>

2020. március 26., csütörtök

Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.
Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.


Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?
Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 
Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)
Tovább

2020. március 21., szombat

Closing time

Reziliencia.

Viszonylag új kifejezés a pszichológiában, amely arra vonatkozik, hogy az ember megküzd a helyzettel. Akkor is, ha az nehéz. Vagy traumatikus. Vagy tragikus. Szóval hogy akármilyen nehéz, stresszes vagy akár horror is valami, megküzd vele, alkalmazkodik, és ami a legfontosabb: fejlődik.

Ez nem jelenti azt, hogy vágyjuk is a szart, csak azt, hogy ha már az a szar megesett velünk, akkor nem meg nem történtté akarjuk tenni, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Legalábbis érdemes megpróbálni.

Ehhez viszont beszélgetni kell róla, nem lehet elfojtani, meg kell értenünk magunkat a trauma alatt és a trauma után. Hogy tényleg tudjunk fejlődni. Úgy is hívják ezt, hogy poszttraumás növekedés.

Ma már elég komoly szakirodalma van a rezilienciának, még akkor is, ha a blogger-felület helyesírás-ellenőrzője még nem ismeri ezt a fogalmat. Ahogy mi, úgy idővel a szoftver is megtanulja majd, hiszen a reziliencia már a szépirodalomban is megjelenik, ha máshol nem, hát Edith Eva Eger A döntés című könyvében mindenképp.

Szóval.

A koronavírus-helyzet kemény.
Nagyon kemény.
Emberek tömegével fognak munkanélkülivé válni.
Nagyon sokan lesznek betegek és sokan meg fognak halni.
Nemcsak távoli ismeretlenek, hanem közeli emberek is. Barátok. Rokonok. Munkatársak.
Az emberek bizalmatlanak (még bizalmatlanabbak) lesznek egymással, intézményekkel, szervekkel.
A szociális és egészségügyi ellátórendszer le fog állni.
A gazdaság pedig komoly visszaesést fog produkálni.

És hát nem úgy van az, hogy most nyom egy pause-gombot a világ, aztán majd valamikor júliusban, mintha mi sem történt volna, újraindulunk, hanem amikor majd elindulunk, ha egyáltalán elindulunk, akkor majd minden nagyon más lesz.

Gyökeresen és végérvényesen.

Az addig tartó időszak pedig sok ember számára bizony traumatikus lesz.

Mert

  • nincs hol csordogáljon az ingyen rendelkezésre bocsátott internet, nemhogy laptopja nincs a családnak, de áram se sok, így a gyerekek nem tudnak otthon tanulni.
  • a szülők elvesztették a munkahelyüket
  • nincs mit enni
  • ha meg is marad a szülők munkahelye, nem tudnak mit kezdeni nappal a gyerekekkel, akik így viszont egész nap otthon vannak, és nem csinálnak semmit. És ez még mindig jobb, mintha kimozdulnak és valamit csinálnak.
  • a szülök frászt kapnak egymástól
  • a gyerekek nem tudnak egymással játszani
  • bántalmazás és nélkülözés van
És akkor még a rettegésről, a kiszámíthatatlanságról és a kontrollvesztésről, tehát a járvány pszichológiai járulékairól nem is beszélve.
Minden bizonyosság bizonytalan lett.
Hogy az, amit korábban biztonságosnak és alapnak vettük, amikről azt hittük, hogy az nekünk jár, arról kiderül, hogy nem biztonságos, nem biztos, nem alap, nem jár.

Közben meg sokak számára ez az időszak maga a paradicsom.

A bőven megtakarított pénzüknek köszönhetően és a home office-ba csont nélkül átálló munkájuk mellett bőven belefér a kreatív és minőségi együttlét egymással és a gyerekekkel, dugig is van a Facebook jobbnál jobb ötletekkel, reggel közös jóga, délelőtt a gyerekek egymásnak olvasnak, azalatt a felnőttek virtuális sétát tesznek a Louvre-ban, ebédet már együtt főznek, hisz épp kinyílt a kertibab és a zsálya, legjobb lesz a pisztrángra, ebéd után a gyerekek önállóan tanulnak, hisz az alternatív iskolában már bőven megtanulták, hogyan kell egyedül és felelősen dolgozni, utána pedig gyurmagurigákat gyúrnak, és abból megépítik a napjuk hangulatgörbéjüket. Szülők és gyerekek együtt. Ahol eltérés van, azt pszichodramatikusan elpantomimezik. Aztán közös ölelkezés után megterítenek, vacsi, fürdés, estimese, közös árnyjátékozás, ének, alvás. A szülők gyertyát gyújtanak, majd egy házilag kevert margarita mellett megnézik a Breeders legújabb epizódját, és csak édesen egymásra mosolyognak, hogy Timi, dejó, hogy mi nem ilyen szülők vagyunk.

De hát ez a magyar lakosság 4-5%-a.
Se.

A többieknek marad az eggyel fentebbi felsorolás.

De tanulni ebből az egészből mindenki tud.
Fejlődni mindannyian tudunk.

Megtanulhatjuk,

  • hogy most nincs zugivás
  • hogy nincs ajtóbecsapás és kimenekülés a lakásból
  • hogyan tudatosítsuk az étkezési szokásainkat
  • hogyan ne meneküljünk el a konfliktusok elől, hanem megpróbáljunk ott maradni és megoldani
  • hogy csak arra költsünk, amire tényleg kell
  • hogy kevesebb pénzből is ki lehet jönni
  • hogy nem is kell annyit utazni
  • hogy nem kell annyit meetingelni
  • hogy lehet otthon is kávézni, lehet uzsonnát csomagolni
  • hogy nem muszáj annyit éttermezni
  • hogy mire is van igazán szükségünk
  • hogy milyenek a gyerekeink (ha van)
  • hogy milyen a párkapcsolatunk (ha van)
  • hogy milyenek vagyunk mi magunk
  • hogy mit is jelent a házimunka

Ettől függetlenül most még nem tudjuk, mennyi válás és mennyi egymásra találás lesz ezalatt az idő alatt. Nem tudjuk, hány nőt fognak megerőszakolni otthon, hány nőt és hány gyereket fognak megverni, vagy hogy hány gyerek fog megfoganni. Magasabb, alacsonyabb vagy épp ugyanannyi lesz-e ezek aránya, mint amennyi egyébként lenni szokott. Nem tudjuk, hány család fog tönkre menni, Azt sem tudjuk, hogy mennyien fognak meghalni, no nem a koronavírus következtében, hanem mondjuk abba, hogy nem eszik. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz az idén érettségizőkkel, meg úgy egyáltalán ezzel a félévvel. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a barátságokkal, mi lesz az ismerkedni vágyókkal, mit lesz a kamaszokkal, akik ilyenkor nem éppen a szüleikkel akarnának lenni.

Csomó mindent nem tudunk.

Az viszont, hogy egyénileg vagy családilag akarunk-e valamin változtatni, csak rajtunk múlik.

Najó.

Főleg rajtunk.

Mert most leginkább magunkkal vagyunk és leszünk összezárva.

Itt az ideje, hogy kicsit lelassítsunk, kicsit befelé és a közvetlen környezetünkre figyeljünk.

Mert most kicsit záróra van.

Ha meg tudjuk tenni, hogy egy kicsit bezárunk, lezárunk, akkor már elmondhatjuk, hogy valamekkora poszttraumás növekedést produkáltunk.

2008-ban, amikor Lucca egyik főterén Leonard Cohen koncerten voltunk, és megszólalt ez a dal, akkor biztos voltam abban, hogy ezzel a koncertnek is vége, de közben meg nem volt, egyáltalán, hanem még jött jó sok minden.


A világunk is csak átmenetileg zár be.
A világunk csak átmenetileg záródik le.
Tovább

2020. március 14., szombat

Karanténbeli víg napjaink

Kezdjük azzal, hogy jó eséllyel karanténbeli víg napjainknak semmi köze sem lesz ahhoz, amit Faludy Györgynek át kellett élni pokolbéli víg napjai közepette.


De azért fontos azt is kimondani, hogy a koronavírus olyan kihívások elé állít, amik előtt jó eséllyel még nem voltunk. És csak remélni tudjuk, hogy mi győzünk.


Azt már tudjuk Fülöp Márta jóvoltából, hogy a különböző kultúrák, individualista és kollektivista értékeken alapuló társadalmak, a társadalmi vagy egyéni problémákat elnyomók (represszorok) vagy azokra érzékenyen reagáló személyiségek (szenzitizátor) hogyan reagálnak a koronavírusra.

Schell Gergely jóvoltából arra is kaphattunk tippeket, hogy hogyan ne csavarodjunk be a vírustól, Deliága Éva pedig 19 tippet ad arra, hogy hogyan beszéljünk a vírusról a gyerekeinkkel.

Közben színeszek felolvassák a tananyagot, Konok Péter történész online tanításba kezd, csomó múzeum online tárlatvezetést, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig online koncerteket tart, közben pedig csomóan felajánlják időseknek, hogy segítenek bevásárolni, mindenféle online közösségek jöttek létre az elmúlt 1-2 napban.

Őrült megható mindez. Fantasztikus kezdeményezések, amik azt mutatják, hogy össze tudunk fogni, létezik szolidaritás itthon is.

Mindeközben pedig nagyon sokat lesznek a családok együtt, a kollégisták haza kell, hogy költözzenek, az iskolák bezártak, sokan leköltöznek/visszaköltöznek a vidéki nagyszülőkhöz, külföldön tanuló gyerekek térnek vissza Magyarországra.

Most kezdődik csak igazán a családok éve.

Mintha hónapokon keresztül karácsony lenne.

Csak ajándék nélkül.

De sok-sok feszültséggel. Ami még ismerős is lehet december végéről, de csomó újdonság is van itt, lesz itt.

Legfőképp a bizonytalanság, az, hogy minden folyamatosan változni fog, hiszen ezzel a vírussal kapcsolatban még mindig csomó kérdőjel van az emberek és a tudósok (akik, bár emberfeletti teljesítményt nyújtanak most, mégis emberek) fejében.

És ezt bizony nem könnyű leküzdeni, nem könnyű ezzel együtt élni.

Szóval egyszerre kell együtt lennünk a családunkkal és a félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal és az ebből a két nehézségből fakadó feszültséggel.

Sokkal kevesebb énidőnek (ami ugye eleve luxuscikk, még a jómódban élők számára is) lesz, a sokkal több miidőhöz pedig kell ez-az.


És még csomó konkrét praktika is eszembe jut.

Mondom is.

  • Tök jó, ha kiépítetek valamiféle napirendet. Össze fognak folyni a napok, a gyerekek fejében mindenképp, ezért fontos, hogy megmaradjon a rendszer. Ebbe mondjuk beletartozhat akár az is, hogy hétköznap reggel a gyerekek is öltözzenek fel, ne legyenek egész nap pizsamában. Legyen jól követhető időpontja a tanulásnak, akár addig is, amíg még nem lesznek készen az iskolák az online anyagokkal.
  • Fontos, hogy a gyerekek tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, nagyszüleikkel, beszélhessenek egymással valamilyen applikáción keresztül.
  • Tök jó, ha minden nap tudtok valamennyit mozogni. Csomó youtube-videó van otthoni mozgásra, de szabadba egyelőre még lehet menni, bár a játszótereket már nem ajánlanám. De a gyerekek az ingerszegény környezetben meghibbannak, ha nem mozognak legalább valamennyit. Érdemes ezt is rendszerszinten.
  • Sok gyereket nagyon érdeklik a hírek. Lehet ennek is egy konkrét, dedikált időpontja, amikor a szülők elmondják - természetesen a gyerekek szintjén - a napi aktualitásokat.
  • Legyen egy kódszó arra, ha valaki vagy valami sok. Egy szó, amit előre megbeszéltek, és amit az ember bemondhat, ha épp egyedüllétre vágyik. És akkor lehessen neki elvonulni. Ha kicsi a lakás, akkor is. Az is jó, ha ezt a kódszót napi 2-3-nál többször nem lehet használni, és érdemes az elvonulás mértékét is korlátozni.
  • Tök jó, ha a gépezési idő (se a felnőtté, se a gyereké) nem száll el a végtelenbe.
  • Iktassatok be közös olvasást, szerintem még akár egy reggeli és esti beszélgetőkör is beleférhet (ki hogy van, mire számít a nap során, milyen volt a nap).
  • Nem érdemes csak a gyerekektől elvárni a türelmet, a felnőtteknek is rá kell állnia a türelemhullámokra.
  • 4-5 éves kortól fölfelé a gyerekek szálljanak be a háztartási feladatok ellátásába. Pakoljanak el maguk után, segítsenek teríteni és leszedni, mosógépbe is simán be tud egy gyerek pakolni, nem nagyon dolgok ezek. A főzésnek csomó része gyerekkompatibilis, fasírtgolyót gyúrni és húst klopfolni, panírozni kifejezetten élvezetes is lehet egy gyerek számára.
  • Érdemes figyelni arra is, hogy ne együnk egész nap. Sokan felhalmoztak tartalékokat, érdemes azokat nem egyből felzabálni, lehet keveset is enni és azt is érdemes rendszeresen.  
  • Érdemes leülni a családtagoknak átbeszélni az új időszakokra vonatkozó szabályokat. Legyenek ezek mindenkire érvényesek és transzparensek. Akár ki is lehet függeszteni őket a fridzsiderre, bejárati ajtóra.
Gyerekekkel sokat együtt lenni fárasztó.
Felnőttekkel és önmagukkal együtt lenni szintén.
Markánsabban előjönnek az ő hibáik, de markánsabban előjönnek a mi hibáink is, de rengeteget is tanulhatunk magunkból és a másikból. És ez jó. Szerintem tök hamar látványos lesz az, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, hogy mennyit tanulhatunk tőlük, mennyire jó velük együtt lenni.

Lesznek feszültségek, félelmek, felháborodások, az óhatatlan, de most, két napnyi karantén-tapasztalat alapján abban bízom, hogy némi odafigyeléssel, a feszültségek kontroll alatt tartása mellett szépségek is lehetnek ebben az időszakban.

Társadalmiak és családiak egyaránt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem csak a gyerekeinkkel leszünk többet együtt, de a párkapcsolatunkkal is.

És az is igényel ezt-azt.
Ott is érdemes bevezetni új szabályokat.

De ez egy apablog, nem egy párkapcsolati blog, szóval ezekre most nem térnék ki.
Tovább

2020. március 8., vasárnap

Nőnapi valóságok

A nők kapcsán háromféle valóságban élünk.
Legalább.

Az első valóságról a Magyarország Kormánya megbízatásából készült reklámszpot tanúskodik. Ez itt ni.



 E szerint a nőket az alábbi szavak írják le leginkább:

  • szenvedély
  • szeretet
  • magabiztosság
  • kíváncsiság
  • erő
  • gondoskodás
  • egyediség
  • tapasztalat
  • tudás
  • összetartás
De a film üzenete ennél összetettebb, mert azt is mondja, hogy a nők 
  • boldogak
  • kiegyensúlyozottak
  • jó anyagi körülmények között élnek
  • a bőrük színe fehér
  • egészségesek
  • szinte mindent egyedül csinálnak 
  • zömmel egyedülállók 
Szép kis valóság ez, de mégis nagyon magányos, no meg kiegyensúlyozott világ ez, de mégis mindent egyedül kell a nőknek csinálniuk.

Végtelenül hazug tehát ez a filmecske, mert idealizál, de mégis, tele van a nyomasztó valóságunkkal is. 

Eszembe jutott az Ellen egyik adása, amiben a Bill Gatesnek kell megtippelnie alapvető élelmiszerekről, hogy mibe kerülnek. És hát, végül is számokat mond, nem hintalovakat vagy színeket, szóval nem téved akkorát, de látszik, hogy a valósághoz nem sok köze van, honnan is lehetne, hiszen idejét sem tudja annak, hogy mikor tette be utoljára boltba a lábát. Valahogy így éreztem magam a Kormány filmecskéjének nézése közben is. Tényleg nők vannak benne, nem hintalovak vagy színek, szóval nem téved akkorát, de látszik, hogy a valósághoz nem sok köze van, honnan is lehetne, hiszen idejét sem tudják annak, hogy mikor láttak utoljára valódi embereket.

Mivel viszont kedves ember ez a Bill, hát drukkolt neki nagyon a közönség, segítettek is sokat, de még úgy is jócskán hibázott, de drukkoljunk mi is a Kormánynak, hátha előbb-utóbb belefutnak egy másik valóságba is.

Első lépésként lehetne ez mondjuk a Vodafone kreatívjai által kínált valóság (ez volna a második valóság), idén ők valamit nagyon megértettek. Egyrészt felvásárolták a Nők Lapja e heti számait és Ők Lapját varázsoltak belőlük, másrészt 16 hetes fizetett szabadságot biztosítanak a szülői szabadságot igénybe vevő fél partnerének is. Ami két dolog miatt is nagyon fontos. Az egyik, hogy nem kell hozzá házasnak lenni, a másik, hogy a 16 hét az bizony nem kevés. Jelenleg ugyanis a férfi 5 nap fizetett szabadságot vehet ki a szülés után. Ez meg 16 hét.

Ez persze még mindig csak a jéghegy csúcsa, de legalább előremutató.

A következő szint az, amit néhány Fővárosi Önkormányzat, néhány budapesti kerület, a BKK és pár cég értett meg a nők helyzetéből. Ők, az Amnesty International kampánya keretében nyilvánosságra hozzák a férfiak és a nők közötti bérkülönbséget. Bátor tett ez, de az igazán bátor az lenne, ha nem lenne bérkülönbség, a non plus ultra pedig az lenne, ha a nők nem ütnék bele a fejüket az üvegplafonba, hanem inkább nekik is lenne a férfiak mellett helyük az üvegliftben.

Közben meg dehogy ez a non plus ultra, ennek kéne az alapnak lennie.

És akkor már itt is vagyunk egy harmadik valóságnál, amiről egyébként a Lelki betevőre írtam úgy nagyjából másfél éve, hogy az ambivalens szexizmus lehetővé tesz egy elképesztő mértékű és méretű kettős kommunikációt.

Hogy megy ez a maszlag, hogy a szép nők, meg minden, de közben meg úgy beszélünk róluk, mintha másodrendű állampolgárok lennének. Sőt, nem csak úgy beszélünk róluk, hanem tényleg azok is. Azzá tettük őket.

És ez már a harmadik valóság.

Az a valóság, amiben a nőket megverik, megalázzák, megerőszakolják, letapizzák, tárgyiasítják, és ebben sokan semmi kivetnivalót sem találnak, azt meg aztán végképp teljesen rendben lévőnek gondoljuk, ha kevesebb esélyt kapnak, ha kevesebb pénzt keresnek, mert hát a férfiak zöme bizony szorong, ha a nőknek valami jobban megy vagy, ha ugyanúgy keresnek. Az persze már csak hab a tortán, hogy akkor is a nők végeznek minden házimunkát, ha egyébként mindkét fél ugyanannyit dolgozik.

A negyedik valóságban meg is ölik a nőket, ez is a magyar valóság, idén is volt már csomó családirtás, egy blog pedig összeszedte, hogy 2019-ben mi minden történt ezen a téren. Sokkoló.

Ez volna tehát a szexizmus ambivalens természete, amire egyébként ez a videó is tökéletesen rámutat.


Nők napja, 2020.
Ma van.

Kezdjük hát a mai ünneplést azzal, hogy hagyjuk végre azt a maszlagot, hogy a nők a szebbik nem!  Hagyjuk a hülye virágot! Nézzük inkább meg, hogy hol és mikor lehetetlenítjük őket el, és tegyünk végre ellene!

Legyen ez a nap tényleg az egyenlőségé. Meg a holnapi, meg az azutáni összes többi is.

A koronavírustól való félelmemben nem merem teljes magabiztossággal és felelősséggel azt mondani, hogy menjen mindenki el a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene által szervezett mai rendezvényre, de tudni róla nagyon fontos, mert azt hiszem, a nőnapot a maga komplexitásában fogja megmutatni.
Tovább

2020. február 27., csütörtök

Újvilág szimfónia

Este van, már megvolt a meseolvasás, a gyerekek az ágyban fekszenek, csend van a szobában, csak egy halk fényű lámpa világít, hogy ne legyen teljesen sötét. A fotelban ülök, scrollozom a telefonomon, szóval igen, az is kicsit világít, közben azon gondolkodom, hogy milyen abszurd is ez az egész. Megsülünk a bolygónkon, itt az új NAT, rohad az egészségügy, rengeteg a családon belüli erőszak, gyöngyöspatai romák, börtönkörülmények és hát itt a koronavírus. Vagy nincs itt. Máshol van. Mindig minden máshol van. Itt minden mindig rendben van. Vagy nincs. Vagy nem mondják. Vagy nem nézik. Vagy rosszul nézik. Nem tudom, mit csinálnak, nem tudom, mit csináljak.

Mert közben minden megy a maga útján tovább. Még mindig a fotelben üldögélek, énekelek egy Jarvis Cocker dalt 2006-ból, hamis, ahogy mindig, aztán odaülök a fiam mellé az ágyra, kicsit simogatom a fejét, úgy énekelek egy József Attilát, aztán átmegyek a lányom ágyához, ő Radnótit kap a simogatás mellé, mindkét dal hamis, természetesen, de hát ők így ismerik ezeket a verseket, nem reklamálnak. Aztán kijövök, mert fel kell készülnöm a másnapi Egészségpszichológia előadásomra.

Minden megy a maga útján. Mintha mi sem történt volna.

Olvasom a másnapi téma elméleti háttérét, gyártom a ppt-t, illetve csak azt hiszem, hogy készülök, mert igazából közben azon gondolkodom, hogy mik is azok a tartós élelmiszerek. Azokból milyen kajákat lehet előállítani. Mármint olyanokat, amiket a gyerekeim is megesznek. A paradicsomos és a tonhalas tésztánál ki is fogyok. Aztán eszembe jut, hogy kikkel fogtam aznap kezet. Nem kéne az egész lakást átmosni fertőtlenítő krémmel?

Ha nem is változott sok, a családunkat most már nem mi magunk, hanem a kézfertőtlenítőink reprezentálják. Fiam, tolltartót, uzsit, kézfertőtlenítőt elraktad? Apuuuu, hol a kézfertőtlenítőm? Nem tudom, a sajátomat sem találom. Lányom, fogmosás, kézfertőtlenítés, ne a kezedbe köhögj!

És hát ha már ennyit beszéltem a családomról, akkor be is mutatnám magunkat, eljött ennek is az ideje, íme tehát a feleségem és a gyerekeim (remélem, látszik a gendersemleges nevelés), a nappali szőnyegén állunk.


De akkor most tényleg.

József Attila, Jarvis Cocker, Radnóti Miklós, empátia, együttműködés, szolidaritás vagy kiképzőtábor, lőtéri helyzetek, erősítés, kravmaga.

Mit tegyen a tudatos szülő? Hogyan készítsük fel a gyerekeinket arra, amiről nem tudjuk, hogy lesz-e, úgy, hogy közben azt is érezzék, hogy biztonságot tudunk nekik teremteni? És hogy ne csak megteremtsük azt a biztonságot, hanem még érezzék is, hogy biztonságban vannak?

És nem csak mi vagyunk a kérdés, hanem a közoktatás is. Tényleg azt és úgy kell még tanulni, ami az új NAT-ban van? És most nem is a szakmai ellenérvek tucatjára gondolok (mert igen, mindenféle kásleri fantázia ellenére, igenis sok kritika érte és éri a NAT-ot), hanem arra, hogy nem kéne-e inkább teljesen átalakítani az iskolákat valami olyasmivé, ahol a gyerekek megtanulnak aratni, vetni, főzni, túlélni, gazdálkodni, a megemelkedett tengerszintű vizekben úszni, víz és hús nélkül sokáig ellenni, bírni a legkülönbözőbb rovarok csípését és így tovább?

Miközben pedig ezen gondolkodom ahelyett, hogy már rég elkezdtem volna az órámra készülni, azon veszem észre magam, hogy eszembe jutnak a nap folyamán tapasztalt kétségbeesett és kevésbé kontrollált pillanataim, amikor, mint Denzel Washington tette a Philadelphiában, én is néztem, mihez nyúlnak körülöttem a Tom Hanks-ek, akik közben, ki tudja, tényleg fertőzöttek-e, meg hát nem is biztos, hogy elég csak ugyanazt megfognunk ahhoz, hogy én is beteg legyek.

Őrület.

Mindenesetre a kényszer gondolkodás és a szorongó mindennapok megérkeztek, s ha mindenki pánikol, akkor nehéz nem kapcsolódni, hiszen én mondhatom, hogy ráérek még lisztet venni, ha egyszer a nagyobb és frekventáltabb budapesti boltok már kiürültek.

Ha még eggyel hátrébb lépek, akkor ez a játékelmélettel és konfliktushelyzetek megoldásával, illetve azok modellezésével foglalkozó szociálpszichológusuk melegágya, fantasztikus lenne ezt a témát jó hamar kutatni, csodálatos visszajelzés ez az emberiség számára.

De közben nem tudok sehova sem lépni, topogok a spájzban és a konzervek előtt a boltban, hogy akkor már most szeressem-e meg a löncshúst vagy még azért ráérek vele egy kicsit.

És kicsit azt hiszem, hogy ez bizony nem valami fura és bizarr disztópia, hanem ez maga a jelen.

Ezt kell megszokni, ebben kell élni, ez van most.
Tovább

2020. február 23., vasárnap

Together we stand, divided we fall

Cseh Tamás 1979-ben írta meg a Ten Years After című dalát, amiben ugye azt énekli, hogy tíz év múlva majd már ne úgy legyen, ahogy akkor volt. 1995-ben, ami hát nem tíz évvel lett azután, még mindig eléggé ugyanúgy volt minden, vagy a franc tudja, talán úgyabbul, 1979 nagyon nem olyan volt, mint 1995, sok minden sokkal rosszabb volt, sok minden meg jobb, mindenesetre Cseh Tamás 52 lett, és ezen alkalomból csomóan megünnepelték őt a Merlin Színházban. Többek között az Ando Drom is, a Ten Years Afterbe pedig belekombinálták a Zöld az erdő című Bari Károly versből lett Cigány himnuszt is.

Elég megható.


Azóta eltelt 25 év.

Nem ten years az, hanem twentyfive.

És cigánynak lenni - legalábbis azt hiszem - nem lett jobb.

Most legalábbis, ha egyelőre még csak szóban is, de megteremtődött az intézményesült rasszizmus lehetősége. Eddig is volt neki sajnos tere, de soha ennyire kimondva a magyar demokrácia 30 éves történetében még nem volt.

És én most igazán kivagyok.

Olyan, mintha a 30-as években élnék.

De nem a 30-as években élünk, hanem 90 évvel később, amikor már bőven van EU, abban benne is vagyunk egy ideje, túl vagyunk egy holokauszton, egy Srebrenicán, egy Darfuron, egy Ruandán, meg még ki tudja, hány genocídiumon, de ebből nem tanultunk semmit.

Tizenegy évvel vagyunk túl a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozaton. És nem tanultunk semmit abból sem.


Ahogy korábban, most is ugyanazok a szereplők. Vannak az elkövetők, vannak az áldozatok és vannak a szemlélők. No meg vannak az ellenállók, a lázadók is.

Most pedig eljött az ideje annak, hogy válasszak.

Áldozat aligha lehetek, hiszen nem vagyok cigány. Elkövető szintén nem nagyon lehetek, mert finoman szólva sem értek egyet azzal, ami történik, passzív szemlélő meg nem tudok lenni, de hát mégis az vagyok, azzá válok.

Marad hát a lázadás, ellenállás, de azt meg nem tudom, hogyan kell csinálni. Fogalmam sincs, mit tehetnék.

Így aztán passzív elkövető és passzív szemlélő is leszek, természetesen annak ellenére, hogy nem vagyok roma, áldozat is vagyok, minden szándékom ellenére épp az nem vagyok, aki lenni szeretnék: ellenálló. 

És azt sem tudom, hogy ezt az egészet hogyan magyarázzam el a gyerekeimnek. Akik kérdeznek, akik érteni akarnak, akik érezhetően egy egyenlő és igazságos világban akarnak élni. Mert az ő olvasatukban a dolog annyira egyszerű. Nekik a bőrszín tényleg semmi mást nem jelent, mint egy embernek a bőrének a színét. Nem bír információval.


Azt persze ők is értik, hogy van szegénység, meg van éhezés, meg van félelem és rettegés, de hogy mindez miért és hogyan függ össze a bőr színével, azt nem értik, mert azt mi sem értjük.

Mert még ha következetlen szülők is vagyunk, arra azért eléggé figyelünk, hogy bármi is történik velük, velünk vagy a tágabb környezetünkben, akkor igyekszünk megnézni a tágabb kontextust is.

Mert a dolgok csak úgy válnak érthetővé és teljessé.

De ez kevés.

Mert a baj ennél most jóval nagyobb.

Mert itt most nem csak a hazai cigányságról van szó (akik nem mellesleg magyarok is), hanem arról is, hogy ha ezek az emberek nem kapják meg a független magyar bíróság által megítélt kárpótlást, akkor vége, akkor tényleg vége a demokráciának Magyarországon.

És azt aztán tényleg nagyon nehéz lesz megmagyarázni a gyerekeimnek.

Magunknak meg aztán pláne.

(A kép a gyerekeim által gyártott transzparensről készült. Ma ugyanis volt egy tüntetés a szabad bíróságokért és a szabad Gyöngyöspatáért, amire családilag elmentünk. A gyerekek kitalálták, hogy készítenek egy plakátot, a koncepció és a dizájn a fiamé volt, amit aztán a lányom megrajzolt.)
Tovább

2020. február 11., kedd

A házasság hete

Vasárnap volt a házasság napja, hétfőtől pedig a házasság hete van. Négy kontinens huszonegy országában. 

Épp ebben a szent pillanatban is.


Mindez pedig csodás, hiszen a házasság jó, a házasság kell, a házasság biztonságot nyújt, a házasság szimmetrikus, a házasság hűséget jelent, a házasság örök, a házasság őszinteségen alapul, a házasság mindenki számára egyformán hozzáférhető, a házasság a feltétel nélküli szeretet netovábbja, meg még csomó minden is a házasság, amiről nem is tudtam, tessék szépen elolvasni a Házasság hete honlapján.

Mert bizony, még honlapja is van neki.

Egyetlen dolgot nem értek csak. Hogy 2020-ban mégis mi a francért kell propagálni a házasságot?

Vagy ha már propagáljuk, akkor az mégis hogy lehet, hogy melegeknek nem lehet? Az mégis hogy lehet, hogy nők ezrei nem tudnak kilépni roncsoló házasságukból? No és az mégis hogy lehet, hogy ennyire nagyon sokan boldogtalanok a házasságukban? Hogy ennyien lépnek félre, ennyi házasság végződik válással? Ezek megváltoztatása miért nem célja a házasság hetének?

Vegyük már észre, hogy nem a házasság a cél, hanem a jó kapcsolat. A bizalom. A biztonság. Az elfogadás. A szeretet. A megértés. Az egyenjogúság és az egyenrangúság. Ezek pedig ma már mennek házasság nélkül is.


Elolvastam a napokban Dragomán György, Doffek Frontembermegmondja Gábor és Steiner Kristóf házassággal kapcsolatban megfogalmazott gondolatait, akik közül oké, csak az utóbbi kettő írt most, a házasság hetével kapcsolatban, szóval inkább csak Doffekre és Steinerre reagálnék.

Ők is okosakat és szépeket, meghatóakat írnak, de egy dolog miatt mégis furán éreztem magam, miközben olvastam ezeket a cikkeket. És ugyanez az érzésem volt a sok, házasságnapjás, házassághetés poszt nézegetése közben is.

Hogy mégis mi a franc is ez?

Mert rendben, nem akarják megmondani, hogy házasodjak össze, meg azt sem akarják megmondani, hogy a házasság jobb, mint a nem házasság, de hol van bármelyik cikkből (főleg a kifejezetten a házasság hete alkalmából íródott kettőből) a társadalmi érzékenység? Megmondóemberek, véleményformálók ők, akik egy szót sem ejtenek a melegek hazai jogaikról, az egyenlőtlenségen alapuló házasságokról, az elképesztő mennyiségű családon belüli erőszakról, arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak Magyarországon a házas nők, a házasságból kilépni vágyó, komoly anyagi függésben lévő nők meg aztán pláne, és hát sőt, még amikor külön fel is hívják a figyelmemet arra, hogy a házasság nem cél, akkor is ott van, hogy eszköz.

De mégis mire eszköz a házasság?

Semmire.

A házasság nem egy lépés valami felé és nem is valaminek a célja.

Vagy mit tudom én, hogy lépés-e, mit tudja bárki, hogy lépés-e. Van, akinek igen, van, akinek nem, abban viszont azért biztos lennék, hogy senkinek sem attól teljesedik be a kapcsolata, hogy volt egy esküvője valamikor. Az addigi életének lehet emlékezetes és csodás csúcspontja, az addigi élete beteljesülhet az esküvővel, de egyrészt még egy jól sikerült esküvő sem alapja egy kapcsolatnak, másrészt pedig hát aztán is van még élet. És az az élet komoly munkával lesz teli.

Szóval az, hogy két ember házas, mindössze egyetlen dolgot árul el arról a kapcsolatról. Azt, hogy az a két ember házas.

Ettől még lehet fontos a házasság intézménye, és a társadalomnak és a jogrendszernek meg is kell teremteni arra a lehetőséget, hogy azok, akik össze szeretnének házasodni, összeházasodhassanak, ugyanakkor arra is, hogy akik viszont nem akarnak, azoknak a jogaik és lehetőségeik semmilyen módon se csorbulhassanak a házasokéhoz képest.

És bizony, a házasság hetén, ha már egyszer van ilyen, erről is beszélni kell.

Joaquin Phoenix is elfogadhatta volna az Oscart úgy , hogy csak meghatódva megköszöni a díjat, de ő akkor már kihasználta az alkalmat arra, hogy kicsit társadalmi kérdésekkel is foglalkozzon. Natalie Portman is felvehetett volna egy méregdrága, de semmilyen ruhát ugyanerre a gálára, de nem, ő egy olyan méregdrága ruhát vett fel, amin közben a negligált női rendezők neveit lehetett elolvasni.

Szóval ne a házasságot propagáljuk, hanem a figyelmet. A kommunikációt. Az őszinteségen alapuló bizalmat. A bizalmon alapuló őszinteséget. A hitelességet. A törődést. A toleranciát. A sokszínűséget. Az elfogadást. A szolidaritást. Az empátiát. Az egyenlőséget.

És még akkor is csomó dolgunk lesz.

Mert egy jó kapcsolat, akár házasságról, akár másfajta együttélésről van szó, bizony komoly és folyamatos munka.

De megéri.

(Kép forrása)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.