>

2020. március 26., csütörtök

Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.
Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.


Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?
Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 
Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.