyik stratégiát követi, fogalmunk sincs. És hát a szülő is kifullad néha, nincs mindig kedvünk, türelmünk, időnk magyarázkodásba kezdeni, kicsit kiszakítani a helyzetből, majd újra nekimenni, pedig ez általában be szokott jönni. De hát tényleg elképesztő mennyiségű szakmát kell egyszerre birtokolni, fárasztó dolog szülőnek lenni, na. És hallani magunkat kívülről pedig egyenesen szánalmas:
  • üvöltjük, hogy Ne üvölts!
  • remegő hangon mondjuk, hogy Szedd már össze magad!
  • idegesítően kiabáljuk, hogy Ne idegesíts már!
Amikor még nagyon kicsi volt a fiunk és el nem tudtuk volna képzelni, hogy mit jelent a tehetetlen düh, a kimerültség, a kétségbeesettség, a tanácstalanság, akkor nem nagyon tudtunk mit kezdeni az olyan eszeveszett mondatokkal, mint például, hogy "pontosan tudtam, hogy az ajtófélfa melyik pontjába fogom beleverni a lányom fejét". Ma már kicsit megengedőbbek vagyunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármelyikünk ajtófélfáján vér csurdogálna. Inkább csak mi is tapasztaltuk már, hogy végesek az eszközeink. És még amikor végtelenítjük, akkor sem mindig elég. Amikor például a fiam egyszerre hullafáradt, éhes és szomjas, már azt sem tudja, melyiket kommunikálja, én meg azt sem tudom, melyiket csillapítsam először.

A szomjjal kezdem, de ő csak egy bizonyos flakonból hajlandó inni, ami történetesen az anyukámnál maradt. Volt otthon egy hasonló is, de az persze nem jó. Ott sorakozott a már bömbölő, abba, abba-t kiáltó fiam előtt  két különböző színű pohár, a hasonló flakon és egy csőrös pohár, már nettó hülyének éreztem magam, a fiam bömbölt, hisztériázott, tudtam, hogy szomjas, ő is tudta, már mindketten üvöltöttünk, tukmáltam rá a különböző tárgyakat, egyre erőszakosabb voltam, tudtam, hogy ez egy holtpont, amin valahogy, bárhogy, túl kell esni. A bárhogyot nem részletezem, végül a hasonló flakon és én nyertünk, az lett az új abba, a másik két szükségletcsökkentéssel már nem volt gond, visszaállt a cukiság rendje.

És hát az van, hogy a szülő, amikor dühös és elpattan, akkor sem tesz olyat, amit nem akar, az kamu, hogy azt sem tudta, mit csinált. A dühös szülő is pontosan tudja, hogy mit akar és mit fog tenni: véget vetni az elmebajnak. Bármi áron. Ha ez a pofon, akkor le fog keverni egy pofont a gyerekének. De nem azért, mert elborult az agya, hanem azért, mert akkor le akart keverni egy pofont. Ez pedig elég nagy különbség ám! Ettől persze nem lesz legitim a családon belüli erőszak, mi sem éltünk vele, de dühösek már voltunk sokszor, azt meg azért csak szabad. És az a nagyon jó, hogy a gyerek felé érzett harag hihetetlen tempóban elillan.

A különbség tehát a bántalmazó és a nem bántalmazó szülő között nem abban áll, hogy előbbi el tud pattanni, az utóbbi pedig nem, és nem is abban, hogy melyik mennyire tudatos, vagy előrelátó, hanem abban, hogy el tudja-e fogadni azt, hogy gyerekkel nem kell és nem is lehet versenyezni. Mert győzni ugyan lehet, de nem éri meg. Illetve már a győzelem ténye is elég kétséges. Mert kevéssé valószínű, hogy a pofon, a fejrázás, a szorongatás bármilyen kognitív tartalommal bír, épp ezért az eredmény sem ennek, hanem valami másnak köszönhető. Viszont semelyik hiszti sem tart örökké, ha pedig a bármi elég közel esik a borzalom végéhez, akkor a szülő könnyen nyugtathatja magát azzal, hogy jó ötlet volt pofozni.

Azért is veszélyes ez a terep, mert csak elsőre nehéz bemenni a bántalmazás szobájába, legközelebb már eleve nyitva lesz az ajtó. Legjobb tehát nem is gondolni erre a lehetőségre.

És azért persze a terrible two nem mindig olyan nagyon terrible. Legtöbbször belátó és megértő. És  olyat is tud, hogy hosszasan préseli a saját orrát a miénknek, vadul ölelget és pusziszkodik, előre köszön mindenkinek, rajong az összes rokonárét, legédesebben simogatja a 93 éves, viszonylag könnyen felejtő nagypapám arcát, felismeri az összes bölcsistársának a szüleit, meggyógyíjta a plüss egerét a dottommacival, fejjel lefelé is ki tudja rakni a kételemű puzzle-jét, a nehezebbet fejjel felfelé, magas tornyot épít legóból, bohóckodik, satöbbi.

Jó dolog szülőnek lenni, na!




Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.