2018. november 30., péntek

Példamutató magatartás

A kisoroszlánok harapdálják egymás nyakát, a kisgyerekek beöltöznek a szüleik ruháikba, mindkettő ugyanarról szól: próbálgatni, eljátszani a felnőtt életet. Mindez pedig azt jelenti, hogy a példa tehát, amit mutatunk, elég fontos. 

A probléma, hogy nem igazán fogjuk tudni, hogy pontosan mikor, mivel és hogyan nyújtottuk azt a példát a gyerekeink számára. Szeretnénk azt gondolni, hogy a strukturális, globális és a konkrét nevelésünkkel, de jó eséllyel a példamutatásaink sokkal inkább a nüanszokban rejlenek. 

Ahogy megkeverjük reggel a kakaójukat, ahogy lehajolunk hozzájuk puszit adni lefekvéskor, ahogy letöröljük a bolognait a szájuk széléről, ahogy elköszönéskor még visszafordulunk egyet integetni, ahogy megfogjuk az zsibbadásig ismert fociskártyát és ahogy negyvenedszerre is ugyanazzal a lelkesedéssel adunk gyógypuszit a Barbiebaba homlokára. 

És hát van egy elég zavarbaejtő hazai statisztika arról, hogy átlagosan mennyit vagyunk minőségileg is együtt a gyerekeinkkel. 

Hét percet. 

Ez nem sok. De egyrészt, akármilyen kevés is ez a hét perc, azért ebbe is elég sokat bele lehet szuszakolni, no meg azért érdemes lenne megpróbálni kicsit feltornászni ezt számot, másrészt viszont a szülőség nyilvánvalóan nem csak erről a hét percről szól, nem csak azzal mutatunk példát, amikor és ahogyan jelen vagyunk, hanem azzal is, ahogy nem. 

A teljes kontextus számít tehát. 

Nyilván nem pótolható a nem jelenléttel a jelenlét, de azért fontos, hogy milyenek is vagyunk a nem jelenlétünkkor. Ebben pedig benne van az, ahogy elmegyünk dolgozni és ahogy visszaérünk a munkából, ahogy a feleségünkhöz/férjünkhöz/párunkhoz fordulunk, ahogy az otthoni térben működünk, azzal, ahogy képben vagyunk, vagy nem vagyunk a gyerekeink dolgait illetően vagy csak úgy simán az otthoni dolgokkal, teendőkkel kapcsolatban. 

És hát itt azért eléggé szervesen kúszik be a házimunka gondolata, illetve az azzal kapcsolatos hozzáállásunk. Hogy akkor kinek mi a feladata. Hogy szökőévben, esetleg anyák napjakor kicsit összekapjuk magunkat, vagy a mindennapok szerves részének tekintjük-e azt, hogy megosztjuk a házimunkát. Hogy elfogadjuk-e, hogy az nem úgy van ám, hogy az apának jogai, az anyának pedig kötelezettségei vannak, hanem mindkettőnek mindkettő.

És ez a hozzáállás bizony átszáll a gyerekekre is. 

Azt látják, hogy de jó fej az apu, hogy segít, azt látják, hogy a házimunka az anyák feladata vagy, hogy a háztartás körüli teendők olyan dolgok, amiket bárki végezhet és végez is. Mindhárom stratégia elég transzparens egyébként, no nem azért, mert a szülők hangoztatni szokták, hanem azért, mert a gyerekek nem vakok.

Ki is lenne jobb példa a tökéletes példamutatásra, mint a This Is Us című sorozat (Rólunk szól) Jack-je, aki már akkor is tudta, hogy vacsora után bizony el kell pakolni és el kell mosogatni, amikor még nem is voltak gyerekei.


Éppen ezért, amikor a gyerekek felnőtt szerepeket játszanak, nagyon hasonló szerepekbe fogják magukat elképzelni, mint amiben a szüleiket látják. Így aztán már csak az a kérdés, hogy van-e lehetőségünk és kedvünk ahhoz, hogy tudatos energiát fektessünk abba, hogy a gyerekeink nemtől függetlenül megértsék, hogy nekik is éppúgy vannak jogaik, mint kötelezettségeik.


(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.