2018. december 13., csütörtök

Láthatatlansági mellény

Az utóbbi időben egész sok helyen kipróbáltam, hogy rákérdezek arra, hogy ki hallott már a láthatatlan munkáról és az érzelmi házimunkáról. Nyilván, nem úgy van ám az, hogy random leszólítok embereket az utcán (bár nem lenne rossz egyszer kipróbálni), sőt, még csak a barátaimat sem hergelem ezzel, de mondjuk a tanítványaimat meg szoktam kérdezni, meg ha valahol előadást tartok, akkor ott is, és hát az arány eléggé elkeserítő. A láthatatlan munkát még csak-csak tudják az emberek, de az érzelmi házimunkáról mondjuk 80-ból 7-en hallottak, 20-ból senki, ilyesmi. 

Mindez két dolog miatt is érdekes.

(forrás: GIPHY)

Egyrészt azért, mert úgy nincs fogalmuk az embereknek arról, hogy ezek a kifejezések pontosan mire is vonatkoznak, hogy közben mindenki elég pontosan elvégzi a szükséges láthatatlan munkákat és érzelmi házimunkákat, aki meg nem végzi, az elég konkrétan be szokta hajtani ezeknek a feladatoknak az elvégzését. 

De azért is érdekesek ezek az arányok, mert nem csak azok nem tudnak ezekről a kifejezésekről, akik haszonélvezői annak, hogy van, aki leviszi helyettük a szemetet és megszervezi a családi ünnepséget, hanem az se, aki leviszi és megszervezi. 

Kicsit olyan, mintha épp építeném az M3-as további nyolc kilométerét, de ennek nem lennék tudatában. Elfáradok, koszos is leszek, de fogalmam sincs, mitől, és még fizetést sem kapok érte. Elismerést se nagyon. 

Hát valami ilyesmi lehet elvégezni azokat a feladatokat, amiket általában nők végeznek el. 

És ezért írunk újra és újra az Apaparán az érzelmi házimunkáról, mert a létezését nem lehet elvitatni, a fontossága teljesen egyértelmű, mint ahogy az is teljesen evidens, hogy az, aki az érzelmi házimunkát végzi, nem nagyon szokott hibázni. 

Olyan ugyanis nem nagyon van, hogy Maxim jógaórán várja az anyukáját, aki viszont véletlenül gitárra megy. Születésnapot sem nagyon szoktak az érzelmi házimunkások elfejteni, ha pedig gluténérzékeny a fiam, akkor még véletlenül sem löttyintek búzalisztet a rántásba. 

Nem sorolnám, csomó ilyen van még, a lényeg, hogy az a családi szereplő, aki ellátja ezeket a feladatokat, az nem csak ellátja, de menedzsel is mindenki mást. 

Ha a forprofit világban lenne ilyesmi, akkor az vagy egy egyszemélyes vállalkozás vagy a vezető valamit nagyon rosszul csinál.

Mert egyébként nem nagyon van olyan, hogy irányítom, csinálom és ellenőrzöm is a folyamatot, sőt, még a következményeket is én viszem. 

Ott olyan van, hogy vagy-vagy. Felelősségem persze ott is van, de nem minden feladat az enyém, és másokat is felelősségre vonhatok.

Az érzelmi házimunka esetében viszont minden egy ember kézében szokott lenni. Figyelj, majd ne felejts el elmenni Zsombiért, fuvolázik kettőtől, utána szolfézsra kéne vinni, énekfüzet a táskájában, már reggel bekészítettem, itthon várlak titeket a kedvenc kajátokkal.

Az igazi munkamegosztás az lenne, ha az egyiknek nem kéne kiosztani a feladatokat, hanem azt a másik magától csinálná. Mert a feladatok kiosztása is munka ám.

Persze, rengeteg családban működik valamilyen munkamegosztás, nem szeretnénk itt mi bűntudatot kelteni, de az biztos, hogy majdnem minden családban lenne ezzel a két funkcióval kapcsolatban mit átbeszélni. Tisztázni a feladatokat, terheléseket, célszerű valami olyasmi rendszert kialakítani, amelyben ha nem is oszlanak meg a feladatok jobban, mert mondjuk az egyik tényleg sokkal többet dolgozik, mint a másik, akkor is, legalább mindkét fél tudjon eleget a láthatatlan munkák és az érzelmi házimunkák sokaságáról.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy még akkor is a nők végzik ezeket a feladatokat, amikor mindkét fél ugyanannyit dolgozik. 

De akkor is, már az nagy előrelépés lenne, ha a felek tudnának egyáltalán arról, amit csinálnak és tudnának egyáltalán arról, amit nem.

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. december 6., csütörtök

Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.
Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.
De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:


Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.
Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.


Tovább

2018. december 5., szerda

Nemi identitás

A gyerekek úgy születnek, hogy fogalmuk sincs a nemi sztereotípiákról. Nem tudják, hogyan kell a nemüknek megfelelően viselkedniük, mi viszont szépen megtanítjuk őket erre. És mi alatt a mindenkit értem: szülők, kortársak, pedagógusok, utca népe, tv, internet, minden.

A gyerekek nemi identitása (aminek semmi, pontosan semmi köze a szexuális orientiációhoz), az tehát, hogy a biológiai nemükkel azonosítják magukat vagy sem, három és öt éves kor között alakul ki. Ez, önmagában nem jelent túl sokat, az ugyanis, hogy egy gyerek fiúnak vagy lánynak gondolja magát, még nem tartalmaz utasításokat arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell neki viselkednie, ez ugyanis már kulturális konstrukció, szemben a nemi identitással, ami nem az.

Szóval az, hogy hogyan kell a nemünknek megfelelően viselkedni, ennél azért később alakul ki, sőt, talán ki sem alakul, hanem inkább folyamatosan alakul, folyamatosan változik.

Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy közben meg a kultúra, a társadalom, a szocializáció elég hamar beteszi a lábát a rendszerbe, ami azt jelenti, hogy még mielőtt kialakulna egy gyerek nemi identitása, már elég jól fogja tudni, hogy majd milyennek is kell neki lennie. A nemi szocializáció ugyanis már a gyerek tervezésével egyidőben elindul. A szülők beszélgetnek arról, hogy fiút vagy lányt szeretnének, s arról, hogy az a fiú vagy lány majd biztosan milyen lesz. Aztán, amikor már megtudják, hogy jó eséllyel milyen nemű gyerekük lesz, elkezdik a magzat méhen belüli mozgását is a nemnek megfeleltetni (ú, nézd, milyen markánsan rúg, jahaaj, decukin mocorog), arról nem is beszélve, hogy ilyenkor lassan elindul a szoba berendezése, a ruhák és néhány játék beszerzése, itt pedig már esélye sincs a szülőknek arra, hogy elkerüljék a gyerek sorsát. A fiúk vagány ruhákat, a lányok csinos ruhákat kapnak, a fiúk belevaló és okos játékokat, a lányok meg cukikat, édeseket és így tovább, és persze a szoba színe is megfelelően fog alakulni. A megszületett gyerek pedig már a nemének megfelelően fog sírni, aludni, enni, kakilni és természetesen a mozgás- és beszédfejlődése eszerint fog alakulni, satöbbi, satöbbi. Persze nem, de mi mindenbe azt látunk bele, amit szeretnénk. A társadalom elvárásai pedig nagyon erősek.

Szóval nem úgy van ám az, hogy rájövök, hogy fiú vagyok, aztán szépen lassan elkezdem elsajátítani azt a viselkedést, amiben komfortosan érzem magam, dehogy. Úgy jövök rá arra, hogy fiú vagyok, hogy már rég tudom, hogy hogyan viselkedik egy fiú és ami még nagyon fontos: azt is tudom elég hamar, hogy hogyan nem. Hát lányosan semmiképp sem.

Nem is nagyon működhetne egyébként másképp, képzeljük csak el, ahogy újdonsült szülőként úgy beszélünk a gyerekünkhöz, hogy semmilyen módon nem utalunk a nemére, úgy, hogy semmilyen módon sem erősítünk rá nemi szerepekre.

Nincs is azzal semmi baj, ha valaki tisztában van a nemi identitásával, sőt, azzal sincs semmi baj, ha valaki saját neme reprezentatív darabjának érzi magát, a baj azzal van, hogy sok esetben a nemi szocializáció alá-fölé rendeltségi viszonnyal is együtt szokott járni, fiúnak, majd férfinak lenni a mi társadalmunkban, de még az egyenlőbb társadalmakban is előjogokkal, privilégiumokkal jár.


Ez ellen viszont érdemes lehet küzdeni, nyilván senki sem akarná alárendelt szerepben látni a lányát, elnyomó szerepben a fiát, mégis, többek között például az, amilyen szerepkiosztást otthon egy gyerek lát, épp ezt a helyzetet alapozza meg és teszi megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen alapigazságnak.

Lássa hát a gyerek minél többféle szerepben a szüleit, még senkinek sem kérdőjeleződött meg a nemi identitása azért, mert férfiként többet mosogatott vagy nőként többet szerelt villanyt és hát egy fiúnak is kijár ugyanaz a vigasztalás, mint egy lánynak, egy lány is megérdemli ugyanazt a motiváló, megerősítő, elismerő szülőt, mint egy fiú és egy fiú is megérdemli ugyanazt az érzelmességet, empátiát, törődést, mint egy lány.


(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. november 30., péntek

Példamutató magatartás

A kisoroszlánok harapdálják egymás nyakát, a kisgyerekek beöltöznek a szüleik ruháikba, mindkettő ugyanarról szól: próbálgatni, eljátszani a felnőtt életet. Mindez pedig azt jelenti, hogy a példa tehát, amit mutatunk, elég fontos. 

A probléma, hogy nem igazán fogjuk tudni, hogy pontosan mikor, mivel és hogyan nyújtottuk azt a példát a gyerekeink számára. Szeretnénk azt gondolni, hogy a strukturális, globális és a konkrét nevelésünkkel, de jó eséllyel a példamutatásaink sokkal inkább a nüanszokban rejlenek. 

Ahogy megkeverjük reggel a kakaójukat, ahogy lehajolunk hozzájuk puszit adni lefekvéskor, ahogy letöröljük a bolognait a szájuk széléről, ahogy elköszönéskor még visszafordulunk egyet integetni, ahogy megfogjuk az zsibbadásig ismert fociskártyát és ahogy negyvenedszerre is ugyanazzal a lelkesedéssel adunk gyógypuszit a Barbiebaba homlokára. 

És hát van egy elég zavarbaejtő hazai statisztika arról, hogy átlagosan mennyit vagyunk minőségileg is együtt a gyerekeinkkel. 

Hét percet. 

Ez nem sok. De egyrészt, akármilyen kevés is ez a hét perc, azért ebbe is elég sokat bele lehet szuszakolni, no meg azért érdemes lenne megpróbálni kicsit feltornászni ezt számot, másrészt viszont a szülőség nyilvánvalóan nem csak erről a hét percről szól, nem csak azzal mutatunk példát, amikor és ahogyan jelen vagyunk, hanem azzal is, ahogy nem. 

A teljes kontextus számít tehát. 

Nyilván nem pótolható a nem jelenléttel a jelenlét, de azért fontos, hogy milyenek is vagyunk a nem jelenlétünkkor. Ebben pedig benne van az, ahogy elmegyünk dolgozni és ahogy visszaérünk a munkából, ahogy a feleségünkhöz/férjünkhöz/párunkhoz fordulunk, ahogy az otthoni térben működünk, azzal, ahogy képben vagyunk, vagy nem vagyunk a gyerekeink dolgait illetően vagy csak úgy simán az otthoni dolgokkal, teendőkkel kapcsolatban. 

És hát itt azért eléggé szervesen kúszik be a házimunka gondolata, illetve az azzal kapcsolatos hozzáállásunk. Hogy akkor kinek mi a feladata. Hogy szökőévben, esetleg anyák napjakor kicsit összekapjuk magunkat, vagy a mindennapok szerves részének tekintjük-e azt, hogy megosztjuk a házimunkát. Hogy elfogadjuk-e, hogy az nem úgy van ám, hogy az apának jogai, az anyának pedig kötelezettségei vannak, hanem mindkettőnek mindkettő.

És ez a hozzáállás bizony átszáll a gyerekekre is. 

Azt látják, hogy de jó fej az apu, hogy segít, azt látják, hogy a házimunka az anyák feladata vagy, hogy a háztartás körüli teendők olyan dolgok, amiket bárki végezhet és végez is. Mindhárom stratégia elég transzparens egyébként, no nem azért, mert a szülők hangoztatni szokták, hanem azért, mert a gyerekek nem vakok.

Ki is lenne jobb példa a tökéletes példamutatásra, mint a This Is Us című sorozat (Rólunk szól) Jack-je, aki már akkor is tudta, hogy vacsora után bizony el kell pakolni és el kell mosogatni, amikor még nem is voltak gyerekei.


Éppen ezért, amikor a gyerekek felnőtt szerepeket játszanak, nagyon hasonló szerepekbe fogják magukat elképzelni, mint amiben a szüleiket látják. Így aztán már csak az a kérdés, hogy van-e lehetőségünk és kedvünk ahhoz, hogy tudatos energiát fektessünk abba, hogy a gyerekeink nemtől függetlenül megértsék, hogy nekik is éppúgy vannak jogaik, mint kötelezettségeik.


(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább

2018. november 28., szerda

Épül az apaságom

A múlt hetem az apaságom épüléséről szólt.

Persze, igazából az elmúlt közel nyolc évem szól erről, ha a terhességet is belevesszük, bő kilenc, ha pedig a mintavételezési időszakot is, akkor bő harminchét.

De most vegyük csak az elmúlt hetet, aminek a szerda-csütörtök-péntekét a két gyerekkel egyedül töltöttem, a feleségem munkaügyben Berlinben volt, aztán szombat-vasárnap a fiammal kettesben az Apaépítő hétvégéjén voltunk.

Mindkét projekt során iszonyú sokat megértettem a gyerekeimből és magamból is, szuper tapasztalat volt mindkettő, nézzük is őket sorban.

Voltam már többször egyedül a gyerekekkel néhány napra, nem újdonság ez, a feleségem is volt már sokszor nélkülem a gyerekkel néhány napra, és valahogy mindketten azt tapasztaljuk, hogy egész másképp viselkedünk a gyerekeinkkel és hát persze a gyerekeink is egész másképp viselkednek velünk, ha a másik nincs ott.

Mindenki türelmesebb, megértőbb, figyelmesebb, elfogadóbb, rugalmasabb. Akkor és azt esznek és isznak, akkor kelnek, akkor fekszenek, amikor kérem, mindenki tök együttműködő, iszonyúan figyelek arra, hogy kézben tartsam a dolgokat, hogy ne ússzon el a lakás. Alles unter Kontrolle.

Amikor mindketten jelen vagyunk, sokkal több a konfliktus a gyerekekkel. Talán azért, mert a megoszló felelősséggel nem tudunk mit kezdeni, mindig a másiktól várjuk a megoldást, talán azért, mert a gyerekek is jobban eleresztik magukat, nem tudom, de tény, hogy amikor csak egy szülővel vannak a gyerekek, akkor olyan, mintha minden könnyebb lenne.

Mi örülünk és büszkék vagyunk, hogy milyen jófejek, ők örülnek és hálásak, hogy mi milyen jófejek vagyunk, és hát nem titok, kicsit azért arra is büszkék vagyunk, hogy nekünk milyen jól megy.

És tényleg. Igaz, hogy 3-4 nap nem reprezentatív, nyilván, ahogy pedig telik az idő, úgy fárad mindenki, de közben fantasztikus érzés úgy végigcsinálni ezt a pár napot (ami nettóban igazából tök kevés, hiszen én dolgozom, a gyerekek intézményekben vannak), hogy azt érzem, minden rendben, tudom vinni az összes láthatatlan munkát és érzelmi házimunkát úgy, hogy közben a gyerekekkel is tudok valamennyi minőségi időt tölteni.

Eredetileg itt felsoroltam csomó mindent a beágyazástól az uzsonnakészítésig mindenfélét, de aztán gyorsan ki is töröltem, hiszen tök természetes, hogy megcsinálom ezeket, nem is dobok magamtól folyamatosan hátast azért, mert megcsinálom, sőt, köszönetet és hálát sem várok érte, dehogyis, egyszerűen csak arról van szó, mert amikor egyedül vagyok, akkor csodálom csak igazán az egyedülálló szülőket, akik mindezt nem csak 3-4 napig, hanem egy egész életen át egyedül csinálják, akkor van csak igazán bűntudatom, amikor mondjuk egy műtéti rehabilitáció miatt egy hétig semmit sem tudok csinálni, csak nézni, ahogy a feleségem csinál mindent és hát akkor kicsit azért ki vagyok borulva az olyan (általában) férfiakon, akik mindebben akkor sem vesznek részt,  amikor egészségesek és amikor egyébként éppen annyit dolgoznak, mint a barátnőjük/feleléségük.

De nyafogni semmi okom, egyrészt azért, mert igazából egyáltalán nincs nagy dologról szó, egyszerűen csak az van, hogy el kell hinni, hogy mi is ebben a lakásban élünk, akar a franc koszban, rendetlenségben élni, akarja a franc, hogy a feleségem arra jöjjön haza, hogy azt lássa, hogy nélküle megáll az élet. De azért sincs különösebb okom a nyafogásra, mert rendelkezésükre állnak még besegítő és lelkes szüleink is, no meg kéthetente érkező takarítőnőnk és folyamatosan járó mosó- és mosogatógépünk, akik és amik azért komoly terheket vesznek le a vállunkról.

Nade ez az egész poszt nem is erről szól, hanem arról, hogy milyen klassz volt a gyerekekkel hármasban lenni.

Aztán meg jött a szombat és a vasárnap, amikor elmentem a fiammal az Apaépítővel Mátraházára.


Na, ott aztán semmi láthatatlan munka nem volt, még érzelmi házimunka sem nagyon, egyszerűen csak az volt, hogy csomó apuka együtt volt a gyerekével, minden másról a szálloda és a szervezők gondoskodtak.

Az ötletről először augusztusban hallottam, azóta volt két ilyen hétvége, ez volt most a harmadik, erre pedig voltak olyan iszonyú jófejek a szervezők, hogy elhívtak, arra pedig meg se kértek, hogy írjak róluk, pedig hát alap.

A koncepció egyébként tök egyszerű. Az van, hogy az apák a legritkább esetben töltenek hosszabb időt kettesben a gyerekükkel. Mert vagy egyáltalán nem töltenek, vagy töltenek, de akkor vagy mindkét szülő ott van, és/vagy az összes többi gyerek is.

És hát rá kellett jönnöm, hogy bár a fiam közel nyolc éve alatt csináltunk ezt-azt kettesben, de olyan, hogy ketten elutaztunk volna, még sosem. Fogalmam sincs miért.

Persze, volt valami fura is abban, hogy elmentem hétvégézni 16 vadidegen apukával és 16 vadidegen gyerekével, de közben meg semmi fura nem volt benne. Nem volt semmi ideológia, nem volt semmi erőltetés, nem volt semmi csapatépítés vagy unalomig ismert ismerkedés és bemutatkozás, egyszerűen csak együtt volt minden apuka a gyerekével, helyesek voltak, türelmesek voltak, kedvesek voltak, figyelmesek voltak és legfőképpen természetesek voltak. Senki se tudta, hogy kell csinálni jobban, senki se nevelt, senki se okoskodott, senki se moralizált vagy volt normatív, mindenki a saját gyerekével foglalkozott.

A fiam pedig esti mese után azt találta mondani, hogy te apu, nem is tudtam, hogy ilyen jó veled elutazni .


A forprofit világból érkező szervezők pedig mindent vérprofin csináltak, volt apaépítős trikó, tornazsák és kötény, kellékek a karácsonyi készülődéshez, kollektív hajfonás, üzenés a Mikulásnak, amiktől egyébként nem hasalnék különösebben el (ennél azért jóval szarkasztikusabban állok az ünnepekhez), de egyrészt a gyerekeknek tényleg végig csillogott a szeme mézeskalács- és adventi koszorúkészítés közben, másrészt meg azért mégiscsak van valami megejtő abban, amikor a felsővezető apuka teljes természetességgel vesz elő egy hajcsatot, biggyeszti a szájába hatalmas rutinnal, amíg össze nem kontyolja a lánya derékig érő haját, majd csattintja bele a hajkoronába mesterfodrászi szakértelemmel. Nálam mindez nettó bénázás lenne.

A program persze nincs ingyen, amivel a szervezők nyilván erősen behatárolnak egy szűkebb társadalmi csoportot, de egyelőre azt hiszem, nem is az a célja az Apaépítőnek, hogy mindenki számára elérhetővé tegye ezt a programot, hanem az, amit már fentebb is írtam: hogy töltsenek minőségi időt az apák a gyerekeikkel.

És ez bizony a tehetősebb rétegre is bőven ráfér, már csak azért is, mert a tapasztalat az, hogy ők, a napi 14-16 órányi hajtás miatt éppolyan keveset vannak a gyerekeikkel, mint a nélkülözők, akik a túlélésért dolgoznak három műszakban.

Persze, akár fel is éledhetne bennem a plebejus düh, hogy már megint a gazdagok gazdagodnak, de kivételesen nem éled, mert a szervezők egyrészt nem jótékonykodni akarnak, másrészt pedig tényleg annyi bájjal, kedvességgel és alázattal készültek, hogy olyat ritkán látni, arról nem is beszélve, hogy itt aztán olyanokat is lehet csinálni, amiket egyébként nem nagyon szoktunk, én legalábbis elég ritkán tesztvezetek buszt meg mindenféle autókat, végzek kémiai és fizikai kísérleteket, rakok máglyát, meg még csomó mindent sem csinálok, amiket jövőre csinálhatnék az épülő apákkal.

Na.

Most már tényleg olyan lett ez a bejegyzés, mint egy szponzorált cikk, pedig tényleg csak arról van szó, hogy tök jól éreztem magam, s gondoltam, ezt megosztom az Apapara olvasóival is.

Idővel pedig, ha jól értettem, talán lesz Anyaépítő hétvége is.

Mert olyan is ritkán van, hogy az anyák vannak kettesben a gyerekükkel, úgy meg aztán pláne, hogy nem is kell láthatatlan munkát végezniük. 

Tovább

2018. november 13., kedd

Papíron jók vagyunk

Az van, hogy kutatásokat nem csak kutatóintézetek végeznek, hanem olykor cégek is, nyilván a cél utóbbi esetben a cég profitjának növelése, nincs is ezzel semmi gond, ez egy kapitalista világ, viszont cserébe, mivel ez most épp egy ilyen cég által támogatott tartalom, ezért aztán be tudom mutatni a kutatás eredményeit. 

Már maga a kutatás is tök fontos, az eredményei pedig kifejezetten kapcsolódnak ennek a blognak a tematikájába, a Zewa ugyanis azt vizsgálta 200 interjú segítségével, hogy a gyerekneveléssel és a háztartási teendőkkel kapcsolatos feladatok hogyan oszlanak meg olyan, magyarországi háztartásokban, amelyekben egy férfi és egy nő nevel legalább egy nyolc éves vagy annál fiatalabb gyereket. A mintába bekerültek falusi, kisvárosi, megyeszékhelyi és budapesti családok, felső-, közép- és alapfokú végzettségűek, közép-, kelet- és nyugat-Magyarországon élők, 34 évesek és annál fiatalabbak, 35 évesek én annál idősebbek. 

A Zewa levonta maga, illetve a #GondoskodniEgyüttJó kampánya számára a lényeget, amit elég jól bemutat az alábbi kép. 


Szóval bár szeretnénk példát mutatni gyerekeink számára otthoni működésünkkel és azt is gondoljuk, hogy tök fontos, hogy a feladatokat meg is osszuk, mégis, több mint dupla annyi házimunkát végeznek az édesanyák.

De a kutatás további izgalmakat is rejt még. 

Méghozzá elég kellemetlen izgalmakat. 

Merthogy hiába vonzóak a kép bal oldalán lévő százalékok, a szülők 38%-a inkább egyetért vagy határozottan egyetért azzal az állítással, hogy „A gyerekeknek a nemüknek megfelelő házimunkát kell adni”, sőt, a megkérdezettek 74%-a azt mondta, hogy a fiúkat úgy kell nevelni, hogy férfiak váljanak belőlük, a lányokat pedig úgy, hogy nők. Ez tehát elég jól megmagyarázza a fenti kép jobb oldalán lévő számokat. 

Aztán az is van még, hogy bár a megkérdezettek 75%-a nem gondolja, hogy a házimunka a nők feladata lenne, mégis 57% inkább egyetért vagy teljesen egyetért azzal az állítással, hogy „A nők jobban odafigyelnek a családi higiéniára.”

Szépen kijött a kutatásból még, hogy mind a férfiak, mind pedig a nők felülbecsülik a saját maguk által elvégzett házimunka arányát. Az apák az objektív 31%-ot 43%-nak érzik, a nők a 69%-ot 80%-nak becsülik, ami azt jelenti, hogy még azt a keveset is többre értékelik a férfiak, mint az eleve rengeteget a nők. Túlbecsülik ők is, de ezek a számok is jól mutatják, hogy ha egy férfi láthatatlan munkát végez, akkor annak azonnal láthatóvá kell lennie. 

Hozzá kell tenni persze ehhez azt is, hogy sok nő, ha nem is a szélsőségekkel, de rendben van azzal, ha ő végzi a házimunka nagy részét, ennek okai viszont messze túlmutatnak ezen a kutatáson, illetve ezen a bejegyzésen. Ami talán kiemelhető, hogy a férfiak alapvetően egyenlőségpártiabbak, mint a nők, ugyanakkor kérdés, hogy ez az egyenlőségpártiság a gyarorlatban miért jelenik meg oly nagyon nehezen még az olyan családok esetében is, ahol férfi és nő ugyanannyit dolgozik. 

Megérezte tehát a Zewa az idő szavát, üvöltő jel ez szerintem arra, hogy tényleg itt az ideje annak, hogy a férfiak és a nők ne csak papíron, hanem ténylegesen is legyenek egyenlőségpártiak. Ehhez az egész családi rendszernek meg kell mozdulnia, a férfiaknak csinálni kell, a nőknek pedig engedni, mindezt pedig lehetőleg egyszerre, ellenkező esetben összeomlik a háztartás, talán az ettől való félelemben is ragaszkodnak sok esetben a nők a status quo-hoz. 

De hát senki sem mondta, hogy a status quo-n nem lehet változtatni.

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.
Tovább

2018. november 10., szombat

Szülési kényszer

Szóval ígértem az előző bejegyzésemben, hogy ha majd otthon leszek, esetleg bemásolom az Őfelsége pincére voltam című könyvből azt a részt, amelyben Hrabal azt mutatja be nem kevés iróniával, hogy a náci állam milyen intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy nemzetük arra érdemes tagjai minél nagyobb kedvvel és hajlandósággal essenek már végre teherbe.

A bejegyzést november 6-án írtam, Selmeczi Gabriella pedig olyat nyilatkozott bele a tévébe 7-én, hogy csak még inkább azt éreztem, hogy Hrabal valamit nagyon értett.

Nézzétek csak meg!


Oké, tizenegy perc, simán megértem, ha ez sok, kiemelem hát belőle a lényeget:

"...mindent felülíró kötelezettségünk, és kényszer, hogy több gyermek szülessen Magyarországon"

Nem szeretném elemezni a mondatot, viszont egyszerűen, mindenféle kommentár és értelmezés nélkül beteszem ide az idézetet a már említett könyvből, annak is a 140. oldaláról:

"... Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg a Heereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek..."

A következő lépés az emberek fedeztetése.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.