2019. október 21., hétfő

Tetves ügyek

1991 és 93 között Klagenfurtban éltünk, a 91/92-es tanévben 4.-es voltam, jött az osztályba az iskolaorvos, végigvizsgálta a fejeket, mímelt diszkrécióval a mellettem ülő lány elé tett egy papírkát, majd kiment. A papíron mintha stilizált rovarkák lettek volna, de lehet, hogy ezt csak most találom ki.

A lényeg, hogy az egészből semmit sem értettem, hiszen egyáltalán nem tudtam németül, csak a lány elpirulása tűnt egyetemesnek: valamiért szégyellte magát. Otthon aznap egy másik samponnal mostam hajat, de hogy miért, azt csak utólag fogtam fel.

Az osztrák Volksschule így oldotta meg a tetűproblémát a 90-es évek elején.

Aztán néhány napig még ment az undorodás a padtársamtól, amit nem tudom, hogy a tanárom hogyan kezelt, mert abból sem értettem semmit, arra viszont emlékszem, én is vígan undorodtam volna, csak hát sajnos megint az a fránya nyelvismeret. Így viszont elnyertem a lány bizalmát, aki rettenetesen hálás volt nekem azért, amiért jófej maradtam, azt hiszem, a némettudásom ugrásszerű fejlődését is neki köszönhettem, onnantól ugyanis rengeteget segített az órai munkákban, házi feladatokban, sőt, a matricagyűjtési láz derekán mindenféle szőrös, plüss, puha és csillogós matricákkal halmozott el, mert a nonverbális gesztusaimat udvariasságnak tekintette. Naaa, séne stikká, ghört diá, isz gsánk, nimm dohh, nimm, mondta ellentmondást nem tűrő, kemény karintiai dialektusban.

Aztán egy idő után már, hála neki, verbálisan is vissza tudtam volna utasítani a sok műanyagot, ha addigra nem felejtettem volna el a tetveit.

Sajnos a lány nevét már elfelejtettem, de innen akkor most szeretném neki megköszönni a sok segítséget.

Most 2019. van, nem tudom, hogy az osztrák tetűstratégia felnőtt-e azóta, de egy biztos. Legalább nem titkolták.

Magyarországon viszont nem csak a szégyen és a titok a kezelés kimozdíthatatlan alappillére, de a tetves gyerekek és azok családjainak megítélése is elég egyértelmű és stabil.

Mert a tetű a magyar gógyi szerint a koszos, igénytelen, nemtörődöm életmód szükségszerű és elidegeníthetetlen velejárója.

Pedig nem.

A tetűnek teljesen mindegy, hogy a haj, amibe belemegy (igen, megy, mert ugrani nem tud, az ugrás a bolha és a nyúl, zerge képessége), tiszta-e vagy koszos. Arról meg aztán pláne fogalma sincsen a tetűnek, hogy a hajkoronához tartozó test hol és milyen körülmények között él. Szaporodik tehát ő vígan a koszban és a tisztaságban, Üllőn, Debrecenben, Rózsadombon és Bátaszéken, mindegy neki, hogy ki nyerte az önkormányzati választást az adott körzetben, és az sem különösebben érdekli, hogy a hajnak milyen színe van. Ha valami izgatja, akkor az, hogy a haj legyen dús és/vagy hosszabb, mert ott tud a legjobban szaporodni.

Egyébként fontos még, hogy a fejtetvek alapvetően hajból hajba másznak, nekik vér kell, ami a ruhákban, ágyneműben, fésűben, kalapban, sapkában alig van, így ezekben elég rövid ideig élnek meg, de ahogy a gyerekek egymásnak adogatják a cuccaikat, ölelkeznek, verekednek (s mivel ezek óvodában gyakoribbak, ezért a tetű is gyakrabban jelenik meg óvodások fején), ezek a vértelen tárgyak kiváló közvetítő szerepet tölthetnek be.

Most pedig, hogy ezt a rovartani és szociológiai dolgot tisztáztuk, jöjjön egy jól követhető protokoll szülőknek és pedagógusoknak azokra az esetekre, ha a családban és/vagy az iskolában felütné a fejét a fejtetű.

Nézzük először, hogy mi az eset akkor, ha otthon derül ki a tetű.

  1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
  2. Vegyél egy tetűirtó sampont, majd az instrukcióknak megfelelően kezeld le vele az egész családot. Természetesen saját magadat is.
  3. Mosd ki az összes ágyneműt, aznap hordott ruhát, beleértve a sajátodat is.
  4. Az összes plüss állatkát pakold be egy hatalmas zacskóba, jól kötözd be, majd tedd félre 48 órára.
  5. Írj levelet a rokonoknak, akikkel a napokban találkoztatok, hogy ez a helyzet, és írj levelet az osztály- vagy csoportlistára. Eltitkolni a tetveket kellemetlenebb, mint transzparensnek lenni a dologgal kapcsolatban. Ha úgy érzed, hogy az óvoda/iskola nem elég felvilágosult a dolgot illetően, akkor tájékoztasd csak az osztályfőnököt, óvónőt/bácsit.

Ha pedig az óvoda/iskolaorvos vagy a védőnő veszi észre a rovart, akkor a következőt javaslom:

  1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
  2. Írj egy levelet a csoportba/osztályba járó gyerekek szüleinek arról, hogy 
    1. Csak semmi pánik, áldozathibáztatás, sztereotipizálás, előítélet és prekoncepció!
    2. Vegyenek egy tetűirtó sampont, majd az instrukcióknak megfelelően kezeljék le vele az egész családot. Természetesen saját magukat is.
    3. Mossák ki az összes ágyneműt, aznap hordott ruhát, beleértve a sajátjukat is.
    4. Az összes plüss állatkát pakolják be egy hatalmas zacskóba, jól kötözzék be, majd tegyék félre 48 órára.
  3. Mosd meg a saját hajadat is a tetűirtó samponnal.
Ennyi.

Kicsit talán körülményes és kellemetlen, de viszketni biztos, hogy rosszabb.

Ciki pedig egyáltalán nincs benne.

Felvilágosító rovatunk következő részeiben a rühességet, a göthösséget és az ótvarosságot dekonstruáljuk.
Tovább

2019. október 18., péntek

Ha a csend beszélni tudna...

Kicsit zavarban vagyok, hogy akkor most le lehet-e, le szabad-e, le kell-e írni, hogy ki miatt és miért szervezett monstre, nemzetközi előadók által színesített szimpóziumot a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vagy nem lehet, nem szabad, nem kell.

Mert azt ugyan megtudtam a szuperguszta természeti és építészeti környezetben, 500 (!) fő részvételével, vérprofin megszervezett és megrendezett konferencia után, hogy kolléga, nagy hatású és atya és azt is megtudtam, hogy bűnt, vétket, terrible crime-ot követett el, de hogy ki is ő és pontosan mit is követett el, azt nem.

De miért olyan nehéz kimondani? Nevén nevezni? Őt is és azt is, amit tett?

Hát az ő nevét azért nehéz kimondani, válaszolom meg egyből a kérdést, mert nem indult rendőrségi eljárás az ügyben. Amíg meg nincs kimondva a bűnössége, addig megilleti őt az ártatlanság vélelme.

Rendben, akkor tehát hívjuk őt mi is M-nek.


De arról azért csak lehet beszélni, arról azért csak kéne beszélni, hogy mi is az, ami miatt kicsapták M-et az egyházból, hogy mi is az a bűn, vétek, terrible crime.

Hát az, hogy

  • visszaélt a hatalmával, kihasználta a helyzetét,
  • a maga javára fordította azt, ahogy a bentlakásos iskola diákjai apafiguraként tekintettek rá, 
  • verbálisan megalázta a fiúkat,
  • folyamatos bűntudatban és rettegésben tartotta a diákjait, akik mindeközben felnéztek rá,
  • leült a fiúk mellé este az ágyukba, és a pizsamájuk alatt simogatta őket, hasukon, belső combjukon, péniszükön,
  • sok fiú kételkedett a szexuális orientációjában,
  • elérte, hogy a gyerekek ne kezdjenek el azon gondolkodni, hogy az, amit ő csinál, rendben van-e,
  • hozzájárult ahhoz, hogy a csend csend maradjon, a titok titok maradjon.
Tehát a kamaszkoruk csúcsán lévő, az identitásuk minden szintjén folyamatosan átalakuló fiúkat traumatizált, alázott meg, molesztált, tapizott, abuzált, de az M. által elkövetett undorító és súlyos vétkek nem lettek megnevezve, és sajnos ez elég nagy hiányossága volt a szimpóziumnak.

De igyekszem nem telhetetlennek lenni, már csak azért sem, mert a rendezvény második felében megrendezett kerekasztal-beszélgetésen részt vevő egyik szereplő, a Klebelsberg Központ droidjának arra a mondatára, hogy a tanárokon nincs is túl nagy teher, nem is dolgoznak megfeszítetten és az iskolák szabadok, a közönség egy emberként szisszent fel.

De azért sem vagyok elégedetlen, mert az ügy négy évvel ezelőtti kirobbanásakor Várszegi Asztrik főapát még illetlen érintésnek nevezte azt, amit M. elkövetett, ehhez képest viszont az, hogy itt most egy gyöngyűen megépített, nyálcsorgatóan modern módon berendezett, az apátság és a gimi területén lévő gyönyörűen őszbe hajló fákra néző tornateremben arról beszélgettek 500 ember előtt komoly beosztású egyházi és világi emberek, hogy hibát követtek el és arról, hogy ezeket a hibákat hogyan nem fogják legközelebb elkövetni, az akkora dolog, amekkorát Magyarország még nem látott. Pláne oktatási intézményben. Pláne egyházi intézményben.


Mert a hazai gyakorlat a csend, a titok, a majd házon belül megoldjuk, okosba. Azaz a hazai gyakorlat az, hogy nem oldjuk meg. Mert olyan jó tanár volt. Mert a gyerekek imádták. Mert a tanár komoly sikereket ért el a gyerekekkel. Mert mégiscsak Magyarország egyik legjobb iskolája. Meg nem kell ide nekünk semmi felhajtás. Meg akarod, hogy a gyerekedet meghurcolják? Meg egyébként is, múlt hónapban nem számoltunk el rendesen az alapítványi pénzekkel, gondolom, te sem akarod, hogy kiderüljön. 

De Pannonhalma nem ilyen. Úgy tűnik, Pannonhalma üde kivétel. Már tavaly csináltak egy kiállítást a csendről, nem meglepő módon Csend címmel, érdemes megnézni, idén meg ugye.

Szóval a szembenézés elindult, de ez a konferencia még csak egy első lépés. Vagy nulladik. Vagy nem is tudom, hányadik, mert azt azért a konferencia végére megértettem, hogy ez egy őrült hosszú folyamat. Protokollokat előkészíteni (ki kinek mikor szólhat, áldozatvédelem, anonimitás biztosítása, kivizsgálás, következmények (mondjuk, hogy soha többé ne mehessen gyerekek közé)) azokat felállítani minimum 2-3 év, azok transzparens, mindenki számára (tanárok, diákok, szülők, vezetőség) az első pillanattól egyértelmű és következetes működtetése pedig folyamatos odafigyelést, jelenlétet, tudatosságot, érzékenységet igényel. Meg embert, kapacitást, türelmet. És talán pénzt is.


De el kell indulni.

És Pannonhalma elindult.
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvánnyal közösen tényleg kidolgoztak egy nagyon egyértelmű protokollt, ami tényleg mindenki számára hozzáférhető.

Mert - ahogy Hardi Titusz OSB, a Pannonhalmi Főapátság Oktatási Igazgatósága igazgatója mondta - urgencia van.

Ezt a szót használta egyébként a George Clooney, Bruce Willis és John Billingsley hangján egyszerre megszólaló amerikai származású, de (ha jól értem) konkrétan Vatikánban dolgozó Monsignor Robert W. Oliver is, de ő urgency-nek mondta, ami mégsem üt annyira, mint az urgencia, mert az urgenciában valahogy nekem benne van a katolicizmus szigora és határozottsága.

Márpedig a csend megtörésében szigorúnak és határozottnak kell lenni.

És talán egy egész kicsivel még ennél is bátrabbnak.


Ha pedig az is kérdés, hogy a facebookos trollkodása helyett mit tehetett volna Vári György, vagy mit tehetne az a csomó bárki, aki valaha gyerekeket molesztált annak érdekében, hogy valóban biztosítson mindenkit maga körül, hogy megértette, hol hibázott, akkor azt mondanám, hogy

  • el kellett volna jönnie erre a szimpóziumra
  • elő kellett volna adnia ezen a szimpóziumon
  • valamelyik hazai gyermekjogi, gyermekvédelmi alapítványhoz be kéne jelentkeznie, hogy szeretne részt venni a szervezethez, hogy utána önkéntes alapon járja az ország általános és középiskoláit, hogy előadásokat tarthasson arról, hogy milyen utat tett meg hibája megértésében.
Hajrá!
Tovább

2019. október 10., csütörtök

Legalább nem valami buzi ez is

Jövök le a Budai Tanácsadóból a második emeletről, egy 70-es férfi és a 40-es lánya beszélgetnek az újabban egyre divatosabb leleplező szexvideókról. Nem pontosan derül ki, hogy a nő milyen állásponton van, kicsit mintha provokálná az apját, aki nem egyértelmű, hogy érti-e a provokációt.

Az is lehet, hogy mindketten engem provokáltak, de akkor meg én nem értek valamit, mindenesetre a férfi aztán azt találta mondani, hogy

Legalább nem valami buzi ez is.

Közben tartottam nekik a bejárati ajtót, kicsit lassan jöttek, én meg kicsit elgondolkodtam.

Egyrészt azért, hogy miért nem szólok be, másrészt pedig azon, hogy mégis tényleg hogy a francba lehet az, hogy sokan tényleg úgy gondolják, hogy az ember lehet bármi, olyan is, amiről tehet és olyan is, amiről nem, lophat, csalhat, hazudhat éjjel és nappal, lehet gyilkos, lehet kerekesszékes, lehet tanár és jogász, hentes és hajléktalan, bármi, csak buzi ne legyen.

Közben már kiszabadítottam a robogómat, rajtam a bukósisak, de még mindig ezen kattogok. Beindítom a motort, felbőg mind a két lóerő, eltekerem a markolatot, a gép elindul, hamar átkapcsol az automata váltó kettesbe, én pedig pillanatok alatt elérem a maximális sebességet, hasít a 49 km/h. Közben meg ott a gondolat bennem, hogy mégis mi a baj a melegekkel?

De komolyan!

Hallom az érveket, tudom a sztereotípiákat, ismerem az előítéleteket, olvastam a projekcióról, értem a homofóbia pszichológiáját, de azért az újra és újra meglep, hogy a homoszexualitás tényleg rengeteg ember fejében tényleg a legalja.

Közben meg arra is gondolok, mikor már megérkeztem a lakásunkhoz és kitámasztottam a gépet, hogy végül is, egész jó lehet a homofóboknak, hiszen minden olyan jó az ő életükben. Mert mindenre ott egy legalább.

Betörtek hozzánk? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Meghalt az apukám? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Megvakultam a fél szememre? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Kiestem az ablakon? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Perforált a vakbelem? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.
Közpénzen kurváztam? Nem baj, legalább nem vagyok buzi.

De újra: komolyan?!

Ezt talán már írtam, de egyszerűen nem lehet elégszer.

Egyszer állítólag a következő párbeszéd zajlott le:

Riporter: És mondja, mit üzen azoknak, akik szerint ő megtestesült ördög, a sátán és az antikrisztus egy személyben?
Marilyn Manson: Semmit.

Hát valahogy ezért nem mondtam semmit annak az idős férfinak ott az ajtóban állva.
Persze ha igazán komolyan venném MM intelmét, akkor ezt az egész bejegyzést sem írtam volna meg.

Na de most már nem törlöm ki, inkább csak berakok egy gifet.
Tovább

2019. szeptember 25., szerda

Klímaügy - közügy

Azt mondta a Greta Thunberg egy interjúban, hogy az a különbség az USA és Svédország hozzáállásában, hogy míg az USÁ-ban a klímakatasztrófa hitbeli kérdés, addig Svédországban egy határozott tényként kezelik.

Szerintem kezeljük mi is így. Mármint tényként.



Igyekezzünk tehát odafigyelni a fogyasztásainkra, a pénzköltéseinkre, a hulladékunk csökkentésére, a károsanyag-kibocsátánunkra és így tovább, de közben azért jó, ha tudjuk, hogy két dolog is van.

Az egyik, hogy ez jó eséllyel kevés lesz, a valódi változáshoz, ahhoz, hogy Greta Thunberg és a többi kortársa visszakapják a gyerekkorukat, ahhoz bizony állami és gazdasági szinten kellene észbe kapni. A másik, ezzel némiképp ellentmondó dolog pedig, hogy azért ezek az apró, egyéni lépések is jók két dologra. Egyrészt arra, hogy visszaadja vagy odaadja az embereknek a kontroll érzését, ami iszonyú fontos, a másik pedig, hogy ha tényleg tömegével kezdenénk el kevesebb autót használni, meg kevesebb húst enni, meg kevesebb energiát fogyasztani, akkor a gazdasági szereplők is kénytelenek lennének a csökkentett fogyasztásnak megfelelően csökkenteni a termékeik előállítását is.

Ugyanakkor viszont mindezzel csomó munkahely megszűnne, szóval akkor meg azt nem értem, hogy mi lenne azzal a rengeteg emberrel, aki jelenleg kiszolgálja a globalizáció túltermelését. És ebben benne vannak az AliExpress raktárosai, a fast fashiont gyártó bangladesi nők tömegei, de a reklámszakma iparosai is.

De hát erre is van válasz, mégpedig az, hogy annak a világnak, amit éppen hozunk létre, tényleg véget kell vetni.

Azoknak, akik nap, mint nap létrehoztuk. Ezek pedig mi magunk vagyunk.

Kicsit írtam erről bő egy éve a Lelki betevőre, és nagyon írt erről az egzisztencialista rockzenész, a kiváló Kőváry Zoltán is, utóbbit főleg érdemes elolvasni.

De amit még főleg érdemes, az az, hogy lesz holnap késődélután egy rendezvény a MagNet Házban, hátha még van rá jegy, elég érdekes a téma, és elég menő emberek fognak majd a klímaparáról beszélgetni, többek között éppen Kőváry Zoltán is, de Döbrösi Laura is ott lesz, Sipos Katalin is, aki a WWF magyarországi igazgatója, Hartmann Johanna biológus és Nagy Réka, az Ökoanyu bloggere is.

És amit meg aztán pláne érdemes, és ez már a tettek vagány mezeje, hogy el kéne menni a péntek délelőtti, III. Globális Klímasztrájkra a budapesti Clark Ádám térre. Vigyétek a gyerekeiteket is, van ám hozzá már előre legyártott iskolai kikérő is.

Tegyük a világot újra Grétává, de ez a szóvicc sajnos magyarul egyáltalán nem ül.
Tovább

2019. szeptember 19., csütörtök

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete II.

A Jobb Veled a Világ Alapítvány évről évre elkészíti Magyarország boldogságtérképét, így tettek idén is.

Szóval idén is tudjuk, hogy az országnak melyik részei a boldogak és melyikek szomorúak, hogy a nők vagy a férfiak boldogabbak, hogy hány gyerek kell a boldogsághoz, hogy a fővárosi vagy a vidéki emberek a boldogabbak, hogy a házasok vagy az élettársi viszonyban élők a boldogabbak és hogy az erdélyi magyar nők vagy a magyarországi nők boldogabbak vagy az erdélyi magyar férfiak vagy a magyarországi férfiak a boldogabbak.

Természetesen.
Gondolom, mondanom sem kell.
Mert egyértelmű.

Akinek nem, annak itt, erre a linkre kattintva elérhetőek az idei, színes, szagos, ellentmondást nem tűrő eredmények. Olvasni sem kell sokat, csak a grafikonokon ámulni. De az ámulat kedvéért azért bemásolom ide azt, amit jó eséllyel Novák Katalin stratégái a főnökük orra alá toltak.


Ez a grafikon pedig sajnos nem az, amiről tegnap írtam. Elnézést a figyelmetlenségemért.

Így viszont, hogy pontosan megismerhettem a Novák Katalin által említett kutatást, így azt illetően, hogy a négygyerekesek a legboldogabb emberek Magyarországon, már egy árva kérdésem és kételyem sincs.

Mindössze annyi, hogy mi volt Dr. Oláh Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pozitív Pszichológia Kutatócsoport kutatócsoport-vezető egyetemi tanárának fejében, amikor rábólintott arra, hogy belemegy, levezet, majd a saját, illetve a kutatócsoportjának nevét adja egy olyan kutatáshoz,

  • ami nem reprezentatív,
  • amit bárhányszor ki tud ugyanaz az ember tölteni,
  • ami semmilyen ok-okozati összefüggést nem lesz képes kimutatni, kizárólag csak bizonyos együttjárásokra (korreláció) lehet majd következtetni, ha egyáltalán,
  • aminél egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen módon juttatták el a kérdőívet a célcsoport tagjaihoz, annál is inkább, mert nem tudjuk, ki a célcsoport,
  • ami ugyan feltesz alapvető demográfiai kérdéseket (lakhely, foglalkozás, életkor, legmagasabb iskolai végzettség, családi állapot, gyerekek száma, anyagi jóllét), de azt már nem kérdezi meg, hogy ugyan ezek a gyerekek, már ha vannak, mekkorák,
  • amiből nem derül ki, hogy a férfiak és a nők hány évesen lettek szülők,
  • amiben egyetlen kérdés sincs arra vonatkozóan, hogy ezek a gyerekek milyen intézményekbe járnak, mennyi támogatást kapnak a rokonoktól, van-e bébiszitter,
  • ami egy darab kérdést sem tesz fel a gyerekekről, a gyerekekkel való kapcsolatról, a gyerekekkel töltött időről,
  • amiből az életminőségre vonatkozóan az ég világon semmi sem derül ki. Csak arra kérdez rá a kérdőív, hogy az esetek milyen százalékában van jól és hogy jellemezze a kitöltő az anyagi helyzetét egy hatfokú skálán,
  • ami ugyan feltesz rengeteg, a boldogsággal, kiegyensúlyozottsággal, társas kapcsolatokkal, magabiztossággal kapcsolatos kérdést, de ezek között három darab fordított tétel van csak, viszont egy darab beugrató, töltelékkérdés sincs, amivel legalább egy kicsit csökkenteni lehetne a kérdőívkitöltéskor általában megjelenő emberi vágyat, hogy az elképzelt megfelelő válaszokat adjuk,
  • ami a problémamegoldó képességekre, a stressz mennyiségére és annak kezelésére semmilyen módon sem kérdez rá,
  • ami a fizikai és lelki egészségre nagyjából úgy kérdez rá, hogy hogy vagy?, de mindezt sehogy sem részletezi, így a kitöltők táplálkozásáról, szerhasználatáról, testmozgásáról, alvásmennyiségéről sem derül ki semmi,
  • ami a munkával, munkahellyel való elégedettségre semmilyen módon sem kérdez rá,
  • amiben egy darab kérdés sincs a kitöltő ingatlanára és ingóságaira, a megtakarításaira, a kulturális javakhoz való hozzáférésére, az ingatlan felszereltségére vonatkozóan,
  • amiben egy darab kérdés sincs a házasságra, párkapcsolatra vonatkozóan,
  • ami semmilyen módon sem kérdez rá a szabadidős tevékenységekre és mondjuk,
  • ami semmilyen módon sem kérdez rá a nyaralási szokásokra?
És ez még csak maga a kutatás.
De van néhány baj a kutatás eredményeinek publikálásával is.

Például, hogy

  • mivel magyarázzák, hogy a teljes mintába 4,5-szer annyi nő került, mint férfi?
  • milyen arányban kerültek az egyes csoportokból a teljes mintába? Például hány négygyerekes férfi és nő töltötte ki a kérdőívet? Hány jómódú, gazdag, nagyon gazdag és szegény került a mintába? Milyen arányban voltak a budapestiek, nagyvárosiak és falusiak? Milyen arányban voltak a diplomások és a diploma nélküliek?
  • miért pont erdélyi férfiak és nők kerültek bele? Felvidék? Kárpátalja? Burgenland? Délvidék? Londoni magyarok? És mi van Partiummal?
  • egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy egész egyszerűen nem lehet összehasonlítani egy mélyszegénységben élő nógrádi zsákfalu munkanélküli férfi élettel való elégedettségét, fizikai állapotára vonatkozó kattintásait egy fővárosi, hatalmas szociális hálójú, havonta menedzserszűrésre járó felsővezető nő válaszaival és végül
  • mi a franc is az a boldogság?
Egyébként meg: mégis hogy lehet az, hogy ilyen mértékben összecsengenek az eredmények a kormánypropagandával?

Van ugyanakkor néhány érdekes kérdés, mármint tényleg, ami a grafikonokat nézegetve felmerül:

  • Hogy lehet, hogy a főiskolát végzetteknek pozitívabb a mentális egészségük, mint az egyetemet végzetteknek, miközben meg a bölcsesség (a micsoda?) rohamosan nő?
  • A nők miért egészségtelenebbek mentálisan és boldogtalanabbak Budapesten, mint a férfiak?
  • A nők miért lesznek bátrabbak a negyedik gyerek után, a férfiak meg ugyanekkor miért válnak bátortalanabbá?
  • A magyarországi viszonyokat sejtve hogy lehet, hogy falun a legnagyobb a pozitivitás és a boldogság mértéke és Budapesten a legkisebb? Eszembe jutnak olyan címszavak, hogy munkanélküliség, kiszolgáltatottság, rosszul ellátott boltok, kulturális elszigeteltség, homogenizált sajtó, akadozó egészségügyi ellátás, kevés bölcsőde, kevés alternatív iskola, stb.?
  • Hogy függ össze a bátorság és a boldogság?
  • A nők boldogsága és pozitív mentális egészsége miért csökken 51-65 éves kor után, a férfiaké meg miért nő éppen ekkor?
  • És végül hogy lehet, hogy a nők mindig boldogabbak, mint a férfiak, miközben meg a nemek közötti különbség az összes EU-tagállam közül nálunk a legnagyobb, a világ 149 résztvevő országa közül Magyarország a 102. helyen van?

Amikor próbáltam megszerezni a jogosítványomat 2000 nyarán, és már egy ideje forgalomban vezettem, egyszer azt találtam kérdezni Emil bácsitól, az oktatómtól, hogy ugyan már miért van egy elsőbbségadás kötelező-tábla a lámpa felett, ha egyszer ott a lámpa. És akkor, egész hirtelen, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon gyorsan közeledik a fejem a kormányhoz. Csak az egész jó reflexeimnek köszönhettem, hogy megfeszítettem a könyökömet, így nem fejeltem le az első generációs Suzuki Swift kormányát. Akkor esett csak le, hogy a kocsi megállt, de arra még ennél is később jöttem rá, hogy Emil bácsi fékezhette le a kocsit, hogy a következő kérdést tegye fel: Mondja csak, maga letette a KRESZ-vizsgát, ugye?

És komolyan, én teljesen jogosan kaptam Statisztika I-ből és Statisztika II-ből is kettest, utóbbin még UV-znom is kellett, de ha én egy ilyen kutatási tervvel álltam volna bárki elé az ELTE-n töltött öt évem alatt, akkor még csak ki sem röhögtek volna. Meg sem állították volna a kocsit. Egyszerűen csak megkérdezték volna, hogy Mondja csak, maga tudja, hogy ez egy egyetem, ugye?

Mindeközben Lovasi András a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomtól megkapta és át is vette a Családok Angyala (Angelus Familiarum) díjat, amit egyébként Bagdy Emőke is megkapott, de ő legalább nem ment el átvenni a díjat. A lányát küldte a fotóra.

Erre pedig már tényleg nem lehet semmit sem mondani, csak megismételni a tegnapi zárómondatomat:

Én kérek elnézést.



ps.: végül elsőre meglett a jogsim.
Tovább

2019. szeptember 18., szerda

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete

Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, három gyermek édesanyja olvasott egy olyan kutatást, amiből azt hozta ki, hogy a négygyerekes családok a legboldogabbak.

Az most mellékes, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ezt milyen kutatási eredményben látta, kicsit azt sejtjük, hogy az élettel való általános elégedettségére vonatkozó grafikont láthatta, amely mutatóra az EU 28 tagállamában kérdeztek rá.

Jó eséllyel erről a grafikonról van szó.


Namost, ennek a mutatónak két ország van a végén. Mármint a rossz végén.
Bulgária és Magyarország.

De tekintsünk el ettől a szoft ténytől és maradjunk a háromgyerekes Novák Katalin mondatánál, illetve a fenti grafikonnál. Abból az derül ki, hogy a 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel, de egyrészt nem négyről van szó (és nem is boldogságról), másrészt viszont érdemes megnézni azt is, hogy a gyerektelenek (úristen!) és az egy-két gyerekesek (!) között jóval nagyobb arányú az élettel közepes mértékben elégedettségű családok, mint a 3+ gyerekesek esetében. 

De oké, legyenek a négygyerekesek elégedettek boldogok, ahogy azt Novák Katalin látni szeretné.

De milyen négygyerekesekről is van szó?

Olyanokról, ahol két szülő van a 3+ 4 gyerekkel.

Ennél többet nem tudunk meg.
Ami nagyjából annyit jelent, hogy ha csak ezt a grafikont nézzük, akkor semmit sem tudunk meg ezekről a családokról.

De szerencsére csomó egyéb adatot is tudunk még, amik kicsit árnyalják ezt az eredményt.
Illetve nem is az eredményt, hanem NK mondatát.

Tudjuk például, hogy az élettel a magyarok és a bolgárok a legelégedetlenebbek.
Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag elégedettebb nálunk összességében, és egyesével az egyes országok is elégedettebbek, mint mi. Innentől viszont nincs értelme uniós átlagstatisztikáról beszélni, mert egész egyszerűen mi abban nem vagyunk benne.

Itt több a beteg, fiatalabban halunk, többen lesznek öngyilkosok, alárendeltebbek a nők, rosszabb az oktatás, rosszabb az egészségügy, több a kátyú, kisebb a szolidaritás az emberek között, nagyobb a társadalmi szakadék, kevesebb az alternatív munkavégzési lehetőség, magasabb a családon beüli erőszak száma, alacsonyabb az életszínvonal, kisebbek a bérek, kevesebb az emberek megtakarítása, sok szempontól kicsi az emberek önrendelkezési joga, arányaiban is nagyon nagy a létminimum alatt élők száma, hát még a többi országgal összehasonlítva és hát kisebb mértékű itt az öngondoskodás. De mivel a felsorolás még jó hosszú is lehetne, ezért Novák Katalinnak azt kellett volna mondania, hogy "Egy átlagos uniós országban a kétfelnőttes, 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel. Magyarország viszont sajnos egy átlagon aluli uniós ország, amin az elmúlt bő kilenc évben nem is tudtunk változtatni. Ezért személy szerint is elnézést kérek. Ezennel pedig (országunk miniszterelnökével és a teljes kormánnyal együtt) lemondok összes tisztségemről."

Amíg viszont ez a mondat nem hangzik el, addig is adódik a kérdés, hogy

  • mi van azokkal akik eleve nem akartak (3+) gyereket,
  • mi van azokkal, akik nem 3+ gyerekes családokban nőttek fel,
  • mi van azokkal, akik elváltak és főleg
  • mi van a sajtkészítőkkel?
Én kérek elnézést!
Tovább

2019. szeptember 13., péntek

Emlékmécsesek

Instant Karma's gonna get you
Gonna knock you right on the head
You better get yourself together
Pretty soon you're gonna be dead.

1990. van, a budapesti Karinthy Frigyes úton lakunk, magasföldszint, minden eldübörgő hatos villamosra beremegnek az ablakaink, a (Móricz Zsigmond) körtér akkor még nagyon más arcát mutatta, a házak falain fekete mocsok, mindenütt Ladák, Škodák, Zaporozsecek, Trabantok és Wartburgok, a házunkhoz nagyon közel olyan buszok végállomásai voltak, amik ma már nem is léteznek és a buszokból olyan bűz áradt, amilyen bűz már régen nincs, pedig néhány busz még ma is, illetve mára már megint, illetve ma még mindig elviselhetetlen állapotban van. Magyarország készül az első demokratikus választására, majdnem 9 éves vagyok, másodikba járok, nyilván sokat nem fogok fel a dologból, talán csak annyit, hogy a WC-n, a nagyszobában a dohányzóasztalon SZDSZ-es képeslapok hevernek, a fridzsiderünkre SZDSZ-es képeslapok vannak felmágnesezve, én pedig nézem, nézem és nézem ezeket a férfiakat, akikről nyilvánvalóan semmit sem tudok, de szimpatikusak, mert tudom, hogy a szüleimnek is azok.


De miért is ne lennének azok, kedvesen mosolyognak, és azt hiszem, az is tetszik, hogy felnéznek rám. Ők lent vannak, én meg fent, legalábbis a fotón úgy tűnik, mintha fel kéne, hogy nézzenek rám. Elhiszem, hogy tudják, merik, teszik. Később azt is megtudom, hogy nagyon kemény életük volt, hogy csomószor elkaphatta volna őket az Instant Karma, de ők dacoltak a rendszerrel, dacoltak a karmájukkal, bátrak voltak, szolidárisak voltak, progresszívak voltak, és nem haltak meg pretty soon.

Pető Iván, Kőszeg Ferenc, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Kis János, Demszky Gábor, Magyar Bálint neve, zakója, hajszerkezete, arcszőrzete, mosolya örökre bevésődött a fejembe (valamiért Szabó Miklós, Tölgyessy Péter és Mécs Imre nem maradt meg, nem tudom, miért), és azt hiszem, ezek az emberek örökre így fognak kinézni.

És tényleg.

Most 2019. van van, 38 múltam, és ezek az emberek, még mindig ugyanúgy élnek a fejemben. És teljesen mindegy, hogy egyetértek-e az SZDSZ 1990-es politikai értékrendjével és az is teljesen mindegy, hogy bárki más mit gondol az SZDSZ-ről, mert az, hogy a rendszerváltásnak ezek az emberek kulcsfigurái voltak, az vitathatatlan.

Aztán van aztán egy másik kép is.

Az kicsit szomorúbb.

Azt korábban nem ismertem, a feleségem tette ki tegnap a Facebook-falára nem sokkal azután, hogy megtudtuk, meghalt a Rajk László, az egyik ember az SZDSZ-es plakátról.

Ő tehát most már tényleg mindig ugyanolyan lesz a fejemben.

Erről a képről van szó.


Rajk László, Petri György, Konrád György, Eörsi István.

Szeretjük-e őket? Egyetértünk-e velük? Mindegy.

Most már egyikük sem él.

Dina Wardi pszichoterapeuta Emlékmécseseknek nevezte a holokauszt túlélőit, mert ők azok, akik tovább tudják adni a horrort azért, hogy többet ne lehessen holokauszt. És ahogy ezek az emlékmécsesek kihunynak, úgy lesz egyre nehezebb elképzelni az elképzelhetetlent, úgy lesz egyre nehezebb fenntartani a holokausztról való élő tudásunkat, az élő emléküket. De az emlékmécsesek elvégezték a dolgukat, túléltek és továbbadták az továbbadhatatlant, innentől pedig mi vagyunk a felelősek azért, hogy életben tartsuk az emlékeiket. Mi magunk válunk emlékmécsesekké.

Ők itt fent, a fekete-fehér és a színes képen nem a holokauszt, hanem a rendszerváltás emlékmécsesei. Persze nem tökéletes az analógia, ők ugyanis nem kényszerből, nem a megsemmisítéstől való megmenekülésükkel alakították át a történelmet, hanem saját döntésükből, saját akaratukból, de attól még komoly emlékek komoly hordozóik ők.

S ha valaki azt érezné, hogy ez a négy ember nem is olyan fontos, vagy ha valaki nem értené, hogy miért olyan fontosak ők, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne ránézni az egymás mellett üldögélő Scottie Pippenre, Pete Samprasra, Edwin van der Sarra és Ayrton Sennára.

Vagy Bruce Springsteenre, Tom Waitsre, Tracey Chapmanre és Jack Bruce-ra.

Vagy Brad Pittre, Leonardo DiCapriora, Dustin Hoffmanra és Edward Nortonra.

Vagy...

De szerintem most már érthető.


(Az első kép forrása, a második kép forrása)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.