>

2021. január 3., vasárnap

Tények, vélemények

Sokatmondó mosollyal lépett be a szobámba Tibor, aki egy létező ember, csak éppen nem Tibornak hívják.
- Képzeld, a villamoson megfogta a kezemet egy homár.
Ez 2012-ben volt, fogalmam sem volt, mire gondolhat Tibor.
Visszakérdeztem.
- Egy micsoda?
Tibor mosolya elkezdett lankadni.
- Nem érted?  
Komolyan nem értetettem.
- Nem. Egy rák?
Itt kicsit megfeszült Tibor arca, de azért nem adta fel. Nagyon bízott bennem.
- Nem, nem rák, nem érted?
- Nem.
- Egy búza, na!
Itt már tudtam, hogy én vagyok a ciki, de még mindig nem értettem. Az egész pillanatok alatt zajlott, beszélve a dolog nem olyan lassú, mint írva vagy olvasva.
- Hogy micsoda? Homár, búza, nem értem.
Na, itt már zavarba jött Tibor.
- Komolyan nem érted? Egy - és ezt már suttogva mondta - homokos.
- Jaaaa, egy meleg. És? Mi a baj azzal? Örülj neki.

És akkor Tibor rájött, hogy velem itt nem fog egy jóízűt buzizni, mert nem elég, hogy a finom szinonimákat nem ismerem, de még homofób sem vagyok. Ami közös bennünk, hogy mindketten csalódtunk a másikban és egyikünk sem gondolja, hogy mindenki más is úgy gondolkodik, ahogy mi. 


Azóta eltelt nyolc év, most már jobban képben vagyok, bár azért azt hozzátenném, hogy akkora szókincsem már akkor is volt, hogy az egyik IQ-tesztben az instrukcióval szembemenve ne a köcsög, hanem a kancsó szóra kérdezzek rá, de homár és búza egészen addig számomra tényleg csak egy nagyon drága állatot és egy nagyon fontos gabonát jelentett.

Hülye voltam akkor? Naiv? Tudatlan? Tájékozatlan? Buborékban éltem? Nem tudom.

De még ha nem is tudtam a szavakat, akkor is és most is azt gondolom, hogy az, hogy egy másik ember vonzónak tart, az igazából egy jó és hízelgő dolog. Az egy másik kérdés, hogy én is vonzónak tartom-e a másikat. És még ha nem is tudtam ezeket a remek szinonimákat, a homofóbok abbeli félelmét sosem értettem, hogy majd biztos akkor is nyomulni fog rá az az illető, ha kiderül, hogy ő viszont hetero. Hát szingli koromban én se nyomultam volna egy lányra, ha megtudtam volna, hogy leszbikus.

A fenti egyáltalán nem kitalált párbeszédet azért írtam le, mert úgy döntöttem, hogy miután elolvastam mai fejjel Apáti Bence gondolatait az RTL Klub #acsaládazcsalád kampányáról, elolvasom a 2012-es fejemmel is.

Sőt.

Elolvasom teljesen hülye/naiv/tudatlan/tájékozatlan/buborékban élő Mars-lakóként is.

Egy olyan Mars-lakóként, akinek fogalmam sincs arról, ki ő, akinek fogalma sincs arról, hogy mi ez az egész LMBTQI-ügy.

És így egy dolgot értek.

Hogy Apáti Bence ideges, haragos. És nagyon indulatos.

Ideges, haragos és indulatos a reklámok világával és a kereskedelmi tévékkel kapcsolatban (Mars-lakóként kérdezem, a HÍRTV nem kereskedelmi?) Ideges, haragos és indulatos a civil szervezetekkel kapcsolatban, de legfőképp a melegekkel és kifejezetten Ádival és Marcival, illetőleg a vélt férfiasságukkal kapcsolatban. No meg a kutatókkal kapcsolatban.

Támad. És mintha meg lenne sértve.

Kezdjük ott, hogy a két férfi a videóban Hanol Ádámként és Pál Marciként szólal meg, nem Ádiként is Marciként, jár is szerintem nekik az, hogy így írjak én is róluk. Még akkor is, ha a kampány révén már találkoztam is velük.

Aztán azon gondolkodom, hogy mivel bántotta meg Apáti Bencét (nem Bencust) ez a két férfi. Nem is tudnék, de nem is szeretnék találgatni.

Innentől viszont Mars-lakó sem szeretnék lenni, annál is inkább, mert eszembe jut egy tavalyi videó, amiben a 444-es Plankó Gergő és Apáti Bence vitatkoznak a magyarországi sajtószabadságról. A másfél órás, elképesztően izgalmas és nagyon fontos videó során többek között azt láthattuk és hallhattuk, hogy a magát publicistaként meghatározó Apáti Bence véleményével a magát újságíróként definiáló Plankó Gergő által kimondott tények állnak szemben. 

És ez tényleg teljesen rendben is van, az más kérdés, hogy a kettőt nehéz ütköztetni egymással, és ez a videóban is szépen kirajzolódott.

Hogy Apáti Bencének véleménye van.

És az is, hogy csomó dolognak nem nézett utána.

Ezzel semmi baj nincsen, csak akkor előfordul, hogy az ember téved, és akkor tök jó, ha azt el tudja fogadni. És mondjuk legközelebb utánanéz. Mert akkor nem fog valótlant állítani. De kicsit mintha kényelmes is lenne a publicista-lét, lehet ugyanis vele takarózni. Figyelj, én csak egy publicista vagyok.

A baj (dehogy baj), hogy viszont tényleg vannak úgynevezett tények. Tudja ezeket persze Apáti Bence is, mint ahogy azt is tudja, hogy a véleményével mások véleményét is formálja.

Ennek ellenére és ezzel együtt azért én felsorolom a tényeket, amikről ő nem ír.

  • A férfiasságnak (akármi is az) semmi köze a szexuális orientációhoz, a biológiai nemnek semmi köze a társadalmi nemhez, tehát én nem azért vagyok olyan, amilyen, mert férfi vagyok, hanem azért, mert ilyen a személyiségem. 
  • A Háttér Társaság nem "civil" szervezet, hanem civil szervezet, minden dokumentum hozzáférhető a honlapjukon.
  • Hanol Ádám és Pál Marci nem kerülték meg, nem játszották ki a törvényeket. Attól, hogy két ember bejegyzett élettársi kapcsolatban él, fogadhatnak egyénileg is örökbe. Illetve hát melegek és leszbikusok csak egyénileg fogadhatnak örökbe. Attól, hogy házas vagyok, még a lakás vagy a kocsi lehet, hogy az én nevemen van. Gondolom, Hanol Ádám is Pál Marci boldogok lettek volna, ha közösen, akár házasságban is örökbefogadhatták volna a gyereküket, de hát ezt Magyarországon nem lehet. S ezzel csomó jogtól és lehetőségtől esnek ők el, tehát nem lubickolnak ők ebben a helyzetben.
  • Egy gyereknek hiteles szülőre és szeretetre van szüksége. Sok esetben két szülő van jelen, sok esetben ezek a szülők ellenkező neműek, sok esetben csak az egyik szülő van jelen, bizonyos esetekben pedig a két szülő neme ugyanaz. Szüksége van még egy gyereknek arra is, hogy ingerdús környezetben, emberekkel körülvéve éljen. És ezeknek az embereknek jó eséllyel különböző lesz a nemük. Az Igazságügyi Minisztérium úgy fogalmaz, hogy az örökbefogadás előtti eljárás lefolytatásának célja annak megállapítása, hogy az örökbefogadó személyisége és körülményei alapján alkalmas-e gyermek örökbefogadására. A szexuális irányultság és nemi identitás nem kizáró körülmény. Tehát van az Alaptörvény, ami valóban kirekesztő, de annak, ahogy a kormány (!) fogalmaz, nincs jogi értelemben vett normatív tartalma.  
  • Apáti Bence azt láthatja, hogy a filmben megszólaló szivárványszülők nem agresszívak, mégis inkább néhány agresszív és militánsnak látott megszólalóból általánosít és teszi ezzel Hanol Ádámot és Pál Marcit kivétellé.
  • A kutatások valóban azt igazolják, amit Takács Judit is (aki egyébként elég nagy név a szakmában, igazán megérdemelte volna, hogy a neve is megjelenjen a cikkben) elmond a filmecskében, hogy a melegek és leszbikusok által nevelt gyerekek nyitottabbak és toleránsabbak lesznek. De a kettő között nem ok-okozati összefüggés van. Az azonos nemű szülőkkel felnövő gyerekek csomó egyéb szempontból is másmilyen családokban nőnek fel. Szüleik idősebbek, általában többet keresnek, kevesebb gyerekük van. És hát épp a homofób társadalom miatt ezeket a gyerekeket nagyobb társadalmi érzékenységre nevelik. 
  • Senki sem állítja, hogy heteroszexuális szülők eleve rosszak lennének, hogy heteroszexuálisnak lenni rögtön csomó devianciával járna együtt. Meleg és leszbikus kapcsolatokban is van párkapcsolati erőszak és alkoholizmus. Itt arról van szó, hogy amikor az embernek természetes úton lesz gyereke, akkor azt nem előzik meg vizsgálatok, amikor meg örökbefogadnak, akkor igen. Ami egyébként rendben is van. Az más kérdés, hogy némi önismeretet, konfliktuskezelést azért az iskolákban lehetne tanítani és tanulni, hogy mire párkapcsolatba kerül az ember, már tudja az indulatait kezelni, de ebbe most nem mennék bele.
  • Rengeteg gyerek vár örökbefogadásra, nekik biztosan jobb egy jól kiválasztott örökbefogadó szülővel élnie, mint az állami ellátásban maradnia, tudja ezt az állam is, igyekszik is minél több gyereket örökbeadni. De még így is minden negyedik örökbefogadott gyerek külföldre kerül. Ami persze csak akkor történhet meg, ha itthon nem találnak neki megfelelő családot, de nyilván egy befogadóbb közegben több meleg vagy leszbikus is vállalna gyereket.
Apáti Bencének tehát nem kell attól tartania, hogy a heteroszexuális szülőket hátrébb sorolják. Ez sehol sem gyakorlat, sehol sem terv. A melegek és leszbikusok nem veszélyeztetik a nem-heteroszexuálisokat és az emberiséget sem.



 
Amiben igaza van Apáti Bencének, hogy Hanol Ádám és Pál Marci tényleg nem átlagosak. Ahogy a többi, a filmben megszólaló szivárványszülő sem az. Mert megszólalnak, mert kiállnak. Az átlag (legyen szó heteroszexuális vagy nem-heteroszexuális emberről) pedig nem szólal meg. Ily módon Apáti Bence sem átlagos.

Abban sem átlagosak ők ketten, hogy jó eséllyel az átlagnál nagyobb szociális hálóval rendelkeznek, de filmek teljesen ingyen készültek, mindenki ingyen szólalt meg benne, annyi történt csak, hogy a Háttér Társaság beállt a kampányba. Azt talán nem érdemes Pál Marcinak és Hanol Ádámnak felróni, hogy melegként kapcsolatban állnak egy melegek jogaival foglalkozó szervezettel.

De abban sem átlagosak, hogy ők ketten melegek. De amikor ők ketten magukra átlagosként utalnak, akkor nem erre gondolnak, ezt nyilván Apáti Bence is tudja, hanem arra, hogy ők csak azt szeretnék, hogy lehessen gyerekük, akik boldogságban és szeretetben szeretnének felnevelni. Ahogy mindenki más is.

Végül az az álláspontom - és ezzel a cikk írójával és az abban megszólított szülőkkel is szembemegyek -,  hogy egyáltalán nem biztos, hogy egy gyereknek anyára és apára van szüksége.

Néhány ember egészen konkrétan meg tudja mondani, hogy mi az ideális, de a gyakorlat az, hogy ez az ideális vagy annak hitt dolog nincs.

De nézzük a dolgokat kicsit messzebbről.

A gyerekek nem dönthetnek abban, hogy megszületnek-e vagy sem. Egyszerűen csak megszületnek.

Van olyan, hogy úgy születnek meg, hogy a két vér szerinti szülő felneveli békességben, szeretetben. Aztán olyan is van, hogy a szülők elválnak. Olyan is van, hogy a szülő(k) lemond(anak) a gyerekről vagy a gyereket elveszik a szülő(k)től. Innen több úton is elindulhat az a gyerek, de az nem lesz kérdés, hogy a nem ismert és a gyerek által sosem megélt ideális esetet hogyan lehet elérni, hanem az, hogy minél hamarabb egy szerető, biztonságos családba kerülhessen.

És ez a szerető, biztonságot adó család lehet hetero is, egyszülős család és nem-hetero is.

Ez ilyen egyszerű.

De még egyszerűbben is tudom.

Nem az történik, hogy a tökéletes családban élő gyereket kirántják a szülei ölelő karjai közül, és betaszítják a törvényeket megkerülő, a rendszert becsapó meleg szülők rideg karjaiba. Hanem az történik, hogy vannak szülők, akik valamiért nem szeretnének vagy nem tudnak szülők lenni, vannak felnőttek, akik szeretnének örökbefogadni egy gyereket és van egy gyerek, aki családban szeretne élni.


Az okok ugyanis megvannak.
Tovább

2020. december 20., vasárnap

Krízislélektan

Azt mondja Dr. Eörsi Dániel háziorvos az egyébként is követésre érdemes Facebook-oldalán, hogy karácsonykor a következőket tehetjük:

  1. Online karácsonyt tartunk.
  2. Szabadtéri karácsonyt tartunk maszkban, biztonsági távolság tartásával, evés-ivás mellőzésével.
  3. Zárt térben tartunk karácsonyt, de ez szerinte csak akkor tekinthető biztonságosnak, ha két napon belül mindenki produkál egy negatív COVID-PCR-tesztet, vagy a megelőző tíz napban mindenki teljes önkéntes karanténban volt (nem volt vásárolni sem). Merthogy a tartós zárt térben lévő együttléten nem segít sem a maszk, sem a két méteres távolságtartás. 

Hozzáteszi azt is, hogy PCR-teszt ilyen céllal csak önköltségesen végeztethető, és mivel jó sokan akarnak majd a napokban tesztelni, ezért nem is lesz könnyű időpontot foglalni.

Elég egyértelmű mondatok ezek, amiket csak fokoznak a sorok közötti üzenetek. Egyrészt érdemes számolni a tesztenkénti 20.000 forintos költséggel, egy tíztagú karácsony esetén 200.000 forintról beszélünk, másrészt ott van az is, hogy a Dani nem említi az antigén gyorstesztet.

Gondolom, nem véletlenül.

A pszichológusi álláspont kicsit más oldalról közelít. Legalábbis én egy kicsit máshonnan fogom meg az egészet.

Menjünk ehhez kicsit messze.

A krízislélektan kétféle krízist különít el. Az egyik az akcidentális, a másik a normatív vagy fejlődési. Az előbbi, ahogy a neve is mutatja, véletlenszerű, balesetszerű, váratlan dolog. Természeti katasztrófa, közeli hozzátartozó halála, válás, betegség, egzisztenciális megzuhanás, munkahely elvesztése, ilyenek. Utóbbi lehet meglepő, de azért igazából ezek nem annyira szoktak váratlanok lenni. Életszakasz-váltásokkor élünk át normatív krízist, mondjuk akkor, amikor iskolások leszünk, ami kicsit olyan, mintha vége lenne a gyerekkornak, elkezdünk dolgozni, ami olyan, mintha vége lenne a fiatalságunknak, gyerekünk lesz, ami kicsit olyan, mintha vége lenne az alvásunknak. Ezek természetes változások, természetes problémák, olyan krízisek, amik a normál élet részei, s amiket akkor tudunk megoldani, ha már rájöttünk, hogy a korábbi problémák megoldási módjai már nem működnek, helyettük új, minőségileg is új megoldási módokat kell találnunk. Fontos itt persze a kultúra és a társadalom is, egy olyan világban ugyanis, ahol finomabb az óvoda-iskola átmenet, ott az ekkor átélt normatív krízis is kicsit másról szól, mint mondjuk Magyarországon, ahol az elképesztően drasztikus változásokba azért sok család, de legalábbis gyerek beleroppan. Vagy olyan országban, ahol kisebb a nemek közötti szakadék és a gyes sem három éves, ott az anyává-szülővé válás is másfajta normatív krízis, mint Magyarországon, de erről majd egy másik posztban lesz szó. Bőven. 

A krízis tehát - és most kicsit, de tényleg csak kicsit hivatalos leszek - egy lélektanilag kritikus állapot, amelyben a veszélyeztető helyzet nem elkerülhető, amely helyzet kitüntetett fontosságú az adott embernek, minden figyelem, erőfeszítés erre irányul, az adott ember pedig kénytelen szembenézni ezzel a helyzettel, mégpedig azzal együtt, hogy a szokásos problémamegoldó eszközök elégtelenek. Ami pedig még fontos, hogy a krízis magában hordozza a magasabb szinten való továbblépés lehetőségét.

Hát így.

Ezek voltak a tények, most jön a vélemény.

Szerintem a COVID első hulláma egy akcidentális krízis volt, nem nagyon tudtuk, hogy mi lesz, be is szartunk rendesen, de aztán jó tempóban bezárt az ország, miközben meg is bénult minden és mindenki. Aztán jött a nyár, mindenki olyannyira elengedett és kiszabadult, hogy úgy kapott minket ősszel el a pandémia második hulláma, mintha semmit sem tanultunk volna tavasszal, mintha semmire sem készültünk volna nyáron.

Mintha úgy mennénk nyugdíjba 40 évnyi munkaviszony után, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd mit kezdünk a rengeteg szabadidőnkkel. Mintha úgy vállalnánk gyereket, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd milyen lesz kevesebbet találkozni a barátainkkal.

Mert igen, szerintem ahogy fontos, hogy egy gyerek valamennyire készüljön az iskoláskorra, a kamaszkorra, a felnőtt a tanulmányai befejezésével beálló lelki változásokra és így tovább, úgy fontos lett volna lelkileg felkészülni a COVID második hullámára. Amire szerintem érdemes lenne úgy tekinteni, mint egy normatív krízisre.

Tudtuk, hogy jönni fog. Mégsem tudjuk igazán, mit kezdjünk vele.

És itt érdemes még egy kicsit messzebb menni. Vissza a történelmünkbe. Ami során azért elég sok olyan időszak volt, amikor mások mondták meg, hogy mit kell tennünk. Mindenféle önkény- és sima uralmak határoztak meg gondolkodásmódot, erkölcsiséget, vallást, zenei ízlést, mindent. Azt pedig nem nagyon tanultuk meg - és ebben nem nagyon segített minket egyik rendszer sem különösebben -, hogy hogyan kell felelősségteljes döntéseket hozni.

Az első hullámban épp ennek mentén be is tartottunk mindent.

Most pedig, amikor kicsit ránk volt bízva a dolog, akkor a szabadsággal nem sokat tudtunk kezdeni. Mint amikor a Mérei-Binet-féle Gyermeklélektan című könyvből kiment az autoriter óvónő a csoportszobából. Az addig jól dolgozó gyerekek szétverték, amit addig csináltak. Bezzeg a demokrata óvónő. Ha ő kiment, a gyerekek építettek tovább.

Ha ránk bízzák, elbasszuk, ha tiltják, megszegjük, ha nagyon ellenőrzik és nagyon szankcionálják, esetleg még példát is statuálnak, akkor hőbörgünk, de megcsináljuk. De akkora kapacitás sosem lesz, hogy mindenkit ellenőrizzenek, tehát mégiscsak jó lenne az emberek jóérzésére bízni a dolgot, de hát az emberekben nem lehet bízni, marad tehát minden a régiben, a kör pedig bezárult.

És most itt vagyunk 2020. december 20-án, négy nappal a karácsony előtt, és azon gondolkodunk, hogy legyen-e családi karácsony vagy sem.

Igen, szerintem legyen karácsony. És lesz is. Nagy ünnep ez, tartsuk meg.

De ha úgy tekintünk a második hullámra, mint egy normatív krízisre, akkor nem biztos, hogy ugyanúgy kell megünnepelni, ahogy eddig ünnepeltük. Hanem máshogy. Érdemes megnézni, hogy miről is szól a karácsony. És most nem arról van szó, hogy szentimentális szeretnék lenni, de hát azért mégiscsak a karácsony az egyik legnagyobb ünnep a szekuláris világban. Ilyenkor pedig szeretnénk együtt lenni másokkal. Szeretnénk ajándékokat adni és kapni. Szeretnénk finomakat enni.

Közben rengetegen túlköltekezik magukat, iszonyú sok veszekedés és feszültség tör ki az emberekből karácsonykor, a kötelezőség jegyében sokan olyan emberekkel töltik együtt az idejüket, akikkel igazából nem szeretnék.


A karácsony tehát egy szociális konstrukció.

És mint ilyen, alkalom arra, hogy a dolgokat felülvizsgáljuk. Alkalom arra, hogy kreatívabbak, költséghatékonyabbak, meghittebbek, kevésbé feszültek, kevésbé túltáblázottak és túlzabáltak, költségekbe vertek legyünk.

Régi olvasók tudják, hogy mi sem szoktuk elviccelni a családi karácsonyt, szóval ez idén nekünk is komoly lemondás.

De ez most alkalom arra, hogy az egymás iránti törődésünket és kötődésünket másképp mutassuk ki. És alkalom arra, hogy végre tényleg kipihenjük magunkat.

Mi legalábbis így keretezzük át magunkban a karácsonyt.

Innen nézve egy erkélyszerenád, egy házhoz szállított kedvesség, egy szabadtéri kiskarácsony, egy skypeon küldött puszi nemcsak többet adhat, de biztonságosabb is, mint sokan befülledni egy kis szobába.

Mert ha ez egy normatív krízis, akkor nem a korábbi karácsonyokat kéne reprodukálni, hanem újat kéne kitalálni. Ha ez egy normatív krízis, akkor nem a régi karácsonyokkal kéne az ideit összehasonlítani, hanem a megbetegedésnek vagy mások megfertőzésének a legkisebb esélyét is ki kéne zárni. Tehát nem a lemondás, hanem a nyereség felől felől érdemes közelíteni: biztosan nem fertőztem meg idős rokonaimat.

De nem szeretnék érzéketlen vagy figyelmetlen se lenni, nagyon sok a magányos ember, az egyedül élő ember, idősek és fiatalabbak is, nagyon sok család tagjai nem egy városban élnek, sokan nem a természet közelében laknak, és hát a legfontosabb: sokan annyira várnak, vágynak egymásra, hogy azt gondolják, mindent megtesznek azért, hogy találkozhassanak.

A virológiai dolgokhoz nem értek.

A pszichológiához egy kicsit jobban. Annak pedig az egyik központi eleme a bűntudat és a bűntudatkeltés. Nekem, ha megfertőznék valakit, nagyon bűntudatom lenne, s nekem, ha valaki ezt mondaná nekem, akkor nagyon haragudnék, mert mit kelti itt bennem a bűntudatot.

Szóval nem mondom, hogy ne ünnepelje mindenki úgy a karácsonyt, ahogy csak szeretné. Azt mondom, hogy biztonságos, tudatos, végiggondolt és őszinte legyen.

És boldog.

A lappangási idő letelte után is.

Hogy lehessen jövőre is ünnepelni.
Tovább

2020. december 14., hétfő

A gyülőlt nők

Van egy kis rutinsétánk a lányommal, majdnem minden késő délután teszünk egy kis kört a környéken, megsimogatunk egy elég édes németjuhászt, elmegyünk egy játszótérre, azt körbekocogjuk, aztán megetetünk egy elefántformájúra nyírt bozótot, majd lépcsőkön hazaugrálunk. Közben random időközönként a kabátom belső zsebébe ültetett Elza szájából (gombnyomásra) felcsendül a Jégvarázs 2 című filmből a Show Yourself című dal, a hatodik születésnapra kapott Elza bezengi a teret, mi meg vadul lipsyncelünk, ha pedig üresek az utcák, márpedig azok, akkor én joghurtozom*, a lányom halandzsázza, hogy 

Show yourself
I'm no longer trembling
Here I am
I've come so far
You are the answer I've waited for
All of my life
Oh, show yourself
Let me see who you are




És hát azért a Jégvarázs mégiscsak egy female empowerment-mese, de persze a gyerekek nem ezért szeretik, és ez rendben is van, de azért felnőttként lehet tudni, hogy amikor két női szereplő köt békét két királyság között, meg királynők vannak és nem királynék, annak azért igenis van jelentősége.

Láttunk ennél már kevesebbért is könyvet ledarálni.

De közben meg mit érdekel engem Dúró Dóra. Mi a gyerekeinket emancipált légkörben úgy szeretnénk felnevelni, hogy mindkettőjük azzá válhasson, amivé csak szeretne. És szeretnénk, ha mindketten egy olyan világban nőhetnének fel, amiben azt látják, hogy mást sem a neme, származása, bőrének a színe, magassága határoz meg.

Csak közben meg egyre erősebb és csípősebb a szembeszél.

De itt most kicsit lelassítanék. Érdemes ugyanis egy kicsit távolabbról is ránézni az elmúlt három hét eseményeire.

Merthogy.

Van az Axióma Kulturális Alapítvány (AKA), ami abból indul ki, hogy vannak bizonyos alapigazságok az életben. Nyilván nem a tömegmegmaradás törvényére gondolnak és még csak nem is Newton törvényeire, hanem sokkal inkább olyanokra, amik valójában mindenek, éppen csak nem axiómák. Hanem képlékenyek, fluidak. És legfőképpen magánügyek.

Hogy még inkább kontextusba kerüljünk, érdemes tudni, hogy az AKA alapítója Dr. Gíró-Szász Áron, aki az Axiómában végzett tevékenysége mellett olykor megszólal a PestiTV-ben, máskor meg miniszterelnöki megbízottként a keresztény mozgalmakkal és keresztény közösségekkel való kapcsolattartással és támogatásával összefüggő feladatok ellátásáért felel. Akármit is jelentsen ez.

Ez az Alapítvány nem kevés állami pénzzel kibélelve kiposztolt november 20-án egy videót arról, hogy milyen férfira vágynak a nők.

Ezt itt, ni.


Hogy a videó narrátora Surjányi Fanni, az MCC kutatási vezetője, aki egyébként nacionalizmussal és a nemzetállamokkal foglalkozik, most éppen hogy lett a gender téma szakértője, az nem teljesen világos, mint ahogy az sem, hogy ennyi képzéssel és ösztöndíjjal a háta mögött hol hagyta a gerincét. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy ha a világ olyan lenne, mint amilyet a videó lefest, akkor ő biztosan nem vezetne kutatásokat. Esetleg őt kutatnák férfiak, hogy megnézzék, hogy ugye milyen boldog is az élet a fakanál mögött úgy, hogy ki se teheti a lábát a konyhából.

Az persze csak hab a tortán, hogy Surjányinak a Jégvarázs sem tetszik, de a lényeg, hogy a videó mindennel szembemegy, amit valaha olvastam, mindennel szembemegy, amit a tudomány, a gender studies és a szociálpszichológia képvisel. Nem ideológiából, hanem mert ilyen eredményekre jutott. Merthogy a tudományos eredmények épp az ellenkezőjét mondják, mint amiket Surjányi mond. Anélkül persze, hogy ő akár csak egyetlen kutatást is említene.

És persze az egész videóból süt a heteronormativitás kellemetlen, orrot facsaró bűze.

Aztán ugyanez az Alapítvány Novák Katalin, családokért felelős tárca nélküli minisztert kérte meg arra, hogy vigyen be egy újabb aljas, övön aluli támadást a nők ellen. És így persze a férfiak ellen is. Ő meg ezt persze megtette. Nézzétek csak.


Itt már tényleg kapartam a falat. Szekunderszégyenben úszva minden mondat után reméltem, hogy vége lesz a videónak, hogy a miniszter asszony nem mond több sületlen és végtelenül káros ostobaságot. De nincs vége, és ő csak mondja, mondja, mondja. De tényleg, kérdem én, kedves Katalin! Látta a grafikonokat, amihez deréktól fölfelé a testét, hangját adja? Tényleg azt üzeni magyar nők millióinak, hogy jó az úgy, ahogy van? Tényleg jó a fizetésbeli és a pozícióbeli különbség? Tényleg úgy gondolja, hogy egy nő (és egy férfi) dönthet szabadon? Mármint nem ő, hanem a nők úgy általában.

Hát ha ez így van, akkor miért van szükség erre a videóra?

De komolyan, mit olvasnak ezek a nők? Milyen világban élnek? És milyen világban akarnak élni? Milyen világot akarnak ezek az emberek a gyerekeiknek?

Fel sem fogom, hogy lehet ennyire másképp értelmezni a valóságot.

A Nőügyek 2018-as kutatásból - jahaaaaj, úgy unom már leírni - épp az derül ki, hogy a nők pont a videóban oly magasra emelt gondoskodásba gebednek bele. Hogy a három éves gyes után a nők nem tudnak ugyanoda visszamenni, ahonnan eljöttek (erről majd a következő bejegyzésben bővebben is lesz szó), hogy a három éves gyesbe sokszor ők és a kapcsolatuk is beleroppan, hogy a szart is kipréselik belőlük a munkahelyükön, miközben meg otthon zéró támogatást kapnak a láthatatlan munkában, az érzelmi házimunkában és az idős/beteg rokonok gondozásában.

Komolyan nem értem.

De közben dehogynem értem.

Pontosan értem, és pontosan érted te is, kedves olvasó.

Az üzenet az, hogy kussoljatok szépen, kedves nők. Többre úgysem vagytok méltók. És képesek se nagyon. De ezt mosolyogva mondjuk, hogy ne gyűlöljetek minket. 

Egyébként meg, ha már a gyűlöletnél tartunk, nem a feministák a nőgyűlölők, nem. Hanem a kutatásvezető asszony és a miniszter asszony azok.

De szólok előre. A mi lányunk nem fog kussolni. És a fiunk sem.

* A joghurtozás kifejezést évekkel ezelőtt tanultam, állítólag ezt használják a franciák, amikor csak néhány szót tudnak egy dalból, a többit hümmögéssel helyettesítik. Igyekszem honosítani a kifejezést. Kevés sikerrel.

A képet a lányom készítette.

Tovább

2020. december 7., hétfő

Rekonstruktív emlékezet

Egy gyerek nőjön fel minél nagyobb közösségben. Egy gyereknek az első két-három évben az anyja mellett a helye. Ha elsőre nem is érződik az ellentmondás a két mondat között, másodszorra bizonyára igen. A kettő ugyanis nem nagyon megy együtt, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk. De miért is szeretnénk mind a kettőt és mit mutatnak a történeti, illetve pszichológiai tapasztalatok, de leginkább arra próbálunk választ keresni, vajon ténylegesen mire van szüksége egy gyereknek? 

Válaszunk a fenti kérdésekre legalább annyira egyszerű, mint amennyire kétségbeejtő.

Ugyanis fogalmunk sincs.

Persze ez így nem igaz. Sejtéseink azért vannak, de az biztos, hogy egész más kell egy Magyarországon élő gyereknek, mint egy Kínában élőnek, és egész más kell egy gyereknek ma, mint kellett mondjuk 100 éve. Arról nem is beszélve, hogy az adott térben és időben is hatalmas eltérések vannak társadalmi, kulturális és anyagi tekintetben, ezek a tényezők pedig már önmagukban is meghatározzák azt, hogyan vélekedünk a gyerekeinkről, családról, családi szerepekről.

A gyerekkor és a gyereknevelés, mint megannyi más ügy, amit kőbe vésettnek hiszünk, szociális konstrukció: mi, szülők, mi, a társadalom és persze mi, gyerekek találjuk ki, hogy mi a jó és mi nem. Itt azonban rögtön fel is merül néhány kérdés. Mit jelent az, hogy jó? És ha jó, akkor kinek jó? És mi van, ha egy ideig nem jó, de aztán meg, hosszú távon mégis igen? És mi van akkor, ha az, ami a gyereknek jó, nem jó a szülőnek, vagy az, ami a családnak jó, nem jó a társadalomnak? Éppen ezek azok a tényezők, amelyek mentén igencsak nehéz összehasonlítani különböző korok és különböző társadalmak családi berendezkedéseit, gyerekkorról alkotott elképzeléseiket.

Egy hipotetikus utazás erejéig játsszuk azt, hogy elhisszük, hogy régen tényleg minden jobb volt. Mondjuk azt, hogy a 20. század elején a gyerekek boldogan szaladgáltak sok-sok rokonuk között, egy-egy háztartás csak úgy hemzsegett az egymást szerető, több generációnyi, egészséges, kiegyensúlyozott, emancipált, boldog és várhatóan hosszú élettartamú embertől, akik békében és harmóniában élték mindennapjaikat. Ha pedig a kis Gizi mégis sírt, hát felvette a nővére, megszoptatta a szintén kismama nagynénje, játszott vele a nagypapa, az édesanyának pedig nem volt más dolga, mint azon szomorkodni, hogy milyen kár, hogy ezt az idilli pillanatot nem tudja egy jó kis szelfivel kimerevíteni, megörökíteni.

Elég jól hangzik, nem? Csakhogy mindez sosem volt így.


Ilyen időszak ugyanis nem volt soha Magyarországon (és jó eséllyel Nyugat-Európában sem), úgy, hogy minden elemében igaz legyen, legalábbis biztosan nem. És nemcsak a szelfi miatt. A kétgenerációs és nukleáris családok ugyanis nem a 20. század elején, de még csak nem is az iparosodással terjedtek el, hanem annál is jóval korábban. De, még ha nem is merjük lebontani az ezzel kapcsolatos sztereotípiáinkat, még ha azt is akarjuk hinni, hogy tényleg több generáció élt együtt még a múlt század elején is, akkor sem lehetett ez így túl sokáig, mert a csecsemőhalandóság magas volt, az átlagéletkor pedig alacsony. Sokat és sokan voltak betegek, a férfiak sokat voltak távol, amikor pedig otthon voltak, uralkodtak. A magasabb társadalmi körökben szoptatósdajkákhoz adták a gyerekeket, az alacsonyabb társadalmi státuszúak pedig elvitték munkába a gyereküket, abban pedig aligha volt sok köszönet. A mai értelemben vett kötődésről és érzelmekről pedig aztán végképp nem beszélhettünk a száz évvel ezelőtti gyermeklét esetében.

A gyereknevelést illetően egyetlen közös elem van az elmúlt 100 évben, társadalmi hovatartozástól függetlenül: a családok Nyugat-Európában és Magyarországon is egyre nagyobb autonómiát adnak gyerekeiknek. Ennek egyenes következménye, hogy mire a gyerekekből felnőttek lesznek, addigra bizony individualisták lesznek, s ez azt is jelenti, hogy a sokemberes együttélés egyre komolyabb kihívásokat jelent.

Mindeközben viszont újra (?) nagy szükség lenne a többi generáció jelenlétére, ugyanis az individualizmus és az önmegvalósítás kéz a kézben járnak, ha tehát a szülők néha el akarnak menni este, ha az édesanya nem szeretné kitölteni mind a háromévnyi otthonmaradási lehetőséget, és a gyerek olykor beteg, akkor bizony rokonra vagy bébiszitterre van szükség. Előbbit viszont épp az individualizmus, no meg a jobb egészségügyi feltételek miatt nehéz elérni (dolgozik, önmegvalósít), ha pedig ráér, akkor szintén az individualizmus miatt néha nehéz elviselni, utóbbi meg sok pénzbe kerül.

Szembetalálkozunk tehát azzal a szomorú társadalmi nehézséggel, hogy a kemény munkával kivívott nukleáris családmodell finoman szólva sem tökéletes. Illetve a modell még talán egész jó is lehetne, ha idomulna hozzá a munka világa, és a nők és férfiak között legalább egy kicsivel nagyobb lenne az egyenlőség. De nem idomul és szó sincs egyenlőségről.


Így mindössze egy folyamat betonbiztos: az anyaság fetisizálódik. Hiába akarna az apa otthon maradni, közösen viselni a terhek mellett az örömöket is, anyagilag a családok zöme sajnos nem engedheti meg magának, hogy a férfi maradjon otthon. Hiába dolgoznak sokan olyan munkát, ami otthonról is vagy kötetlen munkaidőben elvégezhető lenne, a rendszer túl merev ehhez, munkaidőben bizony bent kell lenni. Sőt, sokszor utána is. Hiába lenne akár hatékonyabb a részmunkaidőben végzett munka, ilyen álláspályázatok szinte egyáltalán nincsenek. Pedig egy részben dolgozó, részben otthon maradó szülő mindkét helyen jobban teljesít, nincs drasztikus váltás, nincs kiesés, nincs kiégés. Mindez pedig elég  hamar megtérül a családi és a társadalmi kassza számára is.

De mivel mindez nincs, a nyomás továbbra is leginkább a nőkön van. Szüljenek, maradjanak otthon és lehetőleg még vágjanak is mindehhez jó pofát. Hogy van-e kedvük ehhez, az mindegy. Illetve nem mindegy, mert ha nem vagy mindehhez boldog, akkor bizony rossz anya vagy, sőt, még az is lehet, hogy nő sem vagy. Mindez pedig társadalmi szinten őrült káros.

Nem sírnám vissza a 20. század elejére festett, nemlétező képet. Még a sokszor baljós benyomást keltő jelen, a maga kegyetlen társadalmi igazságtalanságaival együtt is sokkal boldogabb, biztonságosabb, egészségesebb, szabadabb, mint az élet bármikor volt a történelem során. (Emlékeztető: a cikket akkor írtam, amikor még hírből sem hallottunk a COVID-ról.) De azért sem sírom vissza, mert szerintem nem önmagában a nukleáris családmodellel van baj, hanem a körülötte lévő intézmény- és gondolatrendszerrel.

A nemi egyenlőségre törekvés, a bérkülönbségek csökkentése, a részmunkaidős lehetőségek, a munkahelyi kizsigerelés csökkentése, a bölcsődei és óvodai férőhelyek és ezen intézmények elérhetőségének növelése, korszerűsítése, népszerűsítése, az egyes csoportlétszámok csökkentése, a pedagógusképzés átalakítása és a pedagógusok általános megbecsültségének növelése, az egészséges életmód és a rendszeres sportolás propagálása független a nukleáris családmodelltől. De ezek mind olyan tényezők, melyek közvetlenül és már rövidtávon is befolyásolják a gyerekek és a családok boldogságát.

Mi kell tehát ahhoz, hogy egy gyerek jól legyen? Boldog, kiegyensúlyozott, kompetens és hiteles szülők, ingerdús környezet, no meg jó és mindenki számára hozzáférhető ellátórendszer. És jó persze az is, ha sok rokon van elérhető távolságban van, de ez messze nem feltétel.

(A fenti cikk eredeti változata a HVG Extra A nő 2017. őszi számában jelent meg. A cikkből a lap főszerkesztőjének, Szörnyi Krisztának és szerkesztőjének, Papp Bojánának a hozzájárulásával csináltam blogbejegyzést. A szövegen csak a piros színű szavak, a kép és a klip beszúrásával változtattam.)
Tovább

2020. november 6., péntek

Óvodai nemek és igenek

Vegyünk egy képzeletbeli gyereket, mondjuk Nórit. Nóri négy éves, középsős. Szeret óvodába járni. A fizikai-fiziológiai, kognitív és pszichológiai fejlődésben úgy nagyjából ott tart, ahol a négy éves gyerekek szoktak, tehát úgy nagyjából egy méter magas, sokat és elég édesen beszél, sokat játszik, a játékaiban egyre több szimbólum jelenik meg, a gondolkodását az úgynevezett gyermeki vagy mágikus realizmus jellemzi, no meg az egocentrizmus. A világ, legalábbis úgy érzi, körülötte és érte, miatta, neki forog.

Vagy hát, izé, nem csak úgy érzi, mert kicsit azért ebben igaza van, tényleg körülötte forog, de ez egy másik téma.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos, hogy Nóri már nagyon is különbséget tesz fiúk és lányok között, tudja, hogy ő lány, több lány barátja van, kezd egyre inkább igazodni a saját nemiségéhez, azaz kezd masszívan kiépülni benne annak a képe, hogy milyenek is a lányok, milyen elvárások vannak a lányokkal szemben.

Közben persze azt is gondolja (bár ezt sosem kérdezte meg tőle senki sem, hiszen Nórit csak kitalálom), hogy egy lovat át lehet műteni zebrává, viszont azt már nem gondolja, hogy ha fiús ruhába öltözne (mármint ő, nem a ló), akkor fiúvá is válna.

Mindez pedig teljesen természetes.

Mert ez az életkor, amikor kialakul, kezd kialakulni a nemi identitás és a nemkonstancia .

És így történik ez a fiktív Nórival is.

Halad tehát az önismeret rögös és rögtelen útján, kitartóan, mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül. Az impulzusok pedig tudattalanul beépülnek. Akár tudatosan küldjük őket, akár tudattalanul.

Éppen ezért fontos Nóri számára, hogy milyen mintákat kap, milyen viselkedést erősítenek meg a szülei, közeli rokonai, a kortárs kapcsolatai (bár óvodás korban ez kevésbé szempont még), a média és persze az óvodapedagógusok, akikkel a gyerekek az ébren töltött idejük nagy részét töltik.

Szóval nagyon nem mindegy, hogy mennyi "fiús" és mennyi "lányos játék van az óvodában, hogy lehet-e az ellenkező nemű gyereknek szánt játékkal játszani, hogy kinek szabad sírni és kinek ciki, hogy kivel szemben elvárás, hogy nyugtassa meg magát és ki az, akit inkább megnyugtatnak, hogy kitől elvárás, hogy építse meg szépen újra, ami véletlenül ledőlt és kinek mondják azt, hogy édes bogárkám, semmi baj, biztos nehéz volt, gyere, játsszunk valami könnyebbel.  

És ne legyenek illúziói senkinek sem, a fiúk azok, akiknek nem szabad sírniuk, mert katonadolog, mert ebcsontbeforr és mert ugyanmár, a fiúk azok, akik kevés megnyugtatást kapnak és igen, a fúk azok, akiktől elvárás, hogy próbálkozzanak csak újra, a lányok viszont nyugodtan belekezdhetnek valami másba. Valami könnyebbe.

És ne legyenek illúziói senkinek sem, többek között ezek a dolgok, amik miatt a fiúk nem tudnak az érzéseikkel mit kezdeni, ezért is lesznek erőszakosabbak, és ezek miatt is lesznek a lányok kevésbé motiváltak, emiatt is lesznek kevésbé tele ambícióval.

Illetve hát az egész folyamat itt indul el. Épp azért, mert itt alakul ki a nemi identitás.

Ami pedig még iszonyú fontos, hogy ha ennyire más reakciókat kapnak a lányok és a fiúk. Hiszen ha ennyire másképp látják ők magukat és a másikat, akkor miért csodálkozunk azon, hogy nem tudnak együttműködni egymással a különböző nemű gyerekek?

Hát többek között mindazért, amik az óvodában elindulnak, illetve nem indulnak el.

(kép forrása)

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó




Tovább

2020. november 1., vasárnap

Kellemetlen tények

Leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.

De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.

Mert nézzük csak.

Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.

Lesz is.

Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.

És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?

Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?

via GIPHY

De ezt csináljuk.

Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.

Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.

Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.

Legalábbis azt hiszik.

A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.

Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig. 

Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.

Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.

De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.

Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.

Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.

Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk. 

Ösztönösen.

Tudattalanul.

Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?


Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább

2020. október 29., csütörtök

Csorcsárt

Csorcsárt, csorcsárt, mi a franc az a csorcsárt, de időm sincs megnézni, utánanézni, megkérdezni meg aztán pláne nem tudom a Zewa Gondoskodni együtt jó kampány második fordulójának kick-off-meetingjén, a reklám- és pr-világ kicsit másképp pörög, mint az én világom, zúdulnak rám a magyarul is ismeretlen kifejezések és rövidítések. 

Pont úgy, ahogy a Die Fantastischen Vier MfG című dalában. Itt:


Vagy ahogy a Jó reggelt, Vietnám!-ban érezte magát Adrien, csak ő vissza tudott vágni:



Én viszont nem. Én csak hallgattam a frázisokat és csorcsártokat.

De mert egy ilyen kickoffon bizony ötletelni és brainstormingolni kell, ezért kezdett a dolog egyre kínosabb lenni, szóval kénytelen voltam utolérni a központi, regionális és helyi vezetőket és munkatársakat, leesett a csorcsárt is, chorechart-ról van itt szó, feladatszervezőről, amit tényleg érdemes letölteni, szépen átláthatóvá teszi mindazokat a teendőket, amik egy háztartás körül vannak.

Lehet is hozzájuk még újakat írni, a lényeg, hogy a családból mindenki vállaljon mindenféle feladatokat. Olyanok is, akik nem szoktak, olyanokban is, amikben nem szoktak. Gyerekek is, férfiak is.

És akkor aztán jön végre eljön a közteherviselés kora.

Ami egyébként is fontos, de olyan válságos időkben különösen, mint amilyeneket éppen élünk, hiszen most (majdnem) mindenki többet van otthon, az, ami korábban láthatatlannak tűnt, az most látványossá válik, hiszen ha mindenki sokkal többet van otthon, akkor bizony már nem adatik meg (legtöbbször a férfiak számára) a kimaradás fölényes és érzéketlen luxusa.

Most minden sokkal jobban látszik.

Az is, ha valaki csinál valamit és az is, ha valaki nem csinál semmit. A kettő közötti dolgok is sokkal jobban látszódnak. A tessék-lássékok.

És igen, nem titok, ez a bejegyzés egy szponzorált tartalom, de szerencsére (dehogy szerencsére, más szerződést nem is írtam volna alá) nekem nincs más dolgom, mint arról írni, amit egyébként is gondolok.

Az pedig az, hogy van a Zewa (meg a mögötte álló Essity és mindenféle reklámcégek), amelyik elég sokat foglalkozik az utóbbi időben azzal, hogy a háztartás körüli feladatokban ne csak a nők, hanem a férfiak is részt vegyenek. És hogy a mai gyerekek már úgy nőjenek fel, hogy ez nekik is alap.

És ez elég imponáló.

Annál is inkább, mert nemcsak ez a chorechart lett az innováció, hanem az is, hogy ezt négy család ki is próbálhatta néhány kamera és mikroport jelenlétében. Négy hús-vér család, hús-vér szülőkkel és hús-vér gyerekekkel, kudarcokkal és sikerekkel, életszerű lakásokkal, amiben nem látványkonyha és láthatatlan vécé van. Tudom, mert az egyik családdal még beszéltem is. És igen, a feladatkezelő igenis és tényleg működik. Egész rövid idő alatt már hatékonyan be tud avatkozni a család életébe.

Amit pedig még csináltunk, hogy kitaláltunk mindenféle feladatot és játékokat gyerekeknek, ami kicsit rámutat arra, hogy nem úgy van ám a nemi szerepekkel, ahogy azt a sztereotípiák diktálják. Lehet egy lány is erős, egy fiú is érzékeny.

Ezek a feladatok kicsit hasonlítottak azokhoz a feladatokhoz, amiket egy BBC-minisorozatban is használtak (erről Icuka, csöcsök, szopóajkak címmel már írtam egy bejegyzést), de azért voltak újak is.

Megnézhették például a gyerekek, hogy melyikük mennyire erős, mi pedig azt, hogy nem feltétlenül a fiúk ütöttek nagyobbat a kalapáccsal, vigyázhattak néhány napig egy nyers tojásra, mi pedig láthattuk, hogy fiú is kiborulhat, amikor véletlenül összetört, megnézhették ők is és mi is, hogy milyen egy férfi balett-táncos vagy egy női tűzoltó, kipróbálhatták, hogy milyen az, amikor az anyjával barkácsol, az apjával süt, mi pedig megnézhettük, hogy épp annyira megy az nekik, mint nem.

Szóval azt, hogy a biológiai nem (sex) és a társadalomban betöltött szerep (gender) tényleg függetlenek egymástól.

És amikor többes szám első személyt írok, akkor nem csak azokra gondolok, akik részt vettek a kickoffon, hanem mindenkire. Csak rá kell klikkelni az alábbi videóra.

Érdemes.


Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább
Üzemeltető: Blogger.