2017. október 15., vasárnap

Minőségi idő


Elképesztő mennyiségű időt töltöttem ezzel a kis infografikával, remélem, a design-on túl az is sokkol, hogy bizony az oly áhított minőségi idő tényleg kénytelen lesz a minőségre hajtani, mennyiségre ugyanis hétköznap esély sincs. Ezzel nem ásnám ám alá az összes kutatást, ami a minőségi idő fontosságát darálja, csak hát intézményesült gyereknél bizony mennyiségre kizárólag hétvégén van lehetőség.

Ami elég nagy gebasz, pláne ha nem csak elhisszük, de még komolyan is vesszük, hogy az idő nemhogy múlik, de még visszafordíthatatlan is.

Az infografika, mondom gyorsan és tényszerűen, még így is idealisztikus, már-már naiv. A legtöbb szülő, klasszikus esetben főleg apa ennél ugyanis jóval többet és tovább dolgozik, én is csak heti egy-kétszer tudok a fiamért menni, a lányomért szinte esélytelen, szóval ennyit inkább a feleségem van a gyerekekkel, a holnappal kezdődő héten szerencsére ötre már tudok csatlakozni, de a múlt hét például horror volt.

Szóval még ha van is némi rugalmasság a fenti arányokban, az legtöbbször sajnos a minőségi idő kárára és nem javára szokott történni. A fenti okokon túl mondjuk azért is, mert az intézménybe utazni is kell, iskolába néha akár fél órát-órát is. Nálunk szinte semmit, a különórák viszont már kezdenek beindulni, fiunk főzőtanfolyamra jár és bár szerencsére az iskolában, de a minőségi időnk a főzőnapon így is egy órával, szűk négyről szűk háromra zsugorodik. Ha pedig a fiunk egy barátjánál alszik, teljesen meg is szűnik.

És akkor még arról nem is volt szó, hogy még ebbe a zölddel szedett időszakba olykor még vásárolni is kell, főzni, készülődni, pakolni, telefonálni, levelezni, facebook-ozni, ami minden, csak nem minőség, legalábbis nem a gyerekeink felé. És hát egyéb rutin is jut ide bőven, vetkőzz le, moss kezet, vacsi van, gyere, hahó, kész a vacsi, gyere már légyszi, pakoljunk el, na, most játszhatunk, aztán fürdésalvás, persze, mesélek, énekelek, de aztán tényleg villanyleó, mélyálom.

De hát dehogy jön a mélyálom, egész másnak van ilyenkor ideje, nemhiába, azon melegében nem találkoztunk, a zöld részben egyéb dolgok élveznek aktualitást, villanyoltás után, sötétben viszont csak úgy folynak a sztorik az iskolából, napi izgalmakról, vágyakról és szoft bánatokról, sértettségekről, hiába mesélnék én a hamburgergyárba önszántából sétáló puha marhákról, öröktermő fákról és némán ugató, siket kutyákról, jaj, szegényke, nem is tudja, hogy nem ugat, mert nem is hallja, hogy nem ugat, teszem hozzá már én, de közben ezek a mesék csak engem érdekelnek akkor, amikor az iskolában annyi minden történik.

Illetve érdekli a fiamat is (remélem, a lányomat is), figyelne ő, meg el is aludna is, de hallgatni és beszélni nem tud egyszerre, beszélni meg - teljesen érthető ez - sokkal fontosabb.

Addigra viszont már én is fáradt vagyok, türelmetlen, rontom a minőségi időt, pedig ilyenkor lehetnének a legjobb beszélgetések, csak közben meg tényleg késő is van addigra, iskolás gyereknek meg kell a tíz óra alvás, az iskolás gyerek szülője pedig szeptember óta hisztérikussá válik este fél kilenc körülre, épp jókor jön az őszi szünet.

Közben visszatekerek a bejegyzés elejére, nézem ezt a három zöld sávocskát, és végtelenül felháborodom.

Hogy ennek tényleg így kell lennie?!
Hogy ennyi marad?!
Hogy mostantól öt és nyolc között vagyok csak szülő?!

Persze, gimi alatt ez is sok lesz belőlem, de most még ijesztően kevés ez a napi 3-4 órácska.

Szóval akkor most még egyszer.

Tényleg jól értem, hogy a mi kis társadalmunk így képzeli el a szülőséget? Értem én, hogy pszichológiailag már rég letudtuk a lényeget és azt is értem, hogy amit még a továbbiakban kell, azt így is letudhatom, de ki foglalkozik az én igényeimmel, a mi igényeinkkel? Hogy lennénk mi többet is szülők.

Minőségiek.


Bejegyzések a témában

2 megjegyzés:

  1. Szia,

    Nem akarlak elkeseríteni (lehetne ennél jobban?), de a fenti diagramm ráadásul csak az "ideális" esetet mutatja, ahol a szülő "megteheti"/"megtehetné", hogy a gyerekkel van. Viszont van egy csomó olyan foglalkozás (ápoló, mentős, rendőr, vasutas, és sorolhatnám), ahol a változó munkarend miatt, még ennyi sem mard egy iskolás gyermekre.

    De azért szüljenek a nemzet leányai, nem baj, ha érzelmileg sérült felnőtteket nevelkedik. :(

    A legrosszabb az egészben pedig mégis a tehetetlenség.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, tudom én, hogy amit felvázoltam, az szélsőségesen idealizált, viszont szerintem - és épp erről szól a poszt - nem a mennyiségi idő hiányától sérül egy gyerek, hanem attól, ha az a kevés idő sem minőségi. És bár senkit sem szeretnék hibáztatni, de szerintem hatalmas a különbség a megteheti és a megtehetné között.

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.