2016. május 14., szombat

Néma sikoly

Gimnáziumban, szexuális felvilágosítás gyanánt, osztályfőnökünk utólagos teljes megdöbbenésére levetítették nekünk a Néma sikoly című pszicho-szociohorrort, egy elképesztően demagóg abortuszellenes filmet. Mi ezt persze, 16-17 évesen nem biztos, hogy tökéletesen értettük, de annyi nekünk is leesett, hogy itt azért valami nagyon nem stimmel. A filmben ugyanis brutális babapreparátumokat és vödörbe dobált halott csecsemőket mutogattak abortált embriók gyanánt.

Beágyazom ide a filmet, de előre szólok, a film bőven alkalmas a nyugalom megzavarására!


A Néma sikolyban látható, szakértőnek látszó robot valószínűleg valahogy úgy beszélt volna a bölcsődékről, ahogy én azt ide most beblöffölöm:

"Kedves édesapák és édesanyák, kedves elsődleges gondozók!
A bölcsődei hálózat a szocializmus átkos éveinek propagandamunkája, mely az ön gyermekét is megkárosítja. A fűtetlen szobákban, a képzetlen gondozók ridegtartásban nevelik a rájuk bízott csecsemőket, kisdedeket. Arcokra száradt takony, fenekekre száradt ürülék, ruhákra száradt, ételnek látszó maradványok. A külső szemlélő mosolygó gyerekeket látna, de mi tudjuk, hogy ez látszat csupán, ezek a gyerekek belül, némán, sikítanak. A bölcsődébe kényszerített gyerekek, távol szüleiktől, nincsenek jól. Tudtuk nélkül maguk alá vizelnek és ürítenek, hosszú perceket sírnak, olykor hánynak. A fóti Egyesített Bölcsődetudományi Intézetben jelenleg is folyó kutatások már most bebizonyították, hogy a bölcsőde emberellenes, gyerekellenes, kötődésellenes. Nézzék csak ezt a képet itt! Hát belekényszerítené ebbe a környezetbe gyermekét? Hát persze hogy nem!"


És így tovább.

Az analógia persze egyáltalán nem stimmel, hiszen egyrészt ez a kép nem is egy bölcsődében, hanem egy óvodában, méghozzá a pripjatyiban készült, másrészt míg az abortuszt egy olyan rossz dolognak tartom, amire olykor azért igenis szükség van, addig a bölcsődét egy lehetséges jó megoldásnak tartom. Annyiban viszont nagyon is jó az analógia, hogy mindkettővel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy legyen rá lehetőség, s majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele.

És akkor most a továbbiakban már nem szeretnék az abortusszal foglalkozni, sokkal inkább a bölcsődékkel, s azok megítéléséről.

Merthogy van itt egy csúnya félreértés.

A gyerekeknek ugyanis nincs kijelölt helyük.
A gyerekek élete nincsen se előre kitalálva, se előre elrendelve.
Mindent mi találunk ki, mindent mi döntünk el.

És a kacifánt éppen itt van.

Miszerint nincs térben és időben állandó mi. Koronként, kultúránként, tájegységenként vannak ezek a mik, amik mind különböznek egymástól, és ezek mind mást tartanak helyesnek és ennek a helyesnek az alátámasztására más és más modelleket dolgoznak ki, illetve más és más megfigyeléseket tesznek.

És akkor itt most merüljünk is el egy picit.

A gyerekkor nem egy egyértelmű valami. Arra például, hogy a gyerekeket másképp kell kezelni, mint a felnőtteket, csak valamikor a XVIII. század körül jöttek rá. Az azóta eltelt bő 300 évben pedig eljutottunk odáig, hogy a gyerekek és a felnőttek kölcsönösen szocializálják egymást. Hosszú út ez, nem lebecsülendő. Azt pedig érdemes innen is kihallani, hogy a fejlődésnek, változásnak még nincs vége. Nem tudjuk, hova jutunk mondjuk ötven év múlva. Nem készült el a gyerekkor, még most sincs kitalálva, hogy legyen. Illetve ki van, de majd ki lesz az máshogy is.

Az biztos, hogy olyan, hogy a gyerekek az anyjukkal lettek volna életük első pár évében, a történelem csak egy nagyon szűk időszakában fordult elő. Vagy nevelőkre bízták a gyerekeket, vagy a széles rokonságra, intézetbe adták őket, vagy egyszerűen csak kivitték őket a földekre, beásták őket egy lyukba, majd a munka végeztével hazavitték őket. Szóval ha jó is lenne valami tradicionálisba visszatérni, nem nagyon tudjuk megnevezni ezt a tradíciót.

Hát ennyit az időről.

És akkor most jöjjön a tér.

A Babák című film remekül mutatja, hogy mindenhol máshogy csinálják, de az alapfunkciók, egészséges gyerekek esetében mindenhol ki fognak alakulni. De nem csak ez a lényeg. Hanem az is, hogy mindegy, hogy a namíbiai sivatagban hemperegve, a mongol kecskék között pórázon botorkálva vagy a tokiói felhőkarcolók között babakocsiban tologatva tengeti egy gyerek az életét, a szülői célok azonosak. Mindenki normális gyerekeket akar maga mögött hagyni, akik egyrészt képesek lesznek stabil, intim kapcsolatok létrehozására és működtetésére, másrészt képesek lesznek produktív munka-szerepben tetszelegni.

Nálam egyébként a mongol gyerek nyer, de a filmnek inkább az a kicsengése, hogy azért mégiscsak a namíbiai gyerek a legboldogabb, mert ő van a legközelebb a természethez, sokat hordozzák, szoptatják, egész nap az anyjával van, ilyesmi. És ez teljesen igaz is, ez mind szép dolog. De közben a namíbiai anyuka azt is mondta később egy riportban, hogy mennyire örült a forgatásnak, csomó pénzt kapott, amiből vehettek vizet, kaját, a férjének is kevesebbet kellett dolgoznia, így többet látta őt, és hát az sem volt utolsó szempont a család számára, hogy a forgatás ideje alatt kaptak orvosi ellátást is.

Szóval nagyon szép dolog a természeti népekre hivatkozni, de hát mindennek, így aztán az európai civilizációnak is megvan a maga ára. Amely viszont éppen azt akarja az egyes embereknek, amit a szülők is gyerekeiknek (ld. két bekezdéssel feljebb). Innen nézve tehát nincs különbség a családok és a társadalom között, ami viszont azt is jelenti, hogy a társadalmi struktúrák, mint amilyen mondjuk a bölcsőde is, elvileg nem is lehetnének emberellenesek.

És akkor itt most a combomra is csaphatnék, majd dolgom végeztével, matektanári rutinnal felírhatnám a táblára, hogy q.e.d., de én még egy kicsit tovább megyek, mégpedig azzal, hogy Magyarországon a bölcsődék tényleg a szocializmus termékei, de éppenséggel eléggé korszerű struktúráknak számítottak akkor is, és annak számítanak ma is. Annyira, hogy a bölcsődei elhelyezés úgy nem mellesleg uniós elvárás is, egy 2002-es irányelv szerint például 2010-re a 3 évesnél fiatalabb gyerekek harmadának kellett volna bölcsődei helyet biztosítani, de mivel ez nem annyira jött össze, ezért arra módosították, hogy akkor 2020-ra viszont a "4. életévet betöltött, de még nem iskolaköteles gyermekek legalább 95 %-ának koragyermekkori gondozásban kell részesülnie." (forrás)

Azon persze lehet keseregni, hogy még Budapesten sincs belőle elég, nemhogy vidéken, hogy a bölcsődei gondozók éhbérért dolgoznak, hogy fura ételeket kénytelenek a gyerekeknek adni vagy hogy a játékok sokszor régiek, elavultak, de ettől még valami nem válik gyerekellenessé.

Arról nem is beszélve, hogy a bölcsődén fanyalogni azért inkább az úri középosztály sajátja. Lejjebb egyrészt nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy ne dolgozzanak, arról nem is beszélve, hogy a bölcsőde csomó olyan dolgot megad, amit a szegényebb sorsú családok sajnos nem tudnak nyújtani gyerekeinknek: napi ötszöri étkezés, orvosi és védőnői ellátás, szocializációs közeg, játékok - innen is látszik, hogy a társadalom tényleg nem akar mást, mint amit a családok. Éppen ezért is probléma, hogy vidéken, falvakban szinte lehetetlen bölcsődét találni.

Végül tényleg létezik a pszichológiában a kötődés fogalma, ami két éves korra alakul ki, de az sehol sincs leírva, hogy ez azt is jelenti, hogy addig otthon is kell lenni a gyerekekkel. Az viszont le van írva, hogy a kötődés minőségét nem a bölcsőde ténye és milyensége befolyásolja, hanem a családi illeszkedések minősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy, milyen a bölcsőde. Ha valaki az intézményesítés mellett dönt, akkor azért nem árt jól kiválasztani a megfelelő helyet, szimpatikus gondozókat, de azért erre van esély. A bölcsődék ugyanis, gondolom, ezzel nem okozok nagy meglepetést, nem olyanok ám, mint amilyennek a fenti blöffben leírtam.

Bár, az is igaz, hogy azért bölcsődés gyerekek tényleg bepisilnek, bekakilnak, sőt, olykor sírnak is, de ezzel talán minden kisgyerek így van.

Etől függetlenül és ezzel együtt persze azért otthon is lehet maradni a gyerekkel, ha
  • a döntést az egész család együtt hozta meg
  • azt a család meg tudja magának engedni
  • az otthon maradó szülő nem gebed bele, nem kap frászt a gyerekétől (mert hát szabad tőle frászt kapni)
  • a gyerek nem kap frászt az otthon maradó szülőjétől
  • a gyerek érezhetően nem szociális típus
  • az otthon maradó szülő szívesen marad ki a munkájából és a munkahelye is szívesen kimarad belőle
És hát tegyünk különbséget otthonmaradás és otthonmaradás között. Fél év nem egyenlő a három évvel, mint ahogy az egy sem a kettővel. És akkor még nem is írtam arról, hogy otthon maradni akár lehet felváltva is, no meg nagyon fontos, hogy a szülők már előre sejtsék, hogy meddig szeretnének otthon lenni.

Mindezek nyomán én azt gondolom, hogy mindenki csináljon, amit csak szeretne. Végiggondolt, következetes, de rugalmas, az egész családot figyelembe vevő, akár a bölcsőde, akár az otthon maradás melletti döntés nem sülhet el rosszul.
Tovább

2016. május 1., vasárnap

Anyák és munka, nap és ünnep

Ma van május elseje és május első vasárnapja. Ritka nap az ilyen, egybeesik az, aminek egybe kell, ami ragad, az tapad.

Gyerekkoromban a munka ünnepével nem foglalkoztunk, az anyák napja viszont mindig megható volt. Az apuval titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehetett tartani -, korán reggel lementünk a virágboltba, nővéremmel kiválasztottuk egy-egy virágot, apu fizetett, mi pedig, ügyesen-bénán a hátunk mögé rejtettük a csokrot, és úgy mentünk végig a magasföldszinti folyosón. Anyu az ajtóban várt már minket, mi pedig puszik közepette átadtuk tulipánjainkat, rózsáinkat, orgonáinkat, lisztjeinket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, azt pedig akkor még aligha értettük volna.


Aztán még átmentünk a szüleink szüleihez is, hogy megünnepeljük a nagymamák napját is, de az már sokkal inkább tűnt kötelezőnek.

Az apu nem volt sem feminista, sem különösebben emancipált, legalábbis a mai értelemben biztosan nem, viszont a szexizmus és a macsoizmus bármilyen formája is hiányzott belőle, így gyerekkorom anyák napjai - szemben a nők napjával és a gyereknappal, amiket nem ünnepeltünk - tényleg tudtak olyan napok lenni, amiknél még ma, visszatekintve sem érzem, hogy a virágboltosok ünnepe lett volna, egyszerűen megünnepeltük az anyut.

Aztán a 90-es évek elején megtudtuk, hogy van apák napja is, onnantól azt is ünnepeltük, azt hiszem, marcipánburgonyával, de mivel akkor már nagyobbak voltunk a nővéremmel és mivel ezt a közoktatás már nem támogatta olyan mértékben, mint az anyák napját, ezért ez nem is tudott annyira beleépülni éves ritmusunkba.

Most, hogy én is apa vagyok, nekem is tök fontos, mert még emlékszem, nekem milyen fontos volt, hogy reggel titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehet tartani - lemenjünk a virágboltba, fiam a húgával kiválasszon egy-egy virágot, fizethessek, ők pedig, ügyesen-bénán a hátuk mögé rejtsék a csokrot, és úgy jöjjenek fel a harmadik emeletre. A feleségem pedig már az ajtóban várná őket, ők pedig puszik közepette átadnák tulipánjaikat, rózsáikat, orgonáikat, lisztjeiket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, de majd lehet, hogy elmagyarázom nekik.

És mivel tőlem is távol áll a macsoizmus és a szexizmus minden formája, sőt, én még feminista és emancipált is vagyok, legalábbis a mai értelemben mindenképpen, ezért remélem, hogy a mi életünkben is szólhat arról az anyák napja, amiről kell neki. Az anyjukról. És ezzel remélem, a legkisebb mértékben sem erősítünk fennálló rendszert és azt is, hogy nem tolunk bele senkit sem a társadalomban elfoglalt pozíciójának megfelelő szerepébe.

Ez persze az én, származási, illetve a csinált családjaim anyák napjai. Ezekkel, mint az a fentiekből kiderült, tényleg semmi bajom. Az intézményivel viszont már bőven van.

Mert mi van egy osztályban az olyan gyerekekkel, akiknek meghalt az anyukájuk, akik elváltak, akinek rossz kapcsolata van az anyjukkal, vagy akit neadjisten abúzál az anyja? Ők is dalolnak cukin?

Dalolnak hát.

Aztán, amikor át kell adni a keserédes anyának a gondosan barkácsolt valamit, akkor a lehető leghosszabb utat kiválasztva, a leglassabban teszi meg azt a távolságot, amit a többiek rohanva küzdenek le.

Láttam ilyet, rettenetesen nyomasztó volt nézni.

Adni jó, odafigyelni a másikra jó, mindkettőt meg kell tanulni, az iskola pedig mindháromban segíthet, fontos azonban tudni az egyéni különbségekről, s ahogy az üzleti életben is angolra váltanak, ahogy akár csak egy ember is van, aki nem érti az adott ország nyelvét, úgy az iskolákban is le kell mondani az anyák napjáról, ha csak egy gyerek is van, aki azt nem tudja megünnepelni.

Az empátia ugyanis mindennél fontosabb.
Tovább

2016. április 29., péntek

Change the world

Van két videó, ami megváltoztatta a világhoz való hozzáállásom.

Az egyik ez.


A videó a West Wing című sorozatból való, amit nem nézek, szóval fogalmam sincs, hogy kik ezek a karakterek, de ez nem is érdekes. A lényeg, hogy azok a térképek, amiket használunk, azok nem elég, hogy nem jók, de éppen azért ilyenek, hogy fenntartsák az európai kultúr-, társadalmi és gazdasági fölényt. Okkal használjuk tehát ezeket a térképeket, s bár tudunk róla, mégsem teszünk semmit ellene.

Persze, a blog szempontjából viszonylag marginális kérdés, hogy megbántom-e Madagaszkárt azzal, hogy sokkal kisebbnek hiszem Alaszkánál, de mint ahogy már szóba hoztam egyszer, olykor más is történik velem, mint ez a blog, szóval igen, a társadalmi igazságtalanságok minden aspektusára érzékeny vagyok.

A másik videó pedig ez.


Na igen, ez már sokkal relevánsabb az Apapara blog szempontjából.

Mert mi van?

Hát először is az, hogy az angol sympathy szó magyarul nem szimpátiát, hanem együttérzést jelent, így aztán a Rolling Stones Sympathy For The Devil sem az ördög iránti szimpátiáról, hanem az ördöggel való együttérzésről szól.

Aztán az is van, hogy akármennyire is amerikaiak az empatikus, beleérző mondatok ebben a kis filmben, mégiscsak valóban ezek kellenének ahhoz, hogy az ember segíteni tudjon a másokon. Saját gyereken, élettárson, baráton, barátnőn, tanítványon, segítséghez fordulón. Mindegy, hogy szimmetrikus vagy hierarchián alapuló kapcsolatról van-e a szó, a sima együttérzés sokszor kevés, beleérzésre van szükség!

Van persze egy csúsztatás a dologban, merthogy együtt érezni a másikkal önmagában azért nem ördögtől való, sőt!

Viszont vannak helyzetek, amikor tényleg kevés, sőt, fölösleges a másikat az objektív valósággal szembesíteni, ha egyszer a szubjektív valóságának éppen akkor az teljesen mindegy. Tartalmazni kell a másikat, igen, de ennél azért kicsit többről és másról is szó van.

Arról, hogy nem kell mindig megmondani egy gyereknek a tutit, nem kell mindig megérteniük minket.

Hiszen:

Tudja ő is, hogy este van, aludni kell.
Tudja ő is, hogy ebédidő van, enni kell.
Tudja ő is, hogy munkahét van, indulni kell.
Tudja ő is, hogy nincs is címke a nadrágjában, mert már rég kivágtuk, ezért nem is dörzsölheti a combját, szóval igazán felvehetné már végre, hogy el tudjunk indulni.

Szóval fölösleges túl sokat magyarázni, kezdetnek bőven elég, ha megpróbáljuk mi megérteni őket. No persze nem kognitíve, hanem érzelmileg.

És ez őrült nehéz része a dolognak, hiszen nem vagyunk gondolatolvasók, viszont sokszor idegesek annál inkább.

Ilyenkor külön jól tesszük, ha elfogadjuk, hogy nem is muszáj beszélni, azzal úgyis csak rontunk a dolgon. Éppen ezért elég csak az érzelmi jelenlétünkről biztosítani a gyerekeinket. Ott kell lenni, ölelni kell, biztosítani őket arról, hogy lemásztunk hozzájuk a mélybe, ott vagyunk velük, mert nem a felülről érkező racionális mondataink, hanem a szimmetrikus jelenlétünk fogja őket onnan velünk együtt kihúzni.

Szóval ahogy az angol különbséget tesz a sympathy és az empathy szavak között, úgy tegyünk mi is különbséget az együttérzés és a beleérzés között.

Jó lesz, ígérem.

S ha ez megy, ha ez valamiért világszinten is működni kezdene, akkor az egyéni szinteken tanúsított empátia rendszerszintű változásokat hozna létre, aminek akár a kiterített világtérképek megrendelőire is hatása lehet.


Megmondta már a jó öreg Jackó is, hogy

Heal the world
Make it a better place
For you and for me
And the entire human race

(A képet innen töltöttem le.)
Tovább

2016. április 13., szerda

Semmi baj

Elképesztően sokszor mondjuk gyerekeinknek, hogy semmi baj, mert hát tényleg semmi baj.

- Apu, picit összegyűrödőtt a rajzlapom!
- Semmi baj, add ide, kiegyengetem.

- Apu, eldőlt a torony, amit építettem, s most eléggé frusztrált vagyok!
- Semmi baj, építünk újat. 

- Apu, véletlenül kiöntöttem a vizet az asztalra!
- Semmi baj, ez csak víz, gyere, kérsz még egy pohárral?

Aztán nagyon sokszor mondjuk a gyerekeinknek, hogy semmi baj, pedig közben baj van.

- Apu, ráharaptam az ujjamra, nagyom fáj!
- Ugyanmár, nevermind, semmi baj!

- Apu, felhorzsoltam a combomon egy közel egy négyzetcentiméternyi bőrfelületen a bőrt, őrült égető érzés!
- Ez nem is fájhat, nézd, nekem mekkora sebem van, oszt? Sírok? Látod? Nincs is semmi baj!

- Apu, leestem az ágyról, és a legó belefúródott a tarkómba!
- Mutasd csak! Nem látok semmit, semmi baj!

Végül vannak olyan esetek is, amikor azért nem mondjuk, hogy semmi baj, mert tényleg rettenetesen nagy a baj és mi rettenetesen meg is ijedtünk, de közben bár mondanánk, hogy semmi baj, mert akkor a gyerekünk talán nem ijedne meg olyan még annál is jobban, mint amennyire magától megijedne.

- Apu, nézd csak, véreset köhögök!
- Tejóégúristenmutasdcsakdrágámhívdazorvost! 

- Apu, lezuhantam a játszótéren a mászóka tetejéről, nem kapok levegőt, beszélni is alig tudok!
- Aztakurvaéletmostmiaszartcsináljak? 

- Apu, hoppácska, kiáll a tüdőmből egy biciklikormány!
- Hogymibasszamegténylegottastucnitejóégmindjártelájulok.

Szóval van, hogy mondjuk, mert kell, van, hogy mondjuk, pedig nem kell és van, hogy nem mondjuk, pedig kellene.

Van tehát bármi közünk is a gyerekeinkhez? Értjük mi, hogy mi a stájsz?

Mert hát miről is szól a semmi baj?

Arról, hogy helyére tesszük a dolgokat.
Elhelyezzük a világot a jó-e/baj-e dimenzióban.

De a fenti, közel életszerű példákat tekintve, erre, úgy látszik, nem vagyunk képesek.

Ha ugyanis képesek lennénk rá, akkor a három kategóriából nem csak az egyik esetében járnánk el helyesen.

Merthogy a második csoportnál a gyerekünk pont nem az objektív valóságra kíváncsi, tehát nem is arra, hanem az ő szubjektív megélésére kell reagálnunk. Ha pedig innen nézzük, akkor egy ráharapott ujj vagy egy fájdalmas legó is lehet komoly probléma. Persze, azért kötszert nem kell elővenni, de ésszel azért lehet empatizálni. Mert arra van szüksége a gyerekünknek.

A harmadik esetben pedig, amikor tényleg komoly a baj, és mi ijedségünkben azt se tudjuk, hová legyünk, akkor közben azért fontos lenne nem elfeledkezni arról, hogy van egy olyan, hogy szociális referencia, miszerint a gyerekünk a mi reakciónkat veszi alapul. S ez egy bizonyos szintű fájdalom/sérülés esetén akár a sírástól és a fájdalom/sérülés realizálásától is megmentheti a helyzetet. Egy bizonyos szinten túl viszont a gyerekünk magától is éppen eléggé megijed, nem kell még a mi reakciónkat is átültetni belé. Felülemelkedve tehát a saját ijedtségünkön, legjobb ilyenkor, ha inkább megpróbáljuk megnyugtatni a gyerekünket, vagy ha ez abban a pillanatban nem is lehetséges, akkor úgy mellette lenni, hogy legalább ne legyen rosszabb neki, mint eleve volt.

Tehát vagy akkor mondjuk, hogy semmi baj, ha tényleg nincs semmi baj, vagy akkor, ha nagyon nagy. A köztes esetekre a megoldás az empátia, de erről bővebben a következő bejegyzésben írok.



Tovább

2016. április 8., péntek

Okkal vagy ok nélkül

A gyerekek egyre csak nőnek, a sport pedig jó testnek és léleknek, kúsznak hát be a délutáni különórák, arról nem is beszélve, hogy közeleg a nyár és vele a nyári szünet, a dolgozó szülő pedig igyekszik a gyerekét, gyerekeit letudni valamilyen ottalvós vagy napközis táborban.


Hatalmas bizalom ez, hiszen zömmel olyanokra bízzuk a gyerekeinket, akiket nem is igazán ismerünk. És arról, ami a nélkülünk zajlik, legyen szó jó vagy rossz élményről, ne legyenek illúzióink, nem fogunk tudni. Legalábbis biztos, hogy nem közvetlenül azután, hogy megtörtént. Persze, mondjuk egy napközis tábor vagy egy délutáni sportolás esetében lehet, hogy már aznap este megtudjuk, hogy a gyereknek nem úgy megy az úszás, mint a többieknek, ezért kicsit meg kellett őt alázni, de egy ottalvós, többhetes tábornál esetleg csak jóval később értesülünk arról, hogy gyerekünket mindenki kiröhögte, mert ahelyett, hogy lenyelte volna a nem átsült, még rezgő csirkecomb-bőrt, inkább sírva fakadt, este pedig bepisilt.

Nem a levegőbe beszélek, kaptam én is pofont a híres, rengeteg tehetséget (nem engem) kinevelő furulyatanáromtól, láttam a gyerekkori legjobb barátom hátán ostort csattanni az öttusa táborban, hallottam mezei úszásedzésen fejjel lefelé vízbe lógatott és verbálisan megalázott gyerekekről, no meg arról a szabályról, hogy gyorsúszásban csak öt karcsapásonként szabad levegőt venni.

A bűnösség elévüléséhez nem értek, a lelki károk viszont garantáltan egy életen át megmaradnak. Ha traumaként nem is, de rossz emlékként mindenképp. És bár életemben összesen csak három pofont kaptam, a felnőttől kapott egyetlenről a mai napig azt gondolom, hogy akár jogos is lehetett, pedig hát dehogy volt az. A kortársaimtól kapott másik két pofonról viszont pontosan tudom, hogy épp annyira voltak jogosak, mint az a három, amit én osztottam ki.

És ezek még csak apróságok, pici kis megalázgatások, amiken lehet, hogy csak röhög (de azért elég pontosan emlékszik) az ember 25 évvel később is, de mi van a pannonhalmi illetlen érintések áldozataival? Vagy Sipos Pál trefortos és szendrői ügyeinek elszenvedőivel? És Kiss Lászlónak és úszópajtijainak prédájával? Távoli és semmiképp sem összemosni való esetek ezek, amiben egy dolog mégis közös, mégpedig a hatalommal és/vagy az erővel és/vagy az életkorral való visszaélés.

És mi van a ki tudja mennyi felderítetlen ügy elkövetőivel és főleg áldozataival? Mi van az olykor évtizedes lappangási idővel?

Lehet remek edző, remek tanár, remek bárki, akár barát/kortárs, aki közben megaláz és/vagy megver és/vagy megerőszakol és/vagy bármilyen más módon visszaél a hatalmával és/vagy erejével és/vagy az életkorával?

Nem. Természetesen nem lehet.

Érdekel engem, szülőként, hogy sorra csusszannak ki a kezei közül az olimpikonok, zenészek, tudósok, akik közben lelkileg megnyomorítottak?

Nem. Engem természetesen az érdekel, hogy a gyerekem jól legyen.

Akkor tehát a kérdés az, hogy lehet-e sportolókat, zenészeket, tudósokat vagy délutáni hobbizókat úgy nevelni, hogy közben azért ne legyen nekik rossz?

Hát persze, hogy lehet.

De akkor miért nem megy? Persze, biztos megy is rengeteg embernek, de azért nem olyan régi ám az a vizsgálat, ami kimutatta, hogy milyen irreálisan és ijesztően magas azoknak az eseteknek a száma, ahol az edző kilépett a munkaköri leírásából.

Aki versenyzőket nevel, azon ott a súly, a lelki nyomás, hogy találja meg, termelje ki és nevelje fel a következő Egerszegit, Illés Bélát, a hobbizókkal foglalkozó meg frusztrált, hogy jó eséllyel nem ő fogja megtalálni, kitermelni és felnevelni a következő Egerszegit, Illés Bélát.

De hol érdekli ez a szülőt, aki csak elfoglaltságot keres a gyerekének? Honnan tudhatja, hogy kiben, milyen programban bízhat meg?

Kamerázza be az uszodát? Tegyen poloskát az edző farzsebébe? Vállaljon fűnyírói állást a sportpályán?

Ne.

Hanem egyrészt járjon nagyon utána, hogy hova küldi a gyerekét és közben egyszerűen, de megkérdőjelezhetetlenül magyarázza el, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő olyan, hogy bárkit, bárhogyan, bármikor megalázzanak.

Semmilyen okkal se.

És ha mégis megtörténik valami ilyesmi, azzal kapcsolatban nagyon fontos tudni, hogy arról semmiképp sem a hatalommal, erővel, életkorral nem rendelkező tehet, másrészt ilyen esetben azonnal és látványosan intézkedni kell.

(A kép a Fehér tenyér című filmből van)
Tovább

2016. március 30., szerda

Sebkörnyéki gyógyítás

Rágja a gyerek a körmét? Lakkozd be méreggel az ujjait!
Az óvodában katatón veri a fejét a falba? Gumiszobásításra fel!
Tépi a haját? Nullásgép rulez!
Falcol? Dobd ki a lakás összes kését, ollóját!

A legtöbben, ha elakadunk a gyerekünkkel kapcsolatban, az elakadással foglalkozunk.
Nyilván.
Mi mással foglalkoznánk?
Teljesen egyértelmű, hogy azon kell változtatni, ami nem jó, ami nem jól működik.


Csakhogy gimnáziumi osztálytársamtól közel húsz éve tudom tudom, hogy ha be van dagadva a bokacsontom, akkor a síbakancsba bújás előtt nem a bokát kell kenegetni, bekötözni, hanem a körülötte kell a bőrt úgy befáslizni, hogy a síbakancs okozta nyomást egyenletesen oszlassuk el, mintegy a csontot tehermentesítve.

Visszatérve a lélekhez tehát - jövök rá közel húsz évvel később -, épphogy nem azzal kell foglalkozni, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Hanem minden mással.

Persze, ha életveszélyben van egy gyerek, akkor azt meg kell szüntetni, ez evidens.

De azért ezzel együtt fontos tudni, hogy a fenti listán szereplő kicsit rossz és nagyon rossz dolgok csak tünetek, ha azokat elkezdjük módszeresen tiltani, büntetni, ellehetetleníteni, hát az okos gyerek majd talál magának valami más eszközt arra, hogy kifejezze, hogy valami nem jó neki. Tünetet vált, úgymond.

Csak hát tényleg mi máshoz is nyúlna a kudarcot megélő szülő? Mi az, hogy minden máshoz? És ami ennél még fontosabb, ha épp a tünettel nem foglalkozunk, akkor honnan fogja tudni a gyerekünk, hogy észrevettük a problémát, sőt, megpróbálunk rajta változtatni.

Hát onnan, hogy a fenti és az ahhoz hasonló tünetek esetén nem csak úgy óvatosan változtatgatni kell, hanem strukturális, az egész rendszert érintő változásokat kell bevezetni. Mire ugyanis egy gyerek eljut az autoagresszióig, már jó eséllyel ezer más kommunikációs eszközt kipróbált - úgy tűnik, sikertelenül.

Komolyan kell tehát venni a gyerekek igényeit.

De persze a legjobb szándék és odafigyelés mellett is előfordul, még az elég jó szülők esetében is, hogy a szülők és a gyerek nem illeszkedik egymáshoz elég jól. Mindennapos helyzet is lehet ez, csak hát vannak a mindennapos helyzetek között banálisak és kevésbé banálisak. Nyilván, amire a gyerek körömrágással, esetleg visszatérő éjszakai bepisiléssel reagál, az kevésbé banális illeszkedési hibára utal.

Valamit tehát minőségileg, következetesen és elképesztően tudatosan másképp kell csinálni.

Ehhez érdemes lehet végigmenni egy átlagos napon az alábbi kérdések mentén:

  • milyenek az otthoni kommunikációs normák?
  • hogy néznek ki a közös étkezések, közös játékok, közös programok
  • mennyit és hogyan van egyedül el
  • hogy indul el a család otthonról?
  • milyen döntési köre van a gyerekeknek?
  • milyen eszközei vannak a szülőknek a tiltásra?
  • milyen eszközei vannak a gyereknek az ellentmondásra?
  • mennyire adekvátak az otthoni elvárások?
  • milyen szabályok vannak otthon? biztos, hogy mindre szükség van?
  • hol ragaszkodik a szülő értelmetlen mértékben valamilyen szabályhoz, kitételhez?
  • milyen büntetési, fegyelmezési eszközök vannak otthon?
  • mekkora a verbális, esetleg a fizikai terror otthon? - és itt nem csak a szélsőségek érdekesek, hanem egy karszorítás, kisebb-nagyobb rángatás, üvöltözés, ilyenek
  • mikor és milyen megerősítéseket kap a gyerek?
  • milyen verbális, nonverbális és metakommunikatív módjai vannak otthon a szeretet kinyilvánításának?

Érdemes tehát kicsit kívülről és távolról, madártávlatból ránézni a család és önmagunk működésmódjára. Ha pedig tényleg sikerül a fenti kérdéseket rendszerszinten végiggondolni és a szükséges változtatásokat sikerül rendszerszinten véghezvinni, akkor a gyerek már egész hamar rettenetesen hálás lesz, és idővel tényleg fel fog hagyni autoagresszív cselekedetével.

A helyzetet persze fokozza, hogy egy gyerek nem csak a családi rendszerben van ám jelen, hanem mondjuk egy óvodai vagy iskolaiban is, ahol már nehezebb belelátni a folyamatokba és sajnos még nehezebb kontrollálni a dolgokat.

De az otthoni rendszer biztonsága elsődleges, az ugyanis a bázis, amihez viszonyítva lesz jelen a gyerekünk abban az intézményben, amibe éppen jár, abban az életben, amiben él.

Hagyjuk tehát a sebek nyalogatását!
Sokkal izgalmasabb, ami körülötte van!

(kép forrása)
Tovább

2016. március 21., hétfő

Testvérféltékenység újratöltve


Írtam már egyszer a testvérféltékenységről, de mivel azok az idők sajnos már átalakultak, ezért most nézzünk meg három másik testvérféltékenység-narratívát.

Csak úgy, random.

Egy.


"Amióta Elefántbaba megszületett, folyton csak vele foglalkoztok.
Senki sem sétál velem a dzsungelben.
Senki sem szed velem banánt a fáról.
Senki sem lubickol velem a tóban.
Még a majmok sem játszanak velem.
Mindig csak Elefántbabával.
Engem már senki sem szeret!!!

Pedig én is csak egy kiselefánt vagyok.
Haragszom rátok! És szomorú is vagyok. Nem lehetne visszavinni ezt az elefántbabát a mama hasába vagy a dzsungel sarkába?"

"- Játsszál már velem is - kérleli Kalle anyukáját.
- Hát nem látod, hogy a kis Marinak adok enni? - mondja az anyukája.
- Akkor vidd el őt innen - feleli Kalle.
Mama azonban nem teszi le a kis Marit. Erre Kalle tűt szerez a konyhából. Megszúrja anyukáját tűvel.
- Juj! - sikít anyukája. - Ne szurkálj engem - és elveszi a tűt Kallétól.
Kalle tekintete elsötétül. Ismét kimegy a konyhába. Most egy pohár vizet hoz magával.
- Már megint mit hoztál?! - szól rá anyukája.
- Semmit sem - mondja Kalle, s ezután a vizet egyenesen anyukájára önti. Anyukája nagyon mérges lesz. Felugrik."


"Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.
És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet.
Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával.
És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt."

Csomó mindenre jól rámutatnak ezek a történetek, a testvérféltékenységen túl például leginkább arra, hogy a szülők igenis hibáznak. Szabad ugyanis nekik. De azért ne is essünk hanyatt ezektől a meséktől/történetektől. Fontos kimondani, hogy csak az erdei elefánt él dzsungelben, az afrikai és az ázsiai nem, arról nem is beszélve, hogy Kalle honnan szerez tűt és miért éri el a csapot, Káin pedig, ha már egyszer hisz Istenben, ne szórakozzon vele.

De nem csak ez a baj ezekkel. Hanem az, hogy mindhárom következetes és célorientált emberként tekint a nagyobb testvérre, mint aki pontosan tudja, hogy mit és miért tesz. Aki mintha pontosan tudná, hogy milyen volt neki a testvére érkezése előtt és milyen lett neki a testvére érkezését követően. Mint aki tűpontosan ismeri fel a problémát, majd áll neki megoldani azt.

De a gyerekek nem ilyen okosak.
Illetve nem így okosak. Az ő agyuk messze nem ilyen tudatosan van behuzalozva.

Illetve ha a dolog mégis így lenne kitalálva, akkor egy sima szeretethiányra, agresszióra vagy éppen a nettó féltékenységre a szülők nagy többsége még egész könnyen reagálna, hiszen elég egyértelmű a kiváltó ok. Ölelgetésekkel és szeretgetésekkel megkísért magyarázás és egy kis magyarázással megkísért ölelgetés és szeretgetés rövid- és hosszú távon is csodákat művel.

Node egy életkorilag egyébként is adekvát regresszió? Vagy egy kósza étvágytalanság? Esetleg egy kicsit nehezebb esti elalvás? Netalántán némi, de azért inkább folyamatos unatkozás és alkudozás? Ott már azért nem olyan könnyű észbe kapni, nem olyan könnyű belátni, majd vadul rámutatni a féltékenységre.

Arról nem is beszélve, hogy nem csak a nagyobb gyerek tud ám féltékenykedni a kisebbre, hanem a kisebb is a nagyobbra. Ő ugyanis egy kész rendszerbe születik bele, és ez a család minden tagját érinti. Beleértve őt magát is.

És az igazi izgalom éppen itt kezdődik.

Egy járó, diszkréten értő, de annál jóval kevésbé beszélni tudó gyereknek ugyanis hiába magyarázod, hogy nem csak ő lehet a közeledben, öledben, hogy nem csak őt puszilhatod meg, hanem a bátyját is, hogy hiába hiszi, hogy az, amit csinál, az legózás, ha egyszer az valójában legóevés, mint ahogy azt az érvet sem biztos, hogy be tudod vinni, hogy attól, hogy a testvére éppen eszik, neki nem feltétlenül kell. Pláne, ha ő előtte kétszer - egyszer a saját, egyszer pedig a szülei idejében - már bevacsorázott.

No persze nem azt mondom, hogy ide nekem egy kis szeretethiányt, tűvel szurkálódást, testvérgyilkosságot, de arra azért felkészíthetett volna minket valaki, hogy vannak atipikus testvérféltékenységek is.

Hm.

Vagy arra, hogy ez a/is tipikus.

(A képet a Metallica Reload című album borítójának, felhasználásával készítettem)
Tovább
Működteti a Blogger.