2013. szeptember 5., csütörtök

Grandfather figure

A múlt hétvégét a fiam a nagypapájával töltötte. Elmentek Pismányba, Pomázig HÉV-vel, utána biciklivel, a fiam az utánfutóban sikongatott. Sátorban aludtak. Napközben kirándultak, a fiam hol büszkén menetelt az apu kezét fogva, hol a nyakában ült és mindenféle tárgyakat rejtett el a mostanra már teljesen ősz szakállában. Közben meg azt nézegette, méricskélte, hogy az ő orra milyen kicsi, az apué meg milyen nagy.

Aztán az apukám arról mesélt a fiamnak, hogy majd télen elkezdi síelni tanítani, megmutatta neki, hogy hogyan kell hóekébe állni, meg a botot leszúrni, azóta még a bölcsődébe is bottal a kezében akar menni. Délután felállították a sátrat, együtt kerestek olyan köveket, amikkel be lehet verni a cövekeket, kicsit véletlenül rá is ütött a fiam az ujjára, de a nagypapája szúrós-puha puszija hamar elmúlasztotta a fájdalmat, aztán a homlokára adott puszi hatására már el is felejtette az egészet. Az apu is kapott egy puszit a homlokára, majd a fiam hosszas, néha masszív halandzsázásba fulladó sztorizásba kezdett a bölcsis élményeiről, barátairól, meg még ki tudja, miről. Közben már zseblámpát kellett elővenni, gyorsan kimentek vacsorázni, fogmosás, mese, majd az apu elfütyülte a takarodót, amitől a hullafáradt fiam gyorsan el is aludt. Az apu még kiment a sátor elé, kiolvasta az újságját, írt nekem egy sms-t, benne egy újságírói képzavarral, majd ő is befeküdt a sátorba.

Másnap 11-kor már a Szentlélek téren voltak, a fiam rohant felém, az apu biccentett, kicsit ironizált a közelgő Halász Judit koncerten, majd hazament az anyuhoz. A fiam lelkesen mesélte, hogy az apu sokkal hangosabban horkol, mint én. Ez azért megnyugtató. Van még hova fejlődni.

------------

Nagyon sokszor elképzelem, hogy milyen nagypapa lenne az apu. Talán valami ilyesmi.

A fiam rajong a nagyszüleiért, a nagymamáit a keresztnevükön szólítja, a nagypapáját papapának. Érthető. Előbbiből kettő van. Rohan hozzájuk, messziről köszön nekik, folyamatosan számon tartja, hogy mikor melyikkel találkozott, mondogatja, hogy a papapa kopasz. Ha az apu még élne, talán őt is a keresztnevén szólítaná, mert akkor nagypapából is kettő lenne. De az is lehet, hogy ő lenne a nagyapó, ami több, mint megható.


Talán még megszokni sem lehet a halált.


Bejegyzések a témában

5 megjegyzés:

  1. Én is ilyen nagypapának képzelem az apukádat. Megkönnyeztem a posztot... Talán furcsa neked, de nekem is nagyon hiányzik, az övé volt az első haláleset a környezetemben, amit igazán meggyászoltam (talán mert már felnőtt voltam akkor).

    VálaszTörlés
  2. megszokni nem lehet, de hozzászokni, és így együtt élni vele - talán - igen

    VálaszTörlés
  3. na, bőgök én is

    VálaszTörlés
  4. Nemrég olvastuk a könyvedben ezt a részt (is). A mi kicsink még csak egy 34 hetes magzat, de nemrég nagyon mozgott egy meetingen, majd amikor kimentem és kicsit dúdoltam, teljesen megnyugodott. Gondoltam, biztosan elfáradt a nagy rugdosás közben, nehéz lehet neki.:) Akkor elkezdtem ezen bőgni, mert eszembe jutott egy régi emlék.

    Elmeséltem a hasamnak, amikor a nagypapám és a nagymamám elvittek a Tiszához biciklivel, egyedül én nem tekertem, én még pici voltam, engem kosárban vittek.:) Mikor hazaértünk, azt mondtam a nagypapámnak, hogy elfáradtam a biciklizésben, aludnom kell egy picit. Emlékszem rá, milyen jóízűt nevettek ezen a nagymamámmal, hogy éppen én fáradtam el.:)

    Nagyapám ezen a nyáron halt meg, 92 évesen, teljesen tiszta tudattal. A temetésekor már terhes voltam, ő nem tudta. A vetélésem miatt féltünk elmondani bárkinek olyan hamar, de bár úgy mehetett volna el, hogy tudja...de inkább, bárcsak ismerhette volna a kisfiam a dédapját. De az tuti, hogy mesélni fogok majd neki Róla!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon megható, köszönöm, hogy megosztottad!
      És jó persze olvasást, szép terhességet!

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.