2018. április 23., hétfő

Megállapodom a nőkkel

Mostanában divatja van megállapodni a nőkkel arról, hogy mikor és mennyit szüljenek, így hát nekem sincs okom a várakozásra.

Hát akkor lássuk csak.

Kedves magyar nő, ülj meg itten az ölemben, de ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, így ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, s nyisd ki füledet, nyisd ki ezt a kis kaput; majd meglátod, hogy mi fut rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, szállj be nőci fejibe.

Gyerekkorodtól, légyszi hidd el, hogy erős vagy, okos, nem csak szép és cuki, legyél határozott és állj ki a véleményed mellett, ha igaznak gondolod. Ne menj bele abba a bullshitbe, hogy valamit lányosan csinálni egyenlő lenne a bénával, kamaszkorodban pedig mondj bátran nemet, arra, ami nem tetszik, akkor aztán pláne állj ki magadért. Olvass és tanulj sokat, kérdőjelezz meg kőbe vésettnek hitt dolgokat, merj kialakítani saját véleményt. Higgy magadban az első pillanattól kezdve, és bátran köteleződj el olyan szakma mellett, ami érdekel, ami motivál, ami vonz, ami kíváncsivá tesz, és ne az motiváljon, hogy olyan munkát válassz, ami mellett könnyű gyesre menni.

Hidd el, hogy az anyaság egy állapot, ami épp olyan, amilyennek te szeretnéd, amilyennek a pasiddal, csajoddal, férjeddel, feleségeddel, exeddel szeretnétek, lehet az hosszú, mindent átható és kizárólagos, de lehet olyan is, amit olykor háttérbe tudsz tenni, ami mellé belefér, hogy akkor mész vissza dolgozni, amikor csak akarsz, mert szereted a munkádat, mert a pasid, csajod, férjed, feleséged, exed is a közteherviselés elkötelezett híve és mert nem ismeritek ebben a kontextusban sem a hamar, sem a későn kifejezéseket, hanem kizárólag az adekvát szót. És persze lehet az anyaság ezen a spektrumon belül bármilyen. Szoptass addig, ameddig mindkettőtöknek jól esik, de azért vedd figyelembe a családodban élő további emberek igényeit, vágyait is, ja és arról még nem is írtam, hogy szülj úgy és akkor, ahogy és amikor szeretnél, szeretnétek, hidd el, hogy ebben is épp akkora szabadságod van, mint bármi másban. A te tested, a te döntésed.

Aztán fogadd el, hogy a bölcsőde nem fog ártani, nem fogja befolyásolni az otthon elég jól működő rendszereteket, de azt is tudd, de hát eddigre már bőven tudni fogod, hogy bármit, bármikor megkérdezhetsz, megkérdezhettek, hiszen a ti gyereketekről van szó.

És kedves, megállapodás előtt álló nő!

Nem vagyok naiv.

Tudom, hogy sokféle vagy.

Tudom, hogy a fenti sorok némelyikét olvasva azt gondolod, hogy menjek a picsába, hiszen ezekről te mégsem dönthetsz. Mert olyan a helyzet. Vagy azért is elküldhetsz a picsába, hogy én, mint férfi,  vagy én mint bárki hogy jövök ahhoz, hogy megmondjam, mit és hogyan tegyél. Hogy jövök itt a konkrét tanácsaimmal, meg hogy én adom meg még a szabadságot is.

Hát dehogy adom. Hát milyen szabadság az, amit adni kell?!


Én csak kifigurázok.

A lényeg, amit viszont komolyan gondolok, hogy lakhatsz az ország bármelyik pontján bármilyen körülmények között, nulla és sok között lehet bármennyi könyved és pénzed, sok minden érdekelhet, de az is lehet, hogy semmi, lehetsz frusztrált és boldog, kiegyensúlyozott és válságban lévő, tanult és tanulatlan, de akármilyen is vagy, a te testeddel kapcsolatban nem hozhat senki, még Magyarország miniszterelnöke sem döntést.

A te testeddel kapcsolatban egyedül te köthetsz megállapodást.

Mert ha ez nem így lenne, akkor rabszolgaságban élnénk.

Igen. Így. Többes számban.

Mert ha nektek megmondják, hogy mikor és mennyit szüljetek, akkor nekünk is megmondják, hogy mikor és mennyit dugjunk.

------------xxxx------------

Kitaláltam, hogy milyen jól mutatna itt most Pharrell Williams Freedom című dala, de aztán eszembe jutott az a szám, ami akkor szólt a fülemben ma délután, amikor az egyik munkahelyemről a másikra bicikliztem, hogy az, basszameg, mennyivel adekvátabb még mindig.



Tovább

2018. április 22., vasárnap

Burokrepesztés

Én aztán nem mondom, hogy egy apa vegyen részt a szülésen. Dehogy mondom. Ezer oka lehet annak, hogy valamiért valamelyik fél nem akarja, hogy a férfi ott legyen.

Félelem a vértől, félelem a kiszolgáltatottságtól, félelem attól, hogy milyen egy szülő nő, félelem attól, hogy milyen egy szülésen részt vevő férfi, félelem a látványtól, félelem a tehetetlenségtől, félelem a félelemtől, félelem attól, hogy a szülés látványa majd megváltoztat valamit a párkapcsolati intimitáson, félelem a prekoncepciók valóra válásától, mind lehet oka annak, hogy valaki nem akar ott lenni, hogy valaki nem akarja, hogy a másik ott legyen.


Hogy ezek alapos vagy alaptalan félelmek-e, az annyira egyéni, hogy csak na, én annyit tudnék csak mondani, hogy én egyiktől sem féltem, a tehetetlenségtől tartottam egy kicsit, de aztán azt hiszem, sikerült mégis feltalálnom magam és azt hiszem, najó, ezt nem hiszem, hanem pontosan tudom, a feleségemnek is nagyon fontos és jó volt, hogy ott voltam.

Ami nagyon fontos, hogy akármilyen döntés is születik, azt a döntést a párnak közösen kell meghoznia, ehhez a döntéshez pedig őszinte, nyílt, empatikus és toleráns kommunikáció szükséges, mindehhez pedig némi önismeret.


Ha pedig a döntés közösen születik, akkor a gyerek is közösen fog megszületni, még akkor is, ha az anya ebben jóval nagyobb szerepet vállal. És akárhogy is döntenek, az apaság nem azon fog múlni, hogy az anyán kívül ki vett még részt a szülésen. Annál is inkább, mert vannak olyan szülések, amin eleve részt sem vehet az apa. 

És azt is tudom, hogy nekem életem két legfontosabb napja a két gyerekem születése volt, az pedig, hogy ott lehettem a születésükkor, hogy segíthettem a feleségemnek, hogy foghattam a gyerekeimet az első pillanatban is, olyan tapasztalat, érzés és minden, amit nem is nagyon lehet leírni.

Lám, nem is sikerült.

Ezzel együtt nem kötelező ez.

A Tünet Együttes Burok című darabját viszont azzá kéne tenni minden apának és anyának.

Mert szép, okos, megható, fájdalmas, vicces, abszurd, groteszk, érzékeny, figyelmes, nehéz. Éppen olyan, mint egy szülés.


Sajnos azonban nem játsszák olyan sűrűn, hogy tényleg mindenki megnézhesse, de aki tudja, tegye, mert tényleg kihagyhatatlan élmény lesz.

Ezt én akkor innen, a számítógépem mögül garantálnám.

Tessék tehát szépen mindenkinek elmenni a Trafóba április 27-én este 8 órára.

A darabról ennél többet egyébként nem szeretnék írni, talán csak még annyit, hogy végig volt bennem egy hiányérzet, amit viszont az elképzelt legszebb és legalázatosabb gesztussal írt felül a meghajlás pillanata.

Addig ugyanis nem voltak jelen az apák, ott viszont kiderült, hogy máshol sem voltak, mint jelen.

És ez így van akkor is, ha egy pár úgy dönt, hogy mindketten legyenek ott a szülésen és akkor is, ha úgy, hogy csak az, aki tényleg szül.

Van is képem erről a pillanatról, de az már akkora szpojler lenne, hogy a fal adná a másikat, szóval ezt kérésre elküldöm, de egyébként inkább megtartom.

A képeket köszönöm Mihály Edinának, aki elküldte, Mészáros Csabának, aki elkészítette és a Tünet Együttesnek, aki eltáncolta, megjelenítette.
Tovább

2018. április 17., kedd

Digitális gyerek - analóg szülők

Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de nem félek attól, hogy a gyerekeim teljesen rákattannak a digitális világra.

Najó. Igazából tudom.

Több oka is van ennek.

Az egyik, hogy egy kicsit én is, mi is rá vagyunk kattanva, másrészt mert nem tartom bajnak a digitális korszakot, harmadrészt pedig azért, mert csomó alternatívát is fel tudunk mutatni a gyerekeinknek, és bízunk abban, hogy az is lehet érdekes.


Sőt.

De persze nem szeretnék naiv lenni, csomó baj lehet a képernyőfüggéssel, de nem több, mint bármivel, ami képes arra, hogy függőséget alakítson ki. Tehát itt is, mint minden más addiktív cuccal kapcsolatban nem az a fontos, hogy tiltsuk, hanem hogy kialakítsunk vele kapcsolatban valamiféle digitális tudatosságot, digitális ön- és digitális énvédelmet. Mutassuk meg, hogy mi silány és mi minőség. Tanítsuk meg, hogy mi veszélyes és mi ártalmatlan, mi fölösleges és mi hasznos. Mutassuk meg, hogy a számítógép sokkal több, mint a youtube, az internet sokkal több, mint a cset és a játék. Méghozzá a kezdetektől.

És itt aztán rengeteg a munka. És szerintem mi ettől rettegünk. Ettől a sok munkától. Illetve attól, hogy nem vagyunk rá hatással.

De közben dehogynem vagyunk rá hatással. Csak nem közvetlenül. De hát eleve ilyen a nevelés, nem? Hogy nem az explicit kiadott utasítások működnek, hanem a dolgok sokkal rejtettebben, közvetetten hatnak. Innen nézve tehát a digital parenting semmiben sem különbözik a parentin egyéb területeitől.

Persze felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a gyerek pornót néz, mi van, ha valami perverz megszólítja cseten, mi van, ha jön a kék bálna, mi van, ha betámadnak a kortársak egy jó adag bullyinggal, mi van, ha beszippantja valamilyen szerencsejáték vagy egyszerűen csak bevásárol, mi van, ha egész nap csak játszana, csetelne, valamilyen közösségi felületen lógna, mi van, ha megszűnnek az offline barátai és így tovább?

De még mielőtt én magam is megijednék, gyorsan azzal nyugtatnék mindenkit, hogy azért a digitális világ nem csőstül szakad a gyerekek és szüleik nyakába, mindaz, amit itt felsoroltam, minimum tizenöt évnyi, egymásra rakódó parát jelent, ami azt jelenti, hogy a digitalizáció szocializációs kérdés is. Másrészt fontos az is, hogy mindezt szét tudjuk választani csomó, az életciklus-váltásokkal sokkal inkább összefüggő változásoktól.

Nem a mobiltelefon okozza tehát a kamaszkorba fordulást, hanem a kamaszkor eleve a mindennek a megkérdőjelezése, a lázadás, a változás ideje, tehát az ok-okozat sokkal inkább fordított.

De újra.

Tényleg nem szeretnék naiv lenni, a téma fontos, foglalkozni kell azzal, hogy ne bambuljon egy gyerek túl sokat képernyőt, és ami még nagyon fontos, hogy pontosan tudjuk, pláne kiskorban, hogy amit a gyerek bambul, az micsoda. Beszélgessünk vele ezekről a témákról, amint elkezdi a digitális életbe való betagozódását.

Erre két dolog miatt van szükség, egyrészt így tudunk kapcsolódni a gyerekünkhöz, így érthetjük meg, hogy mi is van vele a nap bizonyos óráiban, másrészt pedig képben leszünk.

Nem árt ugyanis, ha ismerjük a gyerekeink online életét is.

Épp annyira, mint amennyire az offline világát.

Főleg azért, mert a most felnövekvő generáció már messze nem lát akkora különbséget a kettő között, mint a már felnövekedett X-ek és Y-ok.

A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta
Tovább

2018. április 13., péntek

Megint menni kéne!

Mellettünk egy üres telek volt, rajta csodálatos, árnyas, gyümölcsös fákkal, a fiam imádott rajtuk mászkálni.

Azt mondták viszont, hogy ki fogják ezeket a fákat vágni, mert új vasútvonalat építenek. Nálunk, ahol korábban még busz sem járt. Szomorú lett persze a fiam, de azért én próbáltam megnyugtatni, hogy úgysem lesz ebből semmi, mindenfélét terveztek, abból sem lett semmi.

De aztán munkagépek érkeztek, az emberek is azt mondták, hogy igen, ki fogják őket vágni, tehervonalat építenek.

Mivel a közelben és távolban sincs semmi, ahol ki lehetne termelni valamit vagy ahova vinni lehetne a valahol kitermelt valamit, ezért zömmel csak röhögtünk a fiammal.

Most pedig ott szorongunk a marhavagonokban sokadmagunkkal, állítólag dolgozni visznek minket.

------------------- xxx -------------------

Tegnap reggelre a Figyelőben megjelent egy "cikk" egy listával, rajta élő és halott emberekkel, akik Soros György zsoldosai.

A hét elején pedig írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen céljaik vannak a szülőknek, bárhol is élnek a világon.

Aki nem olvasta, annak gyorsan leírom, hogy arra vágynak a szülők, hogy a gyerekeik produktívak legyenek a munka világában, legyenek alkalmasak intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normálisak legyenek.

Nyilván a legnagyobb kérdés az, hogy mit jelent a normális. Mondjuk úgy nagyjából azt, hogy az adott kultúra keretei között úgy éljen, hogy az neki és másoknak is jó legyen, illetve hogy neki és másoknak ne legyen nagyon rossz.

Namost akkor szeretném egyrészt leszögezni, hogy ez nem egy politikai bejegyzés. Illetve dehogynem, csak nem pártpolitikai. Szóval ez továbbra is egy apablog, továbbra is egy szülőblog, csak hát mit tegyek, ha érdekel a körülöttünk lévő világ? A politikai irányultságom pedig, azt hiszem és remélem, talán már korábbi posztokból is kiderült.

Másrészt viszont - az előző bekezdéssel szoros összefüggésben - azt is gondolom, hogy egy olyan országban, ahol listáznak, ahol fákat vágnak ki, ahol rohad az egészségügy és az oktatás, ahol egekben az áfa, ahol ürességtől kongó stadionok nőnek ki a földből és üresen zakatoló vonatok zakatolnak a miniszterelnök kertjének két vége között, ahol úgy folyik el a közpénz, hogy már te szégyelled magad, ahol iszonyú bonyolult és drága vállalkozást indítani és vezetni, ahol főváros és vidék között egy egész világ terül el, ahol a Magyországot önként kikerülő menekültektől félünk, ahol elcsalják a választásokat (mármint nem konkrétan a választáson, hanem az azt megelőző nyolv évben a média monopolizálásával, a választókörök önkényes átszabásával, a választási törvény átszabásával, a folyamatos uszítással, az ellenzék kiherélésével, a véleménykülönbségek nevetségessé tételével, az ellenfelek elkussoltatásával és így tovább), ahol a miniszterelnök "viccesen" provokálhatja az őt elmeszelő Nemzeti Választási Bizottság elnökét és még be se akarja magát kötni a kocsiban, ahol kriminalizálják a romákat, a hajléktalanokat, a drogfüggőket, ahonnan kinézik a szegényeket, ahol lenézik a nőket, ahol még a szegényeken is meggazdagodnak, ahol újságok szűnnek meg, ahol a hatalom kénye-kedve szerint baszogathatja a civileket, ahol tüntetőket bírságolnak meg és így tovább, ott hogy a francba, de tényleg hogy a francba válhat bárki is normálissá?


Sőt.

Hogyan maradhatunk egyáltalán mi normálisak?

És ki mondta, hogy mi egyáltalán normálisak vagyunk?

Mert dehogy vagyunk normálisak.

Hát folyton csak hiszünk és hiszünk, miközben a szemünk előtt épül ki az a rendszer, ami ellenünk van. Nyomon követjük, kísérjük, asszisztáljuk, egyengetjük a rendszer útját, néha kicsit hőbörgünk ugyan, de azért nagyon nem, mert hát azért nagy baj, ugye nincs. Majd lesz, de most még nincs.

Hát dehogy nincs.

Lesz nagyobb is, efelől ne legyen kétség, de most is nagy a baj.

Mert nemhogy itt hever az életünk körül egy fegyver, ami el fog sülni, hanem már el is sült és még mindig tele van a tár.

Csak idő kérdése, hogy eltaláljon minket vagy a gyerekeinket a golyó.


Szóval mit kezdjünk szülőként egy ilyen helyzettel?

Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon nagy baj lenne, ha átpakolnánk a gyerekeinkbe a mi érzéseinket a politikával, a közélettel kapcsolatban, másrészt viszont fogalmam sincs, hogy mindez hogyan illeszthető össze azokkal az elvekkel, amiket fontosnak tartok: a hitelességgel és az illeszkedéssel. Előbbivel azért, mert mondanám, utóbbival meg azért, mert a fiam kérdezi. Persze, sejtem a választ. Emelkedjek felül.

------------------- xxx -------------------

Közel négy éve írtam egy bejegyzés Menni kéne? címmel arról, hogy most már aztán tényleg érdemes lenne megfontolni, hogy hátha mégsem Magyarországon kéne élni. Azóta eltelt közel négy év és mi még mindig Magyarországon élünk.

Mert, nagy szerencse ez, a lokális életünk - és ezt igyekszem arrogancia nélkül írni - egyre jobb. De a mi kis mikroklímánkat leszámítva minden csak rosszabb és rosszabb és rosszabb és rosszabb, és semmi kétségem afelől, hogy egy idő után minket is elér a rossz.

És olyan jó lenne ha ez mégsem jönne el, vagy ha mégis, akkor jó lenne, ha nem a marhavagonokban csodálkoznánk rá arra, hogy ja, eljött.

(Kép forrása)
Tovább

2018. április 10., kedd

Jövőbe látni vágyó szülők

Bár nem vagyunk klónok, de egy dologban azért mégis minden szülő hasonlít egymásra. Mármint tényleg minden szülő. Akárhogyan és akárhol is él, akárhogyan is néz ki, mind azt szeretné, hogy a gyereke, mire felnőtt lesz, produktív legyen a munka világában, legyen alkalmas intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normális legyen.

Hogy mindez mit jelent, hogy mindezen célok elérése érdekében a szülők mit tesznek, hogy melyik család, melyik kultúra számára mit jelent a normalitás, az már annyira egyedi, hogy még a leghasonlóbb szocio-ökonómiai mutatók mellett is komoly eltérések lehetnek.

A dolog viszont elég kellemetlen, ugyanis arról nem nagyon tudunk, hogy melyik szülői viselkedés milyen gyereki, pláne felnőttkori magatartást fog eredményezni, illetve még ha azt is reméljük, hogy hát dehogynem tudjuk, azt végképp csak blöffölni lehet, hogy melyik szülői magatartás vezet valóban ahhoz, hogy a gyerekünk felnőttkorára élvezze a munkáját, legyenek stabil kapcsolatai, és hogy úgy egyáltalán normális legyen.


Mert ez már annyi körülményen múlik, amire már rég nincs hatásunk szülőként. Óvoda, iskola, társaság, érdeklődés, lehetőségek, mikro- és makrokörnyezet, motivációk, vágyak. És így tovább. Illetve elsősorban nem is ezeken múlik, hanem a gyerekünkön.

Szóval bár olyan jó lenne, ha szülőség úgy működne, hogy bedobálunk egy gépbe egyértelmű dolgokat és ennek megfelelően utána különböző, de előre ismerhető ok-okozati összefüggéseknek köszönhetően a gép kidob egy tökéletes embert.

De hát sajnos a gép nem így működik, nincs is gép, de ha lenne is, fogalmunk sem lenne arról, hogy mit dobálunk bele, azt sem tudnánk, hogy a gépházban mi történik, azt meg aztán végképp nem, hogy a kidobott tökéletesség hogyan működik a társadalom részeként.

De nem csak gép nincs. Tökéletesség sincs. És ez azért ad némi bizonytalanságot.

De szerintem ez ennyi lehetőség mellett elég természetes.

A szülők egyébként a fenti három cél elérésén kívül elég egységes álláspontot képviselnek például az oktatás megítélésében is, derül ki az NN Biztosító által 2018 februárjában 3-14 éves gyerekek szülei  körében készített reprezentatív felmérésből.

A megkérdezett szülők túlnyomó többsége egyetért azzal, hogy az oktatási rendszer hiányosságait a tanítás után valahogyan rendbe kell tenni, például otthon is segíteni kell a gyermekeket a tanulásban, de a hogyan az itt is nagy kérdés.

Legyen-e különóra vagy ne, kell-e a gyerekkel külön tanulni vagy sem, sportoljon-e vagy sem, mikor kapjon kütyüt és ha kap kütyüt, akkor mennyit, milyet és mire használja? Úgy tűnik, a digital parenting, a digitális élettel kapcsolatos nevelés az egyik legmegosztóbb a megkérdezettek körében: e téren sokan, minden harmadik szülő, főleg az anyukák örülnének annak, ha kaphatnának valamilyen iránymutatást. Érthető. Az iskola és a lefekvés között zömmel ők vannak a gyerekekkel és maradnak így tanács nélkül. Apaként így könnyebb is megengedőnek lenni, főleg arra az időre, amikor nincsenek otthon.

És hát épp ez derült ki az NN kutatásából is: úgy tűnik, az apák hajlanak arra, hogy a digitális technológiákra pozitívan reagáljanak. Hogy ez miért lehet így, arra még majd visszatérek, annál is inkább, mert ezeknél a praktikus kérdéseknél – amikre nyilván senki sem fog tudni konkrét és egyértelmű válaszokat adni, hiszen úgyis minden a szülő-gyerek illeszkedésen és a szülői hitelességen múlik – sokkal nagyobb parának és pszichológiailag sokkal összetettebb problémának a szülői kontroll ideális mértékének eltalálása tűnik.

A kutatásból ugyanis tényleg az derül ki, hogy az összes szuperhős összes szupererejét birtokló szuperszülő mindenre szuperül oda szeretne figyelni, mindent szuperül kontroll alatt szeretne tartani és mindenről szuperül tudni szeretne. De hát túl azon, hogy nem vagyunk szuperszülők, még azt is gondolom, hogy elég borzasztó lenne, ha tényleg mindent kontroll alatt tudnánk tartani, tehát lehet, hogy ezt a vágyat és illúziót lassan el kellene kergetni, és egyszerűen csak nekiállni bízni saját magunkban.

S ha ez elkezd menni, akkor már a gyerekeinkbe vetett bizalom is ripsz-ropsz megjön, onnantól pedig már csak egy ugrás elhinni, hogy a gyerekünk el fogja érni a fő célt, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőle.

A saját módján.

Nem (feltétlenül) a miénken.



A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta

Kép forrása

Tovább

2018. április 7., szombat

Backstage

Nem tudom, hogy általában mi minden történik egy könyvvel, mielőtt megjelenik, és azt sem tudom, hogy az Apapara olvasói tudják-e, hogy általában mi minden történik egy könnyvel, de azt biztos azt nem tudják, hogy ezzel a könyvvel mi minden történt.

Hát úgy zanzásítva nagyjából ez:

Megírtam, leszerződtünk, mégsem adtam le, eljöttem, tárgyaltam, skype-oltam, megállapodtunk, beszélgettünk, egyeztettünk, gondolkodtam, elmondtam, újra egyeztettünk, nem értettem, megértettem, kitaláltam, megterveztem, újra megírtam, leadtam, vártam, egyeztettem, kijavítottam, elfogadtam, nem fogadtam el, elfogadtam, véglegesítettem, terveztünk, kitaláltuk, egyezkedtünk, vártunk, izzadtam, féltem, izgultam, nem aludtam, szorongtam, vacogtam, kivezettem, megnéztem, sírtam, meghatódtam, jóváhagytam, aláírtam,


visszavezettem, vártam, csekkoltam, izgultam, türelmetlenkedtem, leveleztem, vártam, izzadtam, féltem, izgultam, nem aludtam, szorongtam, vacogtam, elkéstem, elmeséltem, válaszoltam, újrameséltem, újraválaszoltam, vasaltam, felvettem, dugóban álltam, megint késtem, kimentem, függöny mögé mentem, hallgattam, sírtam, előjöttem, válaszoltam, izgultam, remegtem, nevettem, nevettettem, röhögtem, meséltem, aláírtam, vacsoráztunk, fáztam, hazamentünk.

Hogy melyik ige mögött mi van, azt mindenkire rábíznám, annyi támpontot adok, hogy az első kézirat leadásával kezdődik és a könyvbemutatóval végződött.

Csodálatos időszak volt ez, a könyvbemutató pedig belépett életem topjai közé. Ez pedig nem kis teljesítmény. Ott ugyanis olyan élmények vannak, mint a két szülés, néhány síelés és a Daubner madárteje.

Most pedig szeretnék köszönetet mondani

  • a feleségemnek és a gyerekeimnek a rengeteg türelemért, inspirációért, szeretetért, odaadásért, figyelemért, megértésért,
  • Láng Zsófinak, hogy kitalálta velem ennek a könyvnek is a borítóját, design-ját,
  • Szegedi Julinak és Szegfű Balázsnak azokért az ötletekért, amik elindítottak az új kézirat megírásában,
  • Peer Krisztának, hogy ebben a folyamatban is a szakmai szuperegóm volt,
  • Halmos Ádámnak, hogy látott fantáziát a könyvemben,
  • Szeszlér Daninak, hogy végignézte velem a szerződést és rengeteg ötletet adott,
  • Gyuricza Eszternek, hogy ennyire elfogadó volt a szerződéssel kapcsolatban,
  • Darida Bencének, hogy úgy írta át a mondataimat, hogy azok dávidosak maradtak,
  • Büchler Andrásnak és Jávor Zsófinak, amiért olyanná tették a könyvbemutatót, amilyenről még csak nem is álmodtam, olyanná, aminek minden pillanatát égetem a retinámba, a lelkembe, 
  • Galambos Péternek, amiért elfogadta a felkérést, eljött, felkészült, kérdezett,
  • Mészáros Bélanak, amiért pont olyan hangsúllyal olvasott fel részleteket a könyvemből, ahogy én is hangsúlyoztam, miközben írtam, hogy pont ott vett levegőt, ahol én is levegőt vettem gépelés közem,
  • Jónás Verának amiért eljött, amiért azokat a dalokat abban a sorrendben énekelte, amiket kértem,
  • mindazoknak, akik eljöttek, figyeltek, nevettek,
  • mindazoknak, akik könyvet vettek,
  • mindazoknak, akik dedikáltattak,
  • mindazoknak, akik el akartak jönni, de végül nem tudtak.
Remélem, nem hagytam ki senkit. 

Ami meg még van, hogy csütörtökön lett országosan elérhető a könyvem, ma szombat este van, de már tegnap este, amikor csekkoltam a bookline sikerlistáját, láttam, hogy a Túl a parán a Gyermekek és szülők kategóriában a rögtön a 9. helyre ugrott.

Mindennek pedig nem tudom, van-e bármi jelentősége bárki számára akkor, amikor holnap ilyenkor egyébként elég sokan inkább a választási eredményeken fogunk izgulni.

Ahhoz pedig, hogy azt az eredményt kapjuk, amit szeretnénk, nincs más dolgunk, mint

Tovább

2018. április 1., vasárnap

Szavazat

Ez a blog nem politikai blog. És főleg nem pártpolitikai blog.

Ez a blog egy apablog, egy szülőblog.

És bizony egy szülőnek van köze a politikához, ha másért nem, hát azért, mert törődik a gyerekeivel, fontos neki, hogy a gyerekei milyen világban élnek, milyen világban fognak élni.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről a témáról, pláne, hogy abban sem vagyok biztos, hogy mit írjak. Főleg azért, mert nem is igazán tudom, mit gondoljak, mit gondolok.

De talán mégis, mintha leginkább ez a kép mutatná be az álláspontomat.


Nem volt ez egyébként mindig így, sokáig bojkottpárti voltam, sőt, elvi szinten most is azt gondolom, hogy ez lenne az egyetlen optimális és észszerű (bizony, így kell írni) döntés.

Természetesen, ha demokratikus országban élnénk, akkor fel sem merülne bennem az otthon maradás, de mivel nem gondolom, hogy demokrácia lenne Magyarországon, ezért nem is kellene ezt az illiberális berendezkedést azzal támogatni, hogy úgy teszünk, mintha mégis demokrácia lenne.

Márpedig a szavazás és a szavazatunk azt jelentené.

Olyan ez az egész, mint úgy Capitaly-znék a fiammal, hogy a startnál való áthaladáskor ő 2000 pengőt kap, én viszont 5000-et, a telkeket jóval olcsóbban vehetem meg, mint ő, és nekem dobnom sem kellene, mert mindig oda lépnék, ahova csak akarok. Ha meg a fiam mégis megszerezne egy telket előlem, hát kérésre oda kellene adnia. Esetleg nem is kérném, csak elvenném. Mégiscsak én vagyok az apja.

A fiam ebben az esetben két dolgot tehet. Vagy elhiszi nekem, hogy ez a játék, és folytatja, és küzd, én pedig mondom is, hogy csak nyugodtan, hiszen az elvi esélye megvan arra, hogy nyerjen. De nyilván nem fog, mert majd ha a közelembe ér, akkor ő majd jól fele annyit kap a starton való áthaladáskor, én meg dupla annyit.

A másik lehetőség, hogy azt mondja, hogy de apu, hát ez nem igazságos így, én ilyen feltételekkel nem játszom veled, játssz egyedül, te, maffiózó, te oligarcha.

Mivel viszont ezt a játékot nem ketten, hanem úgy nagyjából nyolcmillióan játsszák, és mivel kedvezményeket itt-ott azért kiosztok a játékostársaimnak, meg folyamatosan elhitetem mindenkivel, hogy ez itt tényleg játék, ezért aztán biztos, hogy csomóan benne maradnak majd a játékban.

Így aztán mondhatná a fiam, hogy oké, szevasz, én inkább sakkozom, de egyedül hamar elunná.

Szóval igen, el fogok menni jövő vasárnap szavazni.

Mert mezei halandóként nincs is sok más lehetőségem arra, hogy beleszóljunk a politikába. Persze, rátehetném az életemet és a családom életét arra, hogy belépek egy pártba, hogy pártot alapítok, hogy aktivista leszek, de nekem erre nincs időm, ehhez nekem nincs kedvem, ehhez én nem értek és nincs is ehhez affinitásom.

A felsorolás elemei közötti sorrend felállítását az olvasóra bíznám, a lényeg, hogy maradnék sima választópolgár, s mint ilyen, nem csak annak az országnak a sorsával törődöm, amelyikben élek, hanem a családom sorsával is. Ezért aztán el fogok menni szavazni, és igen, azt gondolom, hogy mindenkinek így kell tennie, akár azért, mert azt gondolja, hogy a dolgok jól mennek úgy, ahogy vannak, akár azért, mert azt gondolja, hogy nem, egyáltalán nem mennek jól a dolgok.

Mert az otthon maradás csak akkor informatív, ha mindenki otthon marad. Ha csak néhányan döntenek így, akkor marad a találgatás. A találgatás meg erősen motivációvezérelt, abból pedig nem mindig sül ki jó.

Tehát még ha oly cinikus is ez a Capitaly, még ha oly cinikus is az alább betűzött - a melléknévragozás megtanulására is kiválóan alkalmas - dal, azt hiszen, tényleg nincs sok választásunk, mint ez az egy.

Azért, hogy aztán legyen, lehessen még több választásunk is (figyelem, ez többértelmű mondatrész volt), azért, hogy bebizonyítsuk magunknak, gyerekeinknek, a politikusoknak, mindenkinek, hogy nem vagyunk tehetetlenek és, hogy bebizonyítsuk azt is, hogy szolidárisak vagyunk. 


Tovább
Üzemeltető: Blogger.