2014. június 3., kedd

Menni kéne?


Budapesten lakunk, a módfelett kiterjedt szociális hálóval rendelkező gőgös és arrogáns középosztály részeként a saját tulajdonú lakásunkban. Nem keressük szét magunkat, de egyelőre közel olyan életet tudunk élni, amilyet szeretnénk. Belefér a koktélparadicsom, a bébiszitter, a külföldi út, néha egy-egy étterem, olykor új ruhák, koncertek, színház és mozi, ha pedig valamiért bajba jutunk, családi kapcsolatok révén a legjobb orvosokhoz jutunk.

De mindehhez egyre nagyobb utat kell megtennünk, ezt az életet fenntartani egyre drágább, egyre több időbe és lelki energiába telik, egyre inkább egy rezervátumban élünk, bezárkózunk a Budapest belső kerületeibe elszórt oázisainkba. A biztonságos zóna szűkül, határait egyre jobban meg kell vastagítani. Vakulunk, nehogy meghibbanjunk a szociális érzékenységünktől. Arról nem is beszélve, hogy hiába barikádozzuk el magunkat, a rendszer működésének sajnálatos, de szükséges velejárója, hogy egy idő után a mi életünkbe is beleissza magát. Nem csak azért, mert olvasunk, hallunk és látunk, hanem azért is, mert egy idő után, valamilyen formában óhatatlanul szükség lesz arra, amink van: adózott fizetés, ingóságok, ingatlan.

A három éves fiunk szeptemberben kezdi az óvodát. Ott lesz minden nap 4-ig, 5-ig. Reméljük, jó kezekben lesz, messzemenőkig bízunk a bölcsődében is, reméljük, messzemenőkig bízni fogunk az óvodában is. Megnehezíti a dolgot, hogy itt már nevelni is fognak, nem csak őrizni, terelni. A nevelést, illetve a mikéntjét törvény és naponta változó szabályok írják elő. Olyanok, amelyekkel nem mindig, de legalábbis semmiképp se ebben a formában értünk egyet.

Az elvek, a morál bekúszik a köztudatba, a közbeszédbe, leszivárog minden szintre, s ezt már közvetlenül is érinteni fog minket, főleg a fiunkat. Otthon persze helyre lehet rakni a dolgokat, el lehet mondani, hogy nem úgy van ám az, ahogy a tanítónéni mondta, sírhatsz te is, neked is szabad babákkal játszanod, senki se mondta, hogy a rózsaszín lányos szín és az sem biztos, hogy azért nem dolgozik valaki, mert nem akar. Fel tudjuk majd hívni a figyelmét a mélyebb összefüggésekre, megmagyarázhatunk mindent, csak éppen nem biztos, hogy mindent el fog nekünk mondani, hiszen miért kételkedne mindenben, amit hallott.

Persze. Vihetjük magánóvodába, kiköhöghetjük a havi 50+ ezer forintot, és majd iskolába is mehet az alapítványiba, messze mindentől és mindenkitől. Lehet tehát elefántcsonttornyokba költözni, csak hát az ellentmondana az integrációnak, amit amúgy eléggé szeretünk, de legalábbis másoktól elvárjuk, hogy szeresse. Mi persze be nem tennék egy vacak iskolába a fiunkat.

És akkor mi lenne az áhított Berlinben, Koppenhágában, Amszterdamban, esetleg Bécsben?

Olcsóbb a koktélparadicsom, sőt, 200 féle, jobbnál jobb joghurt közül válogathatnánk és a sarki közértben is hozzájuthatnánk minden olyan termékhez, ami Budapesten csak valamilyen exkluzív helyen kapható. Az iskolában már alsóban nagy hangsúlyt fektetnének azokra a dolgokra, ami ugyan Magyarországon része a rejtett tantervnek, de valójában semmi energia nincs az oktatásukra: demokratikus értékrend, környezettudatosság, vita- és köszönéskultúra, együttműködés, odafigyelés a másikra, a másik véleményének elfogadása, tolerancia, jogok és kötelezettségek a szabadsággal kapcsolatban.

Mindeközben meg búcsút kéne intenünk az igényelt és jól megszokott szociális beágyazottságunknak, a kiterjedt rokonságunknak, főleg szüleinknek, akik itthon nagyon sokat segítenek, és akik bár nagyon jól tartják magukat, egy idő után már a mi segítségünkre lesznek szorulva. A Mariahilferen nem ismernénk senkit sem és bár hamar felfedeznénk a cool kreuzbergi kávézókat, de komoly helyi barátokat aligha tudnánk találni. Arról nem is beszélve, hogy azért tényleg van annak súlya, hogy a feleségem is, én is, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért mégiscsak eltöltöttünk itthon 32-33 évet, ő egy budapesti egyetemen kezdett el dolgozni, tanítani, kicsit ismerik, én itthon lettem pszichológus, a hazai szakmai kört legalább valamennyire ismerem, ezt a nyelvet beszéljük mind a ketten a legjobban, szóval akkor most mi?


Éltem már külföldön, tudom, mit jelent gyerekként, 10-12 éves fejjel, s most, hogy felnőtt vagyok, sejtem, mit jelenthetett az a két év a szüleimnek. A dolog nem egyértelmű, sok szenvedéssel járt (ezek részben elkerülhetőek lehettek volna, részben elkerülhetetlenek voltak), azt viszont közben is tudtuk, most meg pláne tudom, hogy megérte.

A dilemma ezzel együtt létezik, s bizonyára nem is csak minket érint. Látjuk ezt a gyerekes és gyerektelen, munkás és munkanélküli, szociálisan beágyazott és nem beágyazott barátainkon. A döntés meghozatala egyáltalán nem egyszerű, még akkor sem, ha a döntésnek nem kell véglegesnek lenni. El lehet menni, vissza lehet jönni. De ha elmegyünk, mikor jövünk vissza? Ha már néhány év múlva, akkor még ugyanez lesz itt. Ha viszont több időre megyünk, akkor annál nehezebb lesz a visszaszokás. És ki mondja, hogy ugyanott, ugyanolyan jó állása lesz mindkettőnknek? És mikor hagyhatjuk itt a családunkat, mikor lesz nekik ránk szüksége?

Épp most töltöttem ki egy online hülyeséget, az jött ki, hogy Bécsben kellene élnünk.


Bejegyzések a témában

4 megjegyzés:

  1. 4 ev kul utan most keszulunk haza es elore felek a visszaszokastol... Nalunk most az osszcsaladi szempontok dontottek: az nem jarja, hogy a gyerek csak parhavonta legyen a rokonai es a nagyszulei kozeleben, hiszen ki tudja, meddig lehetunk egyutt. Azt is erzem, hogy fogunk mi meg kulfoldon elni, valoban jo nem veglegeskent szemlelni a dontesunket, hiba most nalunk HAZAmenetelrol van szo.

    VálaszTörlés
  2. 34 evesen mentem ki kulfoldre (London)... Az elso ev az ugynevezett honeymoon period volt.. tokeletesen a pszichologia tudomanyanak megfeleloen, minden szep volt minden jo volt... de jott a masodik ev, amikor ugyancsak "eleget teve" a tudomanynak jott a homesick period, ami nem kotelezoen honvagy volt, inkabb annak a tudatositasa, hogy en nem itt szocializalodtam, a legjobb (akar 20 eves) baratsagok otthon vannak...itt akiket megismerek altalaban ugyancsak feluletes baratok lesznek, hisz nekik is megvan a legjobb barati koruk... es akkor tul kellett elni a 2ik evet... most a harmadikban mar kezd meglenni az itteni barati kor.. mar olyan London, mintha Budapest egyik keruleteben lennek... tehat kezd otthonossa valni... de kozben, amikor haza-haza latogatok, elso dolog, amire gondolok, hogy milyen jo lesz a sajat agyamban aludni a sajat lakasomban (sajat agyam itt is van, sajat lakasom nincs)... es milyen jo lesz a 2 eves unokahugomat latni, meg a csaladot, baratokat... Ezek alapjan en ket esetben latom ertelmet hosszabb / akar vegleges kikoltozesnek. 1. Ha a gyerek maximum 14 eves... mert ebben az esetben igazabol kint fog szocializalodni... nyelvtanulas szempontjabol lehet, h jobb ha fiatalabb, de kesobb mar nem olyan jo.. 2. Aki kikoltozik az egyetemi koru... azaz 18-20 evesen megy ki pl egyetemre... Kesobb harmincX evesen joval nehezebb es ezt egy olyan ember irja, aki tokeletesen tarsasagi ember, altalaban a tarsasag kozeppontja... megis Londonban volt 1 szenvedessel teli evem... milyen lehet annak, aki kevesbe szocialis? Ha viszont kijon valaki visszamenni sokkal nehezebb... mi ugy szoktuk fogalmazni, hogy megrekedunk a ket orszag kozott.. sajnalnank Londont, Becset etc... de hianyzik Budapest.... jelenleg viszont a jovo szempontjabol a kulfold az optimalis megoldas (sajnos)

    VálaszTörlés
  3. egy év eltelt a bejegyzésed óta. itthon vagytok még?

    VálaszTörlés
  4. itthon, igen, még mindig erős a dilemma.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.