>

2019. november 18., hétfő

Mennyire kell komolyan venni egy gyereket?

Semennyire, hisz gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!

Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.

Mert nem is mindig gyerek, meg néha viszont kicsit azért mégis hülye az a gyerek. Vagy felnőtt. Nem bántóan, meg nem rosszindulattal, de azért kicsit az, nem? Olyan kis kedvesen.

Szóval valahogy azt mondanám, hogy komolyan kell venni mindent, amit egy gyerek mond, de csak azért, mert ő komolyan mondja. Feltéve, hogy komolyan mondja. De közben mi mégiscsak felnőttek vagyunk, csomó dolgot meg felnőtt fejjel egyszerűen nem lehet komolyan venni. És nem is kell.

De nem is rólunk szól az, amit ilyenkor komolyan mond, hanem róla. Nem kell tehát relativizálni. Az ugyanis a gyereket aligha érdekli, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen csuda okosak. Hogy a körülötte lévő felnőttek milyen jól elhelyezik a reális-irreális dimenzióban a gyerek komolyan vett, komolyan mondott és komolyan gondolt dolgait.

Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?

Hát szerinte meg érdemes.

És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.

Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.


Már csak azt kellene tudni, hogy melyik Gyalog-galopp szereplő a felnőtt és melyik a gyerek ebben a hibátlan gifben. Merthogy mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza, övék a jogok.

Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?

És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.

Szóval akkor a sorrend.

Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.

Gyerekjáték.

Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.

A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.

Mutatom is.


Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.



Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.

A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.
Tovább

2019. november 9., szombat

A parentista

Heidi Murkoff.
Fogalom.
Ha a neve nem is, a könyvei igen.
Amiből egyébként nincs olyan sok, de amit írt, azt annyian vették meg, hogy csuda. Az eredetileg 1984-es What to Expect, When You're Expecting például 2008-ig 14,5 millió példányban fogyott, most pedig a magyar nyelven Az a 9 hónap címmel megjelent könyvet Murkoff most teljesen átdolgozta, az Alexandra Könyvesház pedig újra kiadta, itt meg is lehet rendelni, én pedig hétfőn a Gerbeaud Kávéház mélyvörös bőrfoteljében pszeudo-Neóként ihattam Heidi Morpheus szavait, aki most volt először ebben a régióban.


A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.

No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.

De leginkább megenged.

És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.

Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.

Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.

Vissza viszont a beszélgetéshez.

Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.

És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.

És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.

Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.

Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.

És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.

Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.

Ám legyen.

Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.


Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.

De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.

Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.

Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.

Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.

Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.

Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.

Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.

Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.


És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.

A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.


És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt

  • A fotókat (kivéve a filmből kivágottat) Stoffel Ádám készítette
  • Heidi Murkoff Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Alexandra Kiadó Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Moobius Könyváruház Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
Tovább

2019. október 30., szerda

Véres valóság

Néhány évvel ezelőtt láttuk a Trafóban a Soharóza Tabu kollekció című darabját, ami csomó olyan témával foglalkozott, ami, nos, tabu. És hát a Trafó közönsége azért elég edzett, de amikor az előadók szép fehér ruháján úgy nagyjából puncimagasságban megjelent egy piros paca, akkor azért sokan felszisszentek.

Na, ez azért már sok, ezt azért már nem kéne.


Hát tényleg nagyon durva volt.
Mármint a szisszenés.

Mert a menstruáció bemutatása esztétikus volt, művészi volt, természetes volt. Undorító és sok viszont nem volt. Mert valami olyat mutatott be, ami a legtermészetesebb és leghétköznapibb velejárója egy egészséges női létnek.

Egyébként meg nagyjából mindegy, hogy a menstruáció tényét és magát a jelenséget bizonyos emberek undorítónak tartják-e vagy sem, mert a menstruáción ez nem fog különösebben változtatni.

Mármint a megítélésén igen, de azon nem, hogy a nők bizony menstruálni fognak. Méghozzá nagy átlagban havonta. Ami azt jelenti, hogy havonta néhány napon keresztül véreznek. Úgy 35-40 éven keresztül.

De azzal a vérrel valamit tényleg kezdeni kell, mert az azért fura lenne, ha csak úgy csordogálna a lábukon, miközben tanítanak, hajat vágnak, tárgyalnak, főznek, sportolnak, takarítanak, veszekednek, alszanak, sminkelnek, lyukasztanak a buszon, gyereket nevelnek, Facebookoznak, ilyenek.

Nem tehetnek ők erről, nem direkt csinálják, nem a férfi nemnek akarnak ezzel rosszat, ez egyszerűen hozzátartozik a dologhoz, ha már egyszer úgy adódik, hogy az ember éppen nő. Mégis, minden egyes hónapban bünteti a férfiak uralta társadalom a nőket azzal, hogy undorítónak tartja a menstruációt és azzal, hogy komoly költségekbe veri a társadalomnak úgy nagyjából a felét.

De vajon mennyire ismerős az emberek számára a menstruációs szegénység? Vagy ha nem is az átlagemberek számára, de mondjuk azon képviselők számára, akik leszavazták azt a kezdeményezést, hogy kisebb legyen a női egészségügyi termékek áfája? Mert bizony komoly mennyiségű ember számára komoly anyagi gondot okoz havonta a menstruáció! Mert konkrétan nem tud dolgozni vagy iskolába menni, mert nincs pénze betétre, tamponra, az olcsó vatta meg átázik, beleragad a szőrbe!

Mégis hogy a francba lehet, hogy a sertéshús áfája kisebb, mint a betété, tamponé?



De tényleg!

Állandóan azt papoljuk, hogy a nők így, meg a nők úgy.
De akkor miért nem kezdjük el őket végre egyenrangú állampolgárokként kezelni?
Mikor jutunk túl azon, hogy elítéljük a nőket azért, mert véreznek?
Vagy ez egy evolúciós harag, amiért már megint nem szültek nekünk?

Nőjünk már végre fel!

(Egyik kép forrása és a másiké)
Tovább

2019. október 26., szombat

Birtokba vétel


- Azonnal visszateszed azt a csokit!
- Nem! Akarooooom!


Szigorú tekintet az egyik oldalon, kétségbeesett kiabálás a másik oldalon, a csemegepultos azzal a lendülettel fordítja a tekintetét jobbra, amellyel én balra. Így végre pont egymásra nézünk. Kicsit ingatom a fejem, jónapot, tíz dekát kérek abból a sonkábólKicsit ingatja a fejét a pultos is, jónapot, kicsit hosszabb lett, maradhat? Persze, tizenkettő is jó, de miért ingatta a fejét? Ilyet megengedni a szülővel szemben, hogy akarom! Más valamit parancsol még? Nem, köszönöm.

Hát így.
Az egyik ezen hőbörög, a másik azon.

A gyerek a csokit kéri, az anya meg azt, hogy a gyereke inkább majd vacsorázzon.
Szerintem lehetne halkabban is kérni azt a terméket, a pultos szerint jár a tisztelet az anyának.
Sem a pultosnak, sem pedig nekem nincs sok fogalmam a teljes kontextusról, de ítélkezni, na, azt nagyon tudunk.


Mintha ő mindig tisztelettel bánt volna a szüleivel, mintha én még sosem kiabáltam volna a gyerekeimmel. Mintha ő sosem kiabált volna a gyerekeivel, mintha én mindig tisztelettel bántam volna a szüleimmel. Mintha bármit is tudnék a csemegepultos csemegepulton kívüli életéről, mintha a csemegepultos bármit is tudna a csemegepulton kívüli életemről.

De nem is ez a lényeg ebben a történetben, hanem az, hogy rá kellett jönnöm, hogy én legalább annyira jogosan ingattam a fejem, ahogy a csemegepultos, pedig elsőre még teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a pult két oldalán álldogálva nem is lehetünk más állásponton: a gyerekkel bizony nem szabad ilyen hangon beszélni.

De mégis mit rontottunk el?

Miért kiabál az anya a gyerekével és miért kiabál a gyerek az anyukájával?
Abba most nem is mennék bele, hogy ott volt egyébként egy apa is, de ő jól láthatóan kivonta magát a helyzet alól, de hát már ez is ítélkezés, igazából fogalmam sincs, az általam látott pár másodperc előtti években és az azóta eltelt órákban milyen szerepet töltött be.

Szóval mintha a gyerekek úgy nőttek volna a szüleik fejére, hogy közben a szülők még mindig szeretnének a gyerekeink fején trónolni. És hát miért ne akarnának a gyerekek uralkodni, ha egyszer azt látják a szüleiktől, hogy azok is uralkodni akarnak.

No de ha kirántanánk a szőnyeget a rendszer alól, és szakítanánk végre az uralkodási lázzal?

Tegnap hallottam, ahogyan a lányom óvónője beszél a gyerekekkel. Épp készültek kimenni a kertbe, de még nem ért le mindenki a lépcsőn, ez viszont az elől álló gyerekeket nem különösebben érdekelte, mentek volna már előre.

És akkor az óvónő megszólalt.

Azt mondta, hogy Várjatok, még nem érkezett le a mindenki a lépcsőn.

Nem nagy dolog.
De az már igen, ahogyan a végtelen szelídség és lágyság keveredett az empátia jelzésének tökéletes képességével, miközben meg ott volt a szele a határozottságnak, de belülről jövő szeretetnek is.

Egy dolognak viszont nyoma sem volt.
Najó.
Kettőnek.
Az uralkodásnak és az agressziónak.

A gyerekek tehát vártak, édesen, mosolyogva, aztán leérkezett az utolsó gyerek is, akkor meg kimentek. Felszabadultan, de nem túlszabadultan.

Mert nem volt mi alól kiszabadulni.

Persze ez a bejegyzés nem a vásárlási élményeimről szól, de nem is a lányom óvodájának reklámozásáról, hanem arról, hogy nem kell folyton kifejeznünk a gyerekeink felé, hogy birtokoljuk őket.

Imagine no possessions


A Lennon persze csak eufemizál a következő sorban, I wonder if you can, haha, mintha ez csak egy szelíd rácsodálkozás lenne. Lószart. Lennon pontosan tudta, hogy ez nem fog menni, csak hát ez egy optimista dal.

De akkor legyünk mi is optimisták.
Vagy ha nincs optimizmusra különösebb okunk, akkor legalább csak nézzük végig a mondatainkat, amiket a gyerekeinknek mondunk, és egy mobilapplikáció segítségével strigulázzuk az uralkodásra, birtoklásra utaló helyzeteket. (Itt természetesen nem a konnektorba nyúlás vagy az autópályán való átszaladás tiltásáról van szó.)

Másnap pedig próbáljuk ki ezek nélkül.

Aztán pedig lássunk csodát.

Persze, mondhatod, hogy csak álmodozom.
De azért egy próbát megér.


(A bejegyzés elején levő párbeszéd szereplőitől ezúton is elnézést kérek, amiért ennek a bejegyzésnek a főszereplőivé tettem őket. Remélem, átjön, hogy semmi rossz szándék nem volt bennem. És nem. Szó sincs arról, hogy amatőr természetbúvárként minden pillanatban ihletet gyűjtenék a blogomhoz.)

(Kép forrása: youtube)
Tovább

2019. október 24., csütörtök

Tóth Józsefné Bözsi

Előfordul, hogy előadást tartok.
És akkor ezeken az előadásokon elő szokott fordulni az is, hogy mutatok két képet.

Ezeket.


Most persze jól kiszúrtam magammal, mert ezt követően már kevésbé lehet majd a közönséggel való interakcióra ezt az eszközt használni, de hát így jártam.

Szóval ez két slide szokott lenni, mindig előbb jön a parlamenti patkó, aztán az MTA székháza. De lehet, hogy mostantól majd fordítva fogom a képeket mutatni, hátha azzal növelem az újdonság erejét.

De persze a kép majdnem mindegy, az csak arra van, hogy illusztrálja a számokat.

Amikről viszont nyilván senki sem szokta tudni, hogy mire utalnak, és ez így is van rendjén, én pedig igyekszem ezeket a számokat mindig aktualizálni, legutóbb épp a hónap elején tettem meg, nem hiszem, hogy azóta ebben sok változott volna.

De akkor mondom is.

A Parlamentben 199 képviselő üldögél, az MTA-nak 297 rendes tagja van. Vannak még levelező tagok, külső, tiszteleti, tanácskozó és igazgatósági tagok is, de én csak a rendeseket szoktam megszámolni.

És hát az a helyzet, hogy a Parlamentben 22 nő ül, az MTA rendes tagjai között pedig 21, ami már önmagában is horror arány, de akkor jöjjenek az kék mezőbe írt számok.

Merthogy ezek volnának a Lászlók számai.


Rózsaszínnel a lányok, kékkel a fiúk.

Míg viszont nőből nagyjából és kis túlzással ötmillió van az országban és nagyjából 50% az esélye annak, hogy valaki fiú lesz vagy lány, addig viszont Lászlóból csak olyan 300.000 körüli él, és hát fogalmam sincs, hány fiúnévből lehet választani, de az biztos, hogy nem kettőből.

Oké, persze, a László ma már nem olyan gyakori fiúnév, de mégis, ha valakit Lászlónak neveznek el a szülei, az már önmagában egész jó pedigré ahhoz, hogy bekerüljön a fenti neves intézmények egyikébe.

Nőként ez jóval nehezebb lesz.

Mint ahogy nőnek lenni szinte minden területen nehezebb.
És drágább.

Egyrészt azért, mert a nőkkel kapcsolatos testi elvárások sokkal erősebbek, mint a férfiakkal szembeniek, a mackós csajokat nem sokan értékelik, a diéták, konditermek, alakformálók pedig sokba kerülnek, de a sokkal több kozmetikai cucc se olcsó, és hát minden, ami nőknek van, az eleve drágább. Betét vagy tampon a férfinak nem kell, a fogamzásgátló tabletta is jóval drágább, mint az óvszer, ami viszont nem is basz oda a hormonháztartásnak. A női borotva drágább, mint a férfi és ugyanígy, a női dezodorok is többe kerülnek. A szőrösödés és az izzadás férfiprivilégium, ha azt a nők az emancipunci jegyében magukénak akarják, akkor fizessék is meg a busás árat.

De azért játsszuk csak el, hogy a tenyerünkön hordozzuk őket a nőket!

Nyilván a megbecsülésről szól az is, hogy több szobrot állítunk az állatoknak, mint nőknek. Mármint női szobrok még csak-csak vannak, de a legtöbbet nem a nevéért tettük ki, hanem a csöcseikért. Azaz híres nőkről szobrok nem nagyon vannak, állatokról és híres férfiakról annál inkább.

Az egyetemen éppen fejlődéspszichológiát tanítottam, illusztráció gyanánt Freud-ról nyilván milliárdnyi képet találtam, az egyébként magyar származású Margaret Mahler-ről, aki nem keveset tett le az asztalra, jóval kevesebbet, sőt, ha az ő nevére kerestem rá, még Gustav Mahler is előjött. Biztos, ami biztos.

Ez is biztos a megbecsülés, az alázat, az egyenlőség leképeződése.

Fiú? Lány. No nem baj, csak egészséges legyen.

És akkor a végére még két kép, mert csodálatosan illusztrálja, hogy tényleg hova pozicionáljuk a nőket.

Az egyik az indiai sajtóban jelent meg így, a másikat pedig a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene szúrta ki.

Íme.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a férfiaknak nem nehéz, dehogyisnem az. Háborúkat vívni, érzelmeket nem kommunikálni, azokat nem megélni, munkában meggebedni, komoly társadalmi és egyéni veszélyeket hordoz, az alkoholizmus, a szív- és érrendszeri megbetegedések többet kapják el a férfiakat, írtam is erről a Lelki betevőre még januárban.

Igen. Mi hoztuk létre a maszkulin ideológiát, aminek bizony ezek is a mellékhatásai.

Szóval szívnak eleget a férfiak is, de közben meg a férfiak ritkán áldozatai családon belüli erőszaknak, férfiakat ritkán erőszakolnak meg kocsmák vécéjében, férfiak után nem szoktak füttyögni, nem csöcsörészik meg a férfiakat a villamoson, és olyan még nem fordult elő, hogy egy menő tudósra úgy hivatkoztak volna, hogy valakinek a férje

Prof. Dr. Tótfalusi Mária és férje, Bélus.

Nem.

Tóth Józsefné Bözsi.

Olyan van.

Esetleg csak simán Tóth Józsefné. Mert neve sincs.

Mert a nők elleni erőszak a legprimérebb szinten indul és meg sem áll a csillagos égig.

És nehogy azt higgyük, hogy a Mrs. Robinson jobb.
Tovább

2019. október 21., hétfő

Tetves ügyek

1991 és 93 között Klagenfurtban éltünk, a 91/92-es tanévben 4.-es voltam, jött az osztályba az iskolaorvos, végigvizsgálta a fejeket, mímelt diszkrécióval a mellettem ülő lány elé tett egy papírkát, majd kiment. A papíron mintha stilizált rovarkák lettek volna, de lehet, hogy ezt csak most találom ki.

A lényeg, hogy az egészből semmit sem értettem, hiszen egyáltalán nem tudtam németül, csak a lány elpirulása tűnt egyetemesnek: valamiért szégyellte magát. Otthon aznap egy másik samponnal mostam hajat, de hogy miért, azt csak utólag fogtam fel.

Az osztrák Volksschule így oldotta meg a tetűproblémát a 90-es évek elején.

Aztán néhány napig még ment az undorodás a padtársamtól, amit nem tudom, hogy a tanárom hogyan kezelt, mert abból sem értettem semmit, arra viszont emlékszem, én is vígan undorodtam volna, csak hát sajnos megint az a fránya nyelvismeret. Így viszont elnyertem a lány bizalmát, aki rettenetesen hálás volt nekem azért, amiért jófej maradtam, azt hiszem, a némettudásom ugrásszerű fejlődését is neki köszönhettem, onnantól ugyanis rengeteget segített az órai munkákban, házi feladatokban, sőt, a matricagyűjtési láz derekán mindenféle szőrös, plüss, puha és csillogós matricákkal halmozott el, mert a nonverbális gesztusaimat udvariasságnak tekintette. Naaa, séne stikká, ghört diá, isz gsánk, nimm dohh, nimm, mondta ellentmondást nem tűrő, kemény karintiai dialektusban.

Aztán egy idő után már, hála neki, verbálisan is vissza tudtam volna utasítani a sok műanyagot, ha addigra nem felejtettem volna el a tetveit.

Sajnos a lány nevét már elfelejtettem, de innen akkor most szeretném neki megköszönni a sok segítséget.

Most 2019. van, nem tudom, hogy az osztrák tetűstratégia felnőtt-e azóta, de egy biztos. Legalább nem titkolták.

Magyarországon viszont nem csak a szégyen és a titok a kezelés kimozdíthatatlan alappillére, de a tetves gyerekek és azok családjainak megítélése is elég egyértelmű és stabil.

Mert a tetű a magyar gógyi szerint a koszos, igénytelen, nemtörődöm életmód szükségszerű és elidegeníthetetlen velejárója.

Pedig nem.

A tetűnek teljesen mindegy, hogy a haj, amibe belemegy (igen, megy, mert ugrani nem tud, az ugrás a bolha és a nyúl, zerge képessége), tiszta-e vagy koszos. Arról meg aztán pláne fogalma sincsen a tetűnek, hogy a hajkoronához tartozó test hol és milyen körülmények között él. Szaporodik tehát ő vígan a koszban és a tisztaságban, Üllőn, Debrecenben, Rózsadombon és Bátaszéken, mindegy neki, hogy ki nyerte az önkormányzati választást az adott körzetben, és az sem különösebben érdekli, hogy a hajnak milyen színe van. Ha valami izgatja, akkor az, hogy a haj legyen dús és/vagy hosszabb, mert ott tud a legjobban szaporodni.

Egyébként fontos még, hogy a fejtetvek alapvetően hajból hajba másznak, nekik vér kell, ami a ruhákban, ágyneműben, fésűben, kalapban, sapkában alig van, így ezekben elég rövid ideig élnek meg, de ahogy a gyerekek egymásnak adogatják a cuccaikat, ölelkeznek, verekednek (s mivel ezek óvodában gyakoribbak, ezért a tetű is gyakrabban jelenik meg óvodások fején), ezek a vértelen tárgyak kiváló közvetítő szerepet tölthetnek be.

Most pedig, hogy ezt a rovartani és szociológiai dolgot tisztáztuk, jöjjön egy jól követhető protokoll szülőknek és pedagógusoknak azokra az esetekre, ha a családban és/vagy az iskolában felütné a fejét a fejtetű.

Nézzük először, hogy mi az eset akkor, ha otthon derül ki a tetű.

  1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
  2. Vegyél egy tetűirtó sampont, majd az instrukcióknak megfelelően kezeld le vele az egész családot. Természetesen saját magadat is.
  3. Mosd ki az összes ágyneműt, aznap hordott ruhát, beleértve a sajátodat is.
  4. Az összes plüss állatkát pakold be egy hatalmas zacskóba, jól kötözd be, majd tedd félre 48 órára.
  5. Írj levelet a rokonoknak, akikkel a napokban találkoztatok, hogy ez a helyzet, és írj levelet az osztály- vagy csoportlistára. Eltitkolni a tetveket kellemetlenebb, mint transzparensnek lenni a dologgal kapcsolatban. Ha úgy érzed, hogy az óvoda/iskola nem elég felvilágosult a dolgot illetően, akkor tájékoztasd csak az osztályfőnököt, óvónőt/bácsit.

Ha pedig az óvoda/iskolaorvos vagy a védőnő veszi észre a rovart, akkor a következőt javaslom:

  1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
  2. Írj egy levelet a csoportba/osztályba járó gyerekek szüleinek arról, hogy 
    1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
    2. Vegyenek egy tetűirtó sampont, majd az instrukcióknak megfelelően kezeljék le vele az egész családot. Természetesen saját magukat is.
    3. Mossák ki az összes ágyneműt, aznap hordott ruhát, beleértve a sajátjukat is.
    4. Az összes plüss állatkát pakolják be egy hatalmas zacskóba, jól kötözzék be, majd tegyék félre 48 órára.
  3. Mosd meg a saját hajadat is a tetűirtó samponnal.
Ennyi.

Kicsit talán körülményes és kellemetlen, de viszketni biztos, hogy rosszabb.

Ciki pedig egyáltalán nincs benne.

Felvilágosító rovatunk következő részeiben a rühességet, a göthösséget és az ótvarosságot dekonstruáljuk.
Tovább

2019. október 18., péntek

Ha a csend beszélni tudna...

Kicsit zavarban vagyok, hogy akkor most le lehet-e, le szabad-e, le kell-e írni, hogy ki miatt és miért szervezett monstre, nemzetközi előadók által színesített szimpóziumot a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vagy nem lehet, nem szabad, nem kell.

Mert azt ugyan megtudtam a szuperguszta természeti és építészeti környezetben, 500 (!) fő részvételével, vérprofin megszervezett és megrendezett konferencia után, hogy kolléga, nagy hatású és atya és azt is megtudtam, hogy bűnt, vétket, terrible crime-ot követett el, de hogy ki is ő és pontosan mit is követett el, azt nem.

De miért olyan nehéz kimondani? Nevén nevezni? Őt is és azt is, amit tett?

Hát az ő nevét azért nehéz kimondani, válaszolom meg egyből a kérdést, mert nem indult rendőrségi eljárás az ügyben. Amíg meg nincs kimondva a bűnössége, addig megilleti őt az ártatlanság vélelme.

Rendben, akkor tehát hívjuk őt mi is M-nek.


De arról azért csak lehet beszélni, arról azért csak kéne beszélni, hogy mi is az, ami miatt kicsapták M-et az egyházból, hogy mi is az a bűn, vétek, terrible crime.

Hát az, hogy

  • visszaélt a hatalmával, kihasználta a helyzetét,
  • a maga javára fordította azt, ahogy a bentlakásos iskola diákjai apafiguraként tekintettek rá, 
  • verbálisan megalázta a fiúkat,
  • folyamatos bűntudatban és rettegésben tartotta a diákjait, akik mindeközben felnéztek rá,
  • leült a fiúk mellé este az ágyukba, és a pizsamájuk alatt simogatta őket, hasukon, belső combjukon, péniszükön,
  • sok fiú kételkedett a szexuális orientációjában,
  • elérte, hogy a gyerekek ne kezdjenek el azon gondolkodni, hogy az, amit ő csinál, rendben van-e,
  • hozzájárult ahhoz, hogy a csend csend maradjon, a titok titok maradjon.
Tehát a kamaszkoruk csúcsán lévő, az identitásuk minden szintjén folyamatosan átalakuló fiúkat traumatizált, alázott meg, molesztált, tapizott, abuzált, de az M. által elkövetett undorító és súlyos vétkek nem lettek megnevezve, és sajnos ez elég nagy hiányossága volt a szimpóziumnak.

De igyekszem nem telhetetlennek lenni, már csak azért sem, mert a rendezvény második felében megrendezett kerekasztal-beszélgetésen részt vevő egyik szereplő, a Klebelsberg Központ droidjának arra a mondatára, hogy a tanárokon nincs is túl nagy teher, nem is dolgoznak megfeszítetten és az iskolák szabadok, a közönség egy emberként szisszent fel.

De azért sem vagyok elégedetlen, mert az ügy négy évvel ezelőtti kirobbanásakor Várszegi Asztrik főapát még illetlen érintésnek nevezte azt, amit M. elkövetett, ehhez képest viszont az, hogy itt most egy gyöngyűen megépített, nyálcsorgatóan modern módon berendezett, az apátság és a gimi területén lévő gyönyörűen őszbe hajló fákra néző tornateremben arról beszélgettek 500 ember előtt komoly beosztású egyházi és világi emberek, hogy hibát követtek el és arról, hogy ezeket a hibákat hogyan nem fogják legközelebb elkövetni, az akkora dolog, amekkorát Magyarország még nem látott. Pláne oktatási intézményben. Pláne egyházi intézményben.


Mert a hazai gyakorlat a csend, a titok, a majd házon belül megoldjuk, okosba. Azaz a hazai gyakorlat az, hogy nem oldjuk meg. Mert olyan jó tanár volt. Mert a gyerekek imádták. Mert a tanár komoly sikereket ért el a gyerekekkel. Mert mégiscsak Magyarország egyik legjobb iskolája. Meg nem kell ide nekünk semmi felhajtás. Meg akarod, hogy a gyerekedet meghurcolják? Meg egyébként is, múlt hónapban nem számoltunk el rendesen az alapítványi pénzekkel, gondolom, te sem akarod, hogy kiderüljön. 

De Pannonhalma nem ilyen. Úgy tűnik, Pannonhalma üde kivétel. Már tavaly csináltak egy kiállítást a csendről, nem meglepő módon Csend címmel, érdemes megnézni, idén meg ugye.

Szóval a szembenézés elindult, de ez a konferencia még csak egy első lépés. Vagy nulladik. Vagy nem is tudom, hányadik, mert azt azért a konferencia végére megértettem, hogy ez egy őrült hosszú folyamat. Protokollokat előkészíteni (ki kinek mikor szólhat, áldozatvédelem, anonimitás biztosítása, kivizsgálás, következmények (mondjuk, hogy soha többé ne mehessen gyerekek közé)) azokat felállítani minimum 2-3 év, azok transzparens, mindenki számára (tanárok, diákok, szülők, vezetőség) az első pillanattól egyértelmű és következetes működtetése pedig folyamatos odafigyelést, jelenlétet, tudatosságot, érzékenységet igényel. Meg embert, kapacitást, türelmet. És talán pénzt is.


De el kell indulni.

És Pannonhalma elindult.
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvánnyal közösen tényleg kidolgoztak egy nagyon egyértelmű protokollt, ami tényleg mindenki számára hozzáférhető.

Mert - ahogy Hardi Titusz OSB, a Pannonhalmi Főapátság Oktatási Igazgatósága igazgatója mondta - urgencia van.

Ezt a szót használta egyébként a George Clooney, Bruce Willis és John Billingsley hangján egyszerre megszólaló amerikai származású, de (ha jól értem) konkrétan Vatikánban dolgozó Monsignor Robert W. Oliver is, de ő urgency-nek mondta, ami mégsem üt annyira, mint az urgencia, mert az urgenciában valahogy nekem benne van a katolicizmus szigora és határozottsága.

Márpedig a csend megtörésében szigorúnak és határozottnak kell lenni.

És talán egy egész kicsivel még ennél is bátrabbnak.


Ha pedig az is kérdés, hogy a facebookos trollkodása helyett mit tehetett volna Vári György, vagy mit tehetne az a csomó bárki, aki valaha gyerekeket molesztált annak érdekében, hogy valóban biztosítson mindenkit maga körül, hogy megértette, hol hibázott, akkor azt mondanám, hogy

  • el kellett volna jönnie erre a szimpóziumra
  • elő kellett volna adnia ezen a szimpóziumon
  • valamelyik hazai gyermekjogi, gyermekvédelmi alapítványhoz be kéne jelentkeznie, hogy szeretne részt venni a szervezethez, hogy utána önkéntes alapon járja az ország általános és középiskoláit, hogy előadásokat tarthasson arról, hogy milyen utat tett meg hibája megértésében.
Hajrá!
Tovább
Üzemeltető: Blogger.