2017. október 17., kedd

A hatalom dekonstrukciója

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, Hetedhét országon is jóval odébb, a messzi rengetegtől évtizedes gyalogtúrával sem elérhető helyen, de még a Zalai dombságnál is messzebb, élt egyszer egy kurta farkú kismalac.

Ez a kismalac egyszer fogta magát, felkelt, előjött az odújából, nyújtózkodott egy jó nagyot és azt mondta:

Hogy én milyen kibaszottul messze lakom.

Így szól a vicc, apu sokat mesélte, sokáig nem is értettem, alsós voltam, ilyenek, de aztán a sok ismétlés megtette a hatását. Ma már értem.

És mintha valahogy így lennénk ezzel az emberrel is itt, ni. Illetve nem is vele, hanem mindennel, ami most kiderült róla.


Mindjárt elmagyarázom.

Szóval hogy ő Harvey Weinstein.
Megerőszakolt nőket.
Gyártott filmeket.

Mindkettőt a közeli és a távoli múltban egyaránt.

Azt persze pontosan tudjuk, hogy hány filmet gyártott, itt aztán szó sincs lappangásról, taburól, titkokról, az viszont, hogy hány nőt használt ki, erőszakolt meg, alázott meg, molesztált, szóval az, hogy hány nő esetében élt vissza a hatalmával, egyelőre elég bizonytalan.

Egy biztos. A bomba tíz napja robbant, s azóta egyre csak jönnek a beszámolók, sérelmek, nevek és tények, Weinsteint pedig szépen ki is tagadta a szakma.

Nagyon helyes. Így kell ezt.

De kérdem én.

Biztos, hogy Hollywood ezt eddig nem tudta? Hát dehogynem tudta! Akkor meg miért most hüledezünk csak, hogy jujj, ez a Weinstein milyen egy undorító alak?! Hogy tényleg csak most vettük észre, hogy milyen messze lakik a malac? Hogy tényleg most tudtuk meg, hogy Hollywood egy fertő? Hogy miért vagyunk annyira naivak, hogy az időnként berobbanó Roman Polanski-kra és Bill Cosby-kra, mint elkülönülő jelenségekre tekintünk? Hogy persze, nem összehasonlíthatóak egymással, de azért ugye nem hisszük, hogy a sorozatnak ezzel vége?

Hogy vajon hány rendező, producer, színészlegenda csinálhatott valami egészen hasonlót?

És persze, Weinstein elmondta, hogy ő a 60-as, 70-es években szocializálódott, amikor még lehetett dugni, mintha akkor még nem lett volna különbség erőszak és szerelem között. Hát dehogynem volt. Nem lesz semmi sem szebb attól, hogy régen volt, pláne nem a tények. És attól sem lesz szebb és elfogadhatóbb valami, hogy sokan csinálták. Nyilván a rockzene is végigkefélte ezt a pár évtizedet, de attól még ezeknek a nőknek, akik áldozatai voltak mindennek, nem volt jobb.

Csodásan le is írja mindezt a Washington Post, nem fogom megismételni.

Én mindössze csak annyit szeretnék leírni, hogy Weinstein tényleg undorító, de nekem a közeg, a passzív szemlélők, ha nem is ugyanannyira, de azért szintén eléggé visszataszítóak.

Mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kussolt mindenki ilyen szépen, jólnevelten. És azt sem értem, hogy miért nem tanulunk már végre a történelemből? Hogy mikor hisszük el végre, hogy a jó producerség és a nemi erőszak nem kell, hogy együtt járjanak?

És tudom, hogy kellemetlen, de mégis muszáj, mert felmerül, hogy mondja meg nekem valaki, hogy mikor jön el egy olyan világ, amikor ki merjük mondani, hogy az a film, az az érdemjegy, az a munka, az a bármi nem kell, amit nem a képességünk miatt kapunk meg?

A kérdéseim persze álnaivak, mert pontosan tudom rá a választ. Akkor jön el ez a világ, amikor ez tényleg lehetőség lesz. Mármint a nemet mondás és/vagy az utána nem kussolás. De Weinstein nyilván úgy csinálta, hogy ezek a legkevésbé se legyenek opciók. Mert az ilyen helyzetek egyik attribútuma, hogy az áldozatoknak ne legyen választásuk. Mondhatnak nemet, csak éppen semmit sem ér. Nem azért, mert az áldozatok bénák, hanem azért, mert ilyen az erőszak és a hatalom természete. És szólhatnak utána, elmondhaták, hogy mi történt, csak akkor ők lesznek a kurvák.

Szóval nem, semmiképp sem szeretném az áldozatokat hibáztatni, azt viszont gondolom, hogy bizony ahhoz, hogy ne legyenek Weinsteinek, ahhoz az is kell, hogy mindenki feljelentse őt már rögtön az első inadekvát helyzetben. Mert az áldozatok nem tehetnek róla, de tehetnek ellene. Csak hát itt jön a lappangás oka, a bűntudat és a szégyen.

Éppen ezért azzal kell foglalkozni, aki tehet is róla és tehetne is ellene. Ezek pedig az erőszak elkövetői. És persze a passzív szemlélődők.

Ha ők, de főleg az elkövetők végre nekiállnának viselkedni, és talán végre elhinnék, hogy a nők nem pulzáló húsdarabok, hanem úgynevezett emberek, akkor talán arra is rájöhetnének, hogy a hatalommal nem csak élni és visszaélni lehet ám, hanem lehet mondjuk olyat is, hogy egyáltalán nem használja.

Vagy ha mégis, akkor csakis arra, amire kell.

Jelen esetben mondjuk a filmiparra.
És akkor talán nem lenne tele a Facebook-falam #metoo -kkal.

Ez az idő viszont még nincs itt, a Facebook-falam tele van #metoo-kkal, folyamatosan mindenhonnan az ömlik, hogy a fiúk így, a lányok úgy, a fiúk ilyenek és így kell őket nevelni, a lányok olyanok és úgy kell őket nevelni, a férfiak innen jönnek, a nők meg onnan, amíg megy ez a motivált árokásás, addig nekünk, szülőként, más dolgunk sincs, mint az, hogy a gyerekeinket, fiúkat és lányokat egyaránt, felkészítsük arra, hogy tudatosak legyenek önmagukkal.

---------------xxx---------------

Az igazán cinikus persze majd az lesz, ha Weinstein szép kis jogdíjat kap élete megfilmesítésének bevételéből. Merthogy ebből idővel film lesz, az szinte borítékolható. Mint ahogy az is, hogy Weinstein kap filmjében majd egy jó kis cameot. Lehetne mondjuk önmaga börtönőre.

(Kép forrása)
Tovább

2017. október 15., vasárnap

Minőségi idő


Elképesztő mennyiségű időt töltöttem ezzel a kis infografikával, remélem, a design-on túl az is sokkol, hogy bizony az oly áhított minőségi idő tényleg kénytelen lesz a minőségre hajtani, mennyiségre ugyanis hétköznap esély sincs. Ezzel nem ásnám ám alá az összes kutatást, ami a minőségi idő fontosságát darálja, csak hát intézményesült gyereknél bizony mennyiségre kizárólag hétvégén van lehetőség.

Ami elég nagy gebasz, pláne ha nem csak elhisszük, de még komolyan is vesszük, hogy az idő nemhogy múlik, de még visszafordíthatatlan is.

Az infografika, mondom gyorsan és tényszerűen, még így is idealisztikus, már-már naiv. A legtöbb szülő, klasszikus esetben főleg apa ennél ugyanis jóval többet és tovább dolgozik, én is csak heti egy-kétszer tudok a fiamért menni, a lányomért szinte esélytelen, szóval ennyit inkább a feleségem van a gyerekekkel, a holnappal kezdődő héten szerencsére ötre már tudok csatlakozni, de a múlt hét például horror volt.

Szóval még ha van is némi rugalmasság a fenti arányokban, az legtöbbször sajnos a minőségi idő kárára és nem javára szokott történni. A fenti okokon túl mondjuk azért is, mert az intézménybe utazni is kell, iskolába néha akár fél órát-órát is. Nálunk szinte semmit, a különórák viszont már kezdenek beindulni, fiunk főzőtanfolyamra jár és bár szerencsére az iskolában, de a minőségi időnk a főzőnapon így is egy órával, szűk négyről szűk háromra zsugorodik. Ha pedig a fiunk egy barátjánál alszik, teljesen meg is szűnik.

És akkor még arról nem is volt szó, hogy még ebbe a zölddel szedett időszakba olykor még vásárolni is kell, főzni, készülődni, pakolni, telefonálni, levelezni, facebook-ozni, ami minden, csak nem minőség, legalábbis nem a gyerekeink felé. És hát egyéb rutin is jut ide bőven, vetkőzz le, moss kezet, vacsi van, gyere, hahó, kész a vacsi, gyere már légyszi, pakoljunk el, na, most játszhatunk, aztán fürdésalvás, persze, mesélek, énekelek, de aztán tényleg villanyleó, mélyálom.

De hát dehogy jön a mélyálom, egész másnak van ilyenkor ideje, nemhiába, azon melegében nem találkoztunk, a zöld részben egyéb dolgok élveznek aktualitást, villanyoltás után, sötétben viszont csak úgy folynak a sztorik az iskolából, napi izgalmakról, vágyakról és szoft bánatokról, sértettségekről, hiába mesélnék én a hamburgergyárba önszántából sétáló puha marhákról, öröktermő fákról és némán ugató, siket kutyákról, jaj, szegényke, nem is tudja, hogy nem ugat, mert nem is hallja, hogy nem ugat, teszem hozzá már én, de közben ezek a mesék csak engem érdekelnek akkor, amikor az iskolában annyi minden történik.

Illetve érdekli a fiamat is (remélem, a lányomat is), figyelne ő, meg el is aludna is, de hallgatni és beszélni nem tud egyszerre, beszélni meg - teljesen érthető ez - sokkal fontosabb.

Addigra viszont már én is fáradt vagyok, türelmetlen, rontom a minőségi időt, pedig ilyenkor lehetnének a legjobb beszélgetések, csak közben meg tényleg késő is van addigra, iskolás gyereknek meg kell a tíz óra alvás, az iskolás gyerek szülője pedig szeptember óta hisztérikussá válik este fél kilenc körülre, épp jókor jön az őszi szünet.

Közben visszatekerek a bejegyzés elejére, nézem ezt a három zöld sávocskát, és végtelenül felháborodom.

Hogy ennek tényleg így kell lennie?!
Hogy ennyi marad?!
Hogy mostantól öt és nyolc között vagyok csak szülő?!

Persze, gimi alatt ez is sok lesz belőlem, de most még ijesztően kevés ez a napi 3-4 órácska.

Szóval akkor most még egyszer.

Tényleg jól értem, hogy a mi kis társadalmunk így képzeli el a szülőséget? Értem én, hogy pszichológiailag már rég letudtuk a lényeget és azt is értem, hogy amit még a továbbiakban kell, azt így is letudhatom, de ki foglalkozik az én igényeimmel, a mi igényeinkkel? Hogy lennénk mi többet is szülők.

Minőségiek.
Tovább

2017. október 10., kedd

A nevük: Senki

ByeAlexet nem nagyon tudom értékelni, nem ismerem a munkásságát és hát egy nagy Majka-szakértő/rajongó sem vagyok, de ismerem néhány dalát, a Belehalok és magamat is meglepve a Magyar vagyok még a műdüh ellenére is kifejezetten tetszik, néha magamtól is meghallgatom őket, s valahogy, amikor az utóbbi időkben megszólalt, mindig kifejezetten szimpatikus benyomást keltett. Legutóbb például ott ült D. Tóth Kriszta mellett az Elviszlek magammal című műsorban, amiben, hogy stílusos legyek, beszoptam mindent, amit mondott. Frappáns volt, alázatos és még beképzeltsége mellett is nagyvonalú.

Ha ez nem így lett volna, ha egy tahó fasz lett volna, akkor bizonyára nem is akadtam volna ki a ByeAlex új, nem is tudom, mijével, talán együttesével duálunióban produkált U, u, u (ejtsd u, u, u) című dalán.

Ezen itt, ni.

De hát kiakadtam, mert ebben bizony épp azt a képét mutatja Majka, amit mintha eddig igyekezett volna elkerülni. Vagy hozzám nem jutott el az, amikor a szennyes fröccsent a szájából.

És lehet, hogy erről szól a hiphop, lehet a nőgyűlölet, a macsó tempó, a szex és a leplezetlen önimádat a hiphop inherens része, hogy Snoop-ot és Dr. Dre-t is többek között ez tette naggyá, hogy a westcoast hiphop dagad a csöcsöktől és a seggektől, no meg a széjjelpimpelt luxuslimóktól, de ez engem nem különösebben érdekel.

Illetve azt is gondolom, hogy függetlenül attól, hogy elfogadom-e, szeretem-e, érthetőnek tartom-e, az azért tény, hogy az amerikai, eredeti fekete hiphopnak és annak tartalmának és üzenetének egész más gyökere, kulturális háttere és oka van, mint annak, amit Majka - egyébként szerintem hitelesen - csinál. Annak pedig végképp, amit ByeAlex - egyébként szerintem teljesen hiteltelenül és körberajzoltan - blöfföl.

Szóval hogy ez az egész nem lemásolható, nem átültethető.

Amikor először meghallgattam az U, u, u-t, akkor még azt hittem, hogy a bennem szervesen élő nő akad csak ki igazán, de aztán rájöttem, hogy a férfi énem is mélységesen fel van háborodva a szövegen és a képi világon. Zeneileg nem szeretnék állást foglalni, ahhoz még kevésbé értek, de egész egyszerűen szerintem 2017-ben nem beszélünk így sem a nőkről, sem a szexről, sőt, senkiről és semmiről sem.

Hogy leszarom, hogy Alex meddig bírja, hogy Majka Lombrosóként olvassa ki a tekintetemből, hogy van-e diplomám, hogy mekkora Alex farka, hogy tényleg másra sem vágyik Majka, mint egy jó kis édeshármasra velem és hogy tényleg oltári mázlim lesz, ha együtt ver a szívem Alex lávalámpájával.

Mert nem érdekel. Meg mert mintha ennél azért több lenne egy nő. És hát mintha a férfi sem csak ennyi lenne.

Aki pedig ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, annak nemes egyszerűséggel, a szó legszorosabb értelmében azt üzenem, hogy

Go fuck yourself!

Persze, nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy egy kiadós maszturbálás nem segít ezen a végtelenül macsó és önimádó tempón, de legalább nem is nyomja le sehol a nárcizmusuktúl dagadó farkukat.

Az pedig csak hab a tortán, sperma a faszon, hogy mindezt az állam, ha csak 100.000 forinttal is, de támogatta.
Tovább

2017. október 7., szombat

Születésnapomra



Tovább

2017. szeptember 22., péntek

Lőj nagyra, édes kisfiam!

Az Apapara szerkesztősége mélységesen felháborodott azon a kormányhatározaton, amely 2017-ben és 2018-ban 40 lőtérre 17 464,32 millió forintot különít el, hogy aztán a program második ütemében előkészítsék további 67 lőtér kiviteli tervét, további 1283,3 millió forintért. Nem kis számok ezek, az ezer millió a milliárd, tehát itt most 17 milliárdról és további 1,2 milliárd forintról van szó.

A kormányhatározatban persze egy szó sincs arról, hogy ezeket a lőtereket iskolák közelében vagy iskolák területén alakítanák ki, szóval hiába a hőbörgés, pláne ezen a felületen, a szövegben mindössze annyi szerepel, hogy fel kell mérni az állami tulajdonú területeket. Csakhogy a Klebelsberg Központ már nyáron szétküldött egy levelet az iskoláknak, hogy begyűjtse azon intézmények listáját, ahol kialakítható egy 6x15 méteres lőterület.

Szóval mégiscsak hőbörgésre fel!


De mivel már annyian hőbörögtek, én akkor most bele se mennék abba, hogy mekkora égbekiáltó faszság iskolákban lövöldözni, hogy társadalmilag és egyénileg mekkora veszélyeket rejt, ha a gyerekeket és a fegyvereket közel engedjük egymáshoz, hogy ezt az elbaszottul sok pénzt mi mindenre lehetne elkölteni, hogy mennyi hír és dal szól arról, hogy ahol fegyver van, ott bizony a fegyver el is fog sülni, végül nem is fogok olyan fotókat beilleszteni a szövegbe, amiken cuki és/vagy szupernyomasztó sorsú gyerekek fegyvert fognak.

És érteni vélem, hogy kevés ember akar katona lenni (gondolom, van erre más megoldás is), azt is érteni vélem (bár messzemenőkig nem értek vele egyet), hogy itt kérem szépen veszélyben a haza, amit meg kell védeni, meg hogy azt a paranoiát, ami a kormánytagokat jellemzi, át kell ültetni mindenkibe, hiszen a mindenki a potenciális kormánypárti szavazó, de bazmeg, ezt tényleg a gyerekeknél kell elkezdeni?

Tényleg ilyen párbeszédekre kell néhány éven belül berendezkednünk, hogy Lövésen mi volt, drága fiam? Ne mondd azt, hogy semmi, hát tudom, hogy szeretsz lőni, na, mondd, édeském, ma is migráns sziluettjére céloztatok, vagy már próbabára? Úgy várom már, életem, hogy emberre is lőjetek, mit mondott Tibibá, mikor lesz már? Jóvanna, csak kérdeztelek, uzsidat lelőtted, na, úgy értem, megetted?

És ha ez beindul, akkor semmi akadálya annak, hogy a popkultúrába is beszűrödjön a Zeitgeist, és bár Bartos Erika gyerekei már nagyok, a sztori a kis bogárkákkal is bőven hihető.

Fegyvered, ne feledd, szólt kedvesen Bogyó Babócának. Már megint? - ingatta lágyan a fejét Pihe, a lepkelány, hisz' tegnap meg a töltények maradtak majdnem otthon. Babóca a fejéhez kapott, majd kacagva-hóbortosan visszafordult, berakta táskácskájába a kedvenc hatlövetűjét, majd Bogyóval elszaladtak az iskolába.

Persze, Bartos Erika nem írna ilyet, mint ahogy Pogány Judit sem mondaná fel rajzfilmre és nagyon merem remélni, hogy az Alma Együttes sem énekelné el a nyitódalt a Bogyó golyója című meséhez, de szemléltetni egész jó volt.

Mit?

Hát az egész abszurditását. Hogy ez a kormány semmit sem tanult a történelemből.

Vagy azt - jövök rá már az előző mondat leírása közben -, hogy én vagyok az a hülye, aki semmit sem tanult a történelemből, mert nem értem meg, mert nem vagyok képes/hajlandó elfogadni és elhinni, hogy a kormány bizony mindent tud a történelemről és most épp azon van, hogy kialakítsa a dalolva és természetesen magyarokat foganó anyukák gyerekeiből álló Orbánjugendot.

A kérdés már csak az, hogy apaként, szülőként, férjként, pszichológusként, hadba vonható, adófizető állampolgárként meddig és milyen módon asszisztálok mindehhez. Merthogy az én fiam és lányom nem fog iskolában fegyvert fogni, az biztos! És nagyon bízom benne, hogy később sem!

(A kép innen való, amit a kiváló Berény Róbert festett 1919-ben. A kép egyébként még két napig élőben is látható Amszterdamban. Aztán visszakerül eredeti helyére, amiről fogalmam sincs, hogy hol van)
Tovább

2017. szeptember 21., csütörtök

De nehéz az iskolatáska

Szóval azért az nem járja, hogy volt itt csomó egy beharangozó, meg egy körzetesítő iskolai bejegyzés és tényleg csomó ezzel kapcsolatos Facebook-poszt, amikor meg elkezdődik az iskola, akkor meg semmi.

De előre szólok, a cím ne tévesszen meg senkit sem, akit mégis megtévesztett, azt bizony a katasztrófaturizmus juttatta ide, nem lesz itt kérem szépen semmi látnivaló, az übercuki táska sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében nem nehéz, szinte semmit sem kell ugyanis hazahozni.

És még csak nem is az iskola az, ami önmagában nehéz.

Lehetne, és féltem is rendesen, hogy az lesz, de az első két és fél hét tapasztalata az, hogy nem az.

Szóval ha tetszik, ha nem, ez most nem iskolaszidó, NAT-paráztató, NER-pukkasztó, KLIK-rohasztó bejegyzés lesz, hanem egyszerűen arról fogok írni, ami szerintem az iskola fajtájától szinte teljesen független, ez pedig az, hogy bizony a gyerekek a nap végére elfáradnak.

Mégpedig nagyon.

Nem. Amit most elképzel a gyerektelen olvasó, az nem az a fajta fáradság. Itt arról a fajta fáradtságról van szó, ami a hegymászót keríti hatalmába úgy 8523 méterrel a tengerszint felett. Valami elemi, valami csontig, a könnycsatornák legmélyére hatoló fáradtság, ami viszont szerencsére jó iskola esetén másnapra szinte nyom nélkül el is tűnik.

De a délutánok bizony kemények.

Amire érdemes felkészülni. Több cukorka, több kockulás, de főleg: sok-sok nyugi, pihenés, kényelem. És még inkább főleg: rengeteg türelem és rugalmasság. Mármint a szülők részéről, hiszen a gyerekéről épp ez a kettő aligha lesz elvárható.

Persze nem kell széjjelkényeztetni és -jutalmazni egy gyereket, a maga természetességébe viszont beletartozik az, hogy kicsit több engedményt kapjon az a gyerek, mint amennyit egyébként szokott, hiszen az iskola, még ha nem is préseli szét az elsőst az iskolatáska és a tanulás terhe alatt, attól még a gyerek észre fogja venni, hogy ide bizony be kell érni és itt bizony nincs délután pihenés.

Szóval bár lazítanak, meg dúl a tanórák közötti és tanórákon belüli modalitásváltás, de délutáni alvás az iskolában nincs.

És hát nem hülye egy gyerek, még ha játszanak is, még ha tényleg játszanak is az iskolában, pontosan tudják, hogy ez a játék már nem olyan játék. És ez így szerintem rendben is van, nem lehet az iskola ugyanaz, mint az óvoda.

És ha egész nap nem olyan játékok vannak, sőt, a nem olyan játékok közé még néhány játékos feladat is becsusszan, akkor bizony, na de ezt már írtam.

Szóval azt hiszem, erre igazán érdemes felkészülni.

Mert erre fel lehet.

Arra viszont, hogy a gyereked iskolás lesz és arra, hogy bizony nem biztos, hogy reggelente sírni fog a lépcső alján, hanem szépen egyedül megindul, mosolyogva visszanéz és integet, majd eltűnik a kanyarban, na, arra úgysem lehet.

Arra meg talán még kevésbé, még fel sem fogom, hogy ezzel most tényleg véget ért egy korszak, a szülői mindenhatóságom olykor nehéz, de azért vágyott és szeretett időszakának ezzel, ha még teljesen vége nincs is, de a vég kezdete elindult, annak az elfogadása pedig szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy a szülői teljesítményem nagy részét - még leírni is fura, pedig mennyit tanultam, olvastam erről - letudtam.

Szóval az iskolatáska egyáltalán nem szükségszerűen nehéz, az iskolatáska, mint a szülőség újabb lépcsőfokának metaforája viszont elég súlyos csomag.

De ami a legsúlyosabb, az ez a korszakalkotó klip.

Jó szórakozást minden kedves szülőnek és nem szülőnek ehhez is, az évkezdéshez is.


Tovább

2017. szeptember 9., szombat

Buzi-e vagy?!


Ilyen és ehhez hasonló képekből bizony elég pontosan meg lehet mondani, hogy az illető buzi-e vagy sem.

Ja, nem, mert ezek a képek bizony Lombroso képei, aki nem a homoszexualitást, hanem a bűnözői hajlamot próbálta pusztán képek alapján megállapítani.

És hát a sor bizony nem vele indult, hohóó, hiszen már egész korántól kezdődően (szokásos: már a görögök is) minden kor kitermelte magának azokat a kutatókat, akik fejforma, arcszerkezet és arckifejezések alapján próbálta megmondani, hogy milyen is az ember.

Ők bizony a fiziognómusok, akiknek a tanításait manapság - ahogy azt Oláh-Bugán-féle Fejezetek a pszichológia alapterületeiből című alapműve is említi - csupán a pszichológia alvilága használja fel.

Mégis, a Stanford Egyetem két kutatója Yilun Wang és Michal Kosinski most éppen nekik szolgál hatalmas mennyiségű és kiváló minőségűnek látszó tápanyaggal, csak úgy röpül a zoo csemege a tenyérjósok, az aurahegesztők és a feketemágusok klaffogó szájába.

Hiszen mostantól tudományos bizonyítékra lelt, hogy a homoszexualitás kint ül az arcon.

Közben pedig ez a legkártékonyabb junkfoodok egyike.

És ez alól még az sem menti fel a két kutatót, hogy cikkük elején éppen ők azok, akik, ha nem is a legkeményebben, de azért bőven nekimennek a fiziognómiának. Meg az sem, hogy felhívják a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk a neten terjengő rengeteg képünkkel, mert még a végén lebuzizik minket valaki.

Node menjünk szép sorban.

A kutatás azért készült, hogy végre kimondja, hogy a homoszexualitásról az ember nem tehet, az nem egy választott létforma, az nem döntés kérdése, hanem a terhesség során, hormonális szinten eldől már. 

S ez nagyon fontos, mert segíti a meleg elfogadását, elfogadtatását és adhat némi megértést a homofóbnak és a semleges döbbentnek, s mivel a cikket a két kutató annak megjelenése előtt vezető nemzetközi LMBTQ szervezetekkel lemeózta (ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szervezetek kritizálhattak is), ezért teljes a felmentés.

Hát egy nagy lófaszt.

Mert:
  • mi van a látens melegekkel?
  • mi van azokkal, akik még nem tudják és mondjuk egész életükben nem is fogják megtudni?
  • mi van a biszexekkel és egyéb másokkal?
És újra. És főleg. Ki mondja meg valakiről, hogy homoszexuális? Ő vagy én? Ha én annak gondolom, vagy a gép, akkor ő már az is lesz?

Ja, igen, és Kinsey óta, közel hetven éve tudjuk, hogy a homoszexualitás nem holmi bináris valami, hogy vagy az vagy, vagy nem vagy az, hanem egy nulla és hat közötti skála, ahol az emberek nagy része nem a tutihetero nullán vagy a tutibuzi hatoson van, hanem valahol a kettő között.

És még felmerül csomó kérdés, amiket szépen sorban fel is fogok tenni, csak ahhoz előbb rendesen el kell olvasnom a publikációjukat.

Csupán bruttó 47, nettó 33 oldalnyi tudomány angolul. Seperc és jövök.


Na, Maverick már így is késésben, és hát nekem is kicsit tovább tartott elolvasni, mégiscsak hétvége van, de már itt is vagyok.

Szóval szerintem ez az egész egy nagy kamu.

Műtermék úgymond.

Mert azt csinálták, hogy fogtak egy amerikai (USA) randioldalt, onnan letöltöttek 35.326 képet, amikből egy gép tényleg elég komoly megbízhatósággal megmondta, hogy melyik meleg és melyik nem.

Nade most komolyan. Ha én csajozni akarnék egy randioldalon, akkor nyilván olyan képet tennék fel magamról, amin a legvonzóbb vagyok, méghozzá szexuális orientációmnak megfelelően a nők számára. És bizonyára így tesz egy meleg vagy leszbikus ember is.

És bár a gép kizárta a hátteret és a fejtartást, azért ne szórakozzunk már, na!

De persze nem csak ez a baj. Hanem az is, hogy csak 18 és 40 közötti, csak amerikai (USA) és csak a kaukázusi rasszba tartozókat nézte. Az is baj, hogy csak heterokkal, melegekkel és leszbikusokkal foglalkozott a rendszer, ami maga a DNN, a deep neural network, azaz a mély neurális hálózat, vagyis MNH. Ez egy bevett és elég jól működő eszköz például arcfelismerésre és bőrrák diagnosztizálására. 

De a homoszexualitás vizsgálatára mindeddig nem használták, de miért is tették volna?!

Hát olyan eszközt ad a homofóbok, a radikál-heteronormatívok kezébe, amilyet sosem kaptak korábban. És persze ez elő is kerül a tanulmány végén, be is vannak szarva az értelmi szerzők, exkuzálják is magukat sűrűn, hogy a különbségek bizony aprók, amik emberi szem számára nem is észrevehetőek, meg így, meg úgy, szóval nehogy félreértsünk bármit is, de tényleg, nehogy!

De akkor komolyan, miért volt szükség erre a kutatásra?!

Mindehhez elméleti hátteret az úgynevezett Prenatal Hormone Theory (PHT, Prenatális Hormonelmélet, PHE) adja, amiről ugyan korábban nem hallottam, de az interneten sem sokat találtam róla, de ez még mindig nem jelent semmit, szóval akár az is lehet, hogy elhiszem, hogy ilyen van, igazolt, valid és mindenkire egyaránt érvényes.

Eszerint a melegeknek több nőies, a leszbikusoknak pedig több férfias arckifejezésük van. A melegek tehát gender-atipikusak. Mégpedig azért, mondja a PHE, mert a homoszexualitást a fiú magzat alacsony, illetőleg a lány magzat túlzott férfi-hormonnak való kitettsége okozza. Ez a hormonális különbség megjelenik az arcon, viselkedésben és persze preferenciákban. De nem csak ezekben, hanem a melegeknek kisebb állkapcsuk és álluk van, vékonyabb a szemöldökül, hosszabb orruk van és magasabb homlokuk. Leszbikusoknak - természetesen - épp ellenkezőleg.

Óhatatlanul bevillan a talán korábbi bejegyzésekben már idézett Nagy Lajos Képtelen természetrajz című csodás munkája, amiben a zsidót így írja le:

"A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal."

Nade mindegy, menjünk csak tovább, és ugorjunk el azon tény mellett is, hogy alig van állam, elég hosszú orrom van és ahogy kopaszodom, úgy a homlokom is egyre hosszabb, és nézzük újra a tanulmányt. Ami egyébként ezen a ponton, ha eddig nem tette volna, teljesen elveszíti szinte minden komolyságát, nem is szemezgetnék túl sokat, elég csak annyi, hogy a legbénább sztereotípiákat tekinti igaznak: előkerül leszbikusokon a baseball-sapka, a sötétebb haj és a kevesebb mosoly, a melegek meg szőrtelenek, ilyenek.

De most komolyan!

Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a szerzők azért kicsit homofóbok.


Mert soroljam a rengeteg kivételt? A szőrös Zoliról és a csinosmosolygós Lottiról? Ők ugyanis nem kivételek, hanem ők maguk a szabály. Bizony, a homoszexualitást épp olyan sokfélén lehet ki- és megélni, ahogy a heteroszexualitást.

Szóval tényleg mi a frásznak kellett ezt kutatni?

És ha már kutatták, akkor miért így? Mit ad ez nekünk? Mire megyünk vele? Mit kezdjek vele szülőként, felnőttként, pszichológusként, bárkiként?

És nem arról van szó, hogy ne hinném el azt, hogy a homoszexualitás hormonális vagy akár genetikai szinten eldől (bár tanulmányok egyiket sem igazolják). De adjuk már meg azt a szabadságot mindenkinek, hogy ezt hormonális hatást szabadon megélhesse! Ez nem azt jelenti, hogy mégis egyéni döntés lenne a homoszexualitás, hanem pusztán azt, hogy attól, hogy valakire jellemzőek bizonyos, akár hormon-szintű homoszexuális jegyek, még nem biztos, hogy az lesz.

Vagy akkor most mégis higgyek a sztereotípiáknak? Hogy minden meleg nőies lenne? És minden leszbikus férfias?

Ilyenkor annyira örülük, hogy nincs mesterséges intelligenciám. De talán nem is baj, így aztán, természetes butaságomnak köszönhetően maradhatok annál a nyugodt állapotnál, amikor csak úgy simán megyek az utcán, és nem aszerint szkennelem az embereket, hogy melyik meleg és melyik nem.

Mert leszarom.

Ha akarja, elmondja. Onnantól majd nem szarom le. De akkor is épp akkora jelentősége lesz, mint amekkorát ő tulajdonít neki a velem való kapcsolatában.

 És ez általában semekkora.

Tovább
Üzemeltető: Blogger.