2018. január 13., szombat

Celluloid apaparák

Jó, persze, ma már csak az igazán elvakultak forgatnak celluloidra, a címben is csak azért szerepel, hogy jól hangozzék, no meg hátha így kiderül, hogy itt most filmekről lesz szó, mégpedig a Saul fia és az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmekről, amik, mint utólag kiderült, elég rendesen bemozgatták az apaságtudatomat.


És hát a Saul fiát Nemes Jeles László még celluloidra is forgatta, szóval hoppá, Yorgos Lanthimos gondolom, nem, de ez most mindegy is, ez nem egy filmes blog, hanem egy apablog, szóval innentől forgatástechnikai, esztétikai és dramaturgiai kérdésekről nem lesz szó.

Arról lesz viszont lesz, hogy a két filmben van egy nagyon üvöltő közös. Mégpedig az azzal való okos manipuláció, hogy mit kezdjen a néző érzelmeivel, mit kezdjen a néző az érzelmeivel.

Én legalábbis azon vettem észre magam, hogy bár általában már egy közepesen buta reklám is megérint, e két film viszont meg sem mozdított. Néztem kívülről a műsort, láttam a szereplőket, értettem a sztorit és a nyomasztást, de semmi.

És akkor innentől csak azok olvassák tovább, akik már látták a filmeket vagy azok, akik nem is akarják megnézni, de azért az érdekli, hogy mit írok róla.

Merthogy akkorákat fogok spoilerezni, hogy a fal adja a másikat! 

Szóval nem tudom, hogy a magyarnak és a görögnek mik voltak a szándékai a filmjeikkel, de én azt éltem meg, hogy a mindkét esetben kiszálltam a történetből. Sőt. Előbbi esetében szinte teljesen tudatosan zajlott mindez. Azt ugyanis, amit egy sonderkommandós átél, azt csak megmutatni lehet, de átéreztetni nem. És hogy mennyire sok érzelmet kellett kipakolnom a mozitermen kívülre, elég jól mutatja, hogy amikor Saul és Ella között megjelenik valami emberi ebben az egész embertelenségben, akkor bennem is megjelent valami humánspecifikus: egy elemi erővel feltörő zokogás. Vagyis inkább csak zokkanás. Merthogy rettenetesen okos a film, egy mikropillanat után egyből vissza is hívta a bennem szunnyadó embertelent, szóval szó sem volt arról, hogy valóban felszabadulhattak volna az érzelmeim, én pedig csodálkozhattam továbbra is magamon, hogy milyen szenvtelen vagyok.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása még ennél is alattomosabb. A 121 perc alatt semmi sem történt bennem azt leszámítva, hogy az utolsó 10 percben rettegtem. De ekkor sem érzelmileg, de nem ám. Viszont a Bob szeméből eleinte csak szivárgó, majd onnan ömlő vér látványa nézhetetlenné, a tarkómat kalapáccsal simogató, a gerincvelőmet ecettel cirógató zene pedig hallgathatatlanná tette a filmet úgy, hogy közben érzelmi szinten teljesen semleges maradtam még akkor is, amikor pedig már az apaparák apaparáját kellett volna átélnem Steven-nel együtt: hogy kit öljek meg a számomra legfontosabb emberek közül. A vak szerencse persze eldöntötte, hogy Bobnak, a fiának kell menni, én pedig megkönnyebbülhettem, hogy végre vége a filmnek.

Itthon aztán alig tudtam elaludni, utána meg rémálmaim voltak, de a két film közötti kapcsolat és az, hogy igazán mekkora hatással volt rám a film, csak utólag esett le.

Hogy mindkét film Apapara a javából.

A Saul fiában a főszereplő létrehoz a fantáziájában egy fiút, a saját fiát, aki segít neki a túlélésben, a szent szarvasban viszont egy ténylegesen is létező fiút, a saját fiát kell megölnie, hogy túléljenek a többiek és így ő maga is.

Mi a (szent) szar, igaz?!

Érző és értő apaként ültem be a moziba, majd értetlen és érzelemmentes, hideg zombiként jöttem ki, hogy utána napokkal később megértsem, hogy mennyire sok érzelmem és gondolatom volt mindkét film alatt.

Csak ahhoz, hogy túléljem a filmet, ki kellett ezeket zárnom.

És akkor még arról nem is írtam, de nem is nagyon fogok, hogy Martinhoz, az Egy szent szarvas főszereplőjéhez hasonlóan nekem is lenne egy kardiológussal dolgom, de nekem nincsen szuperhatalmam és nem vagyok bosszúra éhes, no meg nem is hiszem, hogy az bármit is megoldana. Így pedig nincs az a Yorgos vagy László, akit ez a sztori érdekelne.


(Az illusztráció ennek és ennek a képnek a felhasználásával készült.)
Tovább

2017. december 27., szerda

Álomarcú lányom

Nem. Nem vagyok lányos apa, szó sincs róla, apa vagyok, akinek lánya is van, ennyi az egész, semmi több.

Ami mindössze egyet jelent. Mégpedig azt, hogy lányos apa vagyok. 

Meg fiús.

Csak amikor fiús apa lettem, még nem volt lányom, hogy tudjam, milyen az, amikor lányos vagyok.

Most, hogy már van lányom is, tudom, milyen vagyok, amikor lányos vagyok, szóval most már lányos apa is vagyok.

Nyilván, ha előbb lett volna lányom, akkor nem tudtam volna, hogy fiús is tudok lenni, most viszont már így alakult, nincs mit tenni, először tehát apa lettem és aztán váltam lányos apává is.

És hát apának lenni is imádok, de nem titok, lányos apának lenni se kutya.

És innentől nem is szeretném a kettőt összehasonlítani, nem csak itt, hanem magamban sem. Nem erőfeszítés ez, egyszerű tény az, hogy nem foglalkozom azzal, hogy milyen az egyik, bezzeg a másik. Nem is lenne túl sok értelme, az egyik 7-, a másik 3+, az egyikkel fogalmam sem volt, a másiknál már kicsit kevésbé voltam tanácstalan, az egyik mindig az első lesz, a másik meg mindig a második, de ezektől függetlenül sem klónok, szóval most egyszerűen csak arról írok, hogy milyen egy szuper lány apjának lenni.

Hát szuper.

Szuper öltöztetni, szuper megnyugtatni, szuper elaltatni, szuper megetetni, szuper megfürdetni, szuper rohanni vele a wc-re, szuper röhögni a viccein, mert szuper humora van, szuper megnevettetni, no nem azért, mert szuper humorom van, hanem mert szupercukin nevet. Szuper vele memorizni, mert kiderült, hogy szuperül memorizik, szuper meghallani, hogy felismeri a Szaturnuszt, pedig közel három hónapja hallotta életében először ezt a szót és szuper lehet vele festeni, bár ezt a legkevésbé sem tudom, velem ugyanis borzasztó, mert lusta vagyok hozzá, tehetségtelen vagyok és semmi kedvem a macerához, de a feleségem szuperül fest, szóval ő mesélt a lányom ezen képességéről.

És hát szuper vele délután aludni, szuper éjjel megpillantani és meghallani a fürkésző tekintetét a gyerekszoba és a mi szobánk közötti ajtó egyre jobban nyíló résében, én elmosolyodom, már amennyire hajnali kettő és négy között erre képes vagyok, ő viszont határozottan képes erre, én elolvadok, ő átsétál, bemászik kettőnk közé és azonnal elalszik.

Az már kevésbé szuper, amikor álmában fontoskodik, forgolódik, lába a hátamban, könyöke a szemüregemben, az se szuper, amikor egy agresszív polip csápjaivá változtatja végtagjait, hogy úgy tesztelje, fel tudom-e öltöztetni, be tudom-e kötni a kocsiba, fel tudom-e hozni a lépcsőn.

De az megintcsak szuper, amikor egy kósza ötlettől vezérelve megkérdezem tőle, hogy nem jön-e velem meglátogatni a dédnagymamáját, és ő teljes magától értetődőséggel mond igent, vagy amikor a lányom, aki nem éppen a sétálási vágyáról híres, inkább sétál velem egy kicsit, minthogy bemenjen a csodálatos kávézóba csodálatos croissant-t enni, és mindez nem elég, de még meg is csodálja a semmiségeket, amiket séta közben mutatok neki.

Aztán szuper, amikor a nyakamban ül és a fülcimpámba kapaszkodik, szuper, amikor megsimogatja az arcom, szuper, amikor a tenyerei közé veszi az arcomat, közel húz magához, hogy úgy kérjen szaloncukrot, szuper, amikor puszit ad, szuper, amikor azt mondom neki, hogy szeretem, erre ő azt, hogy ő meg a mamát, amikor pedig a mamája mondja neki, hogy szereti, akkor meg élből rávágja, hogy ő meg engem. Szuper látni, hogy a bátyjával való veszekedések és provokálásokon kívül és túl mennyire szereti őt, mennyire felnéz rá, szuper látni, amikor átkarolja, szuper tudni, mennyire hiányzik neki, amikor nincs ott.

Szuper hallani a szókincsének fejlődését, szuper megélni, ahogy ügyetlenkedik a bonyolult kifejezésekkel és újszerű szavakkal, ahogy valamiért angolul mondja az elefántot és a krokodilt, ahogy vagy úgy köszön el, hogy csáéscsá vagy úgy, hogy csácsumicsőcsumi. Szuper őt a legkülönbözőbb módokon becézni és szuper, amikor kikéri magának, hogy ő nem aranyalma, hanem fasírozott.

És messze több, mint szuper azt olvasni, hogy a rajongásig szeretett (mármint általunk is) bölcsődei gondozója azt írja a füzetébe, hogy Imádom ezt a kis határozott, ellenmondást nem tűrő egyéniségét .

Ennél jobban talán mi magunk sem fogalmazhattunk volna.


Tovább

2017. december 14., csütörtök

10 kérdés, amit mindenképp tisztázni kell az első randin!

December 8-án megjelent egy cikk, amiről négy napos késéssel értesített minket a 444.hu, erre tessék, most még én is jövök.

Szó sincs viszont arról, hogy újra leközölném az eredetit, sőt még arról sincs, hogy azt szétszedném, megkritizálnám (nem is lenne miért), egyszerűen csak összeszedem azt a 10 dolgot, amit szerintem tisztázandó egy első randin. Nem csak feministáknak, nem csak metszetszemléletűeknek. Hanem mindenkinek.

Legalábbis szerintem.

Mindezt egyébként teljes kibicként, ugyanis sosem voltam első randin. 

Randin persze voltam, de ezekből sosem lett kapcsolat, így aztán az első, mint jelző (?) képtelen volt értelmét nyerni. Kapcsolatban, ha nem is túl sokban, de azért voltam, meg vagyok is egyben úgy tíz éve, de ahogy ezt, úgy a korábbi kapcsolataimat sem előzte meg első randi. Innentől viszont mindenkinek a fantáziájára bíznám a dolgot, annál is inkább, mert a bejegyzésem nem is a magánéletemről fog szólni.

Szóval akkor most nézzük azt a 10 dolgot, amit érdemes tisztázni. Vigyázat! Erősen normatív kontent következik!


1. Zéró tolerancia

Az előítélet egyik definícója úgy hangzik, hogy minden előítélet, ami a fenntartja az adott társadalmi berendezkedés (aka hierarchia) egyenlőtlenségeit. Namost akkor én, ha lenne még első randim, zéró toleranciát hirdetnék mindenféle előítélettel szemben. Ez azt jelenti, hogy a rasszizmus, a szexizmus, az antiszemitizmus, az LMBTQ-fóbia, a vallási kirekesztés és fóbia, a testi és vagy lelki betegségek és minden egyéb kirekesztés elfogadhatóságáról elég keveset tudok csak beszélni.

2. Feminista-e vagy!

A feminizmus definíciója számomra elég egyszerű és elég egyértelmű. A férfiak és a nők egyenlőek. Nem egyformák, nem ugyanolyanok, de egyenlő jogokkal rendelkeznek. Hogy ez sajnos nem így van, az tény, de lehetne így, sőt, így kellene lennie. És ehhez sokat kell tenniük a nőknek, de a férfiaknak is. Nekik, nekünk talán többet. És hogy ez nem utópia, ahhoz elég csak megnézni a GGG magyar és mondjuk svéd és mondjuk belarusz mutatóit vagy esetleg ezt a cikket.

És ha már itt tartunk, akkor fontos azt is tisztázni, hogy a biológiai és a társadalmi nem, az bizony nem ugyanaz, nem összekeverendő, nem ugyanakkora hatással bír és nem is ugyanazokra van hatással. És ha már ennyi minden tiszta, akkor legyen az is az, hogy a nemek közötti egyenlőségért egyéni szinten úgy tehetünk a legtöbbet, ha sem a jóindulatú, sem az ellenséges szexizmus alá nem adjuk a lovat, ha pedig úgy látjuk, hogy valaki épp füttyög vagy melleknek köszön, vagy, hogy nem enged egy kisfiút sírni, kislányt autót szerelni, akkor szóljunk.

3. Szubsztancia-használat

Az Apapara-univerzumban lehet inni és lehet drogozni is (és itt nem csak a cigire és a kávéra gondolok), még azzal együtt is, hogy én egyiket sem csinálom, viszont a., ne a gyerek előtt és b., ne vezess és ne is ülj be senki mellé/mögé, akiről épp tudod, hogy módosította a tudatát. Fontos szempont lehet egy kapcsolat kialakulásakor, kialakításakor.

4. Igazságos világba vetett hit

A világunk nem igazságos, mi viszont szeretnénk annak hinni, ezért aztán mindenféle, úgynevezett legitimáló mítoszokat gyártunk annak érdekében, hogy mégis annak láttassuk és higgyük. De nem, a hajléktalanok nem a saját hibájukból kerültek az utcára, a szexuális abúzusok áldozatai nem maguknak keresték a bajt és így tovább. Nem, nem és nem. Lépjünk tehát nyugodtan eggyel hátrébb, keressük onnan a bonyolult világunkat megmagyarázandó okokat. És ezt nyugodtan várjuk el potenciális partnerünktől is.

5. Szexmunkás vs. prostituált

Nem tartozik a főbb apapara-témák közé, de azért elég fontos, hogy akkor mit is gondolunk azokról az emberekről, akik a testükből élnek. Én például azt, hogy ez egy kényszermegoldás, a kiszolgáltatottság csimborasszója, horrornyomasztás. És hagyjuk, hogy a legősibb szakma, meg mesterség. Nyilván ennél a dolog sokkal bonyolultabb, de én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek meg kell adni minden segítséget abban, hogy egészségesek maradhassanak és abban, hogy beutat találjanak valami normális(abb) élet felé. És biztos van egy szűk réteg, akik ebből jól élnek, de ez a réteg elég szűk lehet, a többiek csoda, hogy egyáltalán életben maradnak. Papp Réka Kinga és Munk Veronika erről biztos bővebben tud beszélni és írni, akinek viszont épp nem ismerősei ők, azok nézzék meg a Lilya 4-Ever című filmet.

6. Migráció és terrorizmus

A Földet a migráció népesítette be. Emberek jöttek-mentek, jönnek-mennek és jönni-menni is fognak, akárhogy is záródtak, zárulnak és fognak záródni a határok. Amit mi tehetünk, hogy megértjük a különbséget bevándorló, vándorló, menekülő, menekült és üldözött között. Mint ahogy fontos az is, hogy megértsük, mennyire érvényes itt is white supremacy: hogy ha én Londonba megyek, akkor egy expat leszek, ha ezt egy harmadik világbeli (már a szóhasználat is rettenetes) teszi, akkor ő vendégmunkás fölé csak komoly erőfeszítések árán küzdheti magát. És ha már itt tartunk, az iszlám a vallás, a muszlim az iszlám vallású ember, az iszlamista és a terrorista pedig sem ezeknek, sem egymásnak nem szinonimái. Minderről bővebben egy-egy ígéretesnek ígérkező első randi előtt itt érdemes olvasgatni.

7. Nyugati kultúrfölény

Európa szétkolonializálta a világot, aztán kivonult, aztán csodálkozik. Hát ne csodálkozzon! És ne higgye, hogy mi fingtuk a Passzát-szelet is! Hogy milyen alapon hívjuk világzenének azt a zenét, amit nem Mozart vagy a the Beatles púzott ki magából? Persze, nem biztos, hogy rögtön az első randit ezek mentén a kérdések mentén kell széjjeltematizálni, de azért komoly attitűdbeli különbségekre lehet fényt deríteni, ha ezekről (is) diskurálunk.

8. Izrael

Oké, ez sem biztos, hogy az első és a második csók között kell, hogy előkerüljön, de nem árt beszélni arról, hogy mi a franc történik Izraelben és a Palesztin területeken. Hogy egyik izraeli útunkon az egyik meglátogatott rokonom meglátta a kezemben lévő útikönyvet, majd cinikusan megjegyezte, hogy na, ezt a könyvet nem itt vettétek. Bizony, Izraelben nem lehet olyan útikönyvet kapni, aminek az a címe, hogy Israel & the Palestinian Territories. Merthogy egy Izrael van. Hát egy fenét! 

9. 48-49, 67, 14-18, 20, 39-45, 56, 89, 06, 10-?

Sűrű másfél évszázad volt ez hazánk történelmében, amiről nem árt úgy közel azonos dolgokat gondolni. Milyen politikai ideológiát képviselt Petőfi? Jó volt-e a kiegyezés vagy sem? Mit csináltunk az első világháborúban? Mit jelent Trianon traumája ma és van-e vele dolgunk? Milyen szerepünk volt a második világháborúban? Kiknek a traumája a holokauszt és kik követték el a holokausztot? Mi történt 56-ban? Rendszerváltásról beszéljünk vagy rendszerváltozásról? Mi történt az elmúlt hét évben és mindez meddig fog még tartani? Szabad-e arról beszélni, hogy azért történtek jó kezdeményezések is, csak nem sikerült őket megvalósítani? De hogy alapvetően azért ez itt már rég nem demokrácia és még mindig itt élünk, amit meg nem is értek, miközben meg dehogynem értem.

10. Adókultúra

Na, ehhez már egyáltalán nem értek, csak annyit, hogy egy államnak alapvetően az adókból van pénze. Nincs semmi sem ingyen, mindent mi fizetünk, vagy persze az EU, de ugye az is adó. Többek között a miénk. Csak akkor kérhetünk valamit, ha fizetünk is érte, főleg adó formájában. De akkor az állam meg költse el okosan az adónkat és ne adóztasson meg mindent annyira, amennyire. És viszont a gazdagokat meg adóztassa meg jobban, mint a szegényeket, mert úgy lesz igazságos. Hogy ez hogy fér el az úristendeszépszemeidvannak és megkóstolhatomazegyikborsótextúrádat? közé, azt nem pontosan látom, de hajrá!

+1 Dekonstrukció

Igazából ez nem is plusz egy, hanem -10. Vagy mittudomén. Szóval hogy egyrészt azért ezek az értékek nem biztos, hogy az emberben 14 évesen is ott vannak már, ezek, ha egyáltalán, akkor idővel alakulnak csak ki, egy érési folyamat eredményeképpen. Szóval nehéz ezekről úgy beszélni, ha mi magunk éppen nem gondolunk róluk még semmit. Másrészt pedig nem is biztos, hogy minden párkapcsolatban benne kell, hogy legyenek, hogy mindenhol ugyanolyan fontos szempontok ezek. Szóval hogy ez és az eredeti lista is ordít a white supremacy-tól és a felsőközéposztálybeli gőgtől és normaképzéstől. Nem az egyes pontok, hanem maga a lista ténye. Hogy ezzel bazmeg akkor is foglalkoznod kell, ha India egy nyomornegyedében, Bagon a cigánysoron vagy Brazília egyik kellemetlen favelájában próbálsz éppen túlélni. 

Ettől még persze ezek a dolgok nagyon is fontosak, ezt pedig elég jól demonstrálja az alábbi videó. Érdemes megnézni újra és újra és újra és újra.

És újra.


Mert igen, azért, hogy ez a világ ne ilyen legyen, azért leginkább azok tehetnek, akik a privilégium-sor elején vannak.

Tovább

2017. december 8., péntek

A virgács (de)konstrukciója

Ritka eset, hogy a bejegyzés éppen arról szól, amire a cím is utal. Sőt, nem is utal, kimondja magát a témát, hogy itt, kérem szépen a virgácsról lesz szó.

Ami nagyjából így néz ki:

Minden valamire való gyerek tudja, hogy mi ez, ha máshonnan nem, megtudja az óvodából, alsó tagozatból, segítik a folyamatot a kortársak, a pedagógusok és nem utolsósorban a szülők.

Merthát a virgácsot bizony meg kell ismerni, tudni kell, hogy a rossz gyerekeknek a Mikulás azt (is) hoz, tudni kell, hogy ha rossz lesz, azt kap.

Hogy ehhez mikor és hogyan kell rossznak lenni, azt nem pontosan tudom, mint ahogy azt sem, hogy amikor a rossz gyerek megkapja a megérdemelt virgácsot, akkor mit mondok neki szülőként?

Izé, ezt azért kaptad, mert októberben...
- De mama, mi az az október?
- Ne szólj közbe! Szóval ezt azért kaptad, mert két hónappal ezelőtt...
- De mama, tegnap?
- Nem, na, végigmondanám! Szóval mert csúnyán beszéltél velem, azért! És most edd azt a rohadt csokit, azt is hozott, nem?!

Szóval mi az a rossz gyerek?
És eleve, mit gondol a pszichológia a büntetésről?

Hát azt, hogy ha már egyszer büntetünk, akkor úgy büntessünk, hogy az közel legyen a bűnhöz, kapcsolódjon hozzá úgy eléggé konkrétan és mutassa azt, hogy mit kellene helyette.

Namost, ezek közül a virgács egyikre sem képes.

Ezzel az erővel kirakhatnánk egy folyamatosan nedvesen tartott bőr övet is a gyerekszoba kilincsére vagy egy véres húscafatos szöges bakancsot, esetleg egy fotót az ökölbe szorított kezünkről, szárított, majd morzsolt kukoricáról, amin majd jól lehet térdepelni, esetleg valamilyen bentlakásos javítóintézet elérhetőségét.

Just in case.

Elég abszurd, nem?

Pszichológusszemmel a virgács is az.

Nyilván mindez túlzás, azt is lehet, hogy csak simán van egy virgács is a csomagban, s mivel mindig van a csomagban egy virgács is, ezért aztán nem is kell különösebben megmagyarázni, hogy az miért van ott, legfeljebb, ha a gyerek elmeséli, hogy mit hozott neki a mikulás, kicsit magyarázkodunk.

- Mit kaptál?
- Focikártya-albumot és virgácsot, csomó csokit, mandarint, szokásos.
- Te kaptál virgácsot? Miért, rossz voltál?
- Nem. Mi? Nem értem. Rossz? Virgács? Az azért van? Rossz vagyok? Rossz vagyok. Sírok is.

És kész a baj.

Jó, nyilván megint túlzok, nem kell széjjeldekonstruálni mindent, kedves kis szokás ez, de hát most mit csináljak, ha szerintem nem is olyan kedves? Ha egyszer a nyest.hu is úgy beszél róla, hogy "a virgász, virgács a magyarban már kifejezetten ’fenyítésre használt vesszőnyaláb’ jelentésben került, de előfordult ’megvesszőzés’ jelentésben is", és persze, a gyerekek nem olvasnak nyestet, de attól még a mikuláscsomagba kerülve ezzel a jelentéssel kerül.

És ily módon viszont - legalábbis én úgy gondolom - komoly mértékű fenyegetésnek is tűnik, ami szintén nem tartozik a leghatékonyabb szülői eszközök közé. S amit persze olykor használunk is, de megint csak nem ekkora késleltetéssel. Mondjuk gyere már, az isten szerelmére, indulni szeretnék a strandra, itthon meggebedek a hőségtől, najó, ebből elegem van, ha nem jössz, a Mikulás virgácsot hoz csoki helyett fél év múlva.

Nem az van, hogy minden kreatív energiámat kipróbálva már, végül feladom, és befenyítek azzal, hogy oké, ha nem jössz, nincs délután számítógép. Na, akkor aztán indulhatunk a strandra. Az következmény, az belátható, az értelmezhető és bár nem függ össze szorosan azzal, amit el szeretnénk érni, és hát a tiltott cselekvéssel sem különösebben (mármint azzal, hogy otthon tököl), de legalább hatásos.

Arról nem is beszélve, hogy a Mikulás a kényeztetés csimborasszója, hát akkor minek szúrjunk oda bármivel is. Karácsonyi, születésnapi, hanukai, névnapi, keresztelői, bármicvói és bérmálóajándékkal nem nevelünk, hanem ajándékozunk.

Szóval ha az a kérdés, hogy adjunk-e virgácsot a gyereknek Mikulásra, hát akkor én azt mondom, hogy inkább virágot.

Ha meg nem kérdés, akkor tökéletesen fölösleges volt ezt a sok sort elolvasni.

Bocs.


(A kép innen és innen volt. Van.)
Tovább

2017. november 21., kedd

Demokráciából jöttem, mesterségem címere

Sokféle család van, sokféle családi berendezkedés létezik, s bár bőven tűnhet úgy, mintha én el akarnám dönteni, vagy tudnám, hogy melyikben lenni a legjobb, de ez egyáltalán nem így van.

Ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit, pláne a nem tutit.

Hát egy senki.

Mindenesetre mi egy demokratikus családot működtetünk. Hogy ez vonzó-e vagy sem, annak az eldöntése már nem az én dolgom, viszont ezzel együtt és ennek ellenére mégis leírom, hogy milyen is egy ilyen családban az élet.

Hát kurva nehéz.

Mert bazmeg itt a másiknak is van véleménye, nem csak nekem, szóval nem ám az van, hogy én elmondom, osztjónapot, nem. Elmondja a másik, hogy ő meg nem úgy gondolja. Na, és akkor meg kell beszélni. Hogy akkor így legyen vagy úgy. Ahelyett, hogy ahogy rendesen, csak úgy lenne. Mármint így.

És ez nem elég, mert az sincs, hogy amikor végre vége a napnak, akkor ledőlök és kedvemre meresztem a seggem, hanem bazmeg, nem akkor van vége a napnak, amikor úgy rendesen hinném.

Hanem akkor még elpakolni a konyhában, talán összesöpörni, meg letakarítani a sok retket a konyhapultról, egy vacsi utáni morzsa, sonkák ráragasztott zsírjai, amit mi rendre leszedünk, meg a joghurtok teteje, doboza, undorodom én is, aztán berakom a mosogatógépet, ha úgy adódik a mosógépet is, esetleg felsöprök, de az már a nonpluszultra, azt a macerát, érted.


És ez még csak az este. De ott vannak a napközbenek is, amikor jusson eszembe, hogy mi van a hűtőben, a spejzban, nem fogyott-e el valamilyen kemikália, mondjuk padlóápoló, vízkőoldó, van-e olaj, kibaszott olivaolaj, meg ki tudja, mi minden, erre is gondolnom kell, meg arra is, hogy téligumi, meg tankoltam-e, biztosítások be vannak-e fizetve, el vannak-e utalva.

Ja és persze nekem is fel kell kelnem éjjel a gyerekekhez. Mert persze betömhetné a fallikus szimbólomom a hallójárataimat, hogy ne ébredjek fel egy-egy rossz álomhoz, hajnali ébredéshez, de az én szimbólumom biztosan nem ér el a fülemig.

Óhóó, no meg akkor még arra is gondolnom kell, hogy amikor majd mind otthon leszünk, ne felejtsem el én is megkérdezni a gyerekeket és a feleségemet arról, hogy mi volt velük, de ne csak úgy, hogy te figyelj, és neked ma mi volt?, hanem úgy, hogy eleve arra kérdezek, ami volt. Mert kicsit erőltetem magam, hogy emlékezzek is arra, hogy mire is kérdezhetek rá. Mondjuk úgy, hogy, na, iskolaorvos, milyen volt? És neked, Hodász? Gyúrtátok a rétest a kulturális örökség jegyében?

Aha, komoly munka ez, úgy hívják figyelem, érdeklődés, no meg hogy nagy szavakat használjak: törődés és szeretet.

Mind, mind természetesen női tulajdonságok, ezért is vagyok olyan ideges és arrogáns, hogy ezeket nekem is végeznem kell. Hogy mennyire jó pedig, ha a láthatatlan munkát és az érzelmi házimunkát nem én végzem.

Hanem, ahogy kell, a nőm. Akivel nem egymáséi vagyunk, hanem aki az enyém. Akit tulajdonlok.

Ezt tudom én. Birtokolni.

No meg a pénzt keresni. Én kérem dolgozom. Látható munkát végzek, nincs időm láthatatlan dolgokkal vesződni.

Ja, hogy a feleségem is dolgozik? Hát ez kellemetlen.

Ennél már csak az a kellemetlenebb, hogy ha nem dolgozna, a fenti dolgokat akkor is el kellene végeznem, mondjuk úgy nagyjából felesben, méghozzá akkor is káromkodás nélkül.

Nem megkérdezem, nem kivárom, hogy szóljanak, hanem magamtól.

És hogy végre adekvát legyen a káromkodás, hát ez bizony tényleg kurvanehéz.

Szóval igen, demokráciában lenni nehéz, hiszen itt bizony mindkét félnek vannak jogai, nem csak nekem, szóval hogy nem csak a másikat kell felnőttként kezelni, hanem nekünk is felnőttként kell viselkednünk.


Pedig mennyivel egyszerűbb tolni a macsó tempónak látszó infantilizmust.

(Kép forrása)
Tovább

2017. november 4., szombat

Dazed and Confused

Volt már olyan, hogy
  • nem tudtad eldönteni, hogy éhes vagy, vagy hányingered van?
  • olyan hangosan szólt a zene, hogy inkább hangosítottad még egy kicsit?
  • kidobott az ágyból a csontodig hatoló álmosság?
  • a legnagyobb haragod közepette elröhögted magad?
  • nem tudtad eldönteni, hogy alszol vagy ébren vagy?
  • úgy aludtál el, hogy közben a gyerekeid ugráltak rajtad?
  • úgy aludtál el, hogy közben a gyerekeid ugráltak rajtad és mindeközben még álmodtál is?
  • mondat közben elalszol, de közben meg vagy arról győződve, hogy végig ébren vagy?
  • annyira jóllaktál már, hogy inkább abba se hagyod az evést?
  • a lépcső aljáról még visszamászol a harmadikra, hogy tényleg bezártad-e az ajtót? És a kapuból? És az utca végéből?
  • az utca végéből visszasétálsz a kocsihoz, hogy tényleg bezártad-e? És újra? És harmadszor is?
  • nem tudtad, hogy a szemedből kifolyó könnyek örömkönnyek-e vagy igazából már sírsz, esetleg csak erős a szembeszél?
  • annyira tele van blog-gondolatokkal a fejed, hogy már egy szót sem tudsz leírni belőle?
  • nem tudod eldönteni, hogy a zenétől vagy a hidegtől borzongsz?
  • fogalmad sincs, hogy örömödben vagy szomorúságodban sírsz-e?
  • sportolás közben nem tudtad eldönteni, hogy eltökélt, fáradt, dühös vagy elvetemült fejet vágjál?
  • úgy hatott a fájdalomcsillapító, hogy be sem vetted?
Úgy, hogy mindehhez semmit se toltál?

Nem?
Na, mindegy.

Nem kávézom, nem iszom alkoholt, nem szúrok és nem szívok, szóval az én drogom a szülőség, a kialvatlanság és a János-hegyre felbiciklizés.

Nem is tudom, melyik a keményebb trip.


Tovább

2017. október 27., péntek

Lili mindenek felett

Hibbant egy világban élünk.

Hogy ez így volt-e korábban is, azt nem tudom, azt sejtem, hogy minden világ hibbant volt, egy dolog azonban egész általánosnak tűnik. A férfiak a farkukkal sosem tudtak mit kezdeni. És hát mit mondjak, elég nagy baj ám az, hogy az emberi civilizáció és szocializáció évezredei is kevesek voltak ahhoz, hogy megtanítsák a férfiakat arra, hogy mi az a konszenzuális nemi aktus és hogy mi az a szexuális abúzus.

Node sosem késő megérteni (de azért high time, höchste Zeit), itt van most a Lakmusz könyvek gondozásában, közösségi finanszírozásban elképesztően rövid idő alatt összejött pénzből megjelent Lili és a bátorság című mesekönyv.

Ami nem abuzáló férfiaknak szól közvetlenül, hanem gyerekeknek úgy általában. És hát mivel a könyvet felolvasni kell, ezért bizony előfordulhat, hogy olyan olvassa fel ezt a nagyon fontos és nagyon szép könyvet, aki bizony érintett a témában.

De nem csak ezért nagyon fontos ez a könyv, hanem azért, mert olyan témát dolgoz fel, aminek szörnyű aktualitása van, pedig magát a művet Paulik Móni és Vincze Zsuzsi jóval a Weinstein- és a Marton-ügyek nyilvánosságra kerülése előtt megírta, de hát épp ez a lényeg, hogy az ügyek addigra már bőven megtörténtek és még ki tudja, hány ügy van most is tabu alá söpörgetve, lappangva, rejtőzködve, titokban és szégyenben tartva, miközben a zaklatás, a szexuális abúzus semmiképp sem az áldozat, hanem az elkövető szégyene kéne, hogy legyen. Méghozzá mélységes szégyene.

Szóval igen, a Lili és a bátorság egy szexuális abúzusnak, kiderülésének és feldolgozásának történetét dolgozza fel a gyermeki érzékenység, a gyermeki ész és a gyermeki befogadhatóság nyelvén. Tűpontosan találja tehát el azt, amire ebben a nehéz témában szükség van. Ez pedig az, hogy a gyerekek megértsék, hogy mi a különbség jó titok és rossz titok között, hogy megértsék, hogy mi az a társadalmi, nemi és életkori hatlom, hogy megértsék, hogy a testük csakis az övék, amihez csak megkülönböztetett emberek, megkülönböztetett módon érhetnek hozzá és ők is csak akkor, ha és amikor a gyerekek megengedik, no meg hogy megértsék azt is, hogy ha baj van, akkor bizony segítséghez kell fordulni.

És hát nagyon szép is a könyv, ami egyrészt köszönhető Varsányi Pál finoman beszélő illusztrációinak, másrészt pedig annak, hogy a könyv nem csak tartalmában és képi világában, de megjelenésében, tapintásában, színvilágában és főleg felépítésében is egyetlen célt szolgál. Hogy ennek a nehéz témának a feldolgozását segítse.

Épp ezért kerülhetett a könyvbe
  • néhány jó tanács, amit ha kedvünk tartja, ki is vághatunk magunknak,
  • néhány honlap és telefonszám, amit akár gyerekek is használhatnak, ha segítségre szorulnak és
  • szintén kivágható, a szülőknek szóló instrukció
    • arról, hogy hogyan lehet a gyerekekkel a szexuális abúzusról beszélni,
    • arról, hogy gyerekek esetén mi számít szexuális visszaélésnek,
    • arról, hogy ki lehet elkövető, no meg
    • tények és tévhitek az áldozatokról és az elkövetőkről és néhány sokkoló statisztikai adat és végül
    • a szülők is kapnak néhány hasznos honlapot.
És igen, a könyvet azért kaptam, hogy írjak róla, szóval ez itt tényleg reklám, de ha nem tartanám se gusztának, se fontosnak a Lili és a bátorságot, akkor azt írnám, hogy már fogni is rossz ezt a szart. De nem az.

Sőt.

A könyvet még pdf formájában olvastam, a gyerekek fürödtek, én pedig csak arra gondoltam, hogy belenézek, de aztán egyszerűen képtelen voltam letenni a gépet az ölemből. Reszketve, dühösen, tehetetlenül és befelé izzadva olvastam a fürdőszoba és a gyerekszoba közötti küszöbhöz cövekelődve, a feleségem nem értette, mi van velem, és hát bevallom, én sem nagyon. A gyerekek szerencsére mindebből semmit sem vettek észre, a Szeszlér Dani által hozott Butlerskacsa-sorozat hápogása jobban lekötötte őket, mint az apjuk kiborulása.


És ez így helyes.

Egyébként pedig a könyvön sem fog kiborulni és megijedni a hat pluszos korosztály, ezek a lehetőségek csupán a szülőknek járnak, és ez szintén így helyes. Mert a gyerekeknek azt kell érezniük, hogy oké, itt történt valami, valami nem részletezett, de nagyon rossz dolog, amin viszont egy érzékeny és figyelmes szülő, jelen esetben az anya, bizony tud változtatni.

A szülőnek meg azt kell éreznie, hogy ez bizony még egy buborékba zárva is egy hibbant világ, ahol mindig észnél kell lenni és ahol a figyelmünknek sosem lankadhat, de ahol sok mindenre legjobb tudásunk szerint is csak utólag eszmélünk. És igen, sajnos az, ami a könyvben van, bárkivel megtörténhet. Azzal is, aki épp ezt az ajánlót olvassa. Nem fenyegetés ez, dehogy, de a statisztikák sajnos egyáltalán nem bíztatóak. S ha ez a könyv nehéz is egy gyereknek (de nem annyira és nem úgy, ahogy a szülőnek), biztos hogy könnyebb, mint az a trauma, amit egy esetleges abúzus jelent.


Azért persze kritizálni is lehet ezt a könyvet, de azért nem könnyű. Egyrészt nekem azért maróan hiányzik innen egy másik szülő is, ha máshogy nem, hát legalább egy szoft, az egyedülállóságra való utalás formájában. Másrészt már-már túlságosan is idealizált az, ahogy és amilyen gyorsan és adekvátan Lili anyukája reagál a történtekre. De hát egyrészt egy mesekönyvben ennek így kell lennie, másrészt nincs mese, Lili anyukája bizony épp ennyire figyelmes, érzékeny, empatikus és talán, ami legmeglepőbb: épp ennyire végtelenül türelmes, nagyvonalú és higgadt. Miközben tehát a felnőtt olvasó már rég toporzékolna, a könyvbéli anyuka maga a nyugalom.

És ez is így van rendjén. Lilinek és a könyv körül ülő gyerekeknek is azt kell érezniük, hogy ilyenek a szülők. És így nem csak a célközönség, de mi, a felolvasó szülők is sokat tanulhatunk ebből a könyvből.

Ha pedig Marton László is tanulni szeretne ebből a könyvből, ha érteni akarja, hogy miért is kért bocsánatot, hát kérdezze meg bármelyik hat pluszost, akinek már felolvasták a Lili és a bátorságot. Pontosan érteni fogja.

De ha mégsem, akkor ajánlom neki és persze a valódi célközönségnek is a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) jogtudatosító kártyájajátékát, a korábban már belinkelt Mondo-t, ami szintén nagyon fontos és nagyon szép, no meg Kiko és az ujjak című mesét, amiből van rövid videó és kicsit hosszabb, szintén felolvasandó mese is.

És akkor már csak azt várom, hogy mikor jön végre egy olyan könyv, ami az abuzáló felnőtteknek szól.

Közvetlenül.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.