>

2020. szeptember 7., hétfő

Cseppfertő

Isteni volt a szendvics, amit még reggel csináltam magamnak, hogy napközben ne haljak éhen, de most kínosan és nagyon kényelmetlenül beleragadt egy lenmag a bal alsó ötös mögé, hiába is próbálom a nyelvemmel kipiszkálni, egyszerűen nem megy. Beveszek a számba egy korty vizet a táskámba készített kulacsomból, öblögetnék egyet, de pont zöttyen a busz a gigantikus kátyúban. Ijedtemben lenyelem a langyos folyadékot. A mag - nyilván - továbbra is szorul. Sőt, mintha egyre inkább szorulna, a sok kísérletezés csak beljebb tolta a magot az ötös és a hatos közötti résbe. Kényelmetlen, kellemetlen, már nem is tudok másra figyelni, csak erre. Végül aztán a Huszár utcai buszmegállónál megelégelem a dolgot, jobb kezem mutatóujját a számba teszem, egy határozott mozdulat és már kint is van a mag. A busz elindul, a kezem automatikusan a himbálózó kapaszkodók egyike után nyúl, miközben azon veszem észre magam, hogy a nyelvemmel újra és újra az alsó és felső metszőfogaim közé egyensúlyozom a magot, hogy kettéharaphassam. Olcsó és jó szórakozás zötykölődő buszutakra.

De szép idők is voltak, amikor még bátran nyúlhattunk a szánkba, szemünkbe anélkül, hogy úgy nagyon szoronganunk kellett volna azon, hogy megfertőződünk vagy megfertőzünk valakit. Amikor üvöltve, de teljes nyugalommal tüsszenthettünk bele a tömött piroshetesbe. Amikor, nehogy megszakítsuk a másik mondandóját, szó és rossz érzések nélkül letöröltük a véletlenül ránk köpött nyálat.


Most viszont más időket írunk.

Most nem nyúlok a számba, a könyökhajlatomba tüsszentek, majd félve nézek körül, és rohanok egy drága pcr-tesztre, ha idegen nyálat érzek a bőrömön. De ilyen elő sem fordul, hiszen tartom a másfél métert és maszk van rajtam.

Naná, hogy maszk van rajtam.

Unom, utálom, nyom, kényelmetlen, párásodik a szemem, többet ásítok alatta, állandóan cserélgetni kell, hülyén áll, nagyobb lesz a fókusz a szememen és a szemem fölötti területen és hát nem is látszik semmilyen mimika, amit a maszk alatt végzek.

Teljesen abszurd maszkban lenni, maszkban dolgozni, maszkban létezni.


És?

A bűntudat, hogy valakit megfertőzhetek, sokkal kellemetlenebb lenne, a lélegeztetőgép - még ha mesterséges kómában tartanak is - pedig sokkal kényelmetlenebb lenne, a gégémben egy cső sokkal jobban nyomna, mint amennyire a maszk nyom.

Ha engem nem is, azokat az időseknek nagyobb eséllyel, akiknek esetleg átadom a rajtam csak óvatosan átmenő vírust.

Szóval hordom.

Nem az államon, nem az orrom alatt, nem a homlokomon, hanem úgy, hogy eltakarja az orromat és a számat is. Ha nem hallják, amit mondok, mert motyogok, hadarok, akkor nem leveszem, hanem hangosabban mondom. És igyekszem minél többet a szememmel kommunikálni.

Persze, nekem könnyű és szerencsés dolgom van, ha nagyon felmennek a számok (még a mostaniaknál is jobban), akkor újra online fogok dolgozni. Ott nincs maszk, cserébe gesztusok is csak a monitor átmérője által engedett térben.

De sokan nem tudnak online dolgozni, sőt, jóval több ember van, aki nem tud online dolgozni, nekik is egészséges kompromisszumnak tűnik a maszk viselése.

Igen, kényelmetlen.

Nagyon.

Kérdem újra: és?

Fejlődéspszichológiai szempontból viszont komoly kérdések merülnek fel, nagyon fontos lenne, hogy megfizethető áron (azaz elviselhetetlenül olcsón) hozzá lehessen férni átlátszó maszkokhoz. Franciaországban már gyártják is őket, hogy a friss óvodás és iskolás gyerekek lássák a tanáraik arcát. Mert a gyerekek - ahogy egyébként mi, felnőttek is - nemcsak a szemek, hanem az egész arc mozgásából levonunk következtetéseket, referenciapont a teljes mimika. Illetve lenne, ha a szájat-orrot nem kellene eltakarni.

De a gyerekek elképesztően rugalmasak és elképesztően jól alkalmazkodnak a legkülönbözőbb helyzetekhez, szóval nincs kétségem, ösztönösen ki fogják fejleszteni azokat a képességeiket, amikkel kipótolják a kieső jelzéseket. Szóval valahogy azt hiszem, hogy ők sokkal jobban el fogják tudni fogadni azt, hogy maszkot kell hordani, mint mi, berozsdásodott felnőttek.

Nincs más feladatunk, minthogy következetesen példát mutassunk azzal, hogy hordjuk a maszkot, kezet mosunk, nem fogunk kezet, tartjuk a fizikai távolságot és növeljük a társas szolidaritást. 
Tovább

2020. július 15., szerda

Kötelező kellemetlenségek

Rég volt már a Kaleta-ügy.
Talán már egy hetes is van.

De talán nem árt ma is ízlelgetni a bűvös számot. A tizenkilencezret.

Ennyi gombócból is sok, pláne erőszakos, pedofil képekből. De mégis, kicsit olyan ez a szám, mintha nem egészen értenénk. Mintha relativizálnánk. Nem is feltétlenül az ítéletet meghozó(k), de lehet, hogy ő(k) is. Mert minden más tiltottból 19.000 elég komoly büntetéssel járna. 19.000 gramm marihuána, 19.000 lopott autó, 19.000 lövés, 19.000 forintnyi be nem fizetett adó, engedély nélkül lelőtt 19.000 fácán.

Szóval szennyes, abszurd, groteszk, következetlen és igazságtalan világban élünk. És ebben a világban élnek a gyerekeink is.

Amely világ, és abban különösen Magyarország, össze-vissza beszél róluk. Össze-vissza gondolkodik róluk. A gyerek büntethető, de a gyerek nem mehet be egyedül az állatkertbe. A gyerek nem szavazhat, de elég, ha csak 16 éves koráig tanul. A gyerek cigit nem vehet, de házasodhat. És a rendszer elvárásai velük kapcsolatban ugyanilyen ellentmondásosak, hiszen a rendszer a gyerekekben egy döntést hozó és a döntés meghozatalára teljesen alkalmatlan, komoly felelősséget vállaló, de a felelősség vállalására teljesen alkalmatlan gyerekeket vizionál és hoz létre.

És ebben a világban élünk mi, szülők is, arról nem is beszélve, hogy mi is egy ilyen, ellentmondásos világban szocializálódtunk. Vagy talán még ellentmondásosabban.

De hát akkor nem lenne végre itt az ideje annak, hogy ezeket végre megszüntessük? Nem lehetne egy olyan rendszert létrehozni, ami következetesebb? Ami védi és támogatja a gyerekeket. Mert - már ha az ember épp nem antinatalista - a gyerekek azért mégis csak a jövő zálogai.

Reflektál erre a popzene is, Marc Bolan szerint a forradalom gyerekeit nem lehet átverni, a The Who már nem is csak gyerekekről, hanem úgy általában magunkról énekel, de a legkonkrétabb a (Szabó Benedek és a) Galaxisok, ők ugyanis azt mondják, hogy minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.


De ha ez így van (márpedig így van, régebben tényleg lehetett még utazni, látni), akkor mi se rontsuk el a gyerekeinket, mi se verjük őket át. Hanem inkább védjük őket meg a beteg emberektől.

Akik nem köhögnek, nem fertőznek, akiken nem is látszik, hogy betegek lennének. De azok.

Azért, mert úgy kíváncsiak a gyerekekre, ahogy mások nem.

Azért, mert amire gerjednek, az a másik megalázásával, agresszióval, megerőszakolásával vagy megerőszakolásának megnézésével jár együtt. Méghozzá közvetlenül. Persze, nem minden pedofil ugyanolyan, és nincs is belőlük olyan nagyon sok, de egyrészt az a kevés is épp elég, másrészt épp a láthatatlanságuk miatt oly veszélyesek ők.

És nekünk, szülőknek, akármilyen kellemetlen és kényelmetlen is (erre van az angolban a kiváló awkward kifejezés), ezekről a dolgokról bizony beszélni kell a gyerekeinkkel, ezekről a dolgokról bizony beszélnünk kell a gyerekeinknek.

Beszélgetni, mert beszélgetések egy része lehet párbeszéd-alapú, sőt, a legtöbb legyen is ilyen, de néhánynak, épp a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus jellegéből fakadóan nem különösebben kell demokratikusnak lennie. Kijelentünk, utat mutatunk.

De leginkább nem a gyerekeinknek van feladatuk és felelősségünk ezzel kapcsolatban, hanem nekünk.

Mondjuk ne fotózzuk a gyerekeinket meztelenül, pelenkában, félmeztelenül, fütyijük/puncijuk helyére cuki kis négylevelű lóherét odasoppolva. Illetve persze fotózzuk, ha épp olyanunk van, de ne posztoljuk bele az internetbe és inkább ne is a felhőbe, hanem a telefonunk memóriájába mentsük le. 

És ezt talán nem is annyira bonyolult betartani.

Mert, de ezt nyilván mindenki tudja, a dark webre percek alatt felkerül bármi, ami oda való vagy oda valónak tűnik, ami viszont azt is jelenti, hogy hoppá, nem is akkor válik valami kontrollálhatatlanná, amikor a dark webre kerül, hanem akkor, amikor az internetre.

A simára.

Egész egyszerűen nem várhatjuk meg, amíg az oktatásba bekerül a testtudatosság, az önismeret, a saját testünk felett gyakorolt kontroll, nem várhatjuk meg, amíg a rendszer következetesebben kezd el a gyerekekről gondolkodni és nem várhatjuk meg, amíg a pedofilokra vonatkozó törvények úgy változnak meg, ahogy arra azért már van gyakorlat a világ számos országában. Hogy aki mondjuk gyerekeket bántalmazott, az nyilvántartásba kerül. Az nem dolgozhat többet olyan területen, ahol gyerekkel van. Annak a lakókörzetében tájékoztatni kell a szomszédokat arról, hogy mi vele a helyzet. Akinek kapcsán bírósági ítélet nemcsak a börtön - felfüggesztett dimenzióban mozog, hanem akinek kötelező terápiát is előír a hatalom. 

Nem várhatunk ölbe tett kézzel, nekünk kell következetesnek és előrelátónak lenni, nekünk kell a szexuális nevelést a pornóról szóló mondatokkal és a pedofilokról szóló mondatokkal kiegészítenünk.

Akármilyen kellemetlen és nehéz is.

A végére pedig néhány, a témába vágó link.

Tovább

2020. június 15., hétfő

Bilincs, gumibot, vipera

K. Zsolt, 7. osztályos, 13 éves tanuló tárgyhó 15-én, 11.32-kor, a dupla kémia második órájában, az elektrosztatikus vonzás ismertetése közben illetlen szavakkal illette tanárát, Heltai Máriát. (Az orra alá dörmögve, de mégis jól hallhatóan padtársától megkérdezte, hogy vajon a kémiatanárhoz ki vonzódik.) Nevezett tanár ezért megrovásban részesítette nevezett tanulót. Nevezett tanuló erre, osztálytársait is megzavarva tevékenységük zavartalan folytatásában, illetlenségét fokozta (hangosan felnevetett). Gyorsan és szakszerűen reagált Tódor József, az egyhetes átképzés során iskolaőrré átképzett iskolaőr: felállt a hátsó sorban helyet kapó hivatali asztalától, majd gumibotját foganatosítva megszüntette nevezett tanuló nevezett tevékenységeit (kurva nagyot vert Zsolt tarkójára). Nevezett tanuló tárgyhó 15-én, 15.28-kor tért magához.

Persze, persze.
Túlzok.
Ilyen nem lesz.

Heltai Mária nem tenne ilyet, vagy ha mégis, akkor ahhoz K. Zsoltnak sokkal durvább dolgot kéne tennie. Mondjuk verekednie kellene. Akár a tanárral. És biztos Tódor József sem a tanteremben üldögélne, több dolga is lesz neki az iskolában. Heltai Máriának tehát ki kéne mennie a teremből, hogy szóljon az őrnek. Aki jobb esetben épp a büféssel snapszerezik, rosszabb esetben másik bűneseteket lát el. Esetleg lesz majrégomb a tanári asztal alján?

Szóval igen, még nem teljesen látjuk át ezt a folyamatot, de az íze már itt habzik a szánkban.

Keserű, sűrű, rágós, maró, kiköphetetlen és lenyelhetetlen csula.

De hát mit tegyünk, ha vannak rossz gyerekek.
Meg kell őket regulázni.
Az élet pedig kemény dolog, hát a regula sem lehet holmi simogatás.

Megérteni a gyereket?
Megismerni a családját?
Csapatot építeni az osztályba járó gyerekekből?
Bevonni a civileket?
Csökkenteni a lexikális tudást?
Visszaállítani az iskolák önrendelkezését és az igazgatók közvetlen kinevezését?
Átalakítani a pedagógusképzést?
Bővíteni a tanárok eszköztárát?
Megismerni különböző agressziókezelési technikákat?
Tovább- és átképezni egész tantestületeket?
Megismerni az adott térség szocio-ökonómiai sajátosságaiat?
Csökkenteni az osztálylétszámokat?
Átalakítani az iskolafinanszírozást?
Növelni az iskolapszichológusok és pedagógiai asszisztensek számát?
Csökkenteni az adminisztratív terheket és növelni a pedagógusok anyagi és társadalmi megbecsültségét?
Megszüntetni a szegregált oktatást?

Ugyanmár!

Gumibot.
Bilincs.

Ha a gyerek agresszív, legyen a rendszer is az.
Azt érti.
Attól majd megjavul.
Megokosodik.
Megért.
A gumibot és a bilincs ugyanis magán hordozza a kognitív üzenetet. Ezek a készségek ápolják a testet és a lelket. Egyaránt. Szemet szemért. Talio-elv.

Avagy ahogy a Metallica énekli: Fight fire with fire.


Igen, a frusztrált tagokból álló dühös Metallica azt bömböli, hogy tégy úgy másokkal, ahogy mások veled viselkedtek. De a Metallica nem oktatáspolitikusokból, pszichológusokból és oktatásszociológusokból áll, ők - leszámítva a Dániában, felső-középosztálybeli családba beleszülető, eredetileg teniszezőnek készült Lars Ulrichot - mind-mind alulról jöttek. Alul pedig az emberek lehetnek frusztráltak.

A minisztériumokban viszont, ahol a döntések tudatosan és végiggondoltan, progresszíven és hosszú távú szempontokat figyelembe véve születnek, ott nem lehetnek frusztráltak. Vagy lehetnek, de tegyék félre, hiszen közpénzből élve a köz érdekében dolgoznak.

De nem. Ők nem gondolkodnak, hanem meg vannak sértve. Duzzognak. Haragszanak. Haragszanak a vasalódeszkás tanárra is, persze, de még jobban haragszanak a társadalmi szétszakadásra, a mélyszegénységre, haragszanak a frusztrált, a társadalom peremén élő emberekre. Haragszanak a frusztrált, meggyötört gyerekekre. Haragszanak a nélkülöző családokra. Haragszanak a túlhajszolt családokra. És haragszanak a pedagógusokra.

És most odabasznak.

Gumibottal.
Családi pótlék elvételével.
A tankötelezettség és a büntethetőségi korhatár alacsonyan tartásával.

Pont akkor, amikor a digitális oktatás és az ahhoz való hozzáférhetetlenség még nagyobb lyukat ütött a társadalmon, mint amekkora eddig volt. Pont akkor, amikor pont nem büntetni, hanem integrálni, megérteni, figyelni, kérdezni, átstrukturálni kellene. Pont akkor, amikor pénzt és szemléletet adni kellene.

Ez lenne a köznevelés válasza egy strukturális, évtizedek óta súlyosbodó társadalmi válságra? Az iskolaőr?

Majd ha egy képzetlen iskolaőr (mert ne legyenek kétségeink, nem nem lesznek képzettek, mert nem arra lesznek, hogy képzettek legyenek) lesújt az egyes renitensekre (akik vannak, igen), azzal majd minden rendszerprobléma megoldódik?

K. Zsolt kap egyet a fejére. Oké.

De ettől mi fog történni? Mármint a púpon túl. Zsolt szülei rögtön nem fogják már majd egymást verni? Majd nem fognak inni? Majd lesz munkájuk? Majd utána fognak foglalkozni nevezett tanulóval a szülei? Majd nem közösíti ki az osztály? Majd nem lesz túlértékelve az osztályban az agresszió? Majd többet fog magáról tudni Zsolt? Majd megtanulja az indulatait kezelni? Majd megtanulja mi az az empátia és az odafigyelés? És majd mi lesz a többi gyerekkel? Milyen üzenet a gumibot többieknek?

De oké. K. Zsolt kap egyet a fejére.

De ettől majd lesznek rendszerszintű változások?
 
Ugyanmár.

Ettől csak még több frusztrált K. Zsolt lesz.

De semmi gond, hiszen a honvédelmi alapismeretek mellett a gyerekek lőni is megtanulnak majd, ahogy ugye az már sokszor tervben volt, szóval ha Zsolt majd újra magához tér 15.28-kor, akkor esetleg majd lőni is fog. 
Tovább

2020. május 29., péntek

Családi krízisek és megoldásaik

Tegnapelőtt volt egy élő beszélgetésem a HVG Extra Pszichológia főszerkesztőjével, Szörnyi Krisztával arról, hogy mi történhetett a családokkal a karantén alatt és arról, hogy mi történhet most, a részbeni nyitáskor, tegnap pedig szintén volt egy élő beszélgetésem, méghozzá a Pagony Kiadó lelkes munkatársával Hajdu Zsanettel a mozaikcsaládokról három mesekönyv kapcsán.

És bár a témák változni fognak, de mivel az élő beszélgetések mostantól rendszeresek lesznek, ezért össze kell magamat kapni: itt az ideje, hogy magam (és esetleg a ti számotokra is) leírjam a tapasztalataimat.

Korábban sosem csináltam ilyet, és hát közben is éreztem, utólag meg aztán pláne, hogy egyáltalán nem vagyok képes arra, hogy megmondjam a tutit. Ez írásban nem is akkora probléma, mert ott tekerhetem a szavakat, ahogy csak akarom, meg ott nem is látom az arcok reakcióit, de szóban, pláne, amikor valakivel beszélek, egyből kiderül, hogy csak kertelni tudok.

Illetve hát dehogy kertelni, én így értem a pszichológiát, én ezt értem a pszichológiából.

A pszichológus a tág kontextust, a széles narratívát, a pszichológus saját megértését és megélését mondja, amiből a kliens, páciens vagy éppen az élő bejelentkezést hallgató megért, magára vonatkoztat valamit. Persze túl tágan nem fogalmazhatok, mert akkor nagy lesz a hézag, amit ki kell tölteni tartalommal, ha viszont túl konkrét vagyok, akkor könnyen kiderül, hogy az a konkrétum nem a kliens/páciens/néző konkrétuma.

Mert azt a konkrétumot, ami az ő konkrétuma, azt bizony neki kell megtalálnia.

Én nem vagyok motivációs előadó, influenszer, besszervisser, csak egy mezei tanácsadó szakpszichológus.

Persze biztos vannak nálam konkrétabban fogalmazó kollégák is.

És hogy tartsam az elképzelt szintet, bűntudatomban, imposztorszindrómában szenvedve, megfelelési kényszertől vezérelve most én is nagyon és kifejezetten konkrét leszek: leírom azt, amit szóban elmulasztottam kifejteni, a HIMF-modell után ugyanis megalkottam a karantén- és a mozaikcsaládokra alkalmazható, instant, csak vízzel felöntendő, mindenkire univerzálisan ráillő uniszex modellt is.

A modellek neve - nyilván - KARANTÉN, illetőleg MOZAIK.

Nézzük egymás után, mit is jelentenek a betűk!


K - Kritika és kérdezés. Merjük kritikusan kezelni a helyzetet. A koronavírus nem összeesküvés, nem kamu, sajnos, de a kritikai szemlélet, a kérdések feltevése, a kapott információk nem egyből elfogadása itt is, mindig is nagyon fontos.
A - Alkalmazkodás és illeszkedés. Magunkhoz, egymáshoz, a mindenkori másikhoz. Van ebben egy jó adag szolidaritás is, és igen, ismerős lehet ez a korábban már belinkelt HIMF-modellből is, itt is arról van szó, hogy senki se tökéletes, senki se hibátlan, hanem viszont tudatos és tudattalan, explicit és implicit tárgyalásokon keresztül illeszkedünk a másikhoz, újra- és újrakonstruáljuk a valóságot és kapcsolatot. Mindehhez persze nem árt némi rugalmasság is. Ugyanebben a betűben az is benne van, hogy meg kell kell próbálni azt is elfogadni, ha valami nem megy, ha valaki kicsit megzuhan a karantén alatt, mert ez eléggé természetes.  
R - Reakció. Hogy az nagyon nem mindegy. Mármint hogy hogyan reagálunk a másikra, magunkra, merjük-e, tudjuk-e megélni a saját érzéseinket, a másik érzéseit. Jó lenne merni. Őszintén. Bizalommal. Tényleg. Ugyanitt fontos az is, hogy ne legyenek illuzórikus elvárásaink magunkkal és a másikkal kapcsolatban. Tény, hogy a karantén alatt jobban illetve máshogy fogjuk megismerni a másikat, ez nem a normális állapot, viszont ha már így alakult, akkor csomó mindent lehet belőle tanulni, amit utána a karantén utáni időszakban is lehet hasznosítani.
A - Alázat. Ez az egyik kedvenc kifejezésem. Nem csak itt. Úgy egyáltalán. Amit sokan összekevernek a megalázással, megalázkodással, pedig nem. Szó sincs erről. Arról viszont annál inkább, hogy nem akarom a másikat legyőzni, hanem elfogadom az ő álláspontját, természetét. És ez őrült fontos. Alázattal lehet lenni egy másik ember iránt, csoportok iránt és persze elvégzendő feladatok iránt is. Mindez különösen akkor nehéz, ha az ember frusztrált, elégedetlen, mert akkor a másik emberre vagy a feladatra akarja áttolni a saját elégedetlenségét.
N - Ne, nem és nincs. Merjünk nemet mondani, konfliktusokat felvállalni. Mert az bizony lesz, ez óhatatlan. Mindig, de karantén idején, illetve abból kibicegve pláne. Ahol viszont van ne, nem és nincs, ott kell lennie igennek is. Ha tehát tiltunk valamit, akkor engedjünk is valamit, és ha tiltunk valamit, akkor tudjuk, hogy miért tiltjuk azt.
T  - Türelem. Ezt talán nem is kell kifejteni. Türelmet egyébként majdnem olyan jó adni, mint kapni, csak ki kell próbálni.
É - Énidő. Na, arra aztán nagy szüksége van az embernek ahhoz, hogy ne csavarodjon be a másiktól, többiektől. Az pedig, hogy kinek mit jelent az énidő, elég egyedi, lehet ebben kreatívnak lenni. Olvasás, zenehallgatás, wc-n üldögélés, futás, bármi lehet, csak szabadjon csinálni anélkül, hogy az bárki más rovására menne. És hát ami még van, hogy érdemes azt is elfogadni, hogy nem csak nekem, hanem a másiknak is van szüksége erre az énidőre, tehát ahogy a türelemnél, úgy itt is érvényes az, hogy egyaránt kell tudni kapni és adni.
N - Bevallom, erre a betűre nem számítottam még egyszer, jobb lett volna, ha mondjuk H-ra végződik a szó, mert akkor elővettem volna a humort, ami eléggé szükséges, de hát a karantéh-nak semmi értelme, szóval akkor legyen ez az N a normaképzés. Ez azt jelenti, hogy minden család kialakítja a saját normáit, ami persze valamennyire illeszkedni fog az adott kultúra normáihoz is, de biztosan nem mindenben. A Józsiéknál lehet firkálni a falra, nálunk nem. A Pistiéknél mindig a vacsora a meleg, nálunk az ebéd. És néha a reggeli. Ha meg úgy jön ki, akkor a vacsora. Na. Szóval néhány kivételtől eltekintve azt, hogy mi helyes, nem igazán tudjuk, azt tudjuk csak, hogy nekünk, mint családi rendszernek mi a jó. És az lesz a mi, saját, különbejáratú családi normánk. Közben eszembe jutott, hogy ez az N lehetett volna a napirend is, mert az ugye iszonyú fontos volt és lesz is majd, ha még lesz karantén. Karanténn.


Most pedig akkor jöjjön a második beszélgetés kapcsán utólag felmerült gondolatom, a MOZAIK-modell, hogy mi minden kell egy egész jó mozaikcsalád működtetéséhez.

M - Mondd! Ez nagyon egyszerűen hangzik, kivitelezni annál nehezebb. Ha valami bánt, ha valami jól esik, ha valamit nem értesz, mondd. Mármint ha nem érted, akkor kérdezd, szóval, hogy szólalj meg! Mert senki sem gondolatolvasó, nincs telepátia, ki kell mondani, ha valami van benned. Ehhez viszont fel is kell ismerni azt a valamit, ami benned van, ez önismeret és gyakorlat kérdése. A gyerekeknek egy váláskor és egy új család vagy új családok létrejöttekor rengeteg kérdésük van, ha nem kérdeznek, akkor a szülőnek kell kérdeznie, hogy képbe kerüljön. És mondd azt is, ha éppen nem akarod mondani. Mert azt is szabad.
O - Oltalom és Odafigyelés. Ami itt nagyon fontos, hogy a gyerekeket az égvilágon senki sem kérdezte meg arról, hogy meg akarnak-e foganni és születni, illetve arról sem kérte ki senki sem a véleményüket, hogy akarják-e, hogy a szüleik közül valamelyik vagy mindkettő bepasizzon, -csajozzon és hát azt sem kérdezte meg tőlük senki sem, hogy akarnak-e csomó mostoha- és féltestvért. Szóval a lényeg, hogy miattuk és értük eléggé ott kell lenni, azt a mondatot, amit egy váláskor a szülők mondanak, hogy mi már ugyan nem vagyunk együtt, de attól még téged ugyanúgy szeretünk, nem csak kimondani fontos, hanem csinálni is kell. Még akkor is, ha közben a szülők tényleg gyűlölik már egymást. Még akkor is, ha a gyűlölt szülő tulajdonságai felfedezhetőek a gyerekben. Az egyébként elég természetes, ha a gyerekek kicsit manipulálják a szüleiket. Az már kevésbé, ha a szülők teszik ezt, sem akkor, ha egymással, akkor meg még kevésbé, ha a gyerekeikkel. Az is elég természetes, ha a gyerekek egy ideig megzuhannak, regrediálnak. Oda kell rájuk figyelni, hogy ne legyen nekik rosszabb, mint amennyire az szükségszerű. Oké, persze nem szükségszerű. De rossz és nehéz részei lesznek, az majdnem biztos. Ide tartozik még az is, hogy egy gyereknek lehet bűntudata, mert hiheti, hogy az egész miatta van, lehet amiatt is bűntudata, hogy túl jól érzi magát, miközben meg látja, hogy a másik szülő nem. Ugyanez igaz lehet a szülőre is, még akkor is, ha tényleg nem akar már együtt lenni azzal, akivel volt. És mindenki tele lehet félelemmel is. Mi lesz, fog-e működni, ilyenek. Szóval bonyolult dolog ez, ami rögtön át is vezet a következő betűre.
Z - Zaj és Zen. Egy buddhista nyugalmára biztos, hogy szükség lesz abban a nagy zajban, amivel a mozaikcsalád jár. És itt egyaránt szó van a szoros és átvitt értelmében vett zajról, a mozaikcsaládtagoknak pedig szét kell tudni választani a lényegest a lényegtelentől, a rá tartozót a nem rá tartozótól, a relevánst az irrelevánstól. De. Szabad megélni érzéseket. És nem kell mindent egyből megoldani, lehet, hogy néha elég csak figyelni, jelen lenni, türelemmel ott lenni.
A - Alkalmazkodás és illeszkedés. Olyan ez, mint a KARANTÉN-modellben, csak hát itt aztán igazán nagyon sok emberhez kell alkalmazkodni és illeszkedni, akik közül sokan rokonok, mások nem, és ez nem függ össze azzal, hogy az ember együtt lakik-e velük vagy sem. És hát olyan emberekhez is kell alkalmazkodni, akik esetleg nem szimpatikusak. Újra. A gyerekeket erről senki az égvilágon nem kérdezte meg, mégis, hatalmas az elvárás feléjük.
I - Irónia. Igazából ide is a humor kellene, de hát ilyen ez H, kevés szóban van benne. Szóval egy kis nevetés (nem kinevetés) sok helyzetet segít kezelni, sok helyzetet segít mederbe terelni az, ha az embernek van egy kis humorérzéke, tud nevetni, tud másoknak segíteni nevetni, tud nevettetni. 
K - Keretrendszer. Ez talán mind közül a legfontosabb. Felbomló és megépülő struktúrák vannak egy mozaikcsaládban, méghozzá sok és bonyolult, amiket meg kell tanulni működtetni. Méghozzá úgy, hogy közben mindig minden változni fog, mégis, nem nagyon lehet leállni azzal, hogy az ember újra és újra definiálja azt, amiben éppen élnek. Mindez persze csak akkor megy, ha a szétment szülők egymással szóba tudnak állni, illetve akár szóba tudnak egymással állni, akár nem, el kell tudni fogadni - nyilván az abúzuson túl -, ha a másik családban a dolgok másképp mennek, ha ott más a normarendszer. Arra is érdemes figyelni, hogy ha korábban a gyerek anyjára mamaként utalt az apa, akkor a válást követően majd ne azt mondja, hogy te figyelj, és anyád nem hisztizett, amikor megtudta, hogy kilyukadt egy fogad? És ha az anya Laciként utalt a gyerek apjára, akkor a válást követően ne azt mondja, hogy apád megint elfelejtett uzsonnát bepakolni neked balett utánra!? Mert ha az apa látja, hogy kilyukadt a gyerek foga, akkor ő szóljon a másik szülőnek, ne parentifikálja azt a gyereket, ha pedig az anya látja, hogy nincs uzsi, akkor inkább csomagoljon ő, vagy beszéljen a gyerek apjával, de ne üzengessenek a szülők egymásnak a gyereken keresztül. Akkor se, sőt, akkor végképp ne, ha a nincs köztük már egyébként semmilyen kapcsolat sem.

Bonyolult?
Igen.

Nagyon?
Nagyon.

Karanténban és mozaikcsaládban élni nehéz. Szép is lehet, de attól még nehéz.

De hát ez van, ennyit meg kell tenni a karantén- és/vagy mozaikcsaládban élő emberekért. Gyerekekért és felnőttekért egyaránt.

A bejegyzés végére pedig jöjjön az egyik legmegnyugtatóbb dal, amit ismerek:

Have no fear
For when I'm alone
I'll be better off than I was before


Tovább

2020. május 21., csütörtök

De nehéz az iskolatáska

Újra kinyitnak az iskolák.
Mármint az alsó tagozatok.
Meg az óvodák.
Meg a bölcsődék.
Legalábbis most úgy tűnik.

Bár nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan mik, hogyan, miért és mennyire nyitnak ki, a szabadságuktól és önrendelkezésüktől megfosztott intézményeknek megint igyekezniük kell, hogy meg tudjanak felelni a salátainstrukcióknak.

Szemek sírnak, szemek nevetnek, szemek riadnak, szemek könnyebbülnek. Mert vannak itt egyéni érvek, családi érvek, társadalmi érvek, gazdasági érvek, (politikai érvek), egymásnak ellentmondó érvek és egymást erősítő érvek.

Szóval főleg káosz van, nem tudjuk, mit gondoljunk, melyik érvnek kedvezzünk. S ha kedvezünk valamelyik érvnek, akkor mi lesz a többivel?

Hát semmi.

Kompromisszum lesz.
Valamelyik ujjunkat le kell harapni.

Kinek melyiket.
Nyilván.

Egy dolgot viszont érdemes elengedni.
No nem csak a szülőknek, gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is.

Mégpedig azt, hogy ezalatt a két hét alatt majd jól bepótolják a gyerekek a két hónapos kiesést. Vagy - merthogy ez is elhangzott Maruzsa Zoltán - majd jól felkészítik a gyerekeket a következő tanévre.

Nem kell bepótolni, nem kell felkészíteni. Hanem inkább figyelni kell. Arra, hogy milyenek azok a gyerekek, akik két hónapon keresztül jóval kevesebbet szorongtak, jóval kevesebb szabálynak kellett megfelelniük, viszont megélhették a szabadságukat, önállóságukat, IKT-eszközöket használhattak azok céljainak megfelelően.

Már akik.

Mert sajnos rengetegen voltak/vannak, akik nem tudtak/tudnak belépni a digitális oktatásba, ők és a szüleik azok, akik leginkább várják a júniusi nyitást. A gyerekek újra kapnak enni, kevesebbet lesznek otthon, kevesebbet kell rájuk költeni.

De ami még fontos, hogy nekik sem kell majd most semmit sem bepótolniuk. Lehet, hogy lemaradtak, de ha ez így van, akkor a két hét úgysem lesz jó arra, hogy bármit is bepótoljanak. De az ő lemaradásukkal, kimaradásukkal rendszerszinten el kell kezdeni foglalkozni. Az ő lemaradásuk társadalmi szinten már most óriási károkat okozott.

Szóval ne azt várjuk el a két hétnyi iskolától, amit nem érdemes tőle elvárni, hanem azt, amit érdemes: a gyerekek szocializálódhatnak, visszatérhetnek a normál kerékvágásba. És persze a szüleik is. Ameddig lehet. Ha csak két hétre, akkor két hétre. Mert egyszerűen a társadalmunk - legyünk akár gazdagok vagy szegények, városiak vagy falusiak, munkanélküliek vagy munkával kibéleltek - egyszerűen nem arra rendezkedett be, hogy ne legyünk senkivel sem.

De nem lesz egyszerű, mert simán lehet, hogy 
 
  • átalakultak az erőviszonyok az osztályban,
  • a korábban kiválóan beszokott óvodás vagy bölcsődés ezalatt a két hónap alatt kiszokott, most pedig majd újra vissza kell szoknia, ez pedig lehet akár lassú is,
  • a gyerek, pláne, ha kicsi, egyből benyal egy betegséget (no nem covidot)
  • szorongani fogunk, hogy azok a higiénés és távolságtartási protokollok, amiket otthon kényszeresen betartottunk, az intézményben kevésbé, esetleg egyáltalán nem fognak tudni megvalósulni,
  • két hét édeskevés lesz ahhoz, hogy a szülők visszaálljanak a normalitásba, pláne, hogy aztán majd nyárra megint át kell majd állni. Meg hát nem is csak visszaállni kéne, hanem fellélegezni sem ártana, a kettő együtt meg aztán pláne nehéz lesz. Azt persze - mármint rendszerszinten - végig kell azt is gondolni, hogy mi lesz nyáron, amikor tényleg nem lesz iskola, viszont sok embernek szabadsága sem lesz már.
Felkészítést persze éppúgy nem kapnak most a tanárok, ahogy a digitális átálláshoz sem kaptak túl sok támogatást és időt. A kimondott mondatok és előírások pedig - újra - egyáltalán nem egyértelműek. Így aztán a szülők sem tudják, mire és hogyan készüljenek, mivel számoljanak. Lehetne délelőttre és délutánra bontani az osztályokat, így egy időpontban csak fél osztály lenne a teremben, de ami még ennél is fontosabb lenne, hogy tényleg ne feltétlenül tantermi iskolában és még kevésbé frontális oktatásban gondolkodjanak az iskolák, hanem végre valami alternatívban, valami 21. századiban.

Kevesebb szabállyal, több önállósággal, több önismerettel és több szappannal, törülközővel, kisebb osztálylétszámokkal.  

Az akár hosszú távon is hasznos lenne.

Szóval kicsit nesze, semmi, fogd meg jól ez a két hét, de hátha mégis megmarkolható belőle valami.


Tovább

2020. május 9., szombat

Amiből kimaradunk

Eltelt egy év Magyarországon, a 2019-es, egy év, amelyikben brutálisan sok nő és gyerek esett erőszak áldozatául. Gyilkosságokról, durva és kegyetlen erőszakosságokról van szó: gyorsuló autóból kirúgott nő, üveggel betört fejű nő, húsfeldolgozóban feldarabolt nő, csikkel összenyomkodott testű nő, fakaróval halálra vert nő.

Elkezdődött egy év Magyarországon, a 2020-as, aminek második negyedévében beütött a koronavírus, a kijárási korlátozás negyedik hetében jött a hír, mi is megosztottuk: másfélszeresére nőt a családon belüli erőszak.

Mindez arról tanúskodik, hogy baj van.
Aki ezt nem akarja belátni, az vak. Esetleg idióta.

De szerintem azt, hogy baj van, mindenki látja, belátja. Azzal kapcsolatban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy mitől van a baj.

A férfiak egy része azt mondja, hogy a nők miatt.
A nők szerintük elviselhetetlenek, kizsigerelik az erősebb nemet, folyton csak hisztiznek és zsarolnak, amiből sok férfinek nem marad más kiútja, mint az, hogy meneküljön. Ivásba, verekedésbe.

Van ennek a gondolatmenetnek egy szép kis neve a pszichológiában, úgy hívják ellenséges szexizmus.

A férfiak egy másik része azt mondja, hogy azért, mert a férfiaknak túl sokat kell dolgozniuk, ki vannak rakva a háztartásból, a családból, bele vannak erőszakolva és kényszerítve a kenyérkeresésbe, rajtuk múlik a család egzisztenciája. Ez pedig olyan elvárásokat és terheket ró a férfiakra, aminek egyenes következménye az alkoholizmus, az elhízás, a stresszbetegségek, a különböző szív- és érrendszeri megbetegedések vagy a daganatos megbetegedések. No meg persze az agresszió.

Van ennek a gondolatmenetnek is egy szép neve, igaz, nem a pszichológiában, hanem úgy egyáltalán. Úgy hívják, részigazság.

Részigazság, mert ugyanez a világrend a nőkre is nagyon komoly terheket ró (erről már rengeteget írtunk), részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak hozták létre és részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak és a nők közösen működtetik. A férfiak azért, mert még ezzel a rengeteg hátránnyal együtt is rengeteg a privilégiumuk, a nők pedig azért, mert bekényszerülnek egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe: vagy elfogadják a jóindulatú szexizmust, vagy az ellenségest kapják.

(GIPHY)

A teljes igazságot persze senki sem tudja, talán az nincs is, de vannak emberek - laikus, hétköznapi emberek, illetve szociológusok, szociálpszichológusok, gender (ejtsd: dzsender) tudósok -, akik a fenti két hiedelemnél azért jóval komplexebben gondolkozva azt mondják (már persze addig, amíg be kussoltatják őket, hiszen a gender szakokat már megszüntették), hogy pontosan: az egyenlőtlen és igazságtalan, kizsigerelő társadalmunk mindkét nemet ellehetetleníti.

Csakhogy - és itt jön a kellemetlenség - a nőket ez az igazságtalanság bizony nehezebben sújtja. Nehezebben és többször. Nehezebben, többször és keményebben. Ez tény, nem vélemény. Ezt mutatja a korábban már sokszor idézett Nőügyek 2018 című kutatás, ezt mutatja a Global Gender Gap Index, ezt mutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság 2018-as irányelve, ezt mutatja rengeteg statisztika, tanulmány, kutatás. 

És akkor itt jön az Isztambuli Egyezmény.

Ami sokak szerint új diszkriminációt emel be az egyébként is diszkriminatív világunkba.

Mert a nőket nevesíti, a férfiakat meg nem.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert igenis nevesíti a férfiakat, és azért van így, mert a nőket tényleg gyakrabban nevesíti (17 vs. 72).
Meg mert a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozik csak.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert kapcsolati erőszakról is ír, és azért van így, mert a nőkkel szembeni erőszakot tényleg gyakrabban nevesíti (23 vs. 39). 

De hoppá.

Azért nevesíti többször az Isztambuli Egyezmény a nőket és a nőkkel szembeni erőszakot, mert a  preambulum abból a fel- és elismerésből indul ki, hogy a nők hátrányos helyzetű csoportot alkotnak és az erőszak különböző formáinak gyakrabban vannak kitéve.

Itt viszont érdemes kicsit elmerülni a hozzáférhető adatokban és azok elemzésében. Kiváló lehetőséget biztosítanak erre a Rendőrség bűnügyi statisztikái vagy Solt Ágnes online is elérhető Bírói ítélkezési gyakorlat a kiskorú veszélyeztetése tárgyában című esszéje.

De azért vannak zavarba ejtő statisztikák is, egy 2005-ös, sokat támadott kutatásból, illetve az arról készült interjúból ugyanis az derült ki, hogy a "családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi", no meg az, hogy "a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú". Azok viszont, akik szeretik ezt az idézetet kiemelni, egyrészt rengeteget csúsztatnak, másrészt megfeledkeznek a kutatásvezető Virág György mondatának folytatásáról: "Sajnos [...] ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak."

Egyébként tényleg több nő ül börtönben a férje megölése miatt, mint fordítva, de ez nem azért van, mert a nők különösen agresszívak lennének, hanem azért, mert amikor már nem bírják az elnyomást, bántalmazást, akkor végletes/végzetes lesz a reakciójuk.

Hogy kicsit leegyszerűsítsem a dolgot, a férfiak gyakran csinálnak kisebb-nagyobb horrorokat, a nők pedig egyszer.

Szóval valami kínosan nem stimmel.

És igen, ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

De ezen nem sokat segít az Isztambuli Egyezmény, ha azt csak aláírjuk, de aztán hat évig nem ratifikáljuk, majd utána egy szavazással megszüntetjük a róla való bármilyen tárgyalás elvi lehetőségét is.

Na de mi is az az Isztambuli Egyezmény és miért olyan kellemetlen az íze, hogy inkább meg sem kóstoljuk.

Hát azért, mert ahhoz, hogy ratifikáljuk, azaz működésbe léptessük, egy sor intézkedést kéne eszközölni. Amiket akar a franc eszközölni.

Mert jelenleg a dolog igazán kényelmesen úgy működik, hogy az ügyekből legtöbbször nem is lesz ügy. Ahhoz ugyanis, hogy ügyből ügy legyen belőle, tudni kellene, hogy mi számít ügynek, tudni kellene, hogy azzal az üggyel kihez lehet fordulni, tudni kellene, hogy ők elérhetőek és tudni kellene azt is, hogy ők megértőek lesznek és azonnal cselekedni fognak. Méghozzá az áldozat és a tanúk védelme érdekében. De mi az áldozat és a tanúk érdeke? Ezt sem tudjuk.

Szóval az Isztambuli Egyezmény ratifikálása tényleg komoly átalakítással járna. Ezért is tartott el egy darabig, amíg az Európa Tanács 47 országából 34 ratifikálta. Mondhatnánk, hogy Magyarország azért sem ratifikálja, mert hát van nekünk mindenféle törvényünk, ami tiltja a családon belüli erőszakot. És ez igaz is. Van.

Csakhogy egy (büntető)törvény önmagában kevés. A törvényt működtetéséhez ugyanis kell egy nagyon komoly társadalmi apparátus is, ami működteti azt. Annak minden elemében.

És ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

Csak annak ratifikálása érdekében akarja a franc megszüntetni "mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak." Szóval akar a franc az egészhez komplexen, strukturálisan, rendszerszinten, a gender tudósokkal közösen, kutatásokkal és elemzésekkel megalapozottan hozzányúlni.

Akarja a franc növelni az ezzel kapcsolatos társadalmi tudatosságot.
Akar a franc együttműködni a civil szektorral.
Akar a franc szakembereket képezni.
Akarja a franc megérteni, hogy mikortól számít valaki áldozatnak.
Akar a franc a megelőzés és a védelem érdekében azonnal reagálni.
Akar a franc védelmet biztosítani a tanúknak. 
Akarja a franc megérteni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem nem ugyanaz.
Akar a franc tanulni.
Akarja a franc óvodától kezdődően átalakítani az oktatást.
Akarja a franc átgondolni és átdolgozni az érintett szakemberek titoktartási kötelezettségeit. (Sok eset ugyanis azért nem indul el, mert sem a szakembereknek, sem az áldozatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy az érintett szervek hogyan működhetnek együtt, kinek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, no meg az sem, hogy hol vannak megfelelően képzett, az áldozati szempontokat (is) figyelembe vevő megfelelő számú szakemberek).
Akar a franc tényleg az áldozatokkal foglalkozni, nekik pszichológiai és fizikai védelmet és megértést biztosítani, hiszen arról, hogy az áldozatok áldozatok lettek, nem más tehet, mint az áldozatok.
Akar a franc nemzetközileg együttműködni és akar a franc ellenőrizve lenni.
Akarja a franc megérteni, hogy nők azért is menekülhetnek el egy országból és kereshetnek (átmeneti) menedéket a mi országunkban, mert a saját hazájában megcsonkítanák vagy már meg is csonkították, vagy mert kapcsolati erőszaknak, mondjuk kényszerházasságnak vannak kitéve.

Aztán vannak olyan mondatok is az Egyezményben, amik tényleg valami egészen más mindsetet igényelnek, amit jelenleg el sem tudunk képzelni. Mert például ahhoz valaminek nagyon, de tényleg nagyon meg kell változnia az emberek fejében, hogy a szolgáltatások nyújtása ne attól függjön, "hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen."

Mert ez bizony pénz, idő és energia, amit egyáltalán nem értünk, hogy miért lenne érdemes beáldozni. Szóval túl sok motiváció nincs. Pedig tök egyértelmű, hogy miért érné meg. Azért, mert az a rendszer, ami most van, senkinek sem jó. Egyik nemnek sem. Igaz, a férfiak több privilégiumot élveznek, és erről bizony nem egyszerű lemondani.

De akkor kérdem én, mitől érzi magát olyan erősnek az az erősebbik nem? Egy olyan pályán, ami nekik van építve? Amit saját maguknak építettek? Tényleg annak örülünk, hogy úgy nyertünk, hogy nekünk lejt a pálya és még így is sokszor mi veszítünk?

Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?


Ezúton is szeretném megköszönni Gyurkó Szilvinek, hogy néhány adattal és azok értelmezésével segített ennek a bejegyzésnek a megírásában.

Az Isztambuli Egyezmény teljes szövege itt olvasható.
Tovább

2020. április 26., vasárnap

Introvertáltaknak áll a világ

Van az a dolog, hogy extroverzió, introverzió. 

Amit úgy nagyjából annak a szinonimájaként használunk, hogy valaki inkább nyitott vagy inkább zárkózott. És akkor ezzel úgy le is írtuk elég pontosan a személyiségét, tudod, ő olyan extrovertált típus, és rögtön mindent tudunk. Figyelj, nem megyek. De miért? Hát tudod, mert introvertált vagyok. Ja, aha értem, oké

De hogy azért ez az egész dolog sokkal komplexebb ám ennél, ugyanis a leginkább elfogadott tipológia szerint inkább öt dimenzió van. BIG 5-nak (big five) is hívják, extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, intellektus és dobpergés, az ötödikre is emlékszem: emocionalitás.

Ezek közül az intellektus talán magyarázatra szorul, legalábbis nekem azért fennakad rajta a szemem, de az igazából csak azt mutatja meg, hogy az ember mennyire nyitott a világra, mennyire kíváncsi, mennyire érdeklődő.

Ami pedig fontos, hogy egyrészt ezek a dimenziók nem jó-rossz dimenziók, másrészt a dimenziók függetlenek egymástól, nem lehet tehát egyikből a másikra következtetni. Szóval egy barátságos, de nem különösebben lelkiismeretes extrovertált csöppet más, mint egy barátságtalan, de kifejezetten lelkiismeretes extrovertált. 

Egyébként engem mindig is eléggé bosszantottak a tipológiák, de ha mégsem, akkor meg kevésnek tűnik ez az öt dimenzió, pedig elég komoly, drága és időigényes kutatómunka árán jöttek ki, de ez most tényleg mindegy, mert egyáltalán nem is a kételyeimről akarok írni, hanem arról, hogy mivel tényleg a kultúránk része az extro- és introvertáltság, hajlamosak vagyunk ezt a dimenziót túlértékelni, kiemelni a többiből.

Annál is inkább, mert a világ tényleg zömmel erre az egy szem dimenzióra építve az extrovertáltaknak kedvez. Oszd meg, mondd el, csináld meg, változtass, nyiss a világra, beszélj sokat, legyél sok ember között, ilyenek. Minden erről szól. Aki nem ilyen, az is ilyen. Ezt teszi velünk ez a kultúra. Szóval akár az vagy, akár nem, az leszel, ahhoz méred magad.

Miközben meg nem mindenki extrovertált ám.

Sokan vannak, akik igazából befelé érzik jól magukat.

Akiknek nem attól lesz valami élmény, hogy megosztják, hanem attól, hogy belül megélik. Nem jobbak ők, mint mások. Csak mások.

És míg a K.E. világ valóban az extroverziónak kedvezett, az most azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a kijárási korlátozás új helyzetet teremtett. Ez a rendszer ugyanis az introvertáltaknak áll. 

Mert most nincs kényszer arra, hogy másokkal legyünk, sőt, arra van kényszer, hogy ne legyünk senkivel. Csak a legszűkebb környezetünkkel. Persze, ott a social media, ami nagy vonzerő, de mégis máshogy, mint a karantén előtti időszak extrovertáltságában. 

Szóval most nagyon jó. 

Legalábbis azoknak, akik introvertáltak és azoknak, akik el is fogadják, hogy most lehetnek azok. 

Én legalábbis most kezdem igazán megtalálni a saját tempómat.


Azt hittem pedig, hogy tök jó rohangálni, sok helyen lenni, több munkahelyen dolgozni, sok emberrel találkozni, halmozni a programokat, de most, hogy ezt nem csinálom, most jövök csak igazán rá, hogy nem is volt erre szükségem. 

És ez bizony őrült módon felszabadító érzés. 

És akkor arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha még sokan vannak ezzel így. 

Hogy az emberek nem is annyian és nem is annyira extrovertáltak, mint amennyien és amennyire mutatják magukat. Mert bár a világ azt várja el, hogy mutassuk magunkat, ő viszont (én viszont) dehogy mutatná.

Vagy nem annyiszor. 

Vagy nem annyi embernek. 

Vagy nem annyira. 

Vagy nem akkor. 

Szólhat ez persze arról is, hogy alkalmazkodunk, elfogadjuk az új helyzet adottságait, nem lázadozunk ellene, de tény, hogy most a hírektől és a társadalmi aggodalmaimtól eltekintve (ami egyébként egyáltalán nem könnyű) nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, a karantén előtt pedig meg nem voltam az. Kapkodtam és túlhajtottam magam.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy könnyű nekem, könnyű nekünk, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy nincsenek veszélyben a munkahelyeink és a megélhetésünk, szóval tényleg tudunk befelé és egymásra figyelni. És persze, mozi, koncertek, barátokkal való találkozás, utazás, szabadon és szabadban mászkálás eléggé hiányzik, meg úgy egyáltalán az, hogy ne kelljen egy másik ember és magam közé egy jegesmedvét, a Joey Ramone-t vagy éppen a sógoromat odaképzelni. No nem mintha bármi bajom is lenne a sógorommal, Joey-val vagy egy jegesmedvével, de nincs mese, a két méternek meg kell lennie.

És most, hogy kicsit kevesebb időnk megy el másra és másokra, sokkal jobban figyelünk egymásra, aminek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb mindenki.

Ami komoly kérdéseket vet fel a karantén utáni időszakkal kapcsolatban.

Legfőképp, hogy kell-e annyira propagálni az extroverziót.

Hogy ez a nyugalom, ez a befelé figyelés hogyan tartható meg, és hogyan adható még több embernek, a társadalom még több csoportjának.

(Kép forrása)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.