2019. szeptember 19., csütörtök

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete II.

A Jobb Veled a Világ Alapítvány évről évre elkészíti Magyarország boldogságtérképét, így tettek idén is.

Szóval idén is tudjuk, hogy az országnak melyik részei a boldogak és melyikek szomorúak, hogy a nők vagy a férfiak boldogabbak, hogy hány gyerek kell a boldogsághoz, hogy a fővárosi vagy a vidéki emberek a boldogabbak, hogy a házasok vagy az élettársi viszonyban élők a boldogabbak és hogy az erdélyi magyar nők vagy a magyarországi nők boldogabbak vagy az erdélyi magyar férfiak vagy a magyarországi férfiak a boldogabbak.

Természetesen.
Gondolom, mondanom sem kell.
Mert egyértelmű.

Akinek nem, annak itt, erre a linkre kattintva elérhetőek az idei, színes, szagos, ellentmondást nem tűrő eredmények. Olvasni sem kell sokat, csak a grafikonokon ámulni. De az ámulat kedvéért azért bemásolom ide azt, amit jó eséllyel Novák Katalin stratégái a főnökük orra alá toltak.


Ez a grafikon pedig sajnos nem az, amiről tegnap írtam. Elnézést a figyelmetlenségemért.

Így viszont, hogy pontosan megismerhettem a Novák Katalin által említett kutatást, így azt illetően, hogy a négygyerekesek a legboldogabb emberek Magyarországon, már egy árva kérdésem és kételyem sincs.

Mindössze annyi, hogy mi volt Dr. Oláh Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pozitív Pszichológia Kutatócsoport kutatócsoport-vezető egyetemi tanárának fejében, amikor rábólintott arra, hogy belemegy, levezet, majd a saját, illetve a kutatócsoportjának nevét adja egy olyan kutatáshoz,

  • ami nem reprezentatív,
  • amit bárhányszor ki tud ugyanaz az ember tölteni,
  • ami semmilyen ok-okozati összefüggést nem lesz képes kimutatni, kizárólag csak bizonyos együttjárásokra (korreláció) lehet majd következtetni, ha egyáltalán,
  • aminél egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen módon juttatták el a kérdőívet a célcsoport tagjaihoz, annál is inkább, mert nem tudjuk, ki a célcsoport,
  • ami ugyan feltesz alapvető demográfiai kérdéseket (lakhely, foglalkozás, életkor, legmagasabb iskolai végzettség, családi állapot, gyerekek száma, anyagi jóllét), de azt már nem kérdezi meg, hogy ugyan ezek a gyerekek, már ha vannak, mekkorák,
  • amiből nem derül ki, hogy a férfiak és a nők hány évesen lettek szülők,
  • amiben egyetlen kérdés sincs arra vonatkozóan, hogy ezek a gyerekek milyen intézményekbe járnak, mennyi támogatást kapnak a rokonoktól, van-e bébiszitter,
  • ami egy darab kérdést sem tesz fel a gyerekekről, a gyerekekkel való kapcsolatról, a gyerekekkel töltött időről,
  • amiből az életminőségre vonatkozóan az ég világon semmi sem derül ki. Csak arra kérdez rá a kérdőív, hogy az esetek milyen százalékában van jól és hogy jellemezze a kitöltő az anyagi helyzetét egy hatfokú skálán,
  • ami ugyan feltesz rengeteg, a boldogsággal, kiegyensúlyozottsággal, társas kapcsolatokkal, magabiztossággal kapcsolatos kérdést, de ezek között három darab fordított tétel van csak, viszont egy darab beugrató, töltelékkérdés sincs, amivel legalább egy kicsit csökkenteni lehetne a kérdőívkitöltéskor általában megjelenő emberi vágyat, hogy az elképzelt megfelelő válaszokat adjuk,
  • ami a problémamegoldó képességekre, a stressz mennyiségére és annak kezelésére semmilyen módon sem kérdez rá,
  • ami a fizikai és lelki egészségre nagyjából úgy kérdez rá, hogy hogy vagy?, de mindezt sehogy sem részletezi, így a kitöltők táplálkozásáról, szerhasználatáról, testmozgásáról, alvásmennyiségéről sem derül ki semmi,
  • ami a munkával, munkahellyel való elégedettségre semmilyen módon sem kérdez rá,
  • amiben egy darab kérdés sincs a kitöltő ingatlanára és ingóságaira, a megtakarításaira, a kulturális javakhoz való hozzáférésére, az ingatlan felszereltségére vonatkozóan,
  • amiben egy darab kérdés sincs a házasságra, párkapcsolatra vonatkozóan,
  • ami semmilyen módon sem kérdez rá a szabadidős tevékenységekre és mondjuk,
  • ami semmilyen módon sem kérdez rá a nyaralási szokásokra?
És ez még csak maga a kutatás.
De van néhány baj a kutatás eredményeinek publikálásával is.

Például, hogy

  • mivel magyarázzák, hogy a teljes mintába 4,5-szer annyi nő került, mint férfi?
  • milyen arányban kerültek az egyes csoportokból a teljes mintába? Például hány négygyerekes férfi és nő töltötte ki a kérdőívet? Hány jómódú, gazdag, nagyon gazdag és szegény került a mintába? Milyen arányban voltak a budapestiek, nagyvárosiak és falusiak? Milyen arányban voltak a diplomások és a diploma nélküliek?
  • miért pont erdélyi férfiak és nők kerültek bele? Felvidék? Kárpátalja? Burgenland? Délvidék? Londoni magyarok? És mi van Partiummal?
  • egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy egész egyszerűen nem lehet összehasonlítani egy mélyszegénységben élő nógrádi zsákfalu munkanélküli férfi élettel való elégedettségét, fizikai állapotára vonatkozó kattintásait egy fővárosi, hatalmas szociális hálójú, havonta menedzserszűrésre járó felsővezető nő válaszaival és végül
  • mi a franc is az a boldogság?
Egyébként meg: mégis hogy lehet az, hogy ilyen mértékben összecsengenek az eredmények a kormánypropagandával?

Van ugyanakkor néhány érdekes kérdés, mármint tényleg, ami a grafikonokat nézegetve felmerül:

  • Hogy lehet, hogy a főiskolát végzetteknek pozitívabb a mentális egészségük, mint az egyetemet végzetteknek, miközben meg a bölcsesség (a micsoda?) rohamosan nő?
  • A nők miért egészségtelenebbek mentálisan és boldogtalanabbak Budapesten, mint a férfiak?
  • A nők miért lesznek bátrabbak a negyedik gyerek után, a férfiak meg ugyanekkor miért válnak bátortalanabbá?
  • A magyarországi viszonyokat sejtve hogy lehet, hogy falun a legnagyobb a pozitivitás és a boldogság mértéke és Budapesten a legkisebb? Eszembe jutnak olyan címszavak, hogy munkanélküliség, kiszolgáltatottság, rosszul ellátott boltok, kulturális elszigeteltség, homogenizált sajtó, akadozó egészségügyi ellátás, kevés bölcsőde, kevés alternatív iskola, stb.?
  • Hogy függ össze a bátorság és a boldogság?
  • A nők boldogsága és pozitív mentális egészsége miért csökken 51-65 éves kor után, a férfiaké meg miért nő éppen ekkor?
  • És végül hogy lehet, hogy a nők mindig boldogabbak, mint a férfiak, miközben meg a nemek közötti különbség az összes EU-tagállam közül nálunk a legnagyobb, a világ 149 résztvevő országa közül Magyarország a 102. helyen van?

Amikor próbáltam megszerezni a jogosítványomat 2000 nyarán, és már egy ideje forgalomban vezettem, egyszer azt találtam kérdezni Emil bácsitól, az oktatómtól, hogy ugyan már miért van egy elsőbbségadás kötelező-tábla a lámpa felett, ha egyszer ott a lámpa. És akkor, egész hirtelen, egyszer csak azt éreztem, hogy nagyon gyorsan közeledik a fejem a kormányhoz. Csak az egész jó reflexeimnek köszönhettem, hogy megfeszítettem a könyökömet, így nem fejeltem le az első generációs Suzuki Swift kormányát. Akkor esett csak le, hogy a kocsi megállt, de arra még ennél is később jöttem rá, hogy Emil bácsi fékezhette le a kocsit, hogy a következő kérdést tegye fel: Mondja csak, maga letette a KRESZ-vizsgát, ugye?

És komolyan, én teljesen jogosan kaptam Statisztika I-ből és Statisztika II-ből is kettest, utóbbin még UV-znom is kellett, de ha én egy ilyen kutatási tervvel álltam volna bárki elé az ELTE-n töltött öt évem alatt, akkor még csak ki sem röhögtek volna. Meg sem állították volna a kocsit. Egyszerűen csak megkérdezték volna, hogy Mondja csak, maga tudja, hogy ez egy egyetem, ugye?

Mindeközben Lovasi András a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomtól megkapta és át is vette a Családok Angyala (Angelus Familiarum) díjat, amit egyébként Bagdy Emőke is megkapott, de ő legalább nem ment el átvenni a díjat. A lányát küldte a fotóra.

Erre pedig már tényleg nem lehet semmit sem mondani, csak megismételni a tegnapi zárómondatomat:

Én kérek elnézést.



ps.: végül elsőre meglett a jogsim.
Tovább

2019. szeptember 18., szerda

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete

Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, három gyermek édesanyja olvasott egy olyan kutatást, amiből azt hozta ki, hogy a négygyerekes családok a legboldogabbak.

Az most mellékes, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ezt milyen kutatási eredményben látta, kicsit azt sejtjük, hogy az élettel való általános elégedettségére vonatkozó grafikont láthatta, amely mutatóra az EU 28 tagállamában kérdeztek rá.

Jó eséllyel erről a grafikonról van szó.


Namost, ennek a mutatónak két ország van a végén. Mármint a rossz végén.
Bulgária és Magyarország.

De tekintsünk el ettől a szoft ténytől és maradjunk a háromgyerekes Novák Katalin mondatánál, illetve a fenti grafikonnál. Abból az derül ki, hogy a 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel, de egyrészt nem négyről van szó (és nem is boldogságról), másrészt viszont érdemes megnézni azt is, hogy a gyerektelenek (úristen!) és az egy-két gyerekesek (!) között jóval nagyobb arányú az élettel közepes mértékben elégedettségű családok, mint a 3+ gyerekesek esetében. 

De oké, legyenek a négygyerekesek elégedettek boldogok, ahogy azt Novák Katalin látni szeretné.

De milyen négygyerekesekről is van szó?

Olyanokról, ahol két szülő van a 3+ 4 gyerekkel.

Ennél többet nem tudunk meg.
Ami nagyjából annyit jelent, hogy ha csak ezt a grafikont nézzük, akkor semmit sem tudunk meg ezekről a családokról.

De szerencsére csomó egyéb adatot is tudunk még, amik kicsit árnyalják ezt az eredményt.
Illetve nem is az eredményt, hanem NK mondatát.

Tudjuk például, hogy az élettel a magyarok és a bolgárok a legelégedetlenebbek.
Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag elégedettebb nálunk összességében, és egyesével az egyes országok is elégedettebbek, mint mi. Innentől viszont nincs értelme uniós átlagstatisztikáról beszélni, mert egész egyszerűen mi abban nem vagyunk benne.

Itt több a beteg, fiatalabban halunk, többen lesznek öngyilkosok, alárendeltebbek a nők, rosszabb az oktatás, rosszabb az egészségügy, több a kátyú, kisebb a szolidaritás az emberek között, nagyobb a társadalmi szakadék, kevesebb az alternatív munkavégzési lehetőség, magasabb a családon beüli erőszak száma, alacsonyabb az életszínvonal, kisebbek a bérek, kevesebb az emberek megtakarítása, sok szempontól kicsi az emberek önrendelkezési joga, arányaiban is nagyon nagy a létminimum alatt élők száma, hát még a többi országgal összehasonlítva és hát kisebb mértékű itt az öngondoskodás. De mivel a felsorolás még jó hosszú is lehetne, ezért Novák Katalinnak azt kellett volna mondania, hogy "Egy átlagos uniós országban a kétfelnőttes, 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel. Magyarország viszont sajnos egy átlagon aluli uniós ország, amin az elmúlt bő kilenc évben nem is tudtunk változtatni. Ezért személy szerint is elnézést kérek. Ezennel pedig (országunk miniszterelnökével és a teljes kormánnyal együtt) lemondok összes tisztségemről."

Amíg viszont ez a mondat nem hangzik el, addig is adódik a kérdés, hogy

  • mi van azokkal akik eleve nem akartak (3+) gyereket,
  • mi van azokkal, akik nem 3+ gyerekes családokban nőttek fel,
  • mi van azokkal, akik elváltak és főleg
  • mi van a sajtkészítőkkel?
Én kérek elnézést!
Tovább

2019. szeptember 13., péntek

Emlékmécsesek

Instant Karma's gonna get you
Gonna knock you right on the head
You better get yourself together
Pretty soon you're gonna be dead.

1990. van, a budapesti Karinthy Frigyes úton lakunk, magasföldszint, minden eldübörgő hatos villamosra beremegnek az ablakaink, a (Móricz Zsigmond) körtér akkor még nagyon más arcát mutatta, a házak falain fekete mocsok, mindenütt Ladák, Škodák, Zaporozsecek, Trabantok és Wartburgok, a házunkhoz nagyon közel olyan buszok végállomásai voltak, amik ma már nem is léteznek és a buszokból olyan bűz áradt, amilyen bűz már régen nincs, pedig néhány busz még ma is, illetve mára már megint, illetve ma még mindig elviselhetetlen állapotban van. Magyarország készül az első demokratikus választására, majdnem 9 éves vagyok, másodikba járok, nyilván sokat nem fogok fel a dologból, talán csak annyit, hogy a WC-n, a nagyszobában a dohányzóasztalon SZDSZ-es képeslapok hevernek, a fridzsiderünkre SZDSZ-es képeslapok vannak felmágnesezve, én pedig nézem, nézem és nézem ezeket a férfiakat, akikről nyilvánvalóan semmit sem tudok, de szimpatikusak, mert tudom, hogy a szüleimnek is azok.


De miért is ne lennének azok, kedvesen mosolyognak, és azt hiszem, az is tetszik, hogy felnéznek rám. Ők lent vannak, én meg fent, legalábbis a fotón úgy tűnik, mintha fel kéne, hogy nézzenek rám. Elhiszem, hogy tudják, merik, teszik. Később azt is megtudom, hogy nagyon kemény életük volt, hogy csomószor elkaphatta volna őket az Instant Karma, de ők dacoltak a rendszerrel, dacoltak a karmájukkal, bátrak voltak, szolidárisak voltak, progresszívak voltak, és nem haltak meg pretty soon.

Pető Iván, Kőszeg Ferenc, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Kis János, Demszky Gábor, Magyar Bálint neve, zakója, hajszerkezete, arcszőrzete, mosolya örökre bevésődött a fejembe (valamiért Szabó Miklós, Tölgyessy Péter és Mécs Imre nem maradt meg, nem tudom, miért), és azt hiszem, ezek az emberek örökre így fognak kinézni.

És tényleg.

Most 2019. van van, 38 múltam, és ezek az emberek, még mindig ugyanúgy élnek a fejemben. És teljesen mindegy, hogy egyetértek-e az SZDSZ 1990-es politikai értékrendjével és az is teljesen mindegy, hogy bárki más mit gondol az SZDSZ-ről, mert az, hogy a rendszerváltásnak ezek az emberek kulcsfigurái voltak, az vitathatatlan.

Aztán van aztán egy másik kép is.

Az kicsit szomorúbb.

Azt korábban nem ismertem, a feleségem tette ki tegnap a Facebook-falára nem sokkal azután, hogy megtudtuk, meghalt a Rajk László, az egyik ember az SZDSZ-es plakátról.

Ő tehát most már tényleg mindig ugyanolyan lesz a fejemben.

Erről a képről van szó.


Rajk László, Petri György, Konrád György, Eörsi István.

Szeretjük-e őket? Egyetértünk-e velük? Mindegy.

Most már egyikük sem él.

Dina Wardi pszichoterapeuta Emlékmécseseknek nevezte a holokauszt túlélőit, mert ők azok, akik tovább tudják adni a horrort azért, hogy többet ne lehessen holokauszt. És ahogy ezek az emlékmécsesek kihunynak, úgy lesz egyre nehezebb elképzelni az elképzelhetetlent, úgy lesz egyre nehezebb fenntartani a holokausztról való élő tudásunkat, az élő emléküket. De az emlékmécsesek elvégezték a dolgukat, túléltek és továbbadták az továbbadhatatlant, innentől pedig mi vagyunk a felelősek azért, hogy életben tartsuk az emlékeiket. Mi magunk válunk emlékmécsesekké.

Ők itt fent, a fekete-fehér és a színes képen nem a holokauszt, hanem a rendszerváltás emlékmécsesei. Persze nem tökéletes az analógia, ők ugyanis nem kényszerből, nem a megsemmisítéstől való megmenekülésükkel alakították át a történelmet, hanem saját döntésükből, saját akaratukból, de attól még komoly emlékek komoly hordozóik ők.

S ha valaki azt érezné, hogy ez a négy ember nem is olyan fontos, vagy ha valaki nem értené, hogy miért olyan fontosak ők, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne ránézni az egymás mellett üldögélő Scottie Pippenre, Pete Samprasra, Edwin van der Sarra és Ayrton Sennára.

Vagy Bruce Springsteenre, Tom Waitsre, Tracey Chapmanre és Jack Bruce-ra.

Vagy Brad Pittre, Leonardo DiCapriora, Dustin Hoffmanra és Edward Nortonra.

Vagy...

De szerintem most már érthető.


(Az első kép forrása, a második kép forrása)
Tovább

2019. szeptember 8., vasárnap

Fedeztetés


- Fogom, Zoli.
- És? Áll neki?
- Még nem, Zoli.
- Akkor csinálj már valamit!
- De mit, Zoli?
- Mondd, hogy csöcs. Vagy CSOK.
- Csöcs. Vagy CSOK, Zoli.
- De nekem mondd, te szerencsétlen!
- Hát akkor kinek?
- Neki, bazmeg! Akinek a faszát fogod.
- Ja, oké, Zoli! Csöcs. Vagy CSOK.
- Navégre. És most már áll?
- Igen, Zoli.
- Navégre! Akkor vezesd be Andiba.
- De benedvesítetted, Zoli?
- Úhbassz, azt elfelejtettem. Most mit csináljak, Laci?
- Nemtom, mondd, hogy fasz! Vagy hétszemélyes kocsi!
- Ettől még nem lesz nedves, Laci, ezek a létminimum alatt élnek.
- Létminimum? Te szélsőliberális hülye! Mondtam, hogy gazdagot hozz! Egyébként meg nincs is létminimum alatt senki Magyarországon, rég eltöröltük, de ezt most hagyjuk is.
- Igazad van... Hoppá, most viszont már nedves!
- Oké, akkor mehet a gif?

- Mehet!


Sokat gondolkodtam, hogy írhatok-e így, de hát a III. Budapesti Demográfiai Csúcson (BuDeCs) kialakult helyzet pont annyira volt abszurd, mint a fenti, rögtönzött párbeszéd.

De természetesen nem gondolom, hogy a népesedéspolitikai közbeszéd már itt tartana, viszont mintha jóval közelebb lennénk egy ilyen helyzethez, mint gondoltam volna, hogy valaha leszünk. És ez már önmagában is elég szomorú. És hát tényleg nem vagyunk messze az állatvilágból vett példáktól, a BuDeCsen elhangzott például az, hogy "régen a harkályt nem kellett biztatni, hogy kopácsoljon".

De nem. Biztatni nem kell senkit sem. De tenni kell valamit, ez tény.

Viszont ha én politikus lennék, és bárkit is érdekelne a véleményem, akkor pont a népességfogyással egyáltalán nem foglalkoznék. Ha én politikus lennék, akkor azzal foglalkoznék, hogy aki megszületik, annak legyen hosszú, jó és minőségi élete.

De ez is kevés.

Ezért ha én politikus lennék, akkor azzal foglalkoznék, hogy jó legyen terhesnek lenni és jó legyen szülni. És azzal foglalkoznék, hogy a szülés után ne kelljen átszakított és megvarrt gáttal okmányirodába, kormányablakba és még ki tudja, milyen hivatalokba járkálni, sorban állni, ne kelljen veszettül keresni a házassági kivonat hiteles másolatát, hogy végre legyen annak a traumatikusan megszületett a gyereknek születési anyakönyvi kivonata, adókártyája és lakcímkártyája, hanem ezeket szépen bekészítse az újszülött ágya mellé az anyagilag is jól megbecsült újszülött osztályon dolgozó ápoló a CSED és a családi pótlék folyósítását beindító QR-kóddal egyetemben.

De nem csak ezt tenném, hanem bevezetném azt a 9 pontos családvédelmi akciótervet is, amiről a Lelki betevőn írtam még februárban, amikor kiakadtam a 7 pontos családvédelmi akcióterven, és amit most bemásolok ide is.

  1. Óvodától kezdődően bevezetjük a gendertudatos nevelést, a szexuális nevelést, a test-, az IKT- és az egészségtudatos nevelést, az önismereti oktatást, az érzelmek felismerésének és kezelésének oktatását valamint a szexizmusmentes kommunikáció és viselkedés elsajátítását. Tudatosítjuk a láthatatlan munkával és az érzelmi házimunkával járó feladatokat.
  2. Teljesen átalakítjuk a hazai GYES-policyt, megszüntetjük a hároméves gyest, törvényekkel, oktatással és pénzügyi támogatásokkal szorgalmazzuk a nők minél hamarabb munkába történő visszaállását és a férfiak otthon maradását, bevezetjük az apakvótát és a közös szülőidőt, törvényekkel támogatjuk, hogy ugyanabban a pozícióban a nők ugyanannyit keressenek, mint a férfiak, darabokra törjük az üvegplafonokat és az üveglifteket, valamint elhintjük, hogy az idős és/vagy beteg rokonokat a férfiak is ápolhatják, és erről szólunk a munkáltatóknak is.
  3. Kutatásokat kezdeményezünk a bölcsőde és a kötődés vizsgálatára, melynek eredményeit széles körben publikáljuk és oktatjuk.
  4. Megdolgozzuk a gyerekekkel foglalkozó gondozók és pedagógusok anyagi és társadalmi megbecsülését, átalakítjuk a képzésüket. Minden kisgyerek számára elérhetővé tesszük a minőségi bölcsődei elhelyezést Budapesten kívül is.
  5. Átalakítjuk a közoktatás szellemiségét, csökkentjük a gyerekek tananyag-terhelését.
  6. A hazai medikalizált, orvosközpontú szülészetet szülő- és gyerekközpontúvá alakítjuk, de átalakítjuk a teljes egészségügyet is.
  7. Drasztikusan csökkentjük a fogamzásgátlás árát, az óvszert ingyenessé tesszük. A férfiak fogamzásgátlásával kapcsolatos kutatásokat kezdeményezünk - természetesen az óvszerhasználaton kívül.
  8. Könnyítünk a meddők helyzetén, elérhetőbbé és olcsóbbá tesszük az inszeminációt és lombikprogramot, lerövidítjük és transzparensebbé tesszük az örökbefogadási procedúrát.
  9. Engedélyezzük a melegházasságot és a meleg párok gyerekvállalását, de egyébként meg nem is kötjük házassághoz a csomó támogatást.

És plusz 1: átalakítjuk a lakáspolitikát, megelőzve és szép lassan felszámolva a lakhatási szegénységet.

És plusz 2: ratifikáljuk az isztambuli egyezményt.

Ha viszont tényleg és mégis a népesség fogyása a legégetőbb hazai probléma, akkor - és most szintén a Lelki betevőre írt cikkemből veszek át pár gondolatot - szintén nagyon egyszerű a dolgunk. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy mi növeli a termelékenységet.

  • az iskolázatlanság
  • a szegénység
  • a drága és hozzáférhetetlen fogamzásgátlás
  • a védekezés erkölcsi és vallási ellehetetlenítése.

Termékenységben Niger és Szomália például tök jól áll, de Kongó, Mali és Csád sincsenek különösebben lemaradva, ezekben az országokban egy nő ugyanis olyan 6-7 gyereket szül életében. Ha viszont az EU-s átlagot nézzük, akkor 2017-ben 1,6-os átlagot látunk, míg Magyarországon 1,5-öst, ami nem is olyan rossz, az 1,8-as Dánia és az 1,9-es Norvégia kicsit persze vonzóbb, de hát ez már a hanyatló nyugat.

Amiben még lehet bízni, az a migráció, a magyar nők, mint tudjuk, világviszonylatban is a legszebbek (remélem, olvasva is átjön a hangsúly), és akkor körbe is értünk az okfejtésben, lehet fedeztetni.


ps.: nem akarok politikus lenni
Tovább

2019. augusztus 26., hétfő

Icuka, csöcsök, szopóajkak

Benne vagyok egy nemzetközi projektben, még alakul, viszont meg kellett hozzá néznem 2x59 percnyi filmet, amibe vonakodva kezdtem bele, de aztán nem tudtam vele leállni, s amióta megnéztem, azt várom, hogy mikor írhatok végre róla.

Mármint, hogy mikor lesz végre rá időm.

Hát most.

Legalábbis egy kicsi van.

Szóval van egy kétrészes BBC-minisorozat, amit a rettenetesen szimpatikus Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) egyik orvosa, a szintén rettenetesen szimpatikus, bár egy egész kicsit talán too much Dr. Javid Abdelmoneim vezet. A filmek arról szólnak, hogy hogyan lehet az iskolai oktatás gendermentes.

Itt az első rész:



Itt pedig a második.


És nem. Egyikben sem arról van szó, hogy az lenne a cél, hogy az iskolákban csak fiúk tanuljanak vagy csak lányok. Arról sincs szó, hogy megszüntetnék az osztályokban a biológiai nemeket vagy a biológiai különbségeket.

Arról van csak szó, hogy megértették, hogy a két nem közötti csekély (!) biológiai különbség nem indokolja a két nem közti horrorisztikus (!) mértékű társadalmi különbségeket. Viszont mivel horrorisztikusak a különbségek, ezért bizony tenni kell valamit és sőt, meg kell keresni a dolgok eredetét.

Így aztán fogta magát a magára csak Doctor Javidként utaló Dr. Javid Abdelmoneim, és elment az angliai Isle of Wight-ra egy sima, mezei, átlagos általános iskolába.

Namost azt azért elég fontos megemlíteni, hogy egyébként ez a sziget főleg nem erről az iskoláról híres, hanem az Isle of Wight fesztiválról, amin 1970-ben akkora koncertet adott a The Who, hogy beleremegett az ég. És hát itt hordta az együttes basszusgitárosa, John Entwistle azt a csontvázjelmezt, amit később, tiszteletének jeléül a Red Hot Chili Peppers Flea-je is felvett. Bár, ha így belegondolok, talán nem pont azt vette fel, csak egy olyat.


De ez csak egy kis kitérő.

Most vissza az BBC-s filmekhez.

Fogalmam sincs, miért épp az Isle of Wight egyik iskolájára esett a választás, nem tudok sokat a sziget társadalmi összetételéről, de a filmeket nézve a szülők eléggé mindenfélék. Szó sincs tehát egy méregdrága elitiskoláról, de arról sem, hogy ez egy legeldugottabb szegregátum lenne, nem. Ez egy sima, mezei, teljesen átlagos, egyenruhás általános iskola. Illetve annak egy osztálya, amibe olyan 7-8 éves gyerekek járnak. Ami talán különleges, de csak magyar fejjel, hogy ezek a gyerekek már harmadik éve osztálytársai egymásnak.

És Doctor Javid ott van és néz és jegyzetel és megfigyel és kérdez, aztán mindenféle szakértőkkel egyeztet, utána megért, hogy aztán időt, pénzt, energiát, eszközöket nem kímélve demonstráljon  és prezentáljon és kritizáljon és előremutasson és javasoljon. Mindehhez pedig bevonja az igazatót, a szülőket, mindenkit, akit csak kell.

És mindenkinek van ideje (!), pénze (!), motivációja (!), kedve (!), mindenki elfogadja (!), érti (!) és akarja (!) a projektet és annak célját, senki sem kapkod, senki sem türelmetlenkedik.

Azt most nem kívánom leírni, hogy milyen eszközöket használnak a filmben arra, hogy megmutassák, mennyi módon szocializálja mindenki a gyerekeket arra, hogy megértsék, majd jól felnagyítsák a különbséget fiúk és lányok között, mert leírva hülyén nézne ki, tessék szépen megnézni a filmeket, nagyon tanulságos.

De közben meg ki nem bírom, hogy ne írjam le, de akkor most szelektálok egy nagyot, és a sok-sok példából kiemelek kettőt.

Egy.
Már ülni tudó kisbabákat random fiúnak és lánynak öltöztetnek, majd letesznek egy játékokkal teli plédre. Odavisznek egy mit sem tudó felnőttet, hogy játsszon a kis James-szel vagy Emilyvel, aki, még egyszer, franc tudja, lehet, hogy nem is James és Emily, hanem éppen Emily és James. Vagy James és James. Esetleg mindketten Emilyk. És akkor vannak a brit gyepre fektetett pléden fiús (logikai, kemény) és lányos (puha, szőrös, színes) játékok is, pontosan lehet sejteni, hogy melyik gyereknek milyen típusú játékot és hogyan nyújtanak a felnőttek, aztán hogy döbbennek, amikor elmondja Javid a csavart, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy ennek tényleg milyen messzemenő következményei vannak.

Nem lehetnek. Vannak.

Kettő.
Doctor Javid elmegy egy pólónyomdába, fiú- és lánytrikókat készít, amiket aztán elvisz az iskola kerítéséhez, hogy ott leállítsa a szülőket, hogy megmutassa és kikérje a véleményüket a legyártott cuki/vagány ruhadarabokról. Mivel a szülők egyáltalán nincsenek beavatva (vagy annyira jól van a film megcsinálva, hogy bedőltem), ezért, akármilyen kedvesen szólítja is őket meg a Doctor, csomó szülő egyszerűen továbbmegy.

De azért néhány mégis megáll.

És akkor jönnek a trikók. És a hegyibeszéd.

Az első lánytrikóra az van írva, hogy Forever beautiful (Örökké szép). Cuki, eskü venném. Aztán jön a következő. Looks are everything (A külső a minden). Na, erre már ingatom a fejem. A harmadik? Boys are better (A fiúk jobbak). Határozott csodálkozás. Utolsó. Made to be underpaid (Alulfizetettségre ítélve). Uh, húzom a szám. Ki a franc venne ilyen trikót a lányának?!

Aztán a fiúknak legyártott felsők. Az elsőre az van írva, hogy Here comes trouble (Egy igazi bajkeverő vagyok). Óvatos büszkeség vegyül a mosolyomba. Boys don't cry (A fiúk nem sírnak), mondja a második, a fiam emeli is a hüvelykjét, de én már sejtem, mire megy ki a játék, jelzem is a nemet a fejemmel. Aztán a harmadik: Tough guys don't talk (A kemény csávók nem beszélnek), ez már egyértelműen hülyeség, a negyedikre - Bottled up and ready to burst (Bepalackozva, és készen a robbanásra) - már oda se figyelek.

Demagógia?

Aha.
Nem.

Olyan szépen látszik, hogy egyik trikóból seperc alatt ott a másik. És annyian és annyiszor írtak már erről, de egyszerűen nem lehet megunni, mert úgy tűnik, mindig aktuális. Mert

ha egyszer bármikor villanthat a CBA szopóajkakat, egy nyelviskola hatalmas kebleket, egy laminált padlót áruló cég domborodó női fenekeket, a bármilyen bármi bármilyen női testrészt azért, hogy eladhassa a termékét, aminek nyilvánvalóban épp a női testrészekhez van a legkevesebb köze.

Szégyellje magát minden reklámcég, aki erre vetemedik!

De ha már ennyiszer le kell írni, akkor le kell, de most akkor csak összefoglalnám.
  • A jóindulatú szexizmus (Ú, de szép vagy, kapod is a virágot nőnapon, meg az ingyen belépőt a diszkóba, meg a passzív agresszióval kézen fogva majd jól megóvunk téged mindentől, te csak ne félj egy cseppet sem, amíg a közeledben vagyunk) melegágya a rosszindulatú szexizmusnak (Te rohadt picsa, csak a pénzem kell, igaz? Mi, hogy még a pénzem sem kell? Nem is vagy te nő!).
  • Egy tizenkilenc országra kiterjedő reprezentatív kulturális összehasonlító vizsgálatból az derült ki, hogy minél elfogadottabb egy országban az ellenséges szexizmus, annál elfogadottabb a jóindulatú is.
  • Ugyanebből a kutatásból az is kiderült, hogy minél elfogadottabb egy országban a jóindulatú szexizmus, annál nagyobb a távolság a két nem között. Magyarországon pedig igen nagy elfogadottságnak örvend a jóindulatú szexizmus. Meg is van ennek a következménye, mutatom is a következő pontban.
  • Magyarország a Global Gender Gap mutató 149 lehetséges helyéből az elegáns 102. helyre került, ami épp ahhoz elég, hogy mi legyünk az utolsók az EU-ban. Érdemes egyébként különböző országokra rákeresni, hogy megértsük, mennyire gyatra pozíció ez. Oké, ez csak egy screenshot, a linkre klikkelve viszont már lehet hajkurászni a 101. helyezettet.
És akkor most képzeljük el, hogy ezeket a gondolatokat jobb vagy bal kezünk mutató- és hüvelykujja közé csippentjük, a szánkba emeljük, majd a nyelvünk közepére helyezzük, hogy aztán a gondolatokat nyelvünket megemelve egy óvatos lendülettel a szájpadlásunkhoz préseljük, majd egyenletes, körkörös mozdulatukkal szétlapítva ízlelgetjük azt a következményt, hogy a jóindulatú szexizmus éppúgy előítéletes gondolkodásra vall, mint az ellenséges.

Na?
Milyen íze van?

Keserű?
Poshadt?

Ez a minimum.

Bizony, a dolgok összefüggenek egymással!


Tovább

2019. július 25., csütörtök

A tényleg vagány Logiscool

Néha egész fura megkereséseket kapok, néha kifejezetten meghatóakat, máskor meg, egészen kivételesen fantasztikusakat és megtisztelőeket. 

Most ez utóbbi történt. 

Felajánlotta a Logiscool, hogy a fiam vegyen részt a táborukban, válasszuk ki, hogy a csomó helyszín és csomó program közül melyiken, nekem pedig mindössze annyi a feladatom, hogy utána írjam le, hogy milyen volt. 

Ez tehát branded content lesz, méghozzá a javából, cserébe azt írok róla, amit csak szeretnék. 

Kérdezték is páran, hogy de te jó ég, mi van akkor, ha a fiadnak nem jó a tábor, ha nem érzi jól magát, akkor mit írsz?    

Nem tudom. Gondolom, akkor megírtam volna a szervezőknek, hogy maradjunk inkább abban, hogy nem írok semmit. 

Az tehát, hogy itt most van egy szöveg, aminek már a második mondatában ott a Logiscool, azt jelenti, hogy a tábor jó volt. 


Nem volt könnyű választani a lehetőségek közül, de végül a LEGO WeDo mellett döntöttünk, megépítenek Legóból valamit, amit aztán beprogramoznak. 

Délután meg strandolnak, fociznak. 

Szóval nem is kockulnak egész nap, és még a kockulás sem folyamatos kockulás, hanem legózás és kockulás. 

Ennyit tudtam előtte, és hát sokkal többet közben és utána sem tudtam meg, akinek van iskolás gyereke, az tudja, hogy a sporadisztikus válaszokból mekkora forgatókönyv-írói skillek kellenek ahhoz, hogy a narratív lyukakat kitöltse tartalommal. 

De amit megértettem, hogy
  • Jó volt, mert vidáman és kipirultan jött ki minden délután az uszodából.
  • Jó volt, mert nem égett le, tehát vagy ő bekente magát vagy segítettek neki a Logiscool emberei. 
  • Jó volt, mert a Logiscool embereiről, a szervezőkről, a programok vezetőiről szuperlatívuszokban beszélt. 
  • Jó volt, mert nem volt különösebben éhes, tehát kapott enni. 
  • Kicsit csalódott volt, hogy néhány, általa is kockának nevezett gyerekhez hasonlóan ő nem vihetett még tabletet is magával, hogy a szünetekben is kockulhasson. 

És. 

Imádta a nyakában lógó badge-et, a karjára kapott karszalagot és a tábori trikót. 

Oké, de ezek persze csak egy kissé szorongó, a programozáshoz mit sem értő, ahhoz zéró affinitással bíró szülő mondatai, megélései. 

Közben azért muszáj elmesélnem, hogy például a honlapomat én csináltam, szóval néhány html-kódot még én is tudok alkalmazni, de azt a szenvedést, amit akkor átéltem, nem kívánok senkinek. Miközben meg mégis átjött az annak a szépsége, hogy beírok valami értelmetlenséget két kacsacsőr közé, és akkor a képernyő összeomlik, ha meg más értelmetlenséget írok be, akkor meg összeáll. 

De amikor kicsit elkezdtem máshogy rákérdezni a tábori élményekre, amikor úgy tettem fel a kérdést, hogy azzal megadtam az esélyét annak, hogy azt tudjam meg, amire tényleg kíváncsi vagyok, ne azt, amire nem (Milyen volt? vs. Mit építettetek?), akkor azért még megértettem pár dolgot, méghozzá azt, hogy 
  • Megépítettek párosával Legóból egy ebihalat, zsilipet hajóval, gáttal, versenyautót, helikoptert, kukásautót, meg még valamit, de azt nem teljesen értem, talán egy Milo nevű robotlényről van szó.
  • Mindegyikben volt egy motor, ami bluetooth-kapcsolatban volt egy számítógéppel, amin aztán beadagolhatták (ha jól értem, ezt hívják programozásnak) a megépített cuccnak egy mozgássort. 

Délután pedig elvitték őket guszta kisbuszokkal strandolni, focizni, megmiegymás. 

És akkor most azon gondolkodom, hogy hitelesebb lenne-e ez a branded bejegyzés, ha fikáznám is kicsit a Logiscool táborában töltött hetet, de azt nem nagyon tudok, esetleg csak annyit, hogy tök jó lett volna, ha a Budaörsre jutás is azzal a guszta busszal történik, amivel a strandra vitték a gyerekeket, de közben meg a legtöbb gyerek budaörsi volt, mi pedig választhattuk volna bármelyik másik helyszínt is. 

A fiam meg nagyon kéri, hogy mehessen máskor is. 

De tényleg.

(A képet a Logiscool bocsátotta az Apapara rendelkezésére, és bár a fiamnak is kék szeme van, de a fotón nem ő szerepel. És a háttérben sem ő van.)
Tovább

2019. július 13., szombat

Fájdalomküszöb

Nagy nap volt a tegnapi, a Parlament ugyanis páros lábbal rúgott először az MTA, aztán pedig a köznevelés seggébe. Szöges bakanccsal.

És hát mindkettő fájni fog.
Méghozzá kurvára.


Az MTA-val is szolidarítok, persze, de most nézzük, mi is fog történni a közoktatással.

Összességében az egyes módosításokkal is komoly baj van, de a fő baj, hogy magához a közoktatáshoz, ami romokban, nem nyúlnak. A tanárhiányt, a béna és lehetetlen finanszírozási rendszert, a központosítás révén tehetetlenné váló vezetést, tervezést és intézkedést, az elavult pedagógusképzést és intézményrendszert, a béka segge alatti morált és fizetést, a romos iskolaépületeket, a NAT túlzsúfoltságát, a tanárok megbecsültségét és a gyatra PISA-eredményeket a módosítás nem fogja megváltoztatni. A hazai közoktatást kizárólag néhány pedagógus lázadása és kitartása és a szülők kussolása tartja életben.

Egy dolgot viszont tesz az új módosítás és a Kormány. Vakon hisz abban, hogy a gyerekek klónok. Abban, hogy mind ugyanolyan. Egytől egyig. Eddig is utált a köznevelés differenciálni, most majd nem is kell. SNI? BTM? Differenciált feladatadás? Egyéni haladási tempó? ADHD? Rossz kedv? Lassabb munkavégzés? Gyorsabb munkavégzés? Szórt/kevert intellektus? Érzékeny gyerek?

Who the fuck cares?!


Node akkor mondom egyesével, kicsit úgy, hogy megpróbálom követni a kronológiát.
  • Óvodakezdés
Az van, hogy mostantól 4 éves kortól kötelező lesz óvodába járni. Ezzel azt hiszem, nem lenne gond, ha érteném az okát. De még akár egyet is érthetek vele, közösségbe kerülni fontos, gazdaságilag és egyénileg is fontosnak tartom, hogy az otthon maradó szülő minél hamarabb visszakerülhessen a munkaerőpiacra. De. Van-e elég óvoda, van-e elég óvodapedagógus, nem fog-e ettől még jobban megemelkedni a csoportok létszáma? Szóval hogy ki van-e ez találva rendesen,
  • Utolsó óvodai év
Az is van, hogy az utolsó óvodai év iskola-előkészítő lesz. Ez egy kicsit bonyolult dolog. Ha a hazai köznevelést sokszínűnek gondoljuk, amelyben mindenféle iskola van, akkor egyáltalán nem értem az előkészítést, ugyanis mire készít elő. Egy Waldorf-iskolára kicsit máshogy kell felkészíteni egy gyereket, mint egy mezei KLIK-iskolára vagy egy egyházi iskolára. De mivel - erről még később - az alternatív iskolák jó eséllyel megszűnnek az országban, ezért jóval homogénebb lesz az iskolarendszer, így az előkészítésnek is lenne értelme, ha egy homogén iskolarendszernek lenne értelme. De nincs. De ha lenne, akkor sem lenne értelme az óvodákra bízni az előkészítőt. Mert ehhez egyelőre még nem értenek az óvodapedagógusok. De ha majd érteni is fognak majd, akkor is. Elég sok dolguk van egyébként is. És kérdem én. Miért kell olyannak lennie az összes intézménynek, hogy az már a következőre készít fel? Miért nem érezheti óvodásnak magát egy óvodás? Miért nem az iskola készíti fel a gyerekeket az iskolára? Akkor már jobb lenne, ha az iskola inkább öt éves korban kezdődne, de az első év a megérkezésről szólna.
  • Iskolakezdés időpontja
Az elmúlt két évtizedben egyre később kerülnek iskolába a gyerekek. A fiam osztályában már másfél évnyi eltérés van a legfiatalabb és a legidősebb gyerek között. Tehát elsőben volt, aki 6 éves 4 hónapos volt és volt olyan, aki 7 éves 10 hónapos. Az nagyon durva eltérés. Durva a gyerekeknek, durva a tanároknak is. És ez még csak az életkori eltérés, még vannak az érettségbeli különbségek is, ami a másfél évnél jóval nagyobb is lehetne, ha az érettséget meg lehetne feleltetni életkoroknak. És hát ez még csak a kezdés időpontja, azt is érdemes lenne nézni, hogy ezek a gyerekek hány évesek lesznek 12 évvel később. Azért nagyon nem mindegy, hogy valaki 18 évesen vagy 20 évesen érettségizik, kicsit más egy 18 éves, mint egy 20 éves, kicsit máshogy néz ki, kicsit más érdekli, ilyenek. Szóval én azért azt mondanám, hogy nem baj, ha kicsit egységesebb lesz az iskolakezdés.

De vajon fel van erre készítve a közoktatás?

De még ha fel is van, az már nagyon nincs rendben, hogy csak a szülő kezdeményezhet későbbi kezdést, az óvoda nem tehet ilyen javaslatot. Korábban az volt, hogy az intézmény és a szülők is kérhették, voltak persze itt is túlkapások, de inkább nem az óvodák kaptak túl, hanem a szülők, akik féltették a gyerekeiket (talán okkal és joggal) az iskolakezdéstől. Mi is azt mondtuk a nevtanban (nevelési tanácsadó, ma már pedagógiai szakszolgálat) a még egy évet óvodában maradó gyerekekre, hogy megmentjük őket. Szóval jobb lenne ezt is rendesen szabályozni ahelyett, hogy megszüntetik az óvódák autonómiáját. 

Oké, most majd akkor az óvoda a szülőnek fog szólni, hogy szóljon a szakszolgálatnak, hogy kérvényezze a későbbi iskolakezdést, ahelyett, hogy a szülő beleegyezésével közvetlenül kezdeményezhetne. Kicsit lassabb, kicsit döcögősebb lesz így, de mindegy, csak a gyerek élete múlik rajta. 
  • Magántanulói státusz
Na, az megszűnik, helyette lesz az egyéni munkarend. Ez utóbbi egyébként volt korábban is (bár mintha egyéni tanrendnek hívták volna), szóval ez tényleg nettó gecizésnek tűnik. Oké, biztos sokan visszaéltek vele, láttam én is ilyet, de akkor sem az a megoldás, hogy akkor megszüntetem, hanem átgondolom, hogy jól van-e szabályozva. Az egyéni munkarendről, ha jól értem, akkor a szülő majd nem az iskolának fogja megírni a kérvényt, hanem... Na, azt nem tudjuk, kinek. Az államnak kell majd írni, de hogy azon belül pontosan kinek, hogyan, és hogy majd ott, a valakinél milyen gyorsan fog végigfutni egy-egy ügy, arra ne is merjünk tippelni.
  •  Tankönyvválasztás
Na, az nem lesz. Hogy azért majd feladatlapokat lehet-e használni, másolni, netről anyagokat letölteni, arról nem tudunk. Tehát megértette a Kormány, hogy előállt egy teljesen unikális helyzet, az egész világon nincs ilyen, csak itt, nálunk, Magyarországon, hogy minden gyerek ugyanolyan, minden tanár ugyanúgy tanít és minden iskolának ugyanaz a profilja. A teljes egyenlőség hazája lettünk. 
  • Osztályozás
Második évtől kötelező lesz. Végre nem kell irkálni betűket, egytől ötig egy szám, oszt jónapot. Most majd talán még könnyebb lesz buktatni. Remélem, azt azért még nem tiltják meg, hogy lehessen írni is annak a hülye gyerekeknek egy-egy sort a számok mellé, hátha az több lehetőséget ad az értelmezésre, mint az, hogy 3 vagy 4.
UPDATE: Ez végül nincs benne az Nkt-ben, továbbra is lehet szövegesen értékelni.
  • Intézményvezetés
Kiírnak majd egy vezetői pályázatot, azt megpályázzák, dönt a tantestület és dönt a KLIK is, de a KLIK döntése fog számítani (ez így volt eddig is), de a kinevezést senki se véleményezheti. Apu! Kimehetek focizni? Nem. Miért? Csak. De kérdezhetek valamit? Nem. De miért? Mondom, nem!
  • Alternatív iskolák
Nem fognak megszűnni, csak éppen olyanok lesznek, mint a többi. Nyilván az itthon működő külföldi iskolákat ez nem fogja befolyásolni, de mondjuk az epochális rendszeren alapuló AKG-t vagy a végre iskolaként működni kezdő Budapest Schoolt, a nagy hagyománnyal rendelkező Waldorfokat, de még az alternatív kerettantervvel működő Rogers Iskolát (itt dolgoztam) vagy Kincskereső Iskolát (ide jártam) is komolyan ellehetetlenítheti az a két új szabály, hogy 30%-ban lehet csak eltérni a központi kerettantervben részletezett tantárgyi struktúrától és az, hogy az alternatív iskolák kerettantervében  a tantárgyakat félévekre bontva kell szerepeltetni. Bár talán ez, némi pedagógiai leleménnyel, magyar gógyival azért szerintem simán megoldható lenne, de franc akar ezzel foglalkozni, mikor már az alternatív kerettanterv összeállítása és elfogadtatása se kismiska.

Persze, itt is van egy jó elgondolás, mégpedig az, legyen biztosított az átjárás az intézmények között, de ahogy azt is tudom, hogy egy autópályára sem lehet bárhol felmenni és arról nem is lehet bárhol lejönni, úgy a Waldorfról sem gondolja senki sem, hogy átjáróház lenne. De ha az átjárhatóság olyan nagyon fontos, akkor szüntessük meg gyorsan a 4-6-8 osztályos gimnáziumokat is, én legalábbis komoly gondban voltam, amikor egy négyosztályosból át akartam menni egy nyolcosztályosba. Egyébként  megoldottam, de ez teljesen lényegtelen.

Ilyesmik vannak a törvényben, és ezeknek egészen rövid távon egészen komoly következményei lesznek.

Szóval széles a spektrum az új törvény háza táján (úristen, micsoda képzavar), aminek az egyik felén a nettó és dilettáns faszságok állnak, a középén az értelmes elgondolások, amiket viszont lehetetlen megvalósítani, a másik végén pedig a kifejezetten ártó, káros, kicsinyes, veszélyeztető, kirekesztő és érzéketlen intézkedések.

Talán ha egyeztettek volna szakemberekkel.

------------ xxx ------------

A fenti fotót Zamárdiban készítettem, kicsit messzebbről látszódna a szobor előtti, Nagy-Magyarország alakú virágágyás. Mert Trianon nagyon fájt. Ez nem is kérdés. (A kép, amit nem én csináltam, az innen van.)

Van viszont az Instagramon egy mémeket felvonultató és egészen kiváló classicalartshit (érdemes bekövetni), ami akár ehhez a szoborhoz is gyárthatna valamit.

Ami talán nem sérti senkinek sem az érzéseit.

Mondjuk egy ilyet:

Tovább
Üzemeltető: Blogger.