>

2020. február 27., csütörtök

Újvilág szimfónia

Este van, már megvolt a meseolvasás, a gyerekek az ágyban fekszenek, csend van a szobában, csak egy halk fényű lámpa világít, hogy ne legyen teljesen sötét. A fotelban ülök, scrollozom a telefonomon, szóval igen, az is kicsit világít, közben azon gondolkodom, hogy milyen abszurd is ez az egész. Megsülünk a bolygónkon, itt az új NAT, rohad az egészségügy, rengeteg a családon belüli erőszak, gyöngyöspatai romák, börtönkörülmények és hát itt a koronavírus. Vagy nincs itt. Máshol van. Mindig minden máshol van. Itt minden mindig rendben van. Vagy nincs. Vagy nem mondják. Vagy nem nézik. Vagy rosszul nézik. Nem tudom, mit csinálnak, nem tudom, mit csináljak.

Mert közben minden megy a maga útján tovább. Még mindig a fotelben üldögélek, énekelek egy Jarvis Cocker dalt 2006-ból, hamis, ahogy mindig, aztán odaülök a fiam mellé az ágyra, kicsit simogatom a fejét, úgy énekelek egy József Attilát, aztán átmegyek a lányom ágyához, ő Radnótit kap a simogatás mellé, mindkét dal hamis, természetesen, de hát ők így ismerik ezeket a verseket, nem reklamálnak. Aztán kijövök, mert fel kell készülnöm a másnapi Egészségpszichológia előadásomra.

Minden megy a maga útján. Mintha mi sem történt volna.

Olvasom a másnapi téma elméleti háttérét, gyártom a ppt-t, illetve csak azt hiszem, hogy készülök, mert igazából közben azon gondolkodom, hogy mik is azok a tartós élelmiszerek. Azokból milyen kajákat lehet előállítani. Mármint olyanokat, amiket a gyerekeim is megesznek. A paradicsomos és a tonhalas tésztánál ki is fogyok. Aztán eszembe jut, hogy kikkel fogtam aznap kezet. Nem kéne az egész lakást átmosni fertőtlenítő krémmel?

Ha nem is változott sok, a családunkat most már nem mi magunk, hanem a kézfertőtlenítőink reprezentálják. Fiam, tolltartót, uzsit, kézfertőtlenítőt elraktad? Apuuuu, hol a kézfertőtlenítőm? Nem tudom, a sajátomat sem találom. Lányom, fogmosás, kézfertőtlenítés, ne a kezedbe köhögj!

És hát ha már ennyit beszéltem a családomról, akkor be is mutatnám magunkat, eljött ennek is az ideje, íme tehát a feleségem és a gyerekeim (remélem, látszik a gendersemleges nevelés), a nappali szőnyegén állunk.


De akkor most tényleg.

József Attila, Jarvis Cocker, Radnóti Miklós, empátia, együttműködés, szolidaritás vagy kiképzőtábor, lőtéri helyzetek, erősítés, kravmaga.

Mit tegyen a tudatos szülő? Hogyan készítsük fel a gyerekeinket arra, amiről nem tudjuk, hogy lesz-e, úgy, hogy közben azt is érezzék, hogy biztonságot tudunk nekik teremteni? És hogy ne csak megteremtsük azt a biztonságot, hanem még érezzék is, hogy biztonságban vannak?

És nem csak mi vagyunk a kérdés, hanem a közoktatás is. Tényleg azt és úgy kell még tanulni, ami az új NAT-ban van? És most nem is a szakmai ellenérvek tucatjára gondolok (mert igen, mindenféle kásleri fantázia ellenére, igenis sok kritika érte és éri a NAT-ot), hanem arra, hogy nem kéne-e inkább teljesen átalakítani az iskolákat valami olyasmivé, ahol a gyerekek megtanulnak aratni, vetni, főzni, túlélni, gazdálkodni, a megemelkedett tengerszintű vizekben úszni, víz és hús nélkül sokáig ellenni, bírni a legkülönbözőbb rovarok csípését és így tovább?

Miközben pedig ezen gondolkodom ahelyett, hogy már rég elkezdtem volna az órámra készülni, azon veszem észre magam, hogy eszembe jutnak a nap folyamán tapasztalt kétségbeesett és kevésbé kontrollált pillanataim, amikor, mint Denzel Washington tette a Philadelphiában, én is néztem, mihez nyúlnak körülöttem a Tom Hanks-ek, akik közben, ki tudja, tényleg fertőzöttek-e, meg hát nem is biztos, hogy elég csak ugyanazt megfognunk ahhoz, hogy én is beteg legyek.

Őrület.

Mindenesetre a kényszer gondolkodás és a szorongó mindennapok megérkeztek, s ha mindenki pánikol, akkor nehéz nem kapcsolódni, hiszen én mondhatom, hogy ráérek még lisztet venni, ha egyszer a nagyobb és frekventáltabb budapesti boltok már kiürültek.

Ha még eggyel hátrébb lépek, akkor ez a játékelmélettel és konfliktushelyzetek megoldásával, illetve azok modellezésével foglalkozó szociálpszichológusuk melegágya, fantasztikus lenne ezt a témát jó hamar kutatni, csodálatos visszajelzés ez az emberiség számára.

De közben nem tudok sehova sem lépni, topogok a spájzban és a konzervek előtt a boltban, hogy akkor már most szeressem-e meg a löncshúst vagy még azért ráérek vele egy kicsit.

És kicsit azt hiszem, hogy ez bizony nem valami fura és bizarr disztópia, hanem ez maga a jelen.

Ezt kell megszokni, ebben kell élni, ez van most.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.