2014. május 5., hétfő

St. Anger

Feltétel nélküli szeretet.

Cöcöcö.

Nyilván a tökéletes szülők minden konfliktust odaadó hidegvérrel meg tudnak oldani, de a miféle, hibázni is képes, elég rossz szülők hátán a dühtől olykor azért patakokban dől a hideg veríték, az ilyen szülő elpattan, kiabál, néha ordít is, remélhetőleg azért nem üt, mert azt tényleg nem annyira lehet, de egy-egy kiadós kiakadás ellen talán nem is kell egy, a pszichológusok által is jóváhagyott megküzdési módot kialakítani, hiszen a kiakadás maga a megküzdés.

Akadjunk hát ki bátran! De persze csak akkor, ha az tényleg indokolt és csak azért, amiért tényleg ki kell, illetve ki érdemes. A munkahelyi-, esetleg rokonidegességet például semmiképp se a gyerekünkön toljuk le. Egy kiöntött pohár víz, vagy egy kicsit hosszabbra nyújtott, kergetőzéssel megtoldott cipőkötés például valószínűleg nem éri meg. Akkor már inkább fogócskázzunk 20 másodpercet, hogy aztán nyugodtan el lehessen indulni.

A kérdés így aztán az, hogy mire, mikor, mennyire és meddig érdemes haragudni?

Nézzük őket sorban!

Mire?

A viselkedésre. Ne a gyerekre. Tehát arra, és csak arra, amit csinált, méghozzá nagyon fókuszáltan. A viszonylag egyszerűnek tűnő javaslatot, amit nagyjából minden nevelési kézikönyv elmond, három éves szülői karrierem során ha jól számoltam, éppen kétszer sikerült alkalmaznom. Megérteni a tanácsot ugyanis könnyű, beépíteni, hitelesen alkalmazni annál nehezebb. Ha a gyerekünkre haragszunk, akkor egyrészt nem adunk megoldási módot a kezébe, másrészt viszont megijed. Közben meg kire másra haragudnánk, hisz ő csinált hülyeséget! Kivéve persze azokat a nem is ritka alkalmakat, amikor a jó szülő a saját töketlenségét projektálja gyerekére. Csakhát szegényke egyikkel sem nagyon tud mit kezdeni, ezért, ha valamiért az a célunk, hogy ne csak kiörjöngjük magunkat, hanem a problémát is megoldjuk, akkor némi önvizsgálat segítségével érdemes megtalálni a probléma forrását. Ha az benned van, akkor mi sem egyszerűbb/nehezebb: nőj fel, légy nagyvonalú. Ha pedig mégis a gyerekedben, akkor mutasd meg neki, hogy mi a baj. Magyarázd el nyugodtan, öleld át a gyerekedet és mutasd meg neki, emlékeztesd, hogy mennyire jó volt akkor olvasni a könyvből, amikor még minden lapja megvolt, milyen szép volt egyben a váza és mennyivel könnyebb volt használni a telefont, amikor még nem volt berepedve a képernyője. Meg fogja érteni, te pedig azt fogod érezni, hogy meg tudsz bocsátani.

Mikor?

Azonnal. Sose később, sose másnap. Késleltetve ugyanis semmit sem ér az egész. Hiába emlékezteted őt, emlékeztesd inkább magadat arra, hogy nem ugyanúgy, nem ugyanarra és nem ugyanazért emlékeztek egy-egy dologra. Ha nem közvetlenül a sajnálatos esemény után jön a fókuszált szent düh, akkor bele se kezdj. Nyugtasson meg, hogy lesz még alkalmad haragudni.

Mennyire?

Sose nagyon. Illetve persze ez megszokás kérdése, de elvileg egy gyerek alapból a kedves embereket szereti, ezért már akkor is erős bűntudata lesz, ha csak kicsit haragszol. Az más kérdés, hogy a bűntudatát nem úgy kezeli, ahogy egy felnőtt. Lehet, hogy megsértődik, lehet, hogy bocsánatért fog esedezni és az is előfordulhat, hogy ő fog haragudni, kiabálni. Akármelyik is áll a gyerekedre, egyrészt ismerj magadra, másrészt fogadd el, hogy megértette ő az üzenetet, csak hát még gyerek.

Meddig?

Rövid ideig. A következmények és a szándékok szövevényes összefonódását igyekeznek viszonylag hamar megérteni a gyerekek, de tényleg bonyolult dologról van ám szó: az erkölcsi fejlődés összetett folyamat, amellyel az aktuális kormányon kívül bizonyos Jean Piaget, majd kicsit később Lawrence Kohlberg is foglalkozott már. Ne húzzuk el tehát haragunkat, a következmények másnapra ne nyúljanak át, a holnap ijesztő messzeségben van, betartani meg úgysem fogod tudni.

Bár a fiamon kívüli és az őt megelőző életemben elég lassan engedek fel (az elég kicsit eufemisztikus, hiszen évekre, évtizedekre visszamenőleg képes vagyok megjegyezni a sérelmeimet), az elmúlt három évben új készségeket fejlesztettem ki: meg tudok bocsátani, el és fel tudok engedni, méghozzá egész hamar, sőt, szemben a The Corrs remek dalával, még akár el is felejtem, hogy min akadtam le. Egész jó érzés.

Szóval feltétel nélküli szeretet?

Nyilván akkor is szeretem a fiamat, ha mindenféle kérésünk és magyarázatunk ellenére dobálja a könyveket és üvöltve rohan a lifthez. Persze, egy hároméves gyerek esetében nem lehet hibákról beszélni, hiszen azokat még csak most nevelem, neveljük bele, de a feleségem és a barátaim esetében is épp arról van szó, hogy nem hibáikkal együtt, hanem hibáik ellenére, hibáik mellett szeretem. És nyilván hibája válogatja, de a szeretet, de még a szerelem sem a vakságról, hanem a türelemről, az önmagunkon való felülkerekedésről, az úgynevezett elfogadásról szól.

Hát így.



Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.