2016. június 19., vasárnap

Szia Apu!



S. kérdezte pár hete a kádban pancsolva, hogy mikor megyünk már megint a temetőbe. S mivel E. úgyis a saját családjával turnézott, ezért apák napján kimentünk a sírodhoz. Meglátogatni. Ennél bosszantóbb kifejezés nincs is. Mindegy. S., ahogy kiszállt a kocsiból, szaladt a sírokhoz és kiabálta, hogy ő bizony megtalálja a tiédet, és tényleg. Megtalálta. Ott állt előtte, egy másik síron ugrálva mutatta büszkén találmányát. Aztán, amikor karomon F-fel szóltam, hogy csak óvatosan ugráljon, sűrűn elnézést kért, majd keresett egy követ magának és F-nek, illetve rám szólt, hogy én is keressek gyorsan egyet. Maradt volna még, amikor én már eljöttem volna, F-re kentem, de persze neki mindegy volt, S. pedig leült egy sír peremére, és onnan nézte volna még hosszan a te sírodat.

Bizony, az unokád sokkal giccsesebb jeleneteket produkál, mint amiket el tudsz képzelni.

De aztán, mivel tényleg el kellett indulnunk, meglovagolva a giccshullámot még kértem őket, hogy köszönjenek el tőled, S. integetett, én elfojtottam a sokadik sírásom, beszálltunk a kocsiba, majd kertek alatt elmentünk a veresegyházi Medveparkba, ahol, ha délutánig maradtunk volna, nem vicc, megnézhettük volna a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus közös koncertjét. Út közben megállítottak a rendőrök, én persze izgultam, mint minden ilyen helyzetben, S. pedig kicsit csalódott volt, amikor rájött, hogy a rendőrök nem azért állítottak meg, hogy a pár perccel korábban látott, otthonról elkóborolt kakasról kérdezzenek ki minket, de aztán vígan folytatta a mostanában aktuális monológját, miszerint miért nem lettem focista, sőt, miért nem akartam focista lenni, hiszen ő az lesz. F. mindezt hangos kurjongatással és a lábának örüléssel toldotta meg.

Ha láttad volna a mai napunkat, biztos azt mondtad volna, hogy ne kapkodjak, hogy túl sűrű, és tényleg túl sűrű is volt, de nem baj, ilyennek terveztem eleve, a gyerekek pedig nagyon élvezték.

Te viszont ezt az egészet, az én apaságomat, meg úgy egyáltalán, az egész életemet már egyáltalán nem tudod élvezni, mert már tizenegy éve nem élsz. És ez őrület. Ennél már csak az a nagyobb őrület, hogy én mindennek ellenére most levelet írok neked, amit most, éppen ezért, gyorsan abba is hagyok.

Szia, 

fiad




Tovább

2016. június 18., szombat

Sorry seems to be the hardest word

Van az Utolsó éjjel-re fordított 25th Hour című filmben egy nagyon fontos jelenet, amiben az isteni Edward Norton tükörképe elküldi a film főhősét, önmagát és az egész poszt-9/11-New York-ot a picsába.


Aztán persze a nemtükörkép rájön, hogy hiába basszák meg a koldusok, az ablakmosók, a szikhek és a pakisztániak, a Chelsea-i buzik, a koreai boltosok, a Brigthon Beach-i oroszok, a kaftános hászidok, a Wall street farkasai, a Puerto Ricó-iak, a Bensonhurst-i olaszok, az Upper East Side-i sznobok, a külvárosi fekák, a korrupt rendőrök, a papok és JK, Bin Laden, no meg hősünk barátai és rokonai Staten Island-től a Sohó-n keresztük egészen Bronxig mindenki, ha egyszer ő a tök hülye, hogy elcseszte az életét.

És hát igen, bár én nem vonulok börtönbe, hiszen nem is terítettem egész Manhattan-nek füvet, és nem is éltem át 9/11-et, de mégis, lehet a blogomnak egy olyan olvasata, hogy én is elküldöm a picsába legalábbis Budapest egy részét.

Ez a bejegyzés tehát a bocsánatkérés bejegyzése, merthogy bár beszólni azért olykor tényleg akartam, de a megbántás semmiképp sem volt célom.


És persze én idézőjelek nélkül, komolyan, csak hát ennél jobb gif nincs is.

Na, de akkor nézzük csak.

Fura, de hát nincs mit tenni, kronológiailag ő van elől, szóval bocsánatot kérek Lee Gettlertől, kritikám semmiképp sem a személyének szólt. És ha már kutató, akkor gyorsan bocsánatot kérek a csak sokkal később előkerülő Daniel Nettle-től is. Szintén nagyon sajnálom, ha olykor messzire mentem a kötődően nevelő anyukákat illetően. Valóban sokszor általánosító és sarkító kijelentéseim voltak. Nagyon sajnálom, ha megbántottam Bagdy Emőkét, mert hát amit a Zsanett-ügyben tett, az szinte példátlan. Bocsánatot szeretnék kérni az úlipótvárosi Brióstól is, bár bejegyzésem után megfogadtam, hogy nem megyek oda többet, be kell vallanom, bojkottomat nem tudtam betartani. 

Mindenféle magyarázkodás nélkül szeretnék elnézést kérni Erőss Zsolttól, amiért leönzőztem. Nyilván fogalmam sem lehetett, mint ahogy nincs is az akkori döntéseinek hátteréről. Nagyon sajnálom, ha rontottam néhány színi társulat megítélését, célom hosszú távon épp az ellenkezője volt. Szeretnék írásban is elnézést kérni a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda vezetőjétől. Az a tény, hogy a valóban keményre sikerült, olykor költői túlzásokat is felvonultató kritikámat második olvasásra már tükörként tudta értelmezni, nem csak emberileg hatalmas dolog, de ez az egyik legnagyobb bók, amit a blogom valaha kapott. Szintén jár a bocsánat C. Molnár Emmának, bár ő is kemény kritikát kapott, de amit Balla Eszternek javasolt, azzal csak egyetérteni tudok - már ha ez számít bármit is.

Nem szeretnék viszont bocsánatot kérni a "macsó, hímsoviniszta, vasárnaponként teátrálisan focizó, a fiókok között eltévedő, gyereke méreteit tévesztő, mosogatástól száradó kezű, pelenkázni képtelen szexéhes" apukáktól és a "gyereknevelést kisajátító, a férfiakra, kizárólag mint sperma- és pénzdonor sofőrökre tekintő, a szexet csak gyereknemzésre használó, az apukák általi öltöztetést kontrolláló, a munkaerőpiacról önként kiugró" anyukáktól, akikre egyik bejegyzésemben óvatosan utaltam.

Viszont végül, de semmiképp sem utolsósorban szeretnék elnézést kérni a fiamtól. Ha később, amikor már tud olvasni és el is olvas néhány dolgot innen, mert esetleg keze ügyébe kerül a könyvem, remélem, nem fogja majd azt érezni, hogy kiadtam őt. És még inkább remélem, hogy érezni és érteni fogja, hogy minden álmosságom, cinizmusom, csalódottságom és dühöm egyrészt saját magamnak szól, nem pedig neki, másrészt mögötte ott az iránta érzett végtelen szeretetem és rajongásom.


Sorry seems to be the hardest word, de talán annyira kemény azért mégsem volt.

(Remélem, senki olyat nem hagytam ki, akit nem szerettem volna kihagyni.)
Tovább

2016. június 14., kedd

Kettőnull

Apu, te kinek hajrázol? De mikor szeretted meg a focit? Én a magyaroknak hajrázok. Ők a fehérek ugye? Én imádom a fehéreket. Gól? Ez most gól volt? (bedobás) Én úgy láttam, hogy gól volt. Én mindig úgy látom, hogy gól. Apu, te kinek hajrázol? Apu, szerinted kik fognak nyerni? Én a magyaroknak hajrázok, mert nekik van egy Királyuk. Ő a zöld, ugye? A sötétzöld. Mert a másik zöld ő ki is? Osztrákok? De ők kik? Ausztria? Én nem nekik hajrázok. Apu, te honnan tudsz ennyit a fociról? Góóóól. Ugye? Ez most gól volt! Tudtam. Megint gól! (ismétlés) Miért fekszik a földön? Hova viszik a kék focisták? (orvosok, ápolók) Bogarak. Fú, milyen bogarak ezek? (repül a gyeptégla-foszlány) A stopli mit csinál a fűvel? De hol van itt fű? Dehogy fű az, apu, hát ez egy focipálya! De szép színe van annak a focistának. (Alaba) Nagyon tetszik nekem, hogy ilyen barna. Ő magyar? Osztrák? Góóóóól! Megint gól. És megint gól! Még egy gól? Úristen, ennyi gólt rúgnak a magyarok? (ismétlés) Hát ezt nem hiszem el. Egymást ölelgetik, hát ezt nem hiszem el. De miért ölelgetik a pirosakat? (kispadon ülők, személyzet). Levetkőznek? Hú, annak olyan tetoválása van, ami soha nem jön le. De miért cserélnek trikót? De apu, ők igazából nem ellenségek, ugye?, csak a fociban.


(A képet innen töltöttem le)
Tovább

2016. május 30., hétfő

Je suis Vekerdy

Megjelent egy interjú Vekerdy Tamással a divany.hu oldalon, amire a feminfo úgy kiakadt, ahogy Ákos vagy Bagdy Emőke szexizmusán szokott.

Amit azért erős túlzásnak tartok.

Nem lesz ettől persze Vekerdynek semmi baja, de ha mégis lenne, hát ez az írás nyilvánvalóan nem fog rajta semmit sem segíteni, de azért én mégis leírom, hogy szerintem

nincs azzal az interjúval semmi baj.

Legalábbis zömmel semmi. Ami esetleg mégis van vele, arra a feminfo nem tér ki.

Mert mondjuk ha már említi a tv-t, akkor érdemes lett volna az okostelefonokkal, a táblagépekkel, a számítógépekkel és a virtuális szociális hálóval is foglalkozni, mert ez igenis egy nagyon fontos issue a mai családok életében, amivel kapcsolatban fogalmunk sincs, hogy mi a helyes magatartás. A tv-t mintha már kezdenénk érteni, a high-end-tudatos családoknak már sokszor nincs is, de okoscuccaik nekik is vannak. Okoscucca mindenkinek van.

Aztán érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogy ugyan maximálisan egyetértek azzal, hogy persze hogy nem a nevelés tartalma, hanem formája számít a gyerekek életében hosszútávon, és persze hogy nem kell egy gyereket széjjelfejleszteni. De ha egyszer olyan az iskolai rendszer, amilyen, akkor azért mégiscsak érdemes valami olyasmire felkészíteni a gyerekeket, amit ott várni fogja őket. Hiába duzzog tehát a feminfo azon, hogy minden negyedik-ötödik gyereket fejleszteni kell, szóval ne mondjuk, hogy nem kell őket fejleszteni! De, mondjuk, mert nem önmaguk miatt kell őket fejleszteni, nem azért, mert butul a nemzet, hanem azért, mert az oktatási rendszer olyan, amilyen.

Igazából, és egyben sajnos Vekerdy és a feminfo is lecsúszik ezen a ponton az igazságról. Egy jó oktatási rendszer mellett nem kellene a gyerekeket fejleszteni, egy ilyen oktatási rendszer mellett viszont muszáj. Hát akkor most lakjon jól a kecske, vagy maradjon meg a káposzta?

Szóval nem, Vekerdy se nem támadhatatlan, se nem tévedhetetlen, a méltó beszédmód viszont ettől függetlenül még jár neki. Arról nem is beszélve, hogy neki legalább van neve, szemben a feminfós cikk írójával, akinek a kiléte homályban marad. Ez pedig nem tanúskodik túl sok bátorságról, alázatról.

Azt pedig ez alapján az interjú alapján Vekerdy szemére hányni, hogy szexista, gonosz, meghaladott és súlyos károkat okozó lenne szerintem végképp túlmegy minden határon, a magyar családok zöme tetszik, nem tetszik (nem tetszik!) tényleg úgy épül fel, hogy az anya marad otthon, az apa maximum besegít és hát a rokoni és fizetett személyzet is legtöbbször nő. Ez a valóság. Erre utal Vekerdy is. Nem nyilvánít véleményt erről, csak kimondja, hogy ez van.

Illetve dehogynem nyilvánít véleményt, csak valamiért a feminfo ezt nem akarta észrevenni. Vekerdy magyar macsó ostobaságról és bunkóságról beszél, ami azért mégiscsak az interjú legsarkosabb és leginkább szókimondó, épp ezért talán legfontosabb mondata.

Az lehet egyébként, hogy sokszor beszélt már Vekerdy is az első három év és az otthon maradás fontosságáról, de ebben az interjúban erről egy árva szó sincs.

Nem szerencsés persze a férfi besegítését említeni, de hát csak tovább kéne olvasni a mondatot, rögtön ott van ugyanis mögötte, hogy teljes értékűen részt vesz, nyugati trend, ilyenek. És épp erről van szó, változnak a dolgok.

Ami pedig az interjú egészét illeti, Vekerdyt olvasni maga a megnyugvás, a béke. Mert miután végeztem a cikkel, becsuktam a gépem, és végiggondoltam mindazt a sok marhaságot, csököttséget, makacsságot, ami a szülői létemet jellemzi, s amiket megváltoztatva annyival, de tényleg annyival könnyebb lenne minden. Hogy szülőként tényleg olyan elvárásokat támasztunk gyerekeinkkel szemben, amikre egyszerűen életkorilag nem képesek még. De nem, mi rendre csak nyomulunk, konfliktuálódunk és persze csalódunk, a gyerekünk meg nem fogja érteni, hogy mi a bajunk, csak azt, hogy már megint hisztérikussá váltunk.

Szóval olvassunk csak továbbra is Vekerdyt!


Ennek a cikknek semmi köze ahhoz, hogy egyébként Vekerdy Tamás írt a könyvem hátlapjára ajánlót!

(Kép forrása)
Tovább

2016. május 14., szombat

Néma sikoly

Gimnáziumban, szexuális felvilágosítás gyanánt, osztályfőnökünk utólagos teljes megdöbbenésére levetítették nekünk a Néma sikoly című pszicho-szociohorrort, egy elképesztően demagóg abortuszellenes filmet. Mi ezt persze, 16-17 évesen nem biztos, hogy tökéletesen értettük, de annyi nekünk is leesett, hogy itt azért valami nagyon nem stimmel. A filmben ugyanis brutális babapreparátumokat és vödörbe dobált halott csecsemőket mutogattak abortált embriók gyanánt.

Beágyazom ide a filmet, de előre szólok, a film bőven alkalmas a nyugalom megzavarására!


A Néma sikolyban látható, szakértőnek látszó robot valószínűleg valahogy úgy beszélt volna a bölcsődékről, ahogy én azt ide most beblöffölöm:

"Kedves édesapák és édesanyák, kedves elsődleges gondozók!
A bölcsődei hálózat a szocializmus átkos éveinek propagandamunkája, mely az ön gyermekét is megkárosítja. A fűtetlen szobákban, a képzetlen gondozók ridegtartásban nevelik a rájuk bízott csecsemőket, kisdedeket. Arcokra száradt takony, fenekekre száradt ürülék, ruhákra száradt, ételnek látszó maradványok. A külső szemlélő mosolygó gyerekeket látna, de mi tudjuk, hogy ez látszat csupán, ezek a gyerekek belül, némán, sikítanak. A bölcsődébe kényszerített gyerekek, távol szüleiktől, nincsenek jól. Tudtuk nélkül maguk alá vizelnek és ürítenek, hosszú perceket sírnak, olykor hánynak. A fóti Egyesített Bölcsődetudományi Intézetben jelenleg is folyó kutatások már most bebizonyították, hogy a bölcsőde emberellenes, gyerekellenes, kötődésellenes. Nézzék csak ezt a képet itt! Hát belekényszerítené ebbe a környezetbe gyermekét? Hát persze hogy nem!"


És így tovább.

Az analógia persze egyáltalán nem stimmel, hiszen egyrészt ez a kép nem is egy bölcsődében, hanem egy óvodában, méghozzá a pripjatyiban készült, másrészt míg az abortuszt egy olyan rossz dolognak tartom, amire olykor azért igenis szükség van, addig a bölcsődét egy lehetséges jó megoldásnak tartom. Annyiban viszont nagyon is jó az analógia, hogy mindkettővel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy legyen rá lehetőség, s majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele.

És akkor most a továbbiakban már nem szeretnék az abortusszal foglalkozni, sokkal inkább a bölcsődékkel, s azok megítéléséről.

Merthogy van itt egy csúnya félreértés.

A gyerekeknek ugyanis nincs kijelölt helyük.
A gyerekek élete nincsen se előre kitalálva, se előre elrendelve.
Mindent mi találunk ki, mindent mi döntünk el.

És a kacifánt éppen itt van.

Miszerint nincs térben és időben állandó mi. Koronként, kultúránként, tájegységenként vannak ezek a mik, amik mind különböznek egymástól, és ezek mind mást tartanak helyesnek és ennek a helyesnek az alátámasztására más és más modelleket dolgoznak ki, illetve más és más megfigyeléseket tesznek.

És akkor itt most merüljünk is el egy picit.

A gyerekkor nem egy egyértelmű valami. Arra például, hogy a gyerekeket másképp kell kezelni, mint a felnőtteket, csak valamikor a XVIII. század körül jöttek rá. Az azóta eltelt bő 300 évben pedig eljutottunk odáig, hogy a gyerekek és a felnőttek kölcsönösen szocializálják egymást. Hosszú út ez, nem lebecsülendő. Azt pedig érdemes innen is kihallani, hogy a fejlődésnek, változásnak még nincs vége. Nem tudjuk, hova jutunk mondjuk ötven év múlva. Nem készült el a gyerekkor, még most sincs kitalálva, hogy legyen. Illetve ki van, de majd ki lesz az máshogy is.

Az biztos, hogy olyan, hogy a gyerekek az anyjukkal lettek volna életük első pár évében, a történelem csak egy nagyon szűk időszakában fordult elő. Vagy nevelőkre bízták a gyerekeket, vagy a széles rokonságra, intézetbe adták őket, vagy egyszerűen csak kivitték őket a földekre, beásták őket egy lyukba, majd a munka végeztével hazavitték őket. Szóval ha jó is lenne valami tradicionálisba visszatérni, nem nagyon tudjuk megnevezni ezt a tradíciót.

Hát ennyit az időről.

És akkor most jöjjön a tér.

A Babák című film remekül mutatja, hogy mindenhol máshogy csinálják, de az alapfunkciók, egészséges gyerekek esetében mindenhol ki fognak alakulni. De nem csak ez a lényeg. Hanem az is, hogy mindegy, hogy a namíbiai sivatagban hemperegve, a mongol kecskék között pórázon botorkálva vagy a tokiói felhőkarcolók között babakocsiban tologatva tengeti egy gyerek az életét, a szülői célok azonosak. Mindenki normális gyerekeket akar maga mögött hagyni, akik egyrészt képesek lesznek stabil, intim kapcsolatok létrehozására és működtetésére, másrészt képesek lesznek produktív munka-szerepben tetszelegni.

Nálam egyébként a mongol gyerek nyer, de a filmnek inkább az a kicsengése, hogy azért mégiscsak a namíbiai gyerek a legboldogabb, mert ő van a legközelebb a természethez, sokat hordozzák, szoptatják, egész nap az anyjával van, ilyesmi. És ez teljesen igaz is, ez mind szép dolog. De közben a namíbiai anyuka azt is mondta később egy riportban, hogy mennyire örült a forgatásnak, csomó pénzt kapott, amiből vehettek vizet, kaját, a férjének is kevesebbet kellett dolgoznia, így többet látta őt, és hát az sem volt utolsó szempont a család számára, hogy a forgatás ideje alatt kaptak orvosi ellátást is.

Szóval nagyon szép dolog a természeti népekre hivatkozni, de hát mindennek, így aztán az európai civilizációnak is megvan a maga ára. Amely viszont éppen azt akarja az egyes embereknek, amit a szülők is gyerekeiknek (ld. két bekezdéssel feljebb). Innen nézve tehát nincs különbség a családok és a társadalom között, ami viszont azt is jelenti, hogy a társadalmi struktúrák, mint amilyen mondjuk a bölcsőde is, elvileg nem is lehetnének emberellenesek.

És akkor itt most a combomra is csaphatnék, majd dolgom végeztével, matektanári rutinnal felírhatnám a táblára, hogy q.e.d., de én még egy kicsit tovább megyek, mégpedig azzal, hogy Magyarországon a bölcsődék tényleg a szocializmus termékei, de éppenséggel eléggé korszerű struktúráknak számítottak akkor is, és annak számítanak ma is. Annyira, hogy a bölcsődei elhelyezés úgy nem mellesleg uniós elvárás is, egy 2002-es irányelv szerint például 2010-re a 3 évesnél fiatalabb gyerekek harmadának kellett volna bölcsődei helyet biztosítani, de mivel ez nem annyira jött össze, ezért arra módosították, hogy akkor 2020-ra viszont a "4. életévet betöltött, de még nem iskolaköteles gyermekek legalább 95 %-ának koragyermekkori gondozásban kell részesülnie." (forrás)

Azon persze lehet keseregni, hogy még Budapesten sincs belőle elég, nemhogy vidéken, hogy a bölcsődei gondozók éhbérért dolgoznak, hogy fura ételeket kénytelenek a gyerekeknek adni vagy hogy a játékok sokszor régiek, elavultak, de ettől még valami nem válik gyerekellenessé.

Arról nem is beszélve, hogy a bölcsődén fanyalogni azért inkább az úri középosztály sajátja. Lejjebb egyrészt nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy ne dolgozzanak, arról nem is beszélve, hogy a bölcsőde csomó olyan dolgot megad, amit a szegényebb sorsú családok sajnos nem tudnak nyújtani gyerekeinknek: napi ötszöri étkezés, orvosi és védőnői ellátás, szocializációs közeg, játékok - innen is látszik, hogy a társadalom tényleg nem akar mást, mint amit a családok. Éppen ezért is probléma, hogy vidéken, falvakban szinte lehetetlen bölcsődét találni.

Végül tényleg létezik a pszichológiában a kötődés fogalma, ami két éves korra alakul ki, de az sehol sincs leírva, hogy ez azt is jelenti, hogy addig otthon is kell lenni a gyerekekkel. Az viszont le van írva, hogy a kötődés minőségét nem a bölcsőde ténye és milyensége befolyásolja, hanem a családi illeszkedések minősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy, milyen a bölcsőde. Ha valaki az intézményesítés mellett dönt, akkor azért nem árt jól kiválasztani a megfelelő helyet, szimpatikus gondozókat, de azért erre van esély. A bölcsődék ugyanis, gondolom, ezzel nem okozok nagy meglepetést, nem olyanok ám, mint amilyennek a fenti blöffben leírtam.

Bár, az is igaz, hogy azért bölcsődés gyerekek tényleg bepisilnek, bekakilnak, sőt, olykor sírnak is, de ezzel talán minden kisgyerek így van.

Etől függetlenül és ezzel együtt persze azért otthon is lehet maradni a gyerekkel, ha
  • a döntést az egész család együtt hozta meg
  • azt a család meg tudja magának engedni
  • az otthon maradó szülő nem gebed bele, nem kap frászt a gyerekétől (mert hát szabad tőle frászt kapni)
  • a gyerek nem kap frászt az otthon maradó szülőjétől
  • a gyerek érezhetően nem szociális típus
  • az otthon maradó szülő szívesen marad ki a munkájából és a munkahelye is szívesen kimarad belőle
És hát tegyünk különbséget otthonmaradás és otthonmaradás között. Fél év nem egyenlő a három évvel, mint ahogy az egy sem a kettővel. És akkor még nem is írtam arról, hogy otthon maradni akár lehet felváltva is, no meg nagyon fontos, hogy a szülők már előre sejtsék, hogy meddig szeretnének otthon lenni.

Mindezek nyomán én azt gondolom, hogy mindenki csináljon, amit csak szeretne. Végiggondolt, következetes, de rugalmas, az egész családot figyelembe vevő, akár a bölcsőde, akár az otthon maradás melletti döntés nem sülhet el rosszul.
Tovább

2016. május 1., vasárnap

Anyák és munka, nap és ünnep

Ma van május elseje és május első vasárnapja. Ritka nap az ilyen, egybeesik az, aminek egybe kell, ami ragad, az tapad.

Gyerekkoromban a munka ünnepével nem foglalkoztunk, az anyák napja viszont mindig megható volt. Az apuval titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehetett tartani -, korán reggel lementünk a virágboltba, nővéremmel kiválasztottuk egy-egy virágot, apu fizetett, mi pedig, ügyesen-bénán a hátunk mögé rejtettük a csokrot, és úgy mentünk végig a magasföldszinti folyosón. Anyu az ajtóban várt már minket, mi pedig puszik közepette átadtuk tulipánjainkat, rózsáinkat, orgonáinkat, lisztjeinket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, azt pedig akkor még aligha értettük volna.


Aztán még átmentünk a szüleink szüleihez is, hogy megünnepeljük a nagymamák napját is, de az már sokkal inkább tűnt kötelezőnek.

Az apu nem volt sem feminista, sem különösebben emancipált, legalábbis a mai értelemben biztosan nem, viszont a szexizmus és a macsoizmus bármilyen formája is hiányzott belőle, így gyerekkorom anyák napjai - szemben a nők napjával és a gyereknappal, amiket nem ünnepeltünk - tényleg tudtak olyan napok lenni, amiknél még ma, visszatekintve sem érzem, hogy a virágboltosok ünnepe lett volna, egyszerűen megünnepeltük az anyut.

Aztán a 90-es évek elején megtudtuk, hogy van apák napja is, onnantól azt is ünnepeltük, azt hiszem, marcipánburgonyával, de mivel akkor már nagyobbak voltunk a nővéremmel és mivel ezt a közoktatás már nem támogatta olyan mértékben, mint az anyák napját, ezért ez nem is tudott annyira beleépülni éves ritmusunkba.

Most, hogy én is apa vagyok, nekem is tök fontos, mert még emlékszem, nekem milyen fontos volt, hogy reggel titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehet tartani - lemenjünk a virágboltba, fiam a húgával kiválasszon egy-egy virágot, fizethessek, ők pedig, ügyesen-bénán a hátuk mögé rejtsék a csokrot, és úgy jöjjenek fel a harmadik emeletre. A feleségem pedig már az ajtóban várná őket, ők pedig puszik közepette átadnák tulipánjaikat, rózsáikat, orgonáikat, lisztjeiket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, de majd lehet, hogy elmagyarázom nekik.

És mivel tőlem is távol áll a macsoizmus és a szexizmus minden formája, sőt, én még feminista és emancipált is vagyok, legalábbis a mai értelemben mindenképpen, ezért remélem, hogy a mi életünkben is szólhat arról az anyák napja, amiről kell neki. Az anyjukról. És ezzel remélem, a legkisebb mértékben sem erősítünk fennálló rendszert és azt is, hogy nem tolunk bele senkit sem a társadalomban elfoglalt pozíciójának megfelelő szerepébe.

Ez persze az én, származási, illetve a csinált családjaim anyák napjai. Ezekkel, mint az a fentiekből kiderült, tényleg semmi bajom. Az intézményivel viszont már bőven van.

Mert mi van egy osztályban az olyan gyerekekkel, akiknek meghalt az anyukájuk, akik elváltak, akinek rossz kapcsolata van az anyjukkal, vagy akit neadjisten abúzál az anyja? Ők is dalolnak cukin?

Dalolnak hát.

Aztán, amikor át kell adni a keserédes anyának a gondosan barkácsolt valamit, akkor a lehető leghosszabb utat kiválasztva, a leglassabban teszi meg azt a távolságot, amit a többiek rohanva küzdenek le.

Láttam ilyet, rettenetesen nyomasztó volt nézni.

Adni jó, odafigyelni a másikra jó, mindkettőt meg kell tanulni, az iskola pedig mindháromban segíthet, fontos azonban tudni az egyéni különbségekről, s ahogy az üzleti életben is angolra váltanak, ahogy akár csak egy ember is van, aki nem érti az adott ország nyelvét, úgy az iskolákban is le kell mondani az anyák napjáról, ha csak egy gyerek is van, aki azt nem tudja megünnepelni.

Az empátia ugyanis mindennél fontosabb.
Tovább

2016. április 29., péntek

Change the world

Van két videó, ami megváltoztatta a világhoz való hozzáállásom.

Az egyik ez.


A videó a West Wing című sorozatból való, amit nem nézek, szóval fogalmam sincs, hogy kik ezek a karakterek, de ez nem is érdekes. A lényeg, hogy azok a térképek, amiket használunk, azok nem elég, hogy nem jók, de éppen azért ilyenek, hogy fenntartsák az európai kultúr-, társadalmi és gazdasági fölényt. Okkal használjuk tehát ezeket a térképeket, s bár tudunk róla, mégsem teszünk semmit ellene.

Persze, a blog szempontjából viszonylag marginális kérdés, hogy megbántom-e Madagaszkárt azzal, hogy sokkal kisebbnek hiszem Alaszkánál, de mint ahogy már szóba hoztam egyszer, olykor más is történik velem, mint ez a blog, szóval igen, a társadalmi igazságtalanságok minden aspektusára érzékeny vagyok.

A másik videó pedig ez.


Na igen, ez már sokkal relevánsabb az Apapara blog szempontjából.

Mert mi van?

Hát először is az, hogy az angol sympathy szó magyarul nem szimpátiát, hanem együttérzést jelent, így aztán a Rolling Stones Sympathy For The Devil sem az ördög iránti szimpátiáról, hanem az ördöggel való együttérzésről szól.

Aztán az is van, hogy akármennyire is amerikaiak az empatikus, beleérző mondatok ebben a kis filmben, mégiscsak valóban ezek kellenének ahhoz, hogy az ember segíteni tudjon a másokon. Saját gyereken, élettárson, baráton, barátnőn, tanítványon, segítséghez fordulón. Mindegy, hogy szimmetrikus vagy hierarchián alapuló kapcsolatról van-e a szó, a sima együttérzés sokszor kevés, beleérzésre van szükség!

Van persze egy csúsztatás a dologban, merthogy együtt érezni a másikkal önmagában azért nem ördögtől való, sőt!

Viszont vannak helyzetek, amikor tényleg kevés, sőt, fölösleges a másikat az objektív valósággal szembesíteni, ha egyszer a szubjektív valóságának éppen akkor az teljesen mindegy. Tartalmazni kell a másikat, igen, de ennél azért kicsit többről és másról is szó van.

Arról, hogy nem kell mindig megmondani egy gyereknek a tutit, nem kell mindig megérteniük minket.

Hiszen:

Tudja ő is, hogy este van, aludni kell.
Tudja ő is, hogy ebédidő van, enni kell.
Tudja ő is, hogy munkahét van, indulni kell.
Tudja ő is, hogy nincs is címke a nadrágjában, mert már rég kivágtuk, ezért nem is dörzsölheti a combját, szóval igazán felvehetné már végre, hogy el tudjunk indulni.

Szóval fölösleges túl sokat magyarázni, kezdetnek bőven elég, ha megpróbáljuk mi megérteni őket. No persze nem kognitíve, hanem érzelmileg.

És ez őrült nehéz része a dolognak, hiszen nem vagyunk gondolatolvasók, viszont sokszor idegesek annál inkább.

Ilyenkor külön jól tesszük, ha elfogadjuk, hogy nem is muszáj beszélni, azzal úgyis csak rontunk a dolgon. Éppen ezért elég csak az érzelmi jelenlétünkről biztosítani a gyerekeinket. Ott kell lenni, ölelni kell, biztosítani őket arról, hogy lemásztunk hozzájuk a mélybe, ott vagyunk velük, mert nem a felülről érkező racionális mondataink, hanem a szimmetrikus jelenlétünk fogja őket onnan velünk együtt kihúzni.

Szóval ahogy az angol különbséget tesz a sympathy és az empathy szavak között, úgy tegyünk mi is különbséget az együttérzés és a beleérzés között.

Jó lesz, ígérem.

S ha ez megy, ha ez valamiért világszinten is működni kezdene, akkor az egyéni szinteken tanúsított empátia rendszerszintű változásokat hozna létre, aminek akár a kiterített világtérképek megrendelőire is hatása lehet.


Megmondta már a jó öreg Jackó is, hogy

Heal the world
Make it a better place
For you and for me
And the entire human race

(A képet innen töltöttem le.)
Tovább
Működteti a Blogger.