2018. augusztus 10., péntek

A bennünk élő történelem

A. besúgó volt, beszervezték, kollégáiról, barátairól jelentett, B-t és családját deportálták Auschwitzba, egyedül jött vissza, C. csendőr volt, a zsidók vagonokba terelésért felelt egy nyugat-magyarországi településen, D. nemes családból származott, a szocializmus alatt mindenüket elvették, E. családja Trianon után kettészakadt. F. katona volt a Don-kanyarban, G.-t bebörtönözték 56-ban, H. vallatótiszt volt az Andrássy út 60. alatt, I. az egyik kényszermunkatáborban volt tiszt, J. a családjából egyedül jött vissza a gulágról, és még persze sorolhatnánk az ábécé betűit, s vele együtt magyar sorsokat.

A sornak nem nagyon lenne vége.

Mindez azt jelenti, hogy aligha van, aligha lehet olyan család ma Magyarországon, akit a 20. század valamelyik eseménye ne ért volna közvetlenül.

És itt teljesen mindegy, hogy valaki választotta az életét vagy rákényszerítettek egy életet, könnyű biztos nem volt. Jó eséllyel a jogaiktól megfosztott, megölt, meghurcolt, megsemmisített, lelkileg tönkretett emberekről van szó, relativizálni vagy moralizálni pedig igazán nem szeretnénk. Nem is tudnék.

A lényeg itt most, hogy ezeknek az embereknek közben lett családja, a leszármazottak történetének pedig valamilyen módon részévé vált mindaz, amin a szülők, nagyszülők, dédszülők keresztülmentek.

Vagy azért, mert elmesélték, vagy éppen azért, mert nem. Mert azt már jól tudjuk, hogy az elhallgatásokon keresztül éppúgy összeáll egyfajta valóság, mint a konkrét mesélés által, előbbi esetben viszont a traumák eltitkolása nem csak a traumát átélőt hagyja jobban benne a traumában, hanem a leszármazottakban is traumatikus nyomot hagy. Szóval annak ellenére, hogy olyan, mintha kihagyták volna az elmondhatatlant, azt mégsem hagyták ki, a verbális, nonverbális és metakommunikatív jelek (terelések, nichtvordemkindek, hangsúlyváltások, szóhasználat, tabusítás, tiltások, félelmek stb.) megteszik a maguk hatását.

Ami újdonság a mostanában születettek (ők volnának az alfa-generáció) és az ő szüleik (ők volnánk mondjuk mi, az y-osok) között, hogy nekünk még mesélhettek a nagyszülők a saját élményeikről. Bár még itt is lehettek komoly elhallgatások, de a mi gyerekeinknek már aligha fognak a nagyszüleink mesélni. Vagy azért, mert nem élnek már, vagy azért, mert nem olyan a kapcsolat dédszülő és unoka között, vagy azért, mert túl nagy a korkülönbség, túl rossz állapotban vannak, de ami talán leginkább van, hogy mindaz, ami történt, már túl messze van.

Persze, biztos vannak kivételek, de még egy jobb szellemi állapotban lévő 90-es sem fogja a traumáival terhelni a négy-ötéves dédunokát. De ez talán mindegy is, egyszerűen arról van szó, hogy a történetek továbbadása nem a dédszülők feladata. Ők már elvégezték a munka rájuk eső részét. A család történetének életben tartása a mi feladatunk.

Ami tehát még újdonság, hogy mi már nem a saját életünkről fogunk mesélni, hanem a nagyszüleinkéről. Így viszont már nem a maga természetességében fog összeállni az eltitkolások és az elmesélések egyvelegéből létrejött narratíva, sokkal kevésbé fog tudni szervesen beépülni a gyerekeink identitásba a család története.

Nem az a kérdés tehát, hogy mesélni kell-e, mert kell.

A kérdés az, hogy hogyan, mikor és mit.


A. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a besúgó múltat? B. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a holokausztot? És C.? No és mit kezdjen a történetekkel és a történelemmel D., E., F., G., H., I., J. és a többi betű?

De nem csak azért kérdés ez az egyes betűk számára, mert a történeteket nehéz elmesélni, hanem azért is, mert az is fontos, hogy a gyerekeink milyen következtetéseket vonnak le, milyen következtetéseket vonhatnak le saját maguk, a családjuk és a környezetükre vonatkozóan. A múlt gonosz és félelmetes volt, de vajon nem lesz-e számukra a jelen is az?

Nekünk tehát, mielőtt nekiállunk beszélni, mesélni, ezt is célszerű végiggondolnunk.

De előbb-utóbb el kell jönnie, előbb-utóbb el fog jönni az a pillanat, amikor le kell velük ülnünk.

Nem várom.

Kép forrása: http://spieckermanretail.com/insights/2015/11/8/8p0r86cnzpv9q3ua09j9w9d5q2z87i

Tovább

2018. július 28., szombat

Fociláz

Mindig nagyon szerettem focizni, a foci nézése viszont sosem kötött le különösebben. Osztálytársaim persze már alsóban is Népsporttal jártak, vágták a statisztikákat, 5:2, egynull, kiestek. Détári, Fánbászten, Sztojcskov, én viszont csak azért drukkoltam a Vasasnak, mert tetszett a neve, focistákat nem nagyon ismertem, mindig újra kellett magyarázni, hogy mi az a közvetett és mi a közvetlen szabadrúgás, a lest nagyjából két éve értettem meg.

Ezeket nagyjából a fiam is tudta rólam, nem is nagyon hitte el, nem is tudom, hogy most már elhiszi-e, mert közben már én sem vagyok abban biztos, hogy így volt, abban, hogy amikor Ausztriában éltünk 91-től 93-ig, akkor bizony le akartak igazolni a helyi focicsapatba. Csak valami sportorvosi vizsgálatra nem voltam hajlandó elmenni. Persze akkor sem tudtam, hogy mi az a les, de, gondolom, ha kiderült volna, hogy sportegészséges vagyok, akkor azért elmagyarázták volna.

De miért nem mentél el? De akkor most focista lennél? Ja, nem, mert most már öreg lennél focistaszámban.

Hát igen.

Most viszont volt egy elég intenzív vb-időszak, aminek már ugyan vége, de közben még dübörög a fociskártya-láz, én meg újra ott vagyok, ahol voltam alsóban, illetve nem egészen, mert most megveszem a Népsortot, csak épp a fiamnak. Ő meg forgatja, olvassa, nézegeti, büszkén zörgeti, én meg nem tudom hirtelen, hogy akkor most az van, hogy a múltam került bele a jelenembe, vagy a jelenem a múltamba, mert a les-szabályt már értem, de nekem még mindig csak annyi lenne a foci, hogy Détári, Fánbászten, Sztojcskov, ha a fiam nem világosítana fel, hogy dehogy, hanem Lewandowsky, Messi meg Neymar dzsunior.

Én meg szorgosan keresem és olvasom, hogy mi van a Rakitičcsel és a Modričcsal, most akkor tényleg visszavonult-e a Buffon, vagy mégis folytatja, Mbappét leigazolja-e végre az Arsenál és hogy Dzsuzsák nevetségessé teszi-e még magát valahol Közép-Ázsiában, hogy aztán lelkesen mesélhessem a fiamnak, aki persze már rég hallotta a híreimet az osztálytársaitól vagy olvasta a Népsportban.

És persze passzolgatunk és meccsezünk, amiben a fiam egyre ügyesebb, fáradhatatlanul kergeti a labdát, becsúszik, én viszont egyre kevésbé vagyok ügyes, viszont annál fáradtabban kergetem a labdát, amit persze, nyilván, ha utol is érek, mellélövök. De még így is simán megnyertem az első rendes meccsünket 10:2-re, a másodikat viszont már csak 10:9-re, egyáltalán nem simán.


via GIPHY

Ami csak azt jelentheti, hogy a következőt simán elveszítem 6:10-re.
És ez így helyes.

Úristen, hogy fog örülni, ha nyer.

Hát így vagyok én a focival.
Így vagyok én a fiammal.


Tovább

2018. június 28., csütörtök

Állj!

Bevásárolok, ott lóg a csomó kaja a robogóm akasztókáján, tök gusztan figyel a vászontáskából az újhagyma zöldje, lefotózom, instára vele. Eltévedek kocsival, annyira, hogy úszva kell átkelnem egy megáradt patakon, kiposztolom face-re. Inget vasalok, bejegyzést írok róla, szomorú vagyok, hogy a waze már nem jútíszíéjt mond utca helyett, hanem jutkát, megosztom egy vicces gif kíséretében, és így tovább. 

De ez még semmi, percenként, hahh, másodpercenként néznem kell, hogy gyűlnek-e a like-ok, van-e megosztás, arra érkezik-e komment, gyártom a heurisztikákat, hogy mi a jó időpont arra, hogy megosszak valami közhelyet, értelmetlent, életeseményt, hírt, fontosat és indifferenset, bármit, miközben meg azon gondolkodom, hogy viccesen osszam-e meg, szerénykedve, pironkodva vagy egyáltalán ne.

És hát most arra jutottam, hogy utóbbi.

Így aztán egy végiggondolt pillanatomban töröltem magam az instagramról, aminek köszönhetően - én is meglepődtem - rettenetesen felszabadultam. Persze, még élt bennem a reflex, hogy kiveszem a zsememből a telefont, keresem a notificationt, de pár nap szárazmegvonás után simán nem gondolok rá egyfolytában, még ugyan emlékszem, hogy a telefonom képernyőjén hol volt az ikonja, de már nem hiányzik. Ez pedig azzal is járt, hogy elkezdtem jóval kevesebbet posztolni a Facebook-ra is.

Szóval elegem lett a függésből, illetve nagyon elfáradtam.
Függeni ugyanis fárasztó dolog.

Illetve nem csak függeni, de ezt az egész szelfmenedzsment dolgot tolni nagyon fárasztó dolog. Pláne úgy, hogy van ám nekem munkám is, ez csak hobbi. One man band ez, és hát nem tudom, hogy Tom Waits az Ice Cream Man során gondolt-e arra, hogy a megénekelt fagyis, az nem csak fagyit árul ám, az csak a nettó, a bruttóban ott a beszerzés, könyvelés, takarítás, reklám, ésatöbbi, és hát azt vettem észre, hogy annak, amit csinálok, annak néha túl pici a nettó része ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell még mellette csinálni ahhoz, hogy a nettó izgalmasnak tűnjön vagy hogy egyáltalán működjön. Közben meg a franc tudja, hogy minderre tényleg szükség van-e.


Persze lehet azon gondolkodni, hogy ez akkor most panaszkodás vagy felvágás, de én egyiknek sem szánom (najó, egy kicsit mindkettőnek), leginkább csak annyi történt, hogy vissza akarok magamhoz lassulni.

Szóval az Apapara közel hat éves története bizonyos szempontból ezzel a poszttal véget ér. Najó. Ez így talán túl drasztikus, de valami mostantól nagyon más lesz.

Mert úgy döntöttem, hogy a kevesebb is elég lesz. Nekem mindenképp, remélem, nektek is.

Szóval visszafordulok, mert visszafordulnék, szívesen.


Tovább

2018. június 18., hétfő

Vállvetve apával


Ma bevittem a fiamat a melóba, mondta az Imre, a Bedő, hogy az jó lesz, hogy ismerje meg, hogy mit dolgozom. Kicsit furcsálltam, de mindegy, ha azt mondja, azt mondja. Eléggé fújt a szél az árokban, még koromsötét volt, hajnali négyre vitt ki minket a Žuk, parlagfű, ma azt irtottunk közmunkában. De nem sokáig, mert Zsolti allergiás, mentünk is a kórházba, ügyelet, a Žuk alig indult, a hajnali keléstől és a fuldoklástól hullafáradtan és kimerülten pihegett a Zsolti az ölemben, én pedig reszkettem a félelemtől, hogy akkor most mi lesz, közmunkából kibasznak, a fiam a halálán, a nejem megöl, jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.


Ma bevittem a lányomat dolgozni, itt van ez a Bedő Imre, ő mondta, hogy jó ötlet, és hát tényleg, van vagy 132.000 követője annak, amit mond, hát követem én is. A iskolának már vége, most osztályozzuk a gyerekeket, hálistennek ez nyugodt órákat jelent a tanáriban. Érts: mindenki kurvára üvölt, azt se tudjuk, hol áll a fejünk, melyik a Timi és melyik a Tomi, nem, az a Tami, keverem, hogy matekból szar vagy pont nem, rendesen ideges vagyok én is, és akkor ott üldögél cukin az ölemben a Hanna, de aztán elege lesz, már nem olyan cuki, tabletet hisztizik vagy telefont, jönnek a kollégák, ne add neki, az kokain*!, add neki, semmi baja nem lesz, ha egy órácskát játszik, de nem egy órácska volt az értekezlet, az egész baszott nap ráment, a youtube meg pornóba váltott, míg mi a tesijegyeken mentünk végig. Nem is láttam Hannát, háttal ült, csak hallottam, hogy ez bizony nem Bogyó és Babóca, hogy ez bizony gecire nem a Pogány Judit hangja. Jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.

Természetesen nem a közmunkára kényszerülőn és nem is a pedagóguson élcelődöm, szó sincs róla. Hanem az ötleten. Nem azért vettem elő a közmunkást és a pedagógust, mert vicces lenne közmunkásnak vagy pedagógusnak lenni, hanem azért, mert elég sok közmunkás és elég sok pedagógus van az országban. De persze elővehettem volna még a bolti eladót, a tárgyaló ügyvédet, az utcaseprőt, a műtő orvost, a körfűrészelő asztalost, a klienseivel üldögélő pszichológust, a gyártósor mellett dolgozó csomagolót, a stresszes műszakvezetőt, az atomerőműben dolgozót, a titkosszolgát, Bedő Imrén kívül szinte bárkit, aki nem akkor hagyja abba a munkát egy kis cukiskodásra, amikor csak akarja, meg bárkit, aki nem veszélyes helyen termeli a GDP-t.

via GIPHY
Mert mintha a hazai átlag nem egy cuki co-working spaceben, babzsákfotelek és csocsóasztalok között, határidők nélkül dolgozna.

Pedig az ötlet tök jó. A Férfiak Klubja rosszat biztos nem akar.

Szóval igen, ismerje meg a gyerek, hogy mit dolgozik a szülő. Nem csak az apa, hanem az anya is, vagy a nevelő, tökmindegy. Beszéljen róla otthon, beszélgessenek foglalkozásokról, arról, hogy milyen fontos a tanulás. No, nem a tananyag elsajátítása, mert az hosszú távon inkább mindegy, hanem az, hogy megtanuljon tanulni, hogy később az lehessen, ami csak akar.

Csakhogy a ma dolgozó emberek zöme nem az lett, ami lenni akart, hanem azt dolgozza, amit kapott. Ha egyáltalán van munkája. Sokan pedig nem szeretnek dolgozni, sokan csak azért dolgoznak, hogy legyen mit enni. És sokan tapasztalják azt, hogy bár dolgoznak, mégsincs mit enni.

A Férfiak klubjának 132.000 követője van.

Az komoly felelősség.

És most próbálom azt a hihetetlen magas labdát nem lecsapni, hogy a Férfiak Klubja által ültetett "férfi felelősség" fája nemes egyszerűséggel elszáradt, hanem csak annak szeretnék hangot adni, hogy az országunk nem egy szűk elit.

És ez még ennek a blognak is hatalmas problémája, izzadok is amiatt rendesen, hogy akkor az, amit mondok, gondolok, írok, az kinek szól, ki veheti magára, ki szeretné magára venni, de esélyes sincs rá, ki az, akinek eszébe sem jut, hogy magára vegye, ugyanis semmi sem jut eszébe az alváson és a munkán kívül.

Az apák tehát attól még nem lesznek vállvetve a gyerekeikkel, ha június harmadik vasárnapja utáni hétfőn beviszik a munkahelyükre a gyerekeiket. Erre akkor lenne esély, ha az apák kapnának a társadalomtól és a kormányzati törekvések révén lehetőséget arra, hogy otthon is lehessenek. Ha nem kell egy macsó böfögéssel palástolni, ha úgynevezett érzelmeik is vannak. Ha a munkahelyek és a konzervatív társadalmi elvárások nem zsigerelnék őket ki, és ha ezek az elvárások nem mondanának ellent azoknak az esetleges belső motivációknak és párkapcsolati ambícióknak, hogy ők bizony szeretnének a gyerekeikkel is lenni.

Sok családnak egyébként valóban probléma, hogy nem tudja hová tenni a gyerekét a rendkívül hosszú szünidőben, vagy akkor, amikor már nem beteg, de még nem mehet iskolába, óvodába. De egyrészt ezt a kérdést nem fogja megoldani az az egy nap, másrészt viszont ha mégis csak ez az egy nap kell hozzá, akkor inkább legyen az, hogy az apák napja nem június harmadik vasárnapjára esik, hanem június harmadik vasárnapja utáni első hétfőre, amikor az apák szépen otthon is maradnak az iskolai szünetben rekedt gyerekeikkel.

Meg bármikor, amikor szükség van erre.

Mert végre lehetővé teszi nekik ezt a társadalom, a genderelvárások, a munkahelyi elvárások és a belső elvárások.

Egy olyan világban, ahol az emberek szeretnek dolgozni, mert megbecsülik őket anyagilag és szakmailag is, ott a munkahely pedig rendezzen szépen nyílt napot, gyereknapot, bármit, amikor a gyerekek megnézhetik apjukat, anyjukat munka közben.

Egy olyan ország pedig, amelyik ettől fényévekre van, inkább arra törekedjen, hogy ne legyen ilyen messze, ne pedig arra, hogy az szülők ezt a fertőt mutagossák a gyerekeiknek.



* Arról még azért lesz majd szó egy következő posztban, hogy a kokain tényleg telefon-e.

Tovább

2018. június 16., szombat

Apák napja

Közeleg.
Holnap lesz.
Minden évben van belőle egy.
Ahogy anyák napjából is.

De valahogy az egész mégis tökmás.

Az anyák napja nem ugyanaz az anyák számára, amint az apák napja az apák számára.
Arról nem is beszélve, hogy az anyák napja nem ugyanaz az apák számára, mint az apák napja az anyák számára.

Az anyák napján az anyák azt remélik, hogy kicsit fellélegezhetnek. Kapnak virágot, elmehetnek egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) kozmetikushoz, tornázni, vásárolni, talán barátnőkkel is találkozni, valamit csinálni, amitől végre nőnek is érezhetik magukat, nem csak anyának.

Najó.

Nem leszek ennyire cinikus.

Inkább módosítom arra, hogy az anyák ilyenkor végre csinálhatnak valamit, ami nem az anyaság. Söröznek, pasikat stírölnek, focimeccset bambulnak.

Na, csak nem megy a cinizmusmentesség, inkább nem is próbálkozom tovább, hanem átmegyek a gyerekekre. Akik igyekeznek több türelmet adni, megbecsülni az anyjukat, kevesebbet kérnek, többet adnak, vicceskednek, kedveskednek.

De az apákra is szükség van anyák napjakor. Ők egyrészt bevonják a gyerekeket, hogy az anya tehermentesülhessen, másrészt pedig igyekeznek eleget tenni annak a valaminek, amit az anyák anyák napján csinálni akarnak. Megengedik, hogy bebasszanak, bókolnak a külsejüknek, elismerik szépségüket és neadjisten még arra is odafigyelnek, hogy este, szex közben a nőnek is legyen orgazmusa. Elmosogatnak, bevásárolnak, szépen besegítenek.

Vagy ez a nők napja? Most már teljesen összezavarodtam.

Az apák napja egész más.

Ott az apa végre apa lehet. Sőt, ott végre apának kell lennie. Tehát minden olyasmit csinál az apa apák napján, amit az anya minden nap, kivéve anyák napján.

Szóval igen, ezért nem tudok nem cinikusan az apák és az anyák napjához hozzáállni.

De persze ez csak a társadalmi szint.

Egyéni, családi szinten, erről már többet is írtam, nekem igenis fontos az anyák napja és igenis fontos az apák napja is. De értelme csak akkor van, nem csak társadalmilag, hanem családilag is, ha az apák napja üzenete az apák napján túl is érvényes tud maradni.

Amihez persze az is kell, hogy az anyák is csinálhassák az év többi napján azokat a dolgokat, amiket anyák napján csinálnak.

Tehát akármilyen abszurd is ezt kívánni, de az apák napjának csak azt a célját tudom értelmezni, hogy ez egyszerre segítse az apákat abban, hogy többet legyenek apák és azt is, hogy az anyák meg lehessenek kevesebbet anyák.

Szóval boldog apák napját minden apának!
És persze gyereknek, anyának!

Mindezt pedig szeretném egyrészt ezzel a hibátlan és nagyon fontos, edukatív képregénnyel, másrészt pedig tökéletes apával, a már többször hivatkozott This is Us (Rólunk szól) Jack-jével kívánni.

Aki sajnos annyira tökéletes volt, hogy ... na de ez spoiler lenne, szóval inkább csak mutatom az ide vonatkozó gif-et.
via GIPHY

De ami minden cinizmusnál és szarkazmusnál is fontosabb, hogy tényleg látszódjanak jobban és többet az apák, hogy tényleg lássák többen és jobban az apákat. És ha ehhez az apák napja kell, akkor legyen apák napja.

De akkor ne csak holnap, hanem minden nap. És ne csak május első vasárnapja legyen anyák napja, hanem minden nap. Még ha a két ünnep célja más és más, akkor is. Mert ha mindkét nap minden nap lesz, akkor azzal - legalábbis társadalmi szinten - hosszú távon meg is szűnhetne ez a két ünnep. Egyéni/családi szinten viszont bármelyik család bármelyik napon ünnepelhetné attól függetlenül is, hogy társadalmilag a cucc már nem indokolt.

De ettől még szupermessze vagyunk, szóval ünnepeljünk!

Menjetek hát el holnap a UNICEF apák napi rendezvényére, nézzétek meg a hozzá készült megható videót illetve küldjétek el a saját apa-sztoritokat ide.
Tovább

2018. június 14., csütörtök

A függetlenség napja


Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább

2018. május 23., szerda

A bevonás szabályai

Megkérdezzem a véleményét? 

Beavassam a döntéshozatali folyamatba? 

Mikor szóljak egy változásról? Amikor már tudom, vagy csak akkor, amikor aktuális lesz? 

És mi van, ha nem tetszik neki a döntésünk? 

A kérdések teljesen jogosak, válasz meg nyilván nincs. 

Már csak azért sem, mert leginkább életkor, téma és szülő-gyerek illeszkedés kérdése az egész. De mégis, mintha csomó döntési helyzetből kihagynánk a gyerekeinket, amibe pedig simán be lehetett volna vonni őket, ami pedig nem tartozik rájuk, ott meg kikérjük a véleményüket. 

De hát csomó egyéb helyzetben sem tudjuk belőni a gyerekeink életkorát, miért éppen ebben találnánk el? 

Jótanácsként éppen ezért leginkább azt mondanánk, hogy a gyerekekkel érdemes beszélgetni, érdemes tőlük megtudni a véleményüket. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen köztünk kapcsolat, hogy beszélgessünk egymással, hogy megismerjük őket és ők is megismerjenek minket. 

De fontos tudni, hogy a túl komoly döntésekbe való bevonás akár meg is ijesztheti a gyerekeinket, elbizonytalaníthatja őket, megkérdőjelezheti bennük a szülői kompetenciánkat, még akkor is, ha számukra ezek a szavak ismeretlenek. 

Éppen ezért ésszel kell bánni azzal, hogy mennyi mindent adunk ki magukból. Mondom ezt azért is, sőt, főleg azért mondom, mert a korábban már hivatkozott, reprezentatív NN Biztosító kutatásából az derült ki, hogy a szülők 78%-a „fontosnak tartja, hogy gyerekükkel teljesen őszinték és nyíltak legyenek, még akkor is, ha kisebb korban még nehezebb neki megmagyaráznunk bizonyos dolgokat"

Persze, fontosnak tartom, hogy csomó szempontból partnereink is legyenek a gyerekeink, fontos, hogy bevonjuk őket a család életébe, de hát közben meg azért mégiscsak volna köztünk valamiféle hierarchia. Egy-egy beszélgetés előtt éppen ezért azt lenne leginkább fontos magunkban tisztázni, hogy valójában mit is akarunk a gyerekeinkkel megbeszélni és azt is, hogy pontosan miért akarjuk velük azt megbeszélni. Ha pedig mindezekre megvannak a válaszaink, akkor még azon is elgondolkodnunk, hogy milyen mélységben érdemes a gyerekeket bevonni, mennyire kell a részleteket tudniuk.

via GIPHY

Mondjuk, azért semmiképp se osszunk meg valamit a gyerekeinkkel, hogy ők döntsenek valamilyen felnőtt ügyben. Hogy levegyék rólunk a terhet. Hogy összebékítsék a szülők közötti ellentéteket. Idén akarsz iskolába menni vagy maradnál még egy évet oviban? Most szeretnél kistesót vagy inkább csak jövőre? Anyád szerint most már lassan azért próbálkozhatnánk, de én meg még csak most szoktam meg, hogy te vagy

Persze, ezek szélsőséges, és talán nem is létező példák, de arra azért jól rávilágítanak, hogy mindent azért tényleg nem érdemes a gyerekekkel megbeszélni. Még ezeknél kevésbé abszurd példákkal is bőven túl lehet lőni a célon, érdemes tehát komoly önvizsgálatot tartani mielőtt kikérjük a véleményüket. 

De a fenti, kitalált mondatokat azért át lehet alakítani valami hihetőbbe, valami olyanba, ami megfelel a jelenben elképzelt gyerekképnek, ami beleillik a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, amelyikben azt hisszük, hogy mindkét fél kompetens. 

Ezek a mondatok valahogy így hangoznak: 

Hogy érzed magad az óvodában? Megy már valaki iskolába? Mit gondolsz? Nekik milyen lesz ott? Aha, hogy szerinted hiányozni fog nekik a sok játék.
Biztos észrevetted már, hogy a Mama mostanában érzékenyebb, talán azt is, hogy kicsit gömbölyödik. Tudod, ez azért van, mert kistestvéred lesz. Akarod megsimogatni a Mama hasát? Képeld, az is lehet, hogy kicsit érezni fogod a lábát vagy a kezét.

Szóval egyrészt fel kell készülni, mielőtt megszólalunk, másrészt pedig olyan csomagba kell pakolni a mondatainkat, amikkel legalábbis nem ártunk. Aztán persze úgyis ki fogja bontani a gyerekünk a csomagot, efelől semmi kétség ne legyen, de semmi akadálya annak, hogy újra és újra becsomagoljuk a mondatainkat. 


A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.