2016. november 4., péntek

Életre nevelve, halálra verve

Előfordul, hogy kiabálunk a gyerekünkkel. Az is, hogy megütjük őket. Nem szabad, tudjuk, tiltja a törvény, de mégis, néha elpattan az agyunk. Olykor olyan is van, hogy annyira megverjük a gyerekünket, hogy kórházi kezelésre van szüksége. Máskor, ez szerencsére azért elég ritkán van, addig verjük a gyerekünket, hogy belehal. Ez utóbbi azért is igen ritka jelenség, mert nehezen tud ugyanannál a gyereknél megismétlődni.

Néhány nappal ezelőtt egy ceglédi kisgyerek belehalt fejsérüléseibe, de a testén több sebet is találtak.

Az internet többsége kirohant, ítélkezett, szakértői véleményt formált, népbíróságot állított fel, nyilvános kivégzést könyörgött, míg egy szűk kisebbség az elkövető édesanyában az áldozatot látva megértő és több szempontot mérlegelő álláspontra helyezkedett.

Az Apapara szerkesztősége nem fog állást foglalni, mindössze annyit szeretnénk leszögezni, hogy a ceglédi édesanya, ahogy fittanya is írja, jó eséllyel a végkimerülés határán követte el tettét. 

Mélységesen egyetértünk ezzel a gondolattal, de közben, akárhányszor és akárhogyan olvasom is a cikket, mindig ott feszít valami. Mégpedig két dolog:

  1. Halálra verni valakit egész más, minőségileg más, mint akkorát pofozni, hogy a fal adja a másikat.
  2. Nem lehetett-e a végkimerülésen túl valami más is az ügyben, mondjuk egy személyiségzavar?

És akkor itt most némiképp el is távolodnánk a ceglédi esettől, és rátérnék arra, ami az Apapara-blog egyik legfőbb üzenete.

Ez pedig a felelősségünk és kötelességünk szülőként. Apaként és anyaként egyaránt.

Ezzel kapcsolatban viszont ki kell mondani, hogy ez messze nem csak pszichológiai, hanem társadalmi kérdés is. Innen nézve pedig megkerülhetetlen tény, hogy őrült nehéz dolga van általában is a családoknak, az utóbbi időben pedig mintha az emberek még kiszolgáltatottabbak lennének, mint korábban, a rendszer egyre kiszámíthatatlanabb és tervezhetetlenebb, rengeteg a stressz és a feszültség, anyagi és érzelmi egyaránt, és ezek kezelésére, leküzdésére nem kapunk támogatást. Valódit legalábbis nem.

Senki.

Se gazdag, se szegény, se művelt, se műveletlen, se iskolázott, se iskolázatlan, se falusi, se vidéki, se fővárosi, se budai, se pesti, se telepi, se családi házi, se bárki. A hazai köz- és felsőoktatás évei során egyszerűen nem tanuljuk meg (mert nem tanítják meg) sem azt, hogy a lelki problémáinkat hogyan kezeljük, sem azt, hogy kihez, mikor és milyen segítségért fordulhatunk, sem pedig azt, hogy a beérkező segítséggel mit kezdjük, hogyan építhetjük be azt az életünkbe. Sőt. Nem tanuljuk meg azt sem,  hogy egyáltalán vannak lelki problémáink.

De vannak, akkor is, ha nem foglalkozunk velük. Ebben az esetben viszont a tudattalanunkra bízzuk a problémamegoldást, ami viszont igencsak kockázatos játék.

Amire viszont megtanít minket az iskola, az az, hogy egyedül vagyunk. Arra, hogy ha lelki gondjaink vannak, akkor azt egyedül kell megoldanunk!

Csakhogy ez komoly és hosszabb ideig fennálló problémák esetében szinte lehetetlen. Jól látszik ez a rengeteg kifáradt, elfáradt, a lelki és fizikai egészségének határán billegő emberen, akinek elég csak egy csepp ahhoz, hogy kibillenjen. Magyarország pedig élen jár öngyilkosságokban, szív-és érrendszeri megbetegedésekben és bizonyos daganatos betegségekben.

A ceglédi eset kapcsán nem szeretnék sem ítélkezni, sem pedig relativizálni. Az esetet visszafordítani nem tudjuk, mint ahogy ténylegesen felderíteni sem.

Tanulni belőle viszont talán tudunk.

Mégpedig azt, hogy a mi feladatunk szülőként az, hogy segítsük a gyerekeinket (és partnerünket, no meg persze úgy általában is a barátainkat) abban, hogy első lépésben tanuljanak meg beszélni az érzéseikről, második körben meg biztosítsuk számukra a lehetőséget, hogy akarjanak és szeressenek is ezekről beszélni. Ez utóbbihoz az kell, hogy legyen egy másik, nevezetesen a szülő, aki ezekre a dolgokra nyitott.

A praktikumok szintjén ugyanis nem vagyunk magányosak, el tudjuk mondani, hogy mi volt az óvodában, iskolában, munkahelyen, sőt, azt is elmondjuk, hogy a hülye Timi elvette a radírunkat, a szemét Zsolt könnyebben kap ötöst, az okos Linda meg sikeresebb pszichológus, mint én, de arról, hogy ez mit jelentett számunkra, az nem része a hétköznapi diskurzusnak.

Annyira nem, hogy nem is gondoljuk, hogy erről is kell, lehet beszélni, pedig szerintem másról se kéne. Mert az oké, hogy elvette a radírodat, de mi volt ebben a rossz? Miért volt ez neked nehéz? Hogyan tudnánk segíteni? Szabad egy problémát az érzések felől megközelíteni, szabad érzéseket kommunikálni és arra kíváncsinak lenni.

Ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekeink már felismerjék az érzéseiket, és tudjanak is kihez fordulni.

Szülőként azt hiszem, ez az egyik legfontosabb felelősségünk és kötelességünk.


Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. Végre valaki megírta ezt a cikket, és örülök, hogy te. Ezt pl. ilyen pontosan nem tudtam volna megfogalmazni magamnak: "a rendszer egyre kiszámíthatatlanabb és tervezhetetlenebb, rengeteg a stressz és a feszültség, anyagi és érzelmi egyaránt." Szerintem nagyon fontos látni, hogy a helyzet az országban egyre durvább (vezetünk alkoholizmusban, 4 millióan élnek nyomorban, öngyilkossági élmezőnyben vagyunk, a magyar emberek 70%-a szerint a pofon nem erőszak, hetente megöl egy nőt a férje, és vezetünk abban is, hogy mennyire zsigereljük ki a nőket otthon, és hol húzódik az üvegplafon), és a segítség szintje meg stagnál (=0).

    Aztán, még két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy én először nem borultam ki a híren annyira, mint amikor a kommenteket elolvastam a cikkek alatt. Túl sok volt nekem az október 2-ai gyűlölethullám, és most ez következett. A Feminfón, a Nem tehetsz rólán, a Gyermekmentes övezeten, a 444-en, stb. Mindenhol szinte kizárólag (100:1) durván elítélő kommentek voltak, NŐKTŐL, alapvetően feminista oldalakon. És a legmélyebb bugyrokba még nem is mentünk (gyakorikérdések, hoxa, kismamablog). Nőktől, akik maguk előtt is tagadják ezt az egészet, a saját érzéseiket (persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy ők is vágytak rá, hogy halálra verik a gyereküket). A 70+ anyósom jut eszembe erről, aki olyan elítélően beszél a depressziós kismamákról (a 31 éves nőről is), hogy a gyomrom kifordul. De neki van mentsége: 1. nem emlékszik, hogy ő milyen volt akkoriban, 2. régen nem lehetett ezt kimondani (a kommentek alapján mondjuk most se lehet), 3. az emlékezés fátyla vetül a múltjára 4. a nénik ilyenek. Én meg, ezeket az embereket hallgatva és olvasva, otthon ültem a több órája üvöltő (fogzó) 8 hónaposommal és vártam, hogy a férjem hazaérjen a munkából. Mert ő hazaér, nem úgy, mint a nő férje a sztoriban, aki éjjelente (is) dolgozott, és ő otthon volt kisgyerekkel terhesen. Meg az én gyerekem alapvetően nem táncol az idegeimen, de az egy durva nap volt. A kommentek éppen azért kavartak fel, mert nemcsak az egyszeri nyugdíjas stílusában játszottak rögtönítélő bíróságot, de még a férfi szerepével sem foglalkoztak.

    És itt jutunk el a másik dologhoz, hogy ezt egyébként ebből a cikkből is nagyon hiányolom, főleg, hogy egy GYED-ben is részt vett apáról van szó, aki még pszichológus is. Természetesen a tettes a nő, de morális felelőssége igenis van egy olyan apának, aki csak annyira jár haza, hogy megcsinálja azokat a gyerekeket. És persze a szegénység és nyomor miatt, ami beteríti őket. Így a társadalom is felelős, nagyon durván, hogy nem segítünk ezeken az embereken. Ott hagyjuk őket az út szélén. De már kezdem azt gondolni, hogy ezt csak én gondolom így az egész országban és akkor lehet, hogy nem a víz a hülye.:)

    És egy harmadik is eszembe jutott. Milyen furcsa, hogy a társadalom konzervatívabb, mint hinné az ember. Van ez a tabu a gyerekhalállal, van ez a tabu a terhesség utáni és alatti munkavállalással, stb. Aztán van a GYED extra, és van a társadalom (rögtönítélő anyukák+munkáltatók), akik meg konzervatívabbak, mint a jogalkotó és beintenek a GYED extrás munkavégzésnek. A gyerekhalál is akkora tabu, hogy még csak beszélni se lehet róla, mert ha magyarázatot keresel rá, hogy miért történt, akkor máris véded meg te is olyan vagy, mint az elkövető - legalábbis a szemükben. A legkönnyebb - mivel ezeknek a kommentelőknek is keserű az élete - elfordulni, odaköpni egyet arra a nőre és foglalkozni a saját dolgukkal. Félelmetes.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a kommentet, bókot, kritikát. Ideges lett az ország ettől a hírtől, szerintem mert mindenki a saját esendőségét is belelátta, beleláthatta. Ilyenkor pedig az emberek többsége inkább konzervatív irányba megy el, okokat keresünk, amivel helyre tudjuk tenni a világképünket. Ezek az okok visszaállítják a sztereotípiákat. Ami pedig az apa felelősségét illeti, erről szerintem bőven írok, szülői felelősségnek nevezem, és erről szól a cikk túlnyomó része.

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.