2018. június 18., hétfő

Vállvetve apával


Ma bevittem a fiamat a melóba, mondta az Imre, a Bedő, hogy az jó lesz, hogy ismerje meg, hogy mit dolgozom. Kicsit furcsálltam, de mindegy, ha azt mondja, azt mondja. Eléggé fújt a szél az árokban, még koromsötét volt, hajnali négyre vitt ki minket a Žuk, parlagfű, ma azt irtottunk közmunkában. De nem sokáig, mert Zsolti allergiás, mentünk is a kórházba, ügyelet, a Žuk alig indult, a hajnali keléstől és a fuldoklástól hullafáradtan és kimerülten pihegett a Zsolti az ölemben, én pedig reszkettem a félelemtől, hogy akkor most mi lesz, közmunkából kibasznak, a fiam a halálán, a nejem megöl, jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.


Ma bevittem a lányomat dolgozni, itt van ez a Bedő Imre, ő mondta, hogy jó ötlet, és hát tényleg, van vagy 132.000 követője annak, amit mond, hát követem én is. A iskolának már vége, most osztályozzuk a gyerekeket, hálistennek ez nyugodt órákat jelent a tanáriban. Érts: mindenki kurvára üvölt, azt se tudjuk, hol áll a fejünk, melyik a Timi és melyik a Tomi, nem, az a Tami, keverem, hogy matekból szar vagy pont nem, rendesen ideges vagyok én is, és akkor ott üldögél cukin az ölemben a Hanna, de aztán elege lesz, már nem olyan cuki, tabletet hisztizik vagy telefont, jönnek a kollégák, ne add neki, az kokain*!, add neki, semmi baja nem lesz, ha egy órácskát játszik, de nem egy órácska volt az értekezlet, az egész baszott nap ráment, a youtube meg pornóba váltott, míg mi a tesijegyeken mentünk végig. Nem is láttam Hannát, háttal ült, csak hallottam, hogy ez bizony nem Bogyó és Babóca, hogy ez bizony gecire nem a Pogány Judit hangja. Jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.

Természetesen nem a közmunkára kényszerülőn és nem is a pedagóguson élcelődöm, szó sincs róla. Hanem az ötleten. Nem azért vettem elő a közmunkást és a pedagógust, mert vicces lenne közmunkásnak vagy pedagógusnak lenni, hanem azért, mert elég sok közmunkás és elég sok pedagógus van az országban. De persze elővehettem volna még a bolti eladót, a tárgyaló ügyvédet, az utcaseprőt, a műtő orvost, a körfűrészelő asztalost, a klienseivel üldögélő pszichológust, a gyártósor mellett dolgozó csomagolót, a stresszes műszakvezetőt, az atomerőműben dolgozót, a titkosszolgát, Bedő Imrén kívül szinte bárkit, aki nem akkor hagyja abba a munkát egy kis cukiskodásra, amikor csak akarja, meg bárkit, aki nem veszélyes helyen termeli a GDP-t.

via GIPHY
Mert mintha a hazai átlag nem egy cuki co-working spaceben, babzsákfotelek és csocsóasztalok között, határidők nélkül dolgozna.

Pedig az ötlet tök jó. A Férfiak Klubja rosszat biztos nem akar.

Szóval igen, ismerje meg a gyerek, hogy mit dolgozik a szülő. Nem csak az apa, hanem az anya is, vagy a nevelő, tökmindegy. Beszéljen róla otthon, beszélgessenek foglalkozásokról, arról, hogy milyen fontos a tanulás. No, nem a tananyag elsajátítása, mert az hosszú távon inkább mindegy, hanem az, hogy megtanuljon tanulni, hogy később az lehessen, ami csak akar.

Csakhogy a ma dolgozó emberek zöme nem az lett, ami lenni akart, hanem azt dolgozza, amit kapott. Ha egyáltalán van munkája. Sokan pedig nem szeretnek dolgozni, sokan csak azért dolgoznak, hogy legyen mit enni. És sokan tapasztalják azt, hogy bár dolgoznak, mégsincs mit enni.

A Férfiak klubjának 132.000 követője van.

Az komoly felelősség.

És most próbálom azt a hihetetlen magas labdát nem lecsapni, hogy a Férfiak Klubja által ültetett "férfi felelősség" fája nemes egyszerűséggel elszáradt, hanem csak annak szeretnék hangot adni, hogy az országunk nem egy szűk elit.

És ez még ennek a blognak is hatalmas problémája, izzadok is amiatt rendesen, hogy akkor az, amit mondok, gondolok, írok, az kinek szól, ki veheti magára, ki szeretné magára venni, de esélyes sincs rá, ki az, akinek eszébe sem jut, hogy magára vegye, ugyanis semmi sem jut eszébe az alváson és a munkán kívül.

Az apák tehát attól még nem lesznek vállvetve a gyerekeikkel, ha június harmadik vasárnapja utáni hétfőn beviszik a munkahelyükre a gyerekeiket. Erre akkor lenne esély, ha az apák kapnának a társadalomtól és a kormányzati törekvések révén lehetőséget arra, hogy otthon is lehessenek. Ha nem kell egy macsó böfögéssel palástolni, ha úgynevezett érzelmeik is vannak. Ha a munkahelyek és a konzervatív társadalmi elvárások nem zsigerelnék őket ki, és ha ezek az elvárások nem mondanának ellent azoknak az esetleges belső motivációknak és párkapcsolati ambícióknak, hogy ők bizony szeretnének a gyerekeikkel is lenni.

Sok családnak egyébként valóban probléma, hogy nem tudja hová tenni a gyerekét a rendkívül hosszú szünidőben, vagy akkor, amikor már nem beteg, de még nem mehet iskolába, óvodába. De egyrészt ezt a kérdést nem fogja megoldani az az egy nap, másrészt viszont ha mégis csak ez az egy nap kell hozzá, akkor inkább legyen az, hogy az apák napja nem június harmadik vasárnapjára esik, hanem június harmadik vasárnapja utáni első hétfőre, amikor az apák szépen otthon is maradnak az iskolai szünetben rekedt gyerekeikkel.

Meg bármikor, amikor szükség van erre.

Mert végre lehetővé teszi nekik ezt a társadalom, a genderelvárások, a munkahelyi elvárások és a belső elvárások.

Egy olyan világban, ahol az emberek szeretnek dolgozni, mert megbecsülik őket anyagilag és szakmailag is, ott a munkahely pedig rendezzen szépen nyílt napot, gyereknapot, bármit, amikor a gyerekek megnézhetik apjukat, anyjukat munka közben.

Egy olyan ország pedig, amelyik ettől fényévekre van, inkább arra törekedjen, hogy ne legyen ilyen messze, ne pedig arra, hogy az szülők ezt a fertőt mutagossák a gyerekeiknek.



* Arról még azért lesz majd szó egy következő posztban, hogy a kokain tényleg telefon-e.

Tovább

2018. június 16., szombat

Apák napja

Közeleg.
Holnap lesz.
Minden évben van belőle egy.
Ahogy anyák napjából is.

De valahogy az egész mégis tökmás.

Az anyák napja nem ugyanaz az anyák számára, amint az apák napja az apák számára.
Arról nem is beszélve, hogy az anyák napja nem ugyanaz az apák számára, mint az apák napja az anyák számára.

Az anyák napján az anyák azt remélik, hogy kicsit fellélegezhetnek. Kapnak virágot, elmehetnek egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) kozmetikushoz, tornázni, vásárolni, talán barátnőkkel is találkozni, valamit csinálni, amitől végre nőnek is érezhetik magukat, nem csak anyának.

Najó.

Nem leszek ennyire cinikus.

Inkább módosítom arra, hogy az anyák ilyenkor végre csinálhatnak valamit, ami nem az anyaság. Söröznek, pasikat stírölnek, focimeccset bambulnak.

Na, csak nem megy a cinizmusmentesség, inkább nem is próbálkozom tovább, hanem átmegyek a gyerekekre. Akik igyekeznek több türelmet adni, megbecsülni az anyjukat, kevesebbet kérnek, többet adnak, vicceskednek, kedveskednek.

De az apákra is szükség van anyák napjakor. Ők egyrészt bevonják a gyerekeket, hogy az anya tehermentesülhessen, másrészt pedig igyekeznek eleget tenni annak a valaminek, amit az anyák anyák napján csinálni akarnak. Megengedik, hogy bebasszanak, bókolnak a külsejüknek, elismerik szépségüket és neadjisten még arra is odafigyelnek, hogy este, szex közben a nőnek is legyen orgazmusa. Elmosogatnak, bevásárolnak, szépen besegítenek.

Vagy ez a nők napja? Most már teljesen összezavarodtam.

Az apák napja egész más.

Ott az apa végre apa lehet. Sőt, ott végre apának kell lennie. Tehát minden olyasmit csinál az apa apák napján, amit az anya minden nap, kivéve anyák napján.

Szóval igen, ezért nem tudok nem cinikusan az apák és az anyák napjához hozzáállni.

De persze ez csak a társadalmi szint.

Egyéni, családi szinten, erről már többet is írtam, nekem igenis fontos az anyák napja és igenis fontos az apák napja is. De értelme csak akkor van, nem csak társadalmilag, hanem családilag is, ha az apák napja üzenete az apák napján túl is érvényes tud maradni.

Amihez persze az is kell, hogy az anyák is csinálhassák az év többi napján azokat a dolgokat, amiket anyák napján csinálnak.

Tehát akármilyen abszurd is ezt kívánni, de az apák napjának csak azt a célját tudom értelmezni, hogy ez egyszerre segítse az apákat abban, hogy többet legyenek apák és azt is, hogy az anyák meg lehessenek kevesebbet anyák.

Szóval boldog apák napját minden apának!
És persze gyereknek, anyának!

Mindezt pedig szeretném egyrészt ezzel a hibátlan és nagyon fontos, edukatív képregénnyel, másrészt pedig tökéletes apával, a már többször hivatkozott This is Us (Rólunk szól) Jack-jével kívánni.

Aki sajnos annyira tökéletes volt, hogy ... na de ez spoiler lenne, szóval inkább csak mutatom az ide vonatkozó gif-et.
via GIPHY

De ami minden cinizmusnál és szarkazmusnál is fontosabb, hogy tényleg látszódjanak jobban és többet az apák, hogy tényleg lássák többen és jobban az apákat. És ha ehhez az apák napja kell, akkor legyen apák napja.

De akkor ne csak holnap, hanem minden nap. És ne csak május első vasárnapja legyen anyák napja, hanem minden nap. Még ha a két ünnep célja más és más, akkor is. Mert ha mindkét nap minden nap lesz, akkor azzal - legalábbis társadalmi szinten - hosszú távon meg is szűnhetne ez a két ünnep. Egyéni/családi szinten viszont bármelyik család bármelyik napon ünnepelhetné attól függetlenül is, hogy társadalmilag a cucc már nem indokolt.

De ettől még szupermessze vagyunk, szóval ünnepeljünk!

Menjetek hát el holnap a UNICEF apák napi rendezvényére, nézzétek meg a hozzá készült megható videót illetve küldjétek el a saját apa-sztoritokat ide.
Tovább

2018. június 14., csütörtök

A függetlenség napja


Rettenetesen büszke voltam magamra, hogy hét és fél évesen, első általános második félévétől egyedül jártam iskolába, pedig majdnem fél órára volt az iskola. Aztán arra is büszke voltam, hogy hetedik végén Attila barátommal több, mint egy hetet kettesben nyaralhattunk a siófoki házukban. Hosszú heteken keresztül kellett rábeszélnem a szüleimet, de végül sikerült. Életem egyik legjobb milánóiját csináltuk löncshúsból és sűrített paradicsomból, a kész pépre temérdek sajtot reszeltünk, és még ma is érzem a számban a briós ízét, amit a közeli pékségben vettünk reggelire. Egyik reggel ő vásárolt be, másik reggel én.

A szüleim önállóságra neveltek, én pedig alig vártam, hogy ezekben a dolgokban önálló legyek, és azt hiszem, nem elég, hogy soha nem éltem vissza a szüleim bizalmával, de azt hiszem, soha nem is akartam olyanban önálló lenni, amiben ők még nem akartak nekem önállóságot adni.

via GIPHY

De hát '89 és '94 nem ma volt, én pedig nem a szüleim vagyok, most nagyobb és gyorsabb a forgalom, több az ember és a veszély, kevesebb a bizalom az emberekben és magamban is, tudja hát a franc, mikor, hova és mire engedhetem egyedül el a gyerekemet.

Az viszont, hogy én nem tudom, nem jelenti azt, hogy ezzel a többiek is így vannak. Az NN Biztosító reprezentatív kutatásában arra a kérdésre, hogy milyen korban engednék el nyugodt szívvel egyedül a gyereket iskolába és onnan haza, a szülők többsége – közel 60 százalék – a 8-11 éves kort jelölte meg ideálisnak. Nyilván nem mindegy, hogy hol van az az iskola, át kell-e szállni, megközelíthető-e egyáltalán tömegközlekedve vagy kocsi kell hozzá, esetleg a szomszéd faluban van, kocsi pedig nincs. A fiam iskolája 242 gyereklépésre van, sokszor csak lekísérjük a kapuig, utána már el merjük egyedül engedni. Feltéve, hogy ő is szeretné.

Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy a nem elengedés vagy nem megengedés miről is szól. A gyerekünkben nem bízunk, magunkban vagy a társadalomban? Még ha nem is tudunk egyértelműen ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor is érdemes rajtuk kicsit elgondolkodni.

Mert valakiben nem bízunk, az biztos, végsősoron pedig bármikor vissza lehet oda jutni, hogy tulajdonképpen magunkban nem bízunk. Akkor ugyanis, amikor nem engedjük el valahova a gyerekünket, akkor miért is tesszük ezt? Ha benne nem bízunk, akkor azt csak azért tehetjük, mert nem hisszük el, hogy korábban akár jól is csinálhattunk valamit. Hogy sikeresen építettük ki a gyerekeink felettes énjét, illetve hogy a gyerekünk olyan felettes ént épített ki magában, ami nekünk is tetszetős. Szóval, hogy az alapokat jól fektettük le. Ha pedig a társadalomban nem bízunk, akkor szintén felmerül a kérdés, hogy mit tettünk mindaddig, ami miatt azt hisszük, hogy a gyerekünk máshogy cselekszik nélkülünk, mint velünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy sötét sikátorokba kellene leküldeni az éppen szobatisztává vált gyerekünket, hogy ugyanmár, hozzon egy doboz cigit. Viszont általában az a tapasztalat, hogy a gyerekek csomó mindenben sokkal önállóbbak, mint azt hisszük, sőt, a gyerekek igénylik is az önállóságot, nekünk csak az a feladatunk, hogy eldöntsük, hogy az, amire igényük van, adekvát-e.

Az már egy következő kérdés, hogy nem biztos, hogy a gyerekünk ugyanabban és ugyanúgy szeretne önállósodni, mint ahogy azt mi elképzeltük. Simán előfordulhat tehát, hogy elsős gyerekünk már egyedül szeretne iskolába menni, esetleg lemenni a boltba, mi viszont már azzal is elégedett lennénk, ha beágyazna maga után, vagy, ha a fürdés előtt levett ruháit nem a földre hajítaná, hanem a szennyesbe. Ő viszont erről, mi meg, hát, az előbbiről nem nagyon szeretnénk hallani – bár ez nyilván leginkább az iskola és a bolt közelségén múlik.

Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezekről a dolgokról bizony lehet egymással beszélgetni is. Hogy ő miért szeretné már, mi miért nem szeretnénk még, no meg persze mi miért szeretnénk már, ő viszont miért nem szeretné még .

Ha pedig elég jó az illeszkedés szülő és gyereke között, és ha még egy kis szerencséjük is van, akkor még akár az is lehet, hogy a szülői és a gyereki alrendszer összeérnek és nagyjából ugyanabban, ugyanakkor és ugyanúgy akarják a függetlenséget.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább

2018. május 23., szerda

A bevonás szabályai

Megkérdezzem a véleményét? 

Beavassam a döntéshozatali folyamatba? 

Mikor szóljak egy változásról? Amikor már tudom, vagy csak akkor, amikor aktuális lesz? 

És mi van, ha nem tetszik neki a döntésünk? 

A kérdések teljesen jogosak, válasz meg nyilván nincs. 

Már csak azért sem, mert leginkább életkor, téma és szülő-gyerek illeszkedés kérdése az egész. De mégis, mintha csomó döntési helyzetből kihagynánk a gyerekeinket, amibe pedig simán be lehetett volna vonni őket, ami pedig nem tartozik rájuk, ott meg kikérjük a véleményüket. 

De hát csomó egyéb helyzetben sem tudjuk belőni a gyerekeink életkorát, miért éppen ebben találnánk el? 

Jótanácsként éppen ezért leginkább azt mondanánk, hogy a gyerekekkel érdemes beszélgetni, érdemes tőlük megtudni a véleményüket. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen köztünk kapcsolat, hogy beszélgessünk egymással, hogy megismerjük őket és ők is megismerjenek minket. 

De fontos tudni, hogy a túl komoly döntésekbe való bevonás akár meg is ijesztheti a gyerekeinket, elbizonytalaníthatja őket, megkérdőjelezheti bennük a szülői kompetenciánkat, még akkor is, ha számukra ezek a szavak ismeretlenek. 

Éppen ezért ésszel kell bánni azzal, hogy mennyi mindent adunk ki magukból. Mondom ezt azért is, sőt, főleg azért mondom, mert a korábban már hivatkozott, reprezentatív NN Biztosító kutatásából az derült ki, hogy a szülők 78%-a „fontosnak tartja, hogy gyerekükkel teljesen őszinték és nyíltak legyenek, még akkor is, ha kisebb korban még nehezebb neki megmagyaráznunk bizonyos dolgokat"

Persze, fontosnak tartom, hogy csomó szempontból partnereink is legyenek a gyerekeink, fontos, hogy bevonjuk őket a család életébe, de hát közben meg azért mégiscsak volna köztünk valamiféle hierarchia. Egy-egy beszélgetés előtt éppen ezért azt lenne leginkább fontos magunkban tisztázni, hogy valójában mit is akarunk a gyerekeinkkel megbeszélni és azt is, hogy pontosan miért akarjuk velük azt megbeszélni. Ha pedig mindezekre megvannak a válaszaink, akkor még azon is elgondolkodnunk, hogy milyen mélységben érdemes a gyerekeket bevonni, mennyire kell a részleteket tudniuk.

via GIPHY

Mondjuk, azért semmiképp se osszunk meg valamit a gyerekeinkkel, hogy ők döntsenek valamilyen felnőtt ügyben. Hogy levegyék rólunk a terhet. Hogy összebékítsék a szülők közötti ellentéteket. Idén akarsz iskolába menni vagy maradnál még egy évet oviban? Most szeretnél kistesót vagy inkább csak jövőre? Anyád szerint most már lassan azért próbálkozhatnánk, de én meg még csak most szoktam meg, hogy te vagy

Persze, ezek szélsőséges, és talán nem is létező példák, de arra azért jól rávilágítanak, hogy mindent azért tényleg nem érdemes a gyerekekkel megbeszélni. Még ezeknél kevésbé abszurd példákkal is bőven túl lehet lőni a célon, érdemes tehát komoly önvizsgálatot tartani mielőtt kikérjük a véleményüket. 

De a fenti, kitalált mondatokat azért át lehet alakítani valami hihetőbbe, valami olyanba, ami megfelel a jelenben elképzelt gyerekképnek, ami beleillik a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, amelyikben azt hisszük, hogy mindkét fél kompetens. 

Ezek a mondatok valahogy így hangoznak: 

Hogy érzed magad az óvodában? Megy már valaki iskolába? Mit gondolsz? Nekik milyen lesz ott? Aha, hogy szerinted hiányozni fog nekik a sok játék.
Biztos észrevetted már, hogy a Mama mostanában érzékenyebb, talán azt is, hogy kicsit gömbölyödik. Tudod, ez azért van, mert kistestvéred lesz. Akarod megsimogatni a Mama hasát? Képeld, az is lehet, hogy kicsit érezni fogod a lábát vagy a kezét.

Szóval egyrészt fel kell készülni, mielőtt megszólalunk, másrészt pedig olyan csomagba kell pakolni a mondatainkat, amikkel legalábbis nem ártunk. Aztán persze úgyis ki fogja bontani a gyerekünk a csomagot, efelől semmi kétség ne legyen, de semmi akadálya annak, hogy újra és újra becsomagoljuk a mondatainkat. 


A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább

2018. május 20., vasárnap

Fekete lyuk

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek, lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszönök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni. Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza. Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek. Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

És akkor.



Most nézzük, ez a remek, szép és talán sok esetben ismerősnek tűnő, talán kicsit sarkos, de azért mégis átlagos történet - fekete lyukként - mi mindent nyel el.

Jöjjön tehát még egyszer ugyanez.

De előtte, hogy erre miért is van szükség.

Egyrészt mert sosem árt újra és újra írni és beszélni az érzelmi házimunkáról, láthatatlan munkáról.

Másrészt mert olvastam egy cikket a kiejthetetlen nevű qubit-en arról, hogy mennyire széjjeldiszkrimináljuk a nőket, érdemes, de szomorú tanulmány, harmadrészt azért, mert voltam az Éva Psziché Esten, amin a Bánki Gergő és a Janklovics Péter felolvastak részleteket Janikovszky Éva A lemez két oldala című könyvéből, ami arról szól, hogy ugyanannak a történetnek, ugyanattól az embertől érkező olvasatait halljuk különböző helyzetekben. És hát ugyanaz a férfi egész másképp beszél az előléptetendő nővel a munkahelyén, mint ugyanerről a nőről otthon, a feleségének.

A munka 1978-as, az azóta eltel 40 évben bizonyára jóval jobbfejek lettünk, meg minden, meg a franc tudja, de az arányban nem sok minden változott. Hogy papíron értjük ám mi ezt az egész emancipációt, de azért otthon inkább emancipunciként beszélünk róla. Ha egyáltalán.

Végül pedig, negyedrészt, tegnap a boltban láttam egy nőt, vállán egy textilszatyorral, amin a következő felirat volt olvasható: Az igazi férfi feminista.

Hát ezekért.

Natehát.

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek.

A gyerekek állítólag felébredtek éjjel, de hát mellettem ágyút lehet robbantani, szóval nem keltem fel hozzájuk, reggel nem keltettem őket, igyekeznem kellett a munkába. Beállíthattam volna a vekkert korábbanra, de akkor meg álmos lennék, arra meg aztán semmi szükség, hogy még én is karikás szemekkel toljam végig a napot.

Lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszöntök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni.

A gyerekeknek nem segítettem felöltözni, az uzsimat nem készítettem el, a gyerekek táskáját nem segítettem összepakolni, nem ágyaztam meg sem a gyerekeknél, sem magunknál, a redőnyt nem húztam fel, a függönyt nem húztam el, a kávémat nem csináltam meg, a pizsiket nem pakoltam el, a gyerekek reggelijét nem készítettem el, a feleségem műzlijét és spenótos mangós smoothieját nem készítettem el, reggeli után nem pakoltam el a konyhában.

Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza.

A gyerekeket nem én vittem az intézményeikbe, egyiket se, nem gondoltam az ebédbefizetésre, nem figyeltem, hogy délután milyen időjárás van, hogy vigyenek-e esőkabátot is, nem tudom, hogy lesz-e valamilyen külön foglalkozásuk és azt, se hogy azok mennyibe kerülnek, és mikor kell fizetni, eszembe se jutott, hogy vásároljak-e, hogy a takarítónőnek kitettünk-e pénzt, azt sem tudom, hogy van-e kulcsa, hányra jár. Azt is csak véletlenül tudom, hogy épp ma jön, hallottam, ahogy a feleségem szólt a gyerekeknek, hogy pakoljanak el rendesen, mert jön a Timi. Na mindegy, nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg, hiszen én még azt sem tudom, hogy ki megy a gyerekekért és hányra, hogy jutnak haza.

Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, fésztájmon haza is szólok a kocsiból, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek.

Nem tudom, hogy telt a feleségem napja, hogy elintézett-e mindent, befizette-e a számlákat, voltak-e sikerei, nehézségei, nem kérdeztem meg sem a gyerekeket, hogy hogy telt a napjuk, ettek-e bent, kikkel barátkoztak, miket játszottak. Nem tudom, milyen óráik vannak, hogy hívják a tanárokat, óvónőket, nem tudom, melyiket szeretik és melyiket nem, milyen órákat szeretnek és melyikeket nem.

Oltások, státuszvizsgálat?

Passz.

Nem tudom, van-e otthon holnap reggelire való, nem tudom, hogy a holnapi zsúrra mindent megvettünk-e, fogalmam sincs, vannak-e a családban allergiások, van-e itthon rizstej és gluténmentes liszt, és hogy minden ünnepeltnek lesz-e olyan ajándéka, aminek örül. Igazából azt sem tudom, hogy kit ünneplünk. Hány éves is? Hét? Úristen, már tíz? Ja, hogy őt két hete ünnepeltük? Kiküldetésen voltam, honnan a faszból kellett volna tudnom?!

Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

Sorozat után a feleségem azt szeretné, hogy masszírozzam meg a lábát, bújjunk össze, én viszont szexelni akarok, na, ezen aztán megsértődik, hogy nem figyelek rá eléggé.

Nem értem, miért ilyen feszült.

De közben pontosan lehet érteni.

------------ xxx ------------

Szó sincs arról, hogy azt hinném, hogy ez minden családnál így van.
Szó sincs arról, hogy megítélném azokat a családokat, akik azért kicsit mégis magukra ismernek.
Már csak azért sem, mert csomó szempontból én is magamra ismerek.

Viszont.

Ha bármit is gondolunk arról, hogy a férfi és nő egyenlő, akkor el kell kezdeni megismerni az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka fogalmait és férfiként a gyakorlatban is át kell venni ezen feladatokból valamennyit.

Megyek is elpakolni a konyhát, játszani a gyerekekkel.

(Kép forrása)
Tovább

2018. május 15., kedd

Kádjelenet

Szögezzük le rögtön az elején: nem vagyok szexuálpszichológus.

Jó az ilyeneket már rögtön az elején tisztázni. Hogy ne legyen belőle kellemetlenség. Ha mégis lesz, hát mondhatom, hogy én szóltam az elején.

Kibic vagyok.

De kibicként csak fogom a fejem a divany.hu-n megjelent cikk óta.

Hogy akkor ezt most így hogy.

Ahogy az eredeti cikk, mi is az alapokkal kezdenénk. 

Mégpedig onnan, hogy a nemi identitás valóban három éves kor körül kezd kialakulni, de ennek épp semmi köze ahhoz, hogy a gyerekek mivel játszanak. Az óvoda és a társadalom persze kiválóan kialakíthatja a gyerekekben is a nemnek "megfelelő" viselkedést, de az egyáltalán nem magától értetődő, hogy ennek így is kell lennie. A legó és a logikai játékok nem fiúknak való játékok és a baba se lányos, mint ahogyan azt a cikk írja, és hát azért nem biztos, hogy mindenféle ítélet nélkül, csak úgy semlegesen le tudnám írni azt, hogy a magyar közoktatás erősen épít a sztereotípiákra.

Mert persze, hogy épít, de ez az egyik legkomolyabb probléma vele.

Aztán.

Őrült fontos a bugyiszabály, ezzel nem is szeretnék vitatkozni, írtam is már erről, de azzal kapcsolatban azért volna kétségem, hogy egy ötéves gyerek már egyedül is meg tudja magát mosni. Persze, erre képes finommotorikailag, de hogy tényleg neki kell-e csinálnia, azt nem tudom. 

Iskolás korig simán elvagyok azzal, ha fürdetnem kell a gyerekemet, és nem hiszem, hogy ezzel keresztbe tennék a pszichoszexuális fejlődésének. Ettől még ismernie kell a bugyiszabályt, és meg is kell tanítani neki az alapvető higiéniai szokásokat is, melyik irányból kell megtörölni a puncit pisilés után, hogyan kell hátrahúzni a fitymát fürdéskor, hogyan kell feneket törölni úgy általában, és hogyan egy kiadósabb hasmenés után, de az simán belefér, hogy még egy ideig ebben segíteni kell.

De ez eddig még csak szőrszálhasogatás ahhoz képest, ami most jön.

Ez pedig a szégyenérzet kialakulásának benézése.

Úgy éreztem, hogy a cikkben megszólaltatott szexuálpszichológus rendre előrébb hozta a dátumokat, egy 5-7 éves gyerek még bőven nem biztos, hogy szégyenkezik, sőt, épp ez az időszak, amikor még simán lehet, hogy mutogatják egymásnak a nemi szerveiket. Vagy nem.

Mindenesetre én szeretek jóval óvatosabban bánni a számokkal.

De nem is értem, mert még ha ragaszkodom az életciklusok szigorú határaihoz, hát ez a periódus közel teljes átfedésben van a fallikus szakasszal, azzal az idővel, amikor a libidó a nemi szerveket szállja meg. Hát sok minden van itt, de szégyen, az aztán nem sok.


Illetve ezt is árnyalnám.

Mert lehet, hogy a hét éves kisfiú már nem szívesen pisil egy fához a játszótéren, mert azt gondolja, hogy az magánügy, de attól még otthon szaladgálhat meztelenül. És ennek semmi köze a szégyenhez.

Egyébként még később sem feltétlenül szégyenkezés van, hanem inkább csak nem foglalkoznak a gyerekek a fütyijeikkel, puncijaikkal. Más fontos akkor.

De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem annyira érdemes a szégyenkezés kifejezést használni. Sőt. Ne csak a kifejezést kerüljük, hanem azt is, hogy a gyerekünk a jelenlétünkben szégyent érezzenek. Se miattunk, se maguk miatt. Legyünk inkább tekintettel a magánéletükre, a testükre, legyünk diszkrétek és érzékenyek, figyelmesek, hogy sehogy, semmivel se ébresszünk szégyenérzetet.

Ha tehát egy 5-7 éves gyerek szégyenkezik, akkor az csak azért lehet, mert mi szülőkként vagy pedagógusokként beléjük szocializáljuk a szégyent. A test és a szégyen szó egyszerűen ne kapcsolódjon össze a gyerekek fejében! Sok tényező függvénye a szemérem kialakulása, de szerintem hasznos, ha ez nem a szégyenkezéssel, szégyenérzettel párosul.

Vagy még egyszerűbben: a szemérmesség és a szégyen nem ugyanaz.

Kivéve, ha rendre párosítjuk őket, mondjuk így: Nepiszkáld, nenyúljhozzá, fujj, hagydacsunyádat, micsálsz, takarogyaszobádba!

Közben meg össze is zavar a cikk, mert meztelenkedni még lehet egymás előtt a gyerekeknek, meg a kád szélén is játszhatnak együtt meztelenül, de be a kádba már ne üljenek, mert akkor még a végén a húg lábujja véletlenül makkon érheti a fiút?

Nem értem.

Az Apapara szerkesztősége sokkal inkább azon az állásponton van, hogy egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett a gyerekek maguktól jelzik, hogy mikor kivel és mit szeretnének együtt csinálni.

A négy éves már magától magára csukhatja a vécéajtót, amikor kakil, a kilenc éves pedig simán lehet, hogy jelzi, hogy már egyedül szeretne fürdeni. Eléggé látszik egy gyereken, ha jól elvan a kádban a testvérével és az is, ha nem. Nincsenek itt kőbe vésett szabályok. Nagyobb korkülönbséggel, mondjuk, ha már 4-6 év van köztük, akkor csak azért nem fürdetném együtt őket, mert egyszerűen már nem tudnak annyira együtt játszani. Akkor meg minek.

Azt végképp nem értem, hogy itt mi a jelentősége a gyerekek nemének. Hogy azonos neműek később is együtt fürödhetnek?

Egyébként pedig inkább zuhanyozzuk őket, az olcsóbb és környezettudatosabb is, no meg akkor nem is kell attól rettegni, hogy illetlen helyre nyúl illetlen végtag.

És naná.

A másodlagos nemi jellegek megjelenése, feltűnése demarkációs vonal, ekkor már én sem javasolnám az egymás előtti meztelenkedést, de egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett ekkorra már úgyis bőven rejtegeti magát a kamasz, ha pedig mégsem, akkor arra lehet, hogy érdemes úgy tekinteni, mint valamire, amire érdemes odafigyelni. Hogy szól-e valamiről a magamutogatás. Feltéve, hogy bárkit is zavar a dolog.

De azért itt is fontos megállni. Hogy akkor ez kire is érvényes? Azonos nemű gyerekekre is vagy csak ellenkező neműekre? Én azt mondanám, hogy a privacy mindenkinek kijár, azt pedig, hogy ez kinél mit jelent, egy, a nemi hormonjaitól felrobbanó kamasz úgyis jelzi.

A legnehezebb eztán következik.

Ez pedig a szülők meztelenkedése.

Szerintem - de ezt tényleg csak a józan ész mondatja velem - 8-9 éves gyerek előtt már tényleg nem biztos, hogy kell meztelenkedni, de úristen, dehogy azért, hogy elfelejtse a szülei testét. Hogy nehogy emlékezzen rá később, amikor párt választ? Hú, de jó csöcsei vannak ennek a csajnak, pont olyan/nem olyan, mint az anyámé. Hú, azt a fokhagymasegget, dear god, tisztára az apámé, úúúdemegmarkolnám

Hát van annak a kiszemelt fiúnak/lánynak más része is, mint ahogy a szüleinknek sem csak mellei és nemi szervei vannak, hanem szemei, mosolya, humora, intellektusa, nem is folytatom, amiket keresünk/nem keresünk/leszarunk potenciális partnereinkben.

Arról nem is beszélve, hogy még ha el is kerüljük 6-10 éves kortól a meztelen testünk megmutatását, még ettől függetlenül is láthat minket fürdőruhában, sőt, akár még az is lehet, hogy együtt öltözünk át a strandon, együtt zuhanyozunk az uszodában. Arról nem is beszélve, hogy simán emlékszik egy gyerek a hat éves kora előtt történtek közül is csomó mindenre. A gyerekkori amnézia inkább a három éves kor előtt történtekre vonatkozik.


Bármi is van, egy érzékeny közegben szocializálódó gyerek jelzi, akár verbálisan, akár tettekben, hogy már máshol tart, már nem akar meztelenkedni, már nem akarja a szülei meztelen testét látni. Szülőként tehát nincs más teendőnk, mint figyelni.

A külön szoba kérdése is izgalmas topic ám, de az istenit neki, hát tegyük már mellé, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem anyagi és kulturális kérdés is! Hát nem lehet a pszichológia, a szexuálpszichológia ennyire vak! De most komolyan, ezt 2018-ban még külön hangsúlyozni kell, hogy szobakonyhás lakásban is fel lehet nőni egészségesen?


Hát az egész sokkal rugalmasabb, egyénibb és érzékenyebb kérdés.

A pszichológiának tehát úgy kell megszólalnia, pláne ilyen kényes témákban, hogy az minél több embert lefedjen, minél több ember érezhesse magára vonatkozóan igaznak, érvényesnek.
Most pedig vigyázat! A témát szorosan érintő felnőtt vizuális és szemantikai tartalom következik egyszer - hiszen a Jóbarátokban minden kérdésre választ találsz.




és kétszer - Falco nélkül ugyanis semmit sem érne ez a bejegyzés.



Disclaimer: A fenti cikket megküldtem a divany.hu-nak is, de ők közel ebben a formában nem akarták lehozni, én pedig közel sem akartam átírni.

(Egyik kép forrása és a másiké)
Tovább

2018. május 10., csütörtök

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

Képtelen vagyok eldönteni, hogy nevelt gyereknek vagy nevelő felnőttnek nehezebb-e lenni, márpedig a kérdés elég sokszor felmerül, amikor bármelyik példányon a kiborulás és kiégés jeleit látom.

És mivel ennyire nem tudom eldönteni a dolgot, ezért lehet, hogy igazából arról van szó, hogy eleve rossz a kérdés. A probléma ugyanis valójában nem az, hogy egyiknek vagy másiknak nehezebb, hanem az, hogy folyamatos nevelés alatt állni épp olyan rossz és nehéz, mint folyamatosan nevelni. 

Amit folyamatosan csinálni kell (már persze csak akkor, amikor épp ott vagyunk), az a jelenlét, a nevelést pedig érdemes csak a legritkább esetekben alkalmazni. Mondjuk élet-halál kérdések kapcsán. 

Konnektor és úttest esetén tehát nincs lacafaca, azon belül viszont egész sok minden megengedett, megengedhető. De hogy mi minden, az azért nagyon családfüggő, szóval itt nehéz lenne egyértelmű javaslatokat tenni, épp ezért csak annyit mondanék, hogy a bizonyos, közel 91 éves Diana Baumrind nevű amerikai klinikus és fejlődéspszichológus már 1966-ban elég jól megvizsgálta és bemutatta a szülői nevelési stílusokat. 

110 gyerek óvodai megfigyelése során arra jutott, hogy a kompetens, a visszahúzódó és az éretlen gyerekek szülei is egész mások. A szülő-gyerek interakciók otthoni és laboratóriumi megfigyelése alapján a szülőket négy kritérium alapján osztályozta: 
  1. kontroll
  2. érett viselkedés megkövetelése 
  3. gyerekkel folytatott kommunikáció 
  4. érzelemteli gondoskodás 
Mindezek alapján Baumrind három szülői bánásmódot azonosított. 
  1. Tekintélyelvű szülők 
  2. Engedékeny szülők 
  3. Mérvadó szülők 
Talán nem nehéz kitalálni, hogy a mérvadó szülők gyerekei egyszerre voltak gyerekközpontúak és követelőek is egyben, aminek az lett a következménye, hogy épp az ilyen szülőknek voltak kompetensek a gyerekeik. 

Ötven év viszont sok idő, ma a követelés, a szabályok felállítása mintha valami túlzott merevséget, értelmetlen szigort is jelentene azzal együtt, hogy a tudomány egyelőre még érvényesnek gondolja Baumrind kutatását, ugyanakkor persze épp ez az a felület, ahol oly sokszor leírtam már, hogy a tudomány olykor elfelejt reflektálni a valóságra. 

Az Apapara szerkesztősége ezzel együtt és ennek ellenére továbbra is hinne tehát Baumrind meglátásaiban és azt gondolnánk, hogy bizony ahhoz, hogy a szabadságnak legyen értelme, ahhoz bizony szükség van épeszű korlátokra. 

De nem kell mindent és pláne nem mindig korlátozni, mert akkor meg a szabadság vész el.


Az arany középút (ahogy az a fenti videóban is látszik) az igények mentén kanyarog, az igények pedig csak akkor alakulnak ki (ez lenne a gyerek oldala) és azok csak akkor vehetőek észre (ez lenne a szülő oldala), ha a két fél kommunikál egymással, ha el tudjuk mondani, hogy mi miért van, és ha odafigyelünk arra, hogy az ellenkezője a gyerekünknek miért lehet fontos. 

Mindehhez pedig egy dolog tűnik igazán fontosnak. Ez pedig a bizalom. Bizalom a gyerekünkben és bizalom saját magunkban, no meg persze, amennyiben van, a másik szülőben.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.