2016. szeptember 12., hétfő

Paperback writer

Sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz folytatása a könyvnek.


Hát most.

Illetve nem egészen, mert csak február végén kell leadnom az Európa Könyvkiadónak az egyelőre még munkacímet sem igazán viselő kötet kéziratát. Addig viszont a blog csak módjával fog frissülni, jó sokat kell ugyanis ezúttal hozzáírnom, merthogy ez a könyv apaparás elemekkel, de - figyelem - egy majdnem teljesen új könyv lesz.

A cucc egyébként - ahogy azt már megszokhattátok - 2017 júniusa elején, a könyvhétre jön ki.

Ennyike.

(Kép forrása)
Tovább

2016. szeptember 9., péntek

Tudta?

  • A gyerekek messzemenőkig befolyásolhatóak.
  • A gyerekek nem hülyék, csak gyerekek.
  • A gyerekek már maguktól skandálják, hogy Tudta? Tudta? Tudta?
  • A gyerekek nemhogy nem előítéletesek alapból, de messzemenőkig elfogadóak, liberális gondolkodásúak, de ezen elég könnyen lehet változtatni.
  • Ahogy a Kétfarkú Kovács Gergely is mondtaamit sokszor mondanak, azt elhisszük.
  • A gyerekek éhesek az új tudásra, éppen ezért pedig rettenetesen befogadóak az új információkra
  • Az oktatásba fektetett energia és pénz hosszú távon igazán megtérül - márpedig a kék plakátok az oktatási, ha úgy tetszik, köznevelési rendszer szerves és tudatos része.
Hát persze, hogy tudta, azért csinálja.

De azt vajon... 


... hogy Robert Zajonc, a híres, lengyel származású amerikai szociálpszichológus leírt egy jelenséget, az úgynevezett ismerősségi hatást (mere-exposure effect), amivel csak az a gond, hogy az elején ugyan tényleg jól működik a cucc, hiszen ismerősnek, sőt, pozitívnak fognak tűnni az ingerek, de aztán telítődünk, és elegünk lesz. Hogy ez mikor jön el, azt persze nehéz megmondani, simán lehet, hogy már október 2. előtt.

Tovább

2016. augusztus 28., vasárnap

Honvágy

Pénteken felkeltünk, a feleségem elment dolgozni, mi pedig először Budapest egyik legjobb péksége, a Pékműhelybe, ahol kis szerencsével isteni almáskrumplis, mézesgyömbéres, sörös kenyeret lehet kapni, aztán a Rumini játszótérre, amit ugyan ugyanaz az önkormányzat építtetett mint az életveszélyesnek bizonyult Mátyás Király játszóparkot, de ez valamiért jóra sikerült, nagyon jóra, guszta, árnyékos, a játékoknak van értelme, s nem utolsósorban itt találkoztunk az anyukám velünk egyidős, New Yorkban élő barátaival, akik a könyvem miatt akartak velünk megismerkedni. Megjött a három unokahúgomból kettő is, no meg az anyukám is, a gyerekek édesen játszottak, a felnőttek édesen beszélgettek, mi a jó itt, mi a jó Amerikában, smalltalknál több, mélybúvárkodásnál kicsit sekélyesebb, épp amennyi kell, közben megjött a feleségem is, no meg egy barátunk és a fia, utóbbinak vettünk egy cipőt, azt jöttek átvenni, hopp, már itt is az ebédidő, irány a Róma ételbár, Cica néni elképesztően szétdohányzott hangján mondta elképesztően kedves mondatait, a feleségem és én, két gyerekünk, két unokahúgom, üvöltöttünk, hangoskodtunk, repültek a húscafatok, anticipatórikusan szaltóztak a rizsszemek, ömlött a víz, szétkentük a paradicsomszószt, folyamatosan újabb és újabb kérésekkel traktáltuk a pincéreket, akik szemrebbenés nélkül, mosolyogva, őszintén szolgáltak ki minket, a kaja jó volt és sok, fizetéskor pedig minden gyerek kapott Cica nénitől egy-egy tábla csokit, mert olyan szépen, csendben ettek. Hazafelé, a villamoson kinézve - vö. rizsszemek - láttunk egy galambot, amelyik nekirepült a villamosvezetékeknek, hosszan, komoly ívben szaltózgatott, majd tollait hullajtva alászállt, a földön még lábra állt, reméljük túléli. Mire a gyerekek elfogadták, hogy jó eséllyel nem, már ott is voltunk a Szamos cukrászdában, toltuk magunkba a fagyit, itt is üvöltöttük egy sort, felvonultattuk a négygyerekes olasz/cigány/zsidó család szinte összes ismérvét, kinek milyen sztereotípiái vannak. Hazaérve, benne bőven a délutánban, letettük a lányomat aludni, a nagyobb gyerekek pedig befeküdtek a számítógép elé Hotel Transylvania 2-t nézni, én meg befejeztem a délutáni előadásomat, amit a nagy érdeklődésre való tekintet, nos, hiányában, valamikor majd megismétlünk.

Közben megérkezett a nővérem a gyerekeiért, az enyémeket meg a feleségem átvitte a szüleihez, hogy ott aludjanak, majd utánam jött, hogy elmenjünk a Világetető bloggerének side-projektjére, a Jókuti Világevő Andris Vietnámi vacsorájára, a Phở Bosnyákba, ahol tizenkét fogás végigevése közben megismertük azt a két párt, akik mi, legalábbis így, egyben, sajnos (már) sohasem lehetünk: fiatalok, viccesek, kedvesek, okosak, sok helyen jártak, menő közgazdászok, Maccabi olimpikonok és Bumm! kvízműsort nyerők, akik azért kaptak egy példányt a tényleg teljesen véletlenül épp nálam lévő könyvemből és akiknek a sztorijait egészen a Sirály sétányi Kodachrome koncertig ismételgettük és röhögtük újra.

Itt viszont csak üldögéltünk a puha Ikea-takaró alatt, könnyes szemmel hallgattuk a Simon and Garfunkel feldolgozásokat és néztük az édes néniket és bácsikat, akik betéve tátogták a szövegeket. A tavalyi koncert után egy járókeretes nénit kísértem el a buszmegállóba, idén pedig végigámultuk a botja segítségével felálló, majd elektromos rásegítésű biciklijével hazaguruló 80-as bácsi flott mozdulatait, majd mi, még segítség nélkül, isteni vacsoránkat már majdnem megemésztve, hazasétáltunk megnézni a frissen rákattant Broadchurch első évadának ötödik részét.

---------- xxx ----------

Élhetnénk külföldön, lehetnének külföldi barátaink, ismerhetnénk jó játszótereket és együtteseket, helyeket és bloggereket, lehetne bébiszitterünk, megismerhetnénk új embereket és rokonokat (nem), de egy ilyen elkényeztetett napunk jó eséllyel nem igazán lehetne.

Mint ahogy az is kizárt lenne, hogy bármelyik másik országban úgy és olyan honvágyat érezzek, mint amilyet és ahogy pénteken éreztem és most, utólag érzek itthon, Magyarország - és hogy egy kicsit patetikus is legyek -, a hazám iránt.


Ja, természetesen mindenhol fizettünk, ez a bejegyzés tehát valóban a hála jele.
Tovább

2016. augusztus 13., szombat

A sosem elég jó szülő

Kezdetben vala a szülő, aki talán még nem is volt biztos abban, hogy a szex és a terhesség, a szex és a gyerekszülés között van összefüggés, így aztán leginkább leszarta a gyerekét.

Aztán, néhányezer év elteltével, sok-sok állomáson keresztül bukdácsolva megjelent a tökéletességre vágyó szülő, aki mindenben mindig a legjobbat és mindezt hibátlanul próbálta gyereke, gyerekei számára nyújtani.

Aztán, 1987-ben megjelent Bruno Bettelheim örökbecsű műve, az Elég jó szülő, ami hatalmas terhet vett le a szülők válláról, merthogy tökéletesnek lenni lehetetlen és talán értelmetlen is. Éppen ezért arra törekedni is értelmetlen. Ismerjük fel szépen, hogy hibázunk, s ha már hibáztunk, ismerjük is be, aztán majd legközelebb hátha nem rontjuk el. De ne az legyen a szülőségünk ismérve, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, mert semennyire.

Eltelt újabb 29 év, ami az emberiség történelmének egészét tekintve semmiség, de hát a first worldben élve first world problemeket átélve ez már igenis szignifikáns mennyiségű időnek számít, BB könyve, de legalábbis annak szelleme, esetleg hűlt helye pedig minden valamirevaló háztartás könyvespolcán fellelhető.

Ne legyél tökéletes, legyél csak elég jó, te figyelj, az is elég, ha elég jó vagy, oké?, szóval semmi baj, hibázz nyugodtan, attól még elég jó lehetsz, na, ne sírj, illetve persze sírj, mert ismerd nyugodtan fel, hogy most nehéz, hát persze, hogy nehéz, édesem, gyere, itt a vállam, most szépen együtt leülünk, megnyugszunk, és elolvassuk azt a könyvet, az Elég jó szülőt, jó? És akkor megtudhatod, naaa, úgy értem, megtudhatjuk, együtt, hogy milyennek kell lennünk, hogy elég jók legyünk, oké? Ez így jó? És ezt a tökéletest meg felejtsük el, szerintem tök jó lesz, ha elég jók leszünk, tudod, a 40 az új 20, a nappal az új éjszaka, az elég jó az új tökéletes.



Szóval itt tartunk, bizony, a mai szülők már az elég jóság üzenetével jönnek világra, benne van a vérükben, azt se tudják, milyenek voltak a régi szép idők, amikor még tökéletesek akartak lenni a szülők.

Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg az elég jóság az új tökéletesség, ez pedig azzal a következménnyel jár - követve a logika szigorú szabályait -, hogy ma már épp akkora terhet jelent az elég jóságra törekvés, mint BB könyve előtt a tökéletességre való törekvés.

Mindenki elég jó akar lenni, feliratkozunk a legmenőbb hírlevelekre, rendszeres olvasói vagyunk az elég jóságot hirdető portáloknak, járatjuk magunknak a legfontosabb folyóiratokat és persze dugig van a könyvespolcunk elég jó könyvekkel.

Óriási teher ez, mert az elég jóság üzenete, bár valóban őrült fontos, de mégsem elég konkrét, nem ad támpontot arra vonatkozóan, hogy mit gondoljunk a gyerekvállalás, terhesség, szülés és gyereknevelés fontosabb állomásairól, a szoptatásról és a szobatisztaságról, a hozzátáplálásról, az altatásról és mondjuk az intézményesítésről, olyan témákról, melyekkel kapcsolatban a mai first-world-szülők a legtöbbször elakadnak, bizonytalankodnak, megkérdőjelezik önnön elég jóságukat.

Ezúttal - nem szembemenve persze a bettelheimi tanokkal, de azért némi arroganciával - szeretném tehát felmenteni a mai szülőket az elég jóság terhe alól.

Az Apapara blog üzenete, hogy

legyetek önmagatok!


(A kép Bruno Bettelheim könyvborítójának felhasználásával készült)
Tovább

2016. augusztus 7., vasárnap

E dal segít, hogy sírj

Van az a vicc, hogy

Pszichológus: Mi ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: És ez?
Páciens: Pina.
Pszichológus: Na és ez?
Páciens: Ez is pina.
Pszichológus: Mondja, maga mindenben pinát lát?
Páciens: De hát maga mutogat pinákat!

És akkor van a Majd elmúlik című könyv, amiben a főhös az anyja temetésén arra a következtetésre jut, hogy "gondolom, mostantól mindegy, hogy kinek a temetésére megyek, az már mindig a tiéd lesz."

Szóval nem gondolok egyfolytában az apukámra, kivéve ha őt mutogatják vagy ha nagy ritkán temetésen vagyok. Vagy csak úgy egyáltalán szóba kerül egy temetés vagy a halál. Esetleg valakinek az apja. Vagy az enyém.

Merthogy.

Ja nem, mert előbb egy kis bevezető.

Van a Színművészetin 2003-ban végzett osztály, a híres Máté Gábor-osztály, akik 2007 óta minden évben kihúzzák egy kalapból az egyik osztálytárs nevét, akinek az életét, legalábbis amennyit elénk akar tárni, eljátsszák nekünk nyáron, néhány alkalommal. Ez volna az Alkalmáté Trupp. A darabban hol a kihúzott színész játssza saját magát, hol a többiek őt. Idén volt a 10. alkalom, és idén végre mi is eljutottunk rá. Összehasonlítási alapunk nincs, de azóta csomó cikket olvastunk, mind azt mondja, hogy ez, a Mészáros Béla, az egyik kedvencem életét bemutató darab ment a legmélyebbre. Kicsit olyan ez - ezt már nem a cikkek mondják, hanem én -, mint Janne Teller Semmi című regénye, amiben a főhős gyerekek egyre komolyabb dolgok feláldozásával bizonyítják egymás és saját maguk számára, hogy vannak dolgok az életben, amiknek igenis van értelmük.

Namost.

Mészáros Bélával egyáltalán nem ismerjük egymást, de valahogy most mégis nagyon közel éreztem őt magamhoz. Nyilván ő továbbra sem érez engem sehogy magához, de hát azt hiszem, ez azért érthető. Több ponton is találkozott az életünk, sőt, nem csak az életünk, hanem még ez blog is rákapcsolódott az életére, az ő élete az enyémre.

Amikor kiderült, hogy az apja meg fog halni, este az Anamnézis című darabban a halott anyját kellett egy kórházban megkeresnie. Közben - és persze az előbbivel - pedig a darab bemutatta a hazai egészségügy abszurd groteszkségét. Amikor megnéztük az Anamnézis című darabot, néhány nappal később mi is megismerhettük a hazai egészségügy abszurd groteszkségét - itt el is olvasható az, amit megismertünk belőle.

Aznap, amikor Mészáros Béla eltemette az apját, este egy olyan darabban játszott főszerepet, amiben az apja temetéséről érkező férfit kellett eljátszania. Amikor eltemettük az apukámat, pár nappal később együttérzőnek kellett lennem egy olyan lánnyal, akinek épp akkor halt meg a kutyája.

Persze, a veszteség és a trauma relatív, nem összehasonlíthatóak egymással sem egy adott emberen belül, sem pedig emberek között, tehát az, ahogy én éhes vagyok épp most, annak semmi köze ahhoz, ahogy mondjuk Bódvalenkén, a freskófaluban éhesek a gyerekek, szóval egy kutya elveszítése lehet annyira tragikus, mint egy apa elveszítése, itt inkább csak arról van szó, hogy ahogy Mészáros Béla sem kötötte a nézők orrára, hogy ő miben volt éppen, miközben játszott, úgy én sem kötöttem a kutyáját gyászoló lányra, hogy én éppen min mentem keresztül.

És hát íme egy újabb párhuzam, bár ez inkább ambivalens, mert miközben a blogbejegyzéseket írom, nyilván csomó más is történik velem, de ezekről ti, olvasók nem is tudtok, semmi közötök hozzá, s mivel engem nem fognak kihúzni abból a kalapból, amiből tavaly nyáron Mészáros Béla neve került elő, ezért jó eséllyel nem is fogtok ezekről tudni.

Viszont amikről tudtok, mert leírom, azok önálló életre kelnek a poszt közzétételét követően, s nekem arra már nincs hatásom, rálátásom - bár lennék ott, hogy Mészáros Bélához hasonlóan, körmeimet rágva figyelhessem, ahogy röhögve olvassátok a bejegyzéseimet.


(A cím a darabban szereplő egyik dalból való (ami meg ebből), a kép pedig az index kritikájából. Előbbiért köszönet Jordán Adélnak, utóbbiért Karip Timinek!)
Tovább

2016. július 27., szerda

Hé, paraszt!

Németül a paraszt úgy van, hogy der Bauer. Esetleg die Bauerin, ha úgy adódna, hogy a paraszt éppen egy asszony.

Ausztriában a paraszt nem szitokszó, hanem foglalkozás. Nem büdös, illetve persze az, ha megizzad. Nem alkoholista, de munka után néha lehet, hogy megiszik egy sört, s ha kikapnak a magyaroktól az EB-n, még tán be is rúg. Nem kézben markolja a kolbászt és hozzá nem bicskával vágja a hagymát, hanem szépen átöltözik, leül a megterített asztala mellé, majd az egész napos, füvének híg fossal való permetezése után elfogyasztja a vacsoráját.

No nem mintha a magyar paraszt ilyen lenne, ez csak a jól berögzült, masszív sztereotípia, amivel mintha a Lajtán túl nem kellene megküzdeni.

Éppen ezért Ausztria, a tulajdonságok nélküli ország számomra igenis rendelkezik tulajdonságokkal. Természetesen nem mennék szembe Robert Menasse-val, már csak azért sem, mert könyvéből csupán az első két fejezetet olvastam, de annyit mindenképp értek az országból, hogy a parasztjai éppolyan fontos állampolgárok, mint az értelmiségiek. Büszkék a hivatásukra, elkötelezettek, szakmai identitással rendelkező emberek ők, amit nem átallnak még a gyereküknek is átadni.

Ott van például a fiam kortársának is tekinthető, hat éves Dominik, aki, a házukhoz tartozó végtelen mezőkön szaladgál egész nap, John Deere játéktraktorokon és Playmobil farmokkal játszik szabadidejében, majd traktoros ágyneműbe takarózva hajtja nyugovóra a fejét. Másnap reggel a fiamnak és nekem darálja elképesztő felsőosztrák dialektusban, hogy az apja gigantikus traktorjában melyik pedál, kapcsoló, kar, gomb mire való, mivel ürítik a trágyát a tartályból, hogyan kell kettesbe kapcsolni és hogyan lehet menet közben felfújni az esetleg defektet kapott hátsó kereket. Hacsak nem értettem valamit félre. Né, dosz isz jo goánit dfüá, Pápá, hoszt dúsz ghőát? Dosz Ród úfepumpe, dá Mánn isz jo deppát, odávosz?! (Nem, az egyáltalán nem arra van, Apu, hallottad ezt? A kereket felfújni, hát tepert ez az ember, vagy mi?!)


A fiam persze mindezt nem érti, neki mindez magyarul könyvtárat, játszóházat, játszóteret, olvasósarkot jelent, és azért én is émelygek az átható szarszagban, de közben meg lenyűgöz, hogy a kis Dominik miket tud, milyen elképesztő szakszókinccsel rendelkezik már most, és hát látom, ahogy az apja melle is duzzad a kis trónörököst hallgatva. Paraszt az apja, paraszt lesz a gyerek is, éppúgy viszi tovább a hagyományokat, ahogy jó eséllyel a mi, szintén elképesztő, de talán más szavakra kiterjedő szókinccsel rendelkező fiunk is. (Bár azért remélem, a negyedik generáció már nem pszichológus lesz.)

Ez a szocializáció, mindketten büszke identitásokkal szeretnénk ellátni a gyerekeinket, és annyira jó volt látni, hogy egy paraszti identitás sem kevesebb, bénább, mint egy értelmiségi, pláne akkor, ha egyébként Dominik apja szebben és választékosabban beszél angolul, mint sok hazai angoltanár, rólam nem is beszélve.

Az persze már történeti, gazdasági és szociológiai kérdés, hogy Ausztriában miért alakulhatott úgy, hogy a paraszti sorsból nem kell elmenekülni, hogy falun is van élet, bolt, kultúra és turizmus, az viszont - persze a fenti tudományokkal szoros összefüggésben - pszichológiai kérdés is, hogy mindez egyéni szinten mit jelent. Hogy mit jelent büszkének lenni a származásra, hogy mit jelent büszkének lenni és természetesnek venni a kétkezi munkát. Hogy apaként, szülőként hogyan kell megtalálni, sőt, meg lehet-e egyáltalán találni az egészséges átmenetet a (kombájn felé) terelés és a szabadon hagyás között, hogy aztán majd a gyerek megtalálja saját magát, saját útját.

Ausztriában a paraszt egy foglalkozás a sok közül, Magyarországon - hacsak nem a Parasztkantátáról esetleg a parasztsonkáról van szó - szitokszó.

S bár tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, én azért beálltam egy birodalmi lépegető mellé, hátha tehetek valamit a cél érdekében, mert naná, hogy az egyhetes kint tartózkodásunk alatt (meg azóta is) megfordult a fejemben, hogy milyen csinos kis életünk lehetne csomó tehén és fű között.


Mert olyan jó lenne egy olyan országban élni, ahol mindenki az lehetne, ami akar, és ahol az értelmiségi gőg és arrogancia nem hatna át mindent, még ezt a blogot sem.
Tovább

2016. július 9., szombat

Az igazi férfi!

Elég határozott elképzelésem van a férfiasságról, férfiségről, apaságról, nemi egyenlőségről, feminizmusról, éppen ezért mindezt elég sokszor (mégpedig összesen 17-szer) és elég határozottan meg is fogalmaztam. Ezeket a bejegyzéseket átlagosan 616-an olvasták, ami innen, az íróasztal magánya mögül nézve hatalmas szám, minden egyes klikkelésért iszonyú hálás vagyok, ugyanakkor fontos azt is látni, fontos azt is belátnom, hogy kicsit távolabbról nézve már csak halk picsogásnak tűnnek írásaim az emancipáció, a nemi egyenlőség, a gendertudatosság és a feminizmus fontosságáról. Még távolabbról pedig talán már azt sem lehet eldönteni - egy általános iskolai barátomat idézve -, hogy szóltam-e, vagy csak a szél lengette azt a lepcses pofámat.

Nincs bennem kisebbségi komplexus, legalábbis ezen a területen biztos nincs, egyszerűen csak más a realitás, mint amit én annak szeretnék. Széllel szemben pisálni pedig nem csak nedves és ammóniadús élmény, hanem egy ponton fárasztóvá is válik, szóval most, ha nem is váltok irányt, de legalábbis megpróbálom megérteni a többséget.

A majdnem 70 éve, rendszereken átívelően megjelenő Nők Lapja ezúttal egy "maroknyi apát" tömörítő csoporttal, a 129.329 rajongót számláló Férfiak Klubjához  tartozó Apa-Fia Körrel foglalkozik, akik megpróbálják megőrizni a férfiértékeket.

A terjedelmes riportot mindeddig négyszer olvastam el, de az sajnos még így sem derült ki számomra, hogy akkor a férfiértékek betartása, esetleg azok értékelése tesz-e egy férfit férfivé, vagy elég az is, ha ő annak tartja magát? Vagy ha valaki nem értékeli eléggé a férfiértékeket, akkor ő már egyből nő lesz? Vagy az túl durva büntetés?

Egy autó kerekének kicserélésekor megfogalmazódó és körvonalazódó Apa-Fia Kör felhívásának szövege sem segít ennek eldöntésében. Sátrat fel tudok állítani, ez még talán rendben is van, bár a mai sátrak már szinte maguktól felállnak, egy lámpát is be tudok kötni, ha egyértelmű a falból és a lámpából kijövő kábelek jelölése (bár eszméltem már áramütés okozta repülés miatt másfél méterre a létrától), sőt, egy csaptelep tömítését is ki tudom cserélni, a bicikli belsőjét is gond nélkül foltozom, de mondjuk mindez hatszor annyi ideig tart, mint egy szakértőnek. Viszont a gombákhoz nem értek, s bár a famegmunkálás illata tényleg rendben van, a fémforgácsolás illatát el sem tudom képzelni. És nem is különösebben érdekel. Van tehát, ami megy, van, ami nem, akkor most mi vagyok?

Nézzük a riportot.

Rögtön az elején megtudjuk belőle, hogy a riport alatt teljesített túráról komoly a lemorzsolódás, az egyik gyerek például inkább visszarángatta apját (vajon ő már akkor nem is férfi?) a faluba körhintázni, egy másik család meg elment ebédelni (szintén: férfi ez?). Később azt is megtudjuk, hogy a túravezető, amióta apa, már beköti magát a kocsiban. Én mondjuk mindig bekötöttem magam a kocsiban, de azzal kapcsolatban, hogy akkor ez most erény-e vagy sem, már megint bajban vagyok.

Férfiértéknek, mégpedig pszichológus által legitimált férfiértéknek bizonyul még a pofon is, hisztizett a gyerek, hát pofont kapott, este aztán hamar el is aludt a büdös kölke, azóta meg elég csak kiabálni, hát nem megérte? Én mondjuk még sosem javasoltam pofont pszichológusként (apaként, barátként, emberként se), sőt, mozgattam már gyermekvédelmet, működtettem már jelzőrendszert, és ketté is törném férfiasan annak a pszichológusnak a diplomáját, aki a pofont javasolta, vagy legalábbis elfogadta a keretek betartására, betartatására, de biztos ezt is csak az teszi velem, hogy nem értem a férfiértékeket. A családon belüli erőszakot viszont értem, elég egyértelműen tiltja is a törvény bármilyen formáját.

Feleségek a Körben nincsenek, addig jó, legalább kevesebb az ellenőrzés, ez legalább egzakt és egyenes: a nők ellenőriznek, nincs is nyugtunk miattuk, uralkodni akarnak rajtunk ezek a bestiák, nem más ez, mint a legszebb példája a rosszindulatú szexizmusnak. Azt persze már épp a feleségemnek kellett elmagyaráznia, mert ha ómegába görbültem, akkor sem értettem volna, hogy mi a baj azzal, ha egy férfi belekarol egy nőbe, de most már értem. Száradjon le tőböl a karom, ha még egyszer megteszem a nejemmel, én, naplementétől síró papucs.

Persze, mindent értek én, amíg nem vonatoztam leprások és bakancslopásra éhes indiaiak között 24 órát, és nem is aludtam patkányok között, addig tényleg nem tudott volna mitől kiélesedni a férfierőm.



Persze egy cikk nem cikk, szóval elolvastam még egyet, de az sem segített. Akárhogy is akartam, nem tudtam tehát közelebb kerülni a férfierő és a férfiértékek megértéséhez, de még az erőt sugárzó, mély hanghoz sem, pedig mindent megtettem. De ígérem, tovább folytatom.

Addig is, míg megvilágosodom, kénytelen vagyok azt hinni, hogy nincsenek univerzális, téren és időn keresztül stabil férfiértékek, hanem kapcsolati mintázatok vannak. S mivel nem klónok vagyunk, ezért hát különbözünk. És ez így lesz mindig. Nem kell tehát semmihez sem visszatérni (pláne nem ahhoz, ami sosem volt, vagy ha mégis, akkor bizonyára rossz volt), nem kell semmihez sem foggal-körömmel ragaszkodni, elég egyszerűen csak megélni, megérteni és elfogadni a különbözőségeinket. És ez így igaz sima baráti kapcsolatokra, meleg és egy hetero párkapcsolatra is, egy apa-fia, anya-fia, apa-lánya, anya-lánya kapcsolatra is.

És addig is, míg megvilágosodom, találkozni fogok a három apabarátommal, hogy beüljünk egy ír expat által üzemeltetett isteni helyre, együnk-igyunk és beszélgessünk erőt sugárzó gyengeségünkről és gyengeséget sugárzó erőnkről, határozott kételyeinkről és magabiztos félelmeinkről, olykor megélt emancipációs szorongásainkról és kényszerzubbonykét viselt nemiségünkről.

Ahogy azt mi, magunkat férfiként is identifikáló apák tudjuk, akarjuk, szeretnénk.
Tovább
Működteti a Blogger.