2016. július 9., szombat

Az igazi férfi!

Elég határozott elképzelésem van a férfiasságról, férfiségről, apaságról, nemi egyenlőségről, feminizmusról, éppen ezért mindezt elég sokszor (mégpedig összesen 17-szer) és elég határozottan meg is fogalmaztam. Ezeket a bejegyzéseket átlagosan 616-an olvasták, ami innen, az íróasztal magánya mögül nézve hatalmas szám, minden egyes klikkelésért iszonyú hálás vagyok, ugyanakkor fontos azt is látni, fontos azt is belátnom, hogy kicsit távolabbról nézve már csak halk picsogásnak tűnnek írásaim az emancipáció, a nemi egyenlőség, a gendertudatosság és a feminizmus fontosságáról. Még távolabbról pedig talán már azt sem lehet eldönteni - egy általános iskolai barátomat idézve -, hogy szóltam-e, vagy csak a szél lengette azt a lepcses pofámat.

Nincs bennem kisebbségi komplexus, legalábbis ezen a területen biztos nincs, egyszerűen csak más a realitás, mint amit én annak szeretnék. Széllel szemben pisálni pedig nem csak nedves és ammóniadús élmény, hanem egy ponton fárasztóvá is válik, szóval most, ha nem is váltok irányt, de legalábbis megpróbálom megérteni a többséget.

A majdnem 70 éve, rendszereken átívelően megjelenő Nők Lapja ezúttal egy "maroknyi apát" tömörítő csoporttal, a 129.329 rajongót számláló Férfiak Klubjához  tartozó Apa-Fia Körrel foglalkozik, akik megpróbálják megőrizni a férfiértékeket.

A terjedelmes riportot mindeddig négyszer olvastam el, de az sajnos még így sem derült ki számomra, hogy akkor a férfiértékek betartása, esetleg azok értékelése tesz-e egy férfit férfivé, vagy elég az is, ha ő annak tartja magát? Vagy ha valaki nem értékeli eléggé a férfiértékeket, akkor ő már egyből nő lesz? Vagy az túl durva büntetés?

Egy autó kerekének kicserélésekor megfogalmazódó és körvonalazódó Apa-Fia Kör felhívásának szövege sem segít ennek eldöntésében. Sátrat fel tudok állítani, ez még talán rendben is van, bár a mai sátrak már szinte maguktól felállnak, egy lámpát is be tudok kötni, ha egyértelmű a falból és a lámpából kijövő kábelek jelölése (bár eszméltem már áramütés okozta repülés miatt másfél méterre a létrától), sőt, egy csaptelep tömítését is ki tudom cserélni, a bicikli belsőjét is gond nélkül foltozom, de mondjuk mindez hatszor annyi ideig tart, mint egy szakértőnek. Viszont a gombákhoz nem értek, s bár a famegmunkálás illata tényleg rendben van, a fémforgácsolás illatát el sem tudom képzelni. És nem is különösebben érdekel. Van tehát, ami megy, van, ami nem, akkor most mi vagyok?

Nézzük a riportot.

Rögtön az elején megtudjuk belőle, hogy a riport alatt teljesített túráról komoly a lemorzsolódás, az egyik gyerek például inkább visszarángatta apját (vajon ő már akkor nem is férfi?) a faluba körhintázni, egy másik család meg elment ebédelni (szintén: férfi ez?). Később azt is megtudjuk, hogy a túravezető, amióta apa, már beköti magát a kocsiban. Én mondjuk mindig bekötöttem magam a kocsiban, de azzal kapcsolatban, hogy akkor ez most erény-e vagy sem, már megint bajban vagyok.

Férfiértéknek, mégpedig pszichológus által legitimált férfiértéknek bizonyul még a pofon is, hisztizett a gyerek, hát pofont kapott, este aztán hamar el is aludt a büdös kölke, azóta meg elég csak kiabálni, hát nem megérte? Én mondjuk még sosem javasoltam pofont pszichológusként (apaként, barátként, emberként se), sőt, mozgattam már gyermekvédelmet, működtettem már jelzőrendszert, és ketté is törném férfiasan annak a pszichológusnak a diplomáját, aki a pofont javasolta, vagy legalábbis elfogadta a keretek betartására, betartatására, de biztos ezt is csak az teszi velem, hogy nem értem a férfiértékeket. A családon belüli erőszakot viszont értem, elég egyértelműen tiltja is a törvény bármilyen formáját.

Feleségek a Körben nincsenek, addig jó, legalább kevesebb az ellenőrzés, ez legalább egzakt és egyenes: a nők ellenőriznek, nincs is nyugtunk miattuk, uralkodni akarnak rajtunk ezek a bestiák, nem más ez, mint a legszebb példája a rosszindulatú szexizmusnak. Azt persze már épp a feleségemnek kellett elmagyaráznia, mert ha ómegába görbültem, akkor sem értettem volna, hogy mi a baj azzal, ha egy férfi belekarol egy nőbe, de most már értem. Száradjon le tőböl a karom, ha még egyszer megteszem a nejemmel, én, naplementétől síró papucs.

Persze, mindent értek én, amíg nem vonatoztam leprások és bakancslopásra éhes indiaiak között 24 órát, és nem is aludtam patkányok között, addig tényleg nem tudott volna mitől kiélesedni a férfierőm.



Persze egy cikk nem cikk, szóval elolvastam még egyet, de az sem segített. Akárhogy is akartam, nem tudtam tehát közelebb kerülni a férfierő és a férfiértékek megértéséhez, de még az erőt sugárzó, mély hanghoz sem, pedig mindent megtettem. De ígérem, tovább folytatom.

Addig is, míg megvilágosodom, kénytelen vagyok azt hinni, hogy nincsenek univerzális, téren és időn keresztül stabil férfiértékek, hanem kapcsolati mintázatok vannak. S mivel nem klónok vagyunk, ezért hát különbözünk. És ez így lesz mindig. Nem kell tehát semmihez sem visszatérni (pláne nem ahhoz, ami sosem volt, vagy ha mégis, akkor bizonyára rossz volt), nem kell semmihez sem foggal-körömmel ragaszkodni, elég egyszerűen csak megélni, megérteni és elfogadni a különbözőségeinket. És ez így igaz sima baráti kapcsolatokra, meleg és egy hetero párkapcsolatra is, egy apa-fia, anya-fia, apa-lánya, anya-lánya kapcsolatra is.

És addig is, míg megvilágosodom, találkozni fogok a három apabarátommal, hogy beüljünk egy ír expat által üzemeltetett isteni helyre, együnk-igyunk és beszélgessünk erőt sugárzó gyengeségünkről és gyengeséget sugárzó erőnkről, határozott kételyeinkről és magabiztos félelmeinkről, olykor megélt emancipációs szorongásainkról és kényszerzubbonykét viselt nemiségünkről.

Ahogy azt mi, magunkat férfiként is identifikáló apák tudjuk, akarjuk, szeretnénk.
Tovább

2016. június 29., szerda

Falrahánytborsó

Gyere, indulunk, öltözz fel, ne, most már nincs idő játékra, tessék, itt a pulcsid, vedd fel, hol a cimke?, na, akkor úgy is vedd fel, nem, az az ujja, na, gyere, fogd a könyved, menjük, jó?, navégre, ne csoszogj, nézz körül, gyere, itt a busz, kapaszkodj, ülj le, egyél, ne csámcsogj, igyál, ne böfögj, kapcsold ki, kapcsold le, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? vigyázz, ne fuss ki a vonalból, most van vacsora, gyere ki, maradj csöndben és inkább rakj rendet, nyomás a kádba, gyere ki a kádból, azt mondtam most, najó, háromig számolok, egykettőháromnégy, köszönj szépen, megköszönted?, finom volt? nem ízlett? elköszöntél? nézz rám, ha hozzád beszélek, ne kiabálj, hangosabban, nem hallom, aludj, kelj fel, ne aludj most, majd otthon, na, csak elaludtál.

És akkor most, hogy elolvastad, olvasd el újra. És újra. És ha nincs meg, akkor újra!

Na, most már biztos megvan, hogy mennyire értelmetlen ez az egész gyereknevelés.

llletve nem, természetesen a gyerekneveléssel az ég világon semmi baj sincs, csak éppen nem ez a gyereknevelés. Ha ugyanis ez lenne, akkor egyrészt mindenki glatt elmebeteg lenne, másrészt senkivel sem lenne semmi probléma, hiszen mindenki tenné, amit tennie kell. Szakítsunk tehát azzal a gondolattal, hogy a gyereknevelés valami explicit, jól kézzelfogható dolog lenne, jöjjünk inkább össze azzal, hogy sokkal többet számít a hogyan, mint a mit, de ez ma már akkora közhely, hogy nem is értem, minek írom le.

Az viszont talán kevésbé egyértelmű, de legalábbis nehezebben megvalósítható, hogy

lazítsunk.

Nem kell mindig nevelni, nem kell mindig utasítgatni, nem kell mindent kontroll alatt tartani, akkor pláne nem, ha azt, amit kérünk, úgysem csinálja meg rajtunk kívül senki sem. Ha tehát úgyis tudjuk, már akár az elején, hogy a huszadik kérés után végül mi fogjuk megcsinálni azt a valamit, akkor inkább álljunk le a harmadik kérésnél, amikor még nyugodtak vagyunk. Esetleg csináljuk meg egyből mi.

Nem ettől lesz elkényeztetve egy gyerek. Viszont látni fogja, hogy azt, amit kérünk, azt hogyan kellene megcsinálni. Így aztán, amikor majd annyi idős lesz már, hogy meg is fogja tudni csinálni, akkor már majd nem kell hússzor kérni. Meg fogja csinálni magától.

Szóval egyrészt van a hogyan hogyan csinálás, ami ugye a nevelés maga, másrészt a mikor kérés. Rendre benézzük ugyanis gyerekeink életkorát. Önmagában is, relatíve meg aztán pláne. Az első gyereket idősebbnek, a másodikat fiatalabbnak kezeljük annál, mint amik igazából. Amivel a probléma egyedül az, hogy a regrediáltatást sokkal könnyebben kezeli - legalábbis egy ideig - egy gyerek, mint a parentifikálást. Azaz könnyebben fognak megfelelni a kevesebb, mint a több elvárásnak. Legalábbis rövid távon.

De ne legyenek illúzióink, ha hosszú távon a gyerekeink életkorát kitartóan benéző attitűd mellett nevelünk, az jóval komolyabb problémákat eredményezhet, mint az, ha kicsit még segítünk öltözködni, hagyjuk, hogy üvöltsön a buszon vagy esetleg elpakolunk utánuk a szobában.

Legalábbis addig, amíg az adekvát.


A kép nem hányás, hanem gasztronómia
Tovább

2016. június 19., vasárnap

Szia Apu!



S. kérdezte pár hete a kádban pancsolva, hogy mikor megyünk már megint a temetőbe. S mivel E. úgyis a saját családjával turnézott, ezért apák napján kimentünk a sírodhoz. Meglátogatni. Ennél bosszantóbb kifejezés nincs is. Mindegy. S., ahogy kiszállt a kocsiból, szaladt a sírokhoz és kiabálta, hogy ő bizony megtalálja a tiédet, és tényleg. Megtalálta. Ott állt előtte, egy másik síron ugrálva mutatta büszkén találmányát. Aztán, amikor karomon F-fel szóltam, hogy csak óvatosan ugráljon, sűrűn elnézést kért, majd keresett egy követ magának és F-nek, illetve rám szólt, hogy én is keressek gyorsan egyet. Maradt volna még, amikor én már eljöttem volna, F-re kentem, de persze neki mindegy volt, S. pedig leült egy sír peremére, és onnan nézte volna még hosszan a te sírodat.

Bizony, az unokád sokkal giccsesebb jeleneteket produkál, mint amiket el tudsz képzelni.

De aztán, mivel tényleg el kellett indulnunk, meglovagolva a giccshullámot még kértem őket, hogy köszönjenek el tőled, S. integetett, én elfojtottam a sokadik sírásom, beszálltunk a kocsiba, majd kertek alatt elmentünk a veresegyházi Medveparkba, ahol, ha délutánig maradtunk volna, nem vicc, megnézhettük volna a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus közös koncertjét. Út közben megállítottak a rendőrök, én persze izgultam, mint minden ilyen helyzetben, S. pedig kicsit csalódott volt, amikor rájött, hogy a rendőrök nem azért állítottak meg, hogy a pár perccel korábban látott, otthonról elkóborolt kakasról kérdezzenek ki minket, de aztán vígan folytatta a mostanában aktuális monológját, miszerint miért nem lettem focista, sőt, miért nem akartam focista lenni, hiszen ő az lesz. F. mindezt hangos kurjongatással és a lábának örüléssel toldotta meg.

Ha láttad volna a mai napunkat, biztos azt mondtad volna, hogy ne kapkodjak, hogy túl sűrű, és tényleg túl sűrű is volt, de nem baj, ilyennek terveztem eleve, a gyerekek pedig nagyon élvezték.

Te viszont ezt az egészet, az én apaságomat, meg úgy egyáltalán, az egész életemet már egyáltalán nem tudod élvezni, mert már tizenegy éve nem élsz. És ez őrület. Ennél már csak az a nagyobb őrület, hogy én mindennek ellenére most levelet írok neked, amit most, éppen ezért, gyorsan abba is hagyok.

Szia, 

fiad




Tovább

2016. június 18., szombat

Sorry seems to be the hardest word

Van az Utolsó éjjel-re fordított 25th Hour című filmben egy nagyon fontos jelenet, amiben az isteni Edward Norton tükörképe elküldi a film főhősét, önmagát és az egész poszt-9/11-New York-ot a picsába.


Aztán persze a nemtükörkép rájön, hogy hiába basszák meg a koldusok, az ablakmosók, a szikhek és a pakisztániak, a Chelsea-i buzik, a koreai boltosok, a Brigthon Beach-i oroszok, a kaftános hászidok, a Wall street farkasai, a Puerto Ricó-iak, a Bensonhurst-i olaszok, az Upper East Side-i sznobok, a külvárosi fekák, a korrupt rendőrök, a papok és JK, Bin Laden, no meg hősünk barátai és rokonai Staten Island-től a Sohó-n keresztük egészen Bronxig mindenki, ha egyszer ő a tök hülye, hogy elcseszte az életét.

És hát igen, bár én nem vonulok börtönbe, hiszen nem is terítettem egész Manhattan-nek füvet, és nem is éltem át 9/11-et, de mégis, lehet a blogomnak egy olyan olvasata, hogy én is elküldöm a picsába legalábbis Budapest egy részét.

Ez a bejegyzés tehát a bocsánatkérés bejegyzése, merthogy bár beszólni azért olykor tényleg akartam, de a megbántás semmiképp sem volt célom.


És persze én idézőjelek nélkül, komolyan, csak hát ennél jobb gif nincs is.

Na, de akkor nézzük csak.

Fura, de hát nincs mit tenni, kronológiailag ő van elől, szóval bocsánatot kérek Lee Gettlertől, kritikám semmiképp sem a személyének szólt. És ha már kutató, akkor gyorsan bocsánatot kérek a csak sokkal később előkerülő Daniel Nettle-től is. Szintén nagyon sajnálom, ha olykor messzire mentem a kötődően nevelő anyukákat illetően. Valóban sokszor általánosító és sarkító kijelentéseim voltak. Nagyon sajnálom, ha megbántottam Bagdy Emőkét, mert hát amit a Zsanett-ügyben tett, az szinte példátlan. Bocsánatot szeretnék kérni az úlipótvárosi Brióstól is, bár bejegyzésem után megfogadtam, hogy nem megyek oda többet, be kell vallanom, bojkottomat nem tudtam betartani. 

Mindenféle magyarázkodás nélkül szeretnék elnézést kérni Erőss Zsolttól, amiért leönzőztem. Nyilván fogalmam sem lehetett, mint ahogy nincs is az akkori döntéseinek hátteréről. Nagyon sajnálom, ha rontottam néhány színi társulat megítélését, célom hosszú távon épp az ellenkezője volt. Szeretnék írásban is elnézést kérni a Grassalkovich Antal Egyesített Óvoda vezetőjétől. Az a tény, hogy a valóban keményre sikerült, olykor költői túlzásokat is felvonultató kritikámat második olvasásra már tükörként tudta értelmezni, nem csak emberileg hatalmas dolog, de ez az egyik legnagyobb bók, amit a blogom valaha kapott. Szintén jár a bocsánat C. Molnár Emmának, bár ő is kemény kritikát kapott, de amit Balla Eszternek javasolt, azzal csak egyetérteni tudok - már ha ez számít bármit is.

Nem szeretnék viszont bocsánatot kérni a "macsó, hímsoviniszta, vasárnaponként teátrálisan focizó, a fiókok között eltévedő, gyereke méreteit tévesztő, mosogatástól száradó kezű, pelenkázni képtelen szexéhes" apukáktól és a "gyereknevelést kisajátító, a férfiakra, kizárólag mint sperma- és pénzdonor sofőrökre tekintő, a szexet csak gyereknemzésre használó, az apukák általi öltöztetést kontrolláló, a munkaerőpiacról önként kiugró" anyukáktól, akikre egyik bejegyzésemben óvatosan utaltam.

Viszont végül, de semmiképp sem utolsósorban szeretnék elnézést kérni a fiamtól. Ha később, amikor már tud olvasni és el is olvas néhány dolgot innen, mert esetleg keze ügyébe kerül a könyvem, remélem, nem fogja majd azt érezni, hogy kiadtam őt. És még inkább remélem, hogy érezni és érteni fogja, hogy minden álmosságom, cinizmusom, csalódottságom és dühöm egyrészt saját magamnak szól, nem pedig neki, másrészt mögötte ott az iránta érzett végtelen szeretetem és rajongásom.


Sorry seems to be the hardest word, de talán annyira kemény azért mégsem volt.

(Remélem, senki olyat nem hagytam ki, akit nem szerettem volna kihagyni.)
Tovább

2016. június 14., kedd

Kettőnull

Apu, te kinek hajrázol? De mikor szeretted meg a focit? Én a magyaroknak hajrázok. Ők a fehérek ugye? Én imádom a fehéreket. Gól? Ez most gól volt? (bedobás) Én úgy láttam, hogy gól volt. Én mindig úgy látom, hogy gól. Apu, te kinek hajrázol? Apu, szerinted kik fognak nyerni? Én a magyaroknak hajrázok, mert nekik van egy Királyuk. Ő a zöld, ugye? A sötétzöld. Mert a másik zöld ő ki is? Osztrákok? De ők kik? Ausztria? Én nem nekik hajrázok. Apu, te honnan tudsz ennyit a fociról? Góóóól. Ugye? Ez most gól volt! Tudtam. Megint gól! (ismétlés) Miért fekszik a földön? Hova viszik a kék focisták? (orvosok, ápolók) Bogarak. Fú, milyen bogarak ezek? (repül a gyeptégla-foszlány) A stopli mit csinál a fűvel? De hol van itt fű? Dehogy fű az, apu, hát ez egy focipálya! De szép színe van annak a focistának. (Alaba) Nagyon tetszik nekem, hogy ilyen barna. Ő magyar? Osztrák? Góóóóól! Megint gól. És megint gól! Még egy gól? Úristen, ennyi gólt rúgnak a magyarok? (ismétlés) Hát ezt nem hiszem el. Egymást ölelgetik, hát ezt nem hiszem el. De miért ölelgetik a pirosakat? (kispadon ülők, személyzet). Levetkőznek? Hú, annak olyan tetoválása van, ami soha nem jön le. De miért cserélnek trikót? De apu, ők igazából nem ellenségek, ugye?, csak a fociban.


(A képet innen töltöttem le)
Tovább

2016. május 30., hétfő

Je suis Vekerdy

Megjelent egy interjú Vekerdy Tamással a divany.hu oldalon, amire a feminfo úgy kiakadt, ahogy Ákos vagy Bagdy Emőke szexizmusán szokott.

Amit azért erős túlzásnak tartok.

Nem lesz ettől persze Vekerdynek semmi baja, de ha mégis lenne, hát ez az írás nyilvánvalóan nem fog rajta semmit sem segíteni, de azért én mégis leírom, hogy szerintem

nincs azzal az interjúval semmi baj.

Legalábbis zömmel semmi. Ami esetleg mégis van vele, arra a feminfo nem tér ki.

Mert mondjuk ha már említi a tv-t, akkor érdemes lett volna az okostelefonokkal, a táblagépekkel, a számítógépekkel és a virtuális szociális hálóval is foglalkozni, mert ez igenis egy nagyon fontos issue a mai családok életében, amivel kapcsolatban fogalmunk sincs, hogy mi a helyes magatartás. A tv-t mintha már kezdenénk érteni, a high-end-tudatos családoknak már sokszor nincs is, de okoscuccaik nekik is vannak. Okoscucca mindenkinek van.

Aztán érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogy ugyan maximálisan egyetértek azzal, hogy persze hogy nem a nevelés tartalma, hanem formája számít a gyerekek életében hosszútávon, és persze hogy nem kell egy gyereket széjjelfejleszteni. De ha egyszer olyan az iskolai rendszer, amilyen, akkor azért mégiscsak érdemes valami olyasmire felkészíteni a gyerekeket, amit ott várni fogja őket. Hiába duzzog tehát a feminfo azon, hogy minden negyedik-ötödik gyereket fejleszteni kell, szóval ne mondjuk, hogy nem kell őket fejleszteni! De, mondjuk, mert nem önmaguk miatt kell őket fejleszteni, nem azért, mert butul a nemzet, hanem azért, mert az oktatási rendszer olyan, amilyen.

Igazából, és egyben sajnos Vekerdy és a feminfo is lecsúszik ezen a ponton az igazságról. Egy jó oktatási rendszer mellett nem kellene a gyerekeket fejleszteni, egy ilyen oktatási rendszer mellett viszont muszáj. Hát akkor most lakjon jól a kecske, vagy maradjon meg a káposzta?

Szóval nem, Vekerdy se nem támadhatatlan, se nem tévedhetetlen, a méltó beszédmód viszont ettől függetlenül még jár neki. Arról nem is beszélve, hogy neki legalább van neve, szemben a feminfós cikk írójával, akinek a kiléte homályban marad. Ez pedig nem tanúskodik túl sok bátorságról, alázatról.

Azt pedig ez alapján az interjú alapján Vekerdy szemére hányni, hogy szexista, gonosz, meghaladott és súlyos károkat okozó lenne szerintem végképp túlmegy minden határon, a magyar családok zöme tetszik, nem tetszik (nem tetszik!) tényleg úgy épül fel, hogy az anya marad otthon, az apa maximum besegít és hát a rokoni és fizetett személyzet is legtöbbször nő. Ez a valóság. Erre utal Vekerdy is. Nem nyilvánít véleményt erről, csak kimondja, hogy ez van.

Illetve dehogynem nyilvánít véleményt, csak valamiért a feminfo ezt nem akarta észrevenni. Vekerdy magyar macsó ostobaságról és bunkóságról beszél, ami azért mégiscsak az interjú legsarkosabb és leginkább szókimondó, épp ezért talán legfontosabb mondata.

Az lehet egyébként, hogy sokszor beszélt már Vekerdy is az első három év és az otthon maradás fontosságáról, de ebben az interjúban erről egy árva szó sincs.

Nem szerencsés persze a férfi besegítését említeni, de hát csak tovább kéne olvasni a mondatot, rögtön ott van ugyanis mögötte, hogy teljes értékűen részt vesz, nyugati trend, ilyenek. És épp erről van szó, változnak a dolgok.

Ami pedig az interjú egészét illeti, Vekerdyt olvasni maga a megnyugvás, a béke. Mert miután végeztem a cikkel, becsuktam a gépem, és végiggondoltam mindazt a sok marhaságot, csököttséget, makacsságot, ami a szülői létemet jellemzi, s amiket megváltoztatva annyival, de tényleg annyival könnyebb lenne minden. Hogy szülőként tényleg olyan elvárásokat támasztunk gyerekeinkkel szemben, amikre egyszerűen életkorilag nem képesek még. De nem, mi rendre csak nyomulunk, konfliktuálódunk és persze csalódunk, a gyerekünk meg nem fogja érteni, hogy mi a bajunk, csak azt, hogy már megint hisztérikussá váltunk.

Szóval olvassunk csak továbbra is Vekerdyt!


Ennek a cikknek semmi köze ahhoz, hogy egyébként Vekerdy Tamás írt a könyvem hátlapjára ajánlót!

(Kép forrása)
Tovább

2016. május 14., szombat

Néma sikoly

Gimnáziumban, szexuális felvilágosítás gyanánt, osztályfőnökünk utólagos teljes megdöbbenésére levetítették nekünk a Néma sikoly című pszicho-szociohorrort, egy elképesztően demagóg abortuszellenes filmet. Mi ezt persze, 16-17 évesen nem biztos, hogy tökéletesen értettük, de annyi nekünk is leesett, hogy itt azért valami nagyon nem stimmel. A filmben ugyanis brutális babapreparátumokat és vödörbe dobált halott csecsemőket mutogattak abortált embriók gyanánt.

Beágyazom ide a filmet, de előre szólok, a film bőven alkalmas a nyugalom megzavarására!


A Néma sikolyban látható, szakértőnek látszó robot valószínűleg valahogy úgy beszélt volna a bölcsődékről, ahogy én azt ide most beblöffölöm:

"Kedves édesapák és édesanyák, kedves elsődleges gondozók!
A bölcsődei hálózat a szocializmus átkos éveinek propagandamunkája, mely az ön gyermekét is megkárosítja. A fűtetlen szobákban, a képzetlen gondozók ridegtartásban nevelik a rájuk bízott csecsemőket, kisdedeket. Arcokra száradt takony, fenekekre száradt ürülék, ruhákra száradt, ételnek látszó maradványok. A külső szemlélő mosolygó gyerekeket látna, de mi tudjuk, hogy ez látszat csupán, ezek a gyerekek belül, némán, sikítanak. A bölcsődébe kényszerített gyerekek, távol szüleiktől, nincsenek jól. Tudtuk nélkül maguk alá vizelnek és ürítenek, hosszú perceket sírnak, olykor hánynak. A fóti Egyesített Bölcsődetudományi Intézetben jelenleg is folyó kutatások már most bebizonyították, hogy a bölcsőde emberellenes, gyerekellenes, kötődésellenes. Nézzék csak ezt a képet itt! Hát belekényszerítené ebbe a környezetbe gyermekét? Hát persze hogy nem!"


És így tovább.

Az analógia persze egyáltalán nem stimmel, hiszen egyrészt ez a kép nem is egy bölcsődében, hanem egy óvodában, méghozzá a pripjatyiban készült, másrészt míg az abortuszt egy olyan rossz dolognak tartom, amire olykor azért igenis szükség van, addig a bölcsődét egy lehetséges jó megoldásnak tartom. Annyiban viszont nagyon is jó az analógia, hogy mindkettővel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy legyen rá lehetőség, s majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele.

És akkor most a továbbiakban már nem szeretnék az abortusszal foglalkozni, sokkal inkább a bölcsődékkel, s azok megítéléséről.

Merthogy van itt egy csúnya félreértés.

A gyerekeknek ugyanis nincs kijelölt helyük.
A gyerekek élete nincsen se előre kitalálva, se előre elrendelve.
Mindent mi találunk ki, mindent mi döntünk el.

És a kacifánt éppen itt van.

Miszerint nincs térben és időben állandó mi. Koronként, kultúránként, tájegységenként vannak ezek a mik, amik mind különböznek egymástól, és ezek mind mást tartanak helyesnek és ennek a helyesnek az alátámasztására más és más modelleket dolgoznak ki, illetve más és más megfigyeléseket tesznek.

És akkor itt most merüljünk is el egy picit.

A gyerekkor nem egy egyértelmű valami. Arra például, hogy a gyerekeket másképp kell kezelni, mint a felnőtteket, csak valamikor a XVIII. század körül jöttek rá. Az azóta eltelt bő 300 évben pedig eljutottunk odáig, hogy a gyerekek és a felnőttek kölcsönösen szocializálják egymást. Hosszú út ez, nem lebecsülendő. Azt pedig érdemes innen is kihallani, hogy a fejlődésnek, változásnak még nincs vége. Nem tudjuk, hova jutunk mondjuk ötven év múlva. Nem készült el a gyerekkor, még most sincs kitalálva, hogy legyen. Illetve ki van, de majd ki lesz az máshogy is.

Az biztos, hogy olyan, hogy a gyerekek az anyjukkal lettek volna életük első pár évében, a történelem csak egy nagyon szűk időszakában fordult elő. Vagy nevelőkre bízták a gyerekeket, vagy a széles rokonságra, intézetbe adták őket, vagy egyszerűen csak kivitték őket a földekre, beásták őket egy lyukba, majd a munka végeztével hazavitték őket. Szóval ha jó is lenne valami tradicionálisba visszatérni, nem nagyon tudjuk megnevezni ezt a tradíciót.

Hát ennyit az időről.

És akkor most jöjjön a tér.

A Babák című film remekül mutatja, hogy mindenhol máshogy csinálják, de az alapfunkciók, egészséges gyerekek esetében mindenhol ki fognak alakulni. De nem csak ez a lényeg. Hanem az is, hogy mindegy, hogy a namíbiai sivatagban hemperegve, a mongol kecskék között pórázon botorkálva vagy a tokiói felhőkarcolók között babakocsiban tologatva tengeti egy gyerek az életét, a szülői célok azonosak. Mindenki normális gyerekeket akar maga mögött hagyni, akik egyrészt képesek lesznek stabil, intim kapcsolatok létrehozására és működtetésére, másrészt képesek lesznek produktív munka-szerepben tetszelegni.

Nálam egyébként a mongol gyerek nyer, de a filmnek inkább az a kicsengése, hogy azért mégiscsak a namíbiai gyerek a legboldogabb, mert ő van a legközelebb a természethez, sokat hordozzák, szoptatják, egész nap az anyjával van, ilyesmi. És ez teljesen igaz is, ez mind szép dolog. De közben a namíbiai anyuka azt is mondta később egy riportban, hogy mennyire örült a forgatásnak, csomó pénzt kapott, amiből vehettek vizet, kaját, a férjének is kevesebbet kellett dolgoznia, így többet látta őt, és hát az sem volt utolsó szempont a család számára, hogy a forgatás ideje alatt kaptak orvosi ellátást is.

Szóval nagyon szép dolog a természeti népekre hivatkozni, de hát mindennek, így aztán az európai civilizációnak is megvan a maga ára. Amely viszont éppen azt akarja az egyes embereknek, amit a szülők is gyerekeiknek (ld. két bekezdéssel feljebb). Innen nézve tehát nincs különbség a családok és a társadalom között, ami viszont azt is jelenti, hogy a társadalmi struktúrák, mint amilyen mondjuk a bölcsőde is, elvileg nem is lehetnének emberellenesek.

És akkor itt most a combomra is csaphatnék, majd dolgom végeztével, matektanári rutinnal felírhatnám a táblára, hogy q.e.d., de én még egy kicsit tovább megyek, mégpedig azzal, hogy Magyarországon a bölcsődék tényleg a szocializmus termékei, de éppenséggel eléggé korszerű struktúráknak számítottak akkor is, és annak számítanak ma is. Annyira, hogy a bölcsődei elhelyezés úgy nem mellesleg uniós elvárás is, egy 2002-es irányelv szerint például 2010-re a 3 évesnél fiatalabb gyerekek harmadának kellett volna bölcsődei helyet biztosítani, de mivel ez nem annyira jött össze, ezért arra módosították, hogy akkor 2020-ra viszont a "4. életévet betöltött, de még nem iskolaköteles gyermekek legalább 95 %-ának koragyermekkori gondozásban kell részesülnie." (forrás)

Azon persze lehet keseregni, hogy még Budapesten sincs belőle elég, nemhogy vidéken, hogy a bölcsődei gondozók éhbérért dolgoznak, hogy fura ételeket kénytelenek a gyerekeknek adni vagy hogy a játékok sokszor régiek, elavultak, de ettől még valami nem válik gyerekellenessé.

Arról nem is beszélve, hogy a bölcsődén fanyalogni azért inkább az úri középosztály sajátja. Lejjebb egyrészt nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy ne dolgozzanak, arról nem is beszélve, hogy a bölcsőde csomó olyan dolgot megad, amit a szegényebb sorsú családok sajnos nem tudnak nyújtani gyerekeinknek: napi ötszöri étkezés, orvosi és védőnői ellátás, szocializációs közeg, játékok - innen is látszik, hogy a társadalom tényleg nem akar mást, mint amit a családok. Éppen ezért is probléma, hogy vidéken, falvakban szinte lehetetlen bölcsődét találni.

Végül tényleg létezik a pszichológiában a kötődés fogalma, ami két éves korra alakul ki, de az sehol sincs leírva, hogy ez azt is jelenti, hogy addig otthon is kell lenni a gyerekekkel. Az viszont le van írva, hogy a kötődés minőségét nem a bölcsőde ténye és milyensége befolyásolja, hanem a családi illeszkedések minősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy, milyen a bölcsőde. Ha valaki az intézményesítés mellett dönt, akkor azért nem árt jól kiválasztani a megfelelő helyet, szimpatikus gondozókat, de azért erre van esély. A bölcsődék ugyanis, gondolom, ezzel nem okozok nagy meglepetést, nem olyanok ám, mint amilyennek a fenti blöffben leírtam.

Bár, az is igaz, hogy azért bölcsődés gyerekek tényleg bepisilnek, bekakilnak, sőt, olykor sírnak is, de ezzel talán minden kisgyerek így van.

Etől függetlenül és ezzel együtt persze azért otthon is lehet maradni a gyerekkel, ha
  • a döntést az egész család együtt hozta meg
  • azt a család meg tudja magának engedni
  • az otthon maradó szülő nem gebed bele, nem kap frászt a gyerekétől (mert hát szabad tőle frászt kapni)
  • a gyerek nem kap frászt az otthon maradó szülőjétől
  • a gyerek érezhetően nem szociális típus
  • az otthon maradó szülő szívesen marad ki a munkájából és a munkahelye is szívesen kimarad belőle
És hát tegyünk különbséget otthonmaradás és otthonmaradás között. Fél év nem egyenlő a három évvel, mint ahogy az egy sem a kettővel. És akkor még nem is írtam arról, hogy otthon maradni akár lehet felváltva is, no meg nagyon fontos, hogy a szülők már előre sejtsék, hogy meddig szeretnének otthon lenni.

Mindezek nyomán én azt gondolom, hogy mindenki csináljon, amit csak szeretne. Végiggondolt, következetes, de rugalmas, az egész családot figyelembe vevő, akár a bölcsőde, akár az otthon maradás melletti döntés nem sülhet el rosszul.
Tovább
Működteti a Blogger.