2016. november 12., szombat

A bennem folyamatosan szóló Leonard Cohen

Nagyszobánkban a gyerekkoromból (előtte az apukám gyerekkorából) átmenekített bakelitlemez-játszó, mellette sorakoznak a gyerekkoromból átmenekített lemezek, esküvőnkre kapott lemezek és néhány vásárolt régi és új lemez. A jó öreg Tesla tűje már kicsit fityeg, az erősítő gombjai kijárnak, a hangfalak recsegnek, de közben nincs ennél ismerősebb, otthonosabb hang, nincs annál otthonosabb érzés, mint felrakni egy lemezt, jól feltolni (itt még nem tekerni kellett) a hangerőt és közben nézegetni a borítót, kicsit szerelembe esni azzal, aki épp énekel.

Gyerekként, 7-8 évesen ez leginkább az I'm Your Man című Leonard Cohen album volt. Fogalmam sem volt, mi az a Manhattan és mi az a Berlin, és talán még kevésbé értettem, hogy honnan jönnek ki azok a hangok ennek az embernek a torkán, de annál vagányabb dolgot el sem tudtam képzelni, mint öltönyben, rezzenéstelen arccal tartani egy banánt.

Aztán, 92-ben megvettük az első Best-of-ját, a Songs of Love and Hate-et és a kakukktojás Death of a Ladies' Man-t, de utóbbit szinte sosem hallgattuk, a középső tőlem akkor még nagyon távol állt, de a Best-of-ot rongyosra. Annyira, hogy a borító belső lapján lévő mondatot azóta is rendre idézem, miszerint "I rarely ever look this good, or bad, depending on your politics" - természetesen nem (csak) magammal kapcsolatban. De nem csak ez a meghatározó ezzel az albummal kapcsolatban, azóta is ezek a dalok a kedvenceim, ezek vannak a legmélyebben bennem, a Suzanne-re próbáltam altatni a fiamat, amikor kicsi volt, az éjjelek magányában próbáltam magam elé képzelni, hogy milyen lehetett az a folyó, ahova levitte a félőrült Zsuzsa, hogy se a teát, se a narancsot nem szeretem igazán, de a dal erejéig még az illatuk elképzelése is vonzónak tűnt, hogy mekkora ötlet, hogy a Jézus igazából tengerész volt. Aztán később megértem a Songs of Love and Hate-re is, bömböltettem otthon és a utcán a fülembe a Dress Rehearsal Rag-et és imádtam, ahogy végre beszállnak a gyerekhangok a Last Years' Man végén.

Ahogy pedig egyre idősebb lettem, úgy kezdtem beépíteni magamba a későbbi albumokat is, amikben bár egyre több lett a szintetikus és eleinte Cohentől idegennek tűnő hang, mégis elkezdtem érteni, hogy itt is vannak mélységek, nem csak az akusztikus első másfél évtizedben termelt dalokban. Természetesen a cohen-i mélységet nem értettem, nem érthettem, azt értettem csak, hogy itt valamit érteni kell.

Mire elolvastam a Kedvenc Játék és a Szépséges Lúzerek című könyveit, addigra már az összes albumát ismertem, simán megfért egymás mellett a Dear Heather és a Bird on a Wire, a Democracy és az Iodine. Most pedig persze már a véremben van a Slow és a Going Home is, a You Want it Darker-t még építem magamba.

Leonard Cohen bölcs, okos, lassú és megfontolt, iszonyú művelt, olvasott és intelligens, érzelmes és az érzéseit folyamatosan kommunikáló rabbi és próféta, akinek a szájából még a káromkodások is költészetként hatnak, akinek szóképei messziről felismerhetőek, aki éppannyira tudott vokalistái szólamai előtt menetelni, mint mögöttük, aki úgy tudott a szerelemről, a szexről és a szexualitásról, a testekről és a fájdalmakról, politikáról és vallásról énekelni, mint senki.

Zenék és zenészek jöttek, zenék és zenészek mentek, Green Day és The Offspring, EAV és Hubert von Goisern, Metallica és Guns N' Roses, Die Fantastischen Vier és Die Toten Hosen, volt itt minden, jött itt minden és ment is minden, de Leonard Cohen úgy volt része mindig is az életemnek, hogy sosem ment el.


Talán azért, mert valahogy az első pillanattól szorosan összekapcsolódott az apuval. Nem valami bonyolult összefüggésről van itt szó, egyszerűen csak azért, mert ő mutatta először a zenéjét. Azok a zenék pedig, amiket tőle kaptam, mindig meghatározóak voltak azzal együtt is, hogy azért rengeteg zenét fedeztem fel magamtól is és egyéb kapcsolataimon keresztül. De közben mégiscsak valamilyen bonyolult összefüggésről lehet szó, mert úgy, ahogy Cohen, úgy senki sem csípődött be.

De még ez a becsípődés sem lett volna ennyire erős, ha a feleségem nem rajong érte legalább annyira, mint én. Az ő gyerekkorát éppúgy végigdörmögte a hangja, mint az enyémét, mire pedig összejöttünk egymással, már az ő felnőtt életének is éppúgy része lett, mint ahogy lett az egyémé. A legtermészetesebb volt hát, amikor 2008-ban együtt hatódtuk végig Lucca főterén adott szabadtéri koncertjét.

S bár a feleségem már nem ismerhette az aput, Cohen által mégis épült közéjük egy híd, mintha Cohenen keresztül mégis ismernék egymást.

De Cohent, ha most már halott is, legalább hallgathatom, az apura viszont csak emlékezni tudok.
Tovább

2016. november 4., péntek

Életre nevelve, halálra verve

Előfordul, hogy kiabálunk a gyerekünkkel. Az is, hogy megütjük őket. Nem szabad, tudjuk, tiltja a törvény, de mégis, néha elpattan az agyunk. Olykor olyan is van, hogy annyira megverjük a gyerekünket, hogy kórházi kezelésre van szüksége. Máskor, ez szerencsére azért elég ritkán van, addig verjük a gyerekünket, hogy belehal. Ez utóbbi azért is igen ritka jelenség, mert nehezen tud ugyanannál a gyereknél megismétlődni.

Néhány nappal ezelőtt egy ceglédi kisgyerek belehalt fejsérüléseibe, de a testén több sebet is találtak.

Az internet többsége kirohant, ítélkezett, szakértői véleményt formált, népbíróságot állított fel, nyilvános kivégzést könyörgött, míg egy szűk kisebbség az elkövető édesanyában az áldozatot látva megértő és több szempontot mérlegelő álláspontra helyezkedett.

Az Apapara szerkesztősége nem fog állást foglalni, mindössze annyit szeretnénk leszögezni, hogy a ceglédi édesanya, ahogy fittanya is írja, jó eséllyel a végkimerülés határán követte el tettét. 

Mélységesen egyetértünk ezzel a gondolattal, de közben, akárhányszor és akárhogyan olvasom is a cikket, mindig ott feszít valami. Mégpedig két dolog:

  1. Halálra verni valakit egész más, minőségileg más, mint akkorát pofozni, hogy a fal adja a másikat.
  2. Nem lehetett-e a végkimerülésen túl valami más is az ügyben, mondjuk egy személyiségzavar?

És akkor itt most némiképp el is távolodnánk a ceglédi esettől, és rátérnék arra, ami az Apapara-blog egyik legfőbb üzenete.

Ez pedig a felelősségünk és kötelességünk szülőként. Apaként és anyaként egyaránt.

Ezzel kapcsolatban viszont ki kell mondani, hogy ez messze nem csak pszichológiai, hanem társadalmi kérdés is. Innen nézve pedig megkerülhetetlen tény, hogy őrült nehéz dolga van általában is a családoknak, az utóbbi időben pedig mintha az emberek még kiszolgáltatottabbak lennének, mint korábban, a rendszer egyre kiszámíthatatlanabb és tervezhetetlenebb, rengeteg a stressz és a feszültség, anyagi és érzelmi egyaránt, és ezek kezelésére, leküzdésére nem kapunk támogatást. Valódit legalábbis nem.

Senki.

Se gazdag, se szegény, se művelt, se műveletlen, se iskolázott, se iskolázatlan, se falusi, se vidéki, se fővárosi, se budai, se pesti, se telepi, se családi házi, se bárki. A hazai köz- és felsőoktatás évei során egyszerűen nem tanuljuk meg (mert nem tanítják meg) sem azt, hogy a lelki problémáinkat hogyan kezeljük, sem azt, hogy kihez, mikor és milyen segítségért fordulhatunk, sem pedig azt, hogy a beérkező segítséggel mit kezdjük, hogyan építhetjük be azt az életünkbe. Sőt. Nem tanuljuk meg azt sem,  hogy egyáltalán vannak lelki problémáink.

De vannak, akkor is, ha nem foglalkozunk velük. Ebben az esetben viszont a tudattalanunkra bízzuk a problémamegoldást, ami viszont igencsak kockázatos játék.

Amire viszont megtanít minket az iskola, az az, hogy egyedül vagyunk. Arra, hogy ha lelki gondjaink vannak, akkor azt egyedül kell megoldanunk!

Csakhogy ez komoly és hosszabb ideig fennálló problémák esetében szinte lehetetlen. Jól látszik ez a rengeteg kifáradt, elfáradt, a lelki és fizikai egészségének határán billegő emberen, akinek elég csak egy csepp ahhoz, hogy kibillenjen. Magyarország pedig élen jár öngyilkosságokban, szív-és érrendszeri megbetegedésekben és bizonyos daganatos betegségekben.

A ceglédi eset kapcsán nem szeretnék sem ítélkezni, sem pedig relativizálni. Az esetet visszafordítani nem tudjuk, mint ahogy ténylegesen felderíteni sem.

Tanulni belőle viszont talán tudunk.

Mégpedig azt, hogy a mi feladatunk szülőként az, hogy segítsük a gyerekeinket (és partnerünket, no meg persze úgy általában is a barátainkat) abban, hogy első lépésben tanuljanak meg beszélni az érzéseikről, második körben meg biztosítsuk számukra a lehetőséget, hogy akarjanak és szeressenek is ezekről beszélni. Ez utóbbihoz az kell, hogy legyen egy másik, nevezetesen a szülő, aki ezekre a dolgokra nyitott.

A praktikumok szintjén ugyanis nem vagyunk magányosak, el tudjuk mondani, hogy mi volt az óvodában, iskolában, munkahelyen, sőt, azt is elmondjuk, hogy a hülye Timi elvette a radírunkat, a szemét Zsolt könnyebben kap ötöst, az okos Linda meg sikeresebb pszichológus, mint én, de arról, hogy ez mit jelentett számunkra, az nem része a hétköznapi diskurzusnak.

Annyira nem, hogy nem is gondoljuk, hogy erről is kell, lehet beszélni, pedig szerintem másról se kéne. Mert az oké, hogy elvette a radírodat, de mi volt ebben a rossz? Miért volt ez neked nehéz? Hogyan tudnánk segíteni? Szabad egy problémát az érzések felől megközelíteni, szabad érzéseket kommunikálni és arra kíváncsinak lenni.

Ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekeink már felismerjék az érzéseiket, és tudjanak is kihez fordulni.

Szülőként azt hiszem, ez az egyik legfontosabb felelősségünk és kötelességünk.
Tovább

2016. október 6., csütörtök

Csúsztatási együttható

Nem csak, hogy felnőtt, de adott esetben már gyereke is van annak a generációnak, amelyről a valamiért most új életre kelt, de egyébként már nyolc éves cikk szól.

Azok számára, akik nem olvasták, alább egy gyors összefoglaló:

Az 1982 után született generáció „minden realitásérzéket nélkülöz, önző, gyenge és kapzsi” .


Szóval a cikk nyolc éves, tehát akár merülhetett volna a feledés homályába is, sőt, akár az is lehetett volna, hogy valaki tol egy kokit Krisztina O'Brian fejére (ismeretlenül is bocs), hogy ugyanmár, te visszaolvastad ezt a cikket? Hát tele van hazugsággal, csúsztatással, butasággal. Tudod, mi vagyunk a hvg.hu, mit akarunk mi ezzel a cikkel üzenni?

De nem tette.

De még ha kicsit értem is, hogy miről akarhatott a szöveg szólni, mindenféle komment és állásfoglalás nélkül lehozni egy ilyen anyagot, hát bizony minimum káros. De még talán ez is rendben lett volna, de hogy most miért kellett újra behozni a köztudatba? Persze, erről KOB egy kicsit sem tehet már, de hát immár 16.000 facebook-ajánlásnál tart a cucc (és ez a szám egyre csak nő), de ha még ennek a 40%-a kiakadás, akkor is 6400 elégedett olvasóval (ami, mint tudjuk, 98%) lett szegényebb a világnak az a - persze, tudom, kicsiny - része, amely azt gondolja, hogy a család nem az, ahol a szülő uralkodik a gyereken és viszont, hanem egy szokatlan és kölcsönös interakciókon alapuló rendszer, ahol minden szereplőnek jogai éppúgy vannak, mint kötelezettségei.

De akkor nézzük a konkrétumokat szépen sorban!
  • Nem ártana definiálni az említett generációt: azt tudjuk, hogy a borzalom tárgya az 1982 után születettek, de mondjuk ennél azért lehetne konkrétabb is, mert még a végén így azt hiszem, mindegy, hogy szocializmusban vagy egy masszív demokráciában, szegénységben vagy gazdagságban, boldogságban vagy sok nehézségben felnövőkről van-e szó.
  • Én mondjuk az 1981-es születésemmel még az utolsó jó évjárat vagyok, de 82-es feleségem már átcsusszan a szarba, őt már nyilván túlszerették. De ha nem szőrszálhasogatok, akkor a mi szüleink lehetnek azok, akiket még jól szerettek. Nos, ők azok, akik a második világháború utáni újraépítkezés éveiben láttak napvilágot és ők azok, akikkel mondjuk az amerikai pszichiáterek és pszichoterapeuták magánrendelései tele vannak. Ők azok, akiket még jó eséllyel kevesebb bűntudat mellett vertek otthon, akik az iskolában még körmöst, sok büntetést, és kiabálást kaptak. Ők azok, akikre Spock ma már sok ember számára rideg tanításai felszabadító erővel hatottak. Ők azok, akik nagyon sok mindent épp nem úgy akartak csinálni a saját gyerekeikkel, azaz velünk, mint ahogy velük csinálták.
  • Joseph Epstein nem tudós, hanem író, szerkesztő.
  • Mi a baj azzal, ha a hűtőre rajzok vannak mágnesezve? És azzal, ha sok a játék a lakásban? Jó, persze, mindennek megvan a maga helye, nem kell az egész lakásban legodetektorral járkálni, de azért a rendrakás valamennyire tanítható, nem? Azzal viszont egyet mernék érteni, hogy a szülőknek leginkább csak útegyengető szerepük van, a szó szoros értelmében nevelni valószínűleg kizárólag sikertelenül lehet, de ettől még nem szolgák leszünk, csak éppenséggel megértettük a szülőség egyik lényegét, mégpedig a minőségi jelenlétet. Mennyivel jobb lett volna, ha úgy van a cikkben, hogy a szülő-gyerek kapcsolat sok esetben nem szimmetrikus, hogy merjünk konfliktusokat vállalni, hogy igenis csomó mindenben mi döntünk. De ettől még igen, odafigyelünk, vagy legalábbis megpróbálunk odafigyelni gyerekeinkre, apró sikereikre, sportversenyeire, de mondja csak Mr. Epstein, mi ezzel a gond?
  • Ugyanez a kérdésem az esti mesével kapcsolatban is. Sok gyereknek hétköznapokon az apjával ez és talán a fürdés az egyetlen kapcsolódási pontja, ezt is meg kéne vonni ezektől a fészkes fenevadaktól? Mármint most az apákra gondolok. De még ha sok időt is tud apja és gyereke együtt tölteni, olvasni, fejből mesét mondani jó. Ezt tényleg részletezni kell? Ebből kimaradni - akár szülőként, akár gyerekként - nem erény, hanem behozhatatlan kár.
  • De. Ma már eléggé csodálkozunk azon, ha egy gyerek piros pontot kap az óvodában, hiszen ma már azt gondoljuk, hogy persze dicsérünk, de nem jutalmazunk. És igen, ha valaki keményen dolgozik, és minden tőle telhetőt megtesz, de eredmény nincsen, akkor is jár a dicséret (meg esetleg egy gyógypedagógus). Mondok két kulcskifejezést, hátha attól derengeni fog valami KOB-nak, aki mindössze a végtelenül cinikus élét vette el az eredetileg a The Weekly Standard-ben megjelent cikknek: differenciált feladatadás és egyéni haladási tempóhoz igazított, önmagához mért teljesítményminősítés és értékelés. Bizony, ma már így oktatnak a világ naposabb iskoláiban.
  • Az érzelmeket megosztani, azokról beszélni, tudatosítani őket szintén jó dolog, ettől nem lesz szarfej egy gyerek, legfeljebb ismerni fogja magát és empatizálni fog tudni másokkal. Fujj! 
  • Az viszont teljesen jogos, hogy sokszor a szülők nem találják meg a határokat, valóban sokszor bombázzák gyerekeik tanárait email-ekkel, telefonhívásokkal, késő esti sms-ekkel, de ennek egy jól irányzott tanári mondattal elejét lehet venni, nem egy nagy dolog ám ez. 
  • Nagyon nagy dolognak tartom, ha/hogy a gyerekek ismerni kezdik a jogaikat. Igenis képviseljék őket! Az elmúlt évtizedekben annyiszor csorbultak, hogy épp itt az ideje, hogy kiálljanak magukért, ha már más nem teszi ezt meg. Ezzel párhuzamosan a kötelességeiket is meg kell tanulni, ez nem is vitás. 
  • Szóval igen, nekem is van egy ismerősöm, akiről az az urban legend terjeng, hogy budapesti lakásából zacskóba pakolta koszos tányérjait, hogy vidéken élő szüleivel mosassa őket tisztára, de hogy ez tömeges jelenség lenne, azért az erősen meglepne.

Ha jól értem, eddig tartott Joseph Epstein The Weekly Standard-ban megjelent cikkének összefoglalója. És ennek mi mindannyian örülhetünk, az eredeti cikk ugyanis jóval terjedelmesebb, s így jóval több ostobaság is került bele.

Mr. Epstein!

Olvasva cikkét ön tökéletesen illusztrálja a kognitív disszonancia-redukció működését! Sajnálom, hogy sok kortársával együtt önnek is nehéz élete volt, de talán a világ változásával a gyerekkor és a gyerekek élete is változhat. Nem? Komolyan 2008-ban még azon kell cinizálni, hogy az apák is bent lehetnek szüléskor? Tudja, nem kötelező, csak egy lehetőség!

A hvg.hu eztán két professzor munkásságát emeli ki, ők már tényleg tudósok, s amit másodikuk, bizonyos Peter Clough mond (a magyar származású Frank Furedi gondolatát hazafiasságból nem méltatnám), arra akár már lehetne is egy cikket építeni, csak kár, hogy nem látszik a valódi kapcsolódás a cikk korábbi részeivel.

Visszatérve tehát az eredeti üzenetre az van, hogy egyrészt nem arról van szó, hogy a ma szülői túlszeretnék a gyerekeiket, ez a kifejezés teljesen értelmetlen, legfeljebb olyan van, hogy egy szülő valamiért nem illeszkedik elég jól a gyerekéhez, ez pedig a legkevésbé generációs kérdés. Másrészt tényleg tele van a mi generációnk hibával, de közben meg tényleg sorolni kell, mi mindenben vagyunk jófejek, nagyvonalúak, tudatosak és érzékenyek? Tényleg azon kell még mindig rugóznunk, hogy bezzeg régen mennyivel jobb volt minden?

Nem, régen nem volt minden jobb.

Van, ami jobb volt, s van, ami nem.
Tovább

2016. szeptember 12., hétfő

Paperback writer

Sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz folytatása a könyvnek.


Hát most.

Illetve nem egészen, mert csak február végén kell leadnom az Európa Könyvkiadónak az egyelőre még munkacímet sem igazán viselő kötet kéziratát. Addig viszont a blog csak módjával fog frissülni, jó sokat kell ugyanis ezúttal hozzáírnom, merthogy ez a könyv apaparás elemekkel, de - figyelem - egy majdnem teljesen új könyv lesz.

A cucc egyébként - ahogy azt már megszokhattátok - 2017 júniusa elején, a könyvhétre jön ki.

Ennyike.

(Kép forrása)
Tovább

2016. szeptember 9., péntek

Tudta?

  • A gyerekek messzemenőkig befolyásolhatóak.
  • A gyerekek nem hülyék, csak gyerekek.
  • A gyerekek már maguktól skandálják, hogy Tudta? Tudta? Tudta?
  • A gyerekek nemhogy nem előítéletesek alapból, de messzemenőkig elfogadóak, liberális gondolkodásúak, de ezen elég könnyen lehet változtatni.
  • Ahogy a Kétfarkú Kovács Gergely is mondtaamit sokszor mondanak, azt elhisszük.
  • A gyerekek éhesek az új tudásra, éppen ezért pedig rettenetesen befogadóak az új információkra
  • Az oktatásba fektetett energia és pénz hosszú távon igazán megtérül - márpedig a kék plakátok az oktatási, ha úgy tetszik, köznevelési rendszer szerves és tudatos része.
Hát persze, hogy tudta, azért csinálja.

De azt vajon... 


... hogy Robert Zajonc, a híres, lengyel származású amerikai szociálpszichológus leírt egy jelenséget, az úgynevezett ismerősségi hatást (mere-exposure effect), amivel csak az a gond, hogy az elején ugyan tényleg jól működik a cucc, hiszen ismerősnek, sőt, pozitívnak fognak tűnni az ingerek, de aztán telítődünk, és elegünk lesz. Hogy ez mikor jön el, azt persze nehéz megmondani, simán lehet, hogy már október 2. előtt.

Tovább

2016. augusztus 28., vasárnap

Honvágy

Pénteken felkeltünk, a feleségem elment dolgozni, mi pedig először Budapest egyik legjobb péksége, a Pékműhelybe, ahol kis szerencsével isteni almáskrumplis, mézesgyömbéres, sörös kenyeret lehet kapni, aztán a Rumini játszótérre, amit ugyan ugyanaz az önkormányzat építtetett mint az életveszélyesnek bizonyult Mátyás Király játszóparkot, de ez valamiért jóra sikerült, nagyon jóra, guszta, árnyékos, a játékoknak van értelme, s nem utolsósorban itt találkoztunk az anyukám velünk egyidős, New Yorkban élő barátaival, akik a könyvem miatt akartak velünk megismerkedni. Megjött a három unokahúgomból kettő is, no meg az anyukám is, a gyerekek édesen játszottak, a felnőttek édesen beszélgettek, mi a jó itt, mi a jó Amerikában, smalltalknál több, mélybúvárkodásnál kicsit sekélyesebb, épp amennyi kell, közben megjött a feleségem is, no meg egy barátunk és a fia, utóbbinak vettünk egy cipőt, azt jöttek átvenni, hopp, már itt is az ebédidő, irány a Róma ételbár, Cica néni elképesztően szétdohányzott hangján mondta elképesztően kedves mondatait, a feleségem és én, két gyerekünk, két unokahúgom, üvöltöttünk, hangoskodtunk, repültek a húscafatok, anticipatórikusan szaltóztak a rizsszemek, ömlött a víz, szétkentük a paradicsomszószt, folyamatosan újabb és újabb kérésekkel traktáltuk a pincéreket, akik szemrebbenés nélkül, mosolyogva, őszintén szolgáltak ki minket, a kaja jó volt és sok, fizetéskor pedig minden gyerek kapott Cica nénitől egy-egy tábla csokit, mert olyan szépen, csendben ettek. Hazafelé, a villamoson kinézve - vö. rizsszemek - láttunk egy galambot, amelyik nekirepült a villamosvezetékeknek, hosszan, komoly ívben szaltózgatott, majd tollait hullajtva alászállt, a földön még lábra állt, reméljük túléli. Mire a gyerekek elfogadták, hogy jó eséllyel nem, már ott is voltunk a Szamos cukrászdában, toltuk magunkba a fagyit, itt is üvöltöttük egy sort, felvonultattuk a négygyerekes olasz/cigány/zsidó család szinte összes ismérvét, kinek milyen sztereotípiái vannak. Hazaérve, benne bőven a délutánban, letettük a lányomat aludni, a nagyobb gyerekek pedig befeküdtek a számítógép elé Hotel Transylvania 2-t nézni, én meg befejeztem a délutáni előadásomat, amit a nagy érdeklődésre való tekintet, nos, hiányában, valamikor majd megismétlünk.

Közben megérkezett a nővérem a gyerekeiért, az enyémeket meg a feleségem átvitte a szüleihez, hogy ott aludjanak, majd utánam jött, hogy elmenjünk a Világetető bloggerének side-projektjére, a Jókuti Világevő Andris Vietnámi vacsorájára, a Phở Bosnyákba, ahol tizenkét fogás végigevése közben megismertük azt a két párt, akik mi, legalábbis így, egyben, sajnos (már) sohasem lehetünk: fiatalok, viccesek, kedvesek, okosak, sok helyen jártak, menő közgazdászok, Maccabi olimpikonok és Bumm! kvízműsort nyerők, akik azért kaptak egy példányt a tényleg teljesen véletlenül épp nálam lévő könyvemből és akiknek a sztorijait egészen a Sirály sétányi Kodachrome koncertig ismételgettük és röhögtük újra.

Itt viszont csak üldögéltünk a puha Ikea-takaró alatt, könnyes szemmel hallgattuk a Simon and Garfunkel feldolgozásokat és néztük az édes néniket és bácsikat, akik betéve tátogták a szövegeket. A tavalyi koncert után egy járókeretes nénit kísértem el a buszmegállóba, idén pedig végigámultuk a botja segítségével felálló, majd elektromos rásegítésű biciklijével hazaguruló 80-as bácsi flott mozdulatait, majd mi, még segítség nélkül, isteni vacsoránkat már majdnem megemésztve, hazasétáltunk megnézni a frissen rákattant Broadchurch első évadának ötödik részét.

---------- xxx ----------

Élhetnénk külföldön, lehetnének külföldi barátaink, ismerhetnénk jó játszótereket és együtteseket, helyeket és bloggereket, lehetne bébiszitterünk, megismerhetnénk új embereket és rokonokat (nem), de egy ilyen elkényeztetett napunk jó eséllyel nem igazán lehetne.

Mint ahogy az is kizárt lenne, hogy bármelyik másik országban úgy és olyan honvágyat érezzek, mint amilyet és ahogy pénteken éreztem és most, utólag érzek itthon, Magyarország - és hogy egy kicsit patetikus is legyek -, a hazám iránt.


Ja, természetesen mindenhol fizettünk, ez a bejegyzés tehát valóban a hála jele.
Tovább

2016. augusztus 13., szombat

A sosem elég jó szülő

Kezdetben vala a szülő, aki talán még nem is volt biztos abban, hogy a szex és a terhesség, a szex és a gyerekszülés között van összefüggés, így aztán leginkább leszarta a gyerekét.

Aztán, néhányezer év elteltével, sok-sok állomáson keresztül bukdácsolva megjelent a tökéletességre vágyó szülő, aki mindenben mindig a legjobbat és mindezt hibátlanul próbálta gyereke, gyerekei számára nyújtani.

Aztán, 1987-ben megjelent Bruno Bettelheim örökbecsű műve, az Elég jó szülő, ami hatalmas terhet vett le a szülők válláról, merthogy tökéletesnek lenni lehetetlen és talán értelmetlen is. Éppen ezért arra törekedni is értelmetlen. Ismerjük fel szépen, hogy hibázunk, s ha már hibáztunk, ismerjük is be, aztán majd legközelebb hátha nem rontjuk el. De ne az legyen a szülőségünk ismérve, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, mert semennyire.

Eltelt újabb 29 év, ami az emberiség történelmének egészét tekintve semmiség, de hát a first worldben élve first world problemeket átélve ez már igenis szignifikáns mennyiségű időnek számít, BB könyve, de legalábbis annak szelleme, esetleg hűlt helye pedig minden valamirevaló háztartás könyvespolcán fellelhető.

Ne legyél tökéletes, legyél csak elég jó, te figyelj, az is elég, ha elég jó vagy, oké?, szóval semmi baj, hibázz nyugodtan, attól még elég jó lehetsz, na, ne sírj, illetve persze sírj, mert ismerd nyugodtan fel, hogy most nehéz, hát persze, hogy nehéz, édesem, gyere, itt a vállam, most szépen együtt leülünk, megnyugszunk, és elolvassuk azt a könyvet, az Elég jó szülőt, jó? És akkor megtudhatod, naaa, úgy értem, megtudhatjuk, együtt, hogy milyennek kell lennünk, hogy elég jók legyünk, oké? Ez így jó? És ezt a tökéletest meg felejtsük el, szerintem tök jó lesz, ha elég jók leszünk, tudod, a 40 az új 20, a nappal az új éjszaka, az elég jó az új tökéletes.



Szóval itt tartunk, bizony, a mai szülők már az elég jóság üzenetével jönnek világra, benne van a vérükben, azt se tudják, milyenek voltak a régi szép idők, amikor még tökéletesek akartak lenni a szülők.

Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg az elég jóság az új tökéletesség, ez pedig azzal a következménnyel jár - követve a logika szigorú szabályait -, hogy ma már épp akkora terhet jelent az elég jóságra törekvés, mint BB könyve előtt a tökéletességre való törekvés.

Mindenki elég jó akar lenni, feliratkozunk a legmenőbb hírlevelekre, rendszeres olvasói vagyunk az elég jóságot hirdető portáloknak, járatjuk magunknak a legfontosabb folyóiratokat és persze dugig van a könyvespolcunk elég jó könyvekkel.

Óriási teher ez, mert az elég jóság üzenete, bár valóban őrült fontos, de mégsem elég konkrét, nem ad támpontot arra vonatkozóan, hogy mit gondoljunk a gyerekvállalás, terhesség, szülés és gyereknevelés fontosabb állomásairól, a szoptatásról és a szobatisztaságról, a hozzátáplálásról, az altatásról és mondjuk az intézményesítésről, olyan témákról, melyekkel kapcsolatban a mai first-world-szülők a legtöbbször elakadnak, bizonytalankodnak, megkérdőjelezik önnön elég jóságukat.

Ezúttal - nem szembemenve persze a bettelheimi tanokkal, de azért némi arroganciával - szeretném tehát felmenteni a mai szülőket az elég jóság terhe alól.

Az Apapara blog üzenete, hogy

legyetek önmagatok!


(A kép Bruno Bettelheim könyvborítójának felhasználásával készült)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.