2018. október 17., szerda

A rettegés foka

A legutóbbi Lelki betevő a szexizmusról szólt, arról, hogy ez a jelenség mennyire áthatja az egész társadalmunkat. A cikk egész megosztó lett, sokan kiakadtak rajta, szóval arra gondoltam, hogy kicsit kifejtem az álláspontomat, azóta viszont elöntötték az internetet a világ végével kapcsolatos cikkek, amik miatt napokig konkrétan remegtem. Remegtem, hogy milyen életem lesz tíz év múlva, remegtem, hogy milyen élete lesz a gyerekeimnek 20-30-40 év múlva, amikor még mindig egész fiatalok lesznek. 

Amikor pedig elolvastam a BBC-n, a Guardian-ben és csomó egyéb online újságban, hogy nemsokára eljön a földi pokol (figyelem, nincs itt semmilyen feltételes mód), akkor arra gondoltam, hogy 

oké, akkor én most lemondanám a klienseimet, az esti orvosi kontrollt, amin kiderül, hogy kell-e műteni a térdemet, találkozunk a feleségemmel, együtt elhozzuk a gyerekeinket az iskolából és az óvodából, és kézi hőmérőnket szorongatva leülünk szépen hétmilliárd társunkkal együtt a tévéink elé (amink egyébként nincs), hogy megnézzük, ahogy Bruce Willis kiviszi a sok széndioxidot a légkörből, majd örömünkben egyszerre ugrunk fel mindannyian, mert lement a Föld hőmérséklete fél fokkal. 


Aztán persze nem mondtam le senkit, pontosan úgy csináltunk mindent, ahogy egyébként is szoktuk, jöttek a kliensek, gyerekek végigtolták a napot intézményeikben, feleségem is a munkahelyén, aztán itthon játszottunk, beszélgettünk, főztünk, vacsiztunk, a gyerekek fürödtek, aztán még egy kis estimese, ami alatt én gyorsan elszaladtam az orvoshoz, utána villanyleó, mi pedig részben szégyenkezve, részben széles mosollyal az arcunkon megnéztünk egy részt a 200 első randiból. 

És így megy ez minden családnál, nem hibáztatnék én ezért senkit sem, nem csak önfelmentésből, hanem azért is, mert tényleg azt gondolom, hogy nem (csak) nekem, nem (csak) nekünk kell az életmódunkon változtatni, mert attól még legyártják a rengeteg szívószálat, szénerőművet és marhákra szakosodott vágóhidat. Tehát nem fogom tudni tönkretenni a műanyagipart, azzal, hogy nem veszek szívószálat, viszont a szívószál-gyártók megtehetnék végre, hogy nem gyártanak annyi fölösleges szart. 

Persze, ettől még nem lehet felhagyni az egyéni törekvésekkel, annál is inkább, mert az egyénekből könnyen lehetnek tömegek, ha pedig tömegek lépnének egyszerre jó irányba, az térdre kényszeríthetne csomó céget, csomó államot, de a megoldásnak inkább fordítva kéne jönnie, tehát jó lenne, ha a bolygónk kormányai végre tényleg összefognának, mert megérték, hogy különben mind meghalunk. Nem az ismeretlen ük- és szépunokáink valamikor a távoli jövőben, hanem mi magunk. 

De ez a fajta megértés tényleg csak az Armageddonban történik meg, a valóságban az ijesztgetés nem működik, senki sem szokott még le a cigarettázásról azért, mert a dobozon van egy szétroncsolt tüdő vagy üszkös láb, nem is lesz olyan, hogy leülnek egymás mellé a legfontosabb károsanyag-kibocsátó országok vezetői, hogy összeölelkezve robbantsák fel a szén- és atomerőműveket, ezzel is jelezvén a megújuló energiák melletti masszív elköteleződésüket.


Mert nem érdekük. 

Mindez ugyanis egy gigantikus, sokszereplős játszma, amit modellezett az élet már, mondjuk a hidegháború alatt és modellezett a szociálpszichológia is számos alkalommal. 

Ezek eredménye – nem meglepő módon – mindig ugyanaz. 

Együtt kellene működni. 

Csak hát az amerikai szociálpszichológus-duó, Morton Deutsch és Robert Krauss épp azt mutatta ki 1962-ben egy izgalmas kísérlettel, hogy pont a fenyegető helyzetekben nem működünk együtt. Illetve azt, hogy amennyiben van lehetőségünk arra, hogy fenyegessük vagy akadályozzuk a másikat, akkor fenyegetni/akadályozni is fogjuk. 

És hát szerencsés helyzetet demonstráltak Deutschék, a valóságban ugyanis nem két, hanem rengeteg fél van, a fenyegetések egy része ismert, egy jó része pedig ismeretlen, a felek sejtésekbe bocsátkoznak. 

Mert sajnos, ahogy Dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus is fogalmazott nyilvános Facebook-posztjában, az a helyzet, hogy „nem tudunk lemondani a gazdasági önzésről, a hedonizmusról, a csoportnárcizmusról, a rivalizálásról, rövid távon és éretlenül gondolkodunk, felelőtlenek vagyunk, alkalmatlan vezetőket választunk az országok élére, képtelenek vagyunk együttműködni, és ez okozza azt, hogy nem tudjuk megoldani az egész létezésünket fenyegető krízist és ez okozza azt, hogy nem tudjuk (illetve, teszem már én hozzá, nem is akarjuk) megoldani az egész létezésünket fenyegető krízist. Márpedig ezek az akadályok - akárhogyan is nézzük - pszichológiai jellegűek" . 

Szólt egyébként már erről Lelki betevő is, még augusztusban, csak hát az a helyzet, hogy egyéni szinten mindaz, ami vár ránk, egyszerűen befogadhatatlan, és hát sajnos a legnagyobb károsanyag-kibocsátó országok vezetőit pont ugyanazok a pszichológiai tulajdonság jellemzik, mint mindenki mást is, akik még mindig a rövid távú célokat hajtják. 

No nem raknám magamtól nagyon távol ezeket az embereket, engem is elég rövid távú célok hajtanak, hiszen a remegéssel átitatott napjaim éppen úgy kezdődtek, folytatódtak és fejeződtek be, ahogy az összes többi.

Persze, apró lépéseket mi is teszünk, szelektáljuk a szemetet, bár messze nem vagyok benne biztos, hogy jól csináljuk, igyekszünk keveset használni az autónkat és nem telehalmozni a lakásunkat mindenféle, valójában teljesen felesleges tárgyakkal, nem nagyon veszünk palackozott italokat, viszont tök sok csapvizet iszunk, odafigyelünk arra, hogy csak akkor égjen itthon lámpa, ha használjuk is, a nem használt ruháinkat és a gyerekek kinőtt játékait pedig szegényeknek adjuk. De ennél többet sajnos mi sem teszünk, a bűntudat emiatt olykor előjön, a remegésem viszont már rég megszünt, még érzem a számban az elolvasott cikkek kellemetlen ízét, de szépen visszaállt az ugyanaz, ami sosem volt más, ma pedig már lényegesen kevesebb, ezzel kapcsolatos cikkbe botlok.

Pedig amikor olvastam ezeket a híreket, akkor tényleg remegve aludtam el.


Aztán jött a szokásos cinizmus, de sebaj.

Majd úgyis el fog jönni az a pont, amikor a hadsereg bevonásával korlátozzák az autóhasználatot, a napi energia-, víz- és gázfogyasztást, a heti elfogyasztható hús és tejtermék mennyiségét, és akkor majd nem lehet már annyit utazni, légkondi csak a kórházak intenzív osztályain lesz és így tovább. 

De persze majd akkor is lesznek Orbánok, Trumpok és Putyinok, akik majd mindent ugyanúgy folytatnak tovább. 

Igaza volt Smith ügynöknek a Mátrixban, az ember tényleg egy vírus. 

Tovább

2018. október 15., hétfő

Szüljél már!

Azt látom, hogy szexeltek eleget, magyarok, fogy a gumi, meg az antibébi, a patikák ügyeletei előtt tömött sorokban várjátok az esemény utánit, nézem a lepedődet, látom a megszakításos szex nyomait, felismerem messziről, és akkor még az elkótyavetyélt maszturbálásról nem is beszéltem.


De nem lesz ez sokáig így, kedves magyarkáim, be fogom tiltani a gecibe az abortuszt, a koton, a fogamzásgátló és az esemény utáni tabletta árát az egekbe emelem, az orális szexet stigmatizálom, és minden kedvezményt gyerekhez kötök.

Áfa, ifa, eva, kata, iparűzési adó, minden-minden olcsóbb lesz, ha van gyereked, ha viszont nincs, akkor megadóztatom még azt is, ha fingasz, sőt, ha a fingásra gondolsz, az is a gatyádba fog kerülni, gyerek nélkül nem vagy magyar, érted?!

A minimálbér magasabb lesz, ha van gyereked, kötelezővé teszem a pornót, ingyen lesznek a szexújságok, egyetemi felvételin pluszpontot kapsz, ha gyereked tervezel, de vissza kell adnod a diplomád, ha két éven belül nem esel teherbe vagy nem termékenyítesz.



Moziba mennél, pedig szingli vagy?
Nem para, csak mondjuk előre szólok, hogy csak családi filmeket engedélyezek, a jegyed pedig - naná - öt főre kell venned.

Elmennél egy étterembe a pasiddal, csajoddal, miközben senki sincs a gyerekeiddel, mert nincs is gyereked?!
Eleve családi menüt számlázok ki! Nem baj? Akkor duplán!

És természetesen könnyebben kapsz munkát, ha vállalsz gyereket.

via GIPHY

Nem, természetesen ez egyáltalán nem igaz, mert ha gyereked van, pláne nőként, akkor esélyed sincs.

De sebaj, elvagyok én ezzel a duplafenekű kommunikációval, szüljél szépen minél többet, de amint szülsz, véged.

Én tehát minden egyes spermát úgy becsülök, mint Michael Palin apakaraktere az Élet értelme című filmben.


Csak hát még ő is odabiggyeszti híres dala elé, hogy "if they'd let me wear one of those little rubber things on the end of my cock, we wouldn't be in the mess we are now."

Mert hát a megszülető gyerekekkel már semmit sem tudok kezdeni, de őszinte leszek hozzád, nem is különösebben érdekel, hogy ezekkel a gyerekekkel mi lesz, lesz-e egészségük, boldogságuk, túlélési esélyük, kajájuk (piájuk az lesz, hajaj!), taníttatásuk, tudásuk, lehetőségük, szabadságuk, kedvük.

Pont leszarom.

Ha ugyanis ezt nem szarnám le, ha egy cseppet is érdekelne bárki és bármi is abból, hogy mi is történik a barátaimon kívül ebben az országban, akkor nem lenne értelme a legújabb, családbarát kampányomnak.

Annak, hogy „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki".

Mert így, ennyi kockázattal, (lét)bizonytalansággal, ismeretlennel, kiszámíthatatlansággal tényleg kaland a szülőség.

Csak éppen nem abban az értelmében, amiben értelme lenne, pláne, hogy ha lenne neki értelme, akkor sem lenne kaland, mert szülőnek lenni, bazmeg, nem kaland.

De ezt Fiala Borcsa olyan tökéletesen jól megírta már, hogy én ahhoz már egy árva szót sem szeretnék hozzátenni.

Azt viszont azért elmondanám, hogy a Kormány folyamatosan - hm, hogy stílszerű legyek - lyukra fut, sokadik kampánya és milliárdja röffen a semmibe, írtunk ezek némelyikéről az Apaparára is, csak emlékeztetőül: volt itt a Kárpát-medence teleszülésére tett jóslat, aztán kicsit később jött egy megállapodási terv a nőkkel, majd egy édes, de azért inkább buta és felületes kampányfilm a szülőségről.

Mindezek ellenére a népesség egyelőre nem kapott rá arra, hogy nőjön, sőt, úgy döntött, hogy bizony továbbra is inkább fogy.

Szóval kedves magyar Kormány!

Az a helyzet, hogy lehet, hogy a szexről tudsz ezt-azt, de az emberekről oly keveset, pedig ők oly sokat segíthetnének neked abban, hogy ebből az egészből kimaradj!

Amihez azért, lássuk be, túl sok pénz nem kell.
Tovább

2018. október 13., szombat

Lányom napja

Persze erről is lecsúsztam.

No, mindegy, talán még nem késő arról írni, hogy két napja volt a lányok világnapja

Amiről egyébként valószínűleg nem írnék, ha nem lenne lányunk, de hát van, szóval írok. Mégpedig első körben azt, hogy családi szinten, ahogy, gondolom, mindenki más, mi is pont leszarjuk, hogy mikor van a lányok nemzetközi napja, van neki elég hétköznapja, és nekünk, szülőkként épp ezeken a mindennapokon kell jól vele lennünk.

És ezeken a hétköznapokon kell azzal foglalkoznunk, hogy később már ne kelljen nemzetközi napot tartani neki. Ha ugyanis végignézzük, hogy mi mindennek van nemzetközi napja, akkor jól láthatjuk, hogy mondjuk a fiúknak nincsen, férfiaknak nincsen, férfi tudósoknak nincsek, jogaikban nem csorbulóknak nincsenek, lányoknak, női tudósoknak viszont van pedig kétszer is, tehát az ő jogaik - ezek sajnos tények - tényleg többet csorbulnak.


Szóval mondjuk ki újra: a lányok, nők Magyarországon hátrányos helyzetű csoportot alkotnak.

Nem csak a lányok nemzetközi napján, hanem ma, két nappal utána, sőt, mindig.

Mármint persze nem aktívan alkotják ezt a csoportot, nem akarják ők ezt, de mégis így van.

Illetve sajnos ez nem teljesen pontos így, mert ha nem is akarják, ha nem is akarjuk, az ambivalens szexizmus révén sajnos mégis mind a férfiak, mind a nők érdekeltek abban, hogy a két nem közötti egyenlőtlenség megmaradjon. Erről szól az ambivalens szexizmus, aminek aktív működését és a gyakorlatban való lecsapódását mi sem igazolja jobban, mint a Global Gender Gap index, amiben évről évre egyre csak rosszabb eredményt érünk el.

Írtam erről már ide is sokat, a Lelki betevőre is és majd még fogok is, de ez a poszt nem pont erről szól.

Hanem arról, hogy apaként mennyire rettegek attól, hogy a lányomnak majd milyen lesz kiskamasznak, nagykamasznak, fiatal felnőttnek, felnőttnek, középkorúnak és idősnek lenni. Őket ugyanis minden életkorban komoly megkülönböztetés fogja érni, body shaming, ageizmus, szexizmus, kapni fognak minden korban mindenféle szemétséget, arrogancia nélkül próbálom mondani, hogy néha tényleg rosszul tudok lenni a férfiak tekinteteit nézegetve.

Elmegy mellettem az utcán egy lány biciklivel, és már lehet is látni a letekert ablakú autók kormányai mögött üldögélő férfiakat, ahogy tolják le a napszemüvegüket az orrukon, hogy ezt a szokatlan (?) látványt (?) megcsodálhassák (?). És persze ugyanez igaz akkor is, ha ezek a nők gyalog mennek, buszon ülnek, kiflit vesznek, babakocsit tolnak, szoptatnak, céget vezetnek, orvoshoz mennek vagy éppen orvosok, esetleg főznek, orrot fújnak, futnak, állásinterjúra mennek, zoknit vagy éppen betétet vásárolnak.

Ugyanezt a stírölést nők nem csinálják.

Vagy nem veszem észre.

A férfiak viszont igen. Azt észreveszem.

Meg is énekli a Kiscsillag az Állnak a férfiak című dalukban, ami nagyjából arról szól, hogy állnak a férfiak és akárhogy is néznek ki, akármit is csinálnak, akármi is van rajtuk, akárhol is vannak, azt nézik, hogy kit dughatnak meg.

Nagyjából így:

Ott állnak a férfiak, rozsdásvas-szagúak
Állnak a férfiak, állnak a férfiak
Nézik, kit lehet megdugni
Sohasem fogják megunni
Állnak férfiak, nézik a csajokat.

...

Ott állnak férfiak, sör- meg borszagúak
Állnak a férfiak, állnak a férfiak
Nézik, kit lehet megdugni, sohasem fogják megunni
„Azt nézd, milyen!” – mondják, és
oldalba basszák akkor egymást.

Szóval én ettől féltem a gyerekem.

Igazából mindkettőt. Az egyiket attól, hogy ne azt nézze, hogy kit lehet megdugni, a másikat meg attól, hogy ne nézzék, hogy milyen.

És hiába terelgetjük mindkét gyerekünket az ellenkező irányba, mármint a szerintünk megfelelő irányba, a társadalom attól még nagyon erős nyomás és ennek a társadalomnak szerves részei vagyunk mi magunk is, mi van tehát, ha implicit módon mi is potenciális elkövetőket és potenciális áldozatokat nevelünk a gyerekünkből?

Mondjuk, épp úgy, ahogy azt Clint Edwards is illusztrálja saját példáján keresztül a No Idea What I’m Doing: A Daddy Blog című blogjában, illetve a This Is Why We Can't Have Nice Things: (Parenting. Marriage. Madness) című könyvében, amiből egy részt kicsit meghúzva lefordítottam, és bele is tettem a Túl a paránba.

És most beteszem ide is.

A kontextusról elég annyi, hogy Edwards négy éves lányát Norah-nak, hat éves fiát Tristannak, feleségét pedig Melnek hívják. A helyzet pedig a következőképpen néz ki:

"Azt mondtam neki, hogy van valami a szájában.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem vagyok benne biztos. Nyisd ki nagyobbra.
Kinyitotta a száját.
– Hmmmmm, ez bizony egy fiúszörny.
Ijedten nézett rám, én pedig közelebb hajoltam hozzá.
– Bizony. Egészen biztos, hogy egy fiúszörny. Tudod, mi a furcsa a fiúszörnyekben? Hogy nem érzed őket. Nem is tudod, hogy a szádban vannak. De elriasztják a fiúkat.
Ritkán érzem magam ilyen okosnak, amikor biztos vagyok abban, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem. Azt mondtam, hogy a fiúszörnyek a legfantasztikusabb dolgok közé tartoznak, és hogy mennyire örülhet annak, hogy neki van ilyenje.
– Vedd ki! – mondta Norah.
– Nem tudom. – mondtam.
A megfelelő életkoron gondolkodtam. Egy életkoron, amikor már elég idősnek lesz. Elég érettnek. Egy életkoron, amikor azt mondhatom: Igen, Norah kész van már arra, hogy randizzon.
– Ott kell maradnia egészen 28 éves korodig.
Én ekkor 31 éves voltam, és 22 évesen házasodtam össze Mellel.
Norah kiabált, hosszan, és olyan magas hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. Megijesztett. Melt is megijeszthette, ugyanis berohant a szobába megnézni, hogy minden rendben van-e.
– Minden rendben – mondtam –, aggodalomra semmi ok. Csak meséltem Norah-nak a szájában lévő fiúszörnyről. Semmiség.
Ahogy kimondtam a szörny szót, Norah sírni kezdett. Megkérte Melt, hogy vegye ki az szájából. Elmeséltem neki, hogy miről van szó.
– Hát nem fantasztikus? – kérdeztem. Már a gondolattól is büszkeség ült az arcomra. Norah a földön fetrengve próbálta a mutató- és a hüvelykujjával kipiszkálni a szörnyet, Mel pedig leesett állal nézett rám. Aztán odafordult Norah-hoz, benyúlt a szájába, pukkanó hangot hallatott, majd azt mondta:
– Megvan!
Norah megkönnyebbült, én pedig frusztráltan morogtam.
Később este, amikor mosogattam, Mel felhozta a témát. Emlékeztetett arra, amikor Tristant, a fiunkat nagyjából két hete megpuszilta egy lány.
– Emlékszel, mit csináltál, amikor elmeséltem, hogy mi történt?
Nem akartam válaszolni, mert tudtam, hová akar kilyukadni.
– Ó, nem emlékszel? Akkor elmesélem. Adtál neki egy ötöst, és csődörnek nevezted. Nem értem a különbséget – mondta Mel. – Tristan kap egy puszit, és te örülsz neki, Norah megcsókol egy fiút, és te kiakadsz.
Megpróbáltam megvédeni magamat:
– De Tristan fiú... Norah lány... A fiúk csak...
Még mielőtt befejeztem volna, tudtam, hogy nincs értelme annak, amit mondok. Rájöttem, hogy Norah-t meg akartam védeni a ragadozóktól, miközben Tristant éppen ragadozóvá tettem.

Hát így.

Szóval tegnapelőtt volt a lányok nemzetközi világnapja.

Ma pedig, két nappal a lányok nemzetközi világnapja után is tök jó lenne, ha végre felismernénk azokat a folyamatokat, amik mentén újra újra kitermeljük a nemek közötti egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat.

Hogy idővel tényleg kikophasson a nemzetközi napok közül a lányok napja.

Szóval édes, kedves, okos, vicces, kreatív, odabújós, szép, kitartó, céltudatos, boldog lányom! Azt kívánom neked, hogy mindig, mindenkor önmagad legyél, bízz magadban, állj ki magadért, másokért és az igazságért, és próbáld meg nem annyira nagyon komolyan és/vagy magadra venni ennek a fura, szexista, macsó társadalomnak az elvárásait!
Tovább

2018. október 7., vasárnap

Hat

Csináltam egy csilivili és szerintem elég guszta infografikát a blog ötödik születésnapjára, de valahogy túl nagy lett, nem fért ki egy oldalra, sokan észre se vették a grafika alján lévő számokat, pedig ott voltak a legfontosabbak, szóval, tanulva a tavalyiakból, idén elmondom, hogy tessék szépen legörgetni a kép aljára, mert a legfontosabbak megint ott vannak.

Ja, és hát akkor azért még most szólok, így, az elején, hogy tavaly tényleg őrült sokat dolgoztam ezzel a cuccal, idén viszont semmi kedvem nem volt sokat pepecselni, ezért aztán egyszerűen csak kicseréltem a számokat és megváltoztattam néhány színt, de azt igazából nem is. Cserébe valamiért homályos lett az egész.

Na, most aztán nagy kedvet csináltam, igaz?

No mindegy, a kép itt van, a blog pedig belelépett a hetedik évébe, ami őrület.
Nem?
Ha akartok, görgettek, ha nem, nem.




Tovább

2018. szeptember 23., vasárnap

Vegyes felvágott

Van az óvoda, mint intézményrendszer, amiről itt azért már volt bőven szó, be se linkelem, aki akarja, megkeresi.

Most viszont találkoztunk egy olyan aspektusával, amiről korábban nem gondolkoztunk, ez pedig a vegyes és a nem vegyes csoportok kérdése. Tudtunk persze az előbbi létezéséről, de nem gondolkoztunk azon, hogy annak bármi értelme is lenne. Azon se, hogy ne lenne neki, egyszerűen csak evidenciának vettük, hogy az óvoda, az bizony homogén.


Most viszont, hogy úgy alakult, hogy a lányunk egy vegyesbe jár, arra jöttünk rá, hogy nem is értjük a nem vegyeset.

Hogy annak mi értelme van?

Hogy miért nem csinálnak mindenhol vegyeset?

Sőt, bennem felmerült (naja, nem csak bennem), hogy talán iskolában sem biztos, hogy a mostani rendszer a legjobb, hogy inkább korcsoportok mentén kéne gondolkodni.

Kezdjük azzal, hogy a gyerekek nem egyszerre fejlődnek. Sőt. Még simán a gyerekek magukban sem szépen, lineárisan fejlődnek, hanem ahogy éppen alakul. Így lehet az, hogy a három éves koráig tartó rapid és kiegyensúlyozott fejlődés egyszercsak, minden érthető és érthetetlen ok nélkül megtorpan egy időre, hogy utána valahogy egész máshogy mehessen tovább.

És így lehet az is, hogy az ötéves Zsolát sokkal nehezebben lehet megtanítani arra, hogy tolja be maga után a széket, mint a nála másfél évvel fiatalabb Töhötömöt. 

Szóval egyszerűen nem egyszerre és nem ugyanúgy fejlődnek a gyerekek, ami eleve teljesen értelmetlenné teszi a homogén csoportokat, hiszen bekerül a tanév elején 28 vadiúj, életkorában egészen hasonló, de minden más tulajdonságukban teljesen különböző gyerek egy csoportszobába, ahol aztán az óvónőknek egyszerre kell minden gyerekkel ugyanúgy foglalkoznia, mindegyiket egyszerre kell megtanítania arra, amire teljesen más tempóban fognak a gyerekek csak ráállni, ami miatt az óvónők türelmetlenek lesznek, a gyerekek meg neveletlenek, már ha ennek a szónak bármi értelme van, nyilván nincs, azért is szedtem dőlt betűkkel.

És akkor letelik a három év, évveszteseknek évnyerteseknek négy, és kezdődik az óvónőknek az egész elölről.

De mi a helyzet egy vegyes csoportban?

Hát az, hogy mindez nincs. Tök más a Zsola és tök más a Töhi, de ez nem baj, mert a rendszer, a vegyes gyerekek szépen felszippantják ezeket a különbségeket, integrálja őket a vegyes csoport, de ez mind semmi. Mert az is van, hogy nem 28 gyerek szokik/fogadódik egyszerre be, hanem csak 5-6, ami az 5-6 gyereknek sem akkora horror, az óvónőknek pláne nem, a régebben beszokók/befogadottak és azok szülei pedig hálásak, hogy ezen ők már túljutottak, de mivel még emlékeznek, ezért szívesen segítenek, ha máshogy nem, hát passzívan, ami ebben az esetben is több, mint bármi, hiszen az éppen beszokás/befogadás alatt álló gyerekek rajtuk látják, hogy ez akár működhet is. És hát leginkább a szülőknek megváltás a vegyes csoport, hiszen 5-6 gyerek 5-6 szülője még elfér a csoportszobába, 28 gyereké már aligha, tehát 5-6 gyerekkel ott tudnak lenni a szülők pár napig, 28 egyszerre beszokó gyereket viszont csak bedobni lehet a mélyvízbe, s minthogy az óvónőknek csak két kezük van, ezért aztán jó eséllyel jó sok vizet nyelnek ezek a gyerekek.

Az új gyerekek tehát megtanulják, hogy lehet segítséget kapni gyerekektől is, a régi gyerekek megtanulják, hogy mit jelent a segítségnyújtás, az óvónőkön jóval kisebb a teher, a szülők pedig alszanak éjjel.

Egyébként meg lássuk be, elég természetellenes dolog a homogén csoport, az élet nagyobb részében olyan környezetben vagyunk, ahol vannak kortársak, idősebbek és fiatalabbak, de olyat csak a tankötelezettség alatti évek alatt tapasztalunk, hogy kizárólag velünk egyidősekkel vagyunk összezárva.

Szóval az van, hogy a lányunk szeptember 3-tól óvodás, méghozzá egy olyan óvodában, ahol befogadás és nem beszoktatás van, és az 5-6 befogadás alatt álló gyerek közül ő volt az egyetlen, aki már első nap ott akart volna aludni, és hát ott ülni az ágya mellett, vele hallgatni Juzsó néni meséjét, közben cirógatni a tarkóját, várni, hogy elaludjon és ott lenni a kiságya mellett akkor is, amikor felébred, egyszerűen isteni érzés. De nem csak isteni érzés volt, hanem hatalmas biztonságot adott nem csak nekem és a feleségemnek, de a lányunknak is, egyszerűen tudjuk, tényleg tudjuk, hova és kire bízzuk a gyerekünket, ami persze vissza is hat a gyerekünkre.

És ezek őrült fontos dolgok.

Persze egyébként nem ültem végig az ágya mellett, iszonyúan elzsibbadt a lábam, szóval amikor már láttam, hogy tényleg elaludt, akkor kiültem a kisasztalhoz, és kitöltöttem egy ötoldalas dokumentumot a lányunk eddigi életéről, ami azt jelentette, hogy vad csetelésbe bonyolódtam a feleségemmel, hogy megtudjam a dátumokat, centimétereket, grammokat és hónapokat.

(Kép forrása)
Tovább

2018. szeptember 14., péntek

A szülőségről

Nekem a szülőség most éppen semmilyen, mert a gyerekeim épp intézményekben vannak, illetve nem, ez csak akkor volt igaz, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, most még alszanak, de mondanivaló szempontjából a helyzet ugyanaz, gondolok rájuk most is, gondoltam akkor is, nyilván, még hát épp úgy adódik, hogy róluk írok, de azért ilyenkor legtöbbször elsősorban valami másnak érzem magam, mint szülőnek. Mondjuk amikor elkezdtem, akkor leginkább éhesnek éreztem magam, aztán egy kicsivel később meg pszichológusnak, most meg, mitagadás, kicsit álmosnak.

Egyébként meg azért, lássuk be, tényleg elég fárasztó és drága mulatság a szülőség amellett, hogy isteni is, meg egész életre szól, meg nem is sorolnám.

De ajánlani, ajánlgatni nem fogom senkinek sem.

No, nem azért, mert valaha is megbántam volna a szülőséget, hanem azért, mert mindenki akkor csinál gyereket, amikor akar és akkor, amikor tud.

Nekem pedig ehhez az ég világon semmi közöm.

Ha pedig majd a gyerekeim olyan korba kerülnek, amikor már lehet gyerekük, akkor sem fogom bennük kelteni a bűntudatot. Majd lesz gyerekük, ha lesz gyerekük. Ha meg nem lesz, akkor nem lesz.

Azt viszont tudjuk, hogy országunk vezetői ezt nem így gondolják, és igazából azt is tudjuk, hogy az Apapara szerkesztősége viszont igen, írtunk is erről már többször (például itt és itt), de most eljött az idő, hogy újra írjunk.

És egyébként, be kell ismernem, határozottan fejlődik a rendszer kommunikációja. Persze, azért ez nem mindenkire igaz, egyesek egyre hangosabban szeretik kiemelni a vélt összefüggést a gyerekvállalási hajlandóság és menekültekkel kapcsolatos álláspont között, mások pedig masszív nyomasztással és szociohorrorral buzdítanak védekezés nélküli szexre, de közben vannak olyan hangok is, mint például olykor Novák Kataliné, aki a Családok Éve Program jegyében, gondolom, súlyos forintmilliókért legyártatott egy filmecskét, amitől a gyerekcsinálási hajlandóság növekedését reméli.

A film elsőre megható is, vicces is, cool is, könnyed is, hipszter is, trendi is, 21. századi is, épp olyan, amilyennek lennie kell.

De valami azért csak birizgálja az ember tarkójának szegletét, miközben nézi. Olyannyira, hogy aztán megnézi újra és újra, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az az érzés, ott a tarkója szegletében nem is a tarkója szegletében van, hanem az egész fejében és nem is birizgálás, hanem masszív zsibbadás.

Nézzük hát a filmet.


És ha megvolt egyszer, hát legyen meg újra.


Mert igen, másodikra már tuti átsüt az egészből a valótlanság, a torzítás, a műviség, hogy az én szülőségem, meg mindazok szülősége, akiket ismerek, egyszerűen nem ilyen. A félelmek, amiket a filmecske megszólít, még akár valósak is lehetnek, de azok csak egy nagyon szűk társadalmi csoport félelmei, éppen azoké egyébként, akik egész nemzetbarát ütemben és mennyiségben vállalnak gyereket.

Szóval az a baj, hogy a film nem igazán fedi le a hazai társadalmat, a társadalmi érzékenység pedig kimerül a tréningfelsőben és egy 85-ös Passátban, és bár nincs kétségem, a dramaturg nyilván egy SUV-ot képzelt el a videóba, de aztán a diákmunkában alkalmazott szociológushallgató szólhatott, hogy hahó, izé, a békásmegyeri lakótelepre nem fog beférni a napelemes Hummer.

De jó, engedjük el ezeket a ziccereket, sőt, nagyvonalúan tekintsünk el (ne! ne tekintsünk el) attól is, hogy csak augusztusig 1355 kilakoltatás volt az országban, köztük sok gyerekes család, és nézzük a dolgot proaktívan.

A gyerek mellé az alvás már nem kap helyet, de befér a bulizás és a diploma is, az apa is komoly részt vállal a gyereknevelésből.

Jó, ez remek és fontos is.

De.

  • Mikor nyúl hozzá a politika az esélyegyenlőséghez?
  • Mikor kezdik el nem tönkretenni, hanem legalábbis hagyni működni azokat a civil szervezeteket, amelyek a társadalmi felzárkóztatással foglalkoznak?
  • Mikor lesz mindenki számára hozzáférhető az olcsó és megbízható fogamzásgátlás?
  • Mikor lehet majd háborítatlanul szülni?
  • Mikor támogatják majd a gyerekeiket egyedül nevelőket?
  • Mikor kezdik el nem megbélyegezni az elváltakat?
  • Mikor növelik végre a családi pótlék összegét?
  • Mikor kezdik el végre nem megbélyegezni a szegényebb családokat?
  • Mikor kezdik el komolyan és strukturálisan átalakítani a csed-, gyed- és gyespolicityt?
  • Mikor lesz majd ugyanolyan bérezése az azonos pozícióban lévő nőknek és férfiaknak?
  • Mikor szűnik meg végre az üvegplafon-hatás?
  • Mikor lesznek majd rendesen részmunkaidős állások és otthonról végezhető munkák?
  • Mikor jön el végre az az idő, amikor a nők az otthonmaradás után tényleg ugyanazt a pozíciót és fizetést kapják, mint kapták előtte?
  • Mikor kezdik el nem kizsigerelni a nőket a munkahelyeiken?
  • Mikor kezdik el a férfiak észrevenni, hogy mennyi, de tényleg mennyi privilégiumuk van? És mikor kezd el erre a rendszer is tudatosan odafigyelni?

De tényleg.

Mikor?


Mert nem az az igazi kérdés gyerekvállalás előtt, hogy ugyanolyan trendi leszek-e utána, mint előtte, hanem az, hogy éhenhalok-e, ha lesz gyerekem, vagy sem.

Az országban hárommillió felett van azok száma, akik a létminimum alatt, illetve annak közelében élnek.

Nekik ez a videó semmit sem mond, nekik ez a videó provokatív bullshit.

Pedig ők is családokban élnek, ők is akarhatnak gyereket, ők is emberi erőforrások (sic!)

De a lényeg nem ez.

Hanem, hogy mi a frász közötök van ahhoz, hogy mikor akarok gyereket?! Teremtsétek meg a körülményeket, a többit meg bízzátok szépen rám!
Tovább

2018. augusztus 26., vasárnap

Te gyereked, te döntésed!

Na, ez iszonyú nehéz.

Hogy tiéd a gyerek, te döntesz, de csomó helyzetben azt érzed, hogy azt kell tenned, amit valaki más mond. Valaki hatalmas.

És akkor onnantól kicsi vagy és hatalom nélküli és nem értesz hozzá és frusztrált vagy és bűntudatod van és akkor a hatalmasnak még több hatalma lesz, neked meg még kevesebb és neki még több és neked még kevesebb, és ez így megy egészen addig, amíg el nem süllyedsz, onnantól pedig már vége is, illetve dehogy, a dolog ekkor kezdődik csak igazán, mert aztán meg, amikor megsemmisülve hazamész, rájössz, hogy Basszameg, hát itt meg mi a történt?!, és akkor jönnek a már jól ismert lépcsőházi gondolataid, hogy hogyan kellett volna rögtön az elején, hogyan kellett volna már ott, helyben megmondani, hogy Na, azt majd én eldöntöm, köszönöm szépen!

És mennyi ilyen helyzet van, de tényleg mennyi!

Hát sok. Nagyon sok.

De nehogy azt hidd, hogy csak te vagy így ezzel, nem. Ő is, meg én is. Meg mindenki is így van ezzel. Mindenki eltörpül.

Mert a hatalom nem kérdez, a hatalom nem működik együtt, a hatalom kijelent. És mivel ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászokva, ilyen kijelentésekhez vagyunk hozzászoktatva már egész kicsi korunktól kezdődően, ezt támogatja az óvoda is, iskola is, ezért aztán el sem tudjuk képzelni, hogy ez működhetne másképp is.

És persze dehogy a kormányról van itt szó.

Hatalommal bárki rendelkezhet. Orvos, tanár, szülő, anyu, apu, anyós, após, nagyszülő, nagyobb, esetleg kisebb testvér és iker, bolti eladó, büfés, vécés, ügyvéd, vízvezeték-szerelő, pszichológus.

Tényleg bárki.

Elég csak annyi, hogy ő képviselje a hatalmat, mi meg elhiggyük róla, hogy az a hatalom tényleg az övé.

De közben arról meg megfeledkezünk, hogy bizony nekünk is van hatalmunk, méghozzá a legnagyobb hatalmunk. Az, hogy mi vagyunk a gyerekeink szülei.

Nyilván csomó szabályt betartunk, nem verjük meg a gyerekeinket, nem erőszakoljuk meg őket sem a szó szoros, sem annak átvitt értelmében, nem veszélyeztetjük az életüket, és semmilyen módon sem élünk vissza a hatalmunkkal. Ez azonban nem kéne, hogy azt jelentse, hogy a külső hatalmak kívánságainak, utasításainak akkor is eleget kellene tennünk, ha azt érezzük, hogy az nekünk vagy a gyerekeinknek nem jó.

Valamiért viszont ez nem megy. Nem szólunk, hanem bosszankodva teljesítünk.

De mi lenne, ha ez nem így lenne?

Mi lenne, ha tudatosítanánk magunkban, hogy szülőként jogaink vannak, amikért szülőként kiállhatunk?

Hát álljunk!

Mert a mi gyerekünk, mi felelünk értük!

És akármennyire is utálom a reggae-t, nincs mese, ez a dal fejezi ki leginkább azt, amiről ez a bejegyzés szól.

Szóval ültesse szépen ezt mindenki a fülébe, bele a szülői tetteibe!


Tovább
Üzemeltető: Blogger.