2018. május 20., vasárnap

Fekete lyuk

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek, lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszönök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni. Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza. Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek. Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

És akkor.



Most nézzük, ez a remek, szép és talán sok esetben ismerősnek tűnő, talán kicsit sarkos, de azért mégis átlagos történet - fekete lyukként - mi mindent nyel el.

Jöjjön tehát még egyszer ugyanez.

De előtte, hogy erre miért is van szükség.

Egyrészt mert sosem árt újra és újra írni és beszélni az érzelmi házimunkáról, láthatatlan munkáról.

Másrészt mert olvastam egy cikket a kiejthetetlen nevű qubit-en arról, hogy mennyire széjjeldiszkrimináljuk a nőket, érdemes, de szomorú tanulmány, harmadrészt azért, mert voltam az Éva Psziché Esten, amin a Bánki Gergő és a Janklovics Péter felolvastak részleteket Janikovszky Éva A lemez két oldala című könyvéből, ami arról szól, hogy ugyanannak a történetnek, ugyanattól az embertől érkező olvasatait halljuk különböző helyzetekben. És hát ugyanaz a férfi egész másképp beszél az előléptetendő nővel a munkahelyén, mint ugyanerről a nőről otthon, a feleségének.

A munka 1978-as, az azóta eltel 40 évben bizonyára jóval jobbfejek lettünk, meg minden, meg a franc tudja, de az arányban nem sok minden változott. Hogy papíron értjük ám mi ezt az egész emancipációt, de azért otthon inkább emancipunciként beszélünk róla. Ha egyáltalán.

Végül pedig, negyedrészt, tegnap a boltban láttam egy nőt, vállán egy textilszatyorral, amin a következő felirat volt olvasható: Az igazi férfi feminista.

Hát ezekért.

Natehát.

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek.

A gyerekek állítólag felébredtek éjjel, de hát mellettem ágyút lehet robbantani, szóval nem keltem fel hozzájuk, reggel nem keltettem őket, igyekeznem kellett a munkába. Beállíthattam volna a vekkert korábbanra, de akkor meg álmos lennék, arra meg aztán semmi szükség, hogy még én is karikás szemekkel toljam végig a napot.

Lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszöntök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni.

A gyerekeknek nem segítettem felöltözni, az uzsimat nem készítettem el, a gyerekek táskáját nem segítettem összepakolni, nem ágyaztam meg sem a gyerekeknél, sem magunknál, a redőnyt nem húztam fel, a függönyt nem húztam el, a kávémat nem csináltam meg, a pizsiket nem pakoltam el, a gyerekek reggelijét nem készítettem el, a feleségem műzlijét és spenótos mangós smoothieját nem készítettem el, reggeli után nem pakoltam el a konyhában.

Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza.

A gyerekeket nem én vittem az intézményeikbe, egyiket se, nem gondoltam az ebédbefizetésre, nem figyeltem, hogy délután milyen időjárás van, hogy vigyenek-e esőkabátot is, nem tudom, hogy lesz-e valamilyen külön foglalkozásuk és azt, se hogy azok mennyibe kerülnek, és mikor kell fizetni, eszembe se jutott, hogy vásároljak-e, hogy a takarítónőnek kitettünk-e pénzt, azt sem tudom, hogy van-e kulcsa, hányra jár. Azt is csak véletlenül tudom, hogy épp ma jön, hallottam, ahogy a feleségem szólt a gyerekeknek, hogy pakoljanak el rendesen, mert jön a Timi. Na mindegy, nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg, hiszen én még azt sem tudom, hogy ki megy a gyerekekért és hányra, hogy jutnak haza.

Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, fésztájmon haza is szólok a kocsiból, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek.

Nem tudom, hogy telt a feleségem napja, hogy elintézett-e mindent, befizette-e a számlákat, voltak-e sikerei, nehézségei, nem kérdeztem meg sem a gyerekeket, hogy hogy telt a napjuk, ettek-e bent, kikkel barátkoztak, miket játszottak. Nem tudom, milyen óráik vannak, hogy hívják a tanárokat, óvónőket, nem tudom, melyiket szeretik és melyiket nem, milyen órákat szeretnek és melyikeket nem.

Oltások, státuszvizsgálat?

Passz.

Nem tudom, van-e otthon holnap reggelire való, nem tudom, hogy a holnapi zsúrra mindent megvettünk-e, fogalmam sincs, vannak-e a családban allergiások, van-e itthon rizstej és gluténmentes liszt, és hogy minden ünnepeltnek lesz-e olyan ajándéka, aminek örül. Igazából azt sem tudom, hogy kit ünneplünk. Hány éves is? Hét? Úristen, már tíz? Ja, hogy őt két hete ünnepeltük? Kiküldetésen voltam, honnan a faszból kellett volna tudnom?!

Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

Sorozat után a feleségem azt szeretné, hogy masszírozzam meg a lábát, bújjunk össze, én viszont szexelni akarok, na, ezen aztán megsértődik, hogy nem figyelek rá eléggé.

Nem értem, miért ilyen feszült.

De közben pontosan lehet érteni.

------------ xxx ------------

Szó sincs arról, hogy azt hinném, hogy ez minden családnál így van.
Szó sincs arról, hogy megítélném azokat a családokat, akik azért kicsit mégis magukra ismernek.
Már csak azért sem, mert csomó szempontból én is magamra ismerek.

Viszont.

Ha bármit is gondolunk arról, hogy a férfi és nő egyenlő, akkor el kell kezdeni megismerni az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka fogalmait és férfiként a gyakorlatban is át kell venni ezen feladatokból valamennyit.

Megyek is elpakolni a konyhát, játszani a gyerekekkel.

(Kép forrása)
Tovább

2018. május 15., kedd

Kádjelenet

Szögezzük le rögtön az elején: nem vagyok szexuálpszichológus.

Jó az ilyeneket már rögtön az elején tisztázni. Hogy ne legyen belőle kellemetlenség. Ha mégis lesz, hát mondhatom, hogy én szóltam az elején.

Kibic vagyok.

De kibicként csak fogom a fejem a divany.hu-n megjelent cikk óta.

Hogy akkor ezt most így hogy.

Ahogy az eredeti cikk, mi is az alapokkal kezdenénk. 

Mégpedig onnan, hogy a nemi identitás valóban három éves kor körül kezd kialakulni, de ennek épp semmi köze ahhoz, hogy a gyerekek mivel játszanak. Az óvoda és a társadalom persze kiválóan kialakíthatja a gyerekekben is a nemnek "megfelelő" viselkedést, de az egyáltalán nem magától értetődő, hogy ennek így is kell lennie. A legó és a logikai játékok nem fiúknak való játékok és a baba se lányos, mint ahogyan azt a cikk írja, és hát azért nem biztos, hogy mindenféle ítélet nélkül, csak úgy semlegesen le tudnám írni azt, hogy a magyar közoktatás erősen épít a sztereotípiákra.

Mert persze, hogy épít, de ez az egyik legkomolyabb probléma vele.

Aztán.

Őrült fontos a bugyiszabály, ezzel nem is szeretnék vitatkozni, írtam is már erről, de azzal kapcsolatban azért volna kétségem, hogy egy ötéves gyerek már egyedül is meg tudja magát mosni. Persze, erre képes finommotorikailag, de hogy tényleg neki kell-e csinálnia, azt nem tudom. 

Iskolás korig simán elvagyok azzal, ha fürdetnem kell a gyerekemet, és nem hiszem, hogy ezzel keresztbe tennék a pszichoszexuális fejlődésének. Ettől még ismernie kell a bugyiszabályt, és meg is kell tanítani neki az alapvető higiéniai szokásokat is, melyik irányból kell megtörölni a puncit pisilés után, hogyan kell hátrahúzni a fitymát fürdéskor, hogyan kell feneket törölni úgy általában, és hogyan egy kiadósabb hasmenés után, de az simán belefér, hogy még egy ideig ebben segíteni kell.

De ez eddig még csak szőrszálhasogatás ahhoz képest, ami most jön.

Ez pedig a szégyenérzet kialakulásának benézése.

Úgy éreztem, hogy a cikkben megszólaltatott szexuálpszichológus rendre előrébb hozta a dátumokat, egy 5-7 éves gyerek még bőven nem biztos, hogy szégyenkezik, sőt, épp ez az időszak, amikor még simán lehet, hogy mutogatják egymásnak a nemi szerveiket. Vagy nem.

Mindenesetre én szeretek jóval óvatosabban bánni a számokkal.

De nem is értem, mert még ha ragaszkodom az életciklusok szigorú határaihoz, hát ez a periódus közel teljes átfedésben van a fallikus szakasszal, azzal az idővel, amikor a libidó a nemi szerveket szállja meg. Hát sok minden van itt, de szégyen, az aztán nem sok.


Illetve ezt is árnyalnám.

Mert lehet, hogy a hét éves kisfiú már nem szívesen pisil egy fához a játszótéren, mert azt gondolja, hogy az magánügy, de attól még otthon szaladgálhat meztelenül. És ennek semmi köze a szégyenhez.

Egyébként még később sem feltétlenül szégyenkezés van, hanem inkább csak nem foglalkoznak a gyerekek a fütyijeikkel, puncijaikkal. Más fontos akkor.

De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem annyira érdemes a szégyenkezés kifejezést használni. Sőt. Ne csak a kifejezést kerüljük, hanem azt is, hogy a gyerekünk a jelenlétünkben szégyent érezzenek. Se miattunk, se maguk miatt. Legyünk inkább tekintettel a magánéletükre, a testükre, legyünk diszkrétek és érzékenyek, figyelmesek, hogy sehogy, semmivel se ébresszünk szégyenérzetet.

Ha tehát egy 5-7 éves gyerek szégyenkezik, akkor az csak azért lehet, mert mi szülőkként vagy pedagógusokként beléjük szocializáljuk a szégyent. A test és a szégyen szó egyszerűen ne kapcsolódjon össze a gyerekek fejében! Sok tényező függvénye a szemérem kialakulása, de szerintem hasznos, ha ez nem a szégyenkezéssel, szégyenérzettel párosul.

Vagy még egyszerűbben: a szemérmesség és a szégyen nem ugyanaz.

Kivéve, ha rendre párosítjuk őket, mondjuk így: Nepiszkáld, nenyúljhozzá, fujj, hagydacsunyádat, micsálsz, takarogyaszobádba!

Közben meg össze is zavar a cikk, mert meztelenkedni még lehet egymás előtt a gyerekeknek, meg a kád szélén is játszhatnak együtt meztelenül, de be a kádba már ne üljenek, mert akkor még a végén a húg lábujja véletlenül makkon érheti a fiút?

Nem értem.

Az Apapara szerkesztősége sokkal inkább azon az állásponton van, hogy egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett a gyerekek maguktól jelzik, hogy mikor kivel és mit szeretnének együtt csinálni.

A négy éves már magától magára csukhatja a vécéajtót, amikor kakil, a kilenc éves pedig simán lehet, hogy jelzi, hogy már egyedül szeretne fürdeni. Eléggé látszik egy gyereken, ha jól elvan a kádban a testvérével és az is, ha nem. Nincsenek itt kőbe vésett szabályok. Nagyobb korkülönbséggel, mondjuk, ha már 4-6 év van köztük, akkor csak azért nem fürdetném együtt őket, mert egyszerűen már nem tudnak annyira együtt játszani. Akkor meg minek.

Azt végképp nem értem, hogy itt mi a jelentősége a gyerekek nemének. Hogy azonos neműek később is együtt fürödhetnek?

Egyébként pedig inkább zuhanyozzuk őket, az olcsóbb és környezettudatosabb is, no meg akkor nem is kell attól rettegni, hogy illetlen helyre nyúl illetlen végtag.

És naná.

A másodlagos nemi jellegek megjelenése, feltűnése demarkációs vonal, ekkor már én sem javasolnám az egymás előtti meztelenkedést, de egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett ekkorra már úgyis bőven rejtegeti magát a kamasz, ha pedig mégsem, akkor arra lehet, hogy érdemes úgy tekinteni, mint valamire, amire érdemes odafigyelni. Hogy szól-e valamiről a magamutogatás. Feltéve, hogy bárkit is zavar a dolog.

De azért itt is fontos megállni. Hogy akkor ez kire is érvényes? Azonos nemű gyerekekre is vagy csak ellenkező neműekre? Én azt mondanám, hogy a privacy mindenkinek kijár, azt pedig, hogy ez kinél mit jelent, egy, a nemi hormonjaitól felrobbanó kamasz úgyis jelzi.

A legnehezebb eztán következik.

Ez pedig a szülők meztelenkedése.

Szerintem - de ezt tényleg csak a józan ész mondatja velem - 8-9 éves gyerek előtt már tényleg nem biztos, hogy kell meztelenkedni, de úristen, dehogy azért, hogy elfelejtse a szülei testét. Hogy nehogy emlékezzen rá később, amikor párt választ? Hú, de jó csöcsei vannak ennek a csajnak, pont olyan/nem olyan, mint az anyámé. Hú, azt a fokhagymasegget, dear god, tisztára az apámé, úúúdemegmarkolnám

Hát van annak a kiszemelt fiúnak/lánynak más része is, mint ahogy a szüleinknek sem csak mellei és nemi szervei vannak, hanem szemei, mosolya, humora, intellektusa, nem is folytatom, amiket keresünk/nem keresünk/leszarunk potenciális partnereinkben.

Arról nem is beszélve, hogy még ha el is kerüljük 6-10 éves kortól a meztelen testünk megmutatását, még ettől függetlenül is láthat minket fürdőruhában, sőt, akár még az is lehet, hogy együtt öltözünk át a strandon, együtt zuhanyozunk az uszodában. Arról nem is beszélve, hogy simán emlékszik egy gyerek a hat éves kora előtt történtek közül is csomó mindenre. A gyerekkori amnézia inkább a három éves kor előtt történtekre vonatkozik.


Bármi is van, egy érzékeny közegben szocializálódó gyerek jelzi, akár verbálisan, akár tettekben, hogy már máshol tart, már nem akar meztelenkedni, már nem akarja a szülei meztelen testét látni. Szülőként tehát nincs más teendőnk, mint figyelni.

A külön szoba kérdése is izgalmas topic ám, de az istenit neki, hát tegyük már mellé, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem anyagi és kulturális kérdés is! Hát nem lehet a pszichológia, a szexuálpszichológia ennyire vak! De most komolyan, ezt 2018-ban még külön hangsúlyozni kell, hogy szobakonyhás lakásban is fel lehet nőni egészségesen?


Hát az egész sokkal rugalmasabb, egyénibb és érzékenyebb kérdés.

A pszichológiának tehát úgy kell megszólalnia, pláne ilyen kényes témákban, hogy az minél több embert lefedjen, minél több ember érezhesse magára vonatkozóan igaznak, érvényesnek.
Most pedig vigyázat! A témát szorosan érintő felnőtt vizuális és szemantikai tartalom következik egyszer - hiszen a Jóbarátokban minden kérdésre választ találsz.




és kétszer - Falco nélkül ugyanis semmit sem érne ez a bejegyzés.



Disclaimer: A fenti cikket megküldtem a divany.hu-nak is, de ők közel ebben a formában nem akarták lehozni, én pedig közel sem akartam átírni.

(Egyik kép forrása és a másiké)
Tovább

2018. május 10., csütörtök

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

Képtelen vagyok eldönteni, hogy nevelt gyereknek vagy nevelő felnőttnek nehezebb-e lenni, márpedig a kérdés elég sokszor felmerül, amikor bármelyik példányon a kiborulás és kiégés jeleit látom.

És mivel ennyire nem tudom eldönteni a dolgot, ezért lehet, hogy igazából arról van szó, hogy eleve rossz a kérdés. A probléma ugyanis valójában nem az, hogy egyiknek vagy másiknak nehezebb, hanem az, hogy folyamatos nevelés alatt állni épp olyan rossz és nehéz, mint folyamatosan nevelni. 

Amit folyamatosan csinálni kell (már persze csak akkor, amikor épp ott vagyunk), az a jelenlét, a nevelést pedig érdemes csak a legritkább esetekben alkalmazni. Mondjuk élet-halál kérdések kapcsán. 

Konnektor és úttest esetén tehát nincs lacafaca, azon belül viszont egész sok minden megengedett, megengedhető. De hogy mi minden, az azért nagyon családfüggő, szóval itt nehéz lenne egyértelmű javaslatokat tenni, épp ezért csak annyit mondanék, hogy a bizonyos, közel 91 éves Diana Baumrind nevű amerikai klinikus és fejlődéspszichológus már 1966-ban elég jól megvizsgálta és bemutatta a szülői nevelési stílusokat. 

110 gyerek óvodai megfigyelése során arra jutott, hogy a kompetens, a visszahúzódó és az éretlen gyerekek szülei is egész mások. A szülő-gyerek interakciók otthoni és laboratóriumi megfigyelése alapján a szülőket négy kritérium alapján osztályozta: 
  1. kontroll
  2. érett viselkedés megkövetelése 
  3. gyerekkel folytatott kommunikáció 
  4. érzelemteli gondoskodás 
Mindezek alapján Baumrind három szülői bánásmódot azonosított. 
  1. Tekintélyelvű szülők 
  2. Engedékeny szülők 
  3. Mérvadó szülők 
Talán nem nehéz kitalálni, hogy a mérvadó szülők gyerekei egyszerre voltak gyerekközpontúak és követelőek is egyben, aminek az lett a következménye, hogy épp az ilyen szülőknek voltak kompetensek a gyerekeik. 

Ötven év viszont sok idő, ma a követelés, a szabályok felállítása mintha valami túlzott merevséget, értelmetlen szigort is jelentene azzal együtt, hogy a tudomány egyelőre még érvényesnek gondolja Baumrind kutatását, ugyanakkor persze épp ez az a felület, ahol oly sokszor leírtam már, hogy a tudomány olykor elfelejt reflektálni a valóságra. 

Az Apapara szerkesztősége ezzel együtt és ennek ellenére továbbra is hinne tehát Baumrind meglátásaiban és azt gondolnánk, hogy bizony ahhoz, hogy a szabadságnak legyen értelme, ahhoz bizony szükség van épeszű korlátokra. 

De nem kell mindent és pláne nem mindig korlátozni, mert akkor meg a szabadság vész el.


Az arany középút (ahogy az a fenti videóban is látszik) az igények mentén kanyarog, az igények pedig csak akkor alakulnak ki (ez lenne a gyerek oldala) és azok csak akkor vehetőek észre (ez lenne a szülő oldala), ha a két fél kommunikál egymással, ha el tudjuk mondani, hogy mi miért van, és ha odafigyelünk arra, hogy az ellenkezője a gyerekünknek miért lehet fontos. 

Mindehhez pedig egy dolog tűnik igazán fontosnak. Ez pedig a bizalom. Bizalom a gyerekünkben és bizalom saját magunkban, no meg persze, amennyiben van, a másik szülőben.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.
Tovább

2018. május 3., csütörtök

Vitakultúra

Nicht vor dem Kind, mondták a nagyszüleim sokszor gyerekkoromban, és akkor rögtön tudtam, hogy itt bizony valamire nagyon oda kellene figyelni. Csak hát olyankor vagy veszekedtek, ami alatt feszélyezve éreztem magam, vagy németre váltottak, amit pedig nem értettem. Egy biztos azonban, ki nem mentek, és abba se hagyták.

via GIPHY

A nagyszüleim sokat veszekedtek, a szüleim viszont soha, néha vitatkoztak ugyan, de egyrészt akkor is azt mondták, hogy nem vitatkoznak, hanem beszélgetnek, másrészt pedig mindig valamilyen külső, csak az egyiküket érintő dologról volt szó. Már amennyire emlékszem. 

Na, de akkor most mi van, szabad veszekedni a gyerekeink előtt vagy sem? Vagy csak vitatkozni szabad, de veszekedni nem? És akár egyiket, akár mindkettőt lehet, mennyire lehetünk ilyenkor intenzívek? És milyen témákat lehet érinteni egy-egy veszekedés/vitatkozás esetén? 

Az NN friss kutatásából ezzel kapcsolatban egy elég fontos dolog derült ki, mégpedig az, hogy ez tényleg egy megosztó téma. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szabad-e a gyerek előtt vitázni, közel fele-fele arányban válaszoltak igennel és nemmel. Nem nagyon tudjuk, tehát, hogy mi a helyes, és hát az eggyel feljebbi kérdésekre tényleg nem lehet egyértelműen válaszolni.

Mindezzel együtt az azért elég biztosnak tűnik, hogy a szülők nem egymás klónjai, így aztán bizonyos dolgokról másképpen fognak gondolkodni, és ez akár feszültséggel is járhat olykor, amit nem lehet nem mutatni, amit nem lehet eltitkolni, mert a gyerek – akárhány éves is – pontosan megérzi az ilyet, és ennek még jelét is adja. Mondjuk úgy, hogy megemelkedik a vérnyomása. És erre már egy hat hónapos gyerek is képes. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerek jólléte miatt ne lehetne a szülők között konfliktus. Lehet, pláne akkor, ha a szülők nem csak összevitatkozni képesek, hanem kibékülni is. Sőt, ezt a folyamatot akár a gyerek felé is lehet transzparensen képviselni. Igen, kicsit most haragudtunk egymásra, de már nem. Megbeszéltük, kibékültünk, és most megint jól vagyunk. Hoppá. Ez akár jó példa is lehet a gyerek számára. Megértheti, hogy konfliktusok és feszültségek, nehéz érzések ugyan vannak, de azt is láthatja, hogy ezeket meg lehet oldani, ezeken felül lehet emelkedni. Méghozzá békésen, biztonságosan. Úgy, hogy senki se sérül. Még ő sem. 

Ehhez azonban be kell tartani néhány szabályt. Mármint akkor, ha épp a gyerek előtt kerül sor a vitára. 

Érdemes 
  • nem üvölteni, 
  • nem direkt a gyerek előtt veszekedni, 
  • csak visszafogottan vagy egyáltalán nem káromkodni, 
  • nem azon lenni, hogy az egyik legyőzze a másikat, 
  • csak annyival és annyira terhelni a gyereket, amennyivel és amennyire feltétlenül szükséges, 
  • figyelni közben a gyerek állapotára, reakcióira is, 
  • nem kikezdeni a gyerek lojalitását azzal, hogy igazságot kell tenni a két szülő között, 
  • figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg ovisok) hiheti, hogy ő okozza, okozta a feszültséget, 
  • figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg alsósok) hiheti, hogy a vitatkozásból válás is lehet,
  • nem ráijeszteni a gyerekre, 
  • nevelésbeli kérdéseket nem a gyerek előtt megvitatni, 
  • nem a gyerekről vitatkozni a gyerek előtt, 
  • a szexuális életről és a másik fél rokonairól nem a gyerek előtt vitatkozni, 
  • a vitát, konfliktust nem átvinni másnapra, tehát lássa még a gyerek aznap, hogy a szülői alrendszer jól van, ő pedig lehet újra biztonságban 
Mindez egy dolgot jelent leginkább: a szülői jelenlét komoly tudatosságot és önismeretet igényel. 

Ha mindez nem megy, ha mindez túl sokszor nem megy, ha újra és újra visszatérnek a konfliktusok, akkor azért érdemes lehet szakembert is felkeresni. Pedagógiai szakszolgálatok, ha komoly várólistával is, de térítésmentesen vállalnak párterápiát is – ha annak fókuszában a gyerek áll. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.
Tovább

2018. április 23., hétfő

Megállapodom a nőkkel

Mostanában divatja van megállapodni a nőkkel arról, hogy mikor és mennyit szüljenek, így hát nekem sincs okom a várakozásra.

Hát akkor lássuk csak.

Kedves magyar nő, ülj meg itten az ölemben, de ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, így ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, s nyisd ki füledet, nyisd ki ezt a kis kaput; majd meglátod, hogy mi fut rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, szállj be nőci fejibe.

Gyerekkorodtól, légyszi hidd el, hogy erős vagy, okos, nem csak szép és cuki, legyél határozott és állj ki a véleményed mellett, ha igaznak gondolod. Ne menj bele abba a bullshitbe, hogy valamit lányosan csinálni egyenlő lenne a bénával, kamaszkorodban pedig mondj bátran nemet, arra, ami nem tetszik, akkor aztán pláne állj ki magadért. Olvass és tanulj sokat, kérdőjelezz meg kőbe vésettnek hitt dolgokat, merj kialakítani saját véleményt. Higgy magadban az első pillanattól kezdve, és bátran köteleződj el olyan szakma mellett, ami érdekel, ami motivál, ami vonz, ami kíváncsivá tesz, és ne az motiváljon, hogy olyan munkát válassz, ami mellett könnyű gyesre menni.

Hidd el, hogy az anyaság egy állapot, ami épp olyan, amilyennek te szeretnéd, amilyennek a pasiddal, csajoddal, férjeddel, feleségeddel, exeddel szeretnétek, lehet az hosszú, mindent átható és kizárólagos, de lehet olyan is, amit olykor háttérbe tudsz tenni, ami mellé belefér, hogy akkor mész vissza dolgozni, amikor csak akarsz, mert szereted a munkádat, mert a pasid, csajod, férjed, feleséged, exed is a közteherviselés elkötelezett híve és mert nem ismeritek ebben a kontextusban sem a hamar, sem a későn kifejezéseket, hanem kizárólag az adekvát szót. És persze lehet az anyaság ezen a spektrumon belül bármilyen. Szoptass addig, ameddig mindkettőtöknek jól esik, de azért vedd figyelembe a családodban élő további emberek igényeit, vágyait is, ja és arról még nem is írtam, hogy szülj úgy és akkor, ahogy és amikor szeretnél, szeretnétek, hidd el, hogy ebben is épp akkora szabadságod van, mint bármi másban. A te tested, a te döntésed.

Aztán fogadd el, hogy a bölcsőde nem fog ártani, nem fogja befolyásolni az otthon elég jól működő rendszereteket, de azt is tudd, de hát eddigre már bőven tudni fogod, hogy bármit, bármikor megkérdezhetsz, megkérdezhettek, hiszen a ti gyereketekről van szó.

És kedves, megállapodás előtt álló nő!

Nem vagyok naiv.

Tudom, hogy sokféle vagy.

Tudom, hogy a fenti sorok némelyikét olvasva azt gondolod, hogy menjek a picsába, hiszen ezekről te mégsem dönthetsz. Mert olyan a helyzet. Vagy azért is elküldhetsz a picsába, hogy én, mint férfi,  vagy én mint bárki hogy jövök ahhoz, hogy megmondjam, mit és hogyan tegyél. Hogy jövök itt a konkrét tanácsaimmal, meg hogy én adom meg még a szabadságot is.

Hát dehogy adom. Hát milyen szabadság az, amit adni kell?!


Én csak kifigurázok.

A lényeg, amit viszont komolyan gondolok, hogy lakhatsz az ország bármelyik pontján bármilyen körülmények között, nulla és sok között lehet bármennyi könyved és pénzed, sok minden érdekelhet, de az is lehet, hogy semmi, lehetsz frusztrált és boldog, kiegyensúlyozott és válságban lévő, tanult és tanulatlan, de akármilyen is vagy, a te testeddel kapcsolatban nem hozhat senki, még Magyarország miniszterelnöke sem döntést.

A te testeddel kapcsolatban egyedül te köthetsz megállapodást.

Mert ha ez nem így lenne, akkor rabszolgaságban élnénk.

Igen. Így. Többes számban.

Mert ha nektek megmondják, hogy mikor és mennyit szüljetek, akkor nekünk is megmondják, hogy mikor és mennyit dugjunk.

------------xxxx------------

Kitaláltam, hogy milyen jól mutatna itt most Pharrell Williams Freedom című dala, de aztán eszembe jutott az a szám, ami akkor szólt a fülemben ma délután, amikor az egyik munkahelyemről a másikra bicikliztem, hogy az, basszameg, mennyivel adekvátabb még mindig.



Tovább

2018. április 22., vasárnap

Burokrepesztés

Én aztán nem mondom, hogy egy apa vegyen részt a szülésen. Dehogy mondom. Ezer oka lehet annak, hogy valamiért valamelyik fél nem akarja, hogy a férfi ott legyen.

Félelem a vértől, félelem a kiszolgáltatottságtól, félelem attól, hogy milyen egy szülő nő, félelem attól, hogy milyen egy szülésen részt vevő férfi, félelem a látványtól, félelem a tehetetlenségtől, félelem a félelemtől, félelem attól, hogy a szülés látványa majd megváltoztat valamit a párkapcsolati intimitáson, félelem a prekoncepciók valóra válásától, mind lehet oka annak, hogy valaki nem akar ott lenni, hogy valaki nem akarja, hogy a másik ott legyen.


Hogy ezek alapos vagy alaptalan félelmek-e, az annyira egyéni, hogy csak na, én annyit tudnék csak mondani, hogy én egyiktől sem féltem, a tehetetlenségtől tartottam egy kicsit, de aztán azt hiszem, sikerült mégis feltalálnom magam és azt hiszem, najó, ezt nem hiszem, hanem pontosan tudom, a feleségemnek is nagyon fontos és jó volt, hogy ott voltam.

Ami nagyon fontos, hogy akármilyen döntés is születik, azt a döntést a párnak közösen kell meghoznia, ehhez a döntéshez pedig őszinte, nyílt, empatikus és toleráns kommunikáció szükséges, mindehhez pedig némi önismeret.


Ha pedig a döntés közösen születik, akkor a gyerek is közösen fog megszületni, még akkor is, ha az anya ebben jóval nagyobb szerepet vállal. És akárhogy is döntenek, az apaság nem azon fog múlni, hogy az anyán kívül ki vett még részt a szülésen. Annál is inkább, mert vannak olyan szülések, amin eleve részt sem vehet az apa. 

És azt is tudom, hogy nekem életem két legfontosabb napja a két gyerekem születése volt, az pedig, hogy ott lehettem a születésükkor, hogy segíthettem a feleségemnek, hogy foghattam a gyerekeimet az első pillanatban is, olyan tapasztalat, érzés és minden, amit nem is nagyon lehet leírni.

Lám, nem is sikerült.

Ezzel együtt nem kötelező ez.

A Tünet Együttes Burok című darabját viszont azzá kéne tenni minden apának és anyának.

Mert szép, okos, megható, fájdalmas, vicces, abszurd, groteszk, érzékeny, figyelmes, nehéz. Éppen olyan, mint egy szülés.


Sajnos azonban nem játsszák olyan sűrűn, hogy tényleg mindenki megnézhesse, de aki tudja, tegye, mert tényleg kihagyhatatlan élmény lesz.

Ezt én akkor innen, a számítógépem mögül garantálnám.

Tessék tehát szépen mindenkinek elmenni a Trafóba április 27-én este 8 órára.

A darabról ennél többet egyébként nem szeretnék írni, talán csak még annyit, hogy végig volt bennem egy hiányérzet, amit viszont az elképzelt legszebb és legalázatosabb gesztussal írt felül a meghajlás pillanata.

Addig ugyanis nem voltak jelen az apák, ott viszont kiderült, hogy máshol sem voltak, mint jelen.

És ez így van akkor is, ha egy pár úgy dönt, hogy mindketten legyenek ott a szülésen és akkor is, ha úgy, hogy csak az, aki tényleg szül.

Van is képem erről a pillanatról, de az már akkora szpojler lenne, hogy a fal adná a másikat, szóval ezt kérésre elküldöm, de egyébként inkább megtartom.

A képeket köszönöm Mihály Edinának, aki elküldte, Mészáros Csabának, aki elkészítette és a Tünet Együttesnek, aki eltáncolta, megjelenítette.
Tovább

2018. április 17., kedd

Digitális gyerek - analóg szülők

Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de nem félek attól, hogy a gyerekeim teljesen rákattannak a digitális világra.

Najó. Igazából tudom.

Több oka is van ennek.

Az egyik, hogy egy kicsit én is, mi is rá vagyunk kattanva, másrészt mert nem tartom bajnak a digitális korszakot, harmadrészt pedig azért, mert csomó alternatívát is fel tudunk mutatni a gyerekeinknek, és bízunk abban, hogy az is lehet érdekes.


Sőt.

De persze nem szeretnék naiv lenni, csomó baj lehet a képernyőfüggéssel, de nem több, mint bármivel, ami képes arra, hogy függőséget alakítson ki. Tehát itt is, mint minden más addiktív cuccal kapcsolatban nem az a fontos, hogy tiltsuk, hanem hogy kialakítsunk vele kapcsolatban valamiféle digitális tudatosságot, digitális ön- és digitális énvédelmet. Mutassuk meg, hogy mi silány és mi minőség. Tanítsuk meg, hogy mi veszélyes és mi ártalmatlan, mi fölösleges és mi hasznos. Mutassuk meg, hogy a számítógép sokkal több, mint a youtube, az internet sokkal több, mint a cset és a játék. Méghozzá a kezdetektől.

És itt aztán rengeteg a munka. És szerintem mi ettől rettegünk. Ettől a sok munkától. Illetve attól, hogy nem vagyunk rá hatással.

De közben dehogynem vagyunk rá hatással. Csak nem közvetlenül. De hát eleve ilyen a nevelés, nem? Hogy nem az explicit kiadott utasítások működnek, hanem a dolgok sokkal rejtettebben, közvetetten hatnak. Innen nézve tehát a digital parenting semmiben sem különbözik a parentin egyéb területeitől.

Persze felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a gyerek pornót néz, mi van, ha valami perverz megszólítja cseten, mi van, ha jön a kék bálna, mi van, ha betámadnak a kortársak egy jó adag bullyinggal, mi van, ha beszippantja valamilyen szerencsejáték vagy egyszerűen csak bevásárol, mi van, ha egész nap csak játszana, csetelne, valamilyen közösségi felületen lógna, mi van, ha megszűnnek az offline barátai és így tovább?

De még mielőtt én magam is megijednék, gyorsan azzal nyugtatnék mindenkit, hogy azért a digitális világ nem csőstül szakad a gyerekek és szüleik nyakába, mindaz, amit itt felsoroltam, minimum tizenöt évnyi, egymásra rakódó parát jelent, ami azt jelenti, hogy a digitalizáció szocializációs kérdés is. Másrészt fontos az is, hogy mindezt szét tudjuk választani csomó, az életciklus-váltásokkal sokkal inkább összefüggő változásoktól.

Nem a mobiltelefon okozza tehát a kamaszkorba fordulást, hanem a kamaszkor eleve a mindennek a megkérdőjelezése, a lázadás, a változás ideje, tehát az ok-okozat sokkal inkább fordított.

De újra.

Tényleg nem szeretnék naiv lenni, a téma fontos, foglalkozni kell azzal, hogy ne bambuljon egy gyerek túl sokat képernyőt, és ami még nagyon fontos, hogy pontosan tudjuk, pláne kiskorban, hogy amit a gyerek bambul, az micsoda. Beszélgessünk vele ezekről a témákról, amint elkezdi a digitális életbe való betagozódását.

Erre két dolog miatt van szükség, egyrészt így tudunk kapcsolódni a gyerekünkhöz, így érthetjük meg, hogy mi is van vele a nap bizonyos óráiban, másrészt pedig képben leszünk.

Nem árt ugyanis, ha ismerjük a gyerekeink online életét is.

Épp annyira, mint amennyire az offline világát.

Főleg azért, mert a most felnövekvő generáció már messze nem lát akkora különbséget a kettő között, mint a már felnövekedett X-ek és Y-ok.

A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta
Tovább
Üzemeltető: Blogger.