2018. március 24., szombat

Road Trippin'


"A valósággal az a gáz,

hogy nincsen hozzá háttérzene..

Ja, kérdés, hogy átérzed-e"


Volt már dalos bejegyzés, még réges régen, a blog hőskorában, aztán írtam a Lelki betevőre egy cikket azokról a dalokról, amikre megnyugszom, most pedig eljött az ideje egy újabb zenei posztnak. Ezúttal viszont nem apás dalokról fogok írni, hanem sokkal inkább az lesz, hogy felvillantom a saját zenei mentális térképemet.

És hát ha már mentális térkép, akkor egy kicsit muszáj erről írni. Nagyon érdekes dolog ugyanis ez, csomó mindent meg lehet tudni egy emberről, az életéről, a gondolkodásmódjáról, ha azt nézzük meg, hogy milyen térkép él a fejében arról a környékről, ahol él. Éppen ezért egy mentális térképnek nem feltétlenül van sok köze a hagyományos térképekhez, csomó vicces és komoly dolog született már ezzel kapcsolatban, megjelent már Magyarország szubjektív atlasza is, tele van a Google csomó érdekes mentális térképtalálattal, gyerekekkel pedig tök jó lerajzoltatni mondjuk a lakásuktól az iskoláig tartó útvonalat. Ki fog derülni, hogy mire figyel és mire nem, hogyan éli meg az arányokat, távolságokat, meg egyébként is, tök jó beszélgetési alap.

De a legjobb és talán legfontosabb a mentális térképekkel kapcsolatban, hogy nincs belőlük jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, fölösleges vagy hasznos, a lényeg ugyanis éppen a szubjektivitás és az, hogy fontos legyen annak, aki beszél róla.

Gyerekkorom mentális térképe Budapestről például kívülről elég egyszerűen nézhetett ki, de nekem maga volt a komplexitás. A város közepe a Körtér volt, rajta volt még az idén 30 éves Kincskereső Iskola, mint a város egyik vége, a Felszab (akkor még így hívták) pedig a másik, de ott sosem voltam, csak sejtettem, hogy onnan tovább már talán már nincs is semmi. És aztán rajta voltak még a térképemen a nagyszüleim lakásai is, de mivel oda mindig kocsival mentünk, ezért azok a helyszínek inkább elszigetelt valamik voltak, amiknek térképileg nem sok közük volt a többi, általam ismert helyhez.

Most már azért nagyjából tudom, mekkora ez a város, azt hiszem, közel 37 évesen már az összes sarkában voltam már, a mostani mentális térképeimen leginkább a jó kávézók és reggelizőhelyek vannak, illetve az, hogy melyik útvonalamon milyen zenét szeretek a leginkább hallgatni.

Ez jelentheti azt is, hogy csak zeng a fejemben a dal, de valójában nem hallgatok zenét, mondjuk robogózás közben, máskor viszont konkrét zenével készülök egy konkrét útra. Mp3 a fülemben, cd a kocsiban, spotify a telefonomon, bár talán a legjobb mégiscsak az lenne, ha jöhetnének velem az együttesek, énekesek. Persze olyan is volt már, hogy gondosan kiválasztottam a megfelelő zenéket egy hosszabb kocsiútra, de út közben kiderült, hogy egyáltalán nem is azokra a zenékre vágyom. Szóval akkor félre kellett állnom, ki kellett másolnom egy usb-stickre a megfelelőbb zenéket, hogy utána tovább tudjak vezetni. Firstwordproblem a javából.

Nade akkor nézzük csak, hogy mikor minek kell szólnia.
  • az Erzsébet hídon középtavasztól későőszig keresztülrobogózva az egyetem felé a Billy Talent Devil on my Shoulder című száma megy a fejemben - najó, nem szól, csak önkéntelenül ezt dúdolgatom, és ha hinnék az ördögben, akkor ez akár veszélyes is lehetne.
  • a Budai Tanácsadóba érve mostanában brutál hangerővel a Tom Waits featuring-elte Thelenious Monster dalnak, az  Adios Lounge-nak kell szólnia,
  • a Jánoshegyi úton felfelé biciklizve valamiért Toten Hosen lett az alap, a szoft politikai tartalmak és a közhelyekbe ültetett germánpunk valamiért erőt ad a János-hegyre menet, aztán
  • az Edvi Illés úton legurulva kötelező jelleggel a Moby 18 című dalának kell szólnia, sőt, ha lehetne, akkor receptre írnám fel mind az utcát, mind pedig a számot. Ennél jobb kombináció nem is létezhet. Az utca meredeksége és kanyarjainak íve tökéletes, a fák lombjai gyönyörűen árnyékolják az utcát, a levelek színei és a rajtuk keresztülszűrődő fények pedig minden egyes alkalommal csodálattal töltenek el. S itt legurulva az ember tényleg nem tudja eldönteni, hogy a kerekei nem a föld felett lebegnek-e. Legalább egy kicsit. 
  • Szintén Moby szól, de nem a fülhallgatón keresztül, hanem a kocsi hangszórójából, amikor a temetőbe megyek. Ez a dal az Everloving. A hangulatot mindössze az a tudat zavarja meg, hogy az egyik taxitársaság várakozózenéje is ez, de erre a temetőbe menet próbálok nem gondolni.
  • Ha bármilyen erdei úton autózunk, akkor ott az Into the Wild című film zenéjének kell mennie, Eddie Vedder egyszerűen hibátlan,
  • Amikor még biciklivel jártam a városban, akkor sokszor a Váron keresztül mentem haza, hogy ne kelljen belélegeznem az alagutat és hogy kicsit csodálhassam a kilátást, aztán a Palota úton legurulva a Dandy Warhols Sleep című száma volt a kötelező. A mély depresszív kontent valamiért nekem a teljes megnyugvást és lebegést adta, vagy hogy még ennél is patetikusabban fogalmazzak, a nyári meleg éjszakákon lesuhanva a Várból erre a dalra találtam meg a szekuláris megváltást.
Hát valahogy így.

Persze még csomó dal van, csomó útvonal, csomó hangulat, csomó csomó, de most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Annál is inkább, mert máskor nem is konkrét dalokkal készülök egy-egy útvonalra, hanem felrakok két gigányi zenét a lejátszómra és onnantól, bár shuffle-ra rakom azt a többszáz dalt, de pontosan tudom, hogy nem véletlenül azok a dalok szólalnak meg, amik.

Szóval az én valóságomban bizony van háttérzene!

Akkor viszont ez mégsem a Mivel játszol!




Hanem a Zenebuddhizmus!



Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.