2017. július 10., hétfő

Gaudeámuszigitur

Mikor véget érnek az alibiévek,
és a súlyok nőnek a válladon,
te röpülnél, de örülsz annak,
ha valahogy megállsz a lábadon.

Szóval ennyi, meg egy bambi, a mottóban idézett szöveg pedig nem csak az óvodából elballagó fiunk ars poeticája immár, hanem a miénk is. Mert bár már eddig is bele volt tetoválva az alkarjába az oktatási azonosítója, mely egészen 16 éves koráig ott is fog virítani, de az igazi mélységek csak most következnek. Számára és számunkra egyaránt.

Ugyanis vége van az óvodának és jön az iskola, mi pedig nem vagyunk nyugodtak.

De előbb még a ballagásról muszáj egy gondolat.

Hogy itten kérem szépen nem telik az idő.
 

Vagyis megállt.

Évvesztesnyertesként kétszer járhattam a középsőt, de 85-ben is éppen úgy ballagtam, ahogy 2017-ben a fiam. Janikovszky volt és fegyelem, precízen betanult műsor, precízen betanító óvónőkkel, amivel kapcsolatban egy árva szavam sem lehet, nem is lehetett, végigbőgtem az egész előadást, a fiam szerepléseit konkrétan nem is láttam a sűrű könnyfátyol mögül.

És már fehér zokni sem volt kötelező, sőt! Volt, aki trikóban volt, és az is rendben volt, de na!

Miért nem lehetett ezt a kertben, tíz percben, valami olyannal, ami a gyerekeké, ami valami saját, ami valami 21. századi? Mondjuk fingóversenyt rendeznek a kukabúvárok, de az eredményhirdetés előtt Elza a Jégvarázsból rálép saját hosszú hajára és ezt Kai a Ninjagóból módfelett viccesnek találja, de Zane a segítségére siet, de akkor meg belegabalyodik abba a csomó hajba, szóval nincs mese, a Minyonok jéggé kell, hogy fagyasszák azt a tömérdek szőrt, Villám McQueen ráhajt, ettől a haj eltörik és mind megmenekülnek, csak Mavis szomorkodik a Hotel Transylvaniából, hogy mekkora szexista bullshit már ez az egész, de én meg ugyanúgy bőgök, szóval ugyanott tartunk, csak nem izzadok meg.

Na mindegy, végül is így is megvolt minden, ami kellett, időutazásra meg őszintén nem számítottam, így a fiam óvodás éveinek végének megünneplésével szülőként újra megkaphattuk a saját óvodás éveinket, és ez valóban nem lebecsülendő, de azért azt nem szeretném, ha ez ugyanígy lenne az iskolai évekkel is.

És akkor ezennel el is jutottunk az iskolával kapcsolatos rettegéseinkhez.

No nem mintha az óvodában bármit is jeleztek volna, vagy hogy ne lenne rettenetesen szimpatikus, elhivatott és szakmailag is hiteles és kifejezetten progresszív benyomást keltő a fiam jövendőbeli tanítónénije, és még csak nem is feltétlenül azért, mert 7.45, mert himnuszos évnyitó ünneplőben az árnyékmentes focipályán és mert szeptember 1. idén péntekre esik, hanem azért, mert ki a franc mondja meg azt január-februárban, hogy a fiam bő fél évvel később érzelmileg, mentálisan és fizikailag érett lesz arra, hogy kibírja az iskolát?

És mi van, ha csak októberre tartana itt? Vagy decemberre?

Nem akarnánk, hogy még egy évet óvodás legyen, csomó jóbarátja is iskolás lesz, január-februárban meg még azt sem tudhattunk biztosan, hogy a maradó gyerekek milyen óvónőkkel melyik óvodában kezdenek szeptembertől, szóval menjen csak iskolába.

De hogy miért nem lehet valami olyasmit csinálni, mint a pályakerékpár-versenyeknél, hogy tekerik a köreiket a fixisek, de csak az utolsó valahány méter számít bele a versenybe? Szóval hogy az első évben bármikor meg lehet érkezni és a valódi iskola csak a második év szeptember 1-jével indul, addig szépen mindenki rajtra kész állapotba kerül, de nem úgy, hogy arra mi vagy az óvoda készítjük fel a gyerekeinket, hanem az iskola.

Már csak azért is, mert ahány gyerek, szinte annyi iskola, így aztán tudja az óvodából a franc, hogy mire kell a gyerekeknek készen lenniük, mi meg aztán még annyira sem.

És hát persze ott van még rettegési alapnak a NAT, no meg az összes olyan cucc, ami egyszerűen nem a tanítónénin fog múlni.

És persze, tudom én, hogy Magyarországon a családi háttér mindennél fontosabb, de ez legalább annyira ijesztő is, mint amennyire a mi esetünkben egyébként szerencsére megnyugtató.

Mindenesetre már rajta vagyunk az osztály szülőinek levlistáján (najó, igazából csak a feleségem van rajta, én valamiért lemaradtam, de ezt majd orvosoljuk), van már diákigazolványa a fiamnak és már a minden szempontnak megfelelő iskolatáskáját is megvettük (nővérkémnek köszönöm a sok hasznos tanácsot), a fiam azóta is minden éjjel vele alszik (a farkas mögötti telihold ugyanis világít a sötétben)

De akárhogy is, mostantól már nem alibizhetünk, mindennek következménye lesz, minden számítani fog, észnél kell lennünk nekünk is és a fiunknak is, szóval eddig csak olyan cukiskodás volt, hogy ennek a blognak Apapara a címe, lehet, hogy mostantól át kéne neveznem Apahorrorra.

(Kép forrása)
Tovább

2017. június 18., vasárnap

Apák napjára

Fura dologgá növögeti magát az Apapara blog. Időnként ugyanis kapok teljesen a levegőből megkereséseket, hogy mondjuk írjak egy könyvről, menjek el egy színdarabra. Aztán van olyan is, hogy megkeres az egyik cég, hogy írjak heti rendszerességgel a higiénia fontosságáról, a másik meg, hogy írjak, szintén rendszeresen a tudatos internethasználatról. De ezen utóbbiakról sajnos nem tudok írni, pláne nem rendszeresen, szóval akármennyi WC-illatosítót is kaptam volna ingyen és akármilyen jól hangzott is a másik cég árajánlata, kénytelen voltam mindkettőt visszautasítani.

Aztán olyan is van, hogy mindenféle ellenszolgáltatás felajánlása nélkül kapom a legkülönbözőbb sajtóanyagokat, fogalmam sincs, honnan tudják a címemet, vagy miért gondolják, hogy számomra is releváns, hogy átadtak egy új játszóteret, megnyílt egy új vegyipari kombinát, 17%-os kedvezménnyel kapható a szögesdrót és a térkő, vagy hogy újra látogatható a hercegakarattyai katakomba.

Most viszont egy kommunikációs cég keresett meg egy olyan kéréssel, aminek viszonylag könnyű eleget tenni, azt kérték, hogy promótáljam a videójukkal az apák napját.

Ezzel, ni.


Szóval ma van apák napja, június harmadik vasárnapja, amikor az apák meg szeretnék mutatni, hogy ők is vannak és amikor az anyák meg akarják mutatni, hogy nem csak ők vannak. Ritkán vagyok kifejezetten optimista, és nem is gondolom, hogy az interneten megjelenő tartalmakat reprezentatívak lennének, de mintha tényleg egyre láthatóbbá válnánk. Mintha nem csak tere lenne annak, hogy egyre több apa szólaljon meg, hanem egyre több olyan fórum is van már, ahol az apák szóba állhatnak egymással. Az egyik ilyen a Léder László által életre hívott Apa Akadémia, amiről már a 24.hu is írt, a másik pedig az Apávávált Kepes-Végh Ádám megalapított, és további apákat váró Apázótér.

Egyébként meg a fenti videó nem csak az apák szempontjából fontos, sőt, helyettesíthetnénk az összes apa szót szülővel, neadjisten anyával is. A videó mondataival kapcsolatban éppen nem az a lényeg, hogy azok az apák szájából hangoznak el (najó, ez sem utolsó szempont), hanem az, hogy a lánygyerekek fülébe érkezzenek meg. Mégpedig minél hamarabb és minél többször! Ahgoy tehát a film is mondja, legyenek a lányaink bölcsek, kalandvágyóak, merészek, büszkék, törődőek, őszinték és nagyratörőek! És persze - teszem hozzá - okosak, szellemesek, kritikusak, véleményüket büszkén vállalók. Mert mindezeket sokszor mondjuk fiainknak, de lányainkat valamiért egész más üzenettel indítjuk el útjukra.

Újra bebizonyosodott hát, hogy mennyire okos és progresszív a Disney.

Ez tehát egy kifejezetten feminista videó, s mint ilyen, a legszebb és legfontosabb apanapi üzenet!
Tovább

2017. június 10., szombat

Basszameg!


Néha felbasz az ideg.
Ilyenkor bizony káromkodom, elküldök mindenkit a picsába, szidom a kurvaanyját bárkinek.

De nem a gyerekeim előtt.

Persze, mindennek csak egy része igaz, de dramaturgiailag így jött ki jól, no meg meg is ígértem, hogy fogok írni a káromkodásról.

Már csak azért is, mert ugyan néha tényleg felbasz az ideg, kit nem?, de egyáltalán nem szoktam sokat káromkodni, de ha mégis, akkor sem a gyerekeim előtt, ebben elég következetes és szigorú vagyok.

Mert bár ultracuki egy kisgyerek, amikor vigyorogva (hisz tudja, hogy provokáció) azt mondja, hogy basszus, de én ettől valahogy igazán kiakadok. Annál is inkább, mert könnyen lehet, hogy ebből az ultracukiságból szokás lesz, és az viszont, nekem legalábbis, hm, keresem a szavakat. Ijesztő, elszomorító, kiábrándító.

Nem vet szét az illemtan és az erkölcsiség, de valahogy egy gyerek szájába nem illik a csúnya szó. Annyi módon ki tudják fejezni a fájdalmaikat, egyet nem értésüket, hogy igazából teljesen inadekvátnak tűnik gyerekkorban a káromkodás.

Bezzeg felnőttként, amikor már nem hisztizhetünk, nem rikácsolhatunk, nem lehet random sírva fakadni (persze lehet, de annak azért nevet szokott adni a pszichológia, pszichiátria), akkor ott van nekünk mentőövként a káromkodás, rosszabb esetben a habzó szájú fröcsögés. Mintha erre találták volna ki. Szóval a felettes énünk (szuperego), aki lenyomja ugyan az ösztöncselekvéseket, de közben nem veszi észre, hogy létrejön - franc tudja, minek köszönhetően - a káromkodás.

Ösztönénünk (id) az egónk közbenjárásával tehát túljár szuperegónk eszén, hahh! Előfordul ez olykor az ember életében, itt sincs hát kivétel.

De közben meg elég fura is, nem?, hogy a felnőttként ahelyett, hogy megtanulnánk felnőttként kezelni az indulatainkat, ahelyett, hogy bátran mernénk kommunikálni az érzéseinket, ahelyett kifejlesztünk valamit, ami ugyan tényleg előhozza az indulatokat, de könnyebbséget nem is biztos, hogy hoz, mintha inkább csak fokozná az idegességet.

Mert ugyan egy-egy jókor kibuggyanó hülye fasz!, vagy egy okosan felhasznált basszameg! egyszerűen csodákat képes tenni, de hát azért a helyzetet aligha tudja megoldani, ily módon tehát nem is különösebben előremutató. Innen nézve tehát a káromkodás a regresszió legitim formájának tűnik, de hát akár legitim, akár nem, a regresszió nem éppen az érettségről szól.

Mindez persze csak blöff, fogalmam sincs, hogy tényleg így van-e, nem is az nekem a kérdés, hogy mi, felnőttek, miért káromkodunk, hanem az, hogy hogyan érhetjük el, hogy a gyerekeink ne káromkodjanak.

A válasz teljesen egyértelmű: sehogy.


Úgyis fognak káromkodni. Meg majd később inni is, szívni is, csajozni, pasizni is, a káromkodással tehát éppen az a feladat, mint az egyéb, elsőre nehezen kezelhetőnek tűnő dolgokkal: meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy mire való és mire nem.

Szóval nyilván a fiam is ismer káromkodásokat, hall csúnya szavakat az óvodában, az iskolában meg majd rendesen bővülni is fog a szókincse, de szülőként kifejezetten fontos feladatnak tartom, hogy ha már ismeri, legalább ne használja. Az persze már nem biztos, hogy ezt a tiltással lehet a leginkább elérni, viszont azt elég hamar meg kell értetni egy gyerekkel, hogy egyrészt egy szó nem csak csúnya, de sokszor bántó is, illetve, hogy azokkal, akiket szeret és azokkal, akik szeretik őt, azokkal beszéljen annyira kedvesen, amennyire csak lehet.

Emlékszem, általános elsőben, talán másodikban ültünk a földön délután, és valaki azt mondta, hogy na, káromkodjunk! Hosszan mondtuk a csúnyábbnál csúnyább, egymással semmilyen összefüggésben sem álló szavakat, amit egészen addig nagyon élveztem, amíg egyszer csak derült égből nem kaptam egy pofont valakitől. Utólag kiderült, hogy nem derült volt az az ég, csak én megszegtem egy íratlan szabályt: kurvaanyáztam egyet.

Jó eséllyel egyébként ettől függetlenül sem lettem volna különösebben káromkodós, hiszen otthon egyáltalán nem volt csúnya beszéd, de így aztán pláne nem. Szóval valahogy ösztönösen éreztem és értettem, hogy az nem való, és hát felnőttként sem vagyok különösebben az, pláne nem a gyerekeim előtt.

De hát egyébként is csomó dolgot másképp csinálok a gyerekeim előtt, mint akkor, amikor nincsenek ott, szóval nekem ez az egész nem tűnik különösebben bonyolultnak, nem is igazán értem, miért született ez a poszt.
Tovább

2017. június 7., szerda

Szolgálunk és végünk

Amikor tavaly februárban felröppent a híre annak, hogy a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesülete létre kíván hozni egy Magyar Pszichológuskamarát (MPK), elég sok pszichológus kiakadt. Én a magam módján neki is álltam írni egy bejegyzést, de aztán ez félbeszakadt. Akkor a remekbe szabott Lélektani tragikomédia címet szántam a bejegyzésnek.

Az idő igazolt is, ugyanis októberre a Parlament elengedte az abszurd ötletet, de most újra felröppent, hogy akkor mégiscsak tömörítsük a pszichológusokat egy éves tagdíjat begyűjtő szervezetbe, szóval most megint nekiláttam egy poszt írásának, de a dolog most már egyáltalán nem komikus és nem is lélektani.

Utánaolvastam híreknek, megnéztem ezzel kapcsolatos régi és új beszélgetéseket, de rá kellett jönnöm, hogy minden szót teljesen fölöslegessé tesz a kamara előterjesztésének szövegén végigfuttatott szógyakorisági elemzés. (A kimutatásért hálás köszönet az A Pszichológus Kamaráról - MPK vitaoldal Facebook-oldalnak.

Ebből az jött ki, hogy a 68 oldalas dokumentumban, mely a pszichológusok érdekeit védené,
  • a szabály, a szabályoz 310-szer, a védelmet, képviseletet jelző szó 138-szor
  • a fegyelmi 266-szor, az érdek, közérdek, érdekében 71-szer
  • büntet 56-szor, a segít, elősegít, segítő 9-szer
  • a kizár, kizárólagos 60-szor, a támogat, támogatás, támogató 9-szer végül a
  • támadó, félelemkeltő, kirekesztő szavak összes 692-szer
szerepel.

Namost, mivel a Kamarában, értelemszerűen pszichológusok lesznek, illetve lennének, méghozzá kötelező jelleggel, ezért az összes szabály, szintén értelemszerűen kizárólag a kamaratagokra fog vonatkozni.

Tehát bár a Kamara az úgynevezett sarlatánok ellen szeretne fellépni, de mivel a sarlatánok nem fognak belelépni, ezért rájuk nem is lehet a szabályokat alkalmazni.

Mindez csupán egyet jelent. Mégpedig azt, hogy a szabályok, tiltások, fegyelemmel, kizárással, büntetéssel, támadással, kirekesztéssel, félelemfelkeltéssel kapcsolatos szabályok a pszichológusokra vonatkoznak. Ha pedig valakit ennyire szabályozni szeretnének, ha valakikre ennyire rá kell ijeszteni, akkor attól valaki nagyon fél, reszket.

Mellesleg szeretném elmondani, hogy nem a kamarát ellenzem, és az ellenzők jó része sem a kamarát ellenzi, hanem az ebben a formában megtervezett kamarát ellenezzük, de ez nyilván a támogatókat nem érdekli.

Legyen érdekképviselet, érje meg belépni, a kamara szolgáljon és védjen minket, ne mi szolgáljuk őket, hogy utána támadhassák azt, aki másképp gondolkodik.

Úgynevezett sarlatánok egyébként mindig is lesznek, ellenük úgy védekezhetünk, ha az egész képzési rendszert a laikusok, a hozzánk fordulók számára is érthetővé, áttekinthetővé tesszük.

De egyelőre nem errefelé megyünk, egyelőre úgy tűnik, a rendszer nagyon fél a másfajta kamarában gondolkodóktól, párbeszéd nincs, csak a saját térfélen habzó szájú hőbörgés.
Hogy ez mennyire így van, idéznék egy mondatot, ami épp tegnap jelent meg az mno.hu-n.

"Császár-Nagy több fórumon is kijelentette: sokan pozícióféltésből támadják a tervezetet. Egy általa működtetett, nyilvános Facebook-csoportban közölte: könyvet írnak majd a kamara történetéről, belefoglalva, «ki támogatta, és ki akadályozta a pszichológia tudományának szakmai önkormányzatiságát»".

Ízlelgessük csöppet a lényeget, immár dőlt és idézőjelek nélkül, vastagon szedve:


könyvet írnak majd a kamara történetéről, belefoglalva, ki támogatta, és ki akadályozta a pszichológia tudományának szakmai önkormányzatiságát.

Én tehát ezennel írásba adom, hogy amennyiben Dr. Császár-Nagy Noémi, Phd, a Kamara legfőbb támogatója, a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke (bár a tavalyi lefújás után mintha lemondott volna), az Emmi-vel korábban 13 millió forint értékben szerződött Pszichoszomatikus Ambulanci Kft ügyvezetője és a Kormány tervei szerint a Kamara első elnöke (hogy azt miért nem a tagok választják majd a megalakulás után, az rejtély) valóban nekilát ennek a könyvnek, akkor én azonnali hatállyal Aba Ábelre változtatom a nevem, hogy az ellenzők listáján elsőként szerepelhessek.

Esetleg az egyértelműség kedvéért felvennék valamilyen, történetileg még nem terhelt megkülönböztető jelzést.
Tovább

2017. június 4., vasárnap

Diszes társaság

Szóval akkor az van, hogy volt egyszer 112 parlamenti képviselő, aki úgy döntött, hogy igent mond a köznevelési törvény módosítására.

A szakma és a közember is rögtön felháborodott, Taigetoszt emlegettek, pedig, szerintem, írom kicsit félve, érdemes előtte egy kicsit a szavak, rövidítések, gyakorlati alkalmazások és azok következményei mögé nézni.

Aztán még mindig lehet, hogy el kell küldeni a jó püdös picsába mind a 112 érzéketlen majmot, de amíg nem tudjuk, hogy pontosan miről is szól a törvény, addig érdemes kicsit visszafogni magunkat.

Én is ezt teszem, eltűnök kicsit olvasni és beszélni gyógypedagógussal, pszichológussal, logopédussal, közoktatási szakértővel, hátha jobban megértem ezt a katyvaszt, aztán újra jövök.

Addig is nézzétek meg ezt a remek klipet, aminek olyan, mintha semmi köze sem lenne mindahhoz, amiről ez a bejegyzés szólni fog, közben meg dehogynem.


Na, végeztem.

Első lépésként fontosnak tűnik, hogy tisztázzunk néhány alapfogalmat, rövidítést:
  • BTMN: Ez volna a Beilleszkedési, Tanulási és Magatartási Nehézség. Ezt a pecsétet a pedagógiai szakszolgálatok (korábbi néven nevelési tanácsadók) tehetik egy gyerekről készült szakvéleményre, ami alapesetben egy pszichológiai és egy gyógypedagógiai vizsgálat eredményeit mutatja be annak megfelelően, hogy a vizsgálati kérelemben mi állt. A szakvélemény pontosan leírja, hogy a BTM közül melyik van az adott gyereknek, hogy az milyen fokú, a vizsgálatok alapján minek köszönhető és azt is, hogy a szakemberek milyen támogatást javasolnak. B és M esetén legtöbbször valamilyen pszichológusi közreműködést szoktak a szakemberek ajánlani, T esetén pedig iskolai korrepetálást (ezt a szaktanár végezheti) vagy fejlesztést (ezt az iskola fejlesztőpedagógusa végezheti, már ha van ilyenje az intézménynek), differenciált oktatást és feladatadást, súlyosabb esetben gyógypedagógusi támogatást, esetleg, de tapasztalatom szerint ez a ritkább eset, tantárgyi vagy tantárgyrészi felmentést. A szakvéleményt két vagy három évente felül kell vizsgálni, így ügyes, rendszeres és okos támogatással a BTMN pecsét akár le is kerülhet a gyerekről. UPDATE 1: Vannak a disz enyhébb fokának nevezhető disz-veszélyeztetettek, ők kaphatnak BTMN-pecsétet is, ami azt a célt szolgálja, hogy pedagógiai körültekintéssel ezekből a tanulókból ne lehessen valóban SNI-sen diszes. Magyarul kétféle diszes létezik. Az egyik, aki eleve az (nem tehet róla sem ő, sem az oktatási rendszer), a másik, aki azzá válik (nem tehet róla ő, de az oktatási rendszer igen).
  • SNI: Sajátos Nevelési Igény. Lehet organikus (szervi, veleszületett) és organikus okokra nem visszavezethető rendellenesség. UPDATE 2: Ezeket korábban külön betűkkel illették (sni a és b), de ma már ez nincs, de attól még ezen a kétféle módon lehet valaki sni-s. Ennek a megállapítása a szakértői bizottságok feladata, de javaslatot a pedagógiai szakszolgálatok szakvéleményei is tehetnek, ilyenkor legtöbbször a szakértői bizottság csak bólint egyet. Az SNI-be tartoznak a diszek (diszlexia, diszgráfia, diszkalkúlia), de ide tartoznak a tanulási zavarok, fejlődési rendellenességek, részképesség-zavarok és mindenféle egyéb dolog, ami jó eséllyel nem megváltoztatható, de szinten tartható, támogatható. Éppen ezért a szakértői vélemények főleg tantárgyi vagy tantárgyrészek alóli  felmentést, segédeszközök használatának megengedését és persze mindenféle fejlesztéseket írnak elő. Az organikus okokra nem visszavezethető SNI bélyege lekerülhet a gyerekről. UPDATE 3: Hogy ez a pecsét/bélyeg stigma is egyben vagy sem, az egyrészt attitűd, másrészt szakértelem, harmadrészt kommunikáció kérdése.
  • Nehézség: valami, amin segíteni kell.
  • Rendellenesség: valami, amit meg kell érteni.
  • Szakvélemény: Pedagógiai szakszolgálat állítja ki az iskola vagy a szülő kérésére. Utóbbi esetben az iskola nem kap belőle példányt. A szakvélemény javaslatot tesz.
  • Szakértői vélemény: Szakértői bizottság állítja ki az iskola vagy a pedagógiai szakszolgálat kérésére, bár bizony esetekben, a folyamat felgyorsítása érdekében szülői kérésre is el szokott indulni a szakértői vizsgálat. A szakértői bizottság előtti megjelenésre törvény kötelezi a szülőt, a szakértői véleményben foglaltak betartására törvény kötelezi az iskolát, a pedagógiai szakszolgálatot és a szülőt.
UPDATE 4: A pedagógiai szakszolgálatok szervezeti felépítése elég bonyolult, én legalábbis alig értem, de ha mégis, akkor van a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat, aminek kerületenként vannak tankerületi tagintézményei (nagyobb kerületekben több telephellyel) és négy darab szakértői bizottsága, plusz van még egy beszédjavítója, illetve egy beszédvizsgálója, egy látásvizsgálója, egy mozgásvizgálója és egy hallasvizsgálója, utóbbi négy országos illetőségű szervek. Vidéken megyei szakszolgálatok vannak, amik állnak általában egy székhelyintézményből és tankerületi tagintézményekből, nagyobb megyékben még megyei tagintézmény(ek) is van(nak). Szakértői bizottsági feladatot vidéken a megyei tagintézmény(ek) és a székhelyintézmény lát el. Mindez egyszerűbben azt jelenti, hogy SNI-t nem mindenhol, BTMN-t mindenhol meg tudnak állapítani. De tényleg csak akkor, hogy ha jól értem.
  • Részképesség-zavar: Ilyen például mindhárom disz. Akármilyen vizsgálat is készül a gyerekről, mindig felvesznek egy IQ-tesztet. Erre azért van szükség, hogy tudják, hogy a zavar vagy a nehézség az általános értelmi képességek velejárója-e vagy épp hogy nem. Ez azt jelenti, hogy az átlagos 90-110 közötti IQ-teszten elért eredmény alatt nem beszélhetünk részképesség-zavarról, átlagos és annál magasabb esetén viszont igen. (Az egy teljesen másik kérdés, hogy szerintem ez így eléggé félrevisz, ugyanis egy alacsonyabb IQ-teszten elért eredményt produkáló gyereknél is lehet arról szó, hogy csak a képességek egy részében van zavar, de ez már egy másik kérdés. Mint ahogy az is, hogy mennyi bajom van az IQ-tesztekkel, illetve az intelligencia meghatározásával.) Még egyszerűbben tehát diszes csak az lehet, aki okos. A disz pedig nem azt jelenti, hogy lusta, hanem azt, hogy nem állnak össze a dolgok. Nem tehet róla, összekeveri a betűket, nem állnak össze a betűk szavakká, mert sok közülük ugyanolyannak tűnik, nem tud kialakulni a számfogalom és/vagy a számtudatosság. Ettől még akár matekból vagy magyarból is lehet jó, hiszen csak egy részképesség zavarodik. Na!
Tehát okos, érzékeny és tudatos jelenlét mellet SNI-sből és BTMN-esből is lehet boldog ember, csak hát ehhez nem árt egy támogató, befogadó, toleráns társadalom.

És akkor most menjünk is vissza a törvénymódosításra.

A legtöbben, ha jól láttam, épp azon a részén akadtak ki, amin egyáltalán nem kellett volna kiakadni,  épp a diszeseket ugyanis ez a módosítás egyáltalán nem érinti. Diszesnek lenni tehát legitim maradt, ők továbbra is megkapják azt a segítséget, amire szükségük van.


A korábban BTMN-re tantárgyfelmentést kapó gyerekek viszont nem, ők ugyanis ezentúl fognak értékelést kapni azokból a tárgyakból, amikből korábban fel voltak mentve.Így viszont jó eséllyel rosszabb iskolákba kényszerülnek, rosszabb esetben idejekorán ki is esnek a közoktatásból, hiszen így hamarabb fogják elérni a 16 éves tankötelezettségi korhatárt, mint a 10. osztályt, ami persze szintén jóval korábbi időpont a kelleténél, de ezen már hőbörögtek eleget.

Ha pedig a BTMN-es felmentés ezentúl nem jár, akkor az jó eséllyel azt is jelenteni fogja, hogy a diszeket leszámítva SNI-t is ritkábban fognak adni. Legalábbis a kormányzati logika erre enged következtetni: drága és felesleges a nehezebben tanulók támogatása. Ezzel persze nem lesz kevesebb az SNI-s, csak az SNI bélyeg lesz kevesebb.

A hosszú távú cél egyértelműnek tűnik: tereljünk minél több diákot a szakgimnáziumokba, szakközépiskolákba és szakiskolákba. Az egyes iskolatípusok definíciója itt érhető el.

Ami miatt még jogosnak tűnik a hőbörgés, hogy míg korábban a fogyatékos gyerekek oktatását gyógypedagógus végzettséghez kötötte a köznevelési törvény, a módosítás értelmében ezt a kényszert megszüntették. De csak bizonyos tantárgyak esetében. És ez elég fontos. Tehát a "gyógypedagógus-kényszer" az alábbi tárgyak esetében szűnik csak meg: ének-zene, testnevelés, rajz, technika, etika és a különböző kerettantervekben tartalmilag ezekkel egyenértékű tantárgyaira is. Azon megint érdemes (lett volna) vitatkozni, hogy ez melyik fogyatékosság és melyik tantárgy esetén mit jelent, de itt megint nem arról van szó, hogy minden tantárgy esetében megszüntették volna a kényszert. Persze nekem fogalmam sincs, hogy egy gyógypedagógiában nem képzett tanár mit kezd majd az olyan nehézségekkel, amikre korábban gyógypedagógust alkalmaztak.

Ennek a módosításnak többek között olyan üzenete is van, hogy fölösleges a gyógypedagógia.

De azt is üzeni a kormány, hogy nincs láb, nincs csoki: ha nem lehet a padon feküdni, akkor megszűnik a hajléktalanság, ha betiltják a tűcsere-programot, akkor megszűnik az intravénás szerhasználat, ha átminősítik a szegénység kifejezést, akkor megszűnik a szegénység s végül, ha  megvonjuk a valamiért nehezen tanuló gyerekektől a támogatást, de legalábbis lehetőséget biztosítunk arra, hogy a szakszerű segítség elmaradozzon, akkor megszűnnek a valamiért nehezen tanuló gyerekek.

És hát ami még undorító és itt válik teljesen érthetővé a Taigetosz elnevezés, hogy a módosítás egyrészt megadja a lehetőségét annak, hogy a tranzitzónákban (tz) állatként bánjanak a gyerekekkel, illetve persze nem ezt írja, de az a mondat, amit Gyurkó Szilvia is kiemel, miszerint a tz-kben létrehozott iskola "eltérhet a magyar köznevelési intézményekre vonatkozó előírásoktól" szerintem egész sok lehetőséget magában rejt, pláne akkor, ha hiszünk illiberális kormányunknak, mely szerint a politikai korrektség megfoszt az innovatív gondolkodástól.

Szóval.

A 112 igennel szavazó érzéketlen majom igenis elmehet a jó büdös picsába, én pedig majd írok egy posztot arról, hogy mit gondolok a káromkodásról.

(A bejegyzés megírásához csomó segítséget kaptam, de részben közalkalmazottaktól, akik arra kértek, hogy ne említsem meg a nevüket, de a köszönet így is jár! Kép forrása)
Tovább

2017. június 1., csütörtök

Ősbizalom vs ősbizalmatlanság

Azt hiszem, mindig is tartottam kicsit a nagypapámtól.

Ennek egyik oka az lehetett, hogy gyerekkoromban - erős kefebajszának köszönhetően - mindig úgy adott puszit, hogy utána még napokig piros volt az arcom, a másik pedig, hogy mindig azt mondta, hogy a járdán középen menjek, ha ugyanis a szélére keverednek lépteim, akkor vagy egy parkoló kocsiba vagy egy lépcsőházba rántanak be.

Ennek közel 30 éve, de még mindig kínosan és rettegve ügyelek arra, hogy középen menjek. A félelmem attól, hogy esetleg elrabolnak, olyan nagy, hogy sokat álmodom ezzel még ma is és hát az sem titok, hogy a Soul Asylum egy szem slágerének (igazából megvan az egész albumuk) minden egyes képkockája a csontom legmélyére égett azzal együtt, hogy a Runaway Train egyébként jóval több társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, mint pusztán a gyermekrablásra, legújabban pedig Joey Salads társadalmi kampánya tölt el masszív szorongással.

De közben meg egész nyugodt tudnék lenni, hiszen a fentiek vagy térben vagy időben távoli történetek, de tegnap (remélem, ma tudom posztolni ezt a bejegyzést) épp Budapesten, épp viszonylag közel hozzánk próbálkozott egy csuklyás férfi azzal, hogy elcsábítson egy kislányt. Szerencsére sikertelen volt a terve, írja az index, de közben dehogy, semmi szerencse nem volt ebben, a kislány okos és talpraesett volt, elfutott, majd szólt a tanárainak, azóta pedig a férfi már a rendőrség kezén van.

A dolog azért különösen parás, mert ahogy Joey Salads is megmutatja az egyébként lehet, hogy megrendezett kampányában, hogy a szülői figyelmeztetés és nevelés ellenére is gond nélkül elmennek ovis gyerekek egy vadidegennel, ha az csokit, illetve ahogy az alábbi videó is mutatja, kutyát kínál.


Ha pedig jobban elmerülünk Salads munkásságában, akkor azt is láthatjuk, hogy nem csak a kisgyerekek, bárki megvehető, átverhető. És még ha Salads blöfföl is, kilenc évvel ezelőtt szemtanúja voltam annak, ahogy néhány kétségbeesett lány belefutott egy elég hülye helyzetbe. Törölték a repülőjáratot, amivel jöttem volna haza Párizsból, ott álltunk az akkor még igazán borzasztó Beauvais repülőtéren egy instant sátorban és vártuk, hátha mégis kitisztul az idő. Nem tette, viszont közben az előttem várakozó 16 körüli lányokat megszólította egy hapi azzal, hogy neki épp itt áll a lefüggönyözött furgonja, amiben ugyan nincsenek hátul székek, de hát Schengen, tudjátok, miért állítanának meg?

Simán elmentek velük annak ellenére, hogy próbáltam nekik szólni, hogy ti, izé, figyeljetek csak, azért ezt jól gondoljátok meg, az ilyen történetek szoktak bekerülni később a Fókuszba, sőt, azt hiszem, még a számomat is megadtam nekik, de nem hívtak. Most már bánom, hogy nem szóltam azonnal a rendőrségnek. Vagy legalábbis nem fenyegettem meg ezzel a hapit.

Olyan tehát mintha nem igazán lenne sem nekünk, szülőknek, sem a gyerekeinknek igazi eszközünk arra, hogy megvédjük őket, megvédjék magukat, megvédjük magunkat.

Jetzt hör ich sie! // Sie kommen! // Sie kommen dich zu holen. // Sie werden dich nicht finden. // Niemand wird dich finden! // Du bist bei mir. - üvölti a kiváló Falco a szintén kiváló Jeanny című számában, ami, ha zeneileg nem is akkora wasistdas, a szövegében, témaválasztásában még akkor is megkerülhetetlen, ha egyébként Falco maga nevetséges.


De persze nem kell a gyerekeket sem a nagypapámmal, sem pedig Falcoval paráztatni, de igenis tudatosítani kell bennük nagyon korántól, hogy kivel hova mehetnek, ki hogyan érhet hozzájuk, és hogy ha mégis valamilyen változás áll be abban, hogy ki megy értük az óvodába, iskolába, akkor azt nem egy ismeretlentől, hanem egy ismerőstől, mondjuk a tanárától fogják megtudni.

De a rendszert nem csak ezzel működtethetjük, hanem azzal is, ha mi is leszokunk arról, hogy idegen gyerekekkel cukiskodjunk, kaját csak akkor kéne merni adni bármelyik csorgónyálú gyereknek a játszótéren, ha annak a szülője is hozzájárult ehhez, már csak azért is, hogy a saját gyerekünkben tudatosítsuk, hogy ez a dolgok helyes menete.

Egy gyereknek pedig, aki intézménybe jár, tudnia kell, hogy kik azok, akik érte mehetnek, és persze lehetnek váratlan helyzetek, de azt is tudnia kell egy gyereknek, hogy olyan váratlan helyzet nincs, amiben olyan ember megy érte, akit nem ismer fel magától. Ne is hozzuk hát ilyen helyzetbe!

Nincs tehát az az ígéret, cuki kutya (ez tautológia lenne?), finom kaja, üdítő üdítő, ami a szülők tudta nélkül kerülhet a gyerekek közelébe. Ha ez mégis megtörténne, akkor a gyerekünknek meg kell tanulnia azt, hogy ilyenkor bizony nemhogy nemet kell mondani, de azonnal el is kell onnan jönni és szintén azonnal keresni kell valakit, akinek szociális referencia gyanánt lehet szólni.

Nade akkor, kérdezhetnénk teljes joggal, hol van itt a bizalom?

Hát hol? Sehol!
Veszélyes világban élünk, bízni pedig jó ideig csak abban lehet, akire mi, szülők azt mondjuk, hogy na igen, benne megbízhatsz!
Tovább

2017. május 25., csütörtök

Foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívák

Jajj, nem is tudom, hol kezdjem.

Mondjuk ott, hogy.

Szeretem az oxitocint, boldog vagyok a burokrepesztéstől, jó dolognak tartom az epidurális érzéstelenítést és a császármetszést, örülök, hogy vannak vizsgálati módszerek arra, hogy megnézzük, hogy jól van-e a baba az anyaméhben, végül fantasztikus, hogy van inszemináció és lombikprogram.


Persze, ezek nem feltétlenül szükséges beavatkozások, sőt, tudjuk jól, hogy a magyar szülészet mindenféle anyabarát okoktól mentesen széjjel van medikalizálva, aminek köszönhetően következtében jóval többször repesztenek burkot, adnak oxitocint és metszenek császárt a kelleténél, de attól még ezek legitim, létező, olykor sokat könnyítő, máskor életmentő beavatkozások.

Bár kibicként, férfiként, pszichológusként és apaként természetesen én is azt gondolom, hogy első körben ezek nélkül lenne érdemes nekimenni a szülésnek, és természetesen én is értem, hogy mennyire más a lombik és a szülés közbeni beavatkozások, előbbi ugyanis elég komolyan szabályozott és valami olyat helyettesít, pótol, kiegészít, ami máshogy tényleg nem menne, utóbbiak viszont megkönnyítenek valamit - hazai terepen legtöbbször sokkal inkább az orvosnak, mint a szülőnek.

Össze ezeket mégis azért hoztam/mostam, mert a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsorában lement hittérítő-bűntudatkeltő-szubtudományos maszlag (amiben arról beszéltek, hogy a lombikprogramban részt vevő sejtek emlékeznek a kémcső hőmérsékletére) összemosta a fejemben ezeket. Mert ugyanaz a bűntudatkeltés villant meg itt is, mint amit már gyakran láttam, hallottam, tapasztaltam a praxisomban mondjuk éppen a császármetszés kapcsán.

Hogy akkor ő jó anya-e. Hogy lehet-e rendben a gyereke.

Szóval.

Ha valaki ezek nélkül, természetesen is teherbe tud esni és tud szülni és még szeretne is, hát az essen teherbe és szüljön úgy.

De aki nem?

Annak ne is legyen gyereke?

A válasz nyilván az, hogy dehogynem, de közben azért mégiscsak bőven vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy aki akar, az teherbe is tud esni, Sárának is sikerült 80 évesen a Bibliában, Yoko Ono is terhes lett a cuki kis Sean-nal, pedig minden orvos azt tippelte, hogy nem lehet gyereke. És épp így a többi beavatkozással kapcsolatban is sokan meg vannak arról győződve, hogy azokra egy rendes asszonynak nem lehet szüksége.

Egészen egyszerű tehát a logika: nincs láb, nincs csoki!

Arról persze lehet beszélni, hogy a vajúdás közben oxitocint kapott édesanyák gyerekei 23%-kal nagyobb eséllyel fognak ágybavízelni öt éves korukban, a burokrepesztésből születő gyerekek 51%-kal nagyobb eséllyel kapnak rosszabb magatartásjegyet harmadikban, a lompikprogramban foganó gyerekek pedig agresszívabbak lesznek a párválasztásban.

De ha mindez igaz lenne, ha ennyire egyértelmű lenne az ok-okozati összefüggés, akkor tényleg kizárólag természetes úton lehetne foganni, terhesnek lenni és szülni. Sőt, akkor törvénybe kéne a természetességet iktatni. Alapba.

De tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg hideg van a kémcsőben, tényleg zavarja a magzatot az ultrahang, tényleg odabasz az oxitocin, tényleg felborítja a magzat normál tempóját a burokrepesztés és csomó hormontól elesik a császármetszéssel születő gyerek és mindennek tényleg hosszú távú hatása van.

Akkor mi van?
Akkor meg se szülessen?
Akkor vajúdjon 20 órát egy nő? Fájjon annyira, hogy elájul? Fogadjuk el, hogy a gyerek belekakált a magzatvízbe? Esetleg, hogy belehal mindkettő?

Nyilván megint elég egyszerű a válasz.

Mert nem minden a kémcsőben, a terhesség, illetve a szülés során dől el.

Talán az is fontos, ami aztán, az úgynevezett életben történik.

De épp az életről, az anyaméhen kívüli hosszú évekről (és persze az anyaméhen belüli hosszú hónapokról) és az azok során folyamatosan begyűjtött ingerekről, az úgynevezett szocializációról feledkezünk meg akkor, amikor ekkora hatást tulajdonítunk egy petricsésze hőmérsékletének.

Az a probléma, mondja Peer Krisztián a 42 című verseskötete kapcsán a terhes Alindának az Alinda című a műsor 17. percének felénél, hogy attól, hogy egy szülés, az nehéz és fájdalmas, attól még lehet, hogy hülye a gyerek.

És bár Peer Krisztián mindezt a könyvével kapcsolatban fogalmazta meg, de ennél fontosabb mondatot az egész foganás-fogantatás-, terhesség- és szülés-születésnarratívákkal kapcsolatban el se tudok képzelni.

Ugyanis nem lehet esetleg, hogy mindaz a sok tünet és probléma, amikről szó van, illetőleg amikről sokan oly nagyon szeretnek beszélni és írni, az nem a fenti beavatkozások, hanem a szülők nyakába pakolt elképesztő bűntudat következménye?

Hogy nem egyáltalán nem biztos, hogy azért lesz egy gyerek problémás, mert oxitocint kapott, hanem mert szülőként ráparázunk arra, hogy oxitocint kapott. Szóval valamiért életben tud maradni egy olyan narratíva, amely jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az első kilenc hónapnak, mint az utána következő éveknek.

És ez azért elég nonszensz.

És mivel egész más okokból, de hasonló eredményre jutott a fáznak-a-sejtek-a-lombikban bullshit kapcsán először Kiss Noémi író, majd egy hétre rá, épp tegnap, Boér Katalin, pszichológus már megnyugtató longitudinális vizsgálatokra is hivatkozik, ezért nekem a fentieken túl mindössze annyi mondandóm van, hogy aki az említett beavatkozások, de főleg a lombikprogram ellen beszél, az cinikus, kicsinyes és gonos.

Mert persze, aggódjunk csak a kis gecik miatt, de magyarok milliói tényleg fáznak.

És erre garantáltan emlékezni fognak, nem csak sejtszinten.

Tovább
Üzemeltető: Blogger.