2019. június 16., vasárnap

Klímaszorongás

Megvan még az 1990-ben indult Captain Planet című rajzfilmsorozat. Amiben a Bolygó Kapitánya és a Planétások azon dolgoztak, hogy megállítsák a környezetszennyezést, túlnépesedést (!)?

Hát nem állították meg.
Nem sikerült nekik.
Sőt. A helyzet a 2010-es évek végéig csak fokozódott.

Akkor viszont egyre szélesebb körben kezdtek el masszívan klímaszorongani, aminek hatására 2021 januárjára végre összekapta magát a világ, és a sarkára állt.

Épp időben.

Most 2023. június 19. hétfő van. Valahol Közép-Kelet-Európában járunk.
Tegnap volt apák napja.

Az elmúlt két és fél évben komoly változások történtek. Például az, hogy a bolygónk vezetése masszív társadalmi kampányok segítségével elérte, hogy széles körben trendi és elfogadott lett nem utazni, kevesebbet és helyit enni, nem légkondizni, közösségi közlekedni és vonatozni (ami végre olcsóbb lett, mint az autózás és Magyarországon is pontosan kiszámítható módja lett a közlekedésnek), az újrahasznosítás már nevetség tárgya, a hulladékmentes élet a trendi és a nem túl sok pénz keresése a trendi, a használt ruha a trendi, nem túltermelni a trendi. A konferencia-, a koncert-, a katasztrófa- és a gasztroturizmus, no meg a nagy világversenyek röhejesek, a luxusutazások pedig érdeklődés hiányában megszűntek. Kis lépés ugyan, de a 20 éves Greta Thunberg már nem vonattal megy Davosba a klímakonferenciára, mert nem is Davosban van a klímakonferencia, hanem mindenhol, így aztán Greta egyáltalán nem is megy Davosba, hanem viszont megírja a beszédét ott, ahol él, elmondja a beszédét ott, ahol él, amit aztán mindenki mindenféle helyi open-space-ekben néz meg.

De nem csak, hogy trendi lett minden fenti, nem. Az állam elkezdte büntetni azokat, akik ezekkel szembemennek. A szén- és atomerőművek bezártak, megújuló energia van csak, légkondi csak a közösségi közlekedési eszközökön, a kórházakban, oktatási intézményekben, nagyobb irodazáhakban  van csak, a berendezéseket 24 fok alá nem lehet kapcsolni, államilag korlátozott és személyre/családra szabott a napi energiahasználat, az AliExpress pedig nem bullshitet, hanem élelmiszert és vizet szállít a rászorulóknak.

Palackozott üdítő? Műanyag zacskó? Egyesével becsomagolt Merci-csoki? Egy vicc a múltból. Állóhelyek árusítását fontolgató, kisvárosokat taccsra vágó fapados járatok? Hahahahahahahhhaha. Anakronizmus a javából. A Coca Cola? 2021 óta szennyvíztisztással foglalkozik, az addig legyártott termékeit ingyen osztja, az üres palackokat biciklis futárjaival gyűjti be, a palackokból bicikliutakat készít. Céges autók, személyautók városi használatra 1600 köbcenti és egy tonna össztömeg fölött?



Mindennek köszönhetően mostanra végre nem emelkedett a hőmérséklet a megelőző évben ilyenkor mérthez képest. 2021-től kezdődően tehát mindenki számára elérhetővé és elérendővé vált a környezettudatos élet.


De ahogy a Katrina hurrikán esetében sem történt meg mindaz, ami a fenti videóban, szóval hogy nem fordultak vissza Irakból a repülők, hogy a háborúzás helyett inkább New Orleans-ba szállítsanak mentőcsomagokat, úgy az sem fog megtörténni, amit fent írtam. Legalábbis akkor biztosan nem, ha úgy megy tovább minden, ahogy most. Hogy 2020-ra, meg 2040-re ígérgetünk.

Azoknak, akiknek nincs kedvük megnézni a U2 és a Green Day kooperációjában készült elég jó kis Skids-feldolgozást, ki is fotózom gyorsan az adekvát képet.


Szóval sokkal inkább az lesz 2023 apák napjára, hogy a mindenkori vezető politikusunk és az üzleti életből ismert barátai csodálatosan zöld pázsitos kertben, gigakondérban rotyogtatják a messziről behozatott pacalból készített pörköltjüket. Beszélgetnek, hasukat vakarászva nagyokat nevetgélnek, jó a hangulat. Egyikük megkavargatja az ételt, vállára vetett konyharuháját pocakja elé emelve kezet töröl, majd homlokáról reflexszerűen letörli az izzadság aprónak sejtett cseppjeit.

De hoppá!

Izzadásnak nyoma sincs, a reflex kiüresedve rajta maradt még azokból az időkből, amikor még csak a zárt tereket légkondicionáltuk.

De most már a kertet is hűtjük.

Legalábbis mindenkori vezető politikusaink és az üzleti életből ismert barátainak a kertjét.

A búrán kívül élők élete 2023-ra kicsit másképp néz ki.

Ott nincs légkondicionálás, mert túl sok energiát fogyaszt és túl sok hőt termel. Ott nincs messziről rendelt hús, mert túl drága, a közelben meg már rég csak gyökerek teremnek, ugyanis minden, ami kidugja fejét a föld alól, akár növény, akár állat (kivéve persze a csótány, az szuperellenálló), szinte azonnal megperzselődik, így aztán fű sincs, és hát tűz sincs, az Európa-szerte égő erdők és forróság miatt egész éves tűzrakási tilalom viszont annál inkább van.

Megállni röhörészni meg aztán végképp semmi ideje és kedve a hétköznapi embereknek, az árnyékért, ételért és vízért folyó harcban a homlokokon gyöngyöző izzadság törölgetése egyáltalán nem kiüresedett reflex, hanem maga a kellemetlen nosztalgia azokból az időkből, amikor még négy évszak volt Közép-Kelet-Európában.

----- xxx -----

Rettegek, hogy utóbbi lesz valóság.

2023 nincs olyan messze, négy év múlva lesz, és hát én akkor még csak 42 éves leszek, tök fiatal, a gyerekeim 12 és 8, még bőven gyerekek lesznek akkor, de ők már egy olyan valóságban fognak felnőni, akármelyik valóság valósul is meg, ami gyökeresen más lesz, mint az, amiben én voltam 8 vagy 12. És görcsbe rándul a gyomrom, összeszorul a szívem, összeszűkül a légcsövem és belezsibbad az agyam, de a végtagjaim is lebénulnak, ha arra gondolok, hogy mire 42 évesek lesznek, nagyon, de nagyon rossz lesz nekik.

De most még csak 2019 van.

Tegyünk már végre valamit!

De az nem elég, hogy elmossuk a szívószálainkat használat után!

No nem mintha a mi háztartásunkban alig fogyasztanánk energiát, magunkon is nagyon látom, hogy még ha el is kezdtük, az átalakulás egy hosszú folyamat, de az biztos, hogy az kevés lesz, ha mostantól bambuszszívószálon keresztül szippantjuk a távolról behozatott egzotikus gyümölcsökből készült smoothie-jainkat. El kell kezdeni nem kompromisszumokat kötni, hanem csomó mindenről vadul és főleg akarva-tudatosan lemondani.

Hogy az átalakulás alatt és főleg utána az államoknak és a nagyvállalatoknak miből lesz pénze, azt nem tudom, és azt sem, hogy ha a nagyvállalatoknak emiatt csomó embert ki kell rúgniuk, akkor azokkal mi lesz, de arra azért kíváncsi lennék - és akkor most elnézést a demagógiáért -, hogy ha összeszámolnánk a világszerte elkorrumpált pénzt, a túlfizetett emberek fizetését, a túlfinanszírozott projektek költségeit és a gazdagok félretett milliárdjait, akkor az mire és meddig lenne elég.

Mi mindenesetre készek vagyunk arra, hogy elkezdjünk vadul és főleg akarva-tudatosan csomó mindenről lemondani.

(Ez a bejegyzés régóta érlelődik bennem, de igazi löketet Hitka Viktória Facebook-posztja adta.)
Tovább

2019. június 14., péntek

Kettecskén

Március elsején írtam utoljára a blogra, bő három hónapja. (És, juteszembe, volt is már egyszer egy hosszabb kihagyás, nagyjából három éve)

Sok is, nem is, mindegy is.

De leginkább jó, mert kicsit ez alatt az idő alatt csökkent a közlési kényszerem.

Olyannyira, hogy most semmi kényszer nincs, csak a kedv, hogy elmeséljem, hátha érdekel valakit, hogy az Apaépítőnek köszönhetően rájöttem, hogy olyan tényleg alig-alig van, hogy külön az egyik gyerekemmel töltök el időt. Arra, hogy tényleg kettesben vagyunk. Persze, van, egy-két óra, egy-két délután, sőt, olyan is van, hogy egy hétig egyedül vagyok a gyerekekkel, de olyan, hogy mondjuk egy egész hétvégét vagy akár több napot vagyok csak az egyik gyerekkel, olyan nem nagyon van.

Sőt. Nem is gondoltam arra korábban, hogy ez egy lehetőség. Vagy hogy ennek van/lenne értelme.

De van.

És még csak azt sem gondolom, hogy ez feltétlenül pénz kérdése, illetve nem gondolom, hogy sokkal több pénz kérdése lenne, mint amennyibe az élet egyébként is kerül. El lehet menni külföldre, oké, ez pont a pénzesebb változat, de be lehet kuckózni egy baráthoz, aki éppen elutazott, vidéki nagyszülőkhöz, akik épp látogatóban vannak, nyáron el lehet menni vadkempingezni, sokféle lehetőség van, jóval több, mint amennyire gondolnánk, mert hiszen nem is gondolunk erre, de hát éppen innen indultam ki.

Az persze fontos, hogy sokféle családi felállás van, egy, az egyedüli gyerekét egyedül nevelő szülő esetében ez nyilván egész gyakran megvalósul, még ha sokszor nem is minőségi az az együttlét, de ahol már több gyerek is van, ott ennek érdemes lehet külön energiát szentelni.

Azt hiszem, hogy ez egy mindsetting-kérdés, hogy rá tud-e állni az agyunk arra, hogy keressük is erre a lehetőséget. Nem gondolom, hogy minden héten különprogramozni kellene, sőt, kifejezetten azt gondolom, hogy meg kell hagyni a dolog különlegességét.

És hát túl azon, hogy különleges, jó annak is, aki elmegy, annak is, akivel elmegy az a gyerek, de annak is, aki marad. A másik gyereknek, hogy megtapasztalja magát, éppen azzal, akivel marad. A másik szülővel, nagyszülővel, bébiszitterrel, ami éppen abban a családi rendszerben adatik.

És akkor most végre, hogy miért is olyan jó.

Hát azért, mert

  • ott aztán az van, amit megfőztél,
  • ott aztán az van, amit megfőzött,
  • megtapasztalhatod magadat olyannak, amilyennek máskor nem
  • megtapasztalhatod a gyerekedet olyannak, amilyennek máskor nem
  • megtapasztalhatja a gyereked, hogy milyen is tudsz lenni, no meg azt is, hogy ő milyen is tud lenni
  • egy elsőszülött visszakaphatja azt az érzést, ami akkor volt neki, amikor még egyedül volt, amilyen még a trónfosztás előtt volt
  • egy másodszülött megtapasztalhatja kicsit azt az érzést, ami a nagyobb testvérének lehetett akkor, amikor ő még nem volt
  • tök jó együtt lenni
Na és ezek, meg még biztos csomó minden más is, de a lényeg, hogy ez a cucc azért eléggé össze tud hozni két embert. És tök fontos, hogy nem kell semmi extrára gondolni, nem kell együtt bungeejumpingolni (bár lehet) vagy építeni egy kétéltű biciklit (bár lehet), elég csak együtt lenni, odafigyelni a másikra és magunkra, beszélgetni, szóláncot játszani, mittudomén.

De akármi is a közös program, a kettecskénezést tényleg csak ajánlani tudom.

A lányom pedig már most várja, már most gondolkozunk azon, hogy vele majd hova kirándulunk. Kettecskén.

És akkor most azon gondolkodom, hogy mivel lehetne ezt a dolgot még fokozni, valami teljesen inadekvát dologgal, videoklippel, esetleg egy giccses állatgiffel, találtam is hibátlan, ölelkező koalákat, vagy ránk mosolygó törpenyulakat, de végül megvan a hibátlan.


Igen, ha elutazol kettecskén valamelyik gyerekeddel, akkor Jamie Oliver még a wc-n is veled lesz. És szerintem ez azért több, mint megnyugtató.
Tovább

2019. január 3., csütörtök

A teljesség felé

Dübörög a magyar filmipar, sorra jönnek ki a jobbnál jobb filmek, de tényleg.

És nem elég, hogy jönnek ki a filmek sorra, de még sokan is ülnek be rájuk a mozikba, ami egészen szokatlan, meg is lepődtünk, hogy alig kaptunk rájuk jegyet.


És bár ezek a filmek egyáltalán nem függnek össze egymással, mégis, szép kis kronológiát adnak ki, kezdődik egy gigantikus kamaszparával a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), folytatódik a párkeresés és a felnőtté válás gebaszaival a Rossz versek, utána jön a családosok horrorja, konkrétan rosszul lettem az Egy nap alatt, annyira lenyomasztott az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka Szamosi Zsófira nehezedő cunamija, amiből pedig egyértelműen következik, hogy valamit nagyon elrontunk, mintha semmi értelme nem lenne a nukleáris családmodellnek és a monogám társadalmaknak, vagy a franc tudja, talán azt üzeni a Nyitva, hogy döntsd el te, de tökéletes megoldást úgysem fogsz találni, minden lemondással jár, BÚÉK-kor meg úgyis minden kiderül.

Szóval szép kis élet vár ránk, szép kis életben vagyunk.

Bántunk, hazudunk, szenvedünk, érzéketlenek vagyunk, "felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint", de úgy tűnik, ennek ellenére, vagy hát épp ezekkel együtt "mégiscsak ezek a legszebb éveink".


Bármelyik éveinkről is van szó.

Legalábbis akkor, ha ügyesek vagyunk.

És hát igen, mind a négy film, illetve a belinkelt dal is (sőt, a Szabó Benedek és a Galaxisok első három albuma úgy kompletten) arról szól, hogy bizony az életciklus-váltás nem megy krízisek nélkül, szükség van rájuk, hogy utána magasabb szinten, több tapasztalattal, több, önmagunkról való tudással és ismerettel tudjunk továbblépni.

De van ám egy másik fontos dolog is, mégpedig a visszafelé gondolkodás.

Hogy ha vagyunk olyan ügyesek és okosak, hogy felismerjük, hogy éppen krízisben vagyunk, akkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy ez a krízis nem épp egy életciklus-váltásra mutat-e rá. Mert ha igen, akkor nem sima, hanem normatív krízisről van szó.

És hát mondjuk a fenti filmeknél, ha nem sima kultúrafogyasztóként, hanem pszichológusként is jelen vagyok, akkor azt is látnom kell, hogy ezek a filmek bizony normatív krízisekre is utalnak.

Komoly esély van viszont arra, hogy az ember kicsit benézze a dolgot. Mégpedig az alábbi két okból és módon:
  1. Nem ismerjük fel, hogy normatív krízisben vagyunk.
  2. A krízist ugyanazzal a módszerrel próbáljuk megoldani, amivel a korábbiakat is próbáltuk.
Nézzük őket sorban.

A normatív krízis nem olyan krízis, mint bármelyik, hanem olyan, amelyik természetes velejárója egy-egy életszakasznak. Az, hogy elkések a munkahelyemről, és emiatt az egész napom csúszik, az probléma, ha pedig emiatt kirúgnak a munkahelyemről az para, válság, sőt, komoly krízis is, de nem normatív krízis, nem szerves, szükségszerű velejárója az életemnek.

A dackorszak viszont vagy az, hogy tizenöt évvel később a gyerekem elköltözik otthonról, felnőtté válik, és emiatt újra meg kell találnom önmagam, vagy az, hogy nyugdíjba megyek, már nem dolgozom, és emiatt azt sem tudom, melyik unokámmal legyek többet, magamról meg megfeledkezem, vagy épphogy nem, hanem piros kábriókba bújtatom kisportoltnak hitt, de valójában elhízott testemet, de azért a hajamat visszafestem feketére, az bizony normatív krízis. Ami szintén lehet komoly.

Az azért elég fontos, hogy a fenti filmek nem csak normatív krízisekről szólnak, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) például a bullyingról szól, a bullying pedig nem normatív krízis, de egy normatív krízisnek, a kamaszkori identitáskeresésnek a megnyilvánulása már lehet a bullying is. Szóval itt duplakrízisről van szó. Megoldhatjuk a bullyingot, mint krízist, de azzal még az indentitáskeresést még nem oldottuk meg, ha viszont azt megoldjuk, azzal a bullyingot is kivédjük. 

Itt persze nem arról van szó, hogy relativizálnék, hogy azt gondolnám, hogy egyik a normatív krízis jobb/rosszabb, nehezebb/könnyebb, mint a sima, arról nem is beszélve, hogy mindkét fajta krízisnek lehet ugyanaz a következménye, a lényeg itt az, hogy egész másképp kell megoldani egy normatív krízist és egy nem normatívat.

Itt pedig el is juthatunk a második ponthoz.

De amíg kigondolom, hogy ide mit is írjak, megmutatom, hogy kinek a nevéhez fűződik a normatív krízis kifejezés.


Igen, ő itt Erik H. Erikson, imádd te is a nyakkendőjét.

Na, elveszítettem a fókuszt.

Szóval a normatív krízisek esetében azok a módszerek, amiket korábban alkalmaztunk problémáink megoldására, egész egyszerűen nem fognak működni. Hiába erőlködünk valamin jobban, ha nem erőlködünk másképp.

Minőségi váltás kell tehát, a meglévő energiákat valahogy radikálisan máshogy kell felhasználni, mint ahogy használtuk mindaddig. Iszonyú régen, és teljesen más kontextusban, de írtam már erről ide.

Abban nehéz tanácsot adni, hogy hogyan kell másképp felhasználni az energiákat, abban lehet csak tanácsot adni, hogy tudni kell az életciklusokról, ilyen mondjuk az egyetem elvégzése és a munkába állás, az összeköltözés, a gyerekvállalás, a gyerekekkel való élet valamiféle stabilizálódása, a pályamódosítás, tovább most nem is sorolnám. Aztán tudni kell arról is, hogy nem minden váltás sima. Van, hogy kicsit zsilipelni kell, van, hogy kicsit jobban. És még egy jó váltás is járhat kompromisszumokkal, lemondásokkal, amiket fontos kimondani. Még ha félünk is tőlük, akkor is. Magunknak és a másiknak.

És tudni kell arról is, hogy ezek a váltások járhatnak krízisekkel, normatív krízisekkel, amiktől nem érdemes menekülni, hanem meg kell őket érteni. Hogy mit és miért tesznek velünk, meg kell értenünk, hogy olyankor valami változásban vagyunk.

Mint egy örvényben, olyankor nem szabad kapkodni, hanem ki kell várni. Belül türelem kell hozzá, a másik részéről meg sok-sok empátia.

És szeretet.

Abból sosem elég.

Főleg, ha a teljesség felé szeretnénk haladni.

És hát akkor nincs is jobb, fontosabb és aktuálisabb befejezés, mint ez itt, ni:


(Az Eriksonról készült kép innen van, a filmplakátokat az imdb-ről ollóztam össze, azt pedig szeretném elmondani, hogy a Remélem legközelebb sikerül meghaldod :) címéből nem lemaradt a vessző, hanem tényleg nincs benne.)
Tovább

2018. december 27., csütörtök

Évértékelés

Arra gondoltam, hogy, szemben az eddigi gyakorlattal, ezúttal írok évértékelést.

Szépen összeszedem, hogy mi mindent csináltam ebben az évben, de mivel ezt ti úgyis pontosan tudjátok, hiszen végigkísértétek ezt a folyamatot, ha pedig nem tettétek, hát visszaolvashatjátok itt is, Facebookon is, ezért mindenkit, beleértve magamat is, megkímélek egy hosszas, öntömjénező felsorolástól.

Jobb lesz így, higgyétek el.

Magamban persze azért felgöngyölítem 2018-at, és ezt tudom ajánlani mindenkinek, fontos ugyanis kicsit egyben látni a dolgokat, kudarcok és sikerek értékelése is jó cucc ám, pláne akkor, ha ezeket sikerül kicsit a gyerekekkel is átbeszélni. Mi volt jó, mi nem volt jó, mit szeretének jövőre, mint nem szeretnének jövőre, min szeretnének változtatni, miben kérnek segítséget, ilyenek. Mit szeretnének, hogy mi min változtassunk.

Valami ilyesmi tradíciót el tudok képzelni az év végéhez közeledve.

Esetleg néhány dolgot le is lehet írni, jövő ilyenkor pedig rá lehet nézni erre a listára, ha még emlékszünk, hová tettük.

Mivel tehát az Apapara blog nyilvánossága előtt nem évértékelek, ezért nem marad más hátra, mint hogy boldog új évet kívánjak mindenkinek!

via GIPHY

Jövőre találkozunk!
 
Tovább

2018. december 21., péntek

Karácsonykor

A fát. 

Kinézem, megveszem, befaragom, feldíszítem, felszaloncukrozom-, mézeskalácsozom, - csillagszórózom, vigyázom, le ne égjen. Gyerekek, ne egyétek meg az összeset, óránként csak egyet, a csomagolást dobd ki légyszi, szelektívbe, jó?, de persze titokban megeszem az összes marcipánosat, a lakás különböző pontjaiba és a zoknik textúrájába széthordott tűleveleket összeszedegetem, aztán, ha már teljesen megkopaszodott a fa, leszedegetem a díszeket, gyerekek, sajnálom, de muszáj, a díszeket elpakolom, vigyázz, el ne törjenek!, a fát leviszem, a tűleveleket összesöpröm, a fát tartó talpat elpakolom, a fa helyén tátongó űrbe visszatolom a kanapét. 

A vacsorát. 

Kitalálom, a hozzávalókat megveszem, megfőzöm, a vacsorához megterítek, tálalok, alkalmasint megeszem, amit főztem, közben igyekszem a gyerekekbe belediktálni azt, amit egyébként szeretnek, de hát máskor úgy szereted, csak úgy falod, najó, májkrémes kenyér jó lesz a pisztráng helyett?, majd fáradtan leszedek, takarítok, maradékot bedobozolom, kicsit csalódom. 

Az ajándékokat. 

Kitalálom, beszerzem, elrejtem, gyerekek, a spájzba tilos benézni!, 24-én előveszem, becsomagolom, most ne gyere be légyszi a szobába, igen, titkolózom!, izgulok, hogy mit szólnak majd, visszafogom magam, nehogy lássák, az összegyűrt, széttépett csomagolópapírokat szelektíven gyűjtöm, játék után elpakolok, a megsértődött gyerekeimet megvigasztalom, jahaaaj, nem tetszik? de hát a kedvenc színed, azt hittem örülni fogsz, gyere, ülj az ölembe, majd valamit kitalálunk, jó?, a boldog gyerekeim túlpörgését igyekszem megakadályozni,nyugi, nyugi, alattunk is laknak, na, meg a bátyád most szomorú, légyszi, na!, a házastársamnak/páromnak vett ajándéknak keresem a blokkját,hát de látom, hogy nem tetszik, de semmi baj, kicseréljük, na, jó?  

A gyerekeket. 

Reggeltől nyugtatgatom, hogy még nincs faállítás, nincs bontogatás, most reggelizzetek, nem, nem halat, az majd a vacsora, most tükörtojás van, akkor ne edd a sárgáját, ja, pont azt kéred, na mindegy, azt már megettem, akkor egyél szendvicset, túl sok a mag?, kiszedem, hogy benne maradt az íze?, na, akkor itt van, túrórudi, jó, most öltözz fel, ja, maradnál pizsibe?, jó, maradhatsz, de nem fázol?, legalább egy zoknit vegyél, most nem tudok veled játszani, nézd meg a fenti listát, csak görgess feljebb a papíron, na, de segíts, ha van kedved. Nincs? Na, mindegy, de játszani most nem tudok. Fogat mostál? Húgodnak/bátyádnak csinálj gyorsan valami ajándékot, apádnak mit adsz? Menjünk le együtt a boltba? De hát nézd meg a fenti listát! Najó, végül is, úgyis nekem is kell még venni pár dolgot, tegnap nem volt olyan csillagszóró, amit úgy szerettek, gyere, akkor lemegyünk, öltözés, pisilés, fogmosás, igen, ma is kell fogat mosni. Jahaaaj, gyerekek, sima ügy lesz ez a karácsony, még csak reggel kilenc van, seperc alatt este lesz és alszotok, ugye?


Persze, nem állok ám ennyire szarkasztikusan az egészhez, és hát az egyes szám első személy is csak dramaturgiai fordulat, szóval csomó öröm is van ám karácsonykor, tényleg, de az is tény, hogy ennyi, sőt, ennél jóval több munka elvégzése és menedzselése vár a családokra, érdemes tehát kicsit előre készülni, tervezni, feladatokat kiosztani és vállalni, ez ugyanis, kéremszépen, nem egyemberes, hanem bizony közösségi feladat. 

Méghozzá a legjavából.

Boldog karácsonyt hát mindenkinek, aki ünnepli!

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. december 13., csütörtök

Láthatatlansági mellény

Az utóbbi időben egész sok helyen kipróbáltam, hogy rákérdezek arra, hogy ki hallott már a láthatatlan munkáról és az érzelmi házimunkáról. Nyilván, nem úgy van ám az, hogy random leszólítok embereket az utcán (bár nem lenne rossz egyszer kipróbálni), sőt, még csak a barátaimat sem hergelem ezzel, de mondjuk a tanítványaimat meg szoktam kérdezni, meg ha valahol előadást tartok, akkor ott is, és hát az arány eléggé elkeserítő. A láthatatlan munkát még csak-csak tudják az emberek, de az érzelmi házimunkáról mondjuk 80-ból 7-en hallottak, 20-ból senki, ilyesmi. 

Mindez két dolog miatt is érdekes.

(forrás: GIPHY)

Egyrészt azért, mert úgy nincs fogalmuk az embereknek arról, hogy ezek a kifejezések pontosan mire is vonatkoznak, hogy közben mindenki elég pontosan elvégzi a szükséges láthatatlan munkákat és érzelmi házimunkákat, aki meg nem végzi, az elég konkrétan be szokta hajtani ezeknek a feladatoknak az elvégzését. 

De azért is érdekesek ezek az arányok, mert nem csak azok nem tudnak ezekről a kifejezésekről, akik haszonélvezői annak, hogy van, aki leviszi helyettük a szemetet és megszervezi a családi ünnepséget, hanem az se, aki leviszi és megszervezi. 

Kicsit olyan, mintha épp építeném az M3-as további nyolc kilométerét, de ennek nem lennék tudatában. Elfáradok, koszos is leszek, de fogalmam sincs, mitől, és még fizetést sem kapok érte. Elismerést se nagyon. 

Hát valami ilyesmi lehet elvégezni azokat a feladatokat, amiket általában nők végeznek el. 

És ezért írunk újra és újra az Apaparán az érzelmi házimunkáról, mert a létezését nem lehet elvitatni, a fontossága teljesen egyértelmű, mint ahogy az is teljesen evidens, hogy az, aki az érzelmi házimunkát végzi, nem nagyon szokott hibázni. 

Olyan ugyanis nem nagyon van, hogy Maxim jógaórán várja az anyukáját, aki viszont véletlenül gitárra megy. Születésnapot sem nagyon szoktak az érzelmi házimunkások elfejteni, ha pedig gluténérzékeny a fiam, akkor még véletlenül sem löttyintek búzalisztet a rántásba. 

Nem sorolnám, csomó ilyen van még, a lényeg, hogy az a családi szereplő, aki ellátja ezeket a feladatokat, az nem csak ellátja, de menedzsel is mindenki mást. 

Ha a forprofit világban lenne ilyesmi, akkor az vagy egy egyszemélyes vállalkozás vagy a vezető valamit nagyon rosszul csinál.

Mert egyébként nem nagyon van olyan, hogy irányítom, csinálom és ellenőrzöm is a folyamatot, sőt, még a következményeket is én viszem. 

Ott olyan van, hogy vagy-vagy. Felelősségem persze ott is van, de nem minden feladat az enyém, és másokat is felelősségre vonhatok.

Az érzelmi házimunka esetében viszont minden egy ember kézében szokott lenni. Figyelj, majd ne felejts el elmenni Zsombiért, fuvolázik kettőtől, utána szolfézsra kéne vinni, énekfüzet a táskájában, már reggel bekészítettem, itthon várlak titeket a kedvenc kajátokkal.

Az igazi munkamegosztás az lenne, ha az egyiknek nem kéne kiosztani a feladatokat, hanem azt a másik magától csinálná. Mert a feladatok kiosztása is munka ám.

Persze, rengeteg családban működik valamilyen munkamegosztás, nem szeretnénk itt mi bűntudatot kelteni, de az biztos, hogy majdnem minden családban lenne ezzel a két funkcióval kapcsolatban mit átbeszélni. Tisztázni a feladatokat, terheléseket, célszerű valami olyasmi rendszert kialakítani, amelyben ha nem is oszlanak meg a feladatok jobban, mert mondjuk az egyik tényleg sokkal többet dolgozik, mint a másik, akkor is, legalább mindkét fél tudjon eleget a láthatatlan munkák és az érzelmi házimunkák sokaságáról.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy még akkor is a nők végzik ezeket a feladatokat, amikor mindkét fél ugyanannyit dolgozik. 

De akkor is, már az nagy előrelépés lenne, ha a felek tudnának egyáltalán arról, amit csinálnak és tudnának egyáltalán arról, amit nem.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. december 6., csütörtök

Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.
Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.
De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:


Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.
Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.


Tovább
Üzemeltető: Blogger.