>

2020. február 23., vasárnap

Together we stand, divided we fall

Cseh Tamás 1979-ben írta meg a Ten Years After című dalát, amiben ugye azt énekli, hogy tíz év múlva majd már ne úgy legyen, ahogy akkor volt. 1995-ben, ami hát nem tíz évvel lett azután, még mindig eléggé ugyanúgy volt minden, vagy a franc tudja, talán úgyabbul, 1979 nagyon nem olyan volt, mint 1995, sok minden sokkal rosszabb volt, sok minden meg jobb, mindenesetre Cseh Tamás 52 lett, és ezen alkalomból csomóan megünnepelték őt a Merlin Színházban. Többek között az Ando Drom is, a Ten Years Afterbe pedig belekombinálták a Zöld az erdő című Bari Károly versből lett Cigány himnuszt is.

Elég megható.


Azóta eltelt 25 év.

Nem ten years az, hanem twentyfive.

És cigánynak lenni - legalábbis azt hiszem - nem lett jobb.

Most legalábbis, ha egyelőre még csak szóban is, de megteremtődött az intézményesült rasszizmus lehetősége. Eddig is volt neki sajnos tere, de soha ennyire kimondva a magyar demokrácia 30 éves történetében még nem volt.

És én most igazán kivagyok.

Olyan, mintha a 30-as években élnék.

De nem a 30-as években élünk, hanem 90 évvel később, amikor már bőven van EU, abban benne is vagyunk egy ideje, túl vagyunk egy holokauszton, egy Srebrenicán, egy Darfuron, egy Ruandán, meg még ki tudja, hány genocídiumon, de ebből nem tanultunk semmit.

Tizenegy évvel vagyunk túl a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozaton. És nem tanultunk semmit abból sem.


Ahogy korábban, most is ugyanazok a szereplők. Vannak az elkövetők, vannak az áldozatok és vannak a szemlélők. No meg vannak az ellenállók, a lázadók is.

Most pedig eljött az ideje annak, hogy válasszak.

Áldozat aligha lehetek, hiszen nem vagyok cigány. Elkövető szintén nem nagyon lehetek, mert finoman szólva sem értek egyet azzal, ami történik, passzív szemlélő meg nem tudok lenni, de hát mégis az vagyok, azzá válok.

Marad hát a lázadás, ellenállás, de azt meg nem tudom, hogyan kell csinálni. Fogalmam sincs, mit tehetnék.

Így aztán passzív elkövető és passzív szemlélő is leszek, természetesen annak ellenére, hogy nem vagyok roma, áldozat is vagyok, minden szándékom ellenére épp az nem vagyok, aki lenni szeretnék: ellenálló. 

És azt sem tudom, hogy ezt az egészet hogyan magyarázzam el a gyerekeimnek. Akik kérdeznek, akik érteni akarnak, akik érezhetően egy egyenlő és igazságos világban akarnak élni. Mert az ő olvasatukban a dolog annyira egyszerű. Nekik a bőrszín tényleg semmi mást nem jelent, mint egy embernek a bőrének a színét. Nem bír információval.


Azt persze ők is értik, hogy van szegénység, meg van éhezés, meg van félelem és rettegés, de hogy mindez miért és hogyan függ össze a bőr színével, azt nem értik, mert azt mi sem értjük.

Mert még ha következetlen szülők is vagyunk, arra azért eléggé figyelünk, hogy bármi is történik velük, velünk vagy a tágabb környezetünkben, akkor igyekszünk megnézni a tágabb kontextust is.

Mert a dolgok csak úgy válnak érthetővé és teljessé.

De ez kevés.

Mert a baj ennél most jóval nagyobb.

Mert itt most nem csak a hazai cigányságról van szó (akik nem mellesleg magyarok is), hanem arról is, hogy ha ezek az emberek nem kapják meg a független magyar bíróság által megítélt kárpótlást, akkor vége, akkor tényleg vége a demokráciának Magyarországon.

És azt aztán tényleg nagyon nehéz lesz megmagyarázni a gyerekeimnek.

Magunknak meg aztán pláne.

(A kép a gyerekeim által gyártott transzparensről készült. Ma ugyanis volt egy tüntetés a szabad bíróságokért és a szabad Gyöngyöspatáért, amire családilag elmentünk. A gyerekek kitalálták, hogy készítenek egy plakátot, a koncepció és a dizájn a fiamé volt, amit aztán a lányom megrajzolt.)
Tovább

2020. február 11., kedd

A házasság hete

Vasárnap volt a házasság napja, hétfőtől pedig a házasság hete van. Négy kontinens huszonegy országában. 

Épp ebben a szent pillanatban is.


Mindez pedig csodás, hiszen a házasság jó, a házasság kell, a házasság biztonságot nyújt, a házasság szimmetrikus, a házasság hűséget jelent, a házasság örök, a házasság őszinteségen alapul, a házasság mindenki számára egyformán hozzáférhető, a házasság a feltétel nélküli szeretet netovábbja, meg még csomó minden is a házasság, amiről nem is tudtam, tessék szépen elolvasni a Házasság hete honlapján.

Mert bizony, még honlapja is van neki.

Egyetlen dolgot nem értek csak. Hogy 2020-ban mégis mi a francért kell propagálni a házasságot?

Vagy ha már propagáljuk, akkor az mégis hogy lehet, hogy melegeknek nem lehet? Az mégis hogy lehet, hogy nők ezrei nem tudnak kilépni roncsoló házasságukból? No és az mégis hogy lehet, hogy ennyire nagyon sokan boldogtalanok a házasságukban? Hogy ennyien lépnek félre, ennyi házasság végződik válással? Ezek megváltoztatása miért nem célja a házasság hetének?

Vegyük már észre, hogy nem a házasság a cél, hanem a jó kapcsolat. A bizalom. A biztonság. Az elfogadás. A szeretet. A megértés. Az egyenjogúság és az egyenrangúság. Ezek pedig ma már mennek házasság nélkül is.


Elolvastam a napokban Dragomán György, Doffek Frontembermegmondja Gábor és Steiner Kristóf házassággal kapcsolatban megfogalmazott gondolatait, akik közül oké, csak az utóbbi kettő írt most, a házasság hetével kapcsolatban, szóval inkább csak Doffekre és Steinerre reagálnék.

Ők is okosakat és szépeket, meghatóakat írnak, de egy dolog miatt mégis furán éreztem magam, miközben olvastam ezeket a cikkeket. És ugyanez az érzésem volt a sok, házasságnapjás, házassághetés poszt nézegetése közben is.

Hogy mégis mi a franc is ez?

Mert rendben, nem akarják megmondani, hogy házasodjak össze, meg azt sem akarják megmondani, hogy a házasság jobb, mint a nem házasság, de hol van bármelyik cikkből (főleg a kifejezetten a házasság hete alkalmából íródott kettőből) a társadalmi érzékenység? Megmondóemberek, véleményformálók ők, akik egy szót sem ejtenek a melegek hazai jogaikról, az egyenlőtlenségen alapuló házasságokról, az elképesztő mennyiségű családon belüli erőszakról, arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak Magyarországon a házas nők, a házasságból kilépni vágyó, komoly anyagi függésben lévő nők meg aztán pláne, és hát sőt, még amikor külön fel is hívják a figyelmemet arra, hogy a házasság nem cél, akkor is ott van, hogy eszköz.

De mégis mire eszköz a házasság?

Semmire.

A házasság nem egy lépés valami felé és nem is valaminek a célja.

Vagy mit tudom én, hogy lépés-e, mit tudja bárki, hogy lépés-e. Van, akinek igen, van, akinek nem, abban viszont azért biztos lennék, hogy senkinek sem attól teljesedik be a kapcsolata, hogy volt egy esküvője valamikor. Az addigi életének lehet emlékezetes és csodás csúcspontja, az addigi élete beteljesülhet az esküvővel, de egyrészt még egy jól sikerült esküvő sem alapja egy kapcsolatnak, másrészt pedig hát aztán is van még élet. És az az élet komoly munkával lesz teli.

Szóval az, hogy két ember házas, mindössze egyetlen dolgot árul el arról a kapcsolatról. Azt, hogy az a két ember házas.

Ettől még lehet fontos a házasság intézménye, és a társadalomnak és a jogrendszernek meg is kell teremteni arra a lehetőséget, hogy azok, akik össze szeretnének házasodni, összeházasodhassanak, ugyanakkor arra is, hogy akik viszont nem akarnak, azoknak a jogaik és lehetőségeik semmilyen módon se csorbulhassanak a házasokéhoz képest.

És bizony, a házasság hetén, ha már egyszer van ilyen, erről is beszélni kell.

Joaquin Phoenix is elfogadhatta volna az Oscart úgy , hogy csak meghatódva megköszöni a díjat, de ő akkor már kihasználta az alkalmat arra, hogy kicsit társadalmi kérdésekkel is foglalkozzon. Natalie Portman is felvehetett volna egy méregdrága, de semmilyen ruhát ugyanerre a gálára, de nem, ő egy olyan méregdrága ruhát vett fel, amin közben a negligált női rendezők neveit lehetett elolvasni.

Szóval ne a házasságot propagáljuk, hanem a figyelmet. A kommunikációt. Az őszinteségen alapuló bizalmat. A bizalmon alapuló őszinteséget. A hitelességet. A törődést. A toleranciát. A sokszínűséget. Az elfogadást. A szolidaritást. Az empátiát. Az egyenlőséget.

És még akkor is csomó dolgunk lesz.

Mert egy jó kapcsolat, akár házasságról, akár másfajta együttélésről van szó, bizony komoly és folyamatos munka.

De megéri.

(Kép forrása)
Tovább

2020. február 4., kedd

Rejtett és nyílt tantervek

Az alábbi bejegyzésnek a talán valaha írt legerősebb dalindító mondattal szeretnék nekifutni. Paul Simon Kodachrome című számáról van szó, ami úgy kezdődik, hogy: 


When I think back
On all the crap I learned in high school

It's a wonder

I can think at all




A napokban megjelent új Nemzeti Alaptantervet a Magyartanárok Egyesülete már fikázta, Jócó bácsi is elégedetlenkedik, de a Történelemtanárok Egylete sem nyugodt és hát sokan mások is kifejtették álláspontjukat arról, hogy ez a tanterv megint nem az a tanterv, ami lendítene végre egyet a hazai közoktatás, az azt igénybe vevő gyerekek és az azt használó tanárok állapotán.

Mindez számomra azt jelenti, hogy a NAT megalkotói nem különösebben egyeztettek szakemberekkel, legalábbis nem azokkal, akik felháborodtak, azt pedig nem különösebben titkolnám, hogy mennyire meglep, hogy mondjuk irodalomból kik kerültek be és kik kerültek ki, hogy az értelmi szerzők még mindig úgy gondolják, hogy a történelmet kronológiai alapon kéne oktatni, hogy a görög és a római birodalommal nagyjából annyit kellene foglalkozni, mint a 20. századdal, ami úgy mellesleg mindannyiunk életét meghatározza.

Aztán az is meglep, hogy mennyire teret kap a Nemzeti Alaptantervben a nyílt nacionalizmus, hogy a tantárgyak közötti átjárás, a közös gondolkodás (mondjuk vajon földrajz nélkül mennyire van értelme a történelemnek) mennyire nem része ennek a hosszúra nyújtott anyagnak, hogy az ének-zene még mindig nép- és műdal-alapú, miközben a gyerekeket sokkal egyszerűbb lenne kortársakkal megfogni, akik között egyébként szintén bőven vannak olyanok, akik nyúlnak népi elemekhez.

És nyilván még ezer dolog van, de aztán rájövök, hogy ezekről leginkább csak véleményem van, de szakértője attól még nem leszek a témának, megpróbálom tehát inkább pszichológusszemmel is elolvasni a szöveget, ami a fenti dolgokon kívül azért is nehézkes, mert folyamatosan bekúszott az is, hogy
  • közben van két gyerekem, aki közül az egyik általános iskolás, a másik óvodás, tehát egyik sem független attól, hogy mi van a NAT-ban,
  • négy évig dolgoztam iskolapszichológusként, tehát elég közelről láttam négy darab általános iskolát,
  • egyetemen tanítok, ahol látom, hogy a hallgatóim milyen állapotban, milyen önismerettel, milyen vitakultúrával, milyen demokráciatudattal kerülnek ki a középiskoláikból.
De aztán összeszedem magam.

És akkor azt látom, hogy ez egy rettenetesen előíró és megmondó szöveg, ami az iskoláknak és azok pedagógusainak őrületesen kevés szabadságot ad és hagy, és amely elképesztő módon magába zárkózó, a 21. század kihívásaira szinte egyáltalán nem reagáló állampolgárokat vizionál.

Az is nagyon szépen kirajzolódik, hogy a pszichológiai készségek és képességek kialakulását a szöveg megalkotói teljes egészében az etika órához társítják, ami azt jelenti, hogy mindaz, ami elvileg a rejtett tanterv része kéne, hogy legyen, és amiről egyébként egy árva szó sem szerepel az anyagban, mindaz, ami át kéne, hogy itassa a teljes iskolai életet, továbbra is tantárgyi követelmény lesz.

De akkor etika órán kívül mit és mikor tesz, tehet az iskola és a tanár

  • a közösség építéséért,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak egymásra odafigyelni, egymástól kérni, egymástól kérdezni,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak együtt élni, 
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak várni vagy éppen elfogadni a visszautasítást,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni,
  • azért, hogy a gyerekek megtanulják kezelni a sikert és a kudarcot. A sajátjukat és a másikét.
  • azért, hogy a gyerekek felismerjék a fejlesztendő és a sikeres pszichés területeiket,
  • a szexuális nevelésért, testtudatosságért,
  • az IKT-eszközök tudatos használatáért,
  • a kritikus gondolkodás támogatásáért, 
  • az iskolai erőszak megelőzéséért,
  • a hatalomhoz fűződő kritikus viszony támogatásáért,
  • a szolidaritás, a tolerancia, az empátia és a nyitott gondolkodás kialakulásáért,
  • és így tovább?
Oké, ezekkel lehet foglalkozni etika órán belül, de hát heti 1-2 órában nem lehet annyi mindenről beszélni, mint amennyi a tantervben van, 9. osztálytól pedig már nincs is etika óra. Pont, amikor a legnagyobbat kezd fordulni, változni a személyiség.

Az etika óra témái egyébként nagyon komoly, szakmai felkészültséget igényelnek, ami a legtöbb, etikát tanító tanárnak nem nagyon van, lehet meg, hiszen szinte egyik napról a másikra tudták meg, hogy bővül a munkaköri leírásuk.

Egyébként az óraszám valóban csökkent, de a megtanulandó anyag mennyisége nőtt, szóval sokkal több idejük a gyerekeknek nem nagyon lesz arra, hogy magukkal és egymással foglalkozzanak.

További ordas pszichológiai probléma, hogy a szöveg mindent meg akar mondani, nem csak azt, hogy mit kell megtanítani, hanem azt is, hogy hogyan. A gondolkodás szabadsága innentől a múlté lesz.

Az egyéni különbségek, a HH-HHH-SNI-BTMN-univerzumon kívül differenciálásnak viszont nincs nyoma sem a dolgozatban, ami azt jelenti, hogy egységes bánásmód jár minden gyereknek, aki még (éppen) nem elég más ahhoz, hogy már bélyeget kapjon, ami, ha jól értem, ahhoz kellene, hogy külön, egyéni figyelmet is kapjon az a gyerek. Minek ment oda?! Nyilván a másodiktól járó, osztályzatokkal történő értékelés szintén csak minimális lehetőséget ad a differenciálásra.

Külön csodás, hogy beszél a szöveg iskolapszichológusról, fejlesztőpedagógusról és gyógypedagógusról, de kérdem én, tudják a szöveg megalkotói és megrendelői, hogy ezekből hány van az országban?

Álnaiv a kérdés, mert tudom utóbbiról, hogy nem tudják. A Klebelsberg Központnak fogalma sincs arról, hogy hány gyógypedagógus dolgozik az országban. Azt már elvileg ki lehetne számolni, hogy hány iskolapszichológus van állományban, mert 500 és 1000 fő között jár fél státusz. Tehát ha minimum 500 gyerek jár az iskolába, akkor ott már van heti 11 (!) kontaktórája a pszichológusnak. Ennél persze többet kell bent lennie, de gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal, ha az intézmény vezetője is így látja, épp ennyi ideje van.

Ennyi körömrágás, szorongás, falcolás, depresszió, teljesítményelvárás, az iskolai agresszió mindenféle formája, bullying, társas nyomás és persze az otthoni problémák iskolába begyűrűzése mellett az kevés. Nagyon kevés.

Mindezt csak tetézi, hogy az iskolapszichológus a tantestület részét képezi, tehát nem független tőle, ami izgalmas lojalitási és titoktartási kérdéseket feszeget.

Hogy egyébként milyen állami iskolapszichológusként dolgozni, illetve hogy milyen volt 11 éve, arról az akkor még bőven létező Népszabadságba írtam Bal lábbal kelni címmel és a szerencsére még mindig létező Élet és Irodalomba Az önmegvalósításon innen címmel. Később dolgoztam alapítványi iskolában is iskolapszichológusként, hát, az nagyon más világ volt.

Szóval van egy 158 oldalas dokumentum, ami rengeteget szól arról, hogy mit, hogyan és mikor kell tanítani, de szinte semmit sem szól arról, hogy kiket kell tanítani.

Tehát az az elképzelés, hogy bármelyik óvodából mész is bármelyik iskolába, bármilyen családba is születtél bele, bármilyen körülmények között is élsz, az iskola ugyanazt varázsolja belőled.

(GIPHY)


De akkor most elárulok egy titkot.

A gyerekek bizony nem ugyanolyanok, nem egyformák, nem klónok.

Hanem nagyon is mások.

Jó lenne, ha végre lenne egy olyan alaptantervünk, ami ezekre a különbségekre érzékenyen és okosan reagál. Amelyik nem klónokat akar a gyerekekből gyártani, viszont amelyik mindenkinek mindent megteremt ahhoz, hogy fejlődni tudjon. És ebbe a mindenkibe tényleg mindenki beletartozna.

Merthogy - és most szeretnék egy nagyjából száz éves közhelyet megfogalmazni - nem a tananyagot, hanem a gyerekeket kell tanítani.
Tovább

2020. január 11., szombat

Börtönt a pszichológusoknak!

Hogyaszongya

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 187. § (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
(1) Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen
a) az orvosi gyakorlat,
b) az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy
c) a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások
körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (kiemelés tőlem)

Az történt ugyanis, hogy a Parlament fogta magát és mindenféle szakmai egyeztetés nélkül elfogadta az EMMI előterjesztését a BTK egyes részeinek (ld. fent) átírására, Szigeti Ildikó pedig írt egy kicsit félrevivő blogbejegyzést, amit rengetegen megosztottak, amit a merce.hu is lehozott, most pedig a mindenféle mentális segítségnyújtással foglalkozó szakemberek csak pislognak a b) pont láttán és azt értelmezve, hogy akkor most mi lesz vele, a segítségre vágyók meg szintén pislognak, hogy akkor eztán majd csak beszélőre mehetnek?

Mert mik azok az ebbe a körbe tartozó tevékenységek?
Kik végzik ezeket a tevékenységeket?
Hol végzik ezeket a tevékenységeket?

Mi van a meseterapeutákkal, táncterapeutákkal, művészetterapeutákkal, mozgásterapeutákkal, lovas terápiát végzőkkel, tanácsadó szakpszichológusokkal, (még) szakvizsga nélküli pszichológusokkal, családterapeutákkal, a lelki segélyvonalak végén ülőkkel, meg úgy egyébként, mi van az összes többi, mentális segítségnyújtást végző szakemberrel? És a családsegítőkben dolgozókkal, szociális munkásokkal, anonim beszélgetőcsoportok vezetőivel, önkéntes segítségnyújtókkal?

Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy élesek a határok, azok azért nem annyira azok. Átfedések vannak kompetenciákban, kérdéskörökben, problémakörökben, attitűdökben. Egy pszichológus kérdéseket tesz fel, hallgat, hümmög, olykor eszközöket használ, figyel, összefüggéseket próbál meglátni és megérteni, a kliens meglévő narratívái helyett próbál más narratívákat felállítani. De legfőképp megért és elfogad. És hát valami ilyesmit tesz egy tanácsadó szakpszichológus is, de szerintem egy klinikai szakpszichológus is. A különbség a szemléletben és a képzettségben van, no meg abban, hogy klinikusok foglalkozhatnak mentálisan, pszichésen betegekkel is, ők már végezhetnek pszichoterápiát* (habár nem biztos, hogy pszichoterapeuták).

A különbségek megértése viszont nem a kliens/páciens feladat, a kompetenciahatárokat nem neki kell ismernie, de persze nem árt, ha tudja, hogy az, akihez fordul, mit csinál. És ebben bizony a szakember lehet segítségére. Hogy annak hívja azt, amit csinál, amihez képesítése van.

De ha a hétköznapi emberek nem is pontosan ismerik vagy nem is használják tökéletesen a szakzsargont, a szakmának és a szakembernek tökéletesen kell. És a törvényeknek is nagyon pontosan kell fogalmazniuk.

Arról egyébként, hogy a segítő szakmák elnevezései között mekkora hatalmas káosz és átláthatatlanság van, egyszer már írtam a Lelki betevőre, de akkor talán nem voltam abban annyira egyértelmű, hogy az a rendszer, illetőleg rendszertelenség, ami most van, nem jó.

Mert nem egyértelmű, mert tele van ellentmondásokkal, átfedésekkel.

És ezeken ez a törvénymódosítás sem javít, hanem inkább ront. Az pedig külön nagy baj, hogy ezt az anomáliát büntetőjogi szabályozással kívánja az állam megoldani.

Voltak korábban a szabályozásra, a pszichológusok és mentális segítségnyújtással foglalkozók kordában tartásra más jellegű próbálkozás is, legutóbb például a pszichológus kamara felállítása, de végül az nem jött össze, a Kormány nem vitte a Parlament elé a dolgot. (Hogy mire lehetett volna jó egy ilyen kamara és mire nem, arról írtam már, szintén a Lelki betevőre.)

Szóval van a köznyelv és a szaknyelv, amik bizony nem mindig ugyanúgy beszélnek. Fontos, hogy legyen törekvés arra, hogy előbbit az utóbbihoz közelítsük, és ebben a szakembereknek nagy szerepük van, lenne, de attól még simán lehet, hogy nem fogják egymást beérni, és továbbra is lesz ember, aki azt fogja mondani, hogy terápiára jár, miközben az tanácsadás. Vagy azt fogja mondani, hogy terápiába jár, közben az meseterápia és nem pszichoterápia. Mint ahogy sokan még a pszichiátert és a pszichológust is keverik.

Ettől még persze a szaknyelvnek elég pontosan definiálnia kell, hogy mi mit jelent a mentális segítségnyújtás területén, de ezt a célt a jelenlegi törvénymódosítás nyomokban sem szolgálja, nagyon homályos ugyanis a megfogalmazás, ami miatt azt kell gondolnom, hogy a kodifikátorok vagy kapkodtak, vagy - de ezt talán már cinizmus lenne feltételezni - épphogy mindent jól végiggondoltak, és a szabad interpretációnkra bízták a dolgot.

Csakhogy egy elég kockázatos dolog ám.

Sértett vagy elégedetlen kliensek ugyanis voltak, vannak és lesznek is, innentől pedig csak idő kérdése, hogy mikor jelent fel valakit a rendőrségen valaki.

És akkor kezdetét veheti valami teljesen abszurd, ugyanis fogalmam sincs, hogy a nyomozók hogyan fognak tudni utánajárni annak, hogy a kérdéseim, jelenlétem, hümmögésem, attitűdöm a pszichoterápiás gyakorlat körébe tartozó tevékenység-e, vagy még belefér a tanácsadói kompetenciákba, a nyomozók hogyan fognak tudni utánajárni annak, hogy a művészetterápiát nyújtó szakember munkája már a pszichoterápiás gyakorlat körébe tartozó tevékenység-e vagy sem.

És akkor most hallgassuk meg közösen Johnny Cash Folsom Prison Blues című dalát.


Utána pedig be is vezethetjük a pszichológusbűnöző kifejezést.

Egyébként meg, viccet félretéve, tényleg nehéz felmérni egy rosszul kodifikált törvény erejét és hatását, de amit tehetünk, hogy egyrészt szakemberként tényleg csak azt csináljuk, amiről papírunk van, és csak úgy hívjuk azt, amit csinálunk, aminek azt hívni kell, szakemberhez fordulóként pedig azt tehetjük, hogy pontosan tudjuk, hogy az, akihez fordultunk, ki is.

Nem bizalmatlanság ez, hanem tudatosság.

Ettől még a törvénymódosítás rossz és káros, és attól, hogy a kliens tudja, kihez jár, a szakember meg tudja, mit végez, attól még lehetnek kellemetlenségek ebből a módosításból.

* Legalábbis egy EMMI rendelet szerint. Az egészségügyi törvény 103. paragrafusa szerint nem.
Tovább

2019. december 17., kedd

Családi munkamegosztás

- De és hogy döntitek el, hogy ki milyen feladatot csinál?
- Sehogy.
- De akkor mégis. Mi a felosztás?
- Nincs.
- Nem értem. Akkor nincs szereposztás?
- Nincs.
- De akkor honnan tudod, hogy mit kell otthon csinálni? A szüleidtől?
- Nem, a szüleim között viszonylag hagyományos szerepleosztás volt.
- Akkor tényleg nem értem.
- Hát, én is otthon lakom, látom a lakásunkat, az életünket.
- Még mindig nem értem.
- Zömmel megosztjuk a feladatainkat, együtt élünk, gyerekeink vannak, túl sokáig nem fér bele, hogy elhanyagoljuk a háztartási teendőket, mindketten szeretjük, ha nem morzsákon lépdelünk a konyhában, ha a ruháink és a gyerekeink tiszták, ha az edények el vannak pakolva, ha van a hűtőben kaja, sőt, szeretjük tudni, hogy kivel mi történt aznap a munkahelyén, barátaival, ilyenek.
- Oké, ezt értem, de ezt megtervezitek?
- Nem.
- Akkor mégis hogy?
- Oké, ez így nem teljesen igaz, azért megbeszéljük, hogy melyik gyerekért ki megy, meg ki vásárol, de nem az van, hogy az egyikünk eldönti, a másikunk pedig tudomásul veszi.
- Hanem hogy?
- Hanem úgy, hogy a legtöbb döntésünket közösen hozzuk meg. És a legtöbb feladatot az és akkor látja el, aki épp ott van a feladat közelében.
- Elég fárasztó lehet.
- Igen, megbeszélni a dolgokat és részt venni a háztartásban fárasztó. De még mindig kevésbé fárasztó, mint egyedül csinálni.
- Értem. De azért van, amit nem szeretsz csinálni?
- Félreértés van. Én nem különösebben szeretem a háztartási feladatokat. Semelyik részét sem. Nem szeretek mosni, porszívózni. Vásárolni még csak-csak, de aztán hazacipelni a dolgokat, meg fel a harmadikra, hát az nem a szívem csücske. A háztartás nem a hobbim. Igaz, főzni és sütni szeretek.
- Akkor te szoktál főzni, a többit pedig a feleséged?
- Nem. A feleségemnek is van hobbija. Csak hát neki is a háztartáson kívül.
- Akkor?
- Az eredményt szeretjük, az oda vezető utat – legalábbis ebben az esetben – nem különösebben, de hát valakinek el is kell vinnie a családot a célhoz.
- Aha. Tehát nem szeretsz pakolni, mosni, vasalni.
- Nem.
- És a feleséged sem.
- Nem, ő sem.
- De még mindig nem értem. Hogy akkor honnan tudod, hogy mit kell csinálni?
- Hát onnan, hogy otthon lakom.
- Najó, de sok férfi lakik otthon.
- Tudom.
- Akkor?
- Fogalmam sincs, én egyszerűen kényelmetlenül érzem magam akkor, ha a feleségem csinál valamit, én meg nem, és fordítva is így van.
- Együtt pakoltok, együtt pihentek?
- Nagyjából. Vagy az egyikünk pakol, a másikunk van a gyerekekkel. Esetleg ők is besegítenek, de ez azért sajnos ritka.
- Oké, most már kezdem érteni.
- De jó. Örülök.
- Még azt mondd meg, hogy van-e olyan, amit kifejezetten utálsz.
- Azt hiszem, kivenni a mosogató szűrőjéből az undorítóan szétázott kajamaradékokat, morzsákat, na, azt tényleg utálom. És a megszáradt ruhákat sem nagyon szeretem elpakolni.
- És akkor ezeket a dolgokat mindig a feleséged csinálja, igaz?
- Néha tényleg elfelejtem kiszedni a dzsuvát a mosogatóból, de azért legtöbbször megcsinálom. A teregetést leszedni nem nagyon lehet elfelejteni, ott vannak a ruhák, látom, de nem titok, ezt néha a feleségemre hagyom.
- Köszönöm, nincs több kérdésem.




Természetesen ez egy kitalált beszélgetés, aminek azért annyi alapja van, hogy ilyesmi kérdések azért el szoktak hangozni. Csak nem így egyben, hanem részleteiben. Oké, és nem pont így.

Na.

Valami ilyesmi van nálunk, és néha megkérdezik, hogy ez az ilyesmi pontosan mit jelent.

És akkor az derül ki, hogy az már oké, hogy egy férfi ne csak kérésre és ne csak besegítsen a háztartásba, hanem vegyen is benne aktívan részt, de az azért mégsem lehet elvárás tőle, hogy tudja is, hogy mit, mikor és hogyan kell tennie. Meg azt is nagyon furcsa vagy nehéz elképzelni, hogy nem fix feladatkörök vannak, hanem dinamikusan alakulnak.

Az meg aztán végképp nagyon fura, hogy ne azért ne csináljak meg valamit, mert férfi vagyok, hanem csak úgy. A nememtől függetlenül.

Szóval, hogy a nő nem azért csinál meg valamit, mert nő, és a férfi nem azért nem csinál meg valamit, mert férfi. Hanem mindenki azért csinál meg mindent a háztartásban, mert közösséget alkotnak ők ketten. Vagy akárhányan.

Mert hát ez van, ha az ember hisz abban, hogy


  • szabadság van,
  • mindkét félnek éppúgy vannak jogai, mint kötelezettségei,
  • egyenlőség van, de nem egyformaság.


#reklám #Telekom #FREEANYU

Tovább

2019. december 8., vasárnap

The future has cum

Képzeld el, kedves olvasó, hogy 10 éves vagy.

Még nem láttál pornót, nem láttál meztelen embereket a szüleiden kívül, persze, reklámokban már átsiklottak előtted női mellek, kicsik és nagyok, dekoltázsok, talán mellbimbók is, de explicit nemi szervek és szex még nem. Nem igazán tudod, mi az. Iskolában ezekről szó sincs, szüleiddel ezekről 2-3 éve beszéltél utoljára. Akkor azt kérdezted, hogy hogyan lesz a gyerek. A szüleid szerelemről, boldogságról, egymásra hangolódásról, érzékenységről és terhességről beszéltek, szóba kerültek a spermiumok és a petesejt, tudod, hogy előbbi elég kicsi, utóbbi ahhoz képest egész nagy, de nem igazán tudod elképzelni, azt az osztódás-dolgot meg végképp nem érted. A lényeg számodra akkor az volt, hogy a szüleid megbeszélték egymással, hogy gyereket akarnak, szerelmeskedtek, lehet, hogy a szex szó is elhangzott, aztán nagyon megörültek a pozitív terhességi tesztnek.

Aztán az egyik osztálytársad, akivel tök jóban vagy, mutat neked valamit az egyik szünetben a telefonján. Csattogást hallasz, nyögést és szenvedést, nem tudod, hogy jó-e az, amit látsz vagy épp hogy rossz. Nézed a ritmikusan mozgó nő testén a sziklaszilárdan meredező melleket, amik egész mások, amint az anyukádé, nézed a nemi szerveket, de azok is egész mások, mint a szüleidé. Nagyobbak és teljesen szőrtelenek. Hevesen dobog a szíved, nem tudod eldönteni, hogy miért van, csak azt látod, hogy a barátod vigyorogva mutatja a telefont.

Elfordítod a fejed, de aztán visszanézel. Akkor azt látod, hogy a férfi a péniszét a nő szájába tolja. A nő nyög, mintha öklendezne, most már végképp nem értesz semmit, eszedbe jutnak a petesejtek, de hát azok nem ott vannak, aztán pedig elkezdi a férfi péniszét rángatni a nő, majd az arcába placcsan valami, amiről fogalmad sincs, mi lehet.

Érzed, hogy ott kéne maradnod a barátod mellett, mert ő kérdőn néz rád széles vigyorral, de te nem tudsz ott maradni, elszaladsz.

Ez volna a szerelem? Így lesz a gyerek? Ez volna az egymásra hangolódás, az élvezet, a boldogság, az érzékenység? Teljesen össze vagy zavarodva.

Éjjel azt álmodod, hogy hatalmas viharba került a hajó, amin utazol, alig tudsz kapaszkodni, elcsúszol a decken, arcodba csapnak a hullámok, felkelnél, de nem tudsz, mintha valami ott tartana, újra és újra ellepnek a hullámok, lenyeled a sós vizet. Arra riadsz, hogy fulladozol, öklendezel. Hideg verejték csordogál a hátadon, átszaladnál a szüleidhez, megölelnéd valamelyiket, de furán éreznéd magad. Nem akarsz hozzájuk érni.

Ennyi a képzelet. Illetve a valóság. 

És ez még csak egy sima pornó volt, nem volt benne se DAP, se ATM, se BDSM, se fisting, se animál, se kaka-pisa, se bizarr*, se szerepjáték, se kemény erőszak, csak egy sima pornó, ami bárki számára bármikor és bárhol hozzáférhető.

És ez még egy egész jó eset, mert itt, a képzeletbeli 10 éves legalább valamennyit beszélt a szüleivel a szexről és a gyerek születéséről. Általában ennyi sem szokott lenni.

Na, és akkor most, ennyi rávezetés, ha úgy tetszik, petting után jöjjön az igazibb, pőrébb valóság.


Az ugyanis elég élesen összeállt az Üvegplafon által szervezett mini-konferencián Halász SáriNeked milyen pornót néz a gyereked? című előadása közben. 

A valóság ugyanis sokkal keményebb, mint a legkeményebb pornó. 

A pornó ugyanis egy iparág, ami mögött elképesztő agyak, stratégiák, pénzek, lobbitevékenység és érdekek állnak.

A megtestesült cinizmus.

A pornó ugyanis egy olyan iparág, amely a társadalmi érzékenység és a szólásszabadság jegyében küzd a nemek, a rasszok és az életkorok emancipációjáért, amely foglalkozik a bálnák védelmével, amely pénzt gyűjt a bántalmazott nők megsegítésére, amelynek fontosak az LMBTQ-jogok és a szólásszabadság érvényesülése, amely forradalmasította az internetet, és amely komoly pénzeket tol az info-kommunikációs technológia fejlesztésébe.

A pornó a társadalmilag a legérzékenyebb iparág. Amint megjelenik valami a közéletben, abból rögtön lesz pornófilm is. Klímakatasztrófa, bevándorlás, terrorizmus, mindenből van pornó.

Szóval the future has cum.
A jövő ellövellt.

És egy dolog legyen teljesen tiszta.

A pornóipar leszarja a bálnákat és a feminizmust.

A pornónak ennél sokkal egyszerűbb célja van.

Az, hogy szétbassza a világot.
Az, hogy gecisok pénzért szétbassza és szétbaszassa a világot.
Benne mindenkinek a jogait, identitását, önrendelkezését, testét, lelkét, agyát, fejlődését, gondolkodását.

Mutatok is ehhez egy elég zavarba ejtő statisztikát.


A repülésnek tehát 68 évébe került az, hogy elérjen 50 millió felhasználót. Ez a pornóiparnak 19 (!) napjába (!) került.

UPDATE 1: A fenti képre inkább tekintsetek annak metaforájaként, hogy őrült sokan néznek pornót. Maga a pornhub oldal ezt ennél valamivel jobban cizellálja:

2018-ban 30,3 milliárd keresést regisztráltak a Pornhub oldalon, ami 962 keresést jelent minden egyes másodpercben.

Egyébként a pornhubnak az 50.000.000 felhasználó eléréséhez nem egészen 2 hónapra volt szüksége.

De valójában a fenti kép eredetije nem a pornhubról szól, arra pedig nincs adatom, hogy ők mikor érték el az 50 millió felhasználót, de hamar. Nagyon hamar. A túlzásomért és tévedésemért elnézést kérek.

De nézzünk további számokat, amiket megtudtam Halász Sári előadásából:

A pornóipar mérete

  • A pornóipar másfélszer akkora, mint Hollywood.
  • UPDATE 2: A pornóipar több pénzt termel, mint a Major League Baseball, az NFL és az NBA együttvéve.
  • Pornóra többet és többen klikkelnek, mint az Amazonra, Twitterre és Netfilxre együtt.
  • Az internetes tartalmak harmada pornográf tartalom, ami 3000 (!) dollárt (!) hoz másodpercenként (!)
  • Az internetes keresések 25%-a pornót ad ki, ami azért is lehet, mert a keresők akkor is pornót adnak, amikor nem is arra keres az ember. Nyilván ez sem véletlen.

A pornóipar felhasználói

  • A fiúk 9-11 éves korukban találkoznak először pornóval.
  • 16 éves korára szinte minden fiú pornófogyasztóvá válik.
  • A pornóipar legnagyobb fogyasztói a 12 és 17 közötti kamasz fiúk. Gyerekek.
  • A kiskorúak - értsd gyerekek - 20%-a 12%-a csinált már szexuális tartalmú videót.

A pornóipar közvetlen és közvetett hatásai


  • A szex a férfiak kiszolgálása, a szexnek pedig szerves része a nők megalázása, megverése, testük mindenféle megsértése.
  • A pornó normalizálja a kényszert, az erőszakot.A mai gyerekek számára a pornó az elsődleges felvilágosító, ezért aztán az lesz a fogalmuk a szexről, ami a pornóban van.
  • Ennek következtében van többek között az, hogy minden harmadik lány első szexuális élménye erőszakos.
  • Ami pedig azért van többek között, mert nagyon komoly az átfedés az erőszakos pornográf tartalmak és a jónak tartott pornográf tartalmak között. És amikor komoly átfedésről beszélek, akkor 88,2%-os átfedésről van szó.
  • Az interneten található pornográf tartalmak 20%-a olyan, amiben éppen bűncselekményt követnek el - szexuálisan abuzálnak gyerekeket.
  • Kamasz gyerekek, főleg fiúk hajlamosak azt gondolni, hogy a fojtogatás feldobja a szexet. És akkor itt rögtön el is mondanám, hogy igen, a pornóban a nőket szokták fojtogatni. Vagy úgy, hogy explicit módon, kézzel. Vagy úgy, hogy olyan mélyen dugják a férfiak a péniszüket a nők szájába, hogy öklendeznek, fuldokolnak.
  • Kamasz lányok egyik fontos kérdése a felvilágosító beszélgetéseken, hogy hogyan kell úgy csinálni az anális szexet, hogy az ne fájjon.
  • Mivel a legtöbb pornó a nő arcába élvezéssel zárul, ezért a pornó által felvilágosuló gyerekek nem tudjak, hogy a szex nem így végződik.
  • Mivel a pornóban nincs emberi és nincs érzelmi rész, ezért ez teljesen kivész a pornón szocializálódó gyerekek fejéből.
  • Az fog összeállni számukra, hogy a szex feltételei mindenhol és mindig adottak, hogy a férfinak hosszú-hosszú időn keresztül tud merevedése lenni, a nő pedig mindig és mindenhogyan akarja a szexet.
  • De az is össze fog számára állni, hogy a nők vagy dughatóak vagy láthatatlanok, hogy a pornó egy új szexuális orientáció. 
  • A lányok azt fogják hinni, hogy egyből fel kell fűszerezni a szexet, mert különben unalmas lesz, különben nem olyan lesz, mint a pornóban. 
  • Mert a pornó érzéketlenít. Ez is a célja. Mire az ingyenpornón (ami egyébként sosincs ingyen, mindenért adatokkal fizetünk) felnövő 13-17 évesből felnőtt ember lesz, már nem lesz elég az, amit az ingyenesen hozzáférhető pornóoldalakon el fog tudni érni. Regisztrálni fog valami fizetős oldalra, az offline szexuális élete pedig, legalábbis számára, el fog sivatagosodni.
  • A szexuális trauma evidenciává válik.
  • A 16 éveseket felvonultató pornót nem tekintjük gyerekpornónak, a 23 éves pornószereplőre pedig már MILF-ként tekintünk, a 35 éves már a mature kategóriába tartozik.

És akkor a végére egy kis pornó-evolúció

  • Pornóiparról 1953 óta beszélhetünk, mind az abban az évben induló Playboy, mind a 21 évre rá csatlakozó Hustler elég sokat tett azért, hogy ez az iparág akkora és olyan legyen, mint amekkora és amilyen.
  • Az igazi törés 2002-ben volt, amikor a Free Speech Coalition (csodás, mi?) megtámadta a 1994-es gyermekvédelmi törvényt. Az eredmény az lett, hogy lehetett a pornóban gyerekeknek látszó szereplőkkel dolgozni, egy tavaly nyári módosításnak köszönhetően a gyermekvédelmi törvény ma már úgy néz ki az USÁ-ban, hogy nem kell nyilvántartani a pornófilmekben szereplők életkorát. A szexuális beleegyezési korhatár - szintén a szólásszabadságra hivatkozva - jó ideje 16 év lett, a forgatócsoportnak pedig már jogi lehetősége is van arra, hogy ne firtassa, hogy 16 és 18 között hol jár az a gyerek. Közben el ne felejtsük, hogy ugyanebben az országban 21 éves korig nem fogyaszthat alkoholt az ember, de legálisan lehet pornószereplő. 


  • Megszűnt a hardcore - soft porn megkülönböztetés, illetve nem szűnt meg, hanem átalakult. Mára a soft porn kis túlzással a reklámok és a könnyűzenei klipek, filmek világa lett, a hardcore pornó pedig a sima pornó lett.
  • Az elmúlt 17 évben tehát új irány van a pornóiparban, megjelentek a fogszabályzós, bébiszitteres diákszexek, tantermi szexek, egyszerűen gyerekízt kapott a pornó.
  • Az elmúlt 17 évben a gyerekpornó térhódítása mellett egyre erőszakosabb és keményebb is lett a pornó.
Mi viszont nem teszünk semmit.
Azt hisszük, hogy a mi gyerekünk majd kivétel lesz.
Vagy áldozat lesz. Majd neki mutat valaki pornót. És akkor ő majd elfordul. Mert jól nevelünk.
Hát nem.
Nem fordul el.
Meg ő is mutatni fog.
Mert ő is most él.
És ebbe fog belenőni.

Nem lehet mindig a másikra mutogatni.
Fel kell vállalni az ügyet.

Tüntetni kell.
Megtartó és védelmező közösséget kell építeni
Osztálytermi szexuális nevelést kell kezdeményezni.
Nem 12 év alatt egyet kell tartani, nem évi egyet, hanem minden évben egy egész héten keresztül kell a témával foglalkozni.
Óvodától kezdődően.
Beszélni kell.
Ki kell mondani, hogy mi van.
Hogy a pornó nem titokban, óvatosan, halkan zajlik, hanem előttünk, hangosan dübörögve.
Hogy itt nem arról van szó, hogy minden ugyanaz, mint régen, csak gyorsabb. Itt egy minőségi változás van, ami emberellenes. Ami nem emberi igényeket elégít ki.

Én pedig konkrétan remegek írás közben.
Arra gondolok, hogy utolsó kis képecske, kicsit feljebb, nem is akkora irrealitás.

A képeket innen, innen és innen töltöttem le.

*ezeket inkább nem írom le, akit érdekel, nézzen utána. Talán elsőre ne képekkel.
Tovább

2019. december 4., szerda

Parainesis minden diákhoz és szülőhöz

Aki már hallotta Vekerdy Tamást az oktatás kapcsán megszólalni, az biztos azt a mondatát is hallotta, amit ő Mérei Ferenctől hallott, hogy ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.

Én elég sok Vekerdy beszélgetést néztem már meg, szóval ezt a mondatát már egész jól tudom utánozni, ha összefutunk, és megkérsz, meg is mutatom.

Nade most, hogy kijöttek a PISA-eredmények, arra gondoltam, hogy ezt a menekülés-dolgot át kellene gondolni.



Mert igen, javulás van, ez tény, de mind a javulás mértéke, mind pedig az elért eredmény erősen elmarad az OECD-országok átlagától.

Igen.
Ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.
I couldn't agree more.

De ahol terrorizálnak, ahol megaláznak, ahol bullyingolnak, ahol lexikális tudást átadnak ugyan, de hasznosíthatót nem, ahol nem érted, mit miért tanulsz, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol garantált a szar PISA-eredmény, ahol a leszakadók csak még jobban leszakadnak, ahol fenyegetnek, ahol csak népdalokat tanulsz, ahol osztályozzák a készségtárgyakat, ahol már alsóban is osztályoznak, ahol megijedsz, mert annyira hangos a csengő, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol szorongsz, ahol félsz, ahol inkább csak elbújnál, ahol a NAT fontosabb, mint te, ahol nem lehetsz fáradt, ahol a szülőket gyerekszerepben tartja a rendszer, ahol nincs döntési jogod, felelősséged viszont igen, ahol úgy érzed, nem rád szabták a rendszert, hanem téged próbálnak átszabni, hogy beleférj a rendszerbe, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol van tornasor, ahol lappangva kúszik beléd a feszültség, de nem érted, miért, mikor, honnan, ahol nem számít a véleményed, ahol nem lehet véleményed, ahol nem az életre, hanem az iskolára készítenek fel, ahol szó sincs rejtett tantervről, ahol a merevség az érték, nem pedig a rugalmasság, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz érzékeny, csak puha, ahol nem lehetsz fáradt, csak lusta, ahol nem lehetsz rosszkevű, csak motiválatlan, ahol nem lehetsz csalódott, csak agresszív, ahol nem lehetsz frusztrált csak erőszakos, ahol nem lehetsz más, csak ugyanolyan, ahol nem lehetsz különleges, csak lázadó, ahol a teljes személyiségedet jellemzik, sosem csak az adott cselekvésed, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz introvertált, csak depressziós, ahol nem lehetsz eleven, csak hiperaktív, ahol nem lehetsz szabályokhoz ragaszkodó, csak aspergeres, ahol nem lehetsz szerelmes, csak bamba, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol azt érzed, hogy a terhek nagyok, hogy nem rád vannak szabva, de azért rád szabják, ahol mindig csak egy megoldás van, ahol nincsenek alternatívák, nincsenek álláspontok, nincsenek vélemények és véleménykülönbségek, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!


Ahol oktatják a hazaszeretetet, ahol lőteret akarnak a sportpályán, ahol előbb vezetik be a napi öt tornát, minthogy megnéznék, hogy van-e elég sportolási lehetőség vagy sportoláshoz értő pedagógus, ahol mindent áthat a verseny, de a kooperáció szinte semmilyen szerepet nem kap, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol indokolatlanul elfáradsz a nap végére, ahol nem egyértelműek a követelmények, ahol túl nehéz a hátizsák, ahol túl sok az óra, ahol az irodalom még mindig kronológiai haladást jelent, ahol nem érnek össze a tantárgyak, ahol az informatika kockás papíron zajlik, ahol a matematikatanítás nem a megértést, hanem a magolást célozza, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol nem tudsz meg semmit magadról, ahol nem lehet érzésekről és változásokról beszélni, ahol nem tanulsz meg viszonyulni magadhoz vagy másokhoz, ahol nem tanulod meg elfogadni a konfliktusokat, elviselni a kudarcot, ahol nem áll össze a kép, hogy miben vagy ügyes és miben nem, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol fogalmad sincs, mi történik a testeddel, ahol nem tanulod meg kezelni a visszautasítást, elutasítást, ahol le kell dolgozni a szombatot, ahol ott a pártpolitika az iskolában és a tananyagban, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

És persze.

Ahol untatnak, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Már csak egy kérdés van.

Hova.

Még Budapesten csak-csak, de az alternatívokba csak vérségi alapon lehet bejutni, a maradék helyre pedig keményebb a licit, mint Ed Sheeran cipőfűzőjére, vidéken pedig teljesen esélytelen a váltás.

Szóval mégis hova meneküljön a felső ezerötszáz alatti tömeg?

Külföldre?
Kiürülne az ország.

Nem lenne végre itt az ideje annak, hogy megnézzük, mi történik az oktatásban a haladó országokban? Hogy ott hány százalékát fordítják a GDP-nek oktatásra?

De hát nem kell megnézni. Mert már látjuk. Mert már tudjuk.

Csak nem követjük.

Itt nem koncepciótlanság van, itt ez a koncepció.

Itt a butítás a koncepció.

(A képet Radó Péter oktatáskutató tette ki a Facebookra.)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.