>

2019. december 4., szerda

Parainesis minden diákhoz és szülőhöz

Aki már hallotta Vekerdy Tamást az oktatás kapcsán megszólalni, az biztos azt a mondatát is hallotta, amit ő Mérei Ferenctől hallott, hogy ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.

Én elég sok Vekerdy beszélgetést néztem már meg, szóval ezt a mondatát már egész jól tudom utánozni, ha összefutunk, és megkérsz, meg is mutatom.

Nade most, hogy kijöttek a PISA-eredmények, arra gondoltam, hogy ezt a menekülés-dolgot át kellene gondolni.



Mert igen, javulás van, ez tény, de mind a javulás mértéke, mind pedig az elért eredmény erősen elmarad az OECD-országok átlagától.

Igen.
Ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.
I couldn't agree more.

De ahol terrorizálnak, ahol megaláznak, ahol bullyingolnak, ahol lexikális tudást átadnak ugyan, de hasznosíthatót nem, ahol nem érted, mit miért tanulsz, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol garantált a szar PISA-eredmény, ahol a leszakadók csak még jobban leszakadnak, ahol fenyegetnek, ahol csak népdalokat tanulsz, ahol osztályozzák a készségtárgyakat, ahol már alsóban is osztályoznak, ahol megijedsz, mert annyira hangos a csengő, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol szorongsz, ahol félsz, ahol inkább csak elbújnál, ahol a NAT fontosabb, mint te, ahol nem lehetsz fáradt, ahol a szülőket gyerekszerepben tartja a rendszer, ahol nincs döntési jogod, felelősséged viszont igen, ahol úgy érzed, nem rád szabták a rendszert, hanem téged próbálnak átszabni, hogy beleférj a rendszerbe, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol van tornasor, ahol lappangva kúszik beléd a feszültség, de nem érted, miért, mikor, honnan, ahol nem számít a véleményed, ahol nem lehet véleményed, ahol nem az életre, hanem az iskolára készítenek fel, ahol szó sincs rejtett tantervről, ahol a merevség az érték, nem pedig a rugalmasság, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz érzékeny, csak puha, ahol nem lehetsz fáradt, csak lusta, ahol nem lehetsz rosszkevű, csak motiválatlan, ahol nem lehetsz csalódott, csak agresszív, ahol nem lehetsz frusztrált csak erőszakos, ahol nem lehetsz más, csak ugyanolyan, ahol nem lehetsz különleges, csak lázadó, ahol a teljes személyiségedet jellemzik, sosem csak az adott cselekvésed, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz introvertált, csak depressziós, ahol nem lehetsz eleven, csak hiperaktív, ahol nem lehetsz szabályokhoz ragaszkodó, csak aspergeres, ahol nem lehetsz szerelmes, csak bamba, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol azt érzed, hogy a terhek nagyok, hogy nem rád vannak szabva, de azért rád szabják, ahol mindig csak egy megoldás van, ahol nincsenek alternatívák, nincsenek álláspontok, nincsenek vélemények és véleménykülönbségek, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!


Ahol oktatják a hazaszeretetet, ahol lőteret akarnak a sportpályán, ahol előbb vezetik be a napi öt tornát, minthogy megnéznék, hogy van-e elég sportolási lehetőség vagy sportoláshoz értő pedagógus, ahol mindent áthat a verseny, de a kooperáció szinte semmilyen szerepet nem kap, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol indokolatlanul elfáradsz a nap végére, ahol nem egyértelműek a követelmények, ahol túl nehéz a hátizsák, ahol túl sok az óra, ahol az irodalom még mindig kronológiai haladást jelent, ahol nem érnek össze a tantárgyak, ahol az informatika kockás papíron zajlik, ahol a matematikatanítás nem a megértést, hanem a magolást célozza, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol nem tudsz meg semmit magadról, ahol nem lehet érzésekről és változásokról beszélni, ahol nem tanulsz meg viszonyulni magadhoz vagy másokhoz, ahol nem tanulod meg elfogadni a konfliktusokat, elviselni a kudarcot, ahol nem áll össze a kép, hogy miben vagy ügyes és miben nem, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol fogalmad sincs, mi történik a testeddel, ahol nem tanulod meg kezelni a visszautasítást, elutasítást, ahol le kell dolgozni a szombatot, ahol ott a pártpolitika az iskolában és a tananyagban, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

És persze.

Ahol untatnak, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Már csak egy kérdés van.

Hova.

Még Budapesten csak-csak, de az alternatívokba csak vérségi alapon lehet bejutni, a maradék helyre pedig keményebb a licit, mint Ed Sheeran cipőfűzőjére, vidéken pedig teljesen esélytelen a váltás.

Szóval mégis hova meneküljön a felső ezerötszáz alatti tömeg?

Külföldre?
Kiürülne az ország.

Nem lenne végre itt az ideje annak, hogy megnézzük, mi történik az oktatásban a haladó országokban? Hogy ott hány százalékát fordítják a GDP-nek oktatásra?

De hát nem kell megnézni. Mert már látjuk. Mert már tudjuk.

Csak nem követjük.

Itt nem koncepciótlanság van, itt ez a koncepció.

Itt a butítás a koncepció.

(A képet Radó Péter oktatáskutató tette ki a Facebookra.)
Tovább

2019. december 1., vasárnap

Férfiügyek

A nők hátrányos helyzetű csoport, a nőket a férfiak elnyomják, a nők egyaránt áldozatai a jóindulatú és az ellenséges szexizmusnak, a nők végzik a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka oroszlánrészét, ha nem az egészét, a nők feladata a gyerekek és az idős rokonok gondozása is, a nők csak fogyjanak le szépen a szülés után, a nők élete drágább, hiszen a nőknek szánt termékek drágábbak, a nők higiéniai és piperecuccai szintén drágábbak, a nők kevesebb fizetést kapnak ugyanabban a pozícióban, a nők erősebb anyagi függésben élik az életüket, ezért nehezebben is tudnak leválni, elválni, ha éppen úgy adódik vagy úgy adódna, a nők lassabban haladnak a munkahelyi ranglétrán, a nők bizonyos szint fölé nem jutnak a munkahelyi hierarchián, a nőket a munkahelyeken kizsigerelik. A nőket stírölik, a nőknek utánuk füttyögnek, alájuk nyúlnak, megmarkolják a feneküket, mellüket a tömött villamoson, a nőket megerőszakolják vagy molesztálják a futópályán, bármiben is, bárhol is vannak. A nőknek szégyenkezniük kell, ha pasizni akarnak, ha nem akarnak pasizni, ha menstruálnak, ha kicsi a mellük, ha nagy a mellük, ha izzadnak, ha szőr van nekik ott, ahol a férfiak szerint nem kéne, a nő egy pulzáló húsdarab. A nők hisztisek, nyafognak, nem áll össze nekik a kép, fáj a fejük, uralkodni akarnak a férfiakon, pénzéhesek, butábbak, nem tudnak vezetni, de ha azt tudnak is, parkolni biztos nem, a nő gyenge.

És még biztos csomó minden.

És ezeket rendre le is szoktam írni. Mert azt gondolom, hogy ez, mármint a fenti felsorolásban szereplő tételek rettenetesen igazságtalanok, méltatlanok, feleslegesek és károsak. De mindezzel együtt is léteznek, méghozzá sok-sok ember fejében.

Persze, mi mind kivételek vagyunk, de ha tényleg mind kivételek lennénk, akkor a nők a férfiakkal egyenlőek lennének. Ha mi mind kivételek lennénk, akkor nem halna meg heti nagyjából két nő Magyarországon párkapcsolati erőszakban.

De meghal.
De alájuk nyúlnak.
De kevesebb fizetést kapnak.
De, de, de.

Lehet szépíteni, meg engem és a feministákat lefeminácizni, lehet mindenfélét, de ezek a dolgok attól még vannak. És ezek a dolog bizony nagyon súlyosak, amiken nagyon jó lenne nagyon gyorsan változtatni.

Én pedig olykor megkapom, hogy arról miért nem írok, hogy férfinak lenni milyen nehéz.

GIPHY
Hát nekem erre, a fenti gifen kívül két válaszom van.

Az egyik, hogy hát mert annyira azért nem lehet nehéz privilegizáltnak lenni, a másik, hogy hát milyen igaz is, tényleg nem szoktam arról írni, hogy a férfiaknak milyen nehéz.

Részben azért sem, mert férfiként nyilván én is azonosulok azzal a társadalmi elvárással és nyomással, hogy a férfi mindent kibír, a férfi erős, a férfi bírja.

De közben ez az elvárás megbénítja a férfiakat a pszichológiai fejlődésben, a maszkulin ideológiának áldozatai a férfiak is, a sok háború, erőszak, bullying, alkoholizmus, fehér- és kékgalléros bűnözés mind a maszkulin ideológia szerves következményei, amik sorra döntik különböző szív- és érrendszeri megbetegedésekbe, májzsugorodásba és daganatos betegségekbe, majd a halálba a férfiakat. A férfiaknak ambiciózusnak kell lenni, lapátolni kell haza a pénzt, nem szabad érzelmeket átélniük, azokat kimutatni, nem hibázhatnak, nem szabad feladniuk, a férfiak legyenek erősek és kitartóak, a férfiaknak kezdeményezniük kell, a nőket meg kell hódítani és mindenhova meg kell őket hívni, a férfiaknak bírniuk és akarniuk kell a szexet, a férfiaknak a méretük a lényeg, a férfiak csak szórják a spermát, de aztán a terhességbe, szülésbe, szoptatásba, gyereknevelésbe bele ne szóljanak, a férfiak csak focizzanak a gyerekekkel, a férfiak csak tartsák egyben a családot. A férfiaknak érteniük kell a kütyükhöz, a szereléshez, a férfiaknak érteniük kell a matekot és a kocsikat, de persze közben legyenek gyengédek, érzékenyek, figyelmesek, érdeklődőek, kíváncsiak, türelmesek, nem is sorolom tovább.

Ha választhatnék, nem lennék sem férfi, sem pedig nő, mert ez őrület.

Viszont úgy alakult, hogy nem kell választanom, férfi vagyok, és úgy alakult, illetve azért kicsit úgy is alakítottam, alakítottuk, hogy attól, hogy férfi vagyok, még nem kell olyan férfinak lennem, akinek ennyi mindent kell csinálnia, lehetek olyan férfi, amilyen lenni szeretnék, és azt hiszem, a feleségem is olyan nő lehet, amilyen nő lenni szeretne.

Nincsenek korlátlan lehetőségeink, vannak bizonyos adottságaink is, de a társadalmi elvárásoknak azért nem felelünk meg minden tekintetben. Illetve máshogy rendezem a szavakat. Nem a társadalmi elvárásoknak felelünk meg, hanem igyekszünk saját magunkból és a másikból kiindulva szervezni folyamatosan változó önmagunkat.

De kicsit azért nem az van, hogy a nők listája nincs tele buta és nevetséges sztereotípiákkal, a férfiaké meg igen?

De nem tudom, sokszor visszaolvastam a felsorolásaimat, meg végiggondoltam a saját és férfitársaim életét, és nehéz, nehéz, tényleg, de nem úgy, nem annyira és nem annyiszor, mint a nőké.

Hát ezért nem írok annyit a férfiügyekről. Ezért nem írok annyit arról, hogy nekünk milyen nagyon nehéz, mert tényleg azt hiszem, hogy annyira azért nem nehéz.

Ha a férfiak csak egy egész kicsit tudnának és mernének többet beszélni az érzéseikről, ha csak napi kétszer két percet beszélnének arról, hogy milyen is nekik egy-egy napjuk (nem csak arról, hogy mi történt velük), biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebb dolguk lenne. Dolgunk lenne.

Még annál is, mint amilyen most.

Mert bizony szerintem az van, hogy a férfiaknak rossz, mert van ez a csomó macsó elvárás. De ezek miatt nem lesz rosszabb férfinak lenni, mint nőnek, ezek mintha kicsit önmagukban, nem pedig relatíve lennének. De a nők helyzete a férfiakénál rosszabb, a férfiakhoz mérten rosszabb, így, viszonyítva, és ez már önmagában is egy borzasztóan macsó premissza.

Pedig nem vagyok férfigyűlölő.

De hát ez van, a férfiak életét a férfiak teszik tönkre, és nincs mit tenni, a nőkét is*.

*Persze nem mind és nem mindegyikét.

Tovább

2019. november 21., csütörtök

Önismeret

Megnéztem Orvos-Tóth Noémit az Elviszlek magammal című műsorban, amiben előkerült az önismeret kifejezés is, azzal kapcsolatban pedig az, hogy na, az nem nagyon van. Nem alakul ki, nincs idő vagy pénz arra, hogy az ember foglalkozzon vele, pedig elég lenne csak naponta annyit gondolkodni és reflektálni naponta magára, mint amennyit fogmosással töltünk.

Az nem kerül elő a beszélgetésben, hogy sokan nem mosnak fogat, nemhogy napi kétszer, de napi egyszer sem, de ettől még persze tényleg elég lenne annyit foglalkoznia a fogainkkal, mint amennyit magunkkal, a fogak a lélek tükre, de lehet, hogy az a szem, mindegy is, napi 2x2x2 perc nem a világ vége, és az önmagunkkal való foglalkozáshoz még külön eszköz sem kell, utazni sem kell hozzá, így tehát az maximálisan helyi, környezettudatos és fenntartható.

Arról nem is beszélve, hogy hosszú távon azért az önismeret elég jól megtérül.

Így aztán már csak két dolgot kell kitalálni, az egyik, hogy mikortól érdemes ezt a dolgot, mármint az önismeretet elkezdeni, a másik, hogy mit is jelent az önismeret.

Az első kérdésre a válasz elég könnyű. Azonnal. És egyből.

De vehetem kicsit bonyolultabbra is, a pszichológiai énünk úgy nagyjából három év alatt születik meg, legalábbis a magyar származású Margaret Mahler szerint, akiről teljesen véletlenül néhány bejegyzéssel ezelőtt egy teljesen másik kontextusban már írtam. A Schönberger Margit néven született pszichológus szerint a folyamat pedig összesen hat állomáson keresztül ér révbe, az egyes szakaszoknak pedig fantasztikus nevei vannak, ilyeneket kell elképzelni, hogy autisztikus fázis, meg szimbiotikus fázis, aztán a folyamat az individualitás megszilárdulása és az emocionális tárgyállandóság kezdetei szakasszal ér véget.

Akkor megszületik a pszichológiai énünk.

Amivel két dolog is egybeesik.

Az egyik, hogy a gyerekek akkor kezdenek el óvodába járni, a másik pedig, hogy a mentalizáció képessége, az, hogy el tudjuk képzelni, hogy a másik mit miért tesz, szintén nagyjából ekkor kezd kialakulni.

Na, és akkor érdemes belevágni az önismeretbe, illetve annak fejlesztésébe.

Nyilván addig se remeteként él az a gyerek, szóval szocializáció, meg ilyenek addig is történnek vele, de ő, mint önálló individuum, vagy mint önálló szubjektum, esetleg objektum, aki nem egyenlő sem testileg, sem érzelmileg, sem kognitív vagy viselkedéses szinten az anyukájával (és/vagy apukájával, de mi, ugye, azért zömmel kimaradunk a fejlődéspszichológiai tananyagból), s aki ennek a tudásnak azért valamelyest még birtokában is van (ha tudatában nem is mindig), addig nem nagyon létezik.

Három éves korára tehát megszilárdul a gyerek individualitása és kezdetét veszi emocionális tárgykonstanciája. Az elég bonyolult megfogalmazás mögött mindössze annyi van, hogy eddigre már viszonylag stabil elképzelése van az anyjáról és talán az apjáról és saját magáról is.

Így.

Most pedig akkor nézzük szépen azt a napi négy percnyi önismeretet, amit a családi rendszerben lehet használni, s amit egyébként az intézményrendszer is vígan használhat(na).

Kezdjük azzal, hogy van néhány kérdés és szülői jelenlét, amit mindig, minden korcsoportban, még (!) csecsemőkorban (!) is lehet használni. Ezek az alábbiak:
  • Hogy érzed magad?
  • Mit érzel?
  • Sajnálom.
  • Ne haragudj.
  • Jajj, nagyon megértelek.
  • Igazad van.
  • Ölelés
  • Szeretet és elfogadás biztosítása
Aztán óvodától fölfelé jöhetnek ezek:

  • Hogy érezted magad az óvodában? Kivel játszottál délután, amikor lementetek a kertbe/udvarra? (A Milyen volt az óvodában? kérdés feltétele indifferens a gyerek számára, ennél jóval konkrétabb kérdéseket kell feltenni.)
  • Ízlett az ebéd? (Arra úgysem szoktak a gyerekek emlékezni, hogy mi volt ebédre, így azt fölösleges megkérdezni, annál is inkább, mert általában ki is szokták írni előre, hogy mi lesz reggeli-ebéd-uzsonna, kalóriával, allergénekkel)
  • Hú, nagyon hiányoztál.
  • Látom rajtad, hogy rossz kedved van, meg tudod fogalmazni, hogy miért vagy ilyen szomorú?
  • Mitől éreznéd magad jobban?
  • Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, amíg megnyugszol?
  • Gyógypuszi?
  • Nagycsoporttól felfelé lefekvéskor be lehet vezetni azt a rutint, hogy mindenki (beleértve a szülőket is) mond három jó és három nehéz dolgot aznapról. Vissza is lehet kérdezni, hogy miért volt jó élmény a jó élmény és miért volt nehéz a nehéz élmény.
  • Ha a gyerek mesél valami rossz dolgot, akkor ne próbáld feltétlenül megoldani helyette, fogadd el az érzését, majd próbáld meg rávenni a gyerekedet arra, hogy keressen valami pozitívat abban a nehéz élményben.
  • El lehet kicsit meséltetni a gyerekekkel azt is, hogy milyen mesét néztek, mit játszottak a számítógépen, mit olvastak, de nem csak ez az érdekes, hanem az is, hogy mindezeket miért szeretik, mit jelentenek ezek az élmények nekik. Harry Potter? Oké, de mi tetszik benne? Ha a Harry az osztálytársad lenne, barátkoznál vele? Brawl Stars? Oké, de mi tetszik benne? Melyik a kedvenc karaktered? Állatkert a hátizsákban? Oké, de mi tetszik benne? Ki a jobb fej, a Martin vagy a Chris? Az? Na, azt már nem! Ki mutatta neked? Be se linkelem.
  • Ha van egy intézményi konfliktus, akkor végig lehet együtt gondolni az alternatív megoldási lehetőségeket.
És lehet gyakorolni, kis korban gyakoroltatni mindenféle, önmagunkra vonatkozó pozitív üzeneteket is.

Így.


Egyébként meg nem muszáj ám mindig beszélni, van, hogy elég a jelenlét, a tartalmazás*, az érzelmi megtartás.

Idővel és az önreflexió kialakulásával pedig jöhetnek a nehezebb feladatok, amibe már beletartozik a felelősség felvállalása is, a következmények megjóslása és mondjuk a mások elfogadásának gyakorlása. Ezeket pedig nem csak a gyereknevelésben, hanem baráti, sőt, párkapcsolatokban is lehet alkalmazni.

De egyébként meg nehogy bárki is azt higgye, hogy ezeket mi is mind csináljuk, estére mi is hullafáradtak vagyunk, a napi rutin minket is felőröl.



És akkor szóval mi is az az önismeret?


Hát az,

  • amikor ismerjük magunkat,
  • amikor tudjuk, mit miért teszünk,
  • amikor felismerjük az érzéseinket,
  • amikor elfogadjuk magunkat. Hibáinkkal együtt,
  • amikor tudjuk, miben vagyunk ügyesek és miben nem,
  • amikor meg tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk. És amikor ez a vágy valamennyire azért a valósággal is kapcsolatban van,
  • amikor tudunk kompromisszumot kötni,
  • amikor tudjuk, hogy mi szól rólunk és mi nem, tehát amikor nem veszünk mindent magunkra
  • amikor értjük a családi mintázatokat,
  • amikor merjük magunkat vállalni, merünk.
Jól látszik hát, hogy az önismereti munka komplex és sokáig tart, annyira, hogy sosincs vége. Mi, emberek ugyanis olyanok vagyunk, hogy folyamatosan változunk, a megváltozott önmagunkat pedig éppúgy meg kell ismernünk, mint ahogy azt tettük a korábbi önmagunkkal.

Ez egyébként pszichoedukációs sorozatunk második része, az első rész itt olvasható.

*A belinkeléshez egy másik Apapara-poszt tartozik, ami egyébként releváns is, de a hozzá tartozó komment egészen különösen jól passzol a tartalomhoz (nem)

Tovább

2019. november 18., hétfő

Mennyire kell komolyan venni egy gyereket?

Semennyire, hisz gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!

Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.

Mert nem is mindig gyerek, meg néha viszont kicsit azért mégis hülye az a gyerek. Vagy felnőtt. Nem bántóan, meg nem rosszindulattal, de azért kicsit az, nem? Olyan kis kedvesen.

Szóval valahogy azt mondanám, hogy komolyan kell venni mindent, amit egy gyerek mond, de csak azért, mert ő komolyan mondja. Feltéve, hogy komolyan mondja. De közben mi mégiscsak felnőttek vagyunk, csomó dolgot meg felnőtt fejjel egyszerűen nem lehet komolyan venni. És nem is kell.

De nem is rólunk szól az, amit ilyenkor komolyan mond, hanem róla. Nem kell tehát relativizálni. Az ugyanis a gyereket aligha érdekli, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen csuda okosak. Hogy a körülötte lévő felnőttek milyen jól elhelyezik a reális-irreális dimenzióban a gyerek komolyan vett, komolyan mondott és komolyan gondolt dolgait.

Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?

Hát szerinte meg érdemes.

És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.

Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.


Már csak azt kellene tudni, hogy melyik Gyalog-galopp szereplő a felnőtt és melyik a gyerek ebben a hibátlan gifben. Merthogy mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza, övék a jogok.

Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?

És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.

Szóval akkor a sorrend.

Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.

Gyerekjáték.

Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.

A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.

Mutatom is.


Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.



Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.

A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.
Tovább

2019. november 9., szombat

A parentista

Heidi Murkoff.
Fogalom.
Ha a neve nem is, a könyvei igen.
Amiből egyébként nincs olyan sok, de amit írt, azt annyian vették meg, hogy csuda. Az eredetileg 1984-es What to Expect, When You're Expecting például 2008-ig 14,5 millió példányban fogyott, most pedig a magyar nyelven Az a 9 hónap címmel megjelent könyvet Murkoff most teljesen átdolgozta, az Alexandra Könyvesház pedig újra kiadta, itt meg is lehet rendelni, én pedig hétfőn a Gerbeaud Kávéház mélyvörös bőrfoteljében pszeudo-Neóként ihattam Heidi Morpheus szavait, aki most volt először ebben a régióban.


A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.

No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.

De leginkább megenged.

És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.

Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.

Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.

Vissza viszont a beszélgetéshez.

Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.

És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.

És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.

Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.

Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.

És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.

Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.

Ám legyen.

Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.


Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.

De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.

Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.

Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.

Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.

Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.

Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.

Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.

Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.


És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.

A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.


És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt

  • A fotókat (kivéve a filmből kivágottat) Stoffel Ádám készítette
  • Heidi Murkoff Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Alexandra Kiadó Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Moobius Könyváruház Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
Tovább

2019. október 30., szerda

Véres valóság

Néhány évvel ezelőtt láttuk a Trafóban a Soharóza Tabu kollekció című darabját, ami csomó olyan témával foglalkozott, ami, nos, tabu. És hát a Trafó közönsége azért elég edzett, de amikor az előadók szép fehér ruháján úgy nagyjából puncimagasságban megjelent egy piros paca, akkor azért sokan felszisszentek.

Na, ez azért már sok, ezt azért már nem kéne.


Hát tényleg nagyon durva volt.
Mármint a szisszenés.

Mert a menstruáció bemutatása esztétikus volt, művészi volt, természetes volt. Undorító és sok viszont nem volt. Mert valami olyat mutatott be, ami a legtermészetesebb és leghétköznapibb velejárója egy egészséges női létnek.

Egyébként meg nagyjából mindegy, hogy a menstruáció tényét és magát a jelenséget bizonyos emberek undorítónak tartják-e vagy sem, mert a menstruáción ez nem fog különösebben változtatni.

Mármint a megítélésén igen, de azon nem, hogy a nők bizony menstruálni fognak. Méghozzá nagy átlagban havonta. Ami azt jelenti, hogy havonta néhány napon keresztül véreznek. Úgy 35-40 éven keresztül.

De azzal a vérrel valamit tényleg kezdeni kell, mert az azért fura lenne, ha csak úgy csordogálna a lábukon, miközben tanítanak, hajat vágnak, tárgyalnak, főznek, sportolnak, takarítanak, veszekednek, alszanak, sminkelnek, lyukasztanak a buszon, gyereket nevelnek, Facebookoznak, ilyenek.

Nem tehetnek ők erről, nem direkt csinálják, nem a férfi nemnek akarnak ezzel rosszat, ez egyszerűen hozzátartozik a dologhoz, ha már egyszer úgy adódik, hogy az ember éppen nő. Mégis, minden egyes hónapban bünteti a férfiak uralta társadalom a nőket azzal, hogy undorítónak tartja a menstruációt és azzal, hogy komoly költségekbe veri a társadalomnak úgy nagyjából a felét.

De vajon mennyire ismerős az emberek számára a menstruációs szegénység? Vagy ha nem is az átlagemberek számára, de mondjuk azon képviselők számára, akik leszavazták azt a kezdeményezést, hogy kisebb legyen a női egészségügyi termékek áfája? Mert bizony komoly mennyiségű ember számára komoly anyagi gondot okoz havonta a menstruáció! Mert konkrétan nem tud dolgozni vagy iskolába menni, mert nincs pénze betétre, tamponra, az olcsó vatta meg átázik, beleragad a szőrbe!

Mégis hogy a francba lehet, hogy a sertéshús áfája kisebb, mint a betété, tamponé?



De tényleg!

Állandóan azt papoljuk, hogy a nők így, meg a nők úgy.
De akkor miért nem kezdjük el őket végre egyenrangú állampolgárokként kezelni?
Mikor jutunk túl azon, hogy elítéljük a nőket azért, mert véreznek?
Vagy ez egy evolúciós harag, amiért már megint nem szültek nekünk?

Nőjünk már végre fel!

(Egyik kép forrása és a másiké)
Tovább

2019. október 26., szombat

Birtokba vétel


- Azonnal visszateszed azt a csokit!
- Nem! Akarooooom!


Szigorú tekintet az egyik oldalon, kétségbeesett kiabálás a másik oldalon, a csemegepultos azzal a lendülettel fordítja a tekintetét jobbra, amellyel én balra. Így végre pont egymásra nézünk. Kicsit ingatom a fejem, jónapot, tíz dekát kérek abból a sonkábólKicsit ingatja a fejét a pultos is, jónapot, kicsit hosszabb lett, maradhat? Persze, tizenkettő is jó, de miért ingatta a fejét? Ilyet megengedni a szülővel szemben, hogy akarom! Más valamit parancsol még? Nem, köszönöm.

Hát így.
Az egyik ezen hőbörög, a másik azon.

A gyerek a csokit kéri, az anya meg azt, hogy a gyereke inkább majd vacsorázzon.
Szerintem lehetne halkabban is kérni azt a terméket, a pultos szerint jár a tisztelet az anyának.
Sem a pultosnak, sem pedig nekem nincs sok fogalmam a teljes kontextusról, de ítélkezni, na, azt nagyon tudunk.


Mintha ő mindig tisztelettel bánt volna a szüleivel, mintha én még sosem kiabáltam volna a gyerekeimmel. Mintha ő sosem kiabált volna a gyerekeivel, mintha én mindig tisztelettel bántam volna a szüleimmel. Mintha bármit is tudnék a csemegepultos csemegepulton kívüli életéről, mintha a csemegepultos bármit is tudna a csemegepulton kívüli életemről.

De nem is ez a lényeg ebben a történetben, hanem az, hogy rá kellett jönnöm, hogy én legalább annyira jogosan ingattam a fejem, ahogy a csemegepultos, pedig elsőre még teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a pult két oldalán álldogálva nem is lehetünk más állásponton: a gyerekkel bizony nem szabad ilyen hangon beszélni.

De mégis mit rontottunk el?

Miért kiabál az anya a gyerekével és miért kiabál a gyerek az anyukájával?
Abba most nem is mennék bele, hogy ott volt egyébként egy apa is, de ő jól láthatóan kivonta magát a helyzet alól, de hát már ez is ítélkezés, igazából fogalmam sincs, az általam látott pár másodperc előtti években és az azóta eltelt órákban milyen szerepet töltött be.

Szóval mintha a gyerekek úgy nőttek volna a szüleik fejére, hogy közben a szülők még mindig szeretnének a gyerekeink fején trónolni. És hát miért ne akarnának a gyerekek uralkodni, ha egyszer azt látják a szüleiktől, hogy azok is uralkodni akarnak.

No de ha kirántanánk a szőnyeget a rendszer alól, és szakítanánk végre az uralkodási lázzal?

Tegnap hallottam, ahogyan a lányom óvónője beszél a gyerekekkel. Épp készültek kimenni a kertbe, de még nem ért le mindenki a lépcsőn, ez viszont az elől álló gyerekeket nem különösebben érdekelte, mentek volna már előre.

És akkor az óvónő megszólalt.

Azt mondta, hogy Várjatok, még nem érkezett le a mindenki a lépcsőn.

Nem nagy dolog.
De az már igen, ahogyan a végtelen szelídség és lágyság keveredett az empátia jelzésének tökéletes képességével, miközben meg ott volt a szele a határozottságnak, de belülről jövő szeretetnek is.

Egy dolognak viszont nyoma sem volt.
Najó.
Kettőnek.
Az uralkodásnak és az agressziónak.

A gyerekek tehát vártak, édesen, mosolyogva, aztán leérkezett az utolsó gyerek is, akkor meg kimentek. Felszabadultan, de nem túlszabadultan.

Mert nem volt mi alól kiszabadulni.

Persze ez a bejegyzés nem a vásárlási élményeimről szól, de nem is a lányom óvodájának reklámozásáról, hanem arról, hogy nem kell folyton kifejeznünk a gyerekeink felé, hogy birtokoljuk őket.

Imagine no possessions


A Lennon persze csak eufemizál a következő sorban, I wonder if you can, haha, mintha ez csak egy szelíd rácsodálkozás lenne. Lószart. Lennon pontosan tudta, hogy ez nem fog menni, csak hát ez egy optimista dal.

De akkor legyünk mi is optimisták.
Vagy ha nincs optimizmusra különösebb okunk, akkor legalább csak nézzük végig a mondatainkat, amiket a gyerekeinknek mondunk, és egy mobilapplikáció segítségével strigulázzuk az uralkodásra, birtoklásra utaló helyzeteket. (Itt természetesen nem a konnektorba nyúlás vagy az autópályán való átszaladás tiltásáról van szó.)

Másnap pedig próbáljuk ki ezek nélkül.

Aztán pedig lássunk csodát.

Persze, mondhatod, hogy csak álmodozom.
De azért egy próbát megér.


(A bejegyzés elején levő párbeszéd szereplőitől ezúton is elnézést kérek, amiért ennek a bejegyzésnek a főszereplőivé tettem őket. Remélem, átjön, hogy semmi rossz szándék nem volt bennem. És nem. Szó sincs arról, hogy amatőr természetbúvárként minden pillanatban ihletet gyűjtenék a blogomhoz.)

(Kép forrása: youtube)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.