2015. október 14., szerda

Félelem és reszketés

Eleve könnyen meghatódom szinte bármin.

Elcsuklik a hangom a fiam legtöbb meséjét olvasva (szokta is a végén kérdezni: megint meghatódtál?), rajzfilmeken remeg a szám, ellágyulok egy Szalóki Ági koncerten, éjjel pedig, amikor betakargatom a fiam, kicsit könnybe is lábad a szemem.

Amikor viszont vége lett a magyarul Alabama és Monroe, eredetileg Broken Circle Breakdown címen futó belga filmnek, ziháló zokogásban törtem ki, ami még megismétlődött az utcán is.

Nem szeretem a nagy szavakat, ritkán is használom őket, de ez a film tényleg megváltoztatta az életemet.

Előtte sem voltam nyugodt, belül kikészültem, amikor a fiam beteg volt, a két éve megnézett film óta viszont rettegek, hogy akár komolyabb baja is lehet a gyerekeimnek. Méghozzá bármikor. A félelem ott bujkál a csontjaimban.

Félek, amikor sápadt, félek, amikor köhög, félek, amikor álmosabb annál, mint amennyire szerintem lennie kellene, félek, amikor keveset eszik, félek, hogy mi lesz, ha egyszer az én gyerekeim egyikének - film gyerekszereplőjéhez hasonlóan - szintén vérezni fog az ínye fogmosás közben. Összeszorul a szívem, amikor napi sokszor szívom/fújom az orrukat, amikor inhalálok valamelyikkel, amikor tolom a ventolint az inhalátorral.

És ez még mind semmi.

Írtam ezt már sokszor, írom most is: rettenetesen szerencsések vagyunk, mert a gyerekeink  és mi is egészségesek vagyunk.

De vannak tartós beteg gyerekes ismerőseink, barátaink, akik rokonságukban ott a rák, az értelmi vagy a fizikai fogyatékosság, a valamilyen komolyabb fejlődési rendellenesség és hát sajnos ott a halál is.

Arra pedig, amikor a szülőknek meghal a gyereke, a testvérnek meghal a testvére, még csak szavunk sincs. Annyira horror, hogy ki se találtuk, hogyan nevezzük. Mintha azzal, hogy nem adunk neki nevet, az elvi esélyét is kizárnánk valaminek, ami pedig sajnos a gyakorlatban létezik.

Persze, egy szülőt, házastársat elveszíteni is borzasztó, pláne korán, de arra legalább van szó. Árva vagy özvegy lesz olyankor az ember. Ettől persze nem lesz se jobb, se könnyebb, de a gyerek elveszítése egyszerűen még szavak szintjén sincs benne a pakliban.

------ xxx ------

Az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés, nagyon fontos a sok mozgás, az egészséges táplálkozás, a sok folyadék, a pszichológiai egyensúly, a jó lakáskörülmények, ésígytovább, de egyrészt ezekre csak egy nagyon szűk réteg tud tényleg odafigyelni, másrészt mindez a legnagyobb betegségeknek szinte teljesen mindegy.

A ráknak tökmindegy, hogy gazdag vagy szegény vagy, sok barátod dolgozik-e az egészségügyben vagy kevés, és nyilván nem egészséges Pripjaty közelében élni, de csomó ráknál sosem fog kiderülni, hogy mitől alakulhatott ki a betegség, mint ahogy az is lutrinak tűnik, hogy az ember teljesen meggyógyul-e belőle, csak átmenetileg vagy egyáltalán nem.

Hogy ezzel a szorongásommal összefüggésben, vagy ettől teljesen függetlenül-e, azt nem tudom, de pár napja megvettem Tóth Krisztina Anyát megoperálták című mesekönyvét, amit - nem kevés mérlegelést és parázást követően - végül fel is olvastam a fiamnak. Lesz benne gonosz?, kérdezte a fiam, mikor megmutattam neki a könyvet. Lesz, mondtam, egy nagyon gonosz betegség. De a betegség nem gonosz, mondta. A legtöbb betegség nem, de ez igen.

A mese jól van megírva, ez nem is kérdés.

Ezért aztán egészséges családok esetében a gyerekek jó eséllyel nem fognak azon szorongani, hogy a rokonok egészségesek-e, hogy az ő anyukájukat is be kell-e permetezni, hogy az ő anyukájuknak is ki fog-e hullani a haja, a gyerekek érteni fognak egy történetet, de (szerencsére) nem úgy, ahogy mi és nem is azt, amit mi. Sokkal inkább azt fogják gondolni, hogy ez tényleg egy jó mese, másrészt az élet tényleg nem csak játék és mese, néha lehet szomorú és komoly dolgokról is olvasni nekik. Az viszont fontos, hogy a végén valamiféle feloldás, fellélegzés legyen, ezt pedig a könyv épp jókor és épp jó módon adja meg.

Erre mellesleg a gyerekeknek éppúgy szükségük van, mint a szülőknek, akik viszont garantáltan elcsukló hangon és könnyeikkel küszködve fogják olvasni a sorokat.

Olyan családoknál pedig, ahol tényleg ott a rák, ott a mese legalább olyan hibátlanul és érzékenyen segít a gyerekeknek abban, hogy megértsék a megérthetetlen, mint amennyire kiegészíti a szülők kommunikációs ügyetlenkedéseit.

Nem úgy, mint a film, ami, amikor már azt hiszed, hogy kimaxolta a szomorúságot és a nyomasztást, akkor lendít rajta még egyet.


Nem, ez még sajnos csak a kimaxolás része.

Szóval a film felnőtteknek se biztos, hogy való, és hát a könyv elolvasását sem árt kicsit fel- és levezetni, de még úgy is érdemes néhány választervezettel felkészülni az olyan váratlan helyzetekre, mint amikor a meseolvasás másnapján az egyik óvodástárs elmeséli a gyerekednek, hogy az öccse beteg, mire a te gyereked meg odasúgja a füledbe, hogy de beleköltözött a rák?


Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. egyfelől megnyugtató ez a poszt..talán mégsem totál patológiás az én hasonló rettegésem, amiről rendre elirányítom a fókuszt..hamár egy pszichológus is megél hasonlókat..másrészt..elég volt ez a pár képsor. Soha, de soha a büdös életben nem nézem meg ezt a filmet :)

    VálaszTörlés
  2. https://www.washingtonpost.com/opinions/i-have-cancer-but-i-sometimes-forget/2015/09/17/244dec30-5bca-11e5-9757-e49273f05f65_story.html ezt a cikket tudom nagyon ajánlani, egy szülő esete, sajnos csak angolul érhető el, de azt hiszem nagyon jól sikerült leirni egy ilyen állapotot.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.