2017. május 25., csütörtök

Foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívák

Jajj, nem is tudom, hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy.

Szeretem az oxitocint, boldog vagyok a burokrepesztéstől, jó dolognak tartom az epidurális érzéstelenítést és a császármetszést, örülök, hogy vannak vizsgálati módszerek arra, hogy megnézzük, hogy jól van-e a baba az anyaméhben, végül fantasztikus, hogy van inszemináció és lombikprogram.


Persze, ezek nem feltétlenül szükséges beavatkozások, sőt, tudjuk jól, hogy a magyar szülészet mindenféle anyabarát okoktól mentesen széjjel van medikalizálva, aminek köszönhetően következtében jóval többször repesztenek burkot, adnak oxitocint és metszenek császárt a kelleténél, de attól még ezek legitim, létező, olykor sokat könnyítő, máskor életmentő beavatkozások.

Bár kibicként, férfiként, pszichológusként és apaként természetesen én is azt gondolom, hogy első körben ezek nélkül lenne érdemes nekimenni a szülésnek, és természetesen én is értem, hogy mennyire más a lombik és a szülés közbeni beavatkozások, előbbi ugyanis elég komolyan szabályozott és valami olyat helyettesít, pótol, kiegészít, ami máshogy tényleg nem menne, utóbbiak viszont megkönnyítenek valamit - hazai terepen legtöbbször sokkal inkább az orvosnak, mint a szülőnek.

Össze ezeket mégis azért hoztam/mostam, mert a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában lement hittérítő-bűntudatkeltő-szubtudományos maszlag (amiben arról beszéltek, hogy a lombikprogramban részt vevő sejtek emlékeznek a kémcső hőmérsékletére) összemosta a fejemben ezeket. Mert ugyanaz a bűntudatkeltés villant meg itt is, mint amit már gyakran láttam, hallottam, tapasztaltam a praxisomban mondjuk éppen a császármetszés kapcsán.

Hogy akkor ő jó anya-e. Hogy lehet-e rendben a gyereke.

Szóval.

Ha valaki ezek nélkül, természetesen is teherbe tud esni és tud szülni és még szeretne is, hát az essen teherbe és szüljön úgy.

De aki nem?

Annak ne is legyen gyereke?

A válasz nyilván az, hogy dehogynem, de közben azért mégiscsak bőven vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy aki akar, az teherbe is tud esni, Sárának is sikerült 80 évesen a Bibliában, Yoko Ono is terhes lett a cuki kis Sean-nal, pedig minden orvos azt tippelte, hogy nem lehet gyereke. És épp így a többi beavatkozással kapcsolatban is sokan meg vannak arról győződve, hogy azokra egy rendes asszonynak nem lehet szüksége.

Egészen egyszerű tehát a logika: nincs láb, nincs csoki!

Arról persze lehet beszélni, hogy a vajúdás közben oxitocint kapott édesanyák gyerekei 23%-kal nagyobb eséllyel fognak ágybavízelni öt éves korukban, a burokrepesztésből születő gyerekek 51%-kal nagyobb eséllyel kapnak rosszabb magatartásjegyet harmadikban, a lompikprogramban foganó gyerekek pedig agresszívabbak lesznek a párválasztásban.

De ha mindez igaz lenne, ha ennyire egyértelmű lenne az ok-okozati összefüggés, akkor tényleg kizárólag természetes úton lehetne foganni, terhesnek lenni és szülni. Sőt, akkor törvénybe kéne a természetességet iktatni. Alapba.

De tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg hideg van a kémcsőben, tényleg zavarja a magzatot az ultrahang, tényleg odabasz az oxitocin, tényleg felborítja a magzat normál tempóját a burokrepesztés és csomó hormontól elesik a császármetszéssel születő gyerek és mindennek tényleg hosszú távú hatása van.

Akkor mi van?
Akkor meg se szülessen?
Akkor vajúdjon 20 órát egy nő? Fájjon annyira, hogy elájul? Fogadjuk el, hogy a gyerek belekakált a magzatvízbe? Esetleg, hogy belehal mindkettő?

Nyilván megint elég egyszerű a válasz.

Mert nem minden a kémcsőben, a terhesség, illetve a szülés során dől el.

Talán az is fontos, ami aztán, az úgynevezett életben történik.

De épp az életről, az anyaméhen kívüli hosszú évekről (és persze az anyaméhen belüli hosszú hónapokról) és az azok során folyamatosan begyűjtött ingerekről, az úgynevezett szocializációról feledkezünk meg akkor, amikor ekkora hatást tulajdonítunk egy petricsésze hőmérsékletének.

Az a probléma, mondja Peer Krisztián a 42 című verseskötete kapcsán a terhes Alindának az Alinda című a műsor 17. percének felénél, hogy attól, hogy egy szülés, az nehéz és fájdalmas, attól még lehet, hogy hülye a gyerek.

És bár Peer Krisztián mindezt a könyvével kapcsolatban fogalmazta meg, de ennél fontosabb mondatot az egész foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívákkal kapcsolatban el se tudok képzelni.

Ugyanis nem lehet esetleg, hogy mindaz a sok tünet és probléma, amikről szó van, illetőleg amikről sokan oly nagyon szeretnek beszélni és írni, az nem a fenti beavatkozások, hanem a szülők nyakába pakolt elképesztő bűntudat következménye?

Hogy nem egyáltalán nem biztos, hogy azért lesz egy gyerek problémás, mert oxitocint kapott, hanem mert szülőként ráparázunk arra, hogy oxitocint kapott. Szóval valamiért életben tud maradni egy olyan narratíva, amely jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az első kilenc hónapnak, mint az utána következő éveknek.

És ez azért elég nonszensz.

És mivel egész más okokból, de hasonló eredményre jutott a fáznak-a-sejtek-a-lombikban bullshit kapcsán először Kiss Noémi író, majd egy hétre rá, épp tegnap, Boér Katalin, pszichológus már megnyugtató longitudinális vizsgálatokra is hivatkozik, ezért nekem a fentieken túl mindössze annyi mondandóm van, hogy aki az említett beavatkozások, de főleg a lombikprogram ellen beszél, az cinikus, kicsinyes és gonos.

Mert persze, aggódjunk csak a kis gecik miatt, de magyarok milliói tényleg fáznak.

És erre garantáltan emlékezni fognak, nem csak sejtszinten.

Tovább

2017. május 6., szombat

Még egyszer a nemi különbségekről

Pár hete volt a XXI. Pszinapszis, ami Magyarország legnagyobb, pszichológushallgatók által szervezett konferenciája, három napos, csomó előadó, műhely, filmklub, minden, mi szemnek-szájnak-léleknek ingere. A pszichológusok Szigete ez, a Nagyszínpadon minden évben fellép Iggy Pop és Bagdy Emőke.

Ezúttal sem volt ez másképp, csak most kerekasztalnak hívták, ott ült még teljes nevén Prof. Dr. Bagdy Emőkén kívül a lánya, bizonyos Dr. Császár-Nagy Noémi, PhD, Csabai Krisztina, Professor Emeritus Bányai Éva és Dr. Szabó Mónika. Gondolom, általában mindegyiküket a keresztnevükön szólítják, itt azonban az idő komoly részét az vette el, hogy és Ön, professzordoktortanszékvezetőpéhádéasszony?, illetve az, hogy rendre és türelmesen megvártuk, amíg a magát mesterkommunikátornak nevező Szűcs Gergely ki nem keveredett az alanyok és állítmányok bonyolult halmazából.

Nagy kár, hogy a témához - XXI. századi szerepek - a modern nő - egyáltalán nem értett, de ennél még nagyobb kár volt, hogy az öt nő közül is csak Szabó Mónika volt szakértőként jelen, a többiek zömmel úgy érintettek a témában, hogy maguk is, mitagadás, nők.

Komoly szakemberek persze mind, BE-ről már írtam, sőt, bő egy éve úgy alakult, hogy még a tévébe is bejutottunk a princípium-gate kapcsán, de azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy mennyire fontos, nemes és szakmailag is messzemenőkig le a kalappal előtte (tényleg!), amiért lemondott igazságügyi szakértői címéről azért, mert nem fogadták el a Zsanett-ügyben a szakértői véleményét.

A valóban széjjelképzett lánya is komoly szaktekintély, akit a nem pszichológus szcéna leginkább két hírnek köszönhetően ismerhet, egyrészt ő az, aki szinte az összes szakmai érvvel szembemenve a végsőkig képviselte a Pszichológuskamara létrejöttét, amit azóta egyébként még és már a kormány is elengedett, másrészt ő az, aki az emberek esetében szinte ismeretlen (nem véletlenül) szuperfötáció, azaz a ráfoganás eredményeképp jött világra, mutatom.



Csabai Krisztináról nem sokat tudok, zömmel fejlődéspszichológiával kapcsolatos kurzusokat tart a Pázmányon, ebből a szempontból pedig teljesen adekvát is lehetett volna a jelenléte, de épp a két nem esetében megfigyelhető eltérő szocializációs közeg hangsúlyozása maradt ki az érvkészletéből.

Bányai Éva pedig, aki a hazai és nemzetközi hipnóziskutatás és -oktatás koronázott királya és királynője egy személyében, doktori iskolát vezet, tanszéket igazgatott, rengeteg hazai és nemzetközi tisztséget először töltött be nőként, elismert szakember mind a mai napig, de sajnos ő sem nőkutató, genderkutató és még csak nem is szociálpszichológus. Ami általában nem baj, csak itt.

És bár Bányai Éva is rendre hozta a progresszív XXI. századot, de az igazi döféseket (hogy ilyen macsó kifejezéssel éljek) az egyetlen releváns szakember Szabó Mónika vitte be azzal, hogy úgynevezett vizsgálatokra hivatkozva úgynevezett tudományos és úgynevezett tényeket sorakoztatott fel, de amikor Bagdy Emőke azzal a mondattal zárta a férfiak és a nők komplementerfunkcióiról és a nemek biológiailag elrendelt szerepéről szóló, a lánya által heves bólogatással kísért gondolatfutamát, hogy márpedig nekem ez a véleményem, akkor bizony úgy tűnt, hogy a tudományos igényről az asztal bal fele lemondott. Innentől pedig a beszélgetés unalmas játszótéri beszélgetéssé punnyadt.

Hál' istennek, nem tudom ugyanis, hova kerekedett volna a közönség soraiban ülő hallgatók tekintete, ha BE tovább tolja ezt a tempót.

És most bocsánat, de muszáj megosztanom ezt a képet, amit az Apapara facebook-oldalára fotózta valaki még tavaly márciusban az ELTE-PPK Kazinczy utcai épületének aulájában.


Minderről egyáltalán nem írtam volna, ha nem jön ki a Kolozsváros egy isteni cikkel, ami úgy teszi helyre a gender-vitát, ahogy kell. Tűpontos fájdalommal mutatja meg, hogy mekkora szocializációs kiképzésen megy keresztül a lány ahhoz, hogy nő, a fiú ahhoz, hogy férfi lehessen. Korunk beavatási szertartásain keresztül megtanuljuk, hogy hol a helyünk a világban, mikor sírhatunk, mivel játszhatunk, hogyan viselkedjünk a munkahelyeinken és így tovább.

Tehát valóban van egy elrendelt szerepünk, de csak azért, mert a társadalom ezt így akarja. Szóval a fiúk és a lányok között valóban vannak neurológiai különbségek, de azoknak se minőségében, se mennyiségében nincs szinte semmi közük azokhoz a különbségekhez, amik egy nő és egy férfi között vannak.

És akkor itt kell bevezetnem azt a kifejezést, amit bár Szabó Mónika a kerekasztalnál is használt, de amire senki sem reagált, és amit én mindeddig egyáltalán nem mertem használni, de most mégis felbátorodom.

Részben azért nem villantottam eddig ezt a szót, mert még amikor leírom, akkor is pöszének érzem magam, pedig egész más beszédhibáim vannak, de főleg azért nem, mert bár elég sok dolgot szinte alig értek a világból, az agy és a neurológia a legmagasabb két csúcs - ikertornyok mondhatni - az überhomály hegységében.

Szóval van egy olyan, hogy neuroplaszticitás.

Ami azt jelenti, hogy az agyunk rugalmas. Ami meg azt jelenti, hogy hiába vagyunk elvileg viszonylag ugyanolyan neurológiai rendszerrel megáldva, attól, hogy már a kezdetektől egészen különböző ingereknek és szociális, kulturális, pszichológiai, gazdasági és még ki tudja, milyen impulzusoknak vagyunk kitéve, ezért felnőtt korunkra bizony az agyunk is elég más lesz.

Addigra biztosan, amikor a tudomány nekilát felmérni az agyi különbségeket.

Mindez tehát végtelenül egyszerű. De talán még egyszerűbb lesz megérteni az ide vonatkozó vicc segítségével:

Ha valaki rosszabbul lát, akkor jobban hall, ha rosszul hall, akkor jobban szagol és ha az egyik lába rövidebb, akkor a másik hosszabb.

Ami mindössze annyit jelent e cikk szempontjából, hogy azok az idegi kapcsolatok lesznek erősek, amik folyamatos megerősítést kapnak, amik pedig nem, azok vagy nem épülnek ki vagy egyszerűen elgyengülnek.

Érdekes, hogy amikor nem a nemi szerepekről van szó, akkor jóval érthetőbbé válik az agy rugalmassága. Például ha én most valamiért megvakulnék, akkor jó eséllyel elég hamar elkezdenék jobban hallani. S ez a változás a hallókérgemben is megjelenne. Több és aktívabb neuronális kapcsolatot mutatna ki mondjuk egy CT.

Miért nem hisszük el, hogy ez a nemi cuccokkal kapcsolatban is éppen így van?

De amíg a témával kapcsolatban az egyik fél tényeket és vizsgálati adatokat, a másik fél pedig véleményeket és vágyakat formál, addig teljesen esélytelen, végre tényleg helyére kerüljenek a dolgok ebben a témában.

Ha viszont még tudományos szinten sem lehet erről beszélni, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy
  1. a FICSAK (Fiatal Családosok Klubjának Egyesülete) kijön egy olyan anyák napi videóval, ami még a felső középosztály számára is bicskanyitogató gazdagságot mutat, s ami úgy képzeli el a világot, hogy abban a szülőség=anyaság, és amiben a nő egyetlen valódi kiteljesedési útja az, hogy anyává válhasson.
  2. a szakgimnáziumokban a pedagógia szakirányt választók a mintaérettségi megoldókulcsában olyan szintű bullshitekkel találkozhatnak, amiket ha komolyan vennénk, akkor a családok erős kezű vezetői, jobb esetben az apák kényszerítéssel, büntetéssel és fenyegetéssel érnék el azt, amit kell
  3. egy újbudai rendezvényéről kirángatják a 444 tudosítóját (aki mellesleg éppen egy nő), és utána még el is hazudják az egészet.
  4. rendre inthet az Országgyűlés alelnöke egy képviselőnőt azzal, hogy a sok beiakábálás árnyalja a szépségét.
És akkor csak az elmúlt két-három hét genderfejleményeiről írtam.

Szóval akkor újra.

Lehet biológiai elrendeltésgről, kiegészítő funkciókról, oltalmazásról, védelemről és az élet értelméről beszélni, de ezek mind olyan legitimáló mítoszok, amik nem csak életben tartják a társadalmi egyenlőtlenséget, de még fel is erősítik azokat.

És akkor, hogy komolyan vegyem magamat, boldog anyák napja helyett holnapra boldog szülők napját kívánok!
Tovább

2017. április 11., kedd

Kék elefánt, zöld bálna

Oroszországból indult a kamaszokat öngyilkosságra buzdító Kék Bálna játék, ami már 130 áldozatot szedett.

Vagy nem Oroszországból.

Vagy nem indult.

Vagy nem szedett.

Mármint szedett, az öngyilkosságokat nem vitatja senki, de hogy ezeknek köze lenne a KBJ-hez, vagy hogy a KBJ valóban létezne, azt senki se bizonyította mindeddig.

De addig is, míg nem bizonyította senki, egyrészt itt van néhány tény, másrészt a pletyka már Magyarországra is eljutott, sőt mintha már itt is szedné az óriásemlős az áldozatait, úgy indult el és be tehát a pánik, úgy lett mindenki szakértője a témának, hogy közben még mindig fogalmunk sincs, hogy mi is ez: hoax, kiváló alap a cyberbullyingra, gigapara, nettó bullshit vagy mindennek valamilyen furcsa kombinációja.

Akár elhisszük ezt a horrort, akár nem, a legfontosabb mégiscsak az, hogy amennyiben úgy érezzük, hogy valaki bajban van (akár mi magunk), mindegy, milyen állat révén, akkor hívjuk fel a Kék Vonalat (nem bálna!) a 116-111-es telefonszámon, ami éjjel-nappal, ingyenesen, anonim és bizalmas módon minden hálózatról elérhető. Ha pedig pedagógusok volnánk, érdemes elolvasni a szintén Kék Vonal által összeállított anyagot.

Mindez azért fontos, mert a depresszió és a szorongás, illetőleg a szorongásos zavar a kamaszkori identitáskeresés és önmagunk kamaszkori megkérdőjelezése nem döntés kérdése, viszont míg az első kettő - amennyiben terminus technicusként használjuk - pszichés betegségnek, patológiának számít, addig az utolsó kettő nem az, hanem normatív krízis, tehát a 10-es, 20-as éveink természetes velejárója.

Utóbbi kettő miatt tehát önmagában és közvetlenül senki sem lesz öngyilkos, velük egy kék bálna még akkor sem tudna semmit sem kezdeni, ha történetesen ott úszkálna mellettük.

Az előbbi kettő viszont komoly probléma, őket nemhogy egy Jocó bácsi-féle Zöld Elefánt, de még maga Elmer se tudná jobb kedvre deríteni, egy depressziós vagy egy kórosan szorongó számára bizony terápia, sok esetben medikalizáció szükséges. Akármi is a beavatkozás, azt hamar és okosan kell eszközölni.



Ezzel együtt persze fontos kampány a Zöld Elefánt, csak éppen semmiképp sem tekinthető a Kék Bálna ellenszerének. Egy szomorú és olykor magányos kamasznak segíthet, ha rámosolyog valakire, sőt, egy magányos kamaszon segíthet, ha rámosolygunk, egy depressziós kamasznak egy külső kérésre teljesített mosolyra csak a szája ível, a lelke sajnos nem, sőt, ha egészségesként rámosolygunk, talán udvariasságból visszamosolyog, de attól még nem fog meggyógyulni.

Érdemes lenne tehát a depressziót visszaadni a szakmának, az ugyanis egy betegség, nem egy megélés.

Ami viszont igazán fontos a Kék Bálna-ügy kapcsán, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy fogalmunk sincs kamasz gyerekeink internetezési szokásaikról, illetve - bár ez azért a kamaszkor egyik lényege is - fogalmunk sincs a kamasz gyerekeinkről úgy általában.

És itt jön be egy nagyon fontos tudományos tény, aminek az egyik felére egy bölcsődékkel foglalkozó cikkemben már utaltam, most azonban a másik fele vált relevánssá. Ebben, a gyerekekkel töltött minőségi és a mennyiségi idők viszonyát vizsgáló kutatásban azt találták, hogy kamaszkorban a minőségi jelenlét mellett a mennyiségi is fontossá vált.

Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy ahhoz, hogy (legalább valamennyire) képben legyünk kamasz gyerekeink életével kapcsolatban, ahhoz, hogy ne szokjunk el tőlük, ahhoz, hogy azokban a kósza pillanatokban, amikor a gyerekünknek szüksége lesz ránk, jelen tudjunk lenni minőségileg, ahhoz bizony mennyiségileg is jelen kell lenni. Ettől még persze nem kell rajtuk lógni, de valahogy meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy hozzánk tudjanak fordulni, ha bajban vannak.

Illetve ahhoz, hogy lássuk, hogy bajban vannak, időt is kell velük töltenünk, hogy észrevegyük a változást rajtuk. Márpedig a KBJ, ha létezik, olyan kéréseket is tartalmaz, amik bizony egész jól láthatóak, hallhatóak. (Találtam egy helyet, ahol egyébként fent vannak a feladatok, de nem szívesen linkelném be a cikket, mert az oldalról egyebek között az is megtudható, hogy hogyan lehet, nos,  röntgenlátást kölcsönző főzetet előállítani.)

És itt jön elő a újra a szülők szerepe.

Hogy bár a kamaszkorra tényleg jellemző a vad hangulatingadozás, de hát szülőként nem akkor csöppenünk gyerekeink életébe, s még ha a család a kezdetekkor nem is tudott minőségileg jelen lenni (ennek számos oka lehet kezdve az örökbe fogadástól és nevelőszülőkhöz kerüléstől egészen a sokműszakban teljesített munkákig), valamennyire legalábbis egy folyamatot ismerünk, amiből egyszerűen kiugrik, ki kell ugrania annak, ha valami megváltozik, ha valami nem illik a képbe.

És itt nem is arra gondolok, hogy valaki feketére festi a körmét, és Gryllus helyett inkább deathcore zenét kezd el hallgatni, hanem mondjuk arra, ha vagdossa magát. A depresszió különböző jeleire (mondjuk, hogy nem jön elő a szobájából, hogy alulmotivált, vagy ha azt érezzük, hogy teljesen elveszítjük őt, illetve hogy ő teljesen elveszíti a külvilággal a kapcsolatát) minden szülő legyen érzékeny, no meg arra is, ha egy nyitott gyerek hirtelen nagyon beszűkül, már egyáltalán nem beszél a barátairól, vagy ha épp mindennek az ellenkezője történik.

De még akkor is.

A legfontosabb a türelem és a bizalom. Türelem abban, hogy a kamaszkornak előbb-utóbb vége és bizalom abban, hogy korábban jól csináltuk. De ha mégsem csináltuk jól (mert mondjuk határok képviselése nélkül voltunk jelen, vagy épp azért, mert túl sok határt állítottunk fel) változni, változtatni mindig lehet. Újra lehet építeni egy megromlott, bizalomvesztett kapcsolatot, csak hát nagyon nagy munka, és olykor, izé, ne kerteljünk, sokszor bizony külső segítség is kell hozzá.

Végül fontos még, hogy a gyerekünk érezze, hogy mellette, vele vagyunk. Akkor is, ha deathcore zenét hallgat, akkor is, ha drogozni kezd, akkor is, ha kupleráj van a szobájában, akkor is, ha evések helyett/után hánytatja magát és akkor is, ha falcolni kezd.

És olyan is előfordul, hogy egyszerűen nem megy a mellette levés, van ilyen, akkor tényleg segítség kell! Mégpedig rendszerszintű segítség.

Az más kérdés, hogy a kamaszunk mellett levés a kemény, tényleg kemény esetekben bizony jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk már mellette, de ez már messze túlmutat ennek a blognak a határain és az kompetenciahatáraimon is.

Szóval visszatérve a komfortzónámba, összefoglalva, a Kék Bálna játékról azt gondolom, hogy konkrétan a játék nem érdemel túl sok szót, maga a jelenség viszont annál inkább: a kamaszkor sokszor bizony kemény menet, amely során (ahogy egyébként korábban is) fel kell tudni ismerni, ha baj van.

Végül egyrészt szeretném megköszönni Peer Krisztina barátomnak, kollégámnak a bejegyzés megírásához nyújtott szakmai segítségét, másrészt zárásképp küldöm az alábbi klipet minden, önmagával elégedetlen kamasznak, sőt, mindenkinek, aki valaha volt már magával elégedetlen.


(Kép forrása)
Tovább

2017. április 7., péntek

Kizárva

Kedden délután kimentünk a CEU-hoz demonstrálni, ahol a lányom ugyan lelkesen hebegte, hogy tüntetés, a fiam azért óvatosan hozzátette, hogy ő egyáltalán nem szeret tüntetni, mert ott nem lehet semmit se csinálni, csak menetelni. Megnyugtattam, hogy ez most nem olyan lesz, most élő láncot képzünk a CEU/KEE köré, de mire ezt rendesen el tudtam volna magyarázni, már le is ültünk a járdára, kicsit távolabb a tömegtől, hogy onnan hallgassuk a szomorú, kétségbeesett és felháborodott-dühös mondatokat, aminek hatására mi is szomorúak, kétségbeesettek és felháborodott-dühösek lettünk (amik persze voltunk és vagyunk is már néhány napja), miközben meg az egyik legszabadabb pillanat volt nézni, ahogy a gyerekeink sikoltozva és röhögve rohangáltak Nádor utcán keresztbe ki a karjaimból, be a karjaimba.

És akkor gyorsan eszembe is jutott három dolog.

Először egy ismerősöm Facebook-ra feltöltött képe, amin két, négy év körüli, boldog kislány van  fekete-fehérben, valamiért nyújtózkodnak az ég felé. A képaláírás: 1945. március. Apáink munkaszolgálaton.

Másodszor György Péter Apám helyett című könyvére gondoltam (hoppácska, az is apapara a javából), aminek az elején van egy rész, ami arról szól, hogy mintha az emberek 1945 áprilisában már túl is lennének a háború borzalmain. Így szól a részlet: "»Nos tehát - mondta volna nagyapám -, mindezt, kedves Emmám, immár el is felejtették, ez az egész nem érdekel többé senkit.« [...] A tavaszi napon a boldognak tűnő túlélőkre nézett volna, azokra a szép és önfeledt fiatal emberekre, akik kézen fogva mentek a rakparton, az önfeledt szerelmesekre, akik lehunyt szemmel verették arcukat az iszonyú tél után az erős tavaszi napfénnyel."

Harmadszor pedig - de ez igazából már ma, amikor írom - eszembe jutott még Sonnevend Júlia Stories Without Borders című könyve, illetve annak apropóján készült Alinda-interjú, amiben a szerző azt fejti ki, hogy nincs olyan történelmi esemény, ami mindenki számára ugyanazt jelentené.

Itt aztán össze is ér hát a három eszembe jutás, az utóbbi kettő olyannyira, hogy Sonnevend Júliának igen fontos tanára volt György Péter, arról nem is beszélve, hogy az idézetben is említett Emmának volt egy fotelje, amiből e sorokat is írom.

És amely fotelben üldögélve még mindig azt hiszem, hogy meghozhatom azt a döntést, hogy befogom-e fülem-szemem, bebújok-e a hangszigetelt buborékomba és tüntetés helyett inkább José González koncertre megyek-e. Hideg volt a tél, teljes joggal verethetném én is lehunyt szemekkel az arcomat az erős tavaszi napfénnyel, csak hát közben meg dehogy. Már rég nem kéne, hogy azt higgyem, hogy ezeket a döntéseket meghozhatom, de hát épp ezért ügyes ez a rendszer, mert azt az illúziót kelti, hogy én itt még szabad vagyok.

Pedig hát az van, hogy ennek az országnak most vége, az országot bezárták, lezárták anélkül, hogy megkérdeztek volna bárkit is arról, hogy benne akarnak-e maradni, s ha igen, akkor így akarnak-e benne maradni.

Úgy vagyunk ide bezárva, hogy közben ki is zártak minket innen.


Mindezt azonban nem drasztikus hatalomátvétellel érte el a kormánykoalíció. És ha mindez így megy tovább, akkor nem is lesznek véres összecsapások, nem lesznek kivégzések, nem lesz itt a sztereotípiákban élő forradalom, nem lesz itt semmi igazán feltűnő. Vagy legalábbis úgy feltűnő, hogy az mindenkinek feltűnjön, hogy az mindenkinek ugyanúgy tűnjön fel, hogy az egyszerre érintsen egymással valódi kapcsolatban lévő tömegeket.

És nem, ennek semmi köze a pártpreferenciáimhoz, vagy bárki pártpreferenciájához; a CEU megszüntetése/kiűzetése, ahogy Plankó Gergő is nagyon pontosan mondja, száraz, bürokratikus, törvényekkel legitimált úton zajlott le röpke napok alatt, ami most már tényleg azt jelenti, hogy bárki és bármi mást is el lehet intézni napok alatt úgy, hogy közben bárkivel vagy bármivel is szembe kellene menni, úgy, hogy közben, vagy legalábbis egy egész kicsivel korábban bárkivel is egyeztetni kellene. Azt pedig, hogy ki lesz a következő, nem igazán lehet tudni. Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy mindig lesznek következők, ellenségkép ugyanis kötelező, rettegjen hát mindenki!

És nem, ennek a gyerekeimet és magunkat nem akarom, nem merem kitenni.

Sean (Robin Williams) a Good Will Hunting-ban azt mondta, hogy azért nem nézte meg a fogalmam sincs, milyen, őrült fontos meccset, pedig még jegye is volt rá, mert dolga volt egy lánnyal ("Sorry, guys; I gotta see about a girl."). 

S ha nem is tökéletes az analógia, hát most eljött az a lány, aki miatt már a meccs sem érdekes. Akkor inkább lemondunk mindarról, amit a Magyarországon maradás jelent, de amit egyébként egyre kevésbé tud jelenteni.

Apu ökölbe szorított keze vagyok.
Tovább

2017. március 29., szerda

A folsavtól az egyetemig

Gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem is kérdés.

A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.

Toljuk a magzatvédő vitaminokat, baba-mama harmónia csengőt hordunk, simogatjuk a hasunkat az óramutató járásával megegyező irányba, terhestornára járunk, felvesszük facebookon ismerősnek a szülésznőt, like-oljuk a kórházat, ahol szülni fogunk, baba-mama torna, kézikönyvek, szülés fittlabdán, borostyánkő nyaklánc, rugalmas kendő, hátihordozó, pihenőágy, gyereküléshez törésteszt, bébiőr és légzésfigyelő, éjjellátóval bekamerázott gyerekszoba, biokaja, kölesgolyó, bevizsgált anyatej és játszótéri homok, eukonform babaágy, recsegésmentes parketta, bedugaszolt konnektorok, lll, iszsz, blw.

Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.

Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.

Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.


Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.

Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.

Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:


A few questions that I need to know

how you could ever hurt me so

I need to know what I've done wrong

and how long it's been going on

Was it that I never paid enough attention?
Or did I not give enough affection?
Not only will your answers keep me sane
but I'll know never to make the same mistake again
You can tell me to my face or even on the phone
You can write it in a letter, either way, I have to know
Did I never treat you right?
Did I always start the fight?
Either way, I'm going out of my mind
all the answers to my questions
I have to find


Mert konfliktusok, szerepkonfliktusok, elakadások magunkon belül és egymással minden kapcsolatban vannak, aminek hatására még az is lehet, hogy nem megy a szex, sok az ivás és a dohányzás, nem jó az érintés vagy túl sok az érintés és így tovább, de mindezekről egy párkapcsolatban beszélni kell tudni. Mégpedig idejében. Élőben, telefonon, levélben, sms-ben, Facebook-cseten, bárhogy. A hibákat a felek közösen hozzák létre, közösen kell hát őket megoldani is, még akkor is, ha egyébként úgy tűnik, mintha elég jól látszana, hogy ki a felelős.

Annyi még gyerek mellett is jár önmagunknak és a másiknak, hogy ki tudjuk, és ki merjük mondani a gondjainkat, nemhiába kéri ezt az All Saints is.

A darab tehát még egy 3050 grammal született gyerek nélkül is érdekes lehet bárkinek, aki volt vagy lesz majd párkapcsolatban, annak pedig, aki látni szeretné a magyar Hank Azariát, annak pláne.

Itt lehet jegyet foglalni a következő előadásra.

Hajrá!

(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)


Tovább

2017. március 23., csütörtök

Szerelem, szex, gyengédség

Szóval az van, hogy olykor tartok szexuális felvilágosító órákat gyerekeknek. Van egy börtönpszichológus kollégám, Zách Anita, aki az utóbbi időben eléggé elmerült az iskolai felvilágosítás témakörében, így aztán vele közösen kidolgoztunk egy 5x45 perces programot, ami viszonylag jól adaptálható a legkülönbözőbb életkorokra.


A program első 4x45 perce a gyerekeké, az utolsó 45 perc pedig egy tájékoztató alkalom, amit a szülőknek tartunk, amin elmondjuk, hogy milyen módszertannal, hogyan és miért dolgoztunk, aztán adunk visszajelzéseket az összbenyomásainkról, beszélünk kicsit szülői és tanári feladatokról és felelősségekről, végül pedig adunk teret a kérdéseknek.

A foglalkozások pontos felépítését természetesen nem árulom el, viszont van két egy filmecske, amivel szeretjük elkezdeni a szülőknek szóló részt.

Az egyik a kiváló Annie Hall-ból van, nyilván mindenki sejti, melyik részről van szó, ha mégsem, hát itt van, ni. 3:07-től aktuális.


Bizony, az a rész a fontos, amint Alvy elmondja, hogy neki sosem volt látenciaidőszaka. Ha pedig neki nem volt, akkor nagyon fontos, hogy azóta csak gyorsult a világ, a mostani gyerekeknek talán még kevésbé van, de ezt Freuddal még nem beszéltem meg, szóval egyelőre csak sejtjük a tutit a Woody-Alvy-Apapara háromszögben.

Aztán a másik videó már egy kicsit közelebb van ahhoz, amiről ez a bejegyzés szólna, ez pedig a minőség kontra mennyiség a szexuális edukáció kapcsán.


Na, és akkor most már nem kertelek tovább.

A hvg.hu-n kijött egy cikk, ami egy színezősorozatnak a Nem a gólya...  című részét mutatja be, én pedig akkor gyorsan villantok néhány, ezzel kapcsolatos elképzelt mondatot:

- Apu, anyu punciját milyen színűre színezzem?
- Mama, kifutott a vonal a cicidből, nem baj?
- Mama, mutasd légyszi a mellbimbódat, hozzá akarom nézni rózsaszín filcemet.
- Apu, mutasd meg a fütyid, amikor kemény és nagy, köszi.
- Lerajzolhatlak titeket, amikor szeretkeztek? Ugye így hívtad?

Nem, szó sincs arról, hogy prűd lennék, a dolgokat nevezzük nevén, de azért álljon már meg a menet! Egy elsős gyerek csomó mindent tud, csomó mindent kérdez, de csomó mindent nem kell tudnia, mert nem érti, csak összezavarja. És ez így rendben is kéne, hogy legyen!


Persze, vannak kíváncsi gyerekek, akik kérdeznek, de ki tudja, hogy tényleg annyi mindenre kíváncsi-e, mint amennyit kérdez. Mi az, hogy szűz, mi pedig már magyarázzuk is az orgazmust, miközben ő csak büszke, hogy segíthet salátát készíteni. Szóval ne lőjünk ágyúval verébre, attól, hogy egy gyerek kérdez, még nem kell elmesélni az egész világtörténelmet, de még az is jobb, mintha az orra alá dugunk egy színezőt, de a legjobb persze az lenne, ha egyszerűen visszakérdeznénk (kedvesen, empatikusan, figyelmesen, nem értékítélően), hátha képbe kerülünk. Az ugyanis nem utolsó szempont, hogy tudjuk, mire is kéne válaszolnunk. No meg persze egy kis időt is nyerhetünk, ami alatt gondolkodhatunk, szusszanhatunk.

Egyébként pedig egy gyerek szexualitással kapcsolatos szocializációja elég hamar elindul. Egyrészt látja a szüleit ölelkezni, esetleg csókolózni, olykor pedig nem csak saját magukat és testvéreiket, hanem a szüleiket is látják meztelenül (mondjuk mert néha a család együtt fürdik, vagy csak a szülők nem zárják magukra a fürdőszobát, hiszen inkább sétáljon/totyogjon keresztül meztelenségünk látványa közepette, minthogy a kizárt gyerek esetleg magára rántsa a vízforralót. És ha már egyszer így alakul, akkor észre is veszik a különbségeket, esetleg utalnak is ezekre, amire nekünk nincs más dolgunk, mint hogy a legtermészetesebb módon válaszoljunk rá.

Igen, szőrös, szőrtelen, nagy mell, nincs mell, kis fütyi, nagyobb fütyi, a punci nem igazán változtat méretet.

Arról, hogy megdagad, nedvesedik, arról nem igazán kell beszélni, majd rájön magának. Idővel.

És bizony nem csak látja magát egy kisgyerek, hanem magához is nyúl. Jó is lesz neki tőle, ami rendben is van, épp azok az érző idegvégződések borítják egy kisgyerek makkját és csiklóját, mint egy felnőttét, egy gyerek viszont, szemben velünk, nem társítja az önmagán matatást a szexualitással. Minek kötnénk hát mi össze a kettőt? Mi köze neki a szexhez? Hát semmi. Ő csak matat, esetleg kicsit jó neki tőle, kicsit megnyugszik, ilyenek.

Az más kérdés, amikor a másikhoz nyúl. Mondjuk a testvéréhez. Szégyenérzetet persze itt sem kell kialakítani, de azért itt már máshogy kell észnél lenni. Én mondjuk azt gondolom, hogy ha két kistestvér egymás nemi szervét fogdossa a kádban, azt azért okosan és érzékenyen le lehet állítani, de persze idővel úgyis leszoknak róla. Vagy ha nagyon nem megy, a gyerekek nagyon kíváncsiak, a szülőket meg nagyon zavarja, akkor a legjobb ha másnaptól külön fürdenek a gyerekek. Nem bünti, egyszerűen új szabály.

Ez is a szexuális nevelés része ám. Sőt, az is, hogy miként bánunk a másikkal, hogy odafigyelünk egymásra, hogy kérdezünk, hogy végighallgatunk, hogy megérintjük a másikat, hogy meghalljuk (bármivel kapcsolatban - vö. tea consent), ha a másik nemet mond, hogy mennyire fontos a kölcsönösség és hogy megismerjük folyamatosan változó testi és lelki önmagunkat és a másikat, hogy tudjunk és merjünk is az érzéseinkről, érzelmeinkről beszélni. És persze a szexuális nevelés része maga a szex, a megtermékenyítés, az orgazmus, a terhesség, a szülés, a fogamzásgátlás, a nemi úton terjedő betegségek és a testi változások is, persze. De legalább ennyire fontosak a felsorolás korábbi elemei is. Mindent a maga idejében és a maga mélységében.

Épp ezt teszik - azt hiszem, - Hollandiában, ahol van a szerelem hete az iskolákban. Minden évfolyam egy egész héten keresztül foglalkozik a szerelemmel és a szexualitással, elsőben, ami ott négy éves korban van, mondjuk a puszin és az ölelésen kívül nem sokról lehet szó, de aztán évről évre szépen kibontják és elmélyítik a témát a gyerekekben.

Szóval van a szexuális nevelés, amivel kapcsolatban egyre többen felismerik, hogy komplex és fontos. Az is látszik már egy ideje, hogy ez egy elég hosszú folyamat, nem elég csak egyszer levetíteni a Néma sikolyt. Végül az is egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy a szexuális nevelést nem lehet elég korán elkezdeni.

De a tartalom, ejj, az azért nem mindegy!

Pedig tök jó példák is vannak olyan tartalmakra, amik eltalálják az optimumot. Ott van például a https://yelon.hu/. Fantasztikus dolog, be lehet állítani nemet, életkort, érdeklődést, és akkor az oldal eleve olyan tartalmakat ad ki, ami az adott gyereknek, fiatalnak való. Aztán ott van Hoppál Bori munkássága is, olyan kár, hogy az, amit csinál, inkább csak lányoknak szól.

És akkor még sorolnám ezt, ezt, ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt, meg még ki tudja, mennyi minden van a piacon. Nyilván egyik sem tökéletes, egyik sem jó mindenkinek és egyik sem jó mindenre, a beszélgetést, a szülői minőségi jelenlétet egyik könyv, egyik iskolai foglalkozás sem helyettesíti, de könyörgöm:

ne színeztessünk faszokat a gyerekeinkkel!


(Kép forrása)
Tovább

2017. február 22., szerda

Életünk passzív szemlélői

Régen, amikor a Ludwig Múzeum még a Budai Várban volt, volt egy kiállítás, amiben mindenféle furcsa tárgyakat lehetett kipróbálni, köztük a kiváló Brain Ball fantázianevű, azóta Mind ball-nak átkeresztelt játékot is, amiben egy asztal két végén ülő két játékosnak az volt a feladata, hogy az asztal közepén, hosszában végighúzódó vájatban található fém golyót minél távolabb tartsa magától.

Mégpedig az agyhullámaival.

Szóval van egy asztal, a két végén egy-egy, az agyi elektromos kisüléseket jellé alakító sisak alatt ülő játékos, aki tompán bambul maga elé. Ha ugyanis egy kicsivel is több aktivitást mutat az agya, mint a vele szemben ülőé, akkor a labda azonnal odagurul hozzá.

Tehát az nyer, aki bambul, aki kikapcsol, aki nem csak hogy nem tesz semmit, de nem is gondol semmire. Az nyer, aki még arra sem gondol, hogy éppen nem gondol semmire.

A játékot elég sok pénzért meg lehetne rendelni külföldről (most már nem is annyira drága, mint amikor még csak kortárs művészet volt), de minek, hiszen mi ezt napi szinten űzzük.

A Brain Ball ilyeténképpen metafora a javából, az asztal két végén ülő játékosok ugyanis mintha éppen azt demostrálnák, ahogy az életben is el kell járnunk - kussoljunk, kapcsoljunk ki, bambuljunk tompán, szemléljük passzívan az életünket!

Miért? Azért, hogy jó legyen nekünk. Najó. Azért, hogy ne legyen még rosszabb, mint amilyen.

Nem szólunk a szexista orvosnak, nem szólunk, ha hetekig nem takarítják az utcán a tükörjeget, nem szólunk, ha elveszik a magánnyugdíjat, nem szólunk, ha a gyerekeinket a tudtunk nélkül vizsgálják, nem szólunk, ha hideg a leves, nem szólunk, ha tizenegy hetes az óvódai szünet nyáron, nem szólunk, mert ha szólnánk, talán még rosszabb lesz.

Tűrünk, kussolunk, igyekszünk távol tartani magunktól a labdát.

Teljesen tehetetlenek vagyunk tehát, tehetetlenségünkben pedig nevetünk a szexista orvoson, megosztjuk a vicces csúszkálásainkat és a nyugdíjas felháborodásunkat a facebookon, megnyugszunk, hogy a vizsgálat nem mutatott ki semmit, ha pedig mégis, akkor legalább kiderült, aztán pontosan tudjuk, hogy vannak hideg levesek is, ez csak keretezés kérdése, végül örülünk, hogy oktatási intézményekben dolgozunk, ahol nyáron szünet van.

A legborzasztóbb pedig az egészben, hogy a tehetetlenségünket, a passzív szemlélődésünket átadjuk a gyerekeinknek, így tehát újabb adag tehetetlen, alkalmatlan generációt nevelünk magunk után, a rendszer hálás lehet nekünk, verheti a seggét a földhöz, hogy ez sikerült.


Csakhogy közben meg elegem van. Le akarom venni az agyhullámaimat mérő sisakot, ki akarom hajítani a brain ballt a francba, és ha másnak nem, hát legalább a gyerekeimnek meg akarom mutatni, hogy lehet ezt másképp is!

Mert igenis a legtöbb dologgal kapcsolatban azért mégis csak sejtjük, hogy hogyan lenne jó, és igenis feltűnik, ha valami nem úgy történik. Ha egy óvódában csak nyújtott lábbal lehet aludni, ha kikezd velünk a pszichoterapeutánk, ha nem a sterilek közül választ spatulát a háziorvos, ha a tíz dekás szeletet is a vékonyak mellé rakja a hentes, ha cigányozik az ügyvéd, akkor szóljunk!

De míg itt habzó szájjal fröcsögök és duzzogok, addig a valóságban a fonnyadt szélű, tíz dekás szelet vékony csíkokra vágva azért tök jó a rántottába.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.