>

2020. május 21., csütörtök

De nehéz az iskolatáska

Újra kinyitnak az iskolák.
Mármint az alsó tagozatok.
Meg az óvodák.
Meg a bölcsődék.
Legalábbis most úgy tűnik.

Bár nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan mik, hogyan, miért és mennyire nyitnak ki, a szabadságuktól és önrendelkezésüktől megfosztott intézményeknek megint igyekezniük kell, hogy meg tudjanak felelni a salátainstrukcióknak.

Szemek sírnak, szemek nevetnek, szemek riadnak, szemek könnyebbülnek. Mert vannak itt egyéni érvek, családi érvek, társadalmi érvek, gazdasági érvek, (politikai érvek), egymásnak ellentmondó érvek és egymást erősítő érvek.

Szóval főleg káosz van, nem tudjuk, mit gondoljunk, melyik érvnek kedvezzünk. S ha kedvezünk valamelyik érvnek, akkor mi lesz a többivel?

Hát semmi.

Kompromisszum lesz.
Valamelyik ujjunkat le kell harapni.

Kinek melyiket.
Nyilván.

Egy dolgot viszont érdemes elengedni.
No nem csak a szülőknek, gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is.

Mégpedig azt, hogy ezalatt a két hét alatt majd jól bepótolják a gyerekek a két hónapos kiesést. Vagy - merthogy ez is elhangzott Maruzsa Zoltán - majd jól felkészítik a gyerekeket a következő tanévre.

Nem kell bepótolni, nem kell felkészíteni. Hanem inkább figyelni kell. Arra, hogy milyenek azok a gyerekek, akik két hónapon keresztül jóval kevesebbet szorongtak, jóval kevesebb szabálynak kellett megfelelniük, viszont megélhették a szabadságukat, önállóságukat, IKT-eszközöket használhattak azok céljainak megfelelően.

Már akik.

Mert sajnos rengetegen voltak/vannak, akik nem tudtak/tudnak belépni a digitális oktatásba, ők és a szüleik azok, akik leginkább várják a júniusi nyitást. A gyerekek újra kapnak enni, kevesebbet lesznek otthon, kevesebbet kell rájuk költeni.

De ami még fontos, hogy nekik sem kell majd most semmit sem bepótolniuk. Lehet, hogy lemaradtak, de ha ez így van, akkor a két hét úgysem lesz jó arra, hogy bármit is bepótoljanak. De az ő lemaradásukkal, kimaradásukkal rendszerszinten el kell kezdeni foglalkozni. Az ő lemaradásuk társadalmi szinten már most óriási károkat okozott.

Szóval ne azt várjuk el a két hétnyi iskolától, amit nem érdemes tőle elvárni, hanem azt, amit érdemes: a gyerekek szocializálódhatnak, visszatérhetnek a normál kerékvágásba. És persze a szüleik is. Ameddig lehet. Ha csak két hétre, akkor két hétre. Mert egyszerűen a társadalmunk - legyünk akár gazdagok vagy szegények, városiak vagy falusiak, munkanélküliek vagy munkával kibéleltek - egyszerűen nem arra rendezkedett be, hogy ne legyünk senkivel sem.

De nem lesz egyszerű, mert simán lehet, hogy 
 
  • átalakultak az erőviszonyok az osztályban,
  • a korábban kiválóan beszokott óvodás vagy bölcsődés ezalatt a két hónap alatt kiszokott, most pedig majd újra vissza kell szoknia, ez pedig lehet akár lassú is,
  • a gyerek, pláne, ha kicsi, egyből benyal egy betegséget (no nem covidot)
  • szorongani fogunk, hogy azok a higiénés és távolságtartási protokollok, amiket otthon kényszeresen betartottunk, az intézményben kevésbé, esetleg egyáltalán nem fognak tudni megvalósulni,
  • két hét édeskevés lesz ahhoz, hogy a szülők visszaálljanak a normalitásba, pláne, hogy aztán majd nyárra megint át kell majd állni. Meg hát nem is csak visszaállni kéne, hanem fellélegezni sem ártana, a kettő együtt meg aztán pláne nehéz lesz. Azt persze - mármint rendszerszinten - végig kell azt is gondolni, hogy mi lesz nyáron, amikor tényleg nem lesz iskola, viszont sok embernek szabadsága sem lesz már.
Felkészítést persze éppúgy nem kapnak most a tanárok, ahogy a digitális átálláshoz sem kaptak túl sok támogatást és időt. A kimondott mondatok és előírások pedig - újra - egyáltalán nem egyértelműek. Így aztán a szülők sem tudják, mire és hogyan készüljenek, mivel számoljanak. Lehetne délelőttre és délutánra bontani az osztályokat, így egy időpontban csak fél osztály lenne a teremben, de ami még ennél is fontosabb lenne, hogy tényleg ne feltétlenül tantermi iskolában és még kevésbé frontális oktatásban gondolkodjanak az iskolák, hanem végre valami alternatívban, valami 21. századiban.

Kevesebb szabállyal, több önállósággal, több önismerettel és több szappannal, törülközővel, kisebb osztálylétszámokkal.  

Az akár hosszú távon is hasznos lenne.

Szóval kicsit nesze, semmi, fogd meg jól ez a két hét, de hátha mégis megmarkolható belőle valami.


Tovább

2020. május 9., szombat

Amiből kimaradunk

Eltelt egy év Magyarországon, a 2019-es, egy év, amelyikben brutálisan sok nő és gyerek esett erőszak áldozatául. Gyilkosságokról, durva és kegyetlen erőszakosságokról van szó: gyorsuló autóból kirúgott nő, üveggel betört fejű nő, húsfeldolgozóban feldarabolt nő, csikkel összenyomkodott testű nő, fakaróval halálra vert nő.

Elkezdődött egy év Magyarországon, a 2020-as, aminek második negyedévében beütött a koronavírus, a kijárási korlátozás negyedik hetében jött a hír, mi is megosztottuk: másfélszeresére nőt a családon belüli erőszak.

Mindez arról tanúskodik, hogy baj van.
Aki ezt nem akarja belátni, az vak. Esetleg idióta.

De szerintem azt, hogy baj van, mindenki látja, belátja. Azzal kapcsolatban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy mitől van a baj.

A férfiak egy része azt mondja, hogy a nők miatt.
A nők szerintük elviselhetetlenek, kizsigerelik az erősebb nemet, folyton csak hisztiznek és zsarolnak, amiből sok férfinek nem marad más kiútja, mint az, hogy meneküljön. Ivásba, verekedésbe.

Van ennek a gondolatmenetnek egy szép kis neve a pszichológiában, úgy hívják ellenséges szexizmus.

A férfiak egy másik része azt mondja, hogy azért, mert a férfiaknak túl sokat kell dolgozniuk, ki vannak rakva a háztartásból, a családból, bele vannak erőszakolva és kényszerítve a kenyérkeresésbe, rajtuk múlik a család egzisztenciája. Ez pedig olyan elvárásokat és terheket ró a férfiakra, aminek egyenes következménye az alkoholizmus, az elhízás, a stresszbetegségek, a különböző szív- és érrendszeri megbetegedések vagy a daganatos megbetegedések. No meg persze az agresszió.

Van ennek a gondolatmenetnek is egy szép neve, igaz, nem a pszichológiában, hanem úgy egyáltalán. Úgy hívják, részigazság.

Részigazság, mert ugyanez a világrend a nőkre is nagyon komoly terheket ró (erről már rengeteget írtunk), részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak hozták létre és részigazság, mert ezt a világrendet a férfiak és a nők közösen működtetik. A férfiak azért, mert még ezzel a rengeteg hátránnyal együtt is rengeteg a privilégiumuk, a nők pedig azért, mert bekényszerülnek egy feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzetbe: vagy elfogadják a jóindulatú szexizmust, vagy az ellenségest kapják.

(GIPHY)

A teljes igazságot persze senki sem tudja, talán az nincs is, de vannak emberek - laikus, hétköznapi emberek, illetve szociológusok, szociálpszichológusok, gender (ejtsd: dzsender) tudósok -, akik a fenti két hiedelemnél azért jóval komplexebben gondolkozva azt mondják (már persze addig, amíg be kussoltatják őket, hiszen a gender szakokat már megszüntették), hogy pontosan: az egyenlőtlen és igazságtalan, kizsigerelő társadalmunk mindkét nemet ellehetetleníti.

Csakhogy - és itt jön a kellemetlenség - a nőket ez az igazságtalanság bizony nehezebben sújtja. Nehezebben és többször. Nehezebben, többször és keményebben. Ez tény, nem vélemény. Ezt mutatja a korábban már sokszor idézett Nőügyek 2018 című kutatás, ezt mutatja a Global Gender Gap Index, ezt mutatja az Amerikai Pszichológiai Társaság 2018-as irányelve, ezt mutatja rengeteg statisztika, tanulmány, kutatás. 

És akkor itt jön az Isztambuli Egyezmény.

Ami sokak szerint új diszkriminációt emel be az egyébként is diszkriminatív világunkba.

Mert a nőket nevesíti, a férfiakat meg nem.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert igenis nevesíti a férfiakat, és azért van így, mert a nőket tényleg gyakrabban nevesíti (17 vs. 72).
Meg mert a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozik csak.
Ami részben így van, részben nincs így. Azért nincs így, mert kapcsolati erőszakról is ír, és azért van így, mert a nőkkel szembeni erőszakot tényleg gyakrabban nevesíti (23 vs. 39). 

De hoppá.

Azért nevesíti többször az Isztambuli Egyezmény a nőket és a nőkkel szembeni erőszakot, mert a  preambulum abból a fel- és elismerésből indul ki, hogy a nők hátrányos helyzetű csoportot alkotnak és az erőszak különböző formáinak gyakrabban vannak kitéve.

Itt viszont érdemes kicsit elmerülni a hozzáférhető adatokban és azok elemzésében. Kiváló lehetőséget biztosítanak erre a Rendőrség bűnügyi statisztikái vagy Solt Ágnes online is elérhető Bírói ítélkezési gyakorlat a kiskorú veszélyeztetése tárgyában című esszéje.

De azért vannak zavarba ejtő statisztikák is, egy 2005-ös, sokat támadott kutatásból, illetve az arról készült interjúból ugyanis az derült ki, hogy a "családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi", no meg az, hogy "a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú". Azok viszont, akik szeretik ezt az idézetet kiemelni, egyrészt rengeteget csúsztatnak, másrészt megfeledkeznek a kutatásvezető Virág György mondatának folytatásáról: "Sajnos [...] ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak."

Egyébként tényleg több nő ül börtönben a férje megölése miatt, mint fordítva, de ez nem azért van, mert a nők különösen agresszívak lennének, hanem azért, mert amikor már nem bírják az elnyomást, bántalmazást, akkor végletes/végzetes lesz a reakciójuk.

Hogy kicsit leegyszerűsítsem a dolgot, a férfiak gyakran csinálnak kisebb-nagyobb horrorokat, a nők pedig egyszer.

Szóval valami kínosan nem stimmel.

És igen, ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

De ezen nem sokat segít az Isztambuli Egyezmény, ha azt csak aláírjuk, de aztán hat évig nem ratifikáljuk, majd utána egy szavazással megszüntetjük a róla való bármilyen tárgyalás elvi lehetőségét is.

Na de mi is az az Isztambuli Egyezmény és miért olyan kellemetlen az íze, hogy inkább meg sem kóstoljuk.

Hát azért, mert ahhoz, hogy ratifikáljuk, azaz működésbe léptessük, egy sor intézkedést kéne eszközölni. Amiket akar a franc eszközölni.

Mert jelenleg a dolog igazán kényelmesen úgy működik, hogy az ügyekből legtöbbször nem is lesz ügy. Ahhoz ugyanis, hogy ügyből ügy legyen belőle, tudni kellene, hogy mi számít ügynek, tudni kellene, hogy azzal az üggyel kihez lehet fordulni, tudni kellene, hogy ők elérhetőek és tudni kellene azt is, hogy ők megértőek lesznek és azonnal cselekedni fognak. Méghozzá az áldozat és a tanúk védelme érdekében. De mi az áldozat és a tanúk érdeke? Ezt sem tudjuk.

Szóval az Isztambuli Egyezmény ratifikálása tényleg komoly átalakítással járna. Ezért is tartott el egy darabig, amíg az Európa Tanács 47 országából 34 ratifikálta. Mondhatnánk, hogy Magyarország azért sem ratifikálja, mert hát van nekünk mindenféle törvényünk, ami tiltja a családon belüli erőszakot. És ez igaz is. Van.

Csakhogy egy (büntető)törvény önmagában kevés. A törvényt működtetéséhez ugyanis kell egy nagyon komoly társadalmi apparátus is, ami működteti azt. Annak minden elemében.

És ezen segítene az Isztambuli Egyezmény.

Csak annak ratifikálása érdekében akarja a franc megszüntetni "mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatokat, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak." Szóval akar a franc az egészhez komplexen, strukturálisan, rendszerszinten, a gender tudósokkal közösen, kutatásokkal és elemzésekkel megalapozottan hozzányúlni.

Akarja a franc növelni az ezzel kapcsolatos társadalmi tudatosságot.
Akar a franc együttműködni a civil szektorral.
Akar a franc szakembereket képezni.
Akarja a franc megérteni, hogy mikortól számít valaki áldozatnak.
Akar a franc a megelőzés és a védelem érdekében azonnal reagálni.
Akar a franc védelmet biztosítani a tanúknak. 
Akarja a franc megérteni, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem nem ugyanaz.
Akar a franc tanulni.
Akarja a franc óvodától kezdődően átalakítani az oktatást.
Akarja a franc átgondolni és átdolgozni az érintett szakemberek titoktartási kötelezettségeit. (Sok eset ugyanis azért nem indul el, mert sem a szakembereknek, sem az áldozatoknak egyáltalán nem egyértelmű, hogy az érintett szervek hogyan működhetnek együtt, kinek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak, no meg az sem, hogy hol vannak megfelelően képzett, az áldozati szempontokat (is) figyelembe vevő megfelelő számú szakemberek).
Akar a franc tényleg az áldozatokkal foglalkozni, nekik pszichológiai és fizikai védelmet és megértést biztosítani, hiszen arról, hogy az áldozatok áldozatok lettek, nem más tehet, mint az áldozatok.
Akar a franc nemzetközileg együttműködni és akar a franc ellenőrizve lenni.
Akarja a franc megérteni, hogy nők azért is menekülhetnek el egy országból és kereshetnek (átmeneti) menedéket a mi országunkban, mert a saját hazájában megcsonkítanák vagy már meg is csonkították, vagy mert kapcsolati erőszaknak, mondjuk kényszerházasságnak vannak kitéve.

Aztán vannak olyan mondatok is az Egyezményben, amik tényleg valami egészen más mindsetet igényelnek, amit jelenleg el sem tudunk képzelni. Mert például ahhoz valaminek nagyon, de tényleg nagyon meg kell változnia az emberek fejében, hogy a szolgáltatások nyújtása ne attól függjön, "hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen."

Mert ez bizony pénz, idő és energia, amit egyáltalán nem értünk, hogy miért lenne érdemes beáldozni. Szóval túl sok motiváció nincs. Pedig tök egyértelmű, hogy miért érné meg. Azért, mert az a rendszer, ami most van, senkinek sem jó. Egyik nemnek sem. Igaz, a férfiak több privilégiumot élveznek, és erről bizony nem egyszerű lemondani.

De akkor kérdem én, mitől érzi magát olyan erősnek az az erősebbik nem? Egy olyan pályán, ami nekik van építve? Amit saját maguknak építettek? Tényleg annak örülünk, hogy úgy nyertünk, hogy nekünk lejt a pálya és még így is sokszor mi veszítünk?

Hát mikor jövünk már végre rá, hogy ez nem verseny, hanem együttműködés?


Ezúton is szeretném megköszönni Gyurkó Szilvinek, hogy néhány adattal és azok értelmezésével segített ennek a bejegyzésnek a megírásában.

Az Isztambuli Egyezmény teljes szövege itt olvasható.
Tovább

2020. április 26., vasárnap

Introvertáltaknak áll a világ

Van az a dolog, hogy extroverzió, introverzió. 

Amit úgy nagyjából annak a szinonimájaként használunk, hogy valaki inkább nyitott vagy inkább zárkózott. És akkor ezzel úgy le is írtuk elég pontosan a személyiségét, tudod, ő olyan extrovertált típus, és rögtön mindent tudunk. Figyelj, nem megyek. De miért? Hát tudod, mert introvertált vagyok. Ja, aha értem, oké

De hogy azért ez az egész dolog sokkal komplexebb ám ennél, ugyanis a leginkább elfogadott tipológia szerint inkább öt dimenzió van. BIG 5-nak (big five) is hívják, extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, intellektus és dobpergés, az ötödikre is emlékszem: emocionalitás.

Ezek közül az intellektus talán magyarázatra szorul, legalábbis nekem azért fennakad rajta a szemem, de az igazából csak azt mutatja meg, hogy az ember mennyire nyitott a világra, mennyire kíváncsi, mennyire érdeklődő.

Ami pedig fontos, hogy egyrészt ezek a dimenziók nem jó-rossz dimenziók, másrészt a dimenziók függetlenek egymástól, nem lehet tehát egyikből a másikra következtetni. Szóval egy barátságos, de nem különösebben lelkiismeretes extrovertált csöppet más, mint egy barátságtalan, de kifejezetten lelkiismeretes extrovertált. 

Egyébként engem mindig is eléggé bosszantottak a tipológiák, de ha mégsem, akkor meg kevésnek tűnik ez az öt dimenzió, pedig elég komoly, drága és időigényes kutatómunka árán jöttek ki, de ez most tényleg mindegy, mert egyáltalán nem is a kételyeimről akarok írni, hanem arról, hogy mivel tényleg a kultúránk része az extro- és introvertáltság, hajlamosak vagyunk ezt a dimenziót túlértékelni, kiemelni a többiből.

Annál is inkább, mert a világ tényleg zömmel erre az egy szem dimenzióra építve az extrovertáltaknak kedvez. Oszd meg, mondd el, csináld meg, változtass, nyiss a világra, beszélj sokat, legyél sok ember között, ilyenek. Minden erről szól. Aki nem ilyen, az is ilyen. Ezt teszi velünk ez a kultúra. Szóval akár az vagy, akár nem, az leszel, ahhoz méred magad.

Miközben meg nem mindenki extrovertált ám.

Sokan vannak, akik igazából befelé érzik jól magukat.

Akiknek nem attól lesz valami élmény, hogy megosztják, hanem attól, hogy belül megélik. Nem jobbak ők, mint mások. Csak mások.

És míg a K.E. világ valóban az extroverziónak kedvezett, az most azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a kijárási korlátozás új helyzetet teremtett. Ez a rendszer ugyanis az introvertáltaknak áll. 

Mert most nincs kényszer arra, hogy másokkal legyünk, sőt, arra van kényszer, hogy ne legyünk senkivel. Csak a legszűkebb környezetünkkel. Persze, ott a social media, ami nagy vonzerő, de mégis máshogy, mint a karantén előtti időszak extrovertáltságában. 

Szóval most nagyon jó. 

Legalábbis azoknak, akik introvertáltak és azoknak, akik el is fogadják, hogy most lehetnek azok. 

Én legalábbis most kezdem igazán megtalálni a saját tempómat.


Azt hittem pedig, hogy tök jó rohangálni, sok helyen lenni, több munkahelyen dolgozni, sok emberrel találkozni, halmozni a programokat, de most, hogy ezt nem csinálom, most jövök csak igazán rá, hogy nem is volt erre szükségem. 

És ez bizony őrült módon felszabadító érzés. 

És akkor arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha még sokan vannak ezzel így. 

Hogy az emberek nem is annyian és nem is annyira extrovertáltak, mint amennyien és amennyire mutatják magukat. Mert bár a világ azt várja el, hogy mutassuk magunkat, ő viszont (én viszont) dehogy mutatná.

Vagy nem annyiszor. 

Vagy nem annyi embernek. 

Vagy nem annyira. 

Vagy nem akkor. 

Szólhat ez persze arról is, hogy alkalmazkodunk, elfogadjuk az új helyzet adottságait, nem lázadozunk ellene, de tény, hogy most a hírektől és a társadalmi aggodalmaimtól eltekintve (ami egyébként egyáltalán nem könnyű) nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, a karantén előtt pedig meg nem voltam az. Kapkodtam és túlhajtottam magam.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy könnyű nekem, könnyű nekünk, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy nincsenek veszélyben a munkahelyeink és a megélhetésünk, szóval tényleg tudunk befelé és egymásra figyelni. És persze, mozi, koncertek, barátokkal való találkozás, utazás, szabadon és szabadban mászkálás eléggé hiányzik, meg úgy egyáltalán az, hogy ne kelljen egy másik ember és magam közé egy jegesmedvét, a Joey Ramone-t vagy éppen a sógoromat odaképzelni. No nem mintha bármi bajom is lenne a sógorommal, Joey-val vagy egy jegesmedvével, de nincs mese, a két méternek meg kell lennie.

És most, hogy kicsit kevesebb időnk megy el másra és másokra, sokkal jobban figyelünk egymásra, aminek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb mindenki.

Ami komoly kérdéseket vet fel a karantén utáni időszakkal kapcsolatban.

Legfőképp, hogy kell-e annyira propagálni az extroverziót.

Hogy ez a nyugalom, ez a befelé figyelés hogyan tartható meg, és hogyan adható még több embernek, a társadalom még több csoportjának.

(Kép forrása)
Tovább

2020. április 6., hétfő

A győzelem napja

2020. augusztus 20. van.

Az államalapítás ünnepe.

Itt állunk a Hősök terén, koszosan, büdösen, lenőtt hajjal, szakállal, egyesek meghíztak, mások lefogytak, elveszítettük a kondinkat, az állásunkat, sok barátunkat, rokonunkat, sokan csődbe mentünk, sápadtak, rosszul öltözöttek, éhesek és álmosak vagyunk. És nagyon melegünk van. De mi vagyunk azok, akik túléltük a koronavírust, és most együtt ünneplünk 2020. augusztus 20-án.

Túl sokan persze nem vagyunk, mert sokan inkább otthon maradtak, akik pedig itt állunk, inkább tartjuk a két méter távolságot. Még nem tudjuk, hogy az élőben rég nem látott barátainkat és rokonainkat megölelhetjük-e, foghatunk-e már kezet, adhatunk-e egymásnak puszit.

Mindenkinek ott lóg a fülén maszk, sokunknak a szánk előtt feszül.

Pedig már biztonság van.

Az elmúlt három hétben sehonnan sem jött hír új fertőzöttről.

Se Magyarországról, se Európából, de a világon sehonnan sem.

Szóval legyőztük a vírust.
Együtt.

Szeptembertől újra biztonsággal lehet koncertekre menni, moziba járni, utazni, kozmetikushoz, fodrászhoz menni, kávézni, kinyitnak a múzeumok, indul a színházi évad, be lehet járni a munkahelyekre, kinyitnak a kisboltok, pékségek és éttermek is, szeptembertől megint lehet majd iskolába járni. A koncerteken, mozikban és színházakban viszont decemberig csak harmadannyi jegyet szabad eladni, mint szoktak, hogy a biztonság kedvéért a távolság meglegyen az emberek között. A kiesett jegybevételt az állam állja.

Demonstrálni és tüntetni is lehet.

De sok minden megváltozott.

Nem lehet ész nélkül utazni, nem lehet ész nélkül nemzetközi meetingeket tartani, nem lehet ész nélkül enni, nem lehet ész nélkül vadászni, nem lehet ész nélkül vásárolni, nem lehet ész nélkül felhalmozni és költeni.

Mindent lehet, de mindent mértékkel. Egy újonnan létrejött világszervezet koordinálja és szabályozza ezt a folyamatot. És ha valaki megszegi ezeket az előírásokat, akkor komoly bírságban résesül. Nagyon komolyban.

De erre alig kerül sor, ugyanis nem is ezek változtak igazán meg, hanem az emberek gondolkodása.

Így aztán a gazdaság és a politika is.

Magyarországon is.

Volt egy áprilisi ámokfutás, de annak május elsejével vége lett.

A kormány ugyanis megértette, hogy mégsem fog menni az, amit szerettek volna. Mégis kell a részvétel, a vélemény, a közös gondolkodás, az önrendelkezés, az önkormányzatiság, a közös tudás, a civil szerepvállalás, az uniós értékrend. Mégis kell a demokrácia. Persze, erre nem maguktól jöttek rá. Az EU azt mondta, hogy vagy kivezényelnek egy nemnövekedéspárti és zöld uniós vezetőt Magyarország élére (első körben Daniel Cohn-Benditre gondoltak, de ő azt mondta, csak Kovács Gergellyel együtt vállalná, de ez már az EU-nak is sok volt), vagy összeszedik magukat maguktól.

Szóval inkább összeszedték magukat.
Ennek jegyében pedig május közepétől elképesztő csomagot nyújtott be a kormány, csak úgy random sorolom az intézkedéseket:


  • rendeletben határozták meg, hogy a felhatalmazási törvény csak augusztus egyig van érvényben
  • elbocsátási és kilakoltatási moratóriumot vezettek be, azok pedig bérkompenzációban részesülnek, akik a vállalkozásukat nem tudják a járvány miatt végezni,
  • a hitelmoratóriumok kapcsán a későbbi törlesztéskor felmérik az anyagi helyzetet,
  • elkezdtek rengeteget mérni és feltérképezni a találkozásokat, kontaktokat,
  • elkezdték őszintén kommunikálni a számokat,
  • kijárási tilalmat vezettek be,
  • amely során megkülönböztetett figyelemmel és érzékenységgel fordulnak az egyedülállók, a leszakadó rétegek és a családon belüli erőszaknak kitettek felé,
  • az egészségügyben dolgozók a vészhelyzet idejére 200%-os bérelemést kaptak - szintén visszamenőleg, majd a vészhelyzet végén, augusztus elsejével, ez a növekedés lement 150%-ra,
  • ezzel párhuzamosan kivezetik a hálapénz intézményét,
  • a képviselők beszolgáltatott hivatali laptopjaikat megkapták azok az iskolások, akik laptop híján nem tudtak részt venni az online oktatásban (szerencsére csak egy képviselő felejtette el lementeni a saját adatait valami biztonságos helyre), de sajnos ez is kevés volt, így még sok köztisztviselő is beszolgáltatta a laptopját, ők már saját döntésből, és így tett sok IT-cég vezetése is,
  • lecsökkentették az ÁFA-t 15%-ra, de bevezettek minden ÁFA-köteles termékre egy 5%-os adót, amivel virológiával, élelmezéssel és racionális gondolkodással kapcsolatos kutatásokat támogatnak - kicsit ügyetlen elnevezéssel ez lett véradó,
  • a KSH újra méri a létminimumot és újra van Nemzeti Országos Epidemiológiai Központ,
  • újra lett oktatási minisztérium, környezetvédelmi minisztérium, egészségügyi minisztérium, újra foglalkozni kezdtek természetvédelemmel és örökségvédelemmel, újra működnek a genderszakok, létrejött egy felzárkóztatási és esélyegyenlőségi minisztérium is, aminek első körben az volt a feladata, hogy juttassa el minden háztartásba a villany-, víz-, fűtés- és internetellátást, ezekért augusztus végéig a létminimum környékén élőknek nem kellett fizetniük, utána is a fizetésüknek megfelelő arányban,
  • bevezették az alapjövedelmet,
  • többlépcsős, progresszív adózási rendszert alakítottak ki
  • és végül az egész ország ráállt a tolerancia-, empátia-, nyitottságpályára, aminek jegyében természetesen május elsejétől
  • újra a "nem" szerepel a személyazonosító adatok nyilvántartásában, nem pedig a születési nem.

És hát persze létrejött még egy nemzetközi bizottság is, ami a demokrácia-ellenes hazai intézkedéseket nézi át, így aztán a civil szektor vegzálását, a sajtószabadság nyirbálását, a korrupciót és a végtelen nepotizmust, a választási törvényt, a szegregált iskolákat, und so weiter und so fort.

Szóval így jutottunk el máig, augusztus 20-ig.

Kemény volt az április, májustól bizonyos szempontból még keményebb időszak volt, de mára mindenki úgy gondolja, hogy épp ezekre a lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a koronavírust megállítsuk. A legtöbb lépes pedig hosszú távon is az ország javát szolgálja, ezzel kapcsolatban közmegegyezés van.

Szóval bár nem vagyunk sokan a Hősök terén, viszont négy gigantikus kijelzőn csatlakoztak hozzánk zoomon az otthon maradók.

És így van ez a zalaegerszegi Dísz téren és a békéscsabai Szt. István téren, az esztergomi Széchenyi téren és a pécsi Főtéren, de még Diósjenőn és Szendrőn is.

Csodálatos látni, ahogy villannak fel a kis arcocskák százezrei.

Tűzijáték nincs, csak a téren állók és az otthon ülők szűnni nem akaró tapsolása.


Tovább

2020. március 26., csütörtök

Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.
Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.


Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?
Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 
Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)
Tovább

2020. március 21., szombat

Closing time

Reziliencia.

Viszonylag új kifejezés a pszichológiában, amely arra vonatkozik, hogy az ember megküzd a helyzettel. Akkor is, ha az nehéz. Vagy traumatikus. Vagy tragikus. Szóval hogy akármilyen nehéz, stresszes vagy akár horror is valami, megküzd vele, alkalmazkodik, és ami a legfontosabb: fejlődik.

Ez nem jelenti azt, hogy vágyjuk is a szart, csak azt, hogy ha már az a szar megesett velünk, akkor nem meg nem történtté akarjuk tenni, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Legalábbis érdemes megpróbálni.

Ehhez viszont beszélgetni kell róla, nem lehet elfojtani, meg kell értenünk magunkat a trauma alatt és a trauma után. Hogy tényleg tudjunk fejlődni. Úgy is hívják ezt, hogy poszttraumás növekedés.

Ma már elég komoly szakirodalma van a rezilienciának, még akkor is, ha a blogger-felület helyesírás-ellenőrzője még nem ismeri ezt a fogalmat. Ahogy mi, úgy idővel a szoftver is megtanulja majd, hiszen a reziliencia már a szépirodalomban is megjelenik, ha máshol nem, hát Edith Eva Eger A döntés című könyvében mindenképp.

Szóval.

A koronavírus-helyzet kemény.
Nagyon kemény.
Emberek tömegével fognak munkanélkülivé válni.
Nagyon sokan lesznek betegek és sokan meg fognak halni.
Nemcsak távoli ismeretlenek, hanem közeli emberek is. Barátok. Rokonok. Munkatársak.
Az emberek bizalmatlanak (még bizalmatlanabbak) lesznek egymással, intézményekkel, szervekkel.
A szociális és egészségügyi ellátórendszer le fog állni.
A gazdaság pedig komoly visszaesést fog produkálni.

És hát nem úgy van az, hogy most nyom egy pause-gombot a világ, aztán majd valamikor júliusban, mintha mi sem történt volna, újraindulunk, hanem amikor majd elindulunk, ha egyáltalán elindulunk, akkor majd minden nagyon más lesz.

Gyökeresen és végérvényesen.

Az addig tartó időszak pedig sok ember számára bizony traumatikus lesz.

Mert

  • nincs hol csordogáljon az ingyen rendelkezésre bocsátott internet, nemhogy laptopja nincs a családnak, de áram se sok, így a gyerekek nem tudnak otthon tanulni.
  • a szülők elvesztették a munkahelyüket
  • nincs mit enni
  • ha meg is marad a szülők munkahelye, nem tudnak mit kezdeni nappal a gyerekekkel, akik így viszont egész nap otthon vannak, és nem csinálnak semmit. És ez még mindig jobb, mintha kimozdulnak és valamit csinálnak.
  • a szülök frászt kapnak egymástól
  • a gyerekek nem tudnak egymással játszani
  • bántalmazás és nélkülözés van
És akkor még a rettegésről, a kiszámíthatatlanságról és a kontrollvesztésről, tehát a járvány pszichológiai járulékairól nem is beszélve.
Minden bizonyosság bizonytalan lett.
Hogy az, amit korábban biztonságosnak és alapnak vettük, amikről azt hittük, hogy az nekünk jár, arról kiderül, hogy nem biztonságos, nem biztos, nem alap, nem jár.

Közben meg sokak számára ez az időszak maga a paradicsom.

A bőven megtakarított pénzüknek köszönhetően és a home office-ba csont nélkül átálló munkájuk mellett bőven belefér a kreatív és minőségi együttlét egymással és a gyerekekkel, dugig is van a Facebook jobbnál jobb ötletekkel, reggel közös jóga, délelőtt a gyerekek egymásnak olvasnak, azalatt a felnőttek virtuális sétát tesznek a Louvre-ban, ebédet már együtt főznek, hisz épp kinyílt a kertibab és a zsálya, legjobb lesz a pisztrángra, ebéd után a gyerekek önállóan tanulnak, hisz az alternatív iskolában már bőven megtanulták, hogyan kell egyedül és felelősen dolgozni, utána pedig gyurmagurigákat gyúrnak, és abból megépítik a napjuk hangulatgörbéjüket. Szülők és gyerekek együtt. Ahol eltérés van, azt pszichodramatikusan elpantomimezik. Aztán közös ölelkezés után megterítenek, vacsi, fürdés, estimese, közös árnyjátékozás, ének, alvás. A szülők gyertyát gyújtanak, majd egy házilag kevert margarita mellett megnézik a Breeders legújabb epizódját, és csak édesen egymásra mosolyognak, hogy Timi, dejó, hogy mi nem ilyen szülők vagyunk.

De hát ez a magyar lakosság 4-5%-a.
Se.

A többieknek marad az eggyel fentebbi felsorolás.

De tanulni ebből az egészből mindenki tud.
Fejlődni mindannyian tudunk.

Megtanulhatjuk,

  • hogy most nincs zugivás
  • hogy nincs ajtóbecsapás és kimenekülés a lakásból
  • hogyan tudatosítsuk az étkezési szokásainkat
  • hogyan ne meneküljünk el a konfliktusok elől, hanem megpróbáljunk ott maradni és megoldani
  • hogy csak arra költsünk, amire tényleg kell
  • hogy kevesebb pénzből is ki lehet jönni
  • hogy nem is kell annyit utazni
  • hogy nem kell annyit meetingelni
  • hogy lehet otthon is kávézni, lehet uzsonnát csomagolni
  • hogy nem muszáj annyit éttermezni
  • hogy mire is van igazán szükségünk
  • hogy milyenek a gyerekeink (ha van)
  • hogy milyen a párkapcsolatunk (ha van)
  • hogy milyenek vagyunk mi magunk
  • hogy mit is jelent a házimunka

Ettől függetlenül most még nem tudjuk, mennyi válás és mennyi egymásra találás lesz ezalatt az idő alatt. Nem tudjuk, hány nőt fognak megerőszakolni otthon, hány nőt és hány gyereket fognak megverni, vagy hogy hány gyerek fog megfoganni. Magasabb, alacsonyabb vagy épp ugyanannyi lesz-e ezek aránya, mint amennyi egyébként lenni szokott. Nem tudjuk, hány család fog tönkre menni, Azt sem tudjuk, hogy mennyien fognak meghalni, no nem a koronavírus következtében, hanem mondjuk abba, hogy nem eszik. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz az idén érettségizőkkel, meg úgy egyáltalán ezzel a félévvel. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a barátságokkal, mi lesz az ismerkedni vágyókkal, mit lesz a kamaszokkal, akik ilyenkor nem éppen a szüleikkel akarnának lenni.

Csomó mindent nem tudunk.

Az viszont, hogy egyénileg vagy családilag akarunk-e valamin változtatni, csak rajtunk múlik.

Najó.

Főleg rajtunk.

Mert most leginkább magunkkal vagyunk és leszünk összezárva.

Itt az ideje, hogy kicsit lelassítsunk, kicsit befelé és a közvetlen környezetünkre figyeljünk.

Mert most kicsit záróra van.

Ha meg tudjuk tenni, hogy egy kicsit bezárunk, lezárunk, akkor már elmondhatjuk, hogy valamekkora poszttraumás növekedést produkáltunk.

2008-ban, amikor Lucca egyik főterén Leonard Cohen koncerten voltunk, és megszólalt ez a dal, akkor biztos voltam abban, hogy ezzel a koncertnek is vége, de közben meg nem volt, egyáltalán, hanem még jött jó sok minden.


A világunk is csak átmenetileg zár be.
A világunk csak átmenetileg záródik le.
Tovább

2020. március 14., szombat

Karanténbeli víg napjaink

Kezdjük azzal, hogy jó eséllyel karanténbeli víg napjainknak semmi köze sem lesz ahhoz, amit Faludy Györgynek át kellett élni pokolbéli víg napjai közepette.


De azért fontos azt is kimondani, hogy a koronavírus olyan kihívások elé állít, amik előtt jó eséllyel még nem voltunk. És csak remélni tudjuk, hogy mi győzünk.


Azt már tudjuk Fülöp Márta jóvoltából, hogy a különböző kultúrák, individualista és kollektivista értékeken alapuló társadalmak, a társadalmi vagy egyéni problémákat elnyomók (represszorok) vagy azokra érzékenyen reagáló személyiségek (szenzitizátor) hogyan reagálnak a koronavírusra.

Schell Gergely jóvoltából arra is kaphattunk tippeket, hogy hogyan ne csavarodjunk be a vírustól, Deliága Éva pedig 19 tippet ad arra, hogy hogyan beszéljünk a vírusról a gyerekeinkkel.

Közben színeszek felolvassák a tananyagot, Konok Péter történész online tanításba kezd, csomó múzeum online tárlatvezetést, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig online koncerteket tart, közben pedig csomóan felajánlják időseknek, hogy segítenek bevásárolni, mindenféle online közösségek jöttek létre az elmúlt 1-2 napban.

Őrült megható mindez. Fantasztikus kezdeményezések, amik azt mutatják, hogy össze tudunk fogni, létezik szolidaritás itthon is.

Mindeközben pedig nagyon sokat lesznek a családok együtt, a kollégisták haza kell, hogy költözzenek, az iskolák bezártak, sokan leköltöznek/visszaköltöznek a vidéki nagyszülőkhöz, külföldön tanuló gyerekek térnek vissza Magyarországra.

Most kezdődik csak igazán a családok éve.

Mintha hónapokon keresztül karácsony lenne.

Csak ajándék nélkül.

De sok-sok feszültséggel. Ami még ismerős is lehet december végéről, de csomó újdonság is van itt, lesz itt.

Legfőképp a bizonytalanság, az, hogy minden folyamatosan változni fog, hiszen ezzel a vírussal kapcsolatban még mindig csomó kérdőjel van az emberek és a tudósok (akik, bár emberfeletti teljesítményt nyújtanak most, mégis emberek) fejében.

És ezt bizony nem könnyű leküzdeni, nem könnyű ezzel együtt élni.

Szóval egyszerre kell együtt lennünk a családunkkal és a félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal és az ebből a két nehézségből fakadó feszültséggel.

Sokkal kevesebb énidőnek (ami ugye eleve luxuscikk, még a jómódban élők számára is) lesz, a sokkal több miidőhöz pedig kell ez-az.


És még csomó konkrét praktika is eszembe jut.

Mondom is.

  • Tök jó, ha kiépítetek valamiféle napirendet. Össze fognak folyni a napok, a gyerekek fejében mindenképp, ezért fontos, hogy megmaradjon a rendszer. Ebbe mondjuk beletartozhat akár az is, hogy hétköznap reggel a gyerekek is öltözzenek fel, ne legyenek egész nap pizsamában. Legyen jól követhető időpontja a tanulásnak, akár addig is, amíg még nem lesznek készen az iskolák az online anyagokkal.
  • Fontos, hogy a gyerekek tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, nagyszüleikkel, beszélhessenek egymással valamilyen applikáción keresztül.
  • Tök jó, ha minden nap tudtok valamennyit mozogni. Csomó youtube-videó van otthoni mozgásra, de szabadba egyelőre még lehet menni, bár a játszótereket már nem ajánlanám. De a gyerekek az ingerszegény környezetben meghibbannak, ha nem mozognak legalább valamennyit. Érdemes ezt is rendszerszinten.
  • Sok gyereket nagyon érdeklik a hírek. Lehet ennek is egy konkrét, dedikált időpontja, amikor a szülők elmondják - természetesen a gyerekek szintjén - a napi aktualitásokat.
  • Legyen egy kódszó arra, ha valaki vagy valami sok. Egy szó, amit előre megbeszéltek, és amit az ember bemondhat, ha épp egyedüllétre vágyik. És akkor lehessen neki elvonulni. Ha kicsi a lakás, akkor is. Az is jó, ha ezt a kódszót napi 2-3-nál többször nem lehet használni, és érdemes az elvonulás mértékét is korlátozni.
  • Tök jó, ha a gépezési idő (se a felnőtté, se a gyereké) nem száll el a végtelenbe.
  • Iktassatok be közös olvasást, szerintem még akár egy reggeli és esti beszélgetőkör is beleférhet (ki hogy van, mire számít a nap során, milyen volt a nap).
  • Nem érdemes csak a gyerekektől elvárni a türelmet, a felnőtteknek is rá kell állnia a türelemhullámokra.
  • 4-5 éves kortól fölfelé a gyerekek szálljanak be a háztartási feladatok ellátásába. Pakoljanak el maguk után, segítsenek teríteni és leszedni, mosógépbe is simán be tud egy gyerek pakolni, nem nagyon dolgok ezek. A főzésnek csomó része gyerekkompatibilis, fasírtgolyót gyúrni és húst klopfolni, panírozni kifejezetten élvezetes is lehet egy gyerek számára.
  • Érdemes figyelni arra is, hogy ne együnk egész nap. Sokan felhalmoztak tartalékokat, érdemes azokat nem egyből felzabálni, lehet keveset is enni és azt is érdemes rendszeresen.  
  • Érdemes leülni a családtagoknak átbeszélni az új időszakokra vonatkozó szabályokat. Legyenek ezek mindenkire érvényesek és transzparensek. Akár ki is lehet függeszteni őket a fridzsiderre, bejárati ajtóra.
Gyerekekkel sokat együtt lenni fárasztó.
Felnőttekkel és önmagukkal együtt lenni szintén.
Markánsabban előjönnek az ő hibáik, de markánsabban előjönnek a mi hibáink is, de rengeteget is tanulhatunk magunkból és a másikból. És ez jó. Szerintem tök hamar látványos lesz az, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, hogy mennyit tanulhatunk tőlük, mennyire jó velük együtt lenni.

Lesznek feszültségek, félelmek, felháborodások, az óhatatlan, de most, két napnyi karantén-tapasztalat alapján abban bízom, hogy némi odafigyeléssel, a feszültségek kontroll alatt tartása mellett szépségek is lehetnek ebben az időszakban.

Társadalmiak és családiak egyaránt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem csak a gyerekeinkkel leszünk többet együtt, de a párkapcsolatunkkal is.

És az is igényel ezt-azt.
Ott is érdemes bevezetni új szabályokat.

De ez egy apablog, nem egy párkapcsolati blog, szóval ezekre most nem térnék ki.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.