2017. szeptember 22., péntek

Lőj nagyra, édes kisfiam!

Az Apapara szerkesztősége mélységesen felháborodott azon a kormányhatározaton, amely 2017-ben és 2018-ban 40 lőtérre 17 464,32 millió forintot különít el, hogy aztán a program második ütemében előkészítsék további 67 lőtér kiviteli tervét, további 1283,3 millió forintért. Nem kis számok ezek, az ezer millió a milliárd, tehát itt most 17 milliárdról és további 1,2 milliárd forintról van szó.

A kormányhatározatban persze egy szó sincs arról, hogy ezeket a lőtereket iskolák közelében vagy iskolák területén alakítanák ki, szóval hiába a hőbörgés, pláne ezen a felületen, a szövegben mindössze annyi szerepel, hogy fel kell mérni az állami tulajdonú területeket. Csakhogy a Klebelsberg Központ már nyáron szétküldött egy levelet az iskoláknak, hogy begyűjtse azon intézmények listáját, ahol kialakítható egy 6x15 méteres lőterület.

Szóval mégiscsak hőbörgésre fel!


De mivel már annyian hőbörögtek, én akkor most bele se mennék abba, hogy mekkora égbekiáltó faszság iskolákban lövöldözni, hogy társadalmilag és egyénileg mekkora veszélyeket rejt, ha a gyerekeket és a fegyvereket közel engedjük egymáshoz, hogy ezt az elbaszottul sok pénzt mi mindenre lehetne elkölteni, hogy mennyi hír és dal szól arról, hogy ahol fegyver van, ott bizony a fegyver el is fog sülni, végül nem is fogok olyan fotókat beilleszteni a szövegbe, amiken cuki és/vagy szupernyomasztó sorsú gyerekek fegyvert fognak.

És érteni vélem, hogy kevés ember akar katona lenni (gondolom, van erre más megoldás is), azt is érteni vélem (bár messzemenőkig nem értek vele egyet), hogy itt kérem szépen veszélyben a haza, amit meg kell védeni, meg hogy azt a paranoiát, ami a kormánytagokat jellemzi, át kell ültetni mindenkibe, hiszen a mindenki a potenciális kormánypárti szavazó, de bazmeg, ezt tényleg a gyerekeknél kell elkezdeni?

Tényleg ilyen párbeszédekre kell néhány éven belül berendezkednünk, hogy Lövésen mi volt, drága fiam? Ne mondd azt, hogy semmi, hát tudom, hogy szeretsz lőni, na, mondd, édeském, ma is migráns sziluettjére céloztatok, vagy már próbabára? Úgy várom már, életem, hogy emberre is lőjetek, mit mondott Tibibá, mikor lesz már? Jóvanna, csak kérdeztelek, uzsidat lelőtted, na, úgy értem, megetted?

És ha ez beindul, akkor semmi akadálya annak, hogy a popkultúrába is beszűrödjön a Zeitgeist, és bár Bartos Erika gyerekei már nagyok, a sztori a kis bogárkákkal is bőven hihető.

Fegyvered, ne feledd, szólt kedvesen Bogyó Babócának. Már megint? - ingatta lágyan a fejét Pihe, a lepkelány, hisz' tegnap meg a töltények maradtak majdnem otthon. Babóca a fejéhez kapott, majd kacagva-hóbortosan visszafordult, berakta táskácskájába a kedvenc hatlövetűjét, majd Bogyóval elszaladtak az iskolába.

Persze, Bartos Erika nem írna ilyet, mint ahogy Pogány Judit sem mondaná fel rajzfilmre és nagyon merem remélni, hogy az Alma Együttes sem énekelné el a nyitódalt a Bogyó golyója című meséhez, de szemléltetni egész jó volt.

Mit?

Hát az egész abszurditását. Hogy ez a kormány semmit sem tanult a történelemből.

Vagy azt - jövök rá már az előző mondat leírása közben -, hogy én vagyok az a hülye, aki semmit sem tanult a történelemből, mert nem értem meg, mert nem vagyok képes/hajlandó elfogadni és elhinni, hogy a kormány bizony mindent tud a történelemről és most épp azon van, hogy kialakítsa a dalolva és természetesen magyarokat foganó anyukák gyerekeiből álló Orbánjugendot.

A kérdés már csak az, hogy apaként, szülőként, férjként, pszichológusként, hadba vonható, adófizető állampolgárként meddig és milyen módon asszisztálok mindehhez. Merthogy az én fiam és lányom nem fog iskolában fegyvert fogni, az biztos! És nagyon bízom benne, hogy később sem!

(A kép innen való, amit a kiváló Berény Róbert festett 1919-ben. A kép egyébként még két napig élőben is látható Amszterdamban. Aztán visszakerül eredeti helyére, amiről fogalmam sincs, hogy hol van)
Tovább

2017. szeptember 21., csütörtök

De nehéz az iskolatáska

Szóval azért az nem járja, hogy volt itt csomó egy beharangozó, meg egy körzetesítő iskolai bejegyzés és tényleg csomó ezzel kapcsolatos Facebook-poszt, amikor meg elkezdődik az iskola, akkor meg semmi.

De előre szólok, a cím ne tévesszen meg senkit sem, akit mégis megtévesztett, azt bizony a katasztrófaturizmus juttatta ide, nem lesz itt kérem szépen semmi látnivaló, az übercuki táska sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében nem nehéz, szinte semmit sem kell ugyanis hazahozni.

És még csak nem is az iskola az, ami önmagában nehéz.

Lehetne, és féltem is rendesen, hogy az lesz, de az első két és fél hét tapasztalata az, hogy nem az.

Szóval ha tetszik, ha nem, ez most nem iskolaszidó, NAT-paráztató, NER-pukkasztó, KLIK-rohasztó bejegyzés lesz, hanem egyszerűen arról fogok írni, ami szerintem az iskola fajtájától szinte teljesen független, ez pedig az, hogy bizony a gyerekek a nap végére elfáradnak.

Mégpedig nagyon.

Nem. Amit most elképzel a gyerektelen olvasó, az nem az a fajta fáradság. Itt arról a fajta fáradtságról van szó, ami a hegymászót keríti hatalmába úgy 8523 méterrel a tengerszint felett. Valami elemi, valami csontig, a könnycsatornák legmélyére hatoló fáradtság, ami viszont szerencsére jó iskola esetén másnapra szinte nyom nélkül el is tűnik.

De a délutánok bizony kemények.

Amire érdemes felkészülni. Több cukorka, több kockulás, de főleg: sok-sok nyugi, pihenés, kényelem. És még inkább főleg: rengeteg türelem és rugalmasság. Mármint a szülők részéről, hiszen a gyerekéről épp ez a kettő aligha lesz elvárható.

Persze nem kell széjjelkényeztetni és -jutalmazni egy gyereket, a maga természetességébe viszont beletartozik az, hogy kicsit több engedményt kapjon az a gyerek, mint amennyit egyébként szokott, hiszen az iskola, még ha nem is préseli szét az elsőst az iskolatáska és a tanulás terhe alatt, attól még a gyerek észre fogja venni, hogy ide bizony be kell érni és itt bizony nincs délután pihenés.

Szóval bár lazítanak, meg dúl a tanórák közötti és tanórákon belüli modalitásváltás, de délutáni alvás az iskolában nincs.

És hát nem hülye egy gyerek, még ha játszanak is, még ha tényleg játszanak is az iskolában, pontosan tudják, hogy ez a játék már nem olyan játék. És ez így szerintem rendben is van, nem lehet az iskola ugyanaz, mint az óvoda.

És ha egész nap nem olyan játékok vannak, sőt, a nem olyan játékok közé még néhány játékos feladat is becsusszan, akkor bizony, na de ezt már írtam.

Szóval azt hiszem, erre igazán érdemes felkészülni.

Mert erre fel lehet.

Arra viszont, hogy a gyereked iskolás lesz és arra, hogy bizony nem biztos, hogy reggelente sírni fog a lépcső alján, hanem szépen egyedül megindul, mosolyogva visszanéz és integet, majd eltűnik a kanyarban, na, arra úgysem lehet.

Arra meg talán még kevésbé, még fel sem fogom, hogy ezzel most tényleg véget ért egy korszak, a szülői mindenhatóságom olykor nehéz, de azért vágyott és szeretett időszakának ezzel, ha még teljesen vége nincs is, de a vég kezdete elindult, annak az elfogadása pedig szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy a szülői teljesítményem nagy részét - még leírni is fura, pedig mennyit tanultam, olvastam erről - letudtam.

Szóval az iskolatáska egyáltalán nem szükségszerűen nehéz, az iskolatáska, mint a szülőség újabb lépcsőfokának metaforája viszont elég súlyos csomag.

De ami a legsúlyosabb, az ez a korszakalkotó klip.

Jó szórakozást minden kedves szülőnek és nem szülőnek ehhez is, az évkezdéshez is.


Tovább

2017. szeptember 9., szombat

Buzi-e vagy?!


Ilyen és ehhez hasonló képekből bizony elég pontosan meg lehet mondani, hogy az illető buzi-e vagy sem.

Ja, nem, mert ezek a képek bizony Lombroso képei, aki nem a homoszexualitást, hanem a bűnözői hajlamot próbálta pusztán képek alapján megállapítani.

És hát a sor bizony nem vele indult, hohóó, hiszen már egész korántól kezdődően (szokásos: már a görögök is) minden kor kitermelte magának azokat a kutatókat, akik fejforma, arcszerkezet és arckifejezések alapján próbálta megmondani, hogy milyen is az ember.

Ők bizony a fiziognómusok, akiknek a tanításait manapság - ahogy azt Oláh-Bugán-féle Fejezetek a pszichológia alapterületeiből című alapműve is említi - csupán a pszichológia alvilága használja fel.

Mégis, a Stanford Egyetem két kutatója Yilun Wang és Michal Kosinski most éppen nekik szolgál hatalmas mennyiségű és kiváló minőségűnek látszó tápanyaggal, csak úgy röpül a zoo csemege a tenyérjósok, az aurahegesztők és a feketemágusok klaffogó szájába.

Hiszen mostantól tudományos bizonyítékra lelt, hogy a homoszexualitás kint ül az arcon.

Közben pedig ez a legkártékonyabb junkfoodok egyike.

És ez alól még az sem menti fel a két kutatót, hogy cikkük elején éppen ők azok, akik, ha nem is a legkeményebben, de azért bőven nekimennek a fiziognómiának. Meg az sem, hogy felhívják a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk a neten terjengő rengeteg képünkkel, mert még a végén lebuzizik minket valaki.

Node menjünk szép sorban.

A kutatás azért készült, hogy végre kimondja, hogy a homoszexualitásról az ember nem tehet, az nem egy választott létforma, az nem döntés kérdése, hanem a terhesség során, hormonális szinten eldől már. 

S ez nagyon fontos, mert segíti a meleg elfogadását, elfogadtatását és adhat némi megértést a homofóbnak és a semleges döbbentnek, s mivel a cikket a két kutató annak megjelenése előtt vezető nemzetközi LMBTQ szervezetekkel lemeózta (ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szervezetek kritizálhattak is), ezért teljes a felmentés.

Hát egy nagy lófaszt.

Mert:
  • mi van a látens melegekkel?
  • mi van azokkal, akik még nem tudják és mondjuk egész életükben nem is fogják megtudni?
  • mi van a biszexekkel és egyéb másokkal?
És újra. És főleg. Ki mondja meg valakiről, hogy homoszexuális? Ő vagy én? Ha én annak gondolom, vagy a gép, akkor ő már az is lesz?

Ja, igen, és Kinsey óta, közel hetven éve tudjuk, hogy a homoszexualitás nem holmi bináris valami, hogy vagy az vagy, vagy nem vagy az, hanem egy nulla és hat közötti skála, ahol az emberek nagy része nem a tutihetero nullán vagy a tutibuzi hatoson van, hanem valahol a kettő között.

És még felmerül csomó kérdés, amiket szépen sorban fel is fogok tenni, csak ahhoz előbb rendesen el kell olvasnom a publikációjukat.

Csupán bruttó 47, nettó 33 oldalnyi tudomány angolul. Seperc és jövök.


Na, Maverick már így is késésben, és hát nekem is kicsit tovább tartott elolvasni, mégiscsak hétvége van, de már itt is vagyok.

Szóval szerintem ez az egész egy nagy kamu.

Műtermék úgymond.

Mert azt csinálták, hogy fogtak egy amerikai (USA) randioldalt, onnan letöltöttek 35.326 képet, amikből egy gép tényleg elég komoly megbízhatósággal megmondta, hogy melyik meleg és melyik nem.

Nade most komolyan. Ha én csajozni akarnék egy randioldalon, akkor nyilván olyan képet tennék fel magamról, amin a legvonzóbb vagyok, méghozzá szexuális orientációmnak megfelelően a nők számára. És bizonyára így tesz egy meleg vagy leszbikus ember is.

És bár a gép kizárta a hátteret és a fejtartást, azért ne szórakozzunk már, na!

De persze nem csak ez a baj. Hanem az is, hogy csak 18 és 40 közötti, csak amerikai (USA) és csak a kaukázusi rasszba tartozókat nézte. Az is baj, hogy csak heterokkal, melegekkel és leszbikusokkal foglalkozott a rendszer, ami maga a DNN, a deep neural network, azaz a mély neurális hálózat, vagyis MNH. Ez egy bevett és elég jól működő eszköz például arcfelismerésre és bőrrák diagnosztizálására. 

De a homoszexualitás vizsgálatára mindeddig nem használták, de miért is tették volna?!

Hát olyan eszközt ad a homofóbok, a radikál-heteronormatívok kezébe, amilyet sosem kaptak korábban. És persze ez elő is kerül a tanulmány végén, be is vannak szarva az értelmi szerzők, exkuzálják is magukat sűrűn, hogy a különbségek bizony aprók, amik emberi szem számára nem is észrevehetőek, meg így, meg úgy, szóval nehogy félreértsünk bármit is, de tényleg, nehogy!

De akkor komolyan, miért volt szükség erre a kutatásra?!

Mindehhez elméleti hátteret az úgynevezett Prenatal Hormone Theory (PHT, Prenatális Hormonelmélet, PHE) adja, amiről ugyan korábban nem hallottam, de az interneten sem sokat találtam róla, de ez még mindig nem jelent semmit, szóval akár az is lehet, hogy elhiszem, hogy ilyen van, igazolt, valid és mindenkire egyaránt érvényes.

Eszerint a melegeknek több nőies, a leszbikusoknak pedig több férfias arckifejezésük van. A melegek tehát gender-atipikusak. Mégpedig azért, mondja a PHE, mert a homoszexualitást a fiú magzat alacsony, illetőleg a lány magzat túlzott férfi-hormonnak való kitettsége okozza. Ez a hormonális különbség megjelenik az arcon, viselkedésben és persze preferenciákban. De nem csak ezekben, hanem a melegeknek kisebb állkapcsuk és álluk van, vékonyabb a szemöldökül, hosszabb orruk van és magasabb homlokuk. Leszbikusoknak - természetesen - épp ellenkezőleg.

Óhatatlanul bevillan a talán korábbi bejegyzésekben már idézett Nagy Lajos Képtelen természetrajz című csodás munkája, amiben a zsidót így írja le:

"A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal."

Nade mindegy, menjünk csak tovább, és ugorjunk el azon tény mellett is, hogy alig van állam, elég hosszú orrom van és ahogy kopaszodom, úgy a homlokom is egyre hosszabb, és nézzük újra a tanulmányt. Ami egyébként ezen a ponton, ha eddig nem tette volna, teljesen elveszíti szinte minden komolyságát, nem is szemezgetnék túl sokat, elég csak annyi, hogy a legbénább sztereotípiákat tekinti igaznak: előkerül leszbikusokon a baseball-sapka, a sötétebb haj és a kevesebb mosoly, a melegek meg szőrtelenek, ilyenek.

De most komolyan!

Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a szerzők azért kicsit homofóbok.


Mert soroljam a rengeteg kivételt? A szőrös Zoliról és a csinosmosolygós Lottiról? Ők ugyanis nem kivételek, hanem ők maguk a szabály. Bizony, a homoszexualitást épp olyan sokfélén lehet ki- és megélni, ahogy a heteroszexualitást.

Szóval tényleg mi a frásznak kellett ezt kutatni?

És ha már kutatták, akkor miért így? Mit ad ez nekünk? Mire megyünk vele? Mit kezdjek vele szülőként, felnőttként, pszichológusként, bárkiként?

És nem arról van szó, hogy ne hinném el azt, hogy a homoszexualitás hormonális vagy akár genetikai szinten eldől (bár tanulmányok egyiket sem igazolják). De adjuk már meg azt a szabadságot mindenkinek, hogy ezt hormonális hatást szabadon megélhesse! Ez nem azt jelenti, hogy mégis egyéni döntés lenne a homoszexualitás, hanem pusztán azt, hogy attól, hogy valakire jellemzőek bizonyos, akár hormon-szintű homoszexuális jegyek, még nem biztos, hogy az lesz.

Vagy akkor most mégis higgyek a sztereotípiáknak? Hogy minden meleg nőies lenne? És minden leszbikus férfias?

Ilyenkor annyira örülük, hogy nincs mesterséges intelligenciám. De talán nem is baj, így aztán, természetes butaságomnak köszönhetően maradhatok annál a nyugodt állapotnál, amikor csak úgy simán megyek az utcán, és nem aszerint szkennelem az embereket, hogy melyik meleg és melyik nem.

Mert leszarom.

Ha akarja, elmondja. Onnantól majd nem szarom le. De akkor is épp akkora jelentősége lesz, mint amekkorát ő tulajdonít neki a velem való kapcsolatában.

 És ez általában semekkora.

Tovább

2017. szeptember 4., hétfő

Medencéből Medencébe

Úristen, eljött ez is, megint a Bibliából idézek, mégpedig egész az elejéről, azt, hogy szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Szerintem az uralkodás megvan, egész jól megfelelünk ennek az isteni igénynek, elég szép tempóban toljuk magunk alá a természetet, de mintha a mondat első részére nem figyelnénk eléggé. Hiába az isteni kérés, hiába az ösztönök, hiába az orgazmus kecsegtető gondolata, egyszerűen fogyunk. 

Most abba nem szeretnék belemenni, hogy mi a magyar, de azért belemegyek, na. Nekem az a magyar, aki annak tartja magát, senki se vagyok ahhoz, hogy az ellenkezőjét feltételezzem. De nekem, buta, hozzá nem értőként igazából mindegy is, hogy annak tartja-e magát. Ha egyszer az életét itt, Magyarországon képzeli el és ide szüli a gyerekeit, akkor ezzel a tevékenységével ő bizony az országunkat gyarapítja.

De közben még mindezzel együtt is fogyunk, aminek számos oka van, számos oka lehet.

Nyilván van egyfajta elvándorlási kedv, ami elég komolyan csökkenti az itt élők számát, de mivel azért jönnének is páran, ezért akár ki is egyenlíthetné magát, csak hát őket meg nem akarjuk, vagy legalábbis számomra teljesen érthetetlen a kiválasztási algoritmus.

De van egy másik ok is, sőt, okok sokasága, ami szintén csökkenti az itt élők számát, illetve ha nem is csökkenti effektíve, hát nem növeli.

Miszerint az embernek nem lesz kedve ide szülni, túl sokat védekezik a magyar, leszarja a szex szaporodás részét, és csak a biztonságos élvezetre megy rá.

Pedig komoly utasításunk van, ez már nem isteni, ez már kormányzati kérés, azt mondta ugyanis a Németh Szilárd, hogy szüljük tele a világot 2030-ra. Most abba bele se szeretnék menni, hogy ilyen kérések mikor és milyen szándékkal hangzottak el, de azért belemegyek, na. Igen, a nácik és igen, a komcsik.

Pedig nem is kellene különösebb beavatkozások sokaságát eszközölni, egész egyszerűen tovább kell menni az eddigi illiberális úton, s bizony a magyar nők medencéiből csak úgy potyogni fognak a gyerekek a medencébe. Mégpedig bele a Kárpátba. Innen is a cím.

Pont úgy, ahogy az Panyi Szabolcs elképzelte, s mint alább látszik is, illusztrálta. 


De nekem, hozzá nem értő kontárapaként egész más elképzeléseim vannak arról, hogy mivel és hogyan lehetne növelni az országunkban élők számát. Úgyhogy most jöjjön egy random felsorolás.
  • növelni kell a nemek közötti egyenlőséget már az óvodától kezdődően,
  • csökkenteni kell a nemi és intézményi szintű diszkriminációt,
  • növelni kell a bölcsődei férőhelyek számát és ezzel párhuzamosan fel kell emelni a bölcsődei gondozók bérét és megbecsültségét (mindez igaz persze az óvodákra és iskolákra is),
  • támogatni kell az anyák munkahelyi reintegrációját,
  • támogatni kell az olyan kutatásokat, amelyek azt vizsgálnák, hogy a bölcsőde nem gyerekellenes, vagy legalább le kellene fordítani azokat a tudományos cikkeket, melyek ezzel foglalkoznak,
  • ki kell terjeszteni a férfi-gyed elfogadottságát,
  • több részmunkaidős és otthonról is végezhető munkalehetőség kell,
  • bár az utóbbi időben egész jól fejlődik Budapest a játszóterek számát és minőségét tekintve, de még ennél is több kellene, pláne vidékre
  • legyen a szülés kevésbé betegség, lehessen hamarabb hazamenni a kórházból,
  • legyen sokkal olcsóbb a szülés, mondjuk azzal, hogy megszűntetik a hálapénz rendszerét,
  • legyen a lombikprogram jobban és több ember számára morális értékítélet nélkül hozzáférhető,
  • legyen több pelenkázó úgy egyáltalán, de legyen több pelenkázó az apák számára is,
  • legyen több étteremben és kávézóban gyerekmenű, játszósarok
  • legyen olcsóbb a biztonságos gyerekülés,
  • lehessen bármikor és bárhogyan szoptatni,
  • legyen több akadálymentes közintézmény és közösségi közlekesési eszköz,
  • járjon a szülés kevesebb adminisztrációval, utánajárással,
  • legalább egy kicsivel befogadóbban kellene lennünk, vagy legalábbis következetesebbnek kellene a tekintetben lennünk, hogy kiket fogadunk be és kiket nem
  • sokkal elfogadóbbnak kellene lennünk a születési rendellenességekkel, testi, lelki, szellemi fogyatékkal élőkkel,
  • be kell építeni a közoktatásba már első osztálytól a szexuális nevelést, a testtudatossággal való foglalkozást és a szerelemről, a szeretetről való beszélgetéseket,
  • át kell alakítani a családok definícióját, ne kössék házassághoz és
  • fogadhassanak melegek is örökbe, házasodhassanak melegek is.
És akkor most jöjjön három olyan dolog is, ami látszólag szembe megy a népesedéspolitikával:
  • a nem, az nem, az igen, az igen,
  • dönthessen mindenki szabadon arról, hogy abortálni akar-e és
  • legyen olcsóbb vagy akár teljesen ingyenes a fogamzásgátlás.

És igen, ha ezek meglennének, ha ezek szép lassan kiépülnének, és mindezek mellé még lenne is egy elfogadható, mindenki számára érvényes adózási és családtámogatási rendszer, akkor bizony nőne az itt élők száma.

Ennyike.
    Tovább

    2017. augusztus 28., hétfő

    Final countdown

    Augusztus 28., 22.39 van. 81 óra múlva visszük először iskolába a fiam.

    Megteszünk 242 gyereklépést, kezdődik az évnyitó. Bizony, iskolás lesz a fiam.

    De ennél - legalábbis e poszt erejéig - sokkal fontosabb, hogy egy iskolás fiú apja leszek.

    Ugyanis lesz egy iskolás fiam.

    Mi?, van egy fiad? Aha. És? Mekkora? Iskolás. Ja, persze. De, tényleg. Tényleg? Aha, igen. Nemmondod! De, mondom.


    Persze lehet, hogy ez csak az önmagamról felállított mítosz vagy vágy, hogy biztos nem is nézek úgy ki, mint akinek már iskolás fia van, de végül is mindegy is, hogy ki mit gondol, épp elég az, hogy én újra és újra meglepődöm azon, ahogy ízlelgetem a kérdéseimet: Suliba? Mi volt? És magyaron? Ja, ma nem volt? Tesi? Köri? Aha, semmi? Lecke? Najó, akkor legózzunk.

    Szóval egy iskolás fiú apja leszek, egy iskolás fiú szülei leszünk 81 óra múlva, pedig még csak most ismerkedtünk meg. 10 éves a kapcsolatom a feleségemmel, előtte nem is tudtunk egymásról, bár, mint kiderült, bármikor és bárhol összefuthattunk volna, ismerhetném akár születése óta is, de mégis, egy teljes véletlennek köszönhető, hogy találkoztunk, most meg már van egy majdnem hét éves gyerekünk, úristen, de tényleg.

    És még mindig nem tudom, melyik fiókban vannak a törülközők és melyikben az ágynemű, még mindig nehezemre esik felkelni a reggelnek értelmezett hajnalban és még .... á, nem is sorolom, mennyire nem vagyok még készen erre az egészre.

    Pedig annyira emlékszem, hogy mennyire támaszok voltak a szüleim nekem, amikor elsős lettem. Hogy amikor rájuk néztem az évnyitó forgatagában, akkor meg tudtam nyugodni, biztonságot adtak és védelmet, és fogalmam sincs, hogy én ezt mind nyújtom-e a fiamnak, hogy ő is úgy néz-e rám, hogy lát-e ő is annyira felnőttnek engem, mint amennyire én láttam a szüleimet.

    Persze, idővel azért rájön az ember arra, hogy nem is annyira felnőttek a szülei, mint gondolta, de azért az elég nagy baj lenne, ha a fiam már most átlátna a szitán.

    Aztán persze, amikor azt mondja, hogy igen, mert az apu még sosem felejtett el semmit, vagy azt mondja a húgának, hogy biztos így van, mert az apu sosem szokott hazudni, vagy amikor rákérdez, hogy mi a bajom, hiszen, mint mondja, te nem szoktál csúnyán beszélni, akkor azért kicsit talán megnyugszom. Vagy épphogy megijedek attól, hogy ez már elég is?

    De vajon az én apukám is ilyen bizonytalan volt magában? Vagy az, hogy ilyen biztos vagyok a bizonytalanságomban, az maga a magabiztosság?

    Vagy hagyjam ezt az egész metázást és kapcsoljam le a villanyt, hisz már majdnem negyed tizenkettő van?

    (A kép innen van, no meg a Forrest Gump-ból)
    Tovább

    2017. augusztus 10., csütörtök

    Minden vízbe mártott test

    A The Affair című sorozat első évada még valóban nagyon jó.

    A második is szuperizgalmas, de a harmadik tökéletesen fölösleges.

    Ami viszont ennél is fontosabb, hogy az első évadból az derül ki, hogy az egyik főszereplőnek a gyereke úgynevezett secondary drowningban, azaz másodlagos fulladásban  halt meg.

    Innentől pedig a sorozat - legalábbis e bejegyzés szempontjából - teljesen mindegy, mert én már úgyis csak arra gondolok, hogy nem elég felköhögni a belélegzett vizet, hanem még hosszasan lehet fosni azon, hogy vajon a mi életünkből is sorozatot készít-e Hagai Levi és Sarah Treem.

    Mindezt persze nem írtam volna le, ha nem lenne éppen nyár és így aztán némi aktualitása is a témának.



    Mégpedig két okból. Kezdem is a másikkal.

    Néhány napja egy úszni nem tudó család kivett egy vízibiciklit, betekertek 400 m mélyre (az minden bóján túl van már), ott a 18 (!) éves gyerek beleugrott a vízbe, s minthogy nem tudott úszni, s minthogy a családja sem tudott a segítségére sietni, alá is merült.

    Namost.

    Semmi okom arra, hogy ítélkezzek, és semmi esélyem sincs arra, hogy akár csak egy kicsit is érthessem azt a kétségbeesett tehetetlenséget és talán dühöt és önvádaskodást, amit a vízibiciklin maradt rokonok érezhettek, mielőtt és miközben visszatekertek a partra, de azért annyit mégis szeretnék elmondani, hogy aki nem tud úszni, az ne menjen olyan helyre védőfelszerelés nélkül, ahol bizony úszni kell tudni. Még akkor se, ha be van állva. Sőt. Akkor pláne ne.

    Hollandiában egyébként elég komolyan veszik az úszást, ahhoz ugyanis, hogy mondjuk részt vehess táborokban, evezhess, ilyenek, le kell vizsgázni úszásból. Nem kötelező, viszont az oktatást és a vizsgázás lehetőségét minden iskola biztosítja. A vizsga végén a gyerekek diplomát is kapnak. A-t, B-t vagy C-t, attól függően, hogy mennyi ruhában úsztak.

    Itt például egy A típusú diplomamunka látható.




    Nade most át is térek az egyik okra.

    Ez pedig az, hogy a gyerekek, főleg még mielőtt megtanulnának biztonságosan úszni, bizony olykor elsüllyednek kádakban és különböző mélységű vízekben, a szüleik pedig reflexeik és közelségük függvényében néhány milliszekundum és néhány másodperc közötti idő alatt legtöbbször kimentik a gyereküket.

    Köhögés, ijedtség, jajjlegközelebbvigyázzjobban, aztán mindenki szépen megnyugszik, majd rövidesen mindenki el is felejti az egészet a francba.

    Az esetek markáns többségében legalábbis valahogy így történik.

    De bizony olykor az is előfordul, hogy mindezek után a gyerek másnap nem ébred fel - ez derült legalábbis ki a már említett sorozatból, de ez derül ki akkor is, ha az ember rákeres a fulladásra az interneten.

    Tehát a dolog valóban létezik, persze szerencsére azért elég ritkán, sőt, még talán annál is ritkábban, de az izraeli-amerikai koprodukciónak hála engem ez már nem nyugtat meg.

    Sőt, amióta azt is tudom, hogy az agyrázkódás sem jár feltétlenül hányingerrel, szédelgéssel, sápadással, azóta már ettől is szoronghatok, hellyeah, de ez már egy másik fejezet témája lehetne, de hát sajnos többet nem tudok írni róla, szóval nem is lesz ebből fejezet, inkább visszatérek a másodlagos fulladásra.

    Amivel kapcsolatban - ahogy utána olvastam - az derült ki számomra, hogy van a száraz fulladás, amikor csak a légcsöveket irritálja a benyelt víz, de az nem jut a tüdőbe, van viszont a nedves, amikor bizony a tüdőbe is bejut a víz, és ott fejti ki fullasztó hatását. És ez, ha nem egyből történik, hanem valamikor 24 órán belül, na, akkor beszélünk másodlagos fulladásról.

    Másodlagos fulladás esetén a halált a tüdőembólia okozhatja, tehát, gondolom, ha tünetek után keresgélünk, akkor ezt a tüdőembóliánál tegyük.

    Ilyenkor a gyerekek az egyértelműségek mellett extrém módon kimerültek is (nyilván, hiszen nem jutnak elég oxigénhez), fáradtak.

    Mindhárom, vagy mindkét, franc érti már, esetben egy közös van, és ez a tünet egyből megjelenik, ez pedig a nehezebb lélegzés. Ha ez 1-2 órán belül nem csökken, akkor ezzel a blogbejegyzéssel a markunkban keressünk fel egy orvost!

    Pánikra azért semmi ok, tényleg ritka dologról van szó, bár a forrásaim elég nagy szórást mutatnak, de azért úgy tűnik, hogy az azonnali fulladást is beleértve az esetek 1-2%-a ilyen.

    De basszameg, az 100 fulladásból 1-2, az rengeteg.

    Szóval.

    Légyszi, szülők, ne hagyjátok egyedül fürdeni a gyerekeiteket! Ígérem, mi sem fogjuk.
    Se kádban, se tavakban, folyókban, tengerekben!

    Annál is inkább, mert sosem lehet tudni, hogy a merülés milyen reakciót vált ki, nekiállunk mindent megtenni annak érdekében, hogy túléljünk: kapálózunk, kiabálunk, vagy tehetetlenek leszünk, sokkot kapunk, és tehetetlen testként, mozdulatlanul merülünk el. Nem mellesleg a kapálózás-kiabálás kombó sem hibátlan ám, ilyenkor ugyanis rengeteg vizet lapátolunk a szánkba.

    Szóval újra csak rettegek, de kicsit azért jóféle rettegés ez, mert ez ellen legalább lehet védekezni.

    És akkor van még sajnos egy darab összetevője a víznek, mégpedig az, hogy a menekültválság óta milyen szupernyomasztó megmártózni egy-egy tengerben - azonnal és óhatatlanul a vízbe fulladó emberek jutnak eszembe.

    (Ja, egyébként a gyerekek jól vannak, ezt a bejegyzést nem ők ihlették)
    Tovább

    2017. július 10., hétfő

    Gaudeámuszigitur

    Mikor véget érnek az alibiévek,
    és a súlyok nőnek a válladon,
    te röpülnél, de örülsz annak,
    ha valahogy megállsz a lábadon.

    Szóval ennyi, meg egy bambi, a mottóban idézett szöveg pedig nem csak az óvodából elballagó fiunk ars poeticája immár, hanem a miénk is. Mert bár már eddig is bele volt tetoválva az alkarjába az oktatási azonosítója, mely egészen 16 éves koráig ott is fog virítani, de az igazi mélységek csak most következnek. Számára és számunkra egyaránt.

    Ugyanis vége van az óvodának és jön az iskola, mi pedig nem vagyunk nyugodtak.

    De előbb még a ballagásról muszáj egy gondolat.

    Hogy itten kérem szépen nem telik az idő.
     

    Vagyis megállt.

    Évvesztesnyertesként kétszer járhattam a középsőt, de 85-ben is éppen úgy ballagtam, ahogy 2017-ben a fiam. Janikovszky volt és fegyelem, precízen betanult műsor, precízen betanító óvónőkkel, amivel kapcsolatban egy árva szavam sem lehet, nem is lehetett, végigbőgtem az egész előadást, a fiam szerepléseit konkrétan nem is láttam a sűrű könnyfátyol mögül.

    És már fehér zokni sem volt kötelező, sőt! Volt, aki trikóban volt, és az is rendben volt, de na!

    Miért nem lehetett ezt a kertben, tíz percben, valami olyannal, ami a gyerekeké, ami valami saját, ami valami 21. századi? Mondjuk fingóversenyt rendeznek a kukabúvárok, de az eredményhirdetés előtt Elza a Jégvarázsból rálép saját hosszú hajára és ezt Kai a Ninjagóból módfelett viccesnek találja, de Zane a segítségére siet, de akkor meg belegabalyodik abba a csomó hajba, szóval nincs mese, a Minyonok jéggé kell, hogy fagyasszák azt a tömérdek szőrt, Villám McQueen ráhajt, ettől a haj eltörik és mind megmenekülnek, csak Mavis szomorkodik a Hotel Transylvaniából, hogy mekkora szexista bullshit már ez az egész, de én meg ugyanúgy bőgök, szóval ugyanott tartunk, csak nem izzadok meg.

    Na mindegy, végül is így is megvolt minden, ami kellett, időutazásra meg őszintén nem számítottam, így a fiam óvodás éveinek végének megünneplésével szülőként újra megkaphattuk a saját óvodás éveinket, és ez valóban nem lebecsülendő, de azért azt nem szeretném, ha ez ugyanígy lenne az iskolai évekkel is.

    És akkor ezennel el is jutottunk az iskolával kapcsolatos rettegéseinkhez.

    No nem mintha az óvodában bármit is jeleztek volna, vagy hogy ne lenne rettenetesen szimpatikus, elhivatott és szakmailag is hiteles és kifejezetten progresszív benyomást keltő a fiam jövendőbeli tanítónénije, és még csak nem is feltétlenül azért, mert 7.45, mert himnuszos évnyitó ünneplőben az árnyékmentes focipályán és mert szeptember 1. idén péntekre esik, hanem azért, mert ki a franc mondja meg azt január-februárban, hogy a fiam bő fél évvel később érzelmileg, mentálisan és fizikailag érett lesz arra, hogy kibírja az iskolát?

    És mi van, ha csak októberre tartana itt? Vagy decemberre?

    Nem akarnánk, hogy még egy évet óvodás legyen, csomó jóbarátja is iskolás lesz, január-februárban meg még azt sem tudhattunk biztosan, hogy a maradó gyerekek milyen óvónőkkel melyik óvodában kezdenek szeptembertől, szóval menjen csak iskolába.

    De hogy miért nem lehet valami olyasmit csinálni, mint a pályakerékpár-versenyeknél, hogy tekerik a köreiket a fixisek, de csak az utolsó valahány méter számít bele a versenybe? Szóval hogy az első évben bármikor meg lehet érkezni és a valódi iskola csak a második év szeptember 1-jével indul, addig szépen mindenki rajtra kész állapotba kerül, de nem úgy, hogy arra mi vagy az óvoda készítjük fel a gyerekeinket, hanem az iskola.

    Már csak azért is, mert ahány gyerek, szinte annyi iskola, így aztán tudja az óvodából a franc, hogy mire kell a gyerekeknek készen lenniük, mi meg aztán még annyira sem.

    És hát persze ott van még rettegési alapnak a NAT, no meg az összes olyan cucc, ami egyszerűen nem a tanítónénin fog múlni.

    És persze, tudom én, hogy Magyarországon a családi háttér mindennél fontosabb, de ez legalább annyira ijesztő is, mint amennyire a mi esetünkben egyébként szerencsére megnyugtató.

    Mindenesetre már rajta vagyunk az osztály szülőinek levlistáján (najó, igazából csak a feleségem van rajta, én valamiért lemaradtam, de ezt majd orvosoljuk), van már diákigazolványa a fiamnak és már a minden szempontnak megfelelő iskolatáskáját is megvettük (nővérkémnek köszönöm a sok hasznos tanácsot), a fiam azóta is minden éjjel vele alszik (a farkas mögötti telihold ugyanis világít a sötétben)

    De akárhogy is, mostantól már nem alibizhetünk, mindennek következménye lesz, minden számítani fog, észnél kell lennünk nekünk is és a fiunknak is, szóval eddig csak olyan cukiskodás volt, hogy ennek a blognak Apapara a címe, lehet, hogy mostantól át kéne neveznem Apahorrorra.

    (Kép forrása)
    Tovább
    Üzemeltető: Blogger.