2017. január 16., hétfő

30 éves korára egy férfinak kell, hogy legyen...

A 30 éves korára egy nőnek kell, hogy legyen... című wmn-poszt felrobbantotta az internetet, s bár az Apapara önmagában is inkább egy boutique-blog, de a wmn-hez képest aztán pláne, a cél és a célközönség is egészen más, most mégis úgy gondolom, hogy átfordítom férfiba a szöveget, hátha azzal semlegesíthetem a szöveget. Hogy az átfordítás vizuálisan is értelmet nyerjen, jól jobbra zárom a parafrazeált szöveget.

Szóval egész egyszerűen minden nőt férfira cseréltem, a csipkemelltartót herére feszülő boxerra, a változatlan hosszúságú lábakat és szélességű csípőt pedig változatlan szélességű vállakra és dőlésszögű homlokra.

Így ni.

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Elegendő saját pénze ahhoz, hogy elköltözzön,
és kivegyen egy lakást magának
akkor is, ha soha nem áll szándékában,
és a szükség sem hozza úgy…
Egy tökéletes ruhadarabja arra az esetre, ha álmai munkáltatója
vagy álmai társa egy órán belül látni akarja…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Olyan fiatalsága, amelyet kész hátrahagyni…
Egy jó szaftos múltja... amelyet alig vár, hogy elmesélhessen
majd öregkorában…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Egy jó csavarhúzókészlete,
vezetékmentes fúrója és egy fekete, herére feszülő boxerja…
Egy barátja, aki mindig megnevetteti…
És egy másik, aki hagyja, hadd zokogjon…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Egy minőségi bútordarabja, amelyet nem úgy örökölt
valakitől a családban…
Nyolc egyforma tányérja,
talpas borospoharai,
és legalább egy receptje, amelyet ha megfőz,
a vendégei teljesen odalesznek tőle…
Az érzése, hogy ő maga irányítja a sorsát…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogyan legyen szerelmes anélkül, hogy elveszítené önmagát…
Hogyan szakítson egy szeretővel,
és ellenkezzen egy baráttal anélkül,
hogy tönkretenné a barátságot kettejük között…
Hogy mikor kell keményebben küzdenie...
És mikor kell abbahagyni…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy nem tudja megváltoztatni a vállai szélességét,
a homlokának dőlésszögét,
és a szülei természetét…
Hogy a gyerekkora talán nem volt tökéletes,
de már vége van…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy mit tenne, és mit nem tenne meg a szerelemért és másért…
Hogyan kell egyedül élni…
Akkor is, ha nem jó érzés.

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy kiben bízhat meg,
hogy kiben nem,
és hogy nem ő a hibás.

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy hová kell mennie, 
legyen szó a legjobb barátja ebédlőjéről,
vagy egy tündéri vendégházról az erdő mélyén,
amikor a lelkének gyógyulásra van szüksége…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy mit képes, és mit nem képes elérni egyetlen nap,
egy hónap,
egy év alatt.

Első lendületre úgy tűnt, hogy működik is a dolog, de közben, miután megnéztem a feleségem facebookos továbbosztását, újabb szintre emelkedett a fura érzésem.

Mert valóban mi van, ha nincs elég pénzem elköltözni? Ha nemhogy tökéletes ruhám, de álmaim munkahelye sincs? Ha nincs se szaftos múltam, se jó eséllyel öregkorom sem lesz mert a szaros munkahelyem kizsigerel és hatvan pár éves koromba valamilyen rákba, esetleg valamilyen keringési betegségbe belehalok? Ha örülök, ha egyáltalán öröklök egy bútort, a vásárlás szóba se kerül? Az egyforma tányérok és borospoharakat sem igazán értem, s bár a sorsomat megpróbálom kézben tartani, de úristen, mennyivel komplexebb ez már? A vallásos emberek milliárdjairól nem is beszélve. A szerelem sem lehet alapkövetelmény minden 30-as számára, ennek egyéni és kulturális okai is bőven lehetnek. És mi van azokkal az emberekkel, akiknek fel sem merülhet, hogy egyedül éljenek, s akik bármit megtennének azért, hogy ne kelljen három generációnak egy lakásban laknia. A lelki gyógyulás pedig a legtöbb ember számára önmagában is úri huncutság.

És persze mi van az egészséggel és az adott kulturális közegben értelmezhető boldogsággal?

De ha mégis elfogadjuk, hogy ez a szöveg a fejlett országok középosztályainak szól, akkor hol marad az egymásra odafigyelés, a véleménynyilvánítás fontossága, a szegények és a rászorulók segítése, támogatása, a nagyvonalúság, a kisebbségek elfogadása, a kulturális nyitottság és így tovább és így tovább?

Szóval.

Miért KELL bármit is?

Szóval, hogy ne csak a feleségem ezzel kapcsolatos gondolatait formáljam blogposzttá, megírom a saját kis listámat.

30 éves korára egy férfi, nő, ember...

Csináljon azt és úgy, akkor és ott, ahogy, amikor és ahol csak akarja, tudja, meri, szeretné úgy, hogy közben az a körülötte lévőknek is egész jó.
Tovább

2016. december 22., csütörtök

Apa, kezdődik!

Szóval az van, hogy valami történik, valami beindult az apa-vonalon.

Mintha egyre több apasággal foglalkozó könyv és magazin jelenne meg a piacon (köztük egyre több magyar), mintha mostanában lennének apák azokból a férfiakból, akik már ebbe az emancipáltabb világba szocializálódnak bele.

Fontossá kezd válni a férfi szempont is, amiről a legtöbbször épp az derül ki, hogy semmi értelme férfi szempontnak nevezni, elég lenne csak másik nézőpontnak hívni, ha ugyanis egy pár két félből áll, akkor ott a két fél nyilván nem ugyanazt gondolja. Mivel viszont a sztenderd az, vagy legalábbis eddig az volt, hogy a családról érzelmileg a nők gondolkodnak, az eltartásukról pedig a férfiak gondoskodnak, ezért eddig inkább a nőket hallottuk, nőket olvastunk.

De minthogy mostanában néhány férfi nekilátott úgy dönteni, hogy dacolva a rendszerrel nemhogy megéli, de még kommunikálja is az érzelmeit, ezért aztán tessék szépen észrevenni, hogy

itt vagyunk, hát kaput nyissatok!

Van viszont két csavar az egészben.

Az egyik az, hogy amint egy férfi/apa elkezd sztereotipikusan női/anyai dolgokkal foglalkozni, onnantól épphogy nem átlagossá, általánossá teszi azt, amit csinál, hanem szexivé, különlegessé, kivételessé, adott esetben viccessé vagy szerethetően esendővé. Másrészt pedig azok a dolgok, amik mostanában megjelentek, ha nem is használják ezt a szót, de kicsit mégis ez lesz az érzése az embernek, arra mennek rá, hogy megmutassák, hogy az apa hogyan segíthet, hogyan dolgozhat - az anya irányítása és útmutatása mellett - az anya keze mellé, esetleg keze alá. Szóval mintha nem az kapná a hangsúlyt, hogy a szülőség - legalábbis akkor, ha egynél több szülő van a rendszerben - egy egyenlőségen alapuló, közteherviseléses feladat.

És persze félreértés ne essék, ez a poszt, meg úgy egyébként az egész blog, illetve a már megjelent első és a még készülő második könyv sem kivétel, mert ugyan rengeteg szó esik az Apaparán az emancipációról és közteherviselésről, azért a feleségem néhány napos szakmai utazásait és a gyedem hat hónapját leszámítva, a hétköznapokban, ha nem is sokkal, de azért nálunk is többet van ám a feleségem a gyerekeinkkel.

Mindez persze (mármint a segítő szándék) sajnos teljesen rendben van, hiszen attól függetlenül, hogy esetleg egyéni szinten egyébként elég sok férfi egy esélyegyenlő(bb) rendszerben gondolkodik, attól még egy ilyen rendszertől társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is őrült messze vagyunk.

Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer ő keres többet?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer senki se hívja oda?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer kinézik onnan, ahol van? (orvos, szülői értekezlet)
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer neve sincs annak, ahova menne (vö: baba-mama klub, baba-mama sarok, stb.)

Persze meg lehet próbálni mindenhol ott lenni és nem segíteni, hanem közösen csinálni, csak őrült nehéz.

Innen nézve pedig mindaz, amit a már második számukon dolgozó Apa Magazin, a Daddy Cool, az Apakommandó, az Apák kézikönyve, az Apukák könyve, a Kitolás és a Kitolás 2., az politikai támogatást is élvező APA-füzet és az APA-füzet II., az Apa születik, az Apa leszek, az Útmutató lányos apáknak, A baba - felhasználói kézikönyv és a frissen megjelent Bubu tesznek, egész egyszerűen fantasztikus és elképesztően fontos.

És akkor még a tömérdek apablogról, közösségi oldalakról nem is beszéltem, gyorsan ezeket is felsorolom, csak úgy, hogy tudjunk róluk.

Apu-kalipszis, Világetető, Apávávált, Apafej, KisPapa Coaching, Apanet, Apa is csak egy van, Apamegintjófejlesz és a két angol nyelvű kedvencem Doyin Richards és a No Idea What I'm Doing.

UPDATE: Van még egy hazai apás podcast is, erről eddig nem is tudtam.

És akkor még azokról nem is beszéltem, akiket Instagramon követek.

Ha valakit kihagytam volna, attól egyrészt elnézést, másrészt írjon, hogy azonnal pótolhassam!

Nyilván a könyvek és a blogok és egyéb felületek mindegyike kicsit máshonnan fogja meg a témát, mással és máshogy azonosul, de a célja mindnek ugyanaz. Láthatóvá, láthatóbbá válni. És ezt a közös pontot kár lenne azért elveszíteni, mert én egyébként szívesen pelenkázok, de undorodom a takonytól, az Apávávált meg agyba-főbe teregetne, ha soha többé nem kellene brokkolit pépesítenie. És igen, nem titok, a Daddy Cool-ban a Dragomán György azért rendre szimpatikusabbakat mond, mint a Szabó Győző, aki közben szintén tök jókat mond (és akivel már többször, ismeretlenül is biccentettünk egymásnak a pirosnál várva robogóinkon), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindkettő ugyanazt akarja: a jófej gyerekeinek jófej apja szeretne lenni, úgy, hogy közben a partnere is (ha van neki) jól legyen.

Aztán ki tudja, hogy ezt a hármat (kettőt) ki hogyan éri el.

Ha eléri, akkor azért az úgy eléggé rendben van.


Tovább

2016. december 17., szombat

New age gyerekkönyvek

Az van, hogy időközönként megkeresnek kiadók, hogy nézzem meg a könyvüket, ami valamilyen módon kapcsolódik az apasághoz, s ha van kedvem, akkor írjak róluk.

Volt olyan könyv, amire azt mondtam, hogy arról bizony nem szeretnék írni, mert nem tetszett, volt olyan, juteszembe épp most, amiről szégyenszemre megfeledkeztem (ezúton is elnézését kérek, mi legyen most?) és hát olyan is volt, hogy meg is írtam, hogy nem tetszett. Egyrészt itt ni, ja és itt is (kicsit bonyi: számok, aztán 2015/3-4, aztán Szemle, aztán pedig le kéne görgetni egészen a 253. oldalig, de nem biztos, hogy megéri.) És hát ugyanígy jutott hozzám a frissen létrejött Zazie Books Kft első könyve, a Daddy Cool is, amiről majd a következő bejegyzésben fogok írni.

Nem sokkal később pedig, viszonylag rövid időn belül megkeresett a Csimota Kiadó és Végvári Imre is egy-egy könyvvel kapcsolatban, ami, az eddigiekhez hasonlóan szintén őrült megtiszteltetés, de tényleg. Én csak ülök a számítógépem alatt különböző kávézókban, vagy éppen két rendelésem között egy fotelben és persze legtöbbször otthon, alvó, máskor zizegő családtagok között, és zömmel tetyekvetyekmotyogatok, írogatom a gondolataimat, amit aztán nemhogy elolvas néhány ember, többek között a Csimota Kiadó emberei vagy éppen Végvári Imre, de még kíváncsiak is lesznek a véleményemre.

Hát most megkapják!


Szóval akkor most, elindítva egy rövid reklámozási hullámot, ebben a bejegyzésben két könyvet ajánlok, Hanuka, Karácsony, hátha jó ötlet lesz, aztán rövidesen jön egy következő poszt, abban lesz még ez-az. Vigyázat, termékmegjelenítek!

Azt hiszem, előbb a Végvári Imre írt, igen, megnéztem, éppen tizenhárom órával és hat perccel előzte meg Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé levelét, szóval én is megtartom ezt a kronológiai sorrendet.

Imi, aki az elején még Imre volt, de most már Imi lett, Priusz és Gordiusz - Jövőmenők című könyvével kapcsolatban keresett meg, hogy ugyanmár, írjak erről a két ikermacskáról. Elég ha csak neki, mondta, de én nem csak neki fogok írni, gondoltam, hanem akkor már ide is. Már csak azért is, mert a könyv tetszik. S bár nem épp az én gyerekeim életkorának szánta, és ha jól gondolom, akkor nem is az enyémnek, de én azért elolvastam ezt a 2050-ből származó sztorit, s ha majd kicsit nagyobbak lesznek a gyerekeim, akkor biztos, hogy nekik is oda fogom adni.

A könyv, akár fel-, akár elolvasásra készült, valahol félúton lehet a tanulás és a szórakozás között, már csak azért is, mert elég sok betű jutott a Nagy Norbert által szórakoztatóan illusztrált 81 oldalra, de egyébként persze nem ezért, hanem inkább azért, mert a fantáziavilágot hol súroló, hol telibe taposó, csomó technológiai és informatikai érdekességgel tarkított törzsszöveget keretbe foglalt tudományos kiegészítők teszik a helyükre, sőt, ezeknek a könyvhöz gyártott honlapon még utána is lehet nézni. Nemhiába, az egyébként marketingszakemberként eléggé elismert Végvári nem csak azt érti, hogy mire ugranak a felnőttek, hanem ezek szerint azt is, hogy mi jön be a gyerekeknek.

A ma élő, hazai sztereotípiák szerint úgy képzelem, hogy épp a technológiai tartalom miatt a könyvet majd az apák olvassák vagy veszik fiaiknak, de közben meg épp a múlt heti hvg-ben olvastam egy cikket arról, hogy mennyire fontos lenne a lányokat is nyitottá tenni a programozás, az informatika iránt. Ami nem tűnik lehetetlen küldetésnek, ugyanis míg a 14+ lányok már szinte elérhetetlenek, addig a 8+-osokat még azért bőven fogékonnyá lehet tenni egy egy olyan szakma iránt, amiből majdnem teljesen hiányoznak a nők. S minthogy a Jövőmenők is a 8+-osok könyve, ezért ezen a ponton a., szakíthatnánk ezzel a hülye sztereotípiával és b., a könyv akár össze is dolgozhatna a Skool-lal, ami, mit tesz isten, épp a 8+ lányok informatikai nyitásával foglalkozik.
A két macska közötti beszélgetések egyébként kicsit emlékeztetnek a Stop! Közlekedj okosan! című diafilmek párbeszédeire, s mivel azt is imádta a fiam, ezért nincsenek kétségeim afelől, hogy ha majd hozzájut a Jövőmenőkhöz, ezeket is szeretni fogja. A hét, egymással összefüggő meséből álló sci-fi cselekményéről pedig csak annyit, hogy Priusz és Gordiusz akaratukon kívül a jelenből eljutnak a jövőbe, amiből aztán a könyv végére, akaratukon belül, hála a fáradtságuknak és a - vigyázat, spoileralert - sonkás joghurtnak, vissza se akarnak térni.
S még mielőtt végképp átcsusszanna ez a bejegyzés egy közepes színvonalú recenzióba, rá is térek a másik munkára, a Nézd, ez én vagyok!-ra.

Ha a Jövőmenők feszegette a könyvek úgynevezett kereteit, hát a Csimota-produkció szinte savval oldja a rácsokat. A nyugati piacon ismerünk már ilyen könyveket, ilyen például a Pötty könyv és kicsit ilyen a Nyírd ki ezt a naplót! is, de a hazai szupersztár Dániel András illusztrálta, Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé írta könyv ennél azért messze több kreativitással és edukatív szándékkal zsúfolta tele a könyvet.

A könyv egy nagyon szomorú statisztikai adatból indul ki.

Nem. Igazából én indulok ki ebből, csak az én okoskodásom, hogy az egésznek lehet köze ahhoz, hogy kijött egy olyan szám, hogy az átlag magyar szülő 7, azaz hét percet beszél egy nap a gyerekével. Nyilván az, aki megveszi ezt a könyvet a gyerekének, az ennél a számnál jóval többet produkál, de mégis, az tény, hogy nagyon kevés minőségi idő jut a gyerekekre, arra pedig talán még kevesebb, hogy a gyerekek beszélhessenek, foglalkozhassanak az érzéseikkel.

Ez a könyv, ami nem is annyira könyv, hanem inkább egy csodálatosan guszta foglalkoztatókönyv, épp ezt célozza meg. A címlapon szereplő sziluettben a saját magát még csak homályosan látó olvasó, illetve inkább foglalkozó a könyv végére egész biztosan élesebben látja majd, hiszen a Nézd, ez én vagyok! tele van olyan feladatokkal, amelyekben le kell rajzolni az érzéseit, az azokhoz tartozó eseményeket, színeket, miközben a kétlábú hal büszkén mondja, hogy egy firkán áll, a háromlábú hal azt mondja, hogy Türüpp, a hosszúlábú sün meg azt, hogy Puff neki! - ahogy azt Dániel András korábbi munkáiban már megszokhattuk. De nem csak a saját érzéseink iránt tesz nyitottá a könyv a különböző feladatok révén, hanem elfogadóvá tesz mindenféle kultúra, étkezési szokás, bőrszín és vallás felé is, szóval!

Szóval bár egész más célja van a két könyvnek, mindkettő komoly piaci és pszichológiai rést tölt be, mindkettő úgy edukál, hogy közben szülőként sem veszem észre, ami nem is baj, a new age gyerekkönyvek célja nem az, hogy didaktikusan nevelje szülőt és gyerekét egyaránt, hanem az, hogy szórakoztasson.

Tovább

2016. november 12., szombat

A bennem folyamatosan szóló Leonard Cohen

Nagyszobánkban a gyerekkoromból (előtte az apukám gyerekkorából) átmenekített bakelitlemez-játszó, mellette sorakoznak a gyerekkoromból átmenekített lemezek, esküvőnkre kapott lemezek és néhány vásárolt régi és új lemez. A jó öreg Tesla tűje már kicsit fityeg, az erősítő gombjai kijárnak, a hangfalak recsegnek, de közben nincs ennél ismerősebb, otthonosabb hang, nincs annál otthonosabb érzés, mint felrakni egy lemezt, jól feltolni (itt még nem tekerni kellett) a hangerőt és közben nézegetni a borítót, kicsit szerelembe esni azzal, aki épp énekel.

Gyerekként, 7-8 évesen ez leginkább az I'm Your Man című Leonard Cohen album volt. Fogalmam sem volt, mi az a Manhattan és mi az a Berlin, és talán még kevésbé értettem, hogy honnan jönnek ki azok a hangok ennek az embernek a torkán, de annál vagányabb dolgot el sem tudtam képzelni, mint öltönyben, rezzenéstelen arccal tartani egy banánt.

Aztán, 92-ben megvettük az első Best-of-ját, a Songs of Love and Hate-et és a kakukktojás Death of a Ladies' Man-t, de utóbbit szinte sosem hallgattuk, a középső tőlem akkor még nagyon távol állt, de a Best-of-ot rongyosra. Annyira, hogy a borító belső lapján lévő mondatot azóta is rendre idézem, miszerint "I rarely ever look this good, or bad, depending on your politics" - természetesen nem (csak) magammal kapcsolatban. De nem csak ez a meghatározó ezzel az albummal kapcsolatban, azóta is ezek a dalok a kedvenceim, ezek vannak a legmélyebben bennem, a Suzanne-re próbáltam altatni a fiamat, amikor kicsi volt, az éjjelek magányában próbáltam magam elé képzelni, hogy milyen lehetett az a folyó, ahova levitte a félőrült Zsuzsa, hogy se a teát, se a narancsot nem szeretem igazán, de a dal erejéig még az illatuk elképzelése is vonzónak tűnt, hogy mekkora ötlet, hogy a Jézus igazából tengerész volt. Aztán később megértem a Songs of Love and Hate-re is, bömböltettem otthon és a utcán a fülembe a Dress Rehearsal Rag-et és imádtam, ahogy végre beszállnak a gyerekhangok a Last Years' Man végén.

Ahogy pedig egyre idősebb lettem, úgy kezdtem beépíteni magamba a későbbi albumokat is, amikben bár egyre több lett a szintetikus és eleinte Cohentől idegennek tűnő hang, mégis elkezdtem érteni, hogy itt is vannak mélységek, nem csak az akusztikus első másfél évtizedben termelt dalokban. Természetesen a cohen-i mélységet nem értettem, nem érthettem, azt értettem csak, hogy itt valamit érteni kell.

Mire elolvastam a Kedvenc Játék és a Szépséges Lúzerek című könyveit, addigra már az összes albumát ismertem, simán megfért egymás mellett a Dear Heather és a Bird on a Wire, a Democracy és az Iodine. Most pedig persze már a véremben van a Slow és a Going Home is, a You Want it Darker-t még építem magamba.

Leonard Cohen bölcs, okos, lassú és megfontolt, iszonyú művelt, olvasott és intelligens, érzelmes és az érzéseit folyamatosan kommunikáló rabbi és próféta, akinek a szájából még a káromkodások is költészetként hatnak, akinek szóképei messziről felismerhetőek, aki éppannyira tudott vokalistái szólamai előtt menetelni, mint mögöttük, aki úgy tudott a szerelemről, a szexről és a szexualitásról, a testekről és a fájdalmakról, politikáról és vallásról énekelni, mint senki.

Zenék és zenészek jöttek, zenék és zenészek mentek, Green Day és The Offspring, EAV és Hubert von Goisern, Metallica és Guns N' Roses, Die Fantastischen Vier és Die Toten Hosen, volt itt minden, jött itt minden és ment is minden, de Leonard Cohen úgy volt része mindig is az életemnek, hogy sosem ment el.


Talán azért, mert valahogy az első pillanattól szorosan összekapcsolódott az apuval. Nem valami bonyolult összefüggésről van itt szó, egyszerűen csak azért, mert ő mutatta először a zenéjét. Azok a zenék pedig, amiket tőle kaptam, mindig meghatározóak voltak azzal együtt is, hogy azért rengeteg zenét fedeztem fel magamtól is és egyéb kapcsolataimon keresztül. De közben mégiscsak valamilyen bonyolult összefüggésről lehet szó, mert úgy, ahogy Cohen, úgy senki sem csípődött be.

De még ez a becsípődés sem lett volna ennyire erős, ha a feleségem nem rajong érte legalább annyira, mint én. Az ő gyerekkorát éppúgy végigdörmögte a hangja, mint az enyémét, mire pedig összejöttünk egymással, már az ő felnőtt életének is éppúgy része lett, mint ahogy lett az egyémé. A legtermészetesebb volt hát, amikor 2008-ban együtt hatódtuk végig Lucca főterén adott szabadtéri koncertjét.

S bár a feleségem már nem ismerhette az aput, Cohen által mégis épült közéjük egy híd, mintha Cohenen keresztül mégis ismernék egymást.

De Cohent, ha most már halott is, legalább hallgathatom, az apura viszont csak emlékezni tudok.
Tovább

2016. november 4., péntek

Életre nevelve, halálra verve

Előfordul, hogy kiabálunk a gyerekünkkel. Az is, hogy megütjük őket. Nem szabad, tudjuk, tiltja a törvény, de mégis, néha elpattan az agyunk. Olykor olyan is van, hogy annyira megverjük a gyerekünket, hogy kórházi kezelésre van szüksége. Máskor, ez szerencsére azért elég ritkán van, addig verjük a gyerekünket, hogy belehal. Ez utóbbi azért is igen ritka jelenség, mert nehezen tud ugyanannál a gyereknél megismétlődni.

Néhány nappal ezelőtt egy ceglédi kisgyerek belehalt fejsérüléseibe, de a testén több sebet is találtak.

Az internet többsége kirohant, ítélkezett, szakértői véleményt formált, népbíróságot állított fel, nyilvános kivégzést könyörgött, míg egy szűk kisebbség az elkövető édesanyában az áldozatot látva megértő és több szempontot mérlegelő álláspontra helyezkedett.

Az Apapara szerkesztősége nem fog állást foglalni, mindössze annyit szeretnénk leszögezni, hogy a ceglédi édesanya, ahogy fittanya is írja, jó eséllyel a végkimerülés határán követte el tettét. 

Mélységesen egyetértünk ezzel a gondolattal, de közben, akárhányszor és akárhogyan olvasom is a cikket, mindig ott feszít valami. Mégpedig két dolog:

  1. Halálra verni valakit egész más, minőségileg más, mint akkorát pofozni, hogy a fal adja a másikat.
  2. Nem lehetett-e a végkimerülésen túl valami más is az ügyben, mondjuk egy személyiségzavar?

És akkor itt most némiképp el is távolodnánk a ceglédi esettől, és rátérnék arra, ami az Apapara-blog egyik legfőbb üzenete.

Ez pedig a felelősségünk és kötelességünk szülőként. Apaként és anyaként egyaránt.

Ezzel kapcsolatban viszont ki kell mondani, hogy ez messze nem csak pszichológiai, hanem társadalmi kérdés is. Innen nézve pedig megkerülhetetlen tény, hogy őrült nehéz dolga van általában is a családoknak, az utóbbi időben pedig mintha az emberek még kiszolgáltatottabbak lennének, mint korábban, a rendszer egyre kiszámíthatatlanabb és tervezhetetlenebb, rengeteg a stressz és a feszültség, anyagi és érzelmi egyaránt, és ezek kezelésére, leküzdésére nem kapunk támogatást. Valódit legalábbis nem.

Senki.

Se gazdag, se szegény, se művelt, se műveletlen, se iskolázott, se iskolázatlan, se falusi, se vidéki, se fővárosi, se budai, se pesti, se telepi, se családi házi, se bárki. A hazai köz- és felsőoktatás évei során egyszerűen nem tanuljuk meg (mert nem tanítják meg) sem azt, hogy a lelki problémáinkat hogyan kezeljük, sem azt, hogy kihez, mikor és milyen segítségért fordulhatunk, sem pedig azt, hogy a beérkező segítséggel mit kezdjük, hogyan építhetjük be azt az életünkbe. Sőt. Nem tanuljuk meg azt sem,  hogy egyáltalán vannak lelki problémáink.

De vannak, akkor is, ha nem foglalkozunk velük. Ebben az esetben viszont a tudattalanunkra bízzuk a problémamegoldást, ami viszont igencsak kockázatos játék.

Amire viszont megtanít minket az iskola, az az, hogy egyedül vagyunk. Arra, hogy ha lelki gondjaink vannak, akkor azt egyedül kell megoldanunk!

Csakhogy ez komoly és hosszabb ideig fennálló problémák esetében szinte lehetetlen. Jól látszik ez a rengeteg kifáradt, elfáradt, a lelki és fizikai egészségének határán billegő emberen, akinek elég csak egy csepp ahhoz, hogy kibillenjen. Magyarország pedig élen jár öngyilkosságokban, szív-és érrendszeri megbetegedésekben és bizonyos daganatos betegségekben.

A ceglédi eset kapcsán nem szeretnék sem ítélkezni, sem pedig relativizálni. Az esetet visszafordítani nem tudjuk, mint ahogy ténylegesen felderíteni sem.

Tanulni belőle viszont talán tudunk.

Mégpedig azt, hogy a mi feladatunk szülőként az, hogy segítsük a gyerekeinket (és partnerünket, no meg persze úgy általában is a barátainkat) abban, hogy első lépésben tanuljanak meg beszélni az érzéseikről, második körben meg biztosítsuk számukra a lehetőséget, hogy akarjanak és szeressenek is ezekről beszélni. Ez utóbbihoz az kell, hogy legyen egy másik, nevezetesen a szülő, aki ezekre a dolgokra nyitott.

A praktikumok szintjén ugyanis nem vagyunk magányosak, el tudjuk mondani, hogy mi volt az óvodában, iskolában, munkahelyen, sőt, azt is elmondjuk, hogy a hülye Timi elvette a radírunkat, a szemét Zsolt könnyebben kap ötöst, az okos Linda meg sikeresebb pszichológus, mint én, de arról, hogy ez mit jelentett számunkra, az nem része a hétköznapi diskurzusnak.

Annyira nem, hogy nem is gondoljuk, hogy erről is kell, lehet beszélni, pedig szerintem másról se kéne. Mert az oké, hogy elvette a radírodat, de mi volt ebben a rossz? Miért volt ez neked nehéz? Hogyan tudnánk segíteni? Szabad egy problémát az érzések felől megközelíteni, szabad érzéseket kommunikálni és arra kíváncsinak lenni.

Ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekeink már felismerjék az érzéseiket, és tudjanak is kihez fordulni.

Szülőként azt hiszem, ez az egyik legfontosabb felelősségünk és kötelességünk.
Tovább

2016. október 6., csütörtök

Csúsztatási együttható

Nem csak, hogy felnőtt, de adott esetben már gyereke is van annak a generációnak, amelyről a valamiért most új életre kelt, de egyébként már nyolc éves cikk szól.

Azok számára, akik nem olvasták, alább egy gyors összefoglaló:

Az 1982 után született generáció „minden realitásérzéket nélkülöz, önző, gyenge és kapzsi” .


Szóval a cikk nyolc éves, tehát akár merülhetett volna a feledés homályába is, sőt, akár az is lehetett volna, hogy valaki tol egy kokit Krisztina O'Brian fejére (ismeretlenül is bocs), hogy ugyanmár, te visszaolvastad ezt a cikket? Hát tele van hazugsággal, csúsztatással, butasággal. Tudod, mi vagyunk a hvg.hu, mit akarunk mi ezzel a cikkel üzenni?

De nem tette.

De még ha kicsit értem is, hogy miről akarhatott a szöveg szólni, mindenféle komment és állásfoglalás nélkül lehozni egy ilyen anyagot, hát bizony minimum káros. De még talán ez is rendben lett volna, de hogy most miért kellett újra behozni a köztudatba? Persze, erről KOB egy kicsit sem tehet már, de hát immár 16.000 facebook-ajánlásnál tart a cucc (és ez a szám egyre csak nő), de ha még ennek a 40%-a kiakadás, akkor is 6400 elégedett olvasóval (ami, mint tudjuk, 98%) lett szegényebb a világnak az a - persze, tudom, kicsiny - része, amely azt gondolja, hogy a család nem az, ahol a szülő uralkodik a gyereken és viszont, hanem egy szokatlan és kölcsönös interakciókon alapuló rendszer, ahol minden szereplőnek jogai éppúgy vannak, mint kötelezettségei.

De akkor nézzük a konkrétumokat szépen sorban!
  • Nem ártana definiálni az említett generációt: azt tudjuk, hogy a borzalom tárgya az 1982 után születettek, de mondjuk ennél azért lehetne konkrétabb is, mert még a végén így azt hiszem, mindegy, hogy szocializmusban vagy egy masszív demokráciában, szegénységben vagy gazdagságban, boldogságban vagy sok nehézségben felnövőkről van-e szó.
  • Én mondjuk az 1981-es születésemmel még az utolsó jó évjárat vagyok, de 82-es feleségem már átcsusszan a szarba, őt már nyilván túlszerették. De ha nem szőrszálhasogatok, akkor a mi szüleink lehetnek azok, akiket még jól szerettek. Nos, ők azok, akik a második világháború utáni újraépítkezés éveiben láttak napvilágot és ők azok, akikkel mondjuk az amerikai pszichiáterek és pszichoterapeuták magánrendelései tele vannak. Ők azok, akiket még jó eséllyel kevesebb bűntudat mellett vertek otthon, akik az iskolában még körmöst, sok büntetést, és kiabálást kaptak. Ők azok, akikre Spock ma már sok ember számára rideg tanításai felszabadító erővel hatottak. Ők azok, akik nagyon sok mindent épp nem úgy akartak csinálni a saját gyerekeikkel, azaz velünk, mint ahogy velük csinálták.
  • Joseph Epstein nem tudós, hanem író, szerkesztő.
  • Mi a baj azzal, ha a hűtőre rajzok vannak mágnesezve? És azzal, ha sok a játék a lakásban? Jó, persze, mindennek megvan a maga helye, nem kell az egész lakásban legodetektorral járkálni, de azért a rendrakás valamennyire tanítható, nem? Azzal viszont egyet mernék érteni, hogy a szülőknek leginkább csak útegyengető szerepük van, a szó szoros értelmében nevelni valószínűleg kizárólag sikertelenül lehet, de ettől még nem szolgák leszünk, csak éppenséggel megértettük a szülőség egyik lényegét, mégpedig a minőségi jelenlétet. Mennyivel jobb lett volna, ha úgy van a cikkben, hogy a szülő-gyerek kapcsolat sok esetben nem szimmetrikus, hogy merjünk konfliktusokat vállalni, hogy igenis csomó mindenben mi döntünk. De ettől még igen, odafigyelünk, vagy legalábbis megpróbálunk odafigyelni gyerekeinkre, apró sikereikre, sportversenyeire, de mondja csak Mr. Epstein, mi ezzel a gond?
  • Ugyanez a kérdésem az esti mesével kapcsolatban is. Sok gyereknek hétköznapokon az apjával ez és talán a fürdés az egyetlen kapcsolódási pontja, ezt is meg kéne vonni ezektől a fészkes fenevadaktól? Mármint most az apákra gondolok. De még ha sok időt is tud apja és gyereke együtt tölteni, olvasni, fejből mesét mondani jó. Ezt tényleg részletezni kell? Ebből kimaradni - akár szülőként, akár gyerekként - nem erény, hanem behozhatatlan kár.
  • De. Ma már eléggé csodálkozunk azon, ha egy gyerek piros pontot kap az óvodában, hiszen ma már azt gondoljuk, hogy persze dicsérünk, de nem jutalmazunk. És igen, ha valaki keményen dolgozik, és minden tőle telhetőt megtesz, de eredmény nincsen, akkor is jár a dicséret (meg esetleg egy gyógypedagógus). Mondok két kulcskifejezést, hátha attól derengeni fog valami KOB-nak, aki mindössze a végtelenül cinikus élét vette el az eredetileg a The Weekly Standard-ben megjelent cikknek: differenciált feladatadás és egyéni haladási tempóhoz igazított, önmagához mért teljesítményminősítés és értékelés. Bizony, ma már így oktatnak a világ naposabb iskoláiban.
  • Az érzelmeket megosztani, azokról beszélni, tudatosítani őket szintén jó dolog, ettől nem lesz szarfej egy gyerek, legfeljebb ismerni fogja magát és empatizálni fog tudni másokkal. Fujj! 
  • Az viszont teljesen jogos, hogy sokszor a szülők nem találják meg a határokat, valóban sokszor bombázzák gyerekeik tanárait email-ekkel, telefonhívásokkal, késő esti sms-ekkel, de ennek egy jól irányzott tanári mondattal elejét lehet venni, nem egy nagy dolog ám ez. 
  • Nagyon nagy dolognak tartom, ha/hogy a gyerekek ismerni kezdik a jogaikat. Igenis képviseljék őket! Az elmúlt évtizedekben annyiszor csorbultak, hogy épp itt az ideje, hogy kiálljanak magukért, ha már más nem teszi ezt meg. Ezzel párhuzamosan a kötelességeiket is meg kell tanulni, ez nem is vitás. 
  • Szóval igen, nekem is van egy ismerősöm, akiről az az urban legend terjeng, hogy budapesti lakásából zacskóba pakolta koszos tányérjait, hogy vidéken élő szüleivel mosassa őket tisztára, de hogy ez tömeges jelenség lenne, azért az erősen meglepne.

Ha jól értem, eddig tartott Joseph Epstein The Weekly Standard-ban megjelent cikkének összefoglalója. És ennek mi mindannyian örülhetünk, az eredeti cikk ugyanis jóval terjedelmesebb, s így jóval több ostobaság is került bele.

Mr. Epstein!

Olvasva cikkét ön tökéletesen illusztrálja a kognitív disszonancia-redukció működését! Sajnálom, hogy sok kortársával együtt önnek is nehéz élete volt, de talán a világ változásával a gyerekkor és a gyerekek élete is változhat. Nem? Komolyan 2008-ban még azon kell cinizálni, hogy az apák is bent lehetnek szüléskor? Tudja, nem kötelező, csak egy lehetőség!

A hvg.hu eztán két professzor munkásságát emeli ki, ők már tényleg tudósok, s amit másodikuk, bizonyos Peter Clough mond (a magyar származású Frank Furedi gondolatát hazafiasságból nem méltatnám), arra akár már lehetne is egy cikket építeni, csak kár, hogy nem látszik a valódi kapcsolódás a cikk korábbi részeivel.

Visszatérve tehát az eredeti üzenetre az van, hogy egyrészt nem arról van szó, hogy a ma szülői túlszeretnék a gyerekeiket, ez a kifejezés teljesen értelmetlen, legfeljebb olyan van, hogy egy szülő valamiért nem illeszkedik elég jól a gyerekéhez, ez pedig a legkevésbé generációs kérdés. Másrészt tényleg tele van a mi generációnk hibával, de közben meg tényleg sorolni kell, mi mindenben vagyunk jófejek, nagyvonalúak, tudatosak és érzékenyek? Tényleg azon kell még mindig rugóznunk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt minden?

Nem, régen nem volt minden jobb.

Van, ami jobb volt, s van, ami nem.
Tovább

2016. szeptember 12., hétfő

Paperback writer

Sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz folytatása a könyvnek.


Hát most.

Illetve nem egészen, mert csak február végén kell leadnom az Európa Könyvkiadónak az egyelőre még munkacímet sem igazán viselő kötet kéziratát. Addig viszont a blog csak módjával fog frissülni, jó sokat kell ugyanis ezúttal hozzáírnom, merthogy ez a könyv apaparás elemekkel, de - figyelem - egy majdnem teljesen új könyv lesz.

A cucc egyébként - ahogy azt már megszokhattátok - 2017 júniusa elején, a könyvhétre jön ki.

Ennyike.

(Kép forrása)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.