A Szőlő utca sok margója közül az egyik

Azért ilyenkor egy pofon csodákat tesz. Nem kell agyba-főbe verni egy gyereket, persze, de ilyen hisztit azért nem kellene szó nélkül hagyni. Szegény apuka – mondta a mobilstand mögötti eladó a plázában végtelen lágysággal a hangjában, és valóban, mindenféle egyértelműség ellenére még bőven él az a gondolat az emberek fejében, hogy egy-egy pofon olykor-olykor belefér a gyereknevelésbe.

Mert rendnek lennie kell, mert a szülő mégsem köteles mindent elviselni, meg mert azért a gyerekek olykor tényleg elviselhetetlenek. És a plázában az a kisfiú tényleg nagyon süvöltött.

A gyerekek bántásával és bántalmazásával kapcsolatos szakmai (pszichológiai és jogi) minimum a zéró tolerancia, kulturális, ha úgy tetszik, nemzeti minimum viszont nincs a pofon kérdésében.

És ez sajnos a Szőlő utcai eset kapcsán sincs másképp.

Mert sokan, akik még ha el is ítélik Kovács-Buna Károly erőszakosságát és felelősségét, hozzáteszik, hogy a Szőlő utca nem nevelőotthon, ott nem a családból kiemelt, ártatlan gyerekek vannak, hanem súlyos bűnözők. Őket sem lehet megverni, de azért, bugyuzgatni sem kéne őket.

Itt hozzá kell tenni, hogy ők egyébként nem bűnözők, hanem bűnelkövető gyerekek, akik maguk is sokszor áldozatok, de a rendpárti narratívában ez az attitűd legjobb esetben is csak másodlagos.

Ott sem kérdés, hogy szabad-e őket verni, mert nem, az viszont kérdés, hogy mit jelent ebben az esetben a rend és a fegyelem, és mit üzen mindez a társadalom számára.

Nagyon nehéz a bűnelkövető gyerekekre áldozatként is tekinteni, elképzelni, hogy szükséges lennie kiútnak egy büntetésvégrehajtási intézményből, hogy van utána is élet. Hogy kell lennie utána is életnek. Jobb őket távol, elzárva tartani a társadalomtól. Mert elsősorban nem gyereknek látjuk őket, hanem bűnözőknek. A bűnözőkkel szemben pedig könnyebben legitimáljuk az erőszakot is.

Valójában és mélyen viszont mindez az ismeretlentől való félelemről szól. A tudattalan és felvállalhatatlan félelemről, hogy bármelyik gyerekből lehet intézetis gyerek. Egy hiba, egy hülyeség, néhány rosszul meghozott döntés. Nincs ugyanis olyan gyerek, aki veleszületetten rossz, mint ahogy olyan sem, akiről felelősen és minden kétséget kizáróan kijelenthető: vele ez biztosan nem történhet meg. Szülőként márpedig másra sem vágyunk, mint arra, hogy pontosan tudjuk, hogy a gyerekünkkel minden rendben lesz.

Épp ezért a bűnelkövető gyerekek esetén sokkal fontosabbnak tűnik az, hogy kerüljenek falak közé, mint az, hogy utána kerülhessenek is ki onnan. Mégpedig úgy, hogy az mindenki számára jó.

Itt viszont elcsúszik a párbeszéd, mert nem az lesz a kérdés, hogy hogyan végezheti fegyelmezett empátiával és empatikus fegyelemmel egy javítóintézetben dolgozó a munkáját, hanem az, hogy ha van empátia, akkor nincs rend, ha van rend, akkor nincs empátia.

De ez a szembeállítás nemcsak nem visz sehova, de még hamis is. A rend és az empátia ugyanis nem oltják ki, sokkal inkább kölcsönösen keretezik egymást. Azaz egy ilyen intézetben éppúgy semmi értelme csak a rendet empátia nélkül képviselni, mint ahogy értelmetlen lenne úgy empatikusnak lenni a gyerekekkel, hogy közben a rend és a fegyelem megkövetelése elmarad.

A rend ennek értelmében a határok nagyon pontos kijelölése, és azok betartásának nagyon fontos eszköze. Kiszámíthatóságra, következetességre, egyenlőségre van szüksége ezeknek a gyerekeknek. És magyarázatokra, hogy a rend ne csak erőt (és ezen keresztül félelmet) demonstráljon, hanem értékrendet is. A szabályoknak egyértelműen a tanulást és az együttműködést kell szolgálniuk, nem pedig a megalázást, lealacsonyítást.

Mindez egyébként a társadalom felé is fontos üzenet, hiszen egy empátia és bizalom nélküli rendszer (legyen szó egy országról, egy munkacsoportról, egy osztályról, egy családról vagy éppen egy javítóintézetről), amiben csak rend van és amiben csak a rendet követelik meg, de azt minden létező erővel, az félelmetes és nyomasztó. Ha pedig a rend összekeveredik az erőszakkal, az végképp elhibázott működésre vall, ugyanis kizárólag félelmet fog táplálni.

Egyet azonban nem szabad elfelejteni.

Az elmúlt hetekben, hónapokban nem az derült ki, hogy az intézetis gyerekek törvénytelenségeket követtek volna el az intézet falai között. Nem ők alkalmaztak erőszakot, hanem azon szakemberek egy része, akikre rá lettek bízva.

Most mégis a gyerekeket bünteti a rendszer. Azzal, hogy kiveszi a rendszerből az empátiát, és nemcsak megtartja a rendet, hanem még rá is erősít. Mindezt pedig egyik percről a másikra, mindenféle szakmai egyeztetés, elő- és felkészülés nélkül.

Ez pedig valójában a gyenge és gyáva rendszerek sajátossága.

Erős és bátor rendszerek ismérve, hogy azokkal is jól bánik, akik rá vannak utalva, akik a segítségükre szorulnak.