2018. november 13., kedd

Papíron jók vagyunk

Az van, hogy kutatásokat nem csak kutatóintézetek végeznek, hanem olykor cégek is, nyilván a cél utóbbi esetben a cég profitjának növelése, nincs is ezzel semmi gond, ez egy kapitalista világ, viszont cserébe, mivel ez most épp egy ilyen cég által támogatott tartalom, ezért aztán be tudom mutatni a kutatás eredményeit. 

Már maga a kutatás is tök fontos, az eredményei pedig kifejezetten kapcsolódnak ennek a blognak a tematikájába, a Zewa ugyanis azt vizsgálta 200 interjú segítségével, hogy a gyerekneveléssel és a háztartási teendőkkel kapcsolatos feladatok hogyan oszlanak meg olyan, magyarországi háztartásokban, amelyekben egy férfi és egy nő nevel legalább egy nyolc éves vagy annál fiatalabb gyereket. A mintába bekerültek falusi, kisvárosi, megyeszékhelyi és budapesti családok, felső-, közép- és alapfokú végzettségűek, közép-, kelet- és nyugat-Magyarországon élők, 34 évesek és annál fiatalabbak, 35 évesek én annál idősebbek. 

A Zewa levonta maga, illetve a #GondoskodniEgyüttJó kampánya számára a lényeget, amit elég jól bemutat az alábbi kép. 


Szóval bár szeretnénk példát mutatni gyerekeink számára otthoni működésünkkel és azt is gondoljuk, hogy tök fontos, hogy a feladatokat meg is osszuk, mégis, több mint dupla annyi házimunkát végeznek az édesanyák.

De a kutatás további izgalmakat is rejt még. 

Méghozzá elég kellemetlen izgalmakat. 

Merthogy hiába vonzóak a kép bal oldalán lévő százalékok, a szülők 38%-a inkább egyetért vagy határozottan egyetért azzal az állítással, hogy „A gyerekeknek a nemüknek megfelelő házimunkát kell adni”, sőt, a megkérdezettek 74%-a azt mondta, hogy a fiúkat úgy kell nevelni, hogy férfiak váljanak belőlük, a lányokat pedig úgy, hogy nők. Ez tehát elég jól megmagyarázza a fenti kép jobb oldalán lévő számokat. 

Aztán az is van még, hogy bár a megkérdezettek 75%-a nem gondolja, hogy a házimunka a nők feladata lenne, mégis 57% inkább egyetért vagy teljesen egyetért azzal az állítással, hogy „A nők jobban odafigyelnek a családi higiéniára.”

Szépen kijött a kutatásból még, hogy mind a férfiak, mind pedig a nők felülbecsülik a saját maguk által elvégzett házimunka arányát. Az apák az objektív 31%-ot 43%-nak érzik, a nők a 69%-ot 80%-nak becsülik, ami azt jelenti, hogy még azt a keveset is többre értékelik a férfiak, mint az eleve rengeteget a nők. Túlbecsülik ők is, de ezek a számok is jól mutatják, hogy ha egy férfi láthatatlan munkát végez, akkor annak azonnal láthatóvá kell lennie. 

Hozzá kell tenni persze ehhez azt is, hogy sok nő, ha nem is a szélsőségekkel, de rendben van azzal, ha ő végzi a házimunka nagy részét, ennek okai viszont messze túlmutatnak ezen a kutatáson, illetve ezen a bejegyzésen. Ami talán kiemelhető, hogy a férfiak alapvetően egyenlőségpártiabbak, mint a nők, ugyanakkor kérdés, hogy ez az egyenlőségpártiság a gyarorlatban miért jelenik meg oly nagyon nehezen még az olyan családok esetében is, ahol férfi és nő ugyanannyit dolgozik. 

Megérezte tehát a Zewa az idő szavát, üvöltő jel ez szerintem arra, hogy tényleg itt az ideje annak, hogy a férfiak és a nők ne csak papíron, hanem ténylegesen is legyenek egyenlőségpártiak. Ehhez az egész családi rendszernek meg kell mozdulnia, a férfiaknak csinálni kell, a nőknek pedig engedni, mindezt pedig lehetőleg egyszerre, ellenkező esetben összeomlik a háztartás, talán az ettől való félelemben is ragaszkodnak sok esetben a nők a status quo-hoz. 

De hát senki sem mondta, hogy a status quo-n nem lehet változtatni.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.
Tovább

2018. november 10., szombat

Szülési kényszer

Szóval ígértem az előző bejegyzésemben, hogy ha majd otthon leszek, esetleg bemásolom az Őfelsége pincére voltam című könyvből azt a részt, amelyben Hrabal azt mutatja be nem kevés iróniával, hogy a náci állam milyen intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy nemzetük arra érdemes tagjai minél nagyobb kedvvel és hajlandósággal essenek már végre teherbe.

A bejegyzést november 6-án írtam, Selmeczi Gabriella pedig olyat nyilatkozott bele a tévébe 7-én, hogy csak még inkább azt éreztem, hogy Hrabal valamit nagyon értett.

Nézzétek csak meg!


Oké, tizenegy perc, simán megértem, ha ez sok, kiemelem hát belőle a lényeget:

"...mindent felülíró kötelezettségünk, és kényszer, hogy több gyermek szülessen Magyarországon"

Nem szeretném elemezni a mondatot, viszont egyszerűen, mindenféle kommentár és értelmezés nélkül beteszem ide az idézetet a már említett könyvből, annak is a 140. oldaláról:

"... Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek..."

A következő lépés az emberek fedeztetése.
Tovább

2018. november 6., kedd

Családvédelem

Megjöttek a kérdések, fogalmazódnak a válaszok, végre megint elmondhatom a véleményem, végre kíváncsiak arra, hogy mit gondolok, végre nem csak négy évente szólhatok bele a politikába. És most végre egy olyan téma, ami aztán igazán ide illik.

Hát akkor most válaszolok.

Szépen egyesével.


De még mielőtt válaszolnék, azért azt elmondanám, hogy ha én, szakdolgozóként ilyen kérdések mentén így vizsgálnék bármit is, akkor azt kérdezné tőlem a védésen a vizsgáztató: mondja csak, (itt a nevemet keresve modorosan bambulná az indexemet/neptunomat) Dávid, maga járt szakdolgozat-módszertanra vagy statisztikára? Igen? Nos, nem látszik.

Akkor én sírva fakadok, halasztok egy fél évet, esténként pedig belevetem magam Earl Babbie A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című könyvébe. Ha pedig otthon valamiért nem lenne meg, akkor gyorsan megrendelném, még hálisten van belőle 29 darab készleten.

De hagyjuk a módszertant, meg hagyjuk azt is, hogy nyilván el fogják csalni a válaszokat, meg nem is fogják nyilvánosságra hozni, hogy pontosan mik és hány példányban is érkeztek be, nézzük inkább csak a tartalmat.

Nézzük hát a tíz elmés kérdést és választ, ami igazából tizenegy, csak két kérdést rafkósan egynek vesznek.

1. Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?

Nem, bazmeg (bocs, hogy tegezlek), nekem a népességfogyáshoz semmi közöm. Mutass egy olyan embert, aki azért nemz, hogy legyen még nép a hazában. Egyébként meg olyan ellenséges itthon a hangulat, hogy tőletek menekül a fél ország, nem a bevándorlókkal van a baj, hanem azzal az ellenséges hangulattal, amit nyolc éve teremtetek.

2. Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?

Ez ennél bonyolultabb, mert akár egyet is érthetek ezzel, de mit jelent a munkavégzés? A közmunkaprogramot, ahonnan sehova sincs visszatérés? Vagy a rettenetesen alulfinanszírozott szociális szektort, pedagóguspályát vagy egészségügyi karriert? Vagy a már elviselhetetlen létbizonytalanságot, amiben oly sokan és egyre többen vannak? Hogy ki tudja, mikor rúgnak ki a munkahelyemről? Szóval a hazai gyakorlatban, amelyben közel négymillióan élnek minimum szegénységben, ahol a hajléktalanságon kívül a lakhatási szegénység is üvöltő probléma és akkor nem is sorolnám, szóval itt, Magyarországon menjetek a jó büdös francba ezzel a rettenetesen cinikus és hazug kérdéssel.

3. Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?

Nem, nem értek vele egyet, mert nem mindenki gondolkodik házasságban és nem, nem értek vele egyet, mert annak meg, aki összeházasodna, de úgy adódik, hogy homoszexuális, annak nem lehet házasodni. Arról nem is beszélve, hogy mi van azokkal, akik már összeházasodtak, de régen, támogatásra viszont szükségük lenne, végül pedig, és bocs, hogy agresszív vagyok, de tényleg a faszommár, szóval az élet, a párkapcsolat, az önálló életkezdés nem a házassággal kezdődik.

4. Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni? 

Igen, valamiféle progresszivitás nem ártana, de ez is komplexebb ennél, de ezt nyilván te is tudod, de azért leírom, hátha mégsem. Szóval a támogatás mértékét nem ártana valahogy összehangolni a keresettel is. De akkor azt meg ki kéne kicsikét fehéríteni, nehogymár a minimálbérre/maximálbérre bejelentett, válogatott SUV-val közlekedő, háromemeletes villában lakó háromgyerekes ugyanannyit kapjon, mint az félszuterénban lakó háromgyerekes, akinek a zsíroskenyér a mindennapi betevője.

5. Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?

A. Gyereket. Nem. Csak. Az. Anya. Vállalja.

6. Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?

Hát definiáljuk szépen a főállású anyaságot. Miért, kinek, meddig és főleg: lehet-e az apa is főállású apa, mert különben csak növeljük a genderszakadékot.

7. Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását?

Igen. Támogassa. Meg azt is támogassa, hogy ugyanannyi pénzt kapjanak, mint a férfiak, meg ugyanoda mehessenek vissza, ahonnan eljöttek, meg fogadják el, hogy néha beteg is lehet az a gyerek, meg ne abuzálják őket a munkahelyeiken, ne zsigereljék ki őket a munkahelyeiken, jajj, nem is sorolnám.

8. Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?

Igen. Persze. Alá is írtam a petíciót. De akkor tegyük mellé, hogy tök fontos lenne az is, hogy az egy kicsit is furcsa, úgynevezett más gyerekeket ne picsázza ki egyből az iskola, hogy ugyanolyan bánásmódban részesülhessen minden gyerek, hogy legyenek megfelelő foglalkoztató helyek, hogy legyenek a pedagógusok megfelelően képezve, megbecsülve és megfizetve, hogy ne egyből a szegregációban kelljen mindig gondolkodni.

9. Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell?

Egyet. De ezért, kedves kormány, ti ugyan mit tesztek? Semmit. Ti csak azt nyomjátok, amivel Hrabal csak ironizált, görbe tükröt tartott a nacionalista tempó elé az Őfelsége pincére voltam című regényében. Most nem vagyok otthon, idővel majd lehet, hogy bemásolom.

10. Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a gyermeknek joga van anyához és apához?

Persze. Ez biológia. De mit mondtok ezzel? Hogy nem halhat meg egyik szülő sem? Hogy innentől törvény lesz arra, hogy egy gyerekről nem lehet lemondani? Meg úgy összeveszni, hogy az egyik szülő elmenekül? Meg egyedül gyereket vállalni? Meg fenntartani egy fiktív apa vagy anya képét? Meg örökbe fogadni? Meg homoszexuálisként gyereket vállalni? Mi a fasz?!

11. Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?

Most akkor hirtelen lesz közöm a költségvetéshez? Csak azért kérdezem, mert eddig nem nagyon kérdeztetek meg. De oké, akkor azt mondom, hogy kapjon kétharmados védelmet. Aztán a kétharmad elvész, és onnantól nem lehet emelni, változtatni? Nem, nem kell kétharmadhoz kötni, hanem vissza kell állítani a fékeket és az ellensúlyokat és valódi, nem ilyen drága, de alkalmatlan párbeszédet kell folytatni olyanokkal, akik értenek is ahhoz, amihez a kormány nem. Mert nem dolga.

Hát így.

Pukkadjatok meg!

Egyébként meg nem engem kell megkérdezni, vannak ám ngo-k, kutatóhelyek, voltak genderszakok, amik többek között épp olyan kérdésekkel foglalkoztak, amiket ti is feszegetni akartok, csak, veletek ellentétben, ők értenek is hozzá. Szóval tudás minderről már régen van, de ezt nyilván tudjátok ti is.

De vajon érdekel ez titeket?

Titeket csak az érdekel, hogy fogy a magyar.

Ahhoz viszont túl gőgösek vagytok, hogy elfogadjátok, elhiggyétek, hogy bizony így is, úgy is fogyni fogunk, viszont miattatok fogyunk ennyire. Szülni kell, oké, de hova? És mi van a már elő gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel? Az egészségüggyel, az oktatással, a szociális biztonsággal? Ezek miatt halunk olyan hamar. És bizony, ezért is fogyunk annyira.
Tovább

2018. november 2., péntek

Vörös Csepel

Nagyon zavar ez a mocsok. És a szag. Mintha nem is emberek lennének. Mindig az a gyanakvó fintor. A tekintetükben ott van, hogy csak a pénzem kell nekik. Pedig nekem sincs. Rosszul vagyok már akkor is, ha rájuk gondolok. Rájuk? Ezekre! Tegnap hallottam, hogy van valami helyi szerveződés, hogy elzavarjuk ezeket a tetveket a környékünkről. Úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk.

Hogy most a zsidókról van-e szó vagy a hajléktalanokról, hogy 1942. van-e vagy 2018., hogy egy átlagos, az uszítás által befolyásolt nem zsidóról van-e szó, akiben azért van némi hajlam a bűnbakkeresésre és antiszemitizmusra vagy átlagos, az uszítás által befolyásolt nem hajléktalanról, akiben azért van némi hajlam a bűnbakkeresésre és a hajléktalanellenességre, azt nem tudom, de mintha ennek az eldöntése nem csak nekem okozna problémát.

Mintha a hasonlóság tényleg túl nagy lenne.


Mintha mi, magyarok, tényleg hajlamosak lennénk arról, hogy időről időre megtaláljuk minden bajunk fő forrását: a másikat. Akiknek a legfőbb tulajdonságuk, hogy nem mi magunk vagyunk. Mi ugyanis nem tehetünk semmiről.

Nyilván. Hiszen tényleg nem én tehetek arról, hogy valaki hajléktalan, én tényleg nem rúgtam ki senkit az ingatlanjából, vagy a munkahelyéről, nem okoztam kisebb náthán kívül még semmilyen betegséget sem, nem semmiztem ki senkit sem, a hajléktalanság nem az én hibám.

De attól még szolidáris lehetek. Attól még empatikus lehetek. Attól még megérthetem vagy, ha nem is értem, hát elfogadhatom, hogy az okok nem egyértelműek, a dolgok nem monokauzálisak, a kontextus tág.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam egy hírt, Josefovban, a prágai zsidónegyedben készült felvonulni a helyi náci erő, amit viszont, szintén helyi autonómok egész egyszerűen szétvertek. A szó szoros értelmében. Odamentek megverni a nácikat. A nácik hazamentek, én pedig azóta nem nagyon olvastam hírt a Josefovban randalírozó antiszemitákról.

De oké, persze, én sem mennék verekedni, de nem is dőlök be az uszításnak,

De kérdem én, miért kell egyáltalán uszítani?

Miért kell nekem szülőként újra és újra azzal szembesülnöm, hogy magyarázkodom a gyerekeimnek. Hogy miért mondom a hajléktalanoknak, miközben pénzt adok nekik, hogy vigyázzanak magukra, amikor korábban csak odaadtam a pénzt. Hogy miért kell újra és újra elmondanom, hogy most éppen miért tüntetünk. Unom ezt a reakciós üzemmódot.

De nincs választásom, amíg egy önkormányzat dönthet úgy, hogy legyártat izmos felsőtesteken feszülő egyenpólót azért, hogy vegzálja és kipicsázza a hajléktalanokat a kerületből, addig én, akármennyire is lötyög rajtam a trikó, a magam módján lázadni fogok.

(Képek forrása ez, ez és ez.)
Tovább

2018. október 31., szerda

Gondoskodom, tehát vagyok

Zavarban vagyok. 

Két dolog miatt is. 

Egyrészt azért, mert furcsa érzés szponzorált tartalmakat elrejteni a blogon, de ezzel kapcsolatban rögtön el is oszlatom a furcsa érzésemet. Úgy, hogy ezeket a szponzorált tartalmakat nem is rejtem el, hanem sőt, jó nagy dobra verem: mondom is, írom is, hogy ez bizony szponzorált tartalom. 

De úgy is eloszlatom a furcsa érzéseimet, hogy közben meg eléggé megfontolom, hogy csak olyan dolgokhoz merjem a nevem, illetve ezt a blogot adni, amiben tényleg hiszek, amivel tényleg egyetértek. 

Ezt akkor most tisztáztuk. 

A zavarom másik oka, hogy olyan dologról kell írnom, ami közben tökevidens. 

De nyilván tudom, hogy nem az, ezért inkább úgy mondom, hogy tökevidensnek kéne lennie. De még ez sem igaz, mert ugye, ki vagyok én, hogy megmondja, mi evidens és mi nem. 

Ezért aztán próbálok csak magunkról beszélni. 

Szóval, hogy mi nem pózból, nem megfelelési vágyból, nem előírásból csináljuk a dolgokat együtt, hanem azért, mert így érezzük magunkat komfortosan. Nem mérjük patikamérlegen a dolgokat, és nem is vagyunk a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka elosztásában makulátlanok, tele vagyunk egyensúlytalanságokkal és olykor ebből eredő konfliktusokkal, de mivel nagyjából mindketten ugyanannyit dolgozunk, és nagyjából mindketten ugyanannyit keresünk, ezért aztán tényleg semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy nemi szerveinktől függetlenítsük az elvégzett vagy elvégzendő otthoni és családdal kapcsolatos feladatokat

Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy a szemetes bizony néha megtelik, hogy a tej elfogy, be kell fizetni számlákat és a gyerekeknek be kell fizetni az ebédjét, vagy el kell vinni a fiunkat a fociedzésre. Esetleg érte kell menni. Mondjuk, körmöt nem vágok, nem elvből, arra egyszerűen nem szoktam gondolni, hogy az akkor is nő, ha nem nézzük, a feleségem meg nem cserél villanykörtét, szintén nem elvből, sokkal inkább gyakorlatból. 

És hát az is van a mi családunkban, hogy csomó mindent együtt csinálunk. Nincsenek dedikált felelősei az egyes feladatoknak, hanem hol jól, hol rosszul, de együtt menedzseljük ezt a családot, közösen hozzuk meg a döntéseinket, megbeszéljük a másikkal az ötleteinket, kétségeinket, vágyainkat, félelmeinket. Nem csak párkapcsolati, de családi szinten is. Nyilván a gyerekeket nem vonjuk mindenbe be, de a rájuk tartozó dolgokat velük is megbeszéljük. 

Egyébként jó eséllyel meg tudnánk hozni a legtöbb döntésünket egyedül is, csak hát valahogy nálunk úgy van, hogy tök jól esik bevonni a másikat. 

Hát így. 

Ebbe a működésmódba, attitűdbe és, ha úgy tetszik misszióba viszonylag szervesen huppan bele a Zewa Gondoskodni együtt jó kampánya, aminek a keretében már készült is egy megható és nagyon fontos reklámspot arról, hogy mennyire nem együtt gondoskodunk és hogy ez mennyire egyenlőtlen társadalmat hoz létre.



Ugyanennek a kampánynak a keretén belül pedig december végéig ezzel együtt összesen hat olyan bejegyzést fogok gyártani arról, hogy miért is lenne annyira fontos és jó együtt gondoskodni.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább

2018. október 23., kedd

Nem az én problémám?!

A Baywatch második évadjának hetedik része kifejezetten a hajléktanansággal foglalkozik, Eddie (Billy Warlock) pedig eléggé kivan, nem érti, miért kell ezzel foglalkozni, hiszen ez nem az ő problémájuk, de Shauni (Erika Eleniak) rögtön felvilágosítja őt (és minket, nézőket is), hogy bizony a hajléktalanság mindenki problémája.


De azért látjuk ám a kisportolt testű, kisnövésű életmentő tekintetében, hogy valami más is van itt még, mégpedig az, és ezt be is vallja a másik kisnövésű, szintén sportos testalkatú kollégájának, amikor egy későbbi jelenetben a strandon andalognak, hogy bizony arról van szó, hogy fél attól, hogy ő is bármikor hajléktalan lehet.

Na, hát így.

Fent van egyébként az egész rész, de eskü, most nem néztem meg, erre a részre bizony 1991 óta emlékszem.

De, ha nem is nézzük meg most az egész részt, azért az évad intrójára vessünk egy pillantást, szippantsunk egy picit az óceánparti levegőből, a rendszerváltás utáni lelkes várakozás illatából, amiből én, 10 évesen csak annyit éreztem, hogy épp akkor Ausztriában élhettünk. Így aztán Eddie, Shauni, de még Mitch hangja is beleette magát az emlékembe.

Természetesen németül.


De most az édes nosztalgiázásból vissza a keserű jelenbe, mégpedig oda, hogy mekkora a különbség az amerikai kisnövésű és a magyar kisnövésű főhős között: az előbbi legalább bevallja, hogy mi a baja, és ezzel a coming outtal attitűdjének kognitív, érzelmi és viselkedéses komponense is megváltozik, utóbbinak viszont dehogy. Ő kriminalizál, bullshitel és tovább osztja a társadalmat.

És míg arról, hogy kisnövésű, egyik sem tehet (pláne, hogy egyik sem olyan nagyon kicsi), de arról, amit tesz, arról bizony mindkettő igen. Előbbi ezzel foglalkozik és jó irányba változtat, utóbbi a rosszba. És ne jöjjön itt nekem senki se azzal, hogy Billy Warlock egy színész, és forgatókönyv irányítja, mert Orbán Viktor is egy meghatározott tervet visz véghez.

És nem, a hajléktalanság nem a másik problémája, és nem, a hajléktalanság nem csak mással történhet meg. Olyan a szociális biztonság Magyarországon, hogy mindannyian könnyen válhatunk hajléktalanná, elég csak egy bedőlt hitel, egy szarabb kimenetelű válás, egy combosabb betegség, egy komolyabb addikció, és az ember máris megbillen.

És persze, nem jó végigmenni az aluljárókon úgy, hogy csomó ember fekszik ott, büdös van, pénzt kérnek, egyszerűen zavarja a szemet, de tegnap este a Nyugati téri aluljáró kongott az ürességtől, az nem zavart, az megrémisztett.

Mert olyan hülye azért nem vagyok, hogy azt hiszem, hogy ha betiltanak valamit, akkor azzal a valami meg is szűnik. Ha mégis így volna, akkor azért lenne egy helyes kis listám arról, hogy miket tiltsunk be.

Szóval hajléktalanok továbbra is vannak, akik nyilvánvalóan nem jókedvükben élnek az utcán, nekem meg semmi okom és jogom arra, hogy megkérdőjelezzem az életvitelüket, arra meg még kevésbé, hogy eldöntsem, hogy ha már egyszer nincs hol lakniuk, akkor mégis hol lakjanak. Mert pontosan lehet tudni, hogy hajléktalanszállóból kevés van, ami pedig van, az sem elég biztonságos: verekednek, lopnak. Akkor már jobb az utca.

Üresen álló ingatlanok persze vannak, ahogy templomok is, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy Iványi Gábort leszámítva az egyházi vezetők komolyabb lépéseket tennének annak érdekében, hogy az, ami történik, ne úgy történjen.

És bár kétezernél is több ügyvéd aláírta a hajléktalanság dekriminalizációját szolgáló petíciót, amelyben arra kérik a bírákat, hogy ezeket az ügyeket ne tárgyalják, az azért nem látszik, hogy a rendőrök úgy nagyon tiltakoznának a dolog miatt. Nyilván nem azért választották ezt a hivatást, hogy jobb sorsra érdemes, szerencsétlen, nyilvánvalóan nem bűnelkövető embereket bilincsbe verjenek egy rosszul megalkotott, de azért rendesen kodifikált, majd megszavazott törvény miatt, de ezzel kapcsolatos kollektív tiltakozás eddig nem volt.

Szóval a törvény köszöni szépen, jól van, életbe lépett és alkalmazzák is rendesen, nyilván ezzel szépen fel lehet javítani a rendőrségi statisztikákat. Közben megy tovább a kilakoltatás, pedig a családok éve van, és közben még mindig nem lehet bejelentett munkája annak, akinek nincs bejelentett lakcíme, a postafiók-nyitás ugyan megoldás lehetne sokak számára, csak hát bejelentett lakcím nélkül nem lehet postafiókot nyitni, ezzel pedig körbe is értünk.

A Baywatch második évadja 1991-es.

Most 2018 van, a rendszerváltás utáni időszak 29. évadja, s ha már itt az ország nem demokratikus, néhány médium még azért megpróbál úgy viselkedni, ahogy kell, és hát a hvg.hu elég jól össze is szedte, hogy mit is lehet tenni a hajléktalanokkal, a hajléktalanok érdekében, de kicsit azért én is összeszedném, hogy mi, szülőként mit tudunk tenni.

Első körben például azt, hogy beszélgetünk a gyerekeinkkel erről a témáról. Méghozzá empatikusan, nyitottan, de mindig a gyerekek életkorának és adottságainak megfelelő szinten. A hajléktalanság nem tabu. Nyilván minden gyerek látott már utcán ülő, fázó, rosszul kinéző embereket, nagyon fontos, hogy szülőként hogyan reagálunk ilyenkor. Második körben pedig lehet olyat is, hogy közösen pakoljuk velük össze az adományozásra szánt cuccokat, ha pedig a környéken él hajléktalan, akkor lehet a gyerekekkel reggelente közösen szendvicset készíteni neki.

De a legfontosabb tényleg a kommunikáció. Hogy ne áldozathibáztassunk, hogy ne higgyük el és ne hitessük el a gyerekeinkkel sem, hogy a hajléktalanok azzal, hogy az utcán élnek, bűnt követnek el, hogy ne higgyük el és ne hitessük el a gyerekeinkkel, hogy az embereknek sorsuk van, vagy ha van, hát a hajléktalanság biztosan nem sors, hanem egy elhibázott, elitista, végtelenül megosztó és ostoba, gonosz és cinikus politika eredménye.


Az a fontos, hogy ha már a Kormány nem, legalább a gyerekeink értsék meg, hogy A Város Mindenkié.

(Az első képet innen mentettem le, a második saját fotó, amit az akkor még Köztársaság téren fotóztam 2011 végén, a plakátot az akkor még nem pártként bejegyzett Kétfarkú Kutya Párt készítette arra való reakcióként, hogy Kocsis Máté, akkori józsefvárosi polgármester népszavazással akarta betiltani a hajléktalanságot. Hét évvel később nem is kellett népszavazás.)
Tovább

2018. október 17., szerda

A rettegés foka

A legutóbbi Lelki betevő a szexizmusról szólt, arról, hogy ez a jelenség mennyire áthatja az egész társadalmunkat. A cikk egész megosztó lett, sokan kiakadtak rajta, szóval arra gondoltam, hogy kicsit kifejtem az álláspontomat, azóta viszont elöntötték az internetet a világ végével kapcsolatos cikkek, amik miatt napokig konkrétan remegtem. Remegtem, hogy milyen életem lesz tíz év múlva, remegtem, hogy milyen élete lesz a gyerekeimnek 20-30-40 év múlva, amikor még mindig egész fiatalok lesznek. 

Amikor pedig elolvastam a BBC-n, a Guardian-ben és csomó egyéb online újságban, hogy nemsokára eljön a földi pokol (figyelem, nincs itt semmilyen feltételes mód), akkor arra gondoltam, hogy 

oké, akkor én most lemondanám a klienseimet, az esti orvosi kontrollt, amin kiderül, hogy kell-e műteni a térdemet, találkozunk a feleségemmel, együtt elhozzuk a gyerekeinket az iskolából és az óvodából, és kézi hőmérőnket szorongatva leülünk szépen hétmilliárd társunkkal együtt a tévéink elé (amink egyébként nincs), hogy megnézzük, ahogy Bruce Willis kiviszi a sok széndioxidot a légkörből, majd örömünkben egyszerre ugrunk fel mindannyian, mert lement a Föld hőmérséklete fél fokkal. 


Aztán persze nem mondtam le senkit, pontosan úgy csináltunk mindent, ahogy egyébként is szoktuk, jöttek a kliensek, gyerekek végigtolták a napot intézményeikben, feleségem is a munkahelyén, aztán itthon játszottunk, beszélgettünk, főztünk, vacsiztunk, a gyerekek fürödtek, aztán még egy kis estimese, ami alatt én gyorsan elszaladtam az orvoshoz, utána villanyleó, mi pedig részben szégyenkezve, részben széles mosollyal az arcunkon megnéztünk egy részt a 200 első randiból. 

És így megy ez minden családnál, nem hibáztatnék én ezért senkit sem, nem csak önfelmentésből, hanem azért is, mert tényleg azt gondolom, hogy nem (csak) nekem, nem (csak) nekünk kell az életmódunkon változtatni, mert attól még legyártják a rengeteg szívószálat, szénerőművet és marhákra szakosodott vágóhidat. Tehát nem fogom tudni tönkretenni a műanyagipart, azzal, hogy nem veszek szívószálat, viszont a szívószál-gyártók megtehetnék végre, hogy nem gyártanak annyi fölösleges szart. 

Persze, ettől még nem lehet felhagyni az egyéni törekvésekkel, annál is inkább, mert az egyénekből könnyen lehetnek tömegek, ha pedig tömegek lépnének egyszerre jó irányba, az térdre kényszeríthetne csomó céget, csomó államot, de a megoldásnak inkább fordítva kéne jönnie, tehát jó lenne, ha a bolygónk kormányai végre tényleg összefognának, mert megérték, hogy különben mind meghalunk. Nem az ismeretlen ük- és szépunokáink valamikor a távoli jövőben, hanem mi magunk. 

De ez a fajta megértés tényleg csak az Armageddonban történik meg, a valóságban az ijesztgetés nem működik, senki sem szokott még le a cigarettázásról azért, mert a dobozon van egy szétroncsolt tüdő vagy üszkös láb, nem is lesz olyan, hogy leülnek egymás mellé a legfontosabb károsanyag-kibocsátó országok vezetői, hogy összeölelkezve robbantsák fel a szén- és atomerőműveket, ezzel is jelezvén a megújuló energiák melletti masszív elköteleződésüket.


Mert nem érdekük. 

Mindez ugyanis egy gigantikus, sokszereplős játszma, amit modellezett az élet már, mondjuk a hidegháború alatt és modellezett a szociálpszichológia is számos alkalommal. 

Ezek eredménye – nem meglepő módon – mindig ugyanaz. 

Együtt kellene működni. 

Csak hát az amerikai szociálpszichológus-duó, Morton Deutsch és Robert Krauss épp azt mutatta ki 1962-ben egy izgalmas kísérlettel, hogy pont a fenyegető helyzetekben nem működünk együtt. Illetve azt, hogy amennyiben van lehetőségünk arra, hogy fenyegessük vagy akadályozzuk a másikat, akkor fenyegetni/akadályozni is fogjuk. 

És hát szerencsés helyzetet demonstráltak Deutschék, a valóságban ugyanis nem két, hanem rengeteg fél van, a fenyegetések egy része ismert, egy jó része pedig ismeretlen, a felek sejtésekbe bocsátkoznak. 

Mert sajnos, ahogy Dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus is fogalmazott nyilvános Facebook-posztjában, az a helyzet, hogy „nem tudunk lemondani a gazdasági önzésről, a hedonizmusról, a csoportnárcizmusról, a rivalizálásról, rövid távon és éretlenül gondolkodunk, felelőtlenek vagyunk, alkalmatlan vezetőket választunk az országok élére, képtelenek vagyunk együttműködni, és ez okozza azt, hogy nem tudjuk megoldani az egész létezésünket fenyegető krízist és ez okozza azt, hogy nem tudjuk (illetve, teszem már én hozzá, nem is akarjuk) megoldani az egész létezésünket fenyegető krízist. Márpedig ezek az akadályok - akárhogyan is nézzük - pszichológiai jellegűek" . 

Szólt egyébként már erről Lelki betevő is, még augusztusban, csak hát az a helyzet, hogy egyéni szinten mindaz, ami vár ránk, egyszerűen befogadhatatlan, és hát sajnos a legnagyobb károsanyag-kibocsátó országok vezetőit pont ugyanazok a pszichológiai tulajdonság jellemzik, mint mindenki mást is, akik még mindig a rövid távú célokat hajtják. 

No nem raknám magamtól nagyon távol ezeket az embereket, engem is elég rövid távú célok hajtanak, hiszen a remegéssel átitatott napjaim éppen úgy kezdődtek, folytatódtak és fejeződtek be, ahogy az összes többi.

Persze, apró lépéseket mi is teszünk, szelektáljuk a szemetet, bár messze nem vagyok benne biztos, hogy jól csináljuk, igyekszünk keveset használni az autónkat és nem telehalmozni a lakásunkat mindenféle, valójában teljesen felesleges tárgyakkal, nem nagyon veszünk palackozott italokat, viszont tök sok csapvizet iszunk, odafigyelünk arra, hogy csak akkor égjen itthon lámpa, ha használjuk is, a nem használt ruháinkat és a gyerekek kinőtt játékait pedig szegényeknek adjuk. De ennél többet sajnos mi sem teszünk, a bűntudat emiatt olykor előjön, a remegésem viszont már rég megszünt, még érzem a számban az elolvasott cikkek kellemetlen ízét, de szépen visszaállt az ugyanaz, ami sosem volt más, ma pedig már lényegesen kevesebb, ezzel kapcsolatos cikkbe botlok.

Pedig amikor olvastam ezeket a híreket, akkor tényleg remegve aludtam el.


Aztán jött a szokásos cinizmus, de sebaj.

Majd úgyis el fog jönni az a pont, amikor a hadsereg bevonásával korlátozzák az autóhasználatot, a napi energia-, víz- és gázfogyasztást, a heti elfogyasztható hús és tejtermék mennyiségét, és akkor majd nem lehet már annyit utazni, légkondi csak a kórházak intenzív osztályain lesz és így tovább. 

De persze majd akkor is lesznek Orbánok, Trumpok és Putyinok, akik majd mindent ugyanúgy folytatnak tovább. 

Igaza volt Smith ügynöknek a Mátrixban, az ember tényleg egy vírus. 

Tovább
Üzemeltető: Blogger.