2018. szeptember 14., péntek

A szülőségről

Nekem a szülőség most éppen semmilyen, mert a gyerekeim épp intézményekben vannak, illetve nem, ez csak akkor volt igaz, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, most még alszanak, de mondanivaló szempontjából a helyzet ugyanaz, gondolok rájuk most is, gondoltam akkor is, nyilván, még hát épp úgy adódik, hogy róluk írok, de azért ilyenkor legtöbbször elsősorban valami másnak érzem magam, mint szülőnek. Mondjuk amikor elkezdtem, akkor leginkább éhesnek éreztem magam, aztán egy kicsivel később meg pszichológusnak, most meg, mitagadás, kicsit álmosnak.

Egyébként meg azért, lássuk be, tényleg elég fárasztó és drága mulatság a szülőség amellett, hogy isteni is, meg egész életre szól, meg nem is sorolnám.

De ajánlani, ajánlgatni nem fogom senkinek sem.

No, nem azért, mert valaha is megbántam volna a szülőséget, hanem azért, mert mindenki akkor csinál gyereket, amikor akar és akkor, amikor tud.

Nekem pedig ehhez az ég világon semmi közöm.

Ha pedig majd a gyerekeim olyan korba kerülnek, amikor már lehet gyerekük, akkor sem fogom bennük kelteni a bűntudatot. Majd lesz gyerekük, ha lesz gyerekük. Ha meg nem lesz, akkor nem lesz.

Azt viszont tudjuk, hogy országunk vezetői ezt nem így gondolják, és igazából azt is tudjuk, hogy az Apapara szerkesztősége viszont igen, írtunk is erről már többször (például itt és itt), de most eljött az idő, hogy újra írjunk.

És egyébként, be kell ismernem, határozottan fejlődik a rendszer kommunikációja. Persze, azért ez nem mindenkire igaz, egyesek egyre hangosabban szeretik kiemelni a vélt összefüggést a gyerekvállalási hajlandóság és menekültekkel kapcsolatos álláspont között, mások pedig masszív nyomasztással és szociohorrorral buzdítanak védekezés nélküli szexre, de közben vannak olyan hangok is, mint például olykor Novák Kataliné, aki a Családok Éve Program jegyében, gondolom, súlyos forintmilliókért legyártatott egy filmecskét, amitől a gyerekcsinálási hajlandóság növekedését reméli.

A film elsőre megható is, vicces is, cool is, könnyed is, hipszter is, trendi is, 21. századi is, épp olyan, amilyennek lennie kell.

De valami azért csak birizgálja az ember tarkójának szegletét, miközben nézi. Olyannyira, hogy aztán megnézi újra és újra, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az az érzés, ott a tarkója szegletében nem is a tarkója szegletében van, hanem az egész fejében és nem is birizgálás, hanem masszív zsibbadás.

Nézzük hát a filmet.


És ha megvolt egyszer, hát legyen meg újra.


Mert igen, másodikra már tuti átsüt az egészből a valótlanság, a torzítás, a műviség, hogy az én szülőségem, meg mindazok szülősége, akiket ismerek, egyszerűen nem ilyen. A félelmek, amiket a filmecske megszólít, még akár valósak is lehetnek, de azok csak egy nagyon szűk társadalmi csoport félelmei, éppen azoké egyébként, akik egész nemzetbarát ütemben és mennyiségben vállalnak gyereket.

Szóval az a baj, hogy a film nem igazán fedi le a hazai társadalmat, a társadalmi érzékenység pedig kimerül a tréningfelsőben és egy 85-ös Passátban, és bár nincs kétségem, a dramaturg nyilván egy SUV-ot képzelt el a videóba, de aztán a diákmunkában alkalmazott szociológushallgató szólhatott, hogy hahó, izé, a békásmegyeri lakótelepre nem fog beférni a napelemes Hummer.

De jó, engedjük el ezeket a ziccereket, sőt, nagyvonalúan tekintsünk el (ne! ne tekintsünk el) attól is, hogy csak augusztusig 1355 kilakoltatás volt az országban, köztük sok gyerekes család, és nézzük a dolgot proaktívan.

A gyerek mellé az alvás már nem kap helyet, de befér a bulizás és a diploma is, az apa is komoly részt vállal a gyereknevelésből.

Jó, ez remek és fontos is.

De.

  • Mikor nyúl hozzá a politika az esélyegyenlőséghez?
  • Mikor kezdik el nem tönkretenni, hanem legalábbis hagyni működni azokat a civil szervezeteket, amelyek a társadalmi felzárkóztatással foglalkoznak?
  • Mikor lesz mindenki számára hozzáférhető az olcsó és megbízható fogamzásgátlás?
  • Mikor lehet majd háborítatlanul szülni?
  • Mikor támogatják majd a gyerekeiket egyedül nevelőket?
  • Mikor kezdik el nem megbélyegezni az elváltakat?
  • Mikor növelik végre a családi pótlék összegét?
  • Mikor kezdik el végre nem megbélyegezni a szegényebb családokat?
  • Mikor kezdik el komolyan és strukturálisan átalakítani a csed-, gyed- és gyespolicityt?
  • Mikor lesz majd ugyanolyan bérezése az azonos pozícióban lévő nőknek és férfiaknak?
  • Mikor szűnik meg végre az üvegplafon-hatás?
  • Mikor lesznek majd rendesen részmunkaidős állások és otthonról végezhető munkák?
  • Mikor jön el végre az az idő, amikor a nők az otthonmaradás után tényleg ugyanazt a pozíciót és fizetést kapják, mint kapták előtte?
  • Mikor kezdik el nem kizsigerelni a nőket a munkahelyeiken?
  • Mikor kezdik el a férfiak észrevenni, hogy mennyi, de tényleg mennyi privilégiumuk van? És mikor kezd el erre a rendszer is tudatosan odafigyelni?

De tényleg.

Mikor?


Mert nem az az igazi kérdés gyerekvállalás előtt, hogy ugyanolyan trendi leszek-e utána, mint előtte, hanem az, hogy éhenhalok-e, ha lesz gyerekem, vagy sem.

Az országban hárommillió felett van azok száma, akik a létminimum alatt, illetve annak közelében élnek.

Nekik ez a videó semmit sem mond, nekik ez a videó provokatív bullshit.

Pedig ők is családokban élnek, ők is akarhatnak gyereket, ők is emberi erőforrások (sic!)

De a lényeg nem ez.

Hanem, hogy mi a frász közötök van ahhoz, hogy mikor akarok gyereket?! Teremtsétek meg a körülményeket, a többit meg bízzátok szépen rám!
Tovább

2018. augusztus 26., vasárnap

Te gyereked, te döntésed!

Na, ez iszonyú nehéz.

Hogy tiéd a gyerek, te döntesz, de csomó helyzetben azt érzed, hogy azt kell tenned, amit valaki más mond. Valaki hatalmas.

És akkor onnantól kicsi vagy és hatalom nélküli és nem értesz hozzá és frusztrált vagy és bűntudatod van és akkor a hatalmasnak még több hatalma lesz, neked meg még kevesebb és neki még több és neked még kevesebb, és ez így megy egészen addig, amíg el nem süllyedsz, onnantól pedig már vége is, illetve dehogy, a dolog ekkor kezdődik csak igazán, mert aztán meg, amikor megsemmisülve hazamész, rájössz, hogy Basszameg, hát itt meg mi a történt?!, és akkor jönnek a már jól ismert lépcsőházi gondolataid, hogy hogyan kellett volna rögtön az elején, hogyan kellett volna már ott, helyben megmondani, hogy Na, azt majd én eldöntöm, köszönöm szépen!

És mennyi ilyen helyzet van, de tényleg mennyi!

Hát sok. Nagyon sok.

De nehogy azt hidd, hogy csak te vagy így ezzel, nem. Ő is, meg én is. Meg mindenki is így van ezzel. Mindenki eltörpül.

Mert a hatalom nem kérdez, a hatalom nem működik együtt, a hatalom kijelent. És mivel ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászokva, ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászoktatva már egész kicsi korunktól kezdődően, ezt támogatja az óvoda is, iskola is, ezért aztán el sem tudjuk képzelni, hogy ez működhetne másképp is.

És persze dehogy a kormányról van itt szó.

Hatalommal bárki rendelkezhet. Orvos, tanár, szülő, anyu, apu, anyós, após, nagyszülő, nagyobb, esetleg kisebb testvér és iker, bolti eladó, büfés, vécés, ügyvéd, vízvezeték-szerelő, pszichológus.

Tényleg bárki.

Elég csak annyi, hogy ő képviselje a hatalmat, mi meg elhiggyük róla, hogy az a hatalom tényleg az övé.

De közben arról meg megfeledkezünk, hogy bizony nekünk is van hatalmunk, méghozzá a legnagyobb hatalmunk. Az, hogy mi vagyunk a gyerekeink szülei.

Nyilván csomó szabályt betartunk, nem verjük meg a gyerekeinket, nem erőszakoljuk meg őket sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében, nem veszélyeztetjük az életüket, és semmilyen módon sem élünk vissza a hatalmunkkal. Ez azonban nem kéne, hogy azt jelentse, hogy a külső hatalmak kívánságainak, utasításainak akkor is eleget kellene tennünk, ha azt érezzük, hogy az nekünk vagy a gyerekeinknek nem jó.

Valamiért viszont ez nem megy. Nem szólunk, hanem bosszankodva teljesítünk.

De mi lenne, ha ez nem így lenne?

Mi lenne, ha tudatosítanánk magunkban, hogy szülőként jogaink vannak, amikért szülőként kiállhatunk?

Hát álljunk!

Mert a mi gyerekünk, mi felelünk értük!

És akármennyire is utálom a reggae-t, nincs mese, ez a dal fejezi ki leginkább azt, amiről ez a bejegyzés szól.

Szóval ültesse szépen ezt mindenki a fülébe, bele a szülői tetteibe!


Tovább

2018. augusztus 10., péntek

A bennünk élő történelem

A. besúgó volt, beszervezték, kollégáiról, barátairól jelentett, B-t és családját deportálták Auschwitzba, egyedül jött vissza, C. csendőr volt, a zsidók vagonokba terelésért felelt egy nyugat-magyarországi településen, D. nemes családból származott, a szocializmus alatt mindenüket elvették, E. családja Trianon után kettészakadt. F. katona volt a Don-kanyarban, G.-t bebörtönözték 56-ban, H. vallatótiszt volt az Andrássy út 60. alatt, I. az egyik kényszermunkatáborban volt tiszt, J. a családjából egyedül jött vissza a gulágról, és még persze sorolhatnánk az ábécé betűit, s vele együtt magyar sorsokat.

A sornak nem nagyon lenne vége.

Mindez azt jelenti, hogy aligha van, aligha lehet olyan család ma Magyarországon, akit a 20. század valamelyik eseménye ne ért volna közvetlenül.

És itt teljesen mindegy, hogy valaki választotta az életét vagy rákényszerítettek egy életet, könnyű biztos nem volt. Jó eséllyel a jogaiktól megfosztott, megölt, meghurcolt, megsemmisített, lelkileg tönkretett emberekről van szó, relativizálni vagy moralizálni pedig igazán nem szeretnénk. Nem is tudnék.

A lényeg itt most, hogy ezeknek az embereknek közben lett családja, a leszármazottak történetének pedig valamilyen módon részévé vált mindaz, amin a szülők, nagyszülők, dédszülők keresztülmentek.

Vagy azért, mert elmesélték, vagy éppen azért, mert nem. Mert azt már jól tudjuk, hogy az elhallgatásokon keresztül éppúgy összeáll egyfajta valóság, mint a konkrét mesélés által, előbbi esetben viszont a traumák eltitkolása nem csak a traumát átélőt hagyja jobban benne a traumában, hanem a leszármazottakban is traumatikus nyomot hagy. Szóval annak ellenére, hogy olyan, mintha kihagyták volna az elmondhatatlant, azt mégsem hagyták ki, a verbális, nonverbális és metakommunikatív jelek (terelések, nichtvordemkindek, hangsúlyváltások, szóhasználat, tabusítás, tiltások, félelmek stb.) megteszik a maguk hatását.

Ami újdonság a mostanában születettek (ők volnának az alfa-generáció) és az ő szüleik (ők volnánk mondjuk mi, az y-osok) között, hogy nekünk még mesélhettek a nagyszülők a saját élményeikről. Bár még itt is lehettek komoly elhallgatások, de a mi gyerekeinknek már aligha fognak a nagyszüleink mesélni. Vagy azért, mert nem élnek már, vagy azért, mert nem olyan a kapcsolat dédszülő és unoka között, vagy azért, mert túl nagy a korkülönbség, túl rossz állapotban vannak, de ami talán leginkább van, hogy mindaz, ami történt, már túl messze van.

Persze, biztos vannak kivételek, de még egy jobb szellemi állapotban lévő 90-es sem fogja a traumáival terhelni a négy-ötéves dédunokát. De ez talán mindegy is, egyszerűen arról van szó, hogy a történetek továbbadása nem a dédszülők feladata. Ők már elvégezték a munka rájuk eső részét. A család történetének életben tartása a mi feladatunk.

Ami tehát még újdonság, hogy mi már nem a saját életünkről fogunk mesélni, hanem a nagyszüleinkéről. Így viszont már nem a maga természetességében fog összeállni az eltitkolások és az elmesélések egyvelegéből létrejött narratíva, sokkal kevésbé fog tudni szervesen beépülni a gyerekeink identitásba a család története.

Nem az a kérdés tehát, hogy mesélni kell-e, mert kell.

A kérdés az, hogy hogyan, mikor és mit.


A. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a besúgó múltat? B. unokája mikor és hogyan mesélje el gyerekének a holokausztot? És C.? No és mit kezdjen a történetekkel és a történelemmel D., E., F., G., H., I., J. és a többi betű?

De nem csak azért kérdés ez az egyes betűk számára, mert a történeteket nehéz elmesélni, hanem azért is, mert az is fontos, hogy a gyerekeink milyen következtetéseket vonnak le, milyen következtetéseket vonhatnak le saját maguk, a családjuk és a környezetükre vonatkozóan. A múlt gonosz és félelmetes volt, de vajon nem lesz-e számukra a jelen is az?

Nekünk tehát, mielőtt nekiállunk beszélni, mesélni, ezt is célszerű végiggondolnunk.

De előbb-utóbb el kell jönnie, előbb-utóbb el fog jönni az a pillanat, amikor le kell velük ülnünk.

Nem várom.

Kép forrása: http://spieckermanretail.com/insights/2015/11/8/8p0r86cnzpv9q3ua09j9w9d5q2z87i

Tovább

2018. július 28., szombat

Fociláz

Mindig nagyon szerettem focizni, a foci nézése viszont sosem kötött le különösebben. Osztálytársaim persze már alsóban is Népsporttal jártak, vágták a statisztikákat, 5:2, egynull, kiestek. Détári, Fánbászten, Sztojcskov, én viszont csak azért drukkoltam a Vasasnak, mert tetszett a neve, focistákat nem nagyon ismertem, mindig újra kellett magyarázni, hogy mi az a közvetett és mi a közvetlen szabadrúgás, a lest nagyjából két éve értettem meg.

Ezeket nagyjából a fiam is tudta rólam, nem is nagyon hitte el, nem is tudom, hogy most már elhiszi-e, mert közben már én sem vagyok abban biztos, hogy így volt, abban, hogy amikor Ausztriában éltünk 91-től 93-ig, akkor bizony le akartak igazolni a helyi focicsapatba. Csak valami sportorvosi vizsgálatra nem voltam hajlandó elmenni. Persze akkor sem tudtam, hogy mi az a les, de, gondolom, ha kiderült volna, hogy sportegészséges vagyok, akkor azért elmagyarázták volna.

De miért nem mentél el? De akkor most focista lennél? Ja, nem, mert most már öreg lennél focistaszámban.

Hát igen.

Most viszont volt egy elég intenzív vb-időszak, aminek már ugyan vége, de közben még dübörög a fociskártya-láz, én meg újra ott vagyok, ahol voltam alsóban, illetve nem egészen, mert most megveszem a Népsortot, csak épp a fiamnak. Ő meg forgatja, olvassa, nézegeti, büszkén zörgeti, én meg nem tudom hirtelen, hogy akkor most az van, hogy a múltam került bele a jelenembe, vagy a jelenem a múltamba, mert a les-szabályt már értem, de nekem még mindig csak annyi lenne a foci, hogy Détári, Fánbászten, Sztojcskov, ha a fiam nem világosítana fel, hogy dehogy, hanem Lewandowsky, Messi meg Neymar dzsunior.

Én meg szorgosan keresem és olvasom, hogy mi van a Rakitičcsel és a Modričcsal, most akkor tényleg visszavonult-e a Buffon, vagy mégis folytatja, Mbappét leigazolja-e végre az Arsenál és hogy Dzsuzsák nevetségessé teszi-e még magát valahol Közép-Ázsiában, hogy aztán lelkesen mesélhessem a fiamnak, aki persze már rég hallotta a híreimet az osztálytársaitól vagy olvasta a Népsportban.

És persze passzolgatunk és meccsezünk, amiben a fiam egyre ügyesebb, fáradhatatlanul kergeti a labdát, becsúszik, én viszont egyre kevésbé vagyok ügyes, viszont annál fáradtabban kergetem a labdát, amit persze, nyilván, ha utol is érek, mellélövök. De még így is simán megnyertem az első rendes meccsünket 10:2-re, a másodikat viszont már csak 10:9-re, egyáltalán nem simán.


via GIPHY

Ami csak azt jelentheti, hogy a következőt simán elveszítem 6:10-re.
És ez így helyes.

Úristen, hogy fog örülni, ha nyer.

Hát így vagyok én a focival.
Így vagyok én a fiammal.


Tovább

2018. június 28., csütörtök

Állj!

Bevásárolok, ott lóg a csomó kaja a robogóm akasztókáján, tök gusztan figyel a vászontáskából az újhagyma zöldje, lefotózom, instára vele. Eltévedek kocsival, annyira, hogy úszva kell átkelnem egy megáradt patakon, kiposztolom face-re. Inget vasalok, bejegyzést írok róla, szomorú vagyok, hogy a waze már nem jútíszíéjt mond utca helyett, hanem jutkát, megosztom egy vicces gif kíséretében, és így tovább. 

De ez még semmi, percenként, hahh, másodpercenként néznem kell, hogy gyűlnek-e a like-ok, van-e megosztás, arra érkezik-e komment, gyártom a heurisztikákat, hogy mi a jó időpont arra, hogy megosszak valami közhelyet, értelmetlent, életeseményt, hírt, fontosat és indifferenset, bármit, miközben meg azon gondolkodom, hogy viccesen osszam-e meg, szerénykedve, pironkodva vagy egyáltalán ne.

És hát most arra jutottam, hogy utóbbi.

Így aztán egy végiggondolt pillanatomban töröltem magam az instagramról, aminek köszönhetően - én is meglepődtem - rettenetesen felszabadultam. Persze, még élt bennem a reflex, hogy kiveszem a zsememből a telefont, keresem a notificationt, de pár nap szárazmegvonás után simán nem gondolok rá egyfolytában, még ugyan emlékszem, hogy a telefonom képernyőjén hol volt az ikonja, de már nem hiányzik. Ez pedig azzal is járt, hogy elkezdtem jóval kevesebbet posztolni a Facebook-ra is.

Szóval elegem lett a függésből, illetve nagyon elfáradtam.
Függeni ugyanis fárasztó dolog.

Illetve nem csak függeni, de ezt az egész szelfmenedzsment dolgot tolni nagyon fárasztó dolog. Pláne úgy, hogy van ám nekem munkám is, ez csak hobbi. One man band ez, és hát nem tudom, hogy Tom Waits az Ice Cream Man során gondolt-e arra, hogy a megénekelt fagyis, az nem csak fagyit árul ám, az csak a nettó, a bruttóban ott a beszerzés, könyvelés, takarítás, reklám, ésatöbbi, és hát azt vettem észre, hogy annak, amit csinálok, annak néha túl pici a nettó része ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell még mellette csinálni ahhoz, hogy a nettó izgalmasnak tűnjön vagy hogy egyáltalán működjön. Közben meg a franc tudja, hogy minderre tényleg szükség van-e.


Persze lehet azon gondolkodni, hogy ez akkor most panaszkodás vagy felvágás, de én egyiknek sem szánom (najó, egy kicsit mindkettőnek), leginkább csak annyi történt, hogy vissza akarok magamhoz lassulni.

Szóval az Apapara közel hat éves története bizonyos szempontból ezzel a poszttal véget ér. Najó. Ez így talán túl drasztikus, de valami mostantól nagyon más lesz.

Mert úgy döntöttem, hogy a kevesebb is elég lesz. Nekem mindenképp, remélem, nektek is.

Szóval visszafordulok, mert visszafordulnék, szívesen.


Tovább

2018. június 18., hétfő

Vállvetve apával


Ma bevittem a fiamat a melóba, mondta az Imre, a Bedő, hogy az jó lesz, hogy ismerje meg, hogy mit dolgozom. Kicsit furcsálltam, de mindegy, ha azt mondja, azt mondja. Eléggé fújt a szél az árokban, még koromsötét volt, hajnali négyre vitt ki minket a Žuk, parlagfű, ma azt irtottunk közmunkában. De nem sokáig, mert Zsolti allergiás, mentünk is a kórházba, ügyelet, a Žuk alig indult, a hajnali keléstől és a fuldoklástól hullafáradtan és kimerülten pihegett a Zsolti az ölemben, én pedig reszkettem a félelemtől, hogy akkor most mi lesz, közmunkából kibasznak, a fiam a halálán, a nejem megöl, jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.


Ma bevittem a lányomat dolgozni, itt van ez a Bedő Imre, ő mondta, hogy jó ötlet, és hát tényleg, van vagy 132.000 követője annak, amit mond, hát követem én is. A iskolának már vége, most osztályozzuk a gyerekeket, hálistennek ez nyugodt órákat jelent a tanáriban. Érts: mindenki kurvára üvölt, azt se tudjuk, hol áll a fejünk, melyik a Timi és melyik a Tomi, nem, az a Tami, keverem, hogy matekból szar vagy pont nem, rendesen ideges vagyok én is, és akkor ott üldögél cukin az ölemben a Hanna, de aztán elege lesz, már nem olyan cuki, tabletet hisztizik vagy telefont, jönnek a kollégák, ne add neki, az kokain*!, add neki, semmi baja nem lesz, ha egy órácskát játszik, de nem egy órácska volt az értekezlet, az egész baszott nap ráment, a youtube meg pornóba váltott, míg mi a tesijegyeken mentünk végig. Nem is láttam Hannát, háttal ült, csak hallottam, hogy ez bizony nem Bogyó és Babóca, hogy ez bizony gecire nem a Pogány Judit hangja. Jövőre máshogy ünneplünk, az kurvaélet. Ha egyáltalán.

Természetesen nem a közmunkára kényszerülőn és nem is a pedagóguson élcelődöm, szó sincs róla. Hanem az ötleten. Nem azért vettem elő a közmunkást és a pedagógust, mert vicces lenne közmunkásnak vagy pedagógusnak lenni, hanem azért, mert elég sok közmunkás és elég sok pedagógus van az országban. De persze elővehettem volna még a bolti eladót, a tárgyaló ügyvédet, az utcaseprőt, a műtő orvost, a körfűrészelő asztalost, a klienseivel üldögélő pszichológust, a gyártósor mellett dolgozó csomagolót, a stresszes műszakvezetőt, az atomerőműben dolgozót, a titkosszolgát, Bedő Imrén kívül szinte bárkit, aki nem akkor hagyja abba a munkát egy kis cukiskodásra, amikor csak akarja, meg bárkit, aki nem veszélyes helyen termeli a GDP-t.

via GIPHY
Mert mintha a hazai átlag nem egy cuki co-working spaceben, babzsákfotelek és csocsóasztalok között, határidők nélkül dolgozna.

Pedig az ötlet tök jó. A Férfiak Klubja rosszat biztos nem akar.

Szóval igen, ismerje meg a gyerek, hogy mit dolgozik a szülő. Nem csak az apa, hanem az anya is, vagy a nevelő, tökmindegy. Beszéljen róla otthon, beszélgessenek foglalkozásokról, arról, hogy milyen fontos a tanulás. No, nem a tananyag elsajátítása, mert az hosszú távon inkább mindegy, hanem az, hogy megtanuljon tanulni, hogy később az lehessen, ami csak akar.

Csakhogy a ma dolgozó emberek zöme nem az lett, ami lenni akart, hanem azt dolgozza, amit kapott. Ha egyáltalán van munkája. Sokan pedig nem szeretnek dolgozni, sokan csak azért dolgoznak, hogy legyen mit enni. És sokan tapasztalják azt, hogy bár dolgoznak, mégsincs mit enni.

A Férfiak klubjának 132.000 követője van.

Az komoly felelősség.

És most próbálom azt a hihetetlen magas labdát nem lecsapni, hogy a Férfiak Klubja által ültetett "férfi felelősség" fája nemes egyszerűséggel elszáradt, hanem csak annak szeretnék hangot adni, hogy az országunk nem egy szűk elit.

És ez még ennek a blognak is hatalmas problémája, izzadok is amiatt rendesen, hogy akkor az, amit mondok, gondolok, írok, az kinek szól, ki veheti magára, ki szeretné magára venni, de esélyes sincs rá, ki az, akinek eszébe sem jut, hogy magára vegye, ugyanis semmi sem jut eszébe az alváson és a munkán kívül.

Az apák tehát attól még nem lesznek vállvetve a gyerekeikkel, ha június harmadik vasárnapja utáni hétfőn beviszik a munkahelyükre a gyerekeiket. Erre akkor lenne esély, ha az apák kapnának a társadalomtól és a kormányzati törekvések révén lehetőséget arra, hogy otthon is lehessenek. Ha nem kell egy macsó böfögéssel palástolni, ha úgynevezett érzelmeik is vannak. Ha a munkahelyek és a konzervatív társadalmi elvárások nem zsigerelnék őket ki, és ha ezek az elvárások nem mondanának ellent azoknak az esetleges belső motivációknak és párkapcsolati ambícióknak, hogy ők bizony szeretnének a gyerekeikkel is lenni.

Sok családnak egyébként valóban probléma, hogy nem tudja hová tenni a gyerekét a rendkívül hosszú szünidőben, vagy akkor, amikor már nem beteg, de még nem mehet iskolába, óvodába. De egyrészt ezt a kérdést nem fogja megoldani az az egy nap, másrészt viszont ha mégis csak ez az egy nap kell hozzá, akkor inkább legyen az, hogy az apák napja nem június harmadik vasárnapjára esik, hanem június harmadik vasárnapja utáni első hétfőre, amikor az apák szépen otthon is maradnak az iskolai szünetben rekedt gyerekeikkel.

Meg bármikor, amikor szükség van erre.

Mert végre lehetővé teszi nekik ezt a társadalom, a genderelvárások, a munkahelyi elvárások és a belső elvárások.

Egy olyan világban, ahol az emberek szeretnek dolgozni, mert megbecsülik őket anyagilag és szakmailag is, ott a munkahely pedig rendezzen szépen nyílt napot, gyereknapot, bármit, amikor a gyerekek megnézhetik apjukat, anyjukat munka közben.

Egy olyan ország pedig, amelyik ettől fényévekre van, inkább arra törekedjen, hogy ne legyen ilyen messze, ne pedig arra, hogy az szülők ezt a fertőt mutagossák a gyerekeiknek.



* Arról még azért lesz majd szó egy következő posztban, hogy a kokain tényleg telefon-e.

Tovább

2018. június 16., szombat

Apák napja

Közeleg.
Holnap lesz.
Minden évben van belőle egy.
Ahogy anyák napjából is.

De valahogy az egész mégis tökmás.

Az anyák napja nem ugyanaz az anyák számára, amint az apák napja az apák számára.
Arról nem is beszélve, hogy az anyák napja nem ugyanaz az apák számára, mint az apák napja az anyák számára.

Az anyák napján az anyák azt remélik, hogy kicsit fellélegezhetnek. Kapnak virágot, elmehetnek egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) kozmetikushoz, tornázni, vásárolni, talán barátnőkkel is találkozni, valamit csinálni, amitől végre nőnek is érezhetik magukat, nem csak anyának.

Najó.

Nem leszek ennyire cinikus.

Inkább módosítom arra, hogy az anyák ilyenkor végre csinálhatnak valamit, ami nem az anyaság. Söröznek, pasikat stírölnek, focimeccset bambulnak.

Na, csak nem megy a cinizmusmentesség, inkább nem is próbálkozom tovább, hanem átmegyek a gyerekekre. Akik igyekeznek több türelmet adni, megbecsülni az anyjukat, kevesebbet kérnek, többet adnak, vicceskednek, kedveskednek.

De az apákra is szükség van anyák napjakor. Ők egyrészt bevonják a gyerekeket, hogy az anya tehermentesülhessen, másrészt pedig igyekeznek eleget tenni annak a valaminek, amit az anyák anyák napján csinálni akarnak. Megengedik, hogy bebasszanak, bókolnak a külsejüknek, elismerik szépségüket és neadjisten még arra is odafigyelnek, hogy este, szex közben a nőnek is legyen orgazmusa. Elmosogatnak, bevásárolnak, szépen besegítenek.

Vagy ez a nők napja? Most már teljesen összezavarodtam.

Az apák napja egész más.

Ott az apa végre apa lehet. Sőt, ott végre apának kell lennie. Tehát minden olyasmit csinál az apa apák napján, amit az anya minden nap, kivéve anyák napján.

Szóval igen, ezért nem tudok nem cinikusan az apák és az anyák napjához hozzáállni.

De persze ez csak a társadalmi szint.

Egyéni, családi szinten, erről már többet is írtam, nekem igenis fontos az anyák napja és igenis fontos az apák napja is. De értelme csak akkor van, nem csak társadalmilag, hanem családilag is, ha az apák napja üzenete az apák napján túl is érvényes tud maradni.

Amihez persze az is kell, hogy az anyák is csinálhassák az év többi napján azokat a dolgokat, amiket anyák napján csinálnak.

Tehát akármilyen abszurd is ezt kívánni, de az apák napjának csak azt a célját tudom értelmezni, hogy ez egyszerre segítse az apákat abban, hogy többet legyenek apák és azt is, hogy az anyák meg lehessenek kevesebbet anyák.

Szóval boldog apák napját minden apának!
És persze gyereknek, anyának!

Mindezt pedig szeretném egyrészt ezzel a hibátlan és nagyon fontos, edukatív képregénnyel, másrészt pedig tökéletes apával, a már többször hivatkozott This is Us (Rólunk szól) Jack-jével kívánni.

Aki sajnos annyira tökéletes volt, hogy ... na de ez spoiler lenne, szóval inkább csak mutatom az ide vonatkozó gif-et.
via GIPHY

De ami minden cinizmusnál és szarkazmusnál is fontosabb, hogy tényleg látszódjanak jobban és többet az apák, hogy tényleg lássák többen és jobban az apákat. És ha ehhez az apák napja kell, akkor legyen apák napja.

De akkor ne csak holnap, hanem minden nap. És ne csak május első vasárnapja legyen anyák napja, hanem minden nap. Még ha a két ünnep célja más és más, akkor is. Mert ha mindkét nap minden nap lesz, akkor azzal - legalábbis társadalmi szinten - hosszú távon meg is szűnhetne ez a két ünnep. Egyéni/családi szinten viszont bármelyik család bármelyik napon ünnepelhetné attól függetlenül is, hogy társadalmilag a cucc már nem indokolt.

De ettől még szupermessze vagyunk, szóval ünnepeljünk!

Menjetek hát el holnap a UNICEF apák napi rendezvényére, nézzétek meg a hozzá készült megható videót illetve küldjétek el a saját apa-sztoritokat ide.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.