2018. november 2., péntek

Vörös Csepel

Nagyon zavar ez a mocsok. És a szag. Mintha nem is emberek lennének. Mindig az a gyanakvó fintor. A tekintetükben ott van, hogy csak a pénzem kell nekik. Pedig nekem sincs. Rosszul vagyok már akkor is, ha rájuk gondolok. Rájuk? Ezekre! Tegnap hallottam, hogy van valami helyi szerveződés, hogy elzavarjuk ezeket a tetveket a környékünkről. Úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzájuk.

Hogy most a zsidókról van-e szó vagy a hajléktalanokról, hogy 1942. van-e vagy 2018., hogy egy átlagos, az uszítás által befolyásolt nem zsidóról van-e szó, akiben azért van némi hajlam a bűnbakkeresésre és antiszemitizmusra vagy átlagos, az uszítás által befolyásolt nem hajléktalanról, akiben azért van némi hajlam a bűnbakkeresésre és a hajléktalanellenességre, azt nem tudom, de mintha ennek az eldöntése nem csak nekem okozna problémát.

Mintha a hasonlóság tényleg túl nagy lenne.


Mintha mi, magyarok, tényleg hajlamosak lennénk arról, hogy időről időre megtaláljuk minden bajunk fő forrását: a másikat. Akiknek a legfőbb tulajdonságuk, hogy nem mi magunk vagyunk. Mi ugyanis nem tehetünk semmiről.

Nyilván. Hiszen tényleg nem én tehetek arról, hogy valaki hajléktalan, én tényleg nem rúgtam ki senkit az ingatlanjából, vagy a munkahelyéről, nem okoztam kisebb náthán kívül még semmilyen betegséget sem, nem semmiztem ki senkit sem, a hajléktalanság nem az én hibám.

De attól még szolidáris lehetek. Attól még empatikus lehetek. Attól még megérthetem vagy, ha nem is értem, hát elfogadhatom, hogy az okok nem egyértelműek, a dolgok nem monokauzálisak, a kontextus tág.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam egy hírt, Josefovban, a prágai zsidónegyedben készült felvonulni a helyi náci erő, amit viszont, szintén helyi autonómok egész egyszerűen szétvertek. A szó szoros értelmében. Odamentek megverni a nácikat. A nácik hazamentek, én pedig azóta nem nagyon olvastam hírt a Josefovban randalírozó antiszemitákról.

De oké, persze, én sem mennék verekedni, de nem is dőlök be az uszításnak,

De kérdem én, miért kell egyáltalán uszítani?

Miért kell nekem szülőként újra és újra azzal szembesülnöm, hogy magyarázkodom a gyerekeimnek. Hogy miért mondom a hajléktalanoknak, miközben pénzt adok nekik, hogy vigyázzanak magukra, amikor korábban csak odaadtam a pénzt. Hogy miért kell újra és újra elmondanom, hogy most éppen miért tüntetünk. Unom ezt a reakciós üzemmódot.

De nincs választásom, amíg egy önkormányzat dönthet úgy, hogy legyártat izmos felsőtesteken feszülő egyenpólót azért, hogy vegzálja és kipicsázza a hajléktalanokat a kerületből, addig én, akármennyire is lötyög rajtam a trikó, a magam módján lázadni fogok.

(Képek forrása ez, ez és ez.)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.