2017. március 29., szerda

A folsavtól az egyetemig

Gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem is kérdés.

A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.

Toljuk a magzatvédő vitaminokat, baba-mama harmónia csengőt hordunk, simogatjuk a hasunkat az óramutató járásával megegyező irányba, terhestornára járunk, felvesszük facebookon ismerősnek a szülésznőt, like-oljuk a kórházat, ahol szülni fogunk, baba-mama torna, kézikönyvek, szülés fittlabdán, borostyánkő nyaklánc, rugalmas kendő, hátihordozó, pihenőágy, gyereküléshez törésteszt, bébiőr és légzésfigyelő, éjjellátóval bekamerázott gyerekszoba, biokaja, kölesgolyó, bevizsgált anyatej és játszótéri homok, eukonform babaágy, recsegésmentes parketta, bedugaszolt konnektorok, lll, iszsz, blw.

Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.

Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.

Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.


Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.

Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.

Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:


A few questions that I need to know

how you could ever hurt me so

I need to know what I've done wrong

and how long it's been going on

Was it that I never paid enough attention?
Or did I not give enough affection?
Not only will your answers keep me sane
but I'll know never to make the same mistake again
You can tell me to my face or even on the phone
You can write it in a letter, either way, I have to know
Did I never treat you right?
Did I always start the fight?
Either way, I'm going out of my mind
all the answers to my questions
I have to find


Mert konfliktusok, szerepkonfliktusok, elakadások magunkon belül és egymással minden kapcsolatban vannak, aminek hatására még az is lehet, hogy nem megy a szex, sok az ivás és a dohányzás, nem jó az érintés vagy túl sok az érintés és így tovább, de mindezekről egy párkapcsolatban beszélni kell tudni. Mégpedig idejében. Élőben, telefonon, levélben, sms-ben, Facebook-cseten, bárhogy. A hibákat a felek közösen hozzák létre, közösen kell hát őket megoldani is, még akkor is, ha egyébként úgy tűnik, mintha elég jól látszana, hogy ki a felelős.

Annyi még gyerek mellett is jár önmagunknak és a másiknak, hogy ki tudjuk, és ki merjük mondani a gondjainkat, nemhiába kéri ezt az All Saints is.

A darab tehát még egy 3050 grammal született gyerek nélkül is érdekes lehet bárkinek, aki volt vagy lesz majd párkapcsolatban, annak pedig, aki látni szeretné a magyar Hank Azariát, annak pláne.

Itt lehet jegyet foglalni a következő előadásra.

Hajrá!

(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)


Tovább

2017. március 23., csütörtök

Szerelem, szex, gyengédség

Szóval az van, hogy olykor tartok szexuális felvilágosító órákat gyerekeknek. Van egy börtönpszichológus kollégám, Zách Anita, aki az utóbbi időben eléggé elmerült az iskolai felvilágosítás témakörében, így aztán vele közösen kidolgoztunk egy 5x45 perces programot, ami viszonylag jól adaptálható a legkülönbözőbb életkorokra.


A program első 4x45 perce a gyerekeké, az utolsó 45 perc pedig egy tájékoztató alkalom, amit a szülőknek tartunk, amin elmondjuk, hogy milyen módszertannal, hogyan és miért dolgoztunk, aztán adunk visszajelzéseket az összbenyomásainkról, beszélünk kicsit szülői és tanári feladatokról és felelősségekről, végül pedig adunk teret a kérdéseknek.

A foglalkozások pontos felépítését természetesen nem árulom el, viszont van két egy filmecske, amivel szeretjük elkezdeni a szülőknek szóló részt.

Az egyik a kiváló Annie Hall-ból van, nyilván mindenki sejti, melyik részről van szó, ha mégsem, hát itt van, ni. 3:07-től aktuális.


Bizony, az a rész a fontos, amint Alvy elmondja, hogy neki sosem volt látenciaidőszaka. Ha pedig neki nem volt, akkor nagyon fontos, hogy azóta csak gyorsult a világ, a mostani gyerekeknek talán még kevésbé van, de ezt Freuddal még nem beszéltem meg, szóval egyelőre csak sejtjük a tutit a Woody-Alvy-Apapara háromszögben.

Aztán a másik videó már egy kicsit közelebb van ahhoz, amiről ez a bejegyzés szólna, ez pedig a minőség kontra mennyiség a szexuális edukáció kapcsán.


Na, és akkor most már nem kertelek tovább.

A hvg.hu-n kijött egy cikk, ami egy színezősorozatnak a Nem a gólya...  című részét mutatja be, én pedig akkor gyorsan villantok néhány, ezzel kapcsolatos elképzelt mondatot:

- Apu, anyu punciját milyen színűre színezzem?
- Mama, kifutott a vonal a cicidből, nem baj?
- Mama, mutasd légyszi a mellbimbódat, hozzá akarom nézni rózsaszín filcemet.
- Apu, mutasd meg a fütyid, amikor kemény és nagy, köszi.
- Lerajzolhatlak titeket, amikor szeretkeztek? Ugye így hívtad?

Nem, szó sincs arról, hogy prűd lennék, a dolgokat nevezzük nevén, de azért álljon már meg a menet! Egy elsős gyerek csomó mindent tud, csomó mindent kérdez, de csomó mindent nem kell tudnia, mert nem érti, csak összezavarja. És ez így rendben is kéne, hogy legyen!


Persze, vannak kíváncsi gyerekek, akik kérdeznek, de ki tudja, hogy tényleg annyi mindenre kíváncsi-e, mint amennyit kérdez. Mi az, hogy szűz, mi pedig már magyarázzuk is az orgazmust, miközben ő csak büszke, hogy segíthet salátát készíteni. Szóval ne lőjünk ágyúval verébre, attól, hogy egy gyerek kérdez, még nem kell elmesélni az egész világtörténelmet, de még az is jobb, mintha az orra alá dugunk egy színezőt, de a legjobb persze az lenne, ha egyszerűen visszakérdeznénk (kedvesen, empatikusan, figyelmesen, nem értékítélően), hátha képbe kerülünk. Az ugyanis nem utolsó szempont, hogy tudjuk, mire is kéne válaszolnunk. No meg persze egy kis időt is nyerhetünk, ami alatt gondolkodhatunk, szusszanhatunk.

Egyébként pedig egy gyerek szexualitással kapcsolatos szocializációja elég hamar elindul. Egyrészt látja a szüleit ölelkezni, esetleg csókolózni, olykor pedig nem csak saját magukat és testvéreiket, hanem a szüleiket is látják meztelenül (mondjuk mert néha a család együtt fürdik, vagy csak a szülők nem zárják magukra a fürdőszobát, hiszen inkább sétáljon/totyogjon keresztül meztelenségünk látványa közepette, minthogy a kizárt gyerek esetleg magára rántsa a vízforralót. És ha már egyszer így alakul, akkor észre is veszik a különbségeket, esetleg utalnak is ezekre, amire nekünk nincs más dolgunk, mint hogy a legtermészetesebb módon válaszoljunk rá.

Igen, szőrös, szőrtelen, nagy mell, nincs mell, kis fütyi, nagyobb fütyi, a punci nem igazán változtat méretet.

Arról, hogy megdagad, nedvesedik, arról nem igazán kell beszélni, majd rájön magának. Idővel.

És bizony nem csak látja magát egy kisgyerek, hanem magához is nyúl. Jó is lesz neki tőle, ami rendben is van, épp azok az érző idegvégződések borítják egy kisgyerek makkját és csiklóját, mint egy felnőttét, egy gyerek viszont, szemben velünk, nem társítja az önmagán matatást a szexualitással. Minek kötnénk hát mi össze a kettőt? Mi köze neki a szexhez? Hát semmi. Ő csak matat, esetleg kicsit jó neki tőle, kicsit megnyugszik, ilyenek.

Az más kérdés, amikor a másikhoz nyúl. Mondjuk a testvéréhez. Szégyenérzetet persze itt sem kell kialakítani, de azért itt már máshogy kell észnél lenni. Én mondjuk azt gondolom, hogy ha két kistestvér egymás nemi szervét fogdossa a kádban, azt azért okosan és érzékenyen le lehet állítani, de persze idővel úgyis leszoknak róla. Vagy ha nagyon nem megy, a gyerekek nagyon kíváncsiak, a szülőket meg nagyon zavarja, akkor a legjobb ha másnaptól külön fürdenek a gyerekek. Nem bünti, egyszerűen új szabály.

Ez is a szexuális nevelés része ám. Sőt, az is, hogy miként bánunk a másikkal, hogy odafigyelünk egymásra, hogy kérdezünk, hogy végighallgatunk, hogy megérintjük a másikat, hogy meghalljuk (bármivel kapcsolatban - vö. tea consent), ha a másik nemet mond, hogy mennyire fontos a kölcsönösség és hogy megismerjük folyamatosan változó testi és lelki önmagunkat és a másikat, hogy tudjunk és merjünk is az érzéseinkről, érzelmeinkről beszélni. És persze a szexuális nevelés része maga a szex, a megtermékenyítés, az orgazmus, a terhesség, a szülés, a fogamzásgátlás, a nemi úton terjedő betegségek és a testi változások is, persze. De legalább ennyire fontosak a felsorolás korábbi elemei is. Mindent a maga idejében és a maga mélységében.

Épp ezt teszik - azt hiszem, - Hollandiában, ahol van a szerelem hete az iskolákban. Minden évfolyam egy egész héten keresztül foglalkozik a szerelemmel és a szexualitással, elsőben, ami ott négy éves korban van, mondjuk a puszin és az ölelésen kívül nem sokról lehet szó, de aztán évről évre szépen kibontják és elmélyítik a témát a gyerekekben.

Szóval van a szexuális nevelés, amivel kapcsolatban egyre többen felismerik, hogy komplex és fontos. Az is látszik már egy ideje, hogy ez egy elég hosszú folyamat, nem elég csak egyszer levetíteni a Néma sikolyt. Végül az is egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy a szexuális nevelést nem lehet elég korán elkezdeni.

De a tartalom, ejj, az azért nem mindegy!

Pedig tök jó példák is vannak olyan tartalmakra, amik eltalálják az optimumot. Ott van például a https://yelon.hu/. Fantasztikus dolog, be lehet állítani nemet, életkort, érdeklődést, és akkor az oldal eleve olyan tartalmakat ad ki, ami az adott gyereknek, fiatalnak való. Aztán ott van Hoppál Bori munkássága is, olyan kár, hogy az, amit csinál, inkább csak lányoknak szól.

És akkor még sorolnám ezt, ezt, ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt, meg még ki tudja, mennyi minden van a piacon. Nyilván egyik sem tökéletes, egyik sem jó mindenkinek és egyik sem jó mindenre, a beszélgetést, a szülői minőségi jelenlétet egyik könyv, egyik iskolai foglalkozás sem helyettesíti, de könyörgöm:

ne színeztessünk faszokat a gyerekeinkkel!


(Kép forrása)
Tovább

2017. február 22., szerda

Életünk passzív szemlélői

Régen, amikor a Ludwig Múzeum még a Budai Várban volt, volt egy kiállítás, amiben mindenféle furcsa tárgyakat lehetett kipróbálni, köztük a kiváló Brain Ball fantázianevű, azóta Mind ball-nak átkeresztelt játékot is, amiben egy asztal két végén ülő két játékosnak az volt a feladata, hogy az asztal közepén, hosszában végighúzódó vájatban található fém golyót minél távolabb tartsa magától.

Mégpedig az agyhullámaival.

Szóval van egy asztal, a két végén egy-egy, az agyi elektromos kisüléseket jellé alakító sisak alatt ülő játékos, aki tompán bambul maga elé. Ha ugyanis egy kicsivel is több aktivitást mutat az agya, mint a vele szemben ülőé, akkor a labda azonnal odagurul hozzá.

Tehát az nyer, aki bambul, aki kikapcsol, aki nem csak hogy nem tesz semmit, de nem is gondol semmire. Az nyer, aki még arra sem gondol, hogy éppen nem gondol semmire.

A játékot elég sok pénzért meg lehetne rendelni külföldről (most már nem is annyira drága, mint amikor még csak kortárs művészet volt), de minek, hiszen mi ezt napi szinten űzzük.

A Brain Ball ilyeténképpen metafora a javából, az asztal két végén ülő játékosok ugyanis mintha éppen azt demostrálnák, ahogy az életben is el kell járnunk - kussoljunk, kapcsoljunk ki, bambuljunk tompán, szemléljük passzívan az életünket!

Miért? Azért, hogy jó legyen nekünk. Najó. Azért, hogy ne legyen még rosszabb, mint amilyen.

Nem szólunk a szexista orvosnak, nem szólunk, ha hetekig nem takarítják az utcán a tükörjeget, nem szólunk, ha elveszik a magánnyugdíjat, nem szólunk, ha a gyerekeinket a tudtunk nélkül vizsgálják, nem szólunk, ha hideg a leves, nem szólunk, ha tizenegy hetes az óvódai szünet nyáron, nem szólunk, mert ha szólnánk, talán még rosszabb lesz.

Tűrünk, kussolunk, igyekszünk távol tartani magunktól a labdát.

Teljesen tehetetlenek vagyunk tehát, tehetetlenségünkben pedig nevetünk a szexista orvoson, megosztjuk a vicces csúszkálásainkat és a nyugdíjas felháborodásunkat a facebookon, megnyugszunk, hogy a vizsgálat nem mutatott ki semmit, ha pedig mégis, akkor legalább kiderült, aztán pontosan tudjuk, hogy vannak hideg levesek is, ez csak keretezés kérdése, végül örülünk, hogy oktatási intézményekben dolgozunk, ahol nyáron szünet van.

A legborzasztóbb pedig az egészben, hogy a tehetetlenségünket, a passzív szemlélődésünket átadjuk a gyerekeinknek, így tehát újabb adag tehetetlen, alkalmatlan generációt nevelünk magunk után, a rendszer hálás lehet nekünk, verheti a seggét a földhöz, hogy ez sikerült.


Csakhogy közben meg elegem van. Le akarom venni az agyhullámaimat mérő sisakot, ki akarom hajítani a brain ballt a francba, és ha másnak nem, hát legalább a gyerekeimnek meg akarom mutatni, hogy lehet ezt másképp is!

Mert igenis a legtöbb dologgal kapcsolatban azért mégis csak sejtjük, hogy hogyan lenne jó, és igenis feltűnik, ha valami nem úgy történik. Ha egy óvódában csak nyújtott lábbal lehet aludni, ha kikezd velünk a pszichoterapeutánk, ha nem a sterilek közül választ spatulát a háziorvos, ha a tíz dekás szeletet is a vékonyak mellé rakja a hentes, ha cigányozik az ügyvéd, akkor szóljunk!

De míg itt habzó szájjal fröcsögök és duzzogok, addig a valóságban a fonnyadt szélű, tíz dekás szelet vékony csíkokra vágva azért tök jó a rántottába.
Tovább

2017. február 8., szerda

A körzetesítésről

Van az a közkeletű mondás, hogy ne iskolát, hanem pedagógust válasszunk!

Én ebben egészen az elmúlt hetekig hittem, de mostanában megfogalmazódott bennem az a szofisztikált kérdés, hogy ez tényleg mekkora bullshit már?! Miért ne iskolát válasszak? Hát azért, mert az iskolák szarok. A pedagógus lázadásból lehet csak jó, egyenesen mi kérjük őket, hogy menjenek szembe azzal a szennyessel, amit ma Magyarországon közoktatásnaknevelésnek hívnak! De mi lenne, ha egy iskola jó lenne? Ha a kiválasztott, szimpatikus pedagógus csak az iskola normáit vinné tovább, és nem kellene már azzal is a saját állását veszélyeztetnie, hogy kockás az inge?

Nem titok, iskolaválasztás előtt járunk.

Az se titok, hogy a legjobbat szeretnénk a gyerekünknek, de a borsos tandíj nem fér bele, pláne ha egy idő után azt még fel is kell szorozni kettővel. És hát gondolom, így van ezzel az emberek túlnyomó többsége is.

A kínálat persze bőséges: körzeti, körzeten kívüli közeli, körzeten kívüli távoli, alternatív, fizetős, állami, egyházi, klikes, egyetemi gyakorló, homeschooling, unschooling, mindegyik megfelel rengeteg szempontnak, de mindnek, ami fontos, egyik se.

Mert rengeteg szempontnak kell egy iskolának megfelelnie. Méghozzá egyszerre.

Figyeljenek benne a gyerekekre, szeressék őket, legyenek kíváncsiak a véleményükre akkor is, ha az ellenvélemény, ne lombozzák le a gyerekekben automatikusan meglévő tanulási vágyat, ambíciót, használják és ne elutasítsák a modern technológiát, tanítsanak ideológiamentesen és esélyegyenlően, gendersemlegesen, foglalkozzanak társadalmi kérdésekkel, érzékenyítsenek, neveljenek toleranciára, elfogadásra, tiszteletre és alázatra, figyeljenek az elesettekre, a támogatásra szorulókra, a hátrányos helyzetűekre, legyenek intergálók, támogassák a kreatív gondolkodást, a készségtárgyakat ne osztályozzák, kompetencia-alapon oktassanak, az egyes tantárgyakat kössék egymással össze, jutalmazzanak ésszel, de nem büntessenek, ne alázzák a gyerekeket, ne kacsintsanak ki, mozogjanak benne a gyerekek sokat, de ne a folyosón, pótcselekvésből, figyeljenek a gyerekek egyéni ritmusára, ismerjék a családokat, működjenek együtt velük, fejlesszék az önismeretet, az önreflexiót, a kritikus gondolkodást, ne legyen házi feladat, ne kelljen a gyerekeknek náluk nagyobb hátizsákokkal iskolába menniük, a gyerekek kedvvel menjenek iskolába, ne kelljen szoronganiuk, fordulhassanak tanáraikhoz, na és akkor a tananyag legyen értelmes, ne vigyék túlzásba a lexikális tudást, ne kronologikusan haladjanak az irodalomban, ne kelljen magolni, félni, a kelleténél többet izgulni, olyan dolgokat tanuljanak, aminek értelme is van, minél több dolgot próbálhassanak is ki, mozduljanak gyakran ki az épületből, ilyenek.

És ne legyen túl messze.

Ha másnak nem is feltétlenül, hát ennek a szempontnak legalábbis mindenképp megfelelnek a körzeti iskolák. Csak hát ezek többnyire épp azok az iskolák, ahol tanárt kell választani Azok az iskolák pedig, ahol az intézmény is fontos lehet, nem csak a tanár, azok furcsa módon, legalábbis Budapesten (vidéken nem tudom) a külsőbb kerületekben vannak. Hogy csak néhányat említsek: AKG, Babérliget,  Gyermekek Háza, Kincskereső, Lauder, Rogers, a legtöbb ember meg hát aligha az alapján választ lakást, hogy milyen iskolák, milyen tanárokkal vannak a közelben.

A baj a messzi iskolával egyébként összetettebb, mint elsőre tűnik.

Mert nem csak az van vele, hogy korábban kell kelni és később kezdődhet csak el a délután, hanem az is, hogy onnantól kezdve az egész élet drágább és bonyolultabb, több embert igényel a logisztika, a különórák megoldása is bonyolultabb (hiszen vagy a lakáshoz van közel, de akkor a különórára kell utazni, vagy az iskolához van közel, de akkor meg a különóra után kell utazni, vagy a munkahelyünkhöz van közel, de akkor meg előtte és utána is utazni kell), a barátokról nem is beszélve. A körzeti iskolába járva a potenciális baráti kör is a környékről lesz, az alternatívokhoz viszont nemhogy a külső kerületbe szívhatom ki magam, hanem még az is lehet, hogy egészen Budakalászig vagy Tárnokig el kell jutnom, ha vissza akarom hozni a gyerekemet a délutáni programjáról. És akkor még csak egy gyerekről van szó.

Ezzel együtt pontosan értem az alternatív iskolák létjogosultságát, és nem csak azért, mert én is éppen egy ilyenben dolgozom, hanem azért, mert egyszerűen az, ami ma köznevelés címszó alatt zajlik, nem csak szimplán nevetséges, hanem kifejezetten káros is. Az elit pedig mindig meg fogja keresni a maga különútjait, nem is ezzel van a bajom. És nem is azzal, ha ezt az igényt felismeri egy-egy pedagógus, és iskolát alapítva lecsap rá. Még csak azzal sincs bajom, sőt, ha ezekben az iskolákban egy okos és nyitott vezetés mellett okos és nyitott pedagógusokkal végre valami olyasmi valósulhat meg, amit iskolának lehet nevezni, ahol megvalósulnak azok az elvek, amiket felsoroltam. Méghozzá nagyjából egyszerre.

A baj azzal van, ha egy alternatív iskola (az, amelyikben dolgozom, nem ilyen) azt hirdeti magáról, hogy akkor ő most megreformálja a hazai közoktatást. Inkább arról van szó, hogy ezek az iskolák megmutatják egy szűk rétegnek, hogy milyen is lehetne az iskola, de a költségek és a kiválasztás miatt ez a lehetőség nem jár mindenkinek. Ezzel együtt persze reform az, ami zajlik, a gyerekek emberséget kapnak, élhetnek, de az a reform lokális maradhat csak.

Arról nem is beszélve, hogy míg a körzetes iskolák jóval heterogénebb gyerekekből próbálnak meg közösséget építeni, addig az alternatívok eleve közösséget próbálnak meg felvenni, míg tehát előbbi nem teheti meg, hogy válogat, addig az utóbbi igen.

Ezzel sincs semmi bajom igazából, de még ha lenne is, változni ez biztos nem fog, egyszerűen csak szerintem ezeket is fontos kimondani. Már csak azért is, mert Magyarország egy olyan hely, ahol elsősorban nem az oktatás a felelős a gyerekek iskolai, neadjisten társadalmi előmenetelében, hanem a család szociokulturális háttere. Erre mondhatta egy beszélgetésen azt talán a Horn György, hogy mondd meg a jegyeidet, megmondom, hová jársz. Ez azt jelenti, hogy válogatottabb társasággal egész más erőfeszítéseket kell tenni, mint egy random érkezővel.


Persze szó sincs arról, hogy tanítanék, a képen nem én is vagyok, de randomról sincs szó, egy-egy lakókörzet társalmi összetétele - teljesen egyértelmű - egyáltalán nem reprezentálja a teljes lakosságot. Egy rózsadombi körzet egész más, mint egy középső józsefvárosi, egy belvárosi, mint egy kőbányai, de még mindig jobban közelít a valósághoz, mint egy alternatív iskola társadalmi összetétele.

És itt ért el a bejegyzés oda, amiről szólni akar.

Mert ez a bejegyzés nem az alternatív iskolákról, vagy azok létjogosultságáról szól, hanem a körzetesítésről. Titkon ugyanis körzetesítés-párti vagyok. Ettől még - és ez fontos - az alternatív iskolák fennmaradnának, de a körzetesítés a mostaninál egy igazságosabb rendszert hozna létre. Egyrészt mert valójában nincsenek teljesen homogén körzetek, illetve ha mégis vannak, mondjuk vidéken, akkor azokat át lehet alakítani, másrészt a könnyebb kerületek és körzetek nem veszítenének különösebben, a nehezebb kerületek és körzetek iskoláit viszont éppen a szabad iskolaválasztás homogenizálja és húzza egyre mélyebbre. Nem csak a jobb hátterű gyerekek nem mennek oda, de az elhivatott tanárok sem. Legalábbis tendenciaszinten biztosan nem. Egyéni kivételek persze lehetnek.

Hosszú távon tehát, márpedig az oktatás hosszú távon kéne, hogy szerveződjön, a körzetesítés lehetne egy megoldás az iskolák közötti hatalmas eltérésekre. A jobb hátterű gyerekek éppen a jó hátterük miatt jóval kevesebbet veszítenének a körzetesítéssel, mint a nehéz hátterűek veszítenek körzetesítés nélkül.

Na és akkor most lehet mondani, hogy mi a francról beszélek, hát én sem egy halmozottan hátrányos helyzetű, leszakadó kistérség iskolájába fogom járatni a gyerekeimet. Nem, természetesen nem. Vagy hogy biztos csak azér picsogok, mert nem fér bele a tandíj. Tényleg nem fér bele a tandíj, de még ha beleférne, akkor se biztos, hogy alternatívba vinném. Ez a bejegyzés éppen arról szól, hogy ha átgondoltabb körzethatárok mellett lenne kötelező a körzeti iskolába járatni a gyerekem, akkor még csak nem is gondolkodnék.

Mint ahogy egyébként így is a körzeti iskolába fog járni a gyerekünk, mert bár nem ez alapján választottuk a lakásunkat, de egyrészt éppen 242 gyereklépésre van, másrészt egész sok szempontunknak megfelel. Nem mindnek, de azok érvényesüléséért túl sokat kellene utaznunk és/vagy túl sokat kellene költenünk, ami pedig már az egész családi rendszernek, összességében (abban pedig benne vagyunk mind a négyen) nem érné meg.

Arról nem is beszélve, hogy ez még csak általános iskola, ott is az alsó tagozat, gimnáziumoknál egész más a helyzet, de arról majd 6-8 év múlva!

És akkor persze ott van még a közgondolkodás, az oktatáspolitika és a tanárképzés, amiket megváltoztatni vagy átalakítani jóval nehezebb lenne, mint bevezetni a körzetesítést, de a körzetesítést épp ezek megváltoztatása vagy átalakítása nélkül nem lenne értelme.

Farkába is harapott hát a kígyó, marad minden a régiben.
Tovább

2017. január 16., hétfő

30 éves korára egy férfinak kell, hogy legyen...

A 30 éves korára egy nőnek kell, hogy legyen... című wmn-poszt felrobbantotta az internetet, s bár az Apapara önmagában is inkább egy boutique-blog, de a wmn-hez képest aztán pláne, a cél és a célközönség is egészen más, most mégis úgy gondolom, hogy átfordítom férfiba a szöveget, hátha azzal semlegesíthetem a szöveget. Hogy az átfordítás vizuálisan is értelmet nyerjen, jól jobbra zárom a parafrazeált szöveget.

Szóval egész egyszerűen minden nőt férfira cseréltem, a csipkemelltartót herére feszülő boxerra, a változatlan hosszúságú lábakat és szélességű csípőt pedig változatlan szélességű vállakra és dőlésszögű homlokra.

Így ni.

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Elegendő saját pénze ahhoz, hogy elköltözzön,
és kivegyen egy lakást magának
akkor is, ha soha nem áll szándékában,
és a szükség sem hozza úgy…
Egy tökéletes ruhadarabja arra az esetre, ha álmai munkáltatója
vagy álmai társa egy órán belül látni akarja…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Olyan fiatalsága, amelyet kész hátrahagyni…
Egy jó szaftos múltja... amelyet alig vár, hogy elmesélhessen
majd öregkorában…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Egy jó csavarhúzókészlete,
vezetékmentes fúrója és egy fekete, herére feszülő boxerja…
Egy barátja, aki mindig megnevetteti…
És egy másik, aki hagyja, hadd zokogjon…

EGY FÉRFINAK KELL, HOGY LEGYEN…
Egy minőségi bútordarabja, amelyet nem úgy örökölt
valakitől a családban…
Nyolc egyforma tányérja,
talpas borospoharai,
és legalább egy receptje, amelyet ha megfőz,
a vendégei teljesen odalesznek tőle…
Az érzése, hogy ő maga irányítja a sorsát…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogyan legyen szerelmes anélkül, hogy elveszítené önmagát…
Hogyan szakítson egy szeretővel,
és ellenkezzen egy baráttal anélkül,
hogy tönkretenné a barátságot kettejük között…
Hogy mikor kell keményebben küzdenie...
És mikor kell abbahagyni…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy nem tudja megváltoztatni a vállai szélességét,
a homlokának dőlésszögét,
és a szülei természetét…
Hogy a gyerekkora talán nem volt tökéletes,
de már vége van…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy mit tenne, és mit nem tenne meg a szerelemért és másért…
Hogyan kell egyedül élni…
Akkor is, ha nem jó érzés.

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy kiben bízhat meg,
hogy kiben nem,
és hogy nem ő a hibás.

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy hová kell mennie, 
legyen szó a legjobb barátja ebédlőjéről,
vagy egy tündéri vendégházról az erdő mélyén,
amikor a lelkének gyógyulásra van szüksége…

MINDEN FÉRFINAK TUDNIA KELL…
Hogy mit képes, és mit nem képes elérni egyetlen nap,
egy hónap,
egy év alatt.

Első lendületre úgy tűnt, hogy működik is a dolog, de közben, miután megnéztem a feleségem facebookos továbbosztását, újabb szintre emelkedett a fura érzésem.

Mert valóban mi van, ha nincs elég pénzem elköltözni? Ha nemhogy tökéletes ruhám, de álmaim munkahelye sincs? Ha nincs se szaftos múltam, se jó eséllyel öregkorom sem lesz mert a szaros munkahelyem kizsigerel és hatvan pár éves koromba valamilyen rákba, esetleg valamilyen keringési betegségbe belehalok? Ha örülök, ha egyáltalán öröklök egy bútort, a vásárlás szóba se kerül? Az egyforma tányérok és borospoharakat sem igazán értem, s bár a sorsomat megpróbálom kézben tartani, de úristen, mennyivel komplexebb ez már? A vallásos emberek milliárdjairól nem is beszélve. A szerelem sem lehet alapkövetelmény minden 30-as számára, ennek egyéni és kulturális okai is bőven lehetnek. És mi van azokkal az emberekkel, akiknek fel sem merülhet, hogy egyedül éljenek, s akik bármit megtennének azért, hogy ne kelljen három generációnak egy lakásban laknia. A lelki gyógyulás pedig a legtöbb ember számára önmagában is úri huncutság.

És persze mi van az egészséggel és az adott kulturális közegben értelmezhető boldogsággal?

De ha mégis elfogadjuk, hogy ez a szöveg a fejlett országok középosztályainak szól, akkor hol marad az egymásra odafigyelés, a véleménynyilvánítás fontossága, a szegények és a rászorulók segítése, támogatása, a nagyvonalúság, a kisebbségek elfogadása, a kulturális nyitottság és így tovább és így tovább?

Szóval.

Miért KELL bármit is?

Szóval, hogy ne csak a feleségem ezzel kapcsolatos gondolatait formáljam blogposzttá, megírom a saját kis listámat.

30 éves korára egy férfi, nő, ember...

Csináljon azt és úgy, akkor és ott, ahogy, amikor és ahol csak akarja, tudja, meri, szeretné úgy, hogy közben az a körülötte lévőknek is egész jó.
Tovább

2016. december 22., csütörtök

Apa, kezdődik!

Szóval az van, hogy valami történik, valami beindult az apa-vonalon.

Mintha egyre több apasággal foglalkozó könyv és magazin jelenne meg a piacon (köztük egyre több magyar), mintha mostanában lennének apák azokból a férfiakból, akik már ebbe az emancipáltabb világba szocializálódnak bele.

Fontossá kezd válni a férfi szempont is, amiről a legtöbbször épp az derül ki, hogy semmi értelme férfi szempontnak nevezni, elég lenne csak másik nézőpontnak hívni, ha ugyanis egy pár két félből áll, akkor ott a két fél nyilván nem ugyanazt gondolja. Mivel viszont a sztenderd az, vagy legalábbis eddig az volt, hogy a családról érzelmileg a nők gondolkodnak, az eltartásukról pedig a férfiak gondoskodnak, ezért eddig inkább a nőket hallottuk, nőket olvastunk.

De minthogy mostanában néhány férfi nekilátott úgy dönteni, hogy dacolva a rendszerrel nemhogy megéli, de még kommunikálja is az érzelmeit, ezért aztán tessék szépen észrevenni, hogy

itt vagyunk, hát kaput nyissatok!

Van viszont két csavar az egészben.

Az egyik az, hogy amint egy férfi/apa elkezd sztereotipikusan női/anyai dolgokkal foglalkozni, onnantól épphogy nem átlagossá, általánossá teszi azt, amit csinál, hanem szexivé, különlegessé, kivételessé, adott esetben viccessé vagy szerethetően esendővé. Másrészt pedig azok a dolgok, amik mostanában megjelentek, ha nem is használják ezt a szót, de kicsit mégis ez lesz az érzése az embernek, arra mennek rá, hogy megmutassák, hogy az apa hogyan segíthet, hogyan dolgozhat - az anya irányítása és útmutatása mellett - az anya keze mellé, esetleg keze alá. Szóval mintha nem az kapná a hangsúlyt, hogy a szülőség - legalábbis akkor, ha egynél több szülő van a rendszerben - egy egyenlőségen alapuló, közteherviseléses feladat.

És persze félreértés ne essék, ez a poszt, meg úgy egyébként az egész blog, illetve a már megjelent első és a még készülő második könyv sem kivétel, mert ugyan rengeteg szó esik az Apaparán az emancipációról és közteherviselésről, azért a feleségem néhány napos szakmai utazásait és a gyedem hat hónapját leszámítva, a hétköznapokban, ha nem is sokkal, de azért nálunk is többet van ám a feleségem a gyerekeinkkel.

Mindez persze (mármint a segítő szándék) sajnos teljesen rendben van, hiszen attól függetlenül, hogy esetleg egyéni szinten egyébként elég sok férfi egy esélyegyenlő(bb) rendszerben gondolkodik, attól még egy ilyen rendszertől társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is őrült messze vagyunk.

Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer ő keres többet?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer senki se hívja oda?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer kinézik onnan, ahol van? (orvos, szülői értekezlet)
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer neve sincs annak, ahova menne (vö: baba-mama klub, baba-mama sarok, stb.)

Persze meg lehet próbálni mindenhol ott lenni és nem segíteni, hanem közösen csinálni, csak őrült nehéz.

Innen nézve pedig mindaz, amit a már második számukon dolgozó Apa Magazin, a Daddy Cool, az Apakommandó, az Apák kézikönyve, az Apukák könyve, a Kitolás és a Kitolás 2., az politikai támogatást is élvező APA-füzet és az APA-füzet II., az Apa születik, az Apa leszek, az Útmutató lányos apáknak, A baba - felhasználói kézikönyv és a frissen megjelent Bubu tesznek, egész egyszerűen fantasztikus és elképesztően fontos.

És akkor még a tömérdek apablogról, közösségi oldalakról nem is beszéltem, gyorsan ezeket is felsorolom, csak úgy, hogy tudjunk róluk.

Apu-kalipszis, Világetető, Apávávált, Apafej, KisPapa Coaching, Apanet, Apa is csak egy van, Apamegintjófejlesz, Fater.hu és a két angol nyelvű kedvencem Doyin Richards és a No Idea What I'm Doing.

UPDATE: Van még egy hazai apás podcast is, erről eddig nem is tudtam.

És akkor még azokról nem is beszéltem, akiket Instagramon követek.

Ha valakit kihagytam volna, attól egyrészt elnézést, másrészt írjon, hogy azonnal pótolhassam!

Nyilván a könyvek és a blogok és egyéb felületek mindegyike kicsit máshonnan fogja meg a témát, mással és máshogy azonosul, de a célja mindnek ugyanaz. Láthatóvá, láthatóbbá válni. És ezt a közös pontot kár lenne azért elveszíteni, mert én egyébként szívesen pelenkázok, de undorodom a takonytól, az Apávávált meg agyba-főbe teregetne, ha soha többé nem kellene brokkolit pépesítenie. És igen, nem titok, a Daddy Cool-ban a Dragomán György azért rendre szimpatikusabbakat mond, mint a Szabó Győző, aki közben szintén tök jókat mond (és akivel már többször, ismeretlenül is biccentettünk egymásnak a pirosnál várva robogóinkon), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindkettő ugyanazt akarja: a jófej gyerekeinek jófej apja szeretne lenni, úgy, hogy közben a partnere is (ha van neki) jól legyen.

Aztán ki tudja, hogy ezt a hármat (kettőt) ki hogyan éri el.

Ha eléri, akkor azért az úgy eléggé rendben van.


Tovább

2016. december 17., szombat

New age gyerekkönyvek

Az van, hogy időközönként megkeresnek kiadók, hogy nézzem meg a könyvüket, ami valamilyen módon kapcsolódik az apasághoz, s ha van kedvem, akkor írjak róluk.

Volt olyan könyv, amire azt mondtam, hogy arról bizony nem szeretnék írni, mert nem tetszett, volt olyan, juteszembe épp most, amiről szégyenszemre megfeledkeztem (ezúton is elnézését kérek, mi legyen most?) és hát olyan is volt, hogy meg is írtam, hogy nem tetszett. Egyrészt itt ni, ja és itt is (kicsit bonyi: számok, aztán 2015/3-4, aztán Szemle, aztán pedig le kéne görgetni egészen a 253. oldalig, de nem biztos, hogy megéri.) És hát ugyanígy jutott hozzám a frissen létrejött Zazie Books Kft első könyve, a Daddy Cool is, amiről majd a következő bejegyzésben fogok írni.

Nem sokkal később pedig, viszonylag rövid időn belül megkeresett a Csimota Kiadó és Végvári Imre is egy-egy könyvvel kapcsolatban, ami, az eddigiekhez hasonlóan szintén őrült megtiszteltetés, de tényleg. Én csak ülök a számítógépem alatt különböző kávézókban, vagy éppen két rendelésem között egy fotelben és persze legtöbbször otthon, alvó, máskor zizegő családtagok között, és zömmel tetyekvetyekmotyogatok, írogatom a gondolataimat, amit aztán nemhogy elolvas néhány ember, többek között a Csimota Kiadó emberei vagy éppen Végvári Imre, de még kíváncsiak is lesznek a véleményemre.

Hát most megkapják!


Szóval akkor most, elindítva egy rövid reklámozási hullámot, ebben a bejegyzésben két könyvet ajánlok, Hanuka, Karácsony, hátha jó ötlet lesz, aztán rövidesen jön egy következő poszt, abban lesz még ez-az. Vigyázat, termékmegjelenítek!

Azt hiszem, előbb a Végvári Imre írt, igen, megnéztem, éppen tizenhárom órával és hat perccel előzte meg Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé levelét, szóval én is megtartom ezt a kronológiai sorrendet.

Imi, aki az elején még Imre volt, de most már Imi lett, Priusz és Gordiusz - Jövőmenők című könyvével kapcsolatban keresett meg, hogy ugyanmár, írjak erről a két ikermacskáról. Elég ha csak neki, mondta, de én nem csak neki fogok írni, gondoltam, hanem akkor már ide is. Már csak azért is, mert a könyv tetszik. S bár nem épp az én gyerekeim életkorának szánta, és ha jól gondolom, akkor nem is az enyémnek, de én azért elolvastam ezt a 2050-ből származó sztorit, s ha majd kicsit nagyobbak lesznek a gyerekeim, akkor biztos, hogy nekik is oda fogom adni.

A könyv, akár fel-, akár elolvasásra készült, valahol félúton lehet a tanulás és a szórakozás között, már csak azért is, mert elég sok betű jutott a Nagy Norbert által szórakoztatóan illusztrált 81 oldalra, de egyébként persze nem ezért, hanem inkább azért, mert a fantáziavilágot hol súroló, hol telibe taposó, csomó technológiai és informatikai érdekességgel tarkított törzsszöveget keretbe foglalt tudományos kiegészítők teszik a helyükre, sőt, ezeknek a könyvhöz gyártott honlapon még utána is lehet nézni. Nemhiába, az egyébként marketingszakemberként eléggé elismert Végvári nem csak azt érti, hogy mire ugranak a felnőttek, hanem ezek szerint azt is, hogy mi jön be a gyerekeknek.

A ma élő, hazai sztereotípiák szerint úgy képzelem, hogy épp a technológiai tartalom miatt a könyvet majd az apák olvassák vagy veszik fiaiknak, de közben meg épp a múlt heti hvg-ben olvastam egy cikket arról, hogy mennyire fontos lenne a lányokat is nyitottá tenni a programozás, az informatika iránt. Ami nem tűnik lehetetlen küldetésnek, ugyanis míg a 14+ lányok már szinte elérhetetlenek, addig a 8+-osokat még azért bőven fogékonnyá lehet tenni egy egy olyan szakma iránt, amiből majdnem teljesen hiányoznak a nők. S minthogy a Jövőmenők is a 8+-osok könyve, ezért ezen a ponton a., szakíthatnánk ezzel a hülye sztereotípiával és b., a könyv akár össze is dolgozhatna a Skool-lal, ami, mit tesz isten, épp a 8+ lányok informatikai nyitásával foglalkozik.
A két macska közötti beszélgetések egyébként kicsit emlékeztetnek a Stop! Közlekedj okosan! című diafilmek párbeszédeire, s mivel azt is imádta a fiam, ezért nincsenek kétségeim afelől, hogy ha majd hozzájut a Jövőmenőkhöz, ezeket is szeretni fogja. A hét, egymással összefüggő meséből álló sci-fi cselekményéről pedig csak annyit, hogy Priusz és Gordiusz akaratukon kívül a jelenből eljutnak a jövőbe, amiből aztán a könyv végére, akaratukon belül, hála a fáradtságuknak és a - vigyázat, spoileralert - sonkás joghurtnak, vissza se akarnak térni.
S még mielőtt végképp átcsusszanna ez a bejegyzés egy közepes színvonalú recenzióba, rá is térek a másik munkára, a Nézd, ez én vagyok!-ra.

Ha a Jövőmenők feszegette a könyvek úgynevezett kereteit, hát a Csimota-produkció szinte savval oldja a rácsokat. A nyugati piacon ismerünk már ilyen könyveket, ilyen például a Pötty könyv és kicsit ilyen a Nyírd ki ezt a naplót! is, de a hazai szupersztár Dániel András illusztrálta, Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé írta könyv ennél azért messze több kreativitással és edukatív szándékkal zsúfolta tele a könyvet.

A könyv egy nagyon szomorú statisztikai adatból indul ki.

Nem. Igazából én indulok ki ebből, csak az én okoskodásom, hogy az egésznek lehet köze ahhoz, hogy kijött egy olyan szám, hogy az átlag magyar szülő 7, azaz hét percet beszél egy nap a gyerekével. Nyilván az, aki megveszi ezt a könyvet a gyerekének, az ennél a számnál jóval többet produkál, de mégis, az tény, hogy nagyon kevés minőségi idő jut a gyerekekre, arra pedig talán még kevesebb, hogy a gyerekek beszélhessenek, foglalkozhassanak az érzéseikkel.

Ez a könyv, ami nem is annyira könyv, hanem inkább egy csodálatosan guszta foglalkoztatókönyv, épp ezt célozza meg. A címlapon szereplő sziluettben a saját magát még csak homályosan látó olvasó, illetve inkább foglalkozó a könyv végére egész biztosan élesebben látja majd, hiszen a Nézd, ez én vagyok! tele van olyan feladatokkal, amelyekben le kell rajzolni az érzéseit, az azokhoz tartozó eseményeket, színeket, miközben a kétlábú hal büszkén mondja, hogy egy firkán áll, a háromlábú hal azt mondja, hogy Türüpp, a hosszúlábú sün meg azt, hogy Puff neki! - ahogy azt Dániel András korábbi munkáiban már megszokhattuk. De nem csak a saját érzéseink iránt tesz nyitottá a könyv a különböző feladatok révén, hanem elfogadóvá tesz mindenféle kultúra, étkezési szokás, bőrszín és vallás felé is, szóval!

Szóval bár egész más célja van a két könyvnek, mindkettő komoly piaci és pszichológiai rést tölt be, mindkettő úgy edukál, hogy közben szülőként sem veszem észre, ami nem is baj, a new age gyerekkönyvek célja nem az, hogy didaktikusan nevelje szülőt és gyerekét egyaránt, hanem az, hogy szórakoztasson.

Tovább
Üzemeltető: Blogger.