>

2020. november 6., péntek

Óvodai nemek és igenek

Vegyünk egy képzeletbeli gyereket, mondjuk Nórit. Nóri négy éves, középsős. Szeret óvodába járni. A fizikai-fiziológiai, kognitív és pszichológiai fejlődésben úgy nagyjából ott tart, ahol a négy éves gyerekek szoktak, tehát úgy nagyjából egy méter magas, sokat és elég édesen beszél, sokat játszik, a játékaiban egyre több szimbólum jelenik meg, a gondolkodását az úgynevezett gyermeki vagy mágikus realizmus jellemzi, no meg az egocentrizmus. A világ, legalábbis úgy érzi, körülötte és érte, miatta, neki forog.

Vagy hát, izé, nem csak úgy érzi, mert kicsit azért ebben igaza van, tényleg körülötte forog, de ez egy másik téma.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos, hogy Nóri már nagyon is különbséget tesz fiúk és lányok között, tudja, hogy ő lány, több lány barátja van, kezd egyre inkább igazodni a saját nemiségéhez, azaz kezd masszívan kiépülni benne annak a képe, hogy milyenek is a lányok, milyen elvárások vannak a lányokkal szemben.

Közben persze azt is gondolja (bár ezt sosem kérdezte meg tőle senki sem, hiszen Nórit csak kitalálom), hogy egy lovat át lehet műteni zebrává, viszont azt már nem gondolja, hogy ha fiús ruhába öltözne (mármint ő, nem a ló), akkor fiúvá is válna.

Mindez pedig teljesen természetes.

Mert ez az életkor, amikor kialakul, kezd kialakulni a nemi identitás és a nemkonstancia .

És így történik ez a fiktív Nórival is.

Halad tehát az önismeret rögös és rögtelen útján, kitartóan, mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül. Az impulzusok pedig tudattalanul beépülnek. Akár tudatosan küldjük őket, akár tudattalanul.

Éppen ezért fontos Nóri számára, hogy milyen mintákat kap, milyen viselkedést erősítenek meg a szülei, közeli rokonai, a kortárs kapcsolatai (bár óvodás korban ez kevésbé szempont még), a média és persze az óvodapedagógusok, akikkel a gyerekek az ébren töltött idejük nagy részét töltik.

Szóval nagyon nem mindegy, hogy mennyi "fiús" és mennyi "lányos játék van az óvodában, hogy lehet-e az ellenkező nemű gyereknek szánt játékkal játszani, hogy kinek szabad sírni és kinek ciki, hogy kivel szemben elvárás, hogy nyugtassa meg magát és ki az, akit inkább megnyugtatnak, hogy kitől elvárás, hogy építse meg szépen újra, ami véletlenül ledőlt és kinek mondják azt, hogy édes bogárkám, semmi baj, biztos nehéz volt, gyere, játsszunk valami könnyebbel.  

És ne legyenek illúziói senkinek sem, a fiúk azok, akiknek nem szabad sírniuk, mert katonadolog, mert ebcsontbeforr és mert ugyanmár, a fiúk azok, akik kevés megnyugtatást kapnak és igen, a fúk azok, akiktől elvárás, hogy próbálkozzanak csak újra, a lányok viszont nyugodtan belekezdhetnek valami másba. Valami könnyebbe.

És ne legyenek illúziói senkinek sem, többek között ezek a dolgok, amik miatt a fiúk nem tudnak az érzéseikkel mit kezdeni, ezért is lesznek erőszakosabbak, és ezek miatt is lesznek a lányok kevésbé motiváltak, emiatt is lesznek kevésbé tele ambícióval.

Illetve hát az egész folyamat itt indul el. Épp azért, mert itt alakul ki a nemi identitás.

Ami pedig még iszonyú fontos, hogy ha ennyire más reakciókat kapnak a lányok és a fiúk. Hiszen ha ennyire másképp látják ők magukat és a másikat, akkor miért csodálkozunk azon, hogy nem tudnak együttműködni egymással a különböző nemű gyerekek?

Hát többek között mindazért, amik az óvodában elindulnak, illetve nem indulnak el.

(kép forrása)

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó




Tovább

2020. november 1., vasárnap

Kellemetlen tények

Leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.

De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.

Mert nézzük csak.

Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.

Lesz is.

Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.

És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?

Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?

via GIPHY

De ezt csináljuk.

Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.

Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.

Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.

Legalábbis azt hiszik.

A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.

Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig. 

Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.

Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.

De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.

Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.

Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.

Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk. 

Ösztönösen.

Tudattalanul.

Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?


Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább

2020. október 29., csütörtök

Csorcsárt

Csorcsárt, csorcsárt, mi a franc az a csorcsárt, de időm sincs megnézni, utánanézni, megkérdezni meg aztán pláne nem tudom a Zewa Gondoskodni együtt jó kampány második fordulójának kick-off-meetingjén, a reklám- és pr-világ kicsit másképp pörög, mint az én világom, zúdulnak rám a magyarul is ismeretlen kifejezések és rövidítések. 

Pont úgy, ahogy a Die Fantastischen Vier MfG című dalában. Itt:


Vagy ahogy a Jó reggelt, Vietnám!-ban érezte magát Adrien, csak ő vissza tudott vágni:



Én viszont nem. Én csak hallgattam a frázisokat és csorcsártokat.

De mert egy ilyen kickoffon bizony ötletelni és brainstormingolni kell, ezért kezdett a dolog egyre kínosabb lenni, szóval kénytelen voltam utolérni a központi, regionális és helyi vezetőket és munkatársakat, leesett a csorcsárt is, chorechart-ról van itt szó, feladatszervezőről, amit tényleg érdemes letölteni, szépen átláthatóvá teszi mindazokat a teendőket, amik egy háztartás körül vannak.

Lehet is hozzájuk még újakat írni, a lényeg, hogy a családból mindenki vállaljon mindenféle feladatokat. Olyanok is, akik nem szoktak, olyanokban is, amikben nem szoktak. Gyerekek is, férfiak is.

És akkor aztán jön végre eljön a közteherviselés kora.

Ami egyébként is fontos, de olyan válságos időkben különösen, mint amilyeneket éppen élünk, hiszen most (majdnem) mindenki többet van otthon, az, ami korábban láthatatlannak tűnt, az most látványossá válik, hiszen ha mindenki sokkal többet van otthon, akkor bizony már nem adatik meg (legtöbbször a férfiak számára) a kimaradás fölényes és érzéketlen luxusa.

Most minden sokkal jobban látszik.

Az is, ha valaki csinál valamit és az is, ha valaki nem csinál semmit. A kettő közötti dolgok is sokkal jobban látszódnak. A tessék-lássékok.

És igen, nem titok, ez a bejegyzés egy szponzorált tartalom, de szerencsére (dehogy szerencsére, más szerződést nem is írtam volna alá) nekem nincs más dolgom, mint arról írni, amit egyébként is gondolok.

Az pedig az, hogy van a Zewa (meg a mögötte álló Essity és mindenféle reklámcégek), amelyik elég sokat foglalkozik az utóbbi időben azzal, hogy a háztartás körüli feladatokban ne csak a nők, hanem a férfiak is részt vegyenek. És hogy a mai gyerekek már úgy nőjenek fel, hogy ez nekik is alap.

És ez elég imponáló.

Annál is inkább, mert nemcsak ez a chorechart lett az innováció, hanem az is, hogy ezt négy család ki is próbálhatta néhány kamera és mikroport jelenlétében. Négy hús-vér család, hús-vér szülőkkel és hús-vér gyerekekkel, kudarcokkal és sikerekkel, életszerű lakásokkal, amiben nem látványkonyha és láthatatlan vécé van. Tudom, mert az egyik családdal még beszéltem is. És igen, a feladatkezelő igenis és tényleg működik. Egész rövid idő alatt már hatékonyan be tud avatkozni a család életébe.

Amit pedig még csináltunk, hogy kitaláltunk mindenféle feladatot és játékokat gyerekeknek, ami kicsit rámutat arra, hogy nem úgy van ám a nemi szerepekkel, ahogy azt a sztereotípiák diktálják. Lehet egy lány is erős, egy fiú is érzékeny.

Ezek a feladatok kicsit hasonlítottak azokhoz a feladatokhoz, amiket egy BBC-minisorozatban is használtak (erről Icuka, csöcsök, szopóajkak címmel már írtam egy bejegyzést), de azért voltak újak is.

Megnézhették például a gyerekek, hogy melyikük mennyire erős, mi pedig azt, hogy nem feltétlenül a fiúk ütöttek nagyobbat a kalapáccsal, vigyázhattak néhány napig egy nyers tojásra, mi pedig láthattuk, hogy fiú is kiborulhat, amikor véletlenül összetört, megnézhették ők is és mi is, hogy milyen egy férfi balett-táncos vagy egy női tűzoltó, kipróbálhatták, hogy milyen az, amikor az anyjával barkácsol, az apjával süt, mi pedig megnézhettük, hogy épp annyira megy az nekik, mint nem.

Szóval azt, hogy a biológiai nem (sex) és a társadalomban betöltött szerep (gender) tényleg függetlenek egymástól.

És amikor többes szám első személyt írok, akkor nem csak azokra gondolok, akik részt vettek a kickoffon, hanem mindenkire. Csak rá kell klikkelni az alábbi videóra.

Érdemes.


Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább

2020. október 12., hétfő

Visszatérésem Epipóba - 2. rész

Október elsejétől látható az HBO Go műsorán a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm Oláh Judit rendezésében, amiben én is megszólalok. Mert úgy alakult, hogy én is epipói vagyok.

És ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy leírom egy bejegyzésben, hogy milyen volt nekem Szendrőn nyaralni, ezt tettem meg az előző bejegyzésben, most pedig, ebben a blogbejegyzésben leírom, hogy mi is ennek az egésznek a pszichológiai kontextusa.

Legalábbis megpróbálom.

Azt hiszem, pszichológiai szempontból három kérdést érdemes feltenni.

Egy: Szendrő tényleg más volt, mint a többi nyári tábor?
Kettő: Miért történt Szendrőn mindaz, ami történt?
Három: Összefügg a szexuális abúzus az egyéb kegyetlenségekkel?

Először is azt hiszem, Szendrő igazából nem különbözik az összes többi tábortól, zárt közösségtől. Ahogy egyházi, vagy csak sima bentlakásos iskoláknak, sőt, az egyházaknak úgy általában is, sportegyesületeknek, gólyatáboroknak, amerikai hallgatói gammadeltapíknek, úgy Szendrőnek is vannak saját szabályai, nyelve és szóhasználata, titkai, saját büntetési és jutalmazási elvei. Mindbe nehéz bekerülni, mindbe nehéz beilleszkedni és mindnek van egy vezetője, aki valamilyen módon teljhatalommal bír. És éppen ezért mindben van hierarchia. Mindben vannak ügyesebbeknek gondolt, látott, akart gyerekek, akiket sztárolnak és akikre mások féltékenyek.

És sajnos az is van, hogy minél zártabb egy rendszer, annál több benne a titok, és minél több benne a titok, annál több benne a szexuális jellegű abúzus lehetősége is. Hát tudjuk is, mennyi molesztálás, megalázás, megerőszakolás derült ki mostanában. Ezekről írtunk is a blogon. Például itt és itt.

Ami pedig még hasonlóvá teszi ezeket a zárt rendszereket az az, hogy mindegyik szeretné azt hinni magáról és azt elhitetni magáról másokkal, a kívülállókkal, hogy ő különbözőbb, mint a többi.

Kellemetlen vagy sem, de e tekintetben Szendrő semmiben sem különbözött a többi tábortól.
     

(GIPHY)


Oké, nyilván voltak sajátosságai Szendrőnek, de minden másnak is voltak, sajátosságok nélkül ugyanis nincs semmi.

Szendrő mögött volt viszont egy masszív hagyomány, amit - de ez a fentiekből talán már sejthető - másképp, mégpedig tradománynak kellett hívni. Bánk tradománya, Bánk hagyatéka. Bánkon is volt seggberúgás, medvesapka, személyi kultusz, ellenség, szobák és szobafőnökök, csomó jóság, no meg az erőszak egy intézményesített formája, a lehúzás. Akit Bánk bővebben is érdekel, annak ajánlom a Nyugodtan tegezz! című könyvet és/vagy az Ellenpedagógia a tóparton című kiállítás még élő honlapját. Ezekből látszódni fog, hogy milyen komplex örökség ez. Az pedig mostanában kezd összeállni, hogy ezt a negyven éves örökséget éppolyan nehéz vinni, mint azzal szembemenni, egy negyven éves csomagot nem szeretni pedig végképp nehéz.

Szóval Bánk legenda volt és legendás ma is, róla csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

No nem azért, mert mindenkinek szuper lett volna, hanem azért, mert másképp nem szabad róla beszélni. Vagy ha mégis, hát nagyon halkan. Ha ugyanis neked nem volt szuper, akkor izé, az aligha lehetett Bánk miatt.

Mert érted, ha a Fischer Ivánnak, a Ráday Mihálynak, az Ascher Tamásnak és mondjuk a nem különösebben ismert Szél Jánosnak jó volt, akkor nyilván benned van a hiba, ami miatt neked nem volt jó.

És valami ilyesmi volt Szendrővel is. Egészen Magyari Péter 2014-es, leleplező és tényfeltáró cikkéig, illetve Oláh Judit 2020-as személyes dokumentumfilmjéig Epipóról is csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Ha neked nem volt jó, akkor nem voltál rendes epipói, ha pedig nem voltál rendes epipói, akkor inkább hallgattál, mert szégyellted.

Mindezekből némiképp már következik is a kegyetlenkedés, megalázás természete, ami részben szintén bánki eredetű. Részben viszont a Sipos működéséből is jött. Szendrőn ugyanis egyre keményebb lett a játék, amihez olyan szobafőnökök asszisztáltak, akik gyerekként talán maguk is féltek az ellenségtől, és Szendrőn egyre több lett a seggberúgás, amit olyan szobafőnökök osztogattak, akik előtte gyerekként szintén kapták a seggberúgásokat. És mivel a Sipos többek között úgy döntötte el, hogy ki alkalmas szobafőnöknek, hogy bizonyítékot gyűjtött arra, hogy az illető majd tudja-e tartani a hierarchiát, ezért aztán nem kell nagy jósnak lenni, hogy ki mennyire akarta bizonyítani rátermettségét.

De azért elmondom: nagyon.

Szóval kódolva volt a brutalitás.

És el is volt várva a brutalitás.

Mint a rendszabályozás (code red ) az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men ) című filmben.


Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy voltak vagányabb gyerekek, akik provokálták a seggberúgást, de ettől még a kevésbé vagányak félhettek, s ha ők kapták a seggberúgást, akkor még jobban félhettek.

És voltak olyan nyaralók is, akiket ez az egész viszonyrendszer nem különösebben érdekelt. Őket nem hatotta meg a Sipos körüli személyi kultusz és ők azok, akik a klasszság és kiválasztottság követhetetlenségéhez sem igazították különösebben magukat. 

Szendrő egészen 86-ig, amíg el nem indult Rostalló, egyeduralkodó volt a területen, nem volt kritikusa, nem volt konkurencia, médianyilvánosság meg aztán még kevésbé, és egyébként is, Rostalló akkor még kicsi volt, Szendrő meg addigra már rég intézmény lett. Így aztán Siposnak és mindenkori legénységének lehetett az az érzése, hogy itt aztán mindent lehet és szabad.

És lehetett és szabadott is.

Gyerekként komoly, tudatos, felelősségteljes, nagy és sokszor ijesztő felnőtteket láttam a szobák főnökeiben, most viszont, amikor néztem a filmet, lakli, röhögős kamaszokká törpültek ők.

Akik közben, néha, amikor a dolgok már nagyon elszabadultak, jelezték a Siposnak, hogy túl kemény a játék, de ő ment a saját feje után. Tehát felelősségteljesek és komolyak voltak ők bizonyos szempontból, de hát úgy, ahogy nagykamaszok felelősségteljesek szoktak lenni.

Amit az sem segített, hogy őket a Sipos kontroll és valódi érzékenyítés nélkül engedte szabadjára. De persze csak miután behergelte őket az ő különböző módjain. Mindezek ellenére közben azért azt is elvárta a nagyoktól, főleg a lányoktól, hogy a félő gyerekeket ültessék az ölükbe és vigasztalják őket meg. A fiúk tehát legyenek kemények, a lányok meg lágyak.

A kettős elvárásoknak között lavírozni próbáló szobafőnökök (lakli, röhögős kamaszok) kezében voltunk mi, gyerekek. Néha egészen kis gyerekek.  

Ezért írtam az előző posztomban, hogy ez bizony egy kísérlet volt. Egy 10 éven át zajló kísérlet. Amit Zimbardóhoz hasonlóan a Sipos is manipulált.

Aminek áldozata volt neki mindenki. Nyaraló és nyaraltató egyaránt. Ha nem is szexuálisan, de az egész folyamatnak igen. 

Végül az egyik legfontosabb.

Mégpedig az, hogy a Sipos szexuális aberrációja nem áll semmilyen ok-okozati kapcsolatban azzal, hogy egyébként Szendrőn volt némi brutalitás és megalázás is. Már csak azért sem, mert a szexuális abúzust a Sipos mindenhol csinálta, a kegyetlenkedés és megalázás rendszerét viszont nem vitte be a tévébe vagy a Trefortba. A Sipos egy beteg, a kamaszokra gerjedő szexuális ragadozó, aki úgy teremtette meg maga körül az életet, hogy kamaszok körül legyen. Kamaszokkal dolgozott a Trefortban, kamaszokkal dolgozott Szendrőn és utána, jéé, miután lebukott ezen a két helyen, hát még évekig kamaszokkal dolgozott a tévében.

Mint egy kiéhezett, begerjedt vad, aki igyekezett minél több olyan helyzetet teremteni, amiben büntetlenül és a következményektől való félelem nélkül felteheti a kulcskérdést: Na, verünk faszt?

Azt írtam, hogy a kettő között, a szexuális aberráció és a megalázások között nincs ok-okozati összefüggés. Nem, az tényleg nincs. De korreláció, együttjárás igen, és ha korreláció van, akkor oknak is kell lennie. Csak valahol másol.

Ez a valahol máshol szerintem a haverkodásban és a titokban rejlik.

S ha jól értem, akkor a Sipos haverkodott. Haverokat pedig nem adunk ki. Haverokkal viszont akár lehet faszt is verni.

Szerintem viszont, ha az ember felnőtt gyerekek között, és itt éppúgy lehet szó felnőtt szerepről, mint valódi felnőttségről, ha az ember felelősségteljes felnőtt gyerekek között, akkor ott meg kell tartani bizonyos határokat. Ettől még lehet az ember vicces, meg közvetlen, meg jófej, meg karizmatikus, meg bármi, csak éppen haver nem. És akkor már kevesebb esélye van annak, hogy az ember belecsúszik olyan helyzetekbe, amiket utólag megbán, s amik akár az egész életét befolyásolhatják, vagy tehetik tönkre.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott szexuális visszaélések is lesznek. Ez azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott könnyebb dolga lesz szexuálisan aberráltaknak arra, hogy lebukás nélkül juthassanak ahhoz, amire mindennél jobban vágynak.

Közben persze azt is fontos tudni, hogy azért ezek nagyon más idők voltak még, a gyermekvédelem egész máshol tartott, transzparencia iránti igény meg nyomokban sem volt még. 

Ma már a szülők is mások, de azért kegyetlenségek egészen az utóbbi időkig is derültek ki, szóval egyrészt iszonyú fontos lenne, hogy a szülő járjon nagyon utána, hogy hova küldi a gyerekét, másrészt meg egyszerűen, de megkérdőjelezhetetlenül el kell magyarázni, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő olyan, hogy bárkit, bárhogyan, bármikor megalázzanak. Ha pedig ilyen mégis megtörténik, akkor azt is el kell a gyereknek magyarázni, hogy kihez lehet olyankor fordulni.

Ezek elengedhetetlenek.

De a közös faszverésre való buzdítás ma sincs rendben és akkor sem volt.

Nagyon nem.

Nagyon nagy bűn, hogy a Sipos a kegyetlenkedések mellett ezzel is bemocskolta Szendrő emlékét.
Tovább

2020. október 2., péntek

Visszatérésem Epipóba - 1. rész

Október elsejétől látható az HBO Go műsorán a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm Oláh Judit rendezésében, amiben én is megszólalok. Mert úgy alakult, hogy én is epipói vagyok.

És ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy leírom, hogy nekem milyen is volt nekem ez az egész.

És teszem ezt két részben.

Az elsőben - ebben - nem Bánkról és nem is a többi utódtáborról fogok írni, hanem csakis az én konkrét, szendrői élményeimről, a másodikban viszont és pedig az egésznek a pszichológiáját fogom kifejteni. Vagy hát legalábbis megpróbálom.

Szóval akkor most ugorjunk vissza 1987 nyarára.

Még nem vagyok hat éves, amikor először megyek Szendrőre. Az apukám gyerekkorában a híres Leveleki Eszter-féle Bánkon töltötte nyarainak jó részét, később, fiatal felnőttként szobafőnöknek is visszament. Identitásának szerves része volt bánkisága. Pipecland, a medvesapka, a dalok jelen voltak az életünkben, teljesen egyértelmű volt, hogy amint lehet, megyek én is Szendrőre. Epipóba. A nővérem már volt egy évvel korábban, nagyon élvezte, alig várom én is, hogy menjek. Azt hiszem.

Nyár elején megjött postán, hogy miket is kell vinni, hosszú, írógéppel teleírt levél előtt ülünk a szüleinkkel, olvasni persze nem tudok, mondják ők a tudnivalókat. Három-négy alsógatya, három-négy zokni, három-négy trikó, rövidnadrág, hosszúnadrág, fürdőgatya, fürdőlepedő, ilyesmi. Van egy kis bőröndöm, ergonómia olyankor még nem volt, jó nehéz is becsukni ezt a tárgyat, ugrálok rajta, hátha az segít. Nemhiába, három hétre még úgy is sok minden kell, ha közben azért néha fogunk mosni. Látogatás nincs, telefon nincs, internetről azt sem tudjuk, hogy majd létezni fog, postai levél van, de írni nem tudok, hát majd diktálom a magvas gondolataimat. A leveleket mindenesetre a szüleim előre megcímezték.

Aztán eljön az indulás napja.

Az Engels téren állunk, az akkor még bőven buszvégállomás, nemsokára indulunk a négy órás buszútra. Életem első nyaralása a szüleim nélkül, ami talán nem olyan meglepő, hiszen még hat éves sem vagyok, de ezt már mondtam. Nem tudom, hogy félek-e, ott a nővérem, azt hiszem, az azért megnyugtat, meg mindenki nagyon kedves. Csomó vagány gyerek és felnőtt, utóbbiak combtetőnél levágott, kőmosott farmerban. És utóbbiakról azért évekkel később megtudom, hogy igazából ők is gyerekek, de nekem akkor ők felnőttek. És magasak. Nagyon magasak. Annyira, hogy az arcukat nem is látom. Csak a combjaikat. Addig érek. Szóval akinek csak a combját látom, az felnőtt. A combokhoz lehet menni, ha kérdésem van, de nem nagyon tudom a combokat megkülönböztetni. 

És bár azon már nem vagyok meglepve, hogy itt mindenkinek fura neve van, hiszen az apukám barátainak fura neveit elég gyakran hallottam, Ödön, Mogyoró, Gorcsev, Emu, Kapitány, Pálkata, Teréz, Bid, de azért mégis, nehéz volt a tájékozódás a Lovi-Stodi-Dugó-Stopper-Makró-Sipos-Prüntyi sokszögben.

De azért azt hiszem, vidám vagyok.

Várom, hogy megérezzünk.

Négy óra nagyon sok.

Szendrő nagyon messze van.

Sosem jártam még arra.

Aztán csak megérkeztünk.

Leszállunk a buszról, elbírom a bőröndömet? Már nem emlékszem, csak arra, hogy belépek a kollégium kertkapuján, ott állnak a konyhásnénik (igen, ők azok a konyhásnénik, akik 33 évvel később, a filmben majd nem fogják elhinni, hogy a Sipos tényleg azt tette, amit tett), meglátnak, és azt mondják, nini, ez itt egy huligán.

És bár fogalmam sem volt, mit jelent a huligán, csak arra emlékszem, hogy visszamosolygok az előreálló fogaimmal és arra, hogy onnantól Szendrőn, Epipóban én vagyok a Huligán. És én iszonyú büszke vagyok, hogy ilyen hamar lett nevem.

De azért amint hazaérek, megkérem az anyukámat, hogy vágja le az akkoriban divatosnak gondolt, a nyakamra lógó tincsecskét. Hogy azért akkora huligán mégse legyek.

Sok mindenre emlékszem Szendrőről. 

Emlékszem a dalokra, az épület másik felében működő úttörőtáborra, emlékszem ízekre és szagokra, emlékszem a rengeteg légyre, emlékszem a Fenyves erdőre, a háborgó mélységűnek és elképesztő sebességűnek látott Bódva patakra, amibe két év alatt egyszer sem tettem be a lábam. Emlékszem a Szendrőn ünnepelt születésnapjaimra, ami maga volt a varázslat. Emlékszem a Kangára, akibe azonnal beleszerettem. Emlékszem Kovácsnéra és a kúgelistákra, az ellenségekre, akiket le kellett győzni, emlékszem a számháborúkra, amiben ügyetlen voltam és arra, hogy tizenöten préselődtünk be a Stodi nagypolszkijába. A kalaptartón és a csomagtartóban is gyerekek kuporogtak. Emlékszem a Rakaca víztározóra, amitől nagyon féltem, mert hullámos volt az alja, mint a tengernek. Emlékszem a Fogasra, akinek váltós biciklije volt. És hatalmas, lapátszerű fogai. Emlékszem a seggberúgásokra és a némasági versenyre. Emlékszem a Bantuk balladája című előadásunkra, az ott jobbra, pirosban én volnék.

(Visszatérés Epipóba - HBO)

És emlékszem a rettegésre, amit akkor éltem át, amikor jött az ellenség. Tudtam, hogy játék, tudtam, hogy az ellenség csak be van öltözve. De mégis, amikor üvöltve szaladtak utánunk a Fenyves erdőben a kifestett, fürdőköpenybe, parókába öltözött, hörgő emberek vízilabdás úszósapkában vagy katonai gázálarcban, akkor azért nagyon megremegtem. Rémisztőek voltak. Rémisztő volt az is, amikor videón (!) megnéztük a terrortámadást. A Stodi szájából folyó vér látványára és a gépfegyverek ratatájára most is emlékszem. Emlékszem a Kovácsné nem is tudom, kijére, akinek át volt szúrva az arca egy biztosítótűvel. És arra is emlékszem, hogy a Kovácsné tiszteletére rendezett bálon én táncoltam vele. Ő hatalmas volt, én nagyon kicsi, felemelt hát a magasba és úgy szorított magához. Vicces volt. És félelmetes. De mindenki nevetett, nevettem hát én is. Azt hiszem, őszintén. De befelé kicsit azért remegtem. Emlékszem, hogy nagyon féltem az éjszakáktól, a szobatársaim szuszogásától, a nyirkos sötétségtől, de leginkább a szobafőnököm rettenetesen ijesztő meséitől. Féltem elaludni.

Emlékszem arra is, hogy egyik éjszaka mindenkit felkeltettek, hogy az éjszaka közepén elmenjünk kirándulni egy barlanghoz, ahonnan kiástunk rengeteg pénzt, amiből mindenki kapott egyet.

Én is. Nagyon büszke voltam magamra. Hajnalban kirándultam. Hat évesen. A pénzt ma is őrzöm. Itt is van.


És emlékszem arra is, hogy volt nekünk egy istenünk, a Szent Szüsár. És Szent Szüsár testéből áldoztunk. Bementünk egy sötét pincébe, ahol dohos szag keveredett a gyertya illatával és azzal a nemlétező szaggal, amit akkor éreztünk, amikor a viasz rácsöppent és rázörrent az alufóliára. Emlékszem a duruzsoló énekekre és az áhítatra. És emlékszem arra is, hogy be kellett csuknunk a szemünket és arra is, hogy akkor megállt az idő.

Ott állok a szobatársaim mellett, jobbra a Lóri, balra az Egér, és hallom, ahogy elképesztő lágysággal beszél a Sipos. A Sipos, aki számomra olyan megközelíthetetlen volt, hogy nem is próbáltam megközelíteni. Szendrőn minden olyan nagynak tűnt, a Sipos meg olyan messze volt, hogy nem is érdekelt különösebben. De most közel van. Legalábbis a hangja. Ami halkan bezengi a pincét. Sötét van, hideg van, csukva van a szemem, de a rengeteg pislákoló gyertya fénye áthatol a szemhéjamon, a melege felmelegít. Várok. Várom, hogy az én számba is kerüljön egy darabka az istenünk, Szent Szüsár testéből.

Ott, akkor, alig hat évesen, megélem a csodát.

Még ma is hallom a Sipos hangját, még ma is hallom, ahogy lassan feltépi először a külső, papír-, majd a belső, alumíniumcsogalást és még ma is érzem a csoki ízét a számban, ahogy lassan szétolvad a nyelvemen. Mert a rítus minden eleme ki volt találva. Lassú, körkörös nyelvmozdulatokkal préseltük szét a nyelvünkkel a szájpadlásunkon az egyre olvadó csokit. Szent Szüsárd testének egy darabját.

Egy hat éves gyerek számára ez tényleg elmesélhetetlen, miközben az egyik legkülönlegesebb dolog volt. 

És valahogy ez volt nekem Szendrő.

Elmesélhetetlen. Elmondhatatlan.

De azért első év után nem akartam visszamenni. Elmondhatatlanul nem akartam visszamenni. Sírtam, hogy ne kelljen.

Végül abban állapodtunk meg a szüleimmel, hogy ha nem lesz jó másodszorra sem, akkor nem kell többet mennem.

De másodszorra jó lett, lett az új szobafőnököm, aki esténként gitározott, és az nagyon megnyugtatott. Második évben már nem félve aludtam el. Az első év utáni kiakadásom pedig olyannyira anektodává szelidült, hogy mentem volna harmadszorra is.

Csakhogy közben Szendrőnek váratlanul vége lett, nem tudtuk, miért, de időnk sem volt meglepődni, mert azon a nyáron, amikor megtudtuk, hogy nem lesz több Szendrő, egyből jött Diósjenő.

Tenepi.

Sok szempontból új volt, nem volt Sipos, jóval kevesebb ember, más helyszín, szép lassan én is megnőttem, de mégis, mindezek ellenére és mindezekkel együtt megmaradt a folytonosság érzete.

Hat évig voltam Tenepi állampolgára, így az összesen nyolc nyárral eléggé kimaxoltam a dolgot. Ahogy az apukámnak bánki, nekem szendrői és diósjenői identitásom lett. Huligán lettem a szendrőieknek és a diósjenőieknek, évekkel, sőt, évtizedekkel az utolsó nyaram után is én voltam a Huligán, ahogy nekem is ők voltak a Csipetke, Iluska, Lóri, Balerínó, Csacsi, Plecsni és még ki tudja, ki mindenki.

Persze, a Plecsnit ma már Marcinak hívom, mert időközben ő lett az egyik sógorom, de ez talán e történet szempontjából mellékes.

Mások nem nagyon tudták, hogy kiről beszélek, de azt se nagyon, hogy miről.

És ez kicsit tetszett, de azért túl nagy ügyet nem csináltam belőle, tudtam, hogy nincs értelme nagyon magyarázni, egyrészt, mert úgysem lehet rendesen elmagyarázni, másrészt nem akartam, hogy bárki is kívülállónak érezze magát, harmadrészt pedig azért annyira belülállónak sosem éreztem magam. De erről kicsit később.

Mert az egyik lényeg épp az volt, hogy az, aki nem járt nyaraltatásra, az érezze is, hogy kimaradt valamiből.

Érted?!
Nem tábor!
Nyaraltatás.

Mödi, bocsszoba, ellenség, dzsink, tobleristák, remeték, bácsokpisálni, eszinemeszi, ébredmárajahnaltündér, zumbájzicsibáj, nyenyere, várvédő, rágninyelnihányni, krokodilhús, tépett kalács, szalagvanafejeden, némaébécé, szentszüsár. Érted? Dehogy érted. Miért értenéd! De nem baj. Haha. 

Aztán rájöttem, hogy én sem értem.

Mert amikor hat évvel ezelőtt megjelent Magyari Péter cikke, akkor nem lepődtem meg. Nem tudtam, hogy 89-ben miért nem volt több Szendrő, de mégis. Valahogy olyan volt, mintha mindig is tudtam volna.

De nem ez volt az igazán meglepő, hanem az, hogy mindaz, amit az identitásomnak hittem, elkezdett átrendeződni, átértékelődni. Előjöttek elfelejtettnek hitt emlékek, előjöttek olyan dolgok is, amikről nem is tudtam, hogy emlékszem rájuk. Alan Baddeley, te érted ezt? Nem? Na, Sigmund majd segít.
 
A Sipos szexuális visszaélései engem nem érintettek, nem voltam tanítványa és nem is voltam ahhoz elég idős, hogy célpont lehessek. A Sipost, ez a cikkből elég jól kiderült, nem a 6-7 éves gyerekek, hanem a 14-18-as kamaszok érdekelték. 

Az egyéb abúzusok viszont engem sem kerültek el.

Illetve azért zömmel elkerültek, mert se elég vagány nem voltam, se elég izgalmas vagy különleges ahhoz, hogy bármilyen módon látótérbe kerüljek. No meg nagyon kicsi is voltam. És talán meg is védett az apukám bánkisága. De a mindennapos seggberúgások például nem nyugtattak meg, meg olyat én is kaptam.

Bokafogás, seggberúgás!

Ez volt a mondat. Ez volt a büntetés.

És akkor te előrehajoltál, megfogtad a bokádat, és nem nézhettél hátra.

Bámm.

Néha csak meglibbent a láb, néha előreléptél te is, hogy el ne ess, máskor elrepültél a szoba másik felébe. Sose tudtad, mekkora lesz, sose tudtad, mikor rúg. Csak azt, hogy majd rúg.

A többiek nézték, de nem szóltak.
Akkor se, ha te is a többiek között voltál.

Néha szöges bakanccsal fenyegettek. Tudtam, hogy nincs olyan, de közben meg ki tudja.

És amikor elolvastam a Magyari Péter cikkét, akkor az is eszembe jutott, hogy valamelyik szobatársamnak leukoplasszttal beragasztották a száját. Hogy ne ehessen. Ott ült velem szemben az ebédlőben, de nem ehetett. Mi meg nem szóltunk. Néztük. Elfordultunk. Talált egy kis rést a ragasztók között, ott tömte be a kaját. A szobafőnökök röhögtek. Nem volt vicces. 

És egyáltalán. Az az érzés, hogy bármikor lehetek nevetség és/vagy megalázás tárgya, nagyon durván belém égett, nagyon komoly éberséget okozott, ami rettenetesen fárasztó.

Mint ahogy az is, hogy akár klassz vagy, akár nem, mindent és mindenkit a klasszsághoz fogsz igazítani. Jól játszol? Jók a vicceid? Nevetsz mások viccein? Kreatív vagy? Jól biciklizel? Nem sírsz? Figyelsz a kisebbekre? Összeszorítod a fogad, amikor seggberúgnak vagy felkiabálsz? Kiválasztott leszel? Elfogadod a megalázást?

És ahogy ezekre gondolok, az is eszembe jut, hogy mennyi-mennyi élményt nézek teljesen más szemüvegen keresztül azóta, hogy elolvastam Magyari Péter cikkét.

Arra gondolok, hogy Milgram és Zimbardo kösse fel a gatyáját, mert ez az igazi kísérlet.

Arra gondolok, hogy Szendrő egy 10 éven keresztül zajló szociálpszichológiai kísérlet volt, amit elfelejtettek leállítani. Mert a kísérletvezetők élvezték az ámokfutást. Kísérletvezetők, mert míg a szexuális visszaélések a Sipos sara, mint ahogy a megalázás rendszerének következetes kiépítése is, de annak működtetésében mindenki részt vett.

Csak azt gondolom, 32 évvel az utolsó szendrői és 26 évvel az utolsó diósjenői nyaram után, hogy ez mehetett volna másképp is. Hogy én akkor is jól éreztem volna magamat, sőt, akkor éreztem volna csak igazán jól magamat, ha nem kell félnem. Ha nem aláznak meg. Ha nem kell néznem, ahogy másokat megaláznak. Ha nincs személyi kultusz. És persze, ha a Sipos nem efebofil.

Hiszem, hogy ez működhetett volna jól is.
Ha az isteni élményeknek nem a horror élmények mellett kéne életben maradniuk, hanem önmagukban lehetnének.

(A képet a film rendezőjétől, Oláh Judittól kaptam)
Tovább

2020. szeptember 7., hétfő

Cseppfertő

Isteni volt a szendvics, amit még reggel csináltam magamnak, hogy napközben ne haljak éhen, de most kínosan és nagyon kényelmetlenül beleragadt egy lenmag a bal alsó ötös mögé, hiába is próbálom a nyelvemmel kipiszkálni, egyszerűen nem megy. Beveszek a számba egy korty vizet a táskámba készített kulacsomból, öblögetnék egyet, de pont zöttyen a busz a gigantikus kátyúban. Ijedtemben lenyelem a langyos folyadékot. A mag - nyilván - továbbra is szorul. Sőt, mintha egyre inkább szorulna, a sok kísérletezés csak beljebb tolta a magot az ötös és a hatos közötti résbe. Kényelmetlen, kellemetlen, már nem is tudok másra figyelni, csak erre. Végül aztán a Huszár utcai buszmegállónál megelégelem a dolgot, jobb kezem mutatóujját a számba teszem, egy határozott mozdulat és már kint is van a mag. A busz elindul, a kezem automatikusan a himbálózó kapaszkodók egyike után nyúl, miközben azon veszem észre magam, hogy a nyelvemmel újra és újra az alsó és felső metszőfogaim közé egyensúlyozom a magot, hogy kettéharaphassam. Olcsó és jó szórakozás zötykölődő buszutakra.

De szép idők is voltak, amikor még bátran nyúlhattunk a szánkba, szemünkbe anélkül, hogy úgy nagyon szoronganunk kellett volna azon, hogy megfertőződünk vagy megfertőzünk valakit. Amikor üvöltve, de teljes nyugalommal tüsszenthettünk bele a tömött piroshetesbe. Amikor, nehogy megszakítsuk a másik mondandóját, szó és rossz érzések nélkül letöröltük a véletlenül ránk köpött nyálat.


Most viszont más időket írunk.

Most nem nyúlok a számba, a könyökhajlatomba tüsszentek, majd félve nézek körül, és rohanok egy drága pcr-tesztre, ha idegen nyálat érzek a bőrömön. De ilyen elő sem fordul, hiszen tartom a másfél métert és maszk van rajtam.

Naná, hogy maszk van rajtam.

Unom, utálom, nyom, kényelmetlen, párásodik a szemem, többet ásítok alatta, állandóan cserélgetni kell, hülyén áll, nagyobb lesz a fókusz a szememen és a szemem fölötti területen és hát nem is látszik semmilyen mimika, amit a maszk alatt végzek.

Teljesen abszurd maszkban lenni, maszkban dolgozni, maszkban létezni.


És?

A bűntudat, hogy valakit megfertőzhetek, sokkal kellemetlenebb lenne, a lélegeztetőgép - még ha mesterséges kómában tartanak is - pedig sokkal kényelmetlenebb lenne, a gégémben egy cső sokkal jobban nyomna, mint amennyire a maszk nyom.

Ha engem nem is, azokat az időseknek nagyobb eséllyel, akiknek esetleg átadom a rajtam csak óvatosan átmenő vírust.

Szóval hordom.

Nem az államon, nem az orrom alatt, nem a homlokomon, hanem úgy, hogy eltakarja az orromat és a számat is. Ha nem hallják, amit mondok, mert motyogok, hadarok, akkor nem leveszem, hanem hangosabban mondom. És igyekszem minél többet a szememmel kommunikálni.

Persze, nekem könnyű és szerencsés dolgom van, ha nagyon felmennek a számok (még a mostaniaknál is jobban), akkor újra online fogok dolgozni. Ott nincs maszk, cserébe gesztusok is csak a monitor átmérője által engedett térben.

De sokan nem tudnak online dolgozni, sőt, jóval több ember van, aki nem tud online dolgozni, nekik is egészséges kompromisszumnak tűnik a maszk viselése.

Igen, kényelmetlen.

Nagyon.

Kérdem újra: és?

Fejlődéspszichológiai szempontból viszont komoly kérdések merülnek fel, nagyon fontos lenne, hogy megfizethető áron (azaz elviselhetetlenül olcsón) hozzá lehessen férni átlátszó maszkokhoz. Franciaországban már gyártják is őket, hogy a friss óvodás és iskolás gyerekek lássák a tanáraik arcát. Mert a gyerekek - ahogy egyébként mi, felnőttek is - nemcsak a szemek, hanem az egész arc mozgásából levonunk következtetéseket, referenciapont a teljes mimika. Illetve lenne, ha a szájat-orrot nem kellene eltakarni.

De a gyerekek elképesztően rugalmasak és elképesztően jól alkalmazkodnak a legkülönbözőbb helyzetekhez, szóval nincs kétségem, ösztönösen ki fogják fejleszteni azokat a képességeiket, amikkel kipótolják a kieső jelzéseket. Szóval valahogy azt hiszem, hogy ők sokkal jobban el fogják tudni fogadni azt, hogy maszkot kell hordani, mint mi, berozsdásodott felnőttek.

Nincs más feladatunk, minthogy következetesen példát mutassunk azzal, hogy hordjuk a maszkot, kezet mosunk, nem fogunk kezet, tartjuk a fizikai távolságot és növeljük a társas szolidaritást. 
Tovább

2020. július 15., szerda

Kötelező kellemetlenségek

Rég volt már a Kaleta-ügy.
Talán már egy hetes is van.

De talán nem árt ma is ízlelgetni a bűvös számot. A tizenkilencezret.

Ennyi gombócból is sok, pláne erőszakos, pedofil képekből. De mégis, kicsit olyan ez a szám, mintha nem egészen értenénk. Mintha relativizálnánk. Nem is feltétlenül az ítéletet meghozó(k), de lehet, hogy ő(k) is. Mert minden más tiltottból 19.000 elég komoly büntetéssel járna. 19.000 gramm marihuána, 19.000 lopott autó, 19.000 lövés, 19.000 forintnyi be nem fizetett adó, engedély nélkül lelőtt 19.000 fácán.

Szóval szennyes, abszurd, groteszk, következetlen és igazságtalan világban élünk. És ebben a világban élnek a gyerekeink is.

Amely világ, és abban különösen Magyarország, össze-vissza beszél róluk. Össze-vissza gondolkodik róluk. A gyerek büntethető, de a gyerek nem mehet be egyedül az állatkertbe. A gyerek nem szavazhat, de elég, ha csak 16 éves koráig tanul. A gyerek cigit nem vehet, de házasodhat. És a rendszer elvárásai velük kapcsolatban ugyanilyen ellentmondásosak, hiszen a rendszer a gyerekekben egy döntést hozó és a döntés meghozatalára teljesen alkalmatlan, komoly felelősséget vállaló, de a felelősség vállalására teljesen alkalmatlan gyerekeket vizionál és hoz létre.

És ebben a világban élünk mi, szülők is, arról nem is beszélve, hogy mi is egy ilyen, ellentmondásos világban szocializálódtunk. Vagy talán még ellentmondásosabban.

De hát akkor nem lenne végre itt az ideje annak, hogy ezeket végre megszüntessük? Nem lehetne egy olyan rendszert létrehozni, ami következetesebb? Ami védi és támogatja a gyerekeket. Mert - már ha az ember épp nem antinatalista - a gyerekek azért mégis csak a jövő zálogai.

Reflektál erre a popzene is, Marc Bolan szerint a forradalom gyerekeit nem lehet átverni, a The Who már nem is csak gyerekekről, hanem úgy általában magunkról énekel, de a legkonkrétabb a (Szabó Benedek és a) Galaxisok, ők ugyanis azt mondják, hogy minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.


De ha ez így van (márpedig így van, régebben tényleg lehetett még utazni, látni), akkor mi se rontsuk el a gyerekeinket, mi se verjük őket át. Hanem inkább védjük őket meg a beteg emberektől.

Akik nem köhögnek, nem fertőznek, akiken nem is látszik, hogy betegek lennének. De azok.

Azért, mert úgy kíváncsiak a gyerekekre, ahogy mások nem.

Azért, mert amire gerjednek, az a másik megalázásával, agresszióval, megerőszakolásával vagy megerőszakolásának megnézésével jár együtt. Méghozzá közvetlenül. Persze, nem minden pedofil ugyanolyan, és nincs is belőlük olyan nagyon sok, de egyrészt az a kevés is épp elég, másrészt épp a láthatatlanságuk miatt oly veszélyesek ők.

És nekünk, szülőknek, akármilyen kellemetlen és kényelmetlen is (erre van az angolban a kiváló awkward kifejezés), ezekről a dolgokról bizony beszélni kell a gyerekeinkkel, ezekről a dolgokról bizony beszélnünk kell a gyerekeinknek.

Beszélgetni, mert beszélgetések egy része lehet párbeszéd-alapú, sőt, a legtöbb legyen is ilyen, de néhánynak, épp a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus jellegéből fakadóan nem különösebben kell demokratikusnak lennie. Kijelentünk, utat mutatunk.

De leginkább nem a gyerekeinknek van feladatuk és felelősségünk ezzel kapcsolatban, hanem nekünk.

Mondjuk ne fotózzuk a gyerekeinket meztelenül, pelenkában, félmeztelenül, fütyijük/puncijuk helyére cuki kis négylevelű lóherét odasoppolva. Illetve persze fotózzuk, ha épp olyanunk van, de ne posztoljuk bele az internetbe és inkább ne is a felhőbe, hanem a telefonunk memóriájába mentsük le. 

És ezt talán nem is annyira bonyolult betartani.

Mert, de ezt nyilván mindenki tudja, a dark webre percek alatt felkerül bármi, ami oda való vagy oda valónak tűnik, ami viszont azt is jelenti, hogy hoppá, nem is akkor válik valami kontrollálhatatlanná, amikor a dark webre kerül, hanem akkor, amikor az internetre.

A simára.

Egész egyszerűen nem várhatjuk meg, amíg az oktatásba bekerül a testtudatosság, az önismeret, a saját testünk felett gyakorolt kontroll, nem várhatjuk meg, amíg a rendszer következetesebben kezd el a gyerekekről gondolkodni és nem várhatjuk meg, amíg a pedofilokra vonatkozó törvények úgy változnak meg, ahogy arra azért már van gyakorlat a világ számos országában. Hogy aki mondjuk gyerekeket bántalmazott, az nyilvántartásba kerül. Az nem dolgozhat többet olyan területen, ahol gyerekkel van. Annak a lakókörzetében tájékoztatni kell a szomszédokat arról, hogy mi vele a helyzet. Akinek kapcsán bírósági ítélet nemcsak a börtön - felfüggesztett dimenzióban mozog, hanem akinek kötelező terápiát is előír a hatalom. 

Nem várhatunk ölbe tett kézzel, nekünk kell következetesnek és előrelátónak lenni, nekünk kell a szexuális nevelést a pornóról szóló mondatokkal és a pedofilokról szóló mondatokkal kiegészítenünk.

Akármilyen kellemetlen és nehéz is.

A végére pedig néhány, a témába vágó link.

Tovább
Üzemeltető: Blogger.