2012. november 19., hétfő

Vásárolok, tehát vagyok


Az Egy fiúról című könyv, és a könyből készült azonos című film egyik főszereplője (bizonyos Hugh Grant) egy olyan férfi, aki az apja által írt és énekelt karácsonyi dal jogdíjaiból él, méghozzá nem is rosszul. Cserébe egész nap nem csinál semmit. Viszont utálja azt a napot, amikor először meghallja a dalt, mert az a karácsony rohamos tempóban való közeledését jelzi. Sajnos a könyvet ahogy elolvastam, kölcsönadtam valakinek, aki azóta sem adta vissza (ha magadra ismersz, légyszi írj), szóval abban már nem tudom, hogy volt pontosan, a filmben viszont az a nap éppen mára esik.

Idézem:

"Shit! It can't be.
November-the-sodding-19.
Six weeks before Christmas and already they were playing the bloody thing."

Magyarországon még korábban, már október végefelé elkezdődik a karácsonyi dömping, beindul az elmebaj, a gyereknevelés meg isteni biznisz, mindent, tényleg mindent el lehet adni, csak jól kell csomagolni, illetve jól ki kell használni a szülők bűntudatra való hajlamát.

Elég ajándékot vettem?
Örülni fog neki?
Nem túl kevés?
Nem kap a nővére többet?
Mi van, ha a nagyszülőktől többet/jobbat/szebbet kap?
Melyik márka a legmenőbb?

És persze:
Legyen egészséges ajándék!
Fejlessze a képességeit!
Ne maszatoljon!
Ne legyen mérgező (katt ide!)

És akkor eljön a Karácsony, de a gyereked, kb. amíg még hónapokban számolod az életkorát, addig simán csak a csomagolópapírral játszik leginkább.

Mi éppen ezért igyekszünk kemény szabályokat szabni a rokonok felé, sanyarú sorsba taszajtjuk gyermekünket és összesen egy-egy ajándékot kérünk az anyai és az apai felmenőktől. Úgysem fogja fel, úgysincs semmire se szüksége. Tavaly a nővérem háromszor is megkérdezte, hogy akkor most tényleg csak egy dolgot kérünk? De tényleg? Tényleg. Sőt, idén is.

Azért elmentünk pár hete a WAMP-ra (WAsárnapi Művészeti Piac), tegnap meg a Miniwampra, ami a függőséget már egész kis korban elindítja, mert nem elég, hogy értelmetlen játékokat és ruhákat lehet értelmetlen áron venni, de még eszeveszett gasztronómiai tortúrának (isteni kézműves fagylaltok, csodálatos csokoládék, paninik, teakülönlegességek, minden, ami nem (kenyér)lángos, házi lekvárok, chutney-k) is kiteszik a szervezők az arra járó sznobokat, yuppie-kat, hippiket és alterokat. Ja, és igazi aljasság: még ingyenes gyerekprogramokat is csinálnak.

Szóval ügyesen intézik, az ambivalencia hamar feloldódik egy bizonyos éves jövedelem felett: a gyerek rajzol, te költesz. Bennem viszont, ahogy belépek a Millenárisba, óhatatlanul megszólal a plebejus düh: eszemben sincs egy cuki, kézzel varrt babácskáért 2500 forintot, egy patchwork technikával készített hálózsákért büszke 10.000 forintocskát kifizetni.

Mást kell találnunk tehát létezésünk bizonyítására, mint a vásárlást.
Állítólag Descartes már dolgozik a projekten.

(A fotó 2006 telén, Londonban készült.)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.