2016. május 1., vasárnap

Anyák és munka, nap és ünnep

Ma van május elseje és május első vasárnapja. Ritka nap az ilyen, egybeesik az, aminek egybe kell, ami ragad, az tapad.

Gyerekkoromban a munka ünnepével nem foglalkoztunk, az anyák napja viszont mindig megható volt. Az apuval titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehetett tartani -, korán reggel lementünk a virágboltba, nővéremmel kiválasztottuk egy-egy virágot, apu fizetett, mi pedig, ügyesen-bénán a hátunk mögé rejtettük a csokrot, és úgy mentünk végig a magasföldszinti folyosón. Anyu az ajtóban várt már minket, mi pedig puszik közepette átadtuk tulipánjainkat, rózsáinkat, orgonáinkat, lisztjeinket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, azt pedig akkor még aligha értettük volna.


Aztán még átmentünk a szüleink szüleihez is, hogy megünnepeljük a nagymamák napját is, de az már sokkal inkább tűnt kötelezőnek.

Az apu nem volt sem feminista, sem különösebben emancipált, legalábbis a mai értelemben biztosan nem, viszont a szexizmus és a macsoizmus bármilyen formája is hiányzott belőle, így gyerekkorom anyák napjai - szemben a nők napjával és a gyereknappal, amiket nem ünnepeltünk - tényleg tudtak olyan napok lenni, amiknél még ma, visszatekintve sem érzem, hogy a virágboltosok ünnepe lett volna, egyszerűen megünnepeltük az anyut.

Aztán a 90-es évek elején megtudtuk, hogy van apák napja is, onnantól azt is ünnepeltük, azt hiszem, marcipánburgonyával, de mivel akkor már nagyobbak voltunk a nővéremmel és mivel ezt a közoktatás már nem támogatta olyan mértékben, mint az anyák napját, ezért ez nem is tudott annyira beleépülni éves ritmusunkba.

Most, hogy én is apa vagyok, nekem is tök fontos, mert még emlékszem, nekem milyen fontos volt, hogy reggel titokban - már amennyire ezt egy közös háztartásban titokban lehet tartani - lemenjünk a virágboltba, fiam a húgával kiválasszon egy-egy virágot, fizethessek, ők pedig, ügyesen-bénán a hátuk mögé rejtsék a csokrot, és úgy jöjjenek fel a harmadik emeletre. A feleségem pedig már az ajtóban várná őket, ők pedig puszik közepette átadnák tulipánjaikat, rózsáikat, orgonáikat, lisztjeiket, de ez utóbbi már szójáték és csak angolul működik, de majd lehet, hogy elmagyarázom nekik.

És mivel tőlem is távol áll a macsoizmus és a szexizmus minden formája, sőt, én még feminista és emancipált is vagyok, legalábbis a mai értelemben mindenképpen, ezért remélem, hogy a mi életünkben is szólhat arról az anyák napja, amiről kell neki. Az anyjukról. És ezzel remélem, a legkisebb mértékben sem erősítünk fennálló rendszert és azt is, hogy nem tolunk bele senkit sem a társadalomban elfoglalt pozíciójának megfelelő szerepébe.

Ez persze az én, származási, illetve a csinált családjaim anyák napjai. Ezekkel, mint az a fentiekből kiderült, tényleg semmi bajom. Az intézményivel viszont már bőven van.

Mert mi van egy osztályban az olyan gyerekekkel, akiknek meghalt az anyukájuk, akik elváltak, akinek rossz kapcsolata van az anyjukkal, vagy akit neadjisten abúzál az anyja? Ők is dalolnak cukin?

Dalolnak hát.

Aztán, amikor át kell adni a keserédes anyának a gondosan barkácsolt valamit, akkor a lehető leghosszabb utat kiválasztva, a leglassabban teszi meg azt a távolságot, amit a többiek rohanva küzdenek le.

Láttam ilyet, rettenetesen nyomasztó volt nézni.

Adni jó, odafigyelni a másikra jó, mindkettőt meg kell tanulni, az iskola pedig mindháromban segíthet, fontos azonban tudni az egyéni különbségekről, s ahogy az üzleti életben is angolra váltanak, ahogy akár csak egy ember is van, aki nem érti az adott ország nyelvét, úgy az iskolákban is le kell mondani az anyák napjáról, ha csak egy gyerek is van, aki azt nem tudja megünnepelni.

Az empátia ugyanis mindennél fontosabb.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.