2019. január 3., csütörtök

A teljesség felé

Dübörög a magyar filmipar, sorra jönnek ki a jobbnál jobb filmek, de tényleg.

És nem elég, hogy jönnek ki a filmek sorra, de még sokan is ülnek be rájuk a mozikba, ami egészen szokatlan, meg is lepődtünk, hogy alig kaptunk rájuk jegyet.


És bár ezek a filmek egyáltalán nem függnek össze egymással, mégis, szép kis kronológiát adnak ki, kezdődik egy gigantikus kamaszparával a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), folytatódik a párkeresés és a felnőtté válás gebaszaival a Rossz versek, utána jön a családosok horrorja, konkrétan rosszul lettem az Egy nap alatt, annyira lenyomasztott az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka Szamosi Zsófira nehezedő cunamija, amiből pedig egyértelműen következik, hogy valamit nagyon elrontunk, mintha semmi értelme nem lenne a nukleáris családmodellnek és a monogám társadalmaknak, vagy a franc tudja, talán azt üzeni a Nyitva, hogy döntsd el te, de tökéletes megoldást úgysem fogsz találni, minden lemondással jár, BÚÉK-kor meg úgyis minden kiderül.

Szóval szép kis élet vár ránk, szép kis életben vagyunk.

Bántunk, hazudunk, szenvedünk, érzéketlenek vagyunk, "felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint", de úgy tűnik, ennek ellenére, vagy hát épp ezekkel együtt "mégiscsak ezek a legszebb éveink".


Bármelyik éveinkről is van szó.

Legalábbis akkor, ha ügyesek vagyunk.

És hát igen, mind a négy film, illetve a belinkelt dal is (sőt, a Szabó Benedek és a Galaxisok első három albuma úgy kompletten) arról szól, hogy bizony az életciklus-váltás nem megy krízisek nélkül, szükség van rájuk, hogy utána magasabb szinten, több tapasztalattal, több, önmagunkról való tudással és ismerettel tudjunk továbblépni.

De van ám egy másik fontos dolog is, mégpedig a visszafelé gondolkodás.

Hogy ha vagyunk olyan ügyesek és okosak, hogy felismerjük, hogy éppen krízisben vagyunk, akkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy ez a krízis nem épp egy életciklus-váltásra mutat-e rá. Mert ha igen, akkor nem sima, hanem normatív krízisről van szó.

És hát mondjuk a fenti filmeknél, ha nem sima kultúrafogyasztóként, hanem pszichológusként is jelen vagyok, akkor azt is látnom kell, hogy ezek a filmek bizony normatív krízisekre is utalnak.

Komoly esély van viszont arra, hogy az ember kicsit benézze a dolgot. Mégpedig az alábbi két okból és módon:
  1. Nem ismerjük fel, hogy normatív krízisben vagyunk.
  2. A krízist ugyanazzal a módszerrel próbáljuk megoldani, amivel a korábbiakat is próbáltuk.
Nézzük őket sorban.

A normatív krízis nem olyan krízis, mint bármelyik, hanem olyan, amelyik természetes velejárója egy-egy életszakasznak. Az, hogy elkések a munkahelyemről, és emiatt az egész napom csúszik, az probléma, ha pedig emiatt kirúgnak a munkahelyemről az para, válság, sőt, komoly krízis is, de nem normatív krízis, nem szerves, szükségszerű velejárója az életemnek.

A dackorszak viszont vagy az, hogy tizenöt évvel később a gyerekem elköltözik otthonról, felnőtté válik, és emiatt újra meg kell találnom önmagam, vagy az, hogy nyugdíjba megyek, már nem dolgozom, és emiatt azt sem tudom, melyik unokámmal legyek többet, magamról meg megfeledkezem, vagy épphogy nem, hanem piros kábriókba bújtatom kisportoltnak hitt, de valójában elhízott testemet, de azért a hajamat visszafestem feketére, az bizony normatív krízis. Ami szintén lehet komoly.

Az azért elég fontos, hogy a fenti filmek nem csak normatív krízisekről szólnak, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) például a bullyingról szól, a bullying pedig nem normatív krízis, de egy normatív krízisnek, a kamaszkori identitáskeresésnek a megnyilvánulása már lehet a bullying is. Szóval itt duplakrízisről van szó. Megoldhatjuk a bullyingot, mint krízist, de azzal még az indentitáskeresést még nem oldottuk meg, ha viszont azt megoldjuk, azzal a bullyingot is kivédjük. 

Itt persze nem arról van szó, hogy relativizálnék, hogy azt gondolnám, hogy egyik a normatív krízis jobb/rosszabb, nehezebb/könnyebb, mint a sima, arról nem is beszélve, hogy mindkét fajta krízisnek lehet ugyanaz a következménye, a lényeg itt az, hogy egész másképp kell megoldani egy normatív krízist és egy nem normatívat.

Itt pedig el is juthatunk a második ponthoz.

De amíg kigondolom, hogy ide mit is írjak, megmutatom, hogy kinek a nevéhez fűződik a normatív krízis kifejezés.


Igen, ő itt Erik H. Erikson, imádd te is a nyakkendőjét.

Na, elveszítettem a fókuszt.

Szóval a normatív krízisek esetében azok a módszerek, amiket korábban alkalmaztunk problémáink megoldására, egész egyszerűen nem fognak működni. Hiába erőlködünk valamin jobban, ha nem erőlködünk másképp.

Minőségi váltás kell tehát, a meglévő energiákat valahogy radikálisan máshogy kell felhasználni, mint ahogy használtuk mindaddig. Iszonyú régen, és teljesen más kontextusban, de írtam már erről ide.

Abban nehéz tanácsot adni, hogy hogyan kell másképp felhasználni az energiákat, abban lehet csak tanácsot adni, hogy tudni kell az életciklusokról, ilyen mondjuk az egyetem elvégzése és a munkába állás, az összeköltözés, a gyerekvállalás, a gyerekekkel való élet valamiféle stabilizálódása, a pályamódosítás, tovább most nem is sorolnám. Aztán tudni kell arról is, hogy nem minden váltás sima. Van, hogy kicsit zsilipelni kell, van, hogy kicsit jobban. És még egy jó váltás is járhat kompromisszumokkal, lemondásokkal, amiket fontos kimondani. Még ha félünk is tőlük, akkor is. Magunknak és a másiknak.

És tudni kell arról is, hogy ezek a váltások járhatnak krízisekkel, normatív krízisekkel, amiktől nem érdemes menekülni, hanem meg kell őket érteni. Hogy mit és miért tesznek velünk, meg kell értenünk, hogy olyankor valami változásban vagyunk.

Mint egy örvényben, olyankor nem szabad kapkodni, hanem ki kell várni. Belül türelem kell hozzá, a másik részéről meg sok-sok empátia.

És szeretet.

Abból sosem elég.

Főleg, ha a teljesség felé szeretnénk haladni.

És hát akkor nincs is jobb, fontosabb és aktuálisabb befejezés, mint ez itt, ni:


(Az Eriksonról készült kép innen van, a filmplakátokat az imdb-ről ollóztam össze, azt pedig szeretném elmondani, hogy a Remélem legközelebb sikerül meghaldod :) címéből nem lemaradt a vessző, hanem tényleg nincs benne.)
Tovább

2018. december 27., csütörtök

Évértékelés

Arra gondoltam, hogy, szemben az eddigi gyakorlattal, ezúttal írok évértékelést.

Szépen összeszedem, hogy mi mindent csináltam ebben az évben, de mivel ezt ti úgyis pontosan tudjátok, hiszen végigkísértétek ezt a folyamatot, ha pedig nem tettétek, hát visszaolvashatjátok itt is, Facebookon is, ezért mindenkit, beleértve magamat is, megkímélek egy hosszas, öntömjénező felsorolástól.

Jobb lesz így, higgyétek el.

Magamban persze azért felgöngyölítem 2018-at, és ezt tudom ajánlani mindenkinek, fontos ugyanis kicsit egyben látni a dolgokat, kudarcok és sikerek értékelése is jó cucc ám, pláne akkor, ha ezeket sikerül kicsit a gyerekekkel is átbeszélni. Mi volt jó, mi nem volt jó, mit szeretének jövőre, mint nem szeretnének jövőre, min szeretnének változtatni, miben kérnek segítséget, ilyenek. Mit szeretnének, hogy mi min változtassunk.

Valami ilyesmi tradíciót el tudok képzelni az év végéhez közeledve.

Esetleg néhány dolgot le is lehet írni, jövő ilyenkor pedig rá lehet nézni erre a listára, ha még emlékszünk, hová tettük.

Mivel tehát az Apapara blog nyilvánossága előtt nem évértékelek, ezért nem marad más hátra, mint hogy boldog új évet kívánjak mindenkinek!

via GIPHY

Jövőre találkozunk!
 
Tovább

2018. december 21., péntek

Karácsonykor

A fát. 

Kinézem, megveszem, befaragom, feldíszítem, felszaloncukrozom-, mézeskalácsozom, - csillagszórózom, vigyázom, le ne égjen. Gyerekek, ne egyétek meg az összeset, óránként csak egyet, a csomagolást dobd ki légyszi, szelektívbe, jó?, de persze titokban megeszem az összes marcipánosat, a lakás különböző pontjaiba és a zoknik textúrájába széthordott tűleveleket összeszedegetem, aztán, ha már teljesen megkopaszodott a fa, leszedegetem a díszeket, gyerekek, sajnálom, de muszáj, a díszeket elpakolom, vigyázz, el ne törjenek!, a fát leviszem, a tűleveleket összesöpröm, a fát tartó talpat elpakolom, a fa helyén tátongó űrbe visszatolom a kanapét. 

A vacsorát. 

Kitalálom, a hozzávalókat megveszem, megfőzöm, a vacsorához megterítek, tálalok, alkalmasint megeszem, amit főztem, közben igyekszem a gyerekekbe belediktálni azt, amit egyébként szeretnek, de hát máskor úgy szereted, csak úgy falod, najó, májkrémes kenyér jó lesz a pisztráng helyett?, majd fáradtan leszedek, takarítok, maradékot bedobozolom, kicsit csalódom. 

Az ajándékokat. 

Kitalálom, beszerzem, elrejtem, gyerekek, a spájzba tilos benézni!, 24-én előveszem, becsomagolom, most ne gyere be légyszi a szobába, igen, titkolózom!, izgulok, hogy mit szólnak majd, visszafogom magam, nehogy lássák, az összegyűrt, széttépett csomagolópapírokat szelektíven gyűjtöm, játék után elpakolok, a megsértődött gyerekeimet megvigasztalom, jahaaaj, nem tetszik? de hát a kedvenc színed, azt hittem örülni fogsz, gyere, ülj az ölembe, majd valamit kitalálunk, jó?, a boldog gyerekeim túlpörgését igyekszem megakadályozni,nyugi, nyugi, alattunk is laknak, na, meg a bátyád most szomorú, légyszi, na!, a házastársamnak/páromnak vett ajándéknak keresem a blokkját,hát de látom, hogy nem tetszik, de semmi baj, kicseréljük, na, jó?  

A gyerekeket. 

Reggeltől nyugtatgatom, hogy még nincs faállítás, nincs bontogatás, most reggelizzetek, nem, nem halat, az majd a vacsora, most tükörtojás van, akkor ne edd a sárgáját, ja, pont azt kéred, na mindegy, azt már megettem, akkor egyél szendvicset, túl sok a mag?, kiszedem, hogy benne maradt az íze?, na, akkor itt van, túrórudi, jó, most öltözz fel, ja, maradnál pizsibe?, jó, maradhatsz, de nem fázol?, legalább egy zoknit vegyél, most nem tudok veled játszani, nézd meg a fenti listát, csak görgess feljebb a papíron, na, de segíts, ha van kedved. Nincs? Na, mindegy, de játszani most nem tudok. Fogat mostál? Húgodnak/bátyádnak csinálj gyorsan valami ajándékot, apádnak mit adsz? Menjünk le együtt a boltba? De hát nézd meg a fenti listát! Najó, végül is, úgyis nekem is kell még venni pár dolgot, tegnap nem volt olyan csillagszóró, amit úgy szerettek, gyere, akkor lemegyünk, öltözés, pisilés, fogmosás, igen, ma is kell fogat mosni. Jahaaaj, gyerekek, sima ügy lesz ez a karácsony, még csak reggel kilenc van, seperc alatt este lesz és alszotok, ugye?


Persze, nem állok ám ennyire szarkasztikusan az egészhez, és hát az egyes szám első személy is csak dramaturgiai fordulat, szóval csomó öröm is van ám karácsonykor, tényleg, de az is tény, hogy ennyi, sőt, ennél jóval több munka elvégzése és menedzselése vár a családokra, érdemes tehát kicsit előre készülni, tervezni, feladatokat kiosztani és vállalni, ez ugyanis, kéremszépen, nem egyemberes, hanem bizony közösségi feladat. 

Méghozzá a legjavából.

Boldog karácsonyt hát mindenkinek, aki ünnepli!

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. december 13., csütörtök

Láthatatlansági mellény

Az utóbbi időben egész sok helyen kipróbáltam, hogy rákérdezek arra, hogy ki hallott már a láthatatlan munkáról és az érzelmi házimunkáról. Nyilván, nem úgy van ám az, hogy random leszólítok embereket az utcán (bár nem lenne rossz egyszer kipróbálni), sőt, még csak a barátaimat sem hergelem ezzel, de mondjuk a tanítványaimat meg szoktam kérdezni, meg ha valahol előadást tartok, akkor ott is, és hát az arány eléggé elkeserítő. A láthatatlan munkát még csak-csak tudják az emberek, de az érzelmi házimunkáról mondjuk 80-ból 7-en hallottak, 20-ból senki, ilyesmi. 

Mindez két dolog miatt is érdekes.

(forrás: GIPHY)

Egyrészt azért, mert úgy nincs fogalmuk az embereknek arról, hogy ezek a kifejezések pontosan mire is vonatkoznak, hogy közben mindenki elég pontosan elvégzi a szükséges láthatatlan munkákat és érzelmi házimunkákat, aki meg nem végzi, az elég konkrétan be szokta hajtani ezeknek a feladatoknak az elvégzését. 

De azért is érdekesek ezek az arányok, mert nem csak azok nem tudnak ezekről a kifejezésekről, akik haszonélvezői annak, hogy van, aki leviszi helyettük a szemetet és megszervezi a családi ünnepséget, hanem az se, aki leviszi és megszervezi. 

Kicsit olyan, mintha épp építeném az M3-as további nyolc kilométerét, de ennek nem lennék tudatában. Elfáradok, koszos is leszek, de fogalmam sincs, mitől, és még fizetést sem kapok érte. Elismerést se nagyon. 

Hát valami ilyesmi lehet elvégezni azokat a feladatokat, amiket általában nők végeznek el. 

És ezért írunk újra és újra az Apaparán az érzelmi házimunkáról, mert a létezését nem lehet elvitatni, a fontossága teljesen egyértelmű, mint ahogy az is teljesen evidens, hogy az, aki az érzelmi házimunkát végzi, nem nagyon szokott hibázni. 

Olyan ugyanis nem nagyon van, hogy Maxim jógaórán várja az anyukáját, aki viszont véletlenül gitárra megy. Születésnapot sem nagyon szoktak az érzelmi házimunkások elfejteni, ha pedig gluténérzékeny a fiam, akkor még véletlenül sem löttyintek búzalisztet a rántásba. 

Nem sorolnám, csomó ilyen van még, a lényeg, hogy az a családi szereplő, aki ellátja ezeket a feladatokat, az nem csak ellátja, de menedzsel is mindenki mást. 

Ha a forprofit világban lenne ilyesmi, akkor az vagy egy egyszemélyes vállalkozás vagy a vezető valamit nagyon rosszul csinál.

Mert egyébként nem nagyon van olyan, hogy irányítom, csinálom és ellenőrzöm is a folyamatot, sőt, még a következményeket is én viszem. 

Ott olyan van, hogy vagy-vagy. Felelősségem persze ott is van, de nem minden feladat az enyém, és másokat is felelősségre vonhatok.

Az érzelmi házimunka esetében viszont minden egy ember kézében szokott lenni. Figyelj, majd ne felejts el elmenni Zsombiért, fuvolázik kettőtől, utána szolfézsra kéne vinni, énekfüzet a táskájában, már reggel bekészítettem, itthon várlak titeket a kedvenc kajátokkal.

Az igazi munkamegosztás az lenne, ha az egyiknek nem kéne kiosztani a feladatokat, hanem azt a másik magától csinálná. Mert a feladatok kiosztása is munka ám.

Persze, rengeteg családban működik valamilyen munkamegosztás, nem szeretnénk itt mi bűntudatot kelteni, de az biztos, hogy majdnem minden családban lenne ezzel a két funkcióval kapcsolatban mit átbeszélni. Tisztázni a feladatokat, terheléseket, célszerű valami olyasmi rendszert kialakítani, amelyben ha nem is oszlanak meg a feladatok jobban, mert mondjuk az egyik tényleg sokkal többet dolgozik, mint a másik, akkor is, legalább mindkét fél tudjon eleget a láthatatlan munkák és az érzelmi házimunkák sokaságáról.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy még akkor is a nők végzik ezeket a feladatokat, amikor mindkét fél ugyanannyit dolgozik. 

De akkor is, már az nagy előrelépés lenne, ha a felek tudnának egyáltalán arról, amit csinálnak és tudnának egyáltalán arról, amit nem.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. december 6., csütörtök

Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.
Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.
De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:


Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.
Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.


Tovább

2018. december 5., szerda

Nemi identitás

A gyerekek úgy születnek, hogy fogalmuk sincs a nemi sztereotípiákról. Nem tudják, hogyan kell a nemüknek megfelelően viselkedniük, mi viszont szépen megtanítjuk őket erre. És mi alatt a mindenkit értem: szülők, kortársak, pedagógusok, utca népe, tv, internet, minden.

A gyerekek nemi identitása (aminek semmi, pontosan semmi köze a szexuális orientiációhoz), az tehát, hogy a biológiai nemükkel azonosítják magukat vagy sem, három és öt éves kor között alakul ki. Ez, önmagában nem jelent túl sokat, az ugyanis, hogy egy gyerek fiúnak vagy lánynak gondolja magát, még nem tartalmaz utasításokat arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell neki viselkednie, ez ugyanis már kulturális konstrukció, szemben a nemi identitással, ami nem az.

Szóval az, hogy hogyan kell a nemünknek megfelelően viselkedni, ennél azért később alakul ki, sőt, talán ki sem alakul, hanem inkább folyamatosan alakul, folyamatosan változik.

Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy közben meg a kultúra, a társadalom, a szocializáció elég hamar beteszi a lábát a rendszerbe, ami azt jelenti, hogy még mielőtt kialakulna egy gyerek nemi identitása, már elég jól fogja tudni, hogy majd milyennek is kell neki lennie. A nemi szocializáció ugyanis már a gyerek tervezésével egyidőben elindul. A szülők beszélgetnek arról, hogy fiút vagy lányt szeretnének, s arról, hogy az a fiú vagy lány majd biztosan milyen lesz. Aztán, amikor már megtudják, hogy jó eséllyel milyen nemű gyerekük lesz, elkezdik a magzat méhen belüli mozgását is a nemnek megfeleltetni (ú, nézd, milyen markánsan rúg, jahaaj, decukin mocorog), arról nem is beszélve, hogy ilyenkor lassan elindul a szoba berendezése, a ruhák és néhány játék beszerzése, itt pedig már esélye sincs a szülőknek arra, hogy elkerüljék a gyerek sorsát. A fiúk vagány ruhákat, a lányok csinos ruhákat kapnak, a fiúk belevaló és okos játékokat, a lányok meg cukikat, édeseket és így tovább, és persze a szoba színe is megfelelően fog alakulni. A megszületett gyerek pedig már a nemének megfelelően fog sírni, aludni, enni, kakilni és természetesen a mozgás- és beszédfejlődése eszerint fog alakulni, satöbbi, satöbbi. Persze nem, de mi mindenbe azt látunk bele, amit szeretnénk. A társadalom elvárásai pedig nagyon erősek.

Szóval nem úgy van ám az, hogy rájövök, hogy fiú vagyok, aztán szépen lassan elkezdem elsajátítani azt a viselkedést, amiben komfortosan érzem magam, dehogy. Úgy jövök rá arra, hogy fiú vagyok, hogy már rég tudom, hogy hogyan viselkedik egy fiú és ami még nagyon fontos: azt is tudom elég hamar, hogy hogyan nem. Hát lányosan semmiképp sem.

Nem is nagyon működhetne egyébként másképp, képzeljük csak el, ahogy újdonsült szülőként úgy beszélünk a gyerekünkhöz, hogy semmilyen módon nem utalunk a nemére, úgy, hogy semmilyen módon sem erősítünk rá nemi szerepekre.

Nincs is azzal semmi baj, ha valaki tisztában van a nemi identitásával, sőt, azzal sincs semmi baj, ha valaki saját neme reprezentatív darabjának érzi magát, a baj azzal van, hogy sok esetben a nemi szocializáció alá-fölé rendeltségi viszonnyal is együtt szokott járni, fiúnak, majd férfinak lenni a mi társadalmunkban, de még az egyenlőbb társadalmakban is előjogokkal, privilégiumokkal jár.


Ez ellen viszont érdemes lehet küzdeni, nyilván senki sem akarná alárendelt szerepben látni a lányát, elnyomó szerepben a fiát, mégis, többek között például az, amilyen szerepkiosztást otthon egy gyerek lát, épp ezt a helyzetet alapozza meg és teszi megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen alapigazságnak.

Lássa hát a gyerek minél többféle szerepben a szüleit, még senkinek sem kérdőjeleződött meg a nemi identitása azért, mert férfiként többet mosogatott vagy nőként többet szerelt villanyt és hát egy fiúnak is kijár ugyanaz a vigasztalás, mint egy lánynak, egy lány is megérdemli ugyanazt a motiváló, megerősítő, elismerő szülőt, mint egy fiú és egy fiú is megérdemli ugyanazt az érzelmességet, empátiát, törődést, mint egy lány.


(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. november 30., péntek

Példamutató magatartás

A kisoroszlánok harapdálják egymás nyakát, a kisgyerekek beöltöznek a szüleik ruháikba, mindkettő ugyanarról szól: próbálgatni, eljátszani a felnőtt életet. Mindez pedig azt jelenti, hogy a példa tehát, amit mutatunk, elég fontos. 

A probléma, hogy nem igazán fogjuk tudni, hogy pontosan mikor, mivel és hogyan nyújtottuk azt a példát a gyerekeink számára. Szeretnénk azt gondolni, hogy a strukturális, globális és a konkrét nevelésünkkel, de jó eséllyel a példamutatásaink sokkal inkább a nüanszokban rejlenek. 

Ahogy megkeverjük reggel a kakaójukat, ahogy lehajolunk hozzájuk puszit adni lefekvéskor, ahogy letöröljük a bolognait a szájuk széléről, ahogy elköszönéskor még visszafordulunk egyet integetni, ahogy megfogjuk az zsibbadásig ismert fociskártyát és ahogy negyvenedszerre is ugyanazzal a lelkesedéssel adunk gyógypuszit a Barbiebaba homlokára. 

És hát van egy elég zavarbaejtő hazai statisztika arról, hogy átlagosan mennyit vagyunk minőségileg is együtt a gyerekeinkkel. 

Hét percet. 

Ez nem sok. De egyrészt, akármilyen kevés is ez a hét perc, azért ebbe is elég sokat bele lehet szuszakolni, no meg azért érdemes lenne megpróbálni kicsit feltornászni ezt számot, másrészt viszont a szülőség nyilvánvalóan nem csak erről a hét percről szól, nem csak azzal mutatunk példát, amikor és ahogyan jelen vagyunk, hanem azzal is, ahogy nem. 

A teljes kontextus számít tehát. 

Nyilván nem pótolható a nem jelenléttel a jelenlét, de azért fontos, hogy milyenek is vagyunk a nem jelenlétünkkor. Ebben pedig benne van az, ahogy elmegyünk dolgozni és ahogy visszaérünk a munkából, ahogy a feleségünkhöz/férjünkhöz/párunkhoz fordulunk, ahogy az otthoni térben működünk, azzal, ahogy képben vagyunk, vagy nem vagyunk a gyerekeink dolgait illetően vagy csak úgy simán az otthoni dolgokkal, teendőkkel kapcsolatban. 

És hát itt azért eléggé szervesen kúszik be a házimunka gondolata, illetve az azzal kapcsolatos hozzáállásunk. Hogy akkor kinek mi a feladata. Hogy szökőévben, esetleg anyák napjakor kicsit összekapjuk magunkat, vagy a mindennapok szerves részének tekintjük-e azt, hogy megosztjuk a házimunkát. Hogy elfogadjuk-e, hogy az nem úgy van ám, hogy az apának jogai, az anyának pedig kötelezettségei vannak, hanem mindkettőnek mindkettő.

És ez a hozzáállás bizony átszáll a gyerekekre is. 

Azt látják, hogy de jó fej az apu, hogy segít, azt látják, hogy a házimunka az anyák feladata vagy, hogy a háztartás körüli teendők olyan dolgok, amiket bárki végezhet és végez is. Mindhárom stratégia elég transzparens egyébként, no nem azért, mert a szülők hangoztatni szokták, hanem azért, mert a gyerekek nem vakok.

Ki is lenne jobb példa a tökéletes példamutatásra, mint a This Is Us című sorozat (Rólunk szól) Jack-je, aki már akkor is tudta, hogy vacsora után bizony el kell pakolni és el kell mosogatni, amikor még nem is voltak gyerekei.


Éppen ezért, amikor a gyerekek felnőtt szerepeket játszanak, nagyon hasonló szerepekbe fogják magukat elképzelni, mint amiben a szüleiket látják. Így aztán már csak az a kérdés, hogy van-e lehetőségünk és kedvünk ahhoz, hogy tudatos energiát fektessünk abba, hogy a gyerekeink nemtől függetlenül megértsék, hogy nekik is éppúgy vannak jogaik, mint kötelezettségeik.


(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.