2017. február 22., szerda

Életünk passzív szemlélői

Régen, amikor a Ludwig Múzeum még a Budai Várban volt, volt egy kiállítás, amiben mindenféle furcsa tárgyakat lehetett kipróbálni, köztük a kiváló Brain Ball fantázianevű, azóta Mind ball-nak átkeresztelt játékot is, amiben egy asztal két végén ülő két játékosnak az volt a feladata, hogy az asztal közepén, hosszában végighúzódó vájatban található fém golyót minél távolabb tartsa magától.

Mégpedig az agyhullámaival.

Szóval van egy asztal, a két végén egy-egy, az agyi elektromos kisüléseket jellé alakító sisak alatt ülő játékos, aki tompán bambul maga elé. Ha ugyanis egy kicsivel is több aktivitást mutat az agya, mint a vele szemben ülőé, akkor a labda azonnal odagurul hozzá.

Tehát az nyer, aki bambul, aki kikapcsol, aki nem csak hogy nem tesz semmit, de nem is gondol semmire. Az nyer, aki még arra sem gondol, hogy éppen nem gondol semmire.

A játékot elég sok pénzért meg lehetne rendelni külföldről (most már nem is annyira drága, mint amikor még csak kortárs művészet volt), de minek, hiszen mi ezt napi szinten űzzük.

A Brain Ball ilyeténképpen metafora a javából, az asztal két végén ülő játékosok ugyanis mintha éppen azt demostrálnák, ahogy az életben is el kell járnunk - kussoljunk, kapcsoljunk ki, bambuljunk tompán, szemléljük passzívan az életünket!

Miért? Azért, hogy jó legyen nekünk. Najó. Azért, hogy ne legyen még rosszabb, mint amilyen.

Nem szólunk a szexista orvosnak, nem szólunk, ha hetekig nem takarítják az utcán a tükörjeget, nem szólunk, ha elveszik a magánnyugdíjat, nem szólunk, ha a gyerekeinket a tudtunk nélkül vizsgálják, nem szólunk, ha hideg a leves, nem szólunk, ha tizenegy hetes az óvódai szünet nyáron, nem szólunk, mert ha szólnánk, talán még rosszabb lesz.

Tűrünk, kussolunk, igyekszünk távol tartani magunktól a labdát.

Teljesen tehetetlenek vagyunk tehát, tehetetlenségünkben pedig nevetünk a szexista orvoson, megosztjuk a vicces csúszkálásainkat és a nyugdíjas felháborodásunkat a facebookon, megnyugszunk, hogy a vizsgálat nem mutatott ki semmit, ha pedig mégis, akkor legalább kiderült, aztán pontosan tudjuk, hogy vannak hideg levesek is, ez csak keretezés kérdése, végül örülünk, hogy oktatási intézményekben dolgozunk, ahol nyáron szünet van.

A legborzasztóbb pedig az egészben, hogy a tehetetlenségünket, a passzív szemlélődésünket átadjuk a gyerekeinknek, így tehát újabb adag tehetetlen, alkalmatlan generációt nevelünk magunk után, a rendszer hálás lehet nekünk, verheti a seggét a földhöz, hogy ez sikerült.


Csakhogy közben meg elegem van. Le akarom venni az agyhullámaimat mérő sisakot, ki akarom hajítani a brain ballt a francba, és ha másnak nem, hát legalább a gyerekeimnek meg akarom mutatni, hogy lehet ezt másképp is!

Mert igenis a legtöbb dologgal kapcsolatban azért mégis csak sejtjük, hogy hogyan lenne jó, és igenis feltűnik, ha valami nem úgy történik. Ha egy óvódában csak nyújtott lábbal lehet aludni, ha kikezd velünk a pszichoterapeutánk, ha nem a sterilek közül választ spatulát a háziorvos, ha a tíz dekás szeletet is a vékonyak mellé rakja a hentes, ha cigányozik az ügyvéd, akkor szóljunk!

De míg itt habzó szájjal fröcsögök és duzzogok, addig a valóságban a fonnyadt szélű, tíz dekás szelet vékony csíkokra vágva azért tök jó a rántottába.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.