2015. május 30., szombat

Egy könyvmegjelenés margójára

Általános iskolában még nem volt walkman-em. Szóval talán az emlék is későbbről, gimi elejéről van.

Mert akkor már volt.

Akárhogy is, valamikor '94 és '97 között járhatunk, zenével vagy zene nélkül álltam a buszon, dudorásztam magamban, az ujjaimmal pedig ütögettem a ritmust a kapaszkodón, és arról fantáziáltam, hogy milyen vicces lenne, ha épp arra járna egy producer vagy egy zenész, aki leszólít, hogy menjek dobolni az együttesükbe.

Aztán pár évvel később voltam egy Afro Magic Band koncerten, amin Mbaye Ndiaye, a frontember, miután látta, ahogy az asztalon doboltam a ritmust, kihívott a színpadra. Persze nem mentem, de ő nem hagyta annyiban a dolgot, kihozta nekem a dobot.

Bár ne tette volna, gondoltam én az első pár ütés után, bár ne tettem volna, gondolta a frontember az első pár ütésem után. Mbaye persze hibátlan showman: az első bénázásaim után visszajött megmutatni, hogy mi lenne az a viszonylag egyszerű mozdulatsor, amit csinálnom kellene, de nekem valahogy mindig egészen lehetetlen módon pattant vissza a tenyerem a bőrről, hogy tompa puffanásokkal töltse be a kis pinceklub párás tereit.

Zenét azóta is hallgatok, dudorászni is szoktam, néha nem csak magamban, és a ritmust is szoktam ütögetni az ujjaimmal a kapaszkodón, sőt, a levegőben is, lábamon is, ami épp az ujjaim ügyébe akad, de producerekről és zenészekről már nem álmodom.

Aztán megint eltelt pár év, most már majdnem a jelenben járunk, elkezdtem írni egy ma már nem elérhető, elég személyesre sikerült terhesblogot, aztán meg egy olykor szakmai, máskor fiktív, megint máskor egész életrajzi, aparajzi, vagy éppen társadalomrajzi blogot, aminek a megrendelők, de a tartalomba nem beleszólók az Apapara nevet adták.

Ahogy szaporodtak a bejegyzések, arról fantáziáltam, hogy milyen vicces is lenne, ha az írásaimat egy könyvkiadó is olvasná, és azt mondaná, hogy szeretné a szövegeimet nyomtatásban látni. Aztán eszembe jutott az Afro Magic-blamám, és gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot.

Bő egy évvel ezelőtt viszont, egy napsütéses téli reggelen, ahogy villamosoztam a munkahelyemre, fülemben örjöng a zene, dobolom a ritmust a kapaszkodón, érzem, ahogy rezeg a telefonom a zsebemben.

Ezt az email-t kaptam:

"Fantáziát látnánk egy nőknek szóló, de a férfiak, az apák szempontjából megírt könyv megjelentetésében. Az Apapara blog írójaként érdekelné önt a projekt, vállalkozna a könyv megírására?"

Nem, ez a kiadó még nem az Európa Könyvkiadó volt, bennük még csak reménykedni sem mertem. Ők viszont, mint kiderült, reménykedtek bennem. Augusztus elején kértek néhány best-of bejegyzést, váltottunk néhány mondatot telefonon, de továbbra sem mertem reménykedni. Aztán, koraősszel, jött egy újabb hívás, amit így rekonstruálok:

- Dávid, ki fogjuk adni a könyvedet. - mondta a kiadó főmunkatársa higgadt lágysággal. 
- Úristen, ez komoly?! - tettem fel a kérdést higgadt lágyság helyett szinte sikítva.

Aztán szerződéskötés, rengeteg szerkesztés, írás, gondolkodás után belív, borító, szerkesztő, korrektor, grafikus, kefelevonat, marketinges, sajtómegjelenések, Facebook-kampány, fotózások, kis újság, nagy újság, kereskedelmi és köztévé, én meg csak kapkodom a fejem, mert mindeközben én az ég világon semmit sem csináltam, csak leírtam, hogy milyen nekem, hogy apa vagyok.

Tiszta Hollywood.

Most pedig, pár nap múlva megjelenik egy könyv, amiben benne van az életem, a fiam élete, a feleségem élete, és én egyáltalán nem vagyok, de nem is lehetek arra felkészülve, hogy a leírt soraim mit jelentenek a különböző életkorú, nemű, érdeklődési körű, humorú, lakóhelyű, családi helyzetű, kedvű embereknek.

Arra meg aztán pláne nem, hogy mit jelenthet a fiamnak, ha majd elolvassa. Ha egyáltalán elolvassa.

Mindenesetre:

Dream On Dream On Dream On
Dream until your dream comes true





Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.