2016. január 31., vasárnap

A tudomány apaképe

Bő három évvel ezelőtt írtam egyet arról, hogy milyen szerepet szán a tudomány az apák számára. Akkor megtudhattuk, hogy a férfiak csupán hormonirányította robotok: ha alacsony a tesztoszteronszintünk, akkor foglalkozunk a gyerekeinkkel, bevonhatóak vagyunk, kisimulnak a ráncaink, türelmesek és szépek, bettelheimesen fogalmazva elég jó apák leszünk.


Egy január eleji indexes cikkből pedig azt is megtudhattuk, hogy ha tevékenyen vagyunk jelen, akkor gyerekeink nem csak okosabbak, de később még a karrierjükben is sikeresebbek lesznek. A rövidke cikk végén egyébként ott egy elég fontos mondat ("lényeg az, hogy egy második felnőtt is komoly szerepet játsszon a gyerek életében."), mely persze rögtön el is veszi a korábbi mondatok súlyát, ugyanis ebből sejthető, hogy nem önmagában az apai jelenlétről, hanem csomó egyéb háttérváltozótól lesznek sikeresek ezek a gyerekek, de a cikk ezekre még csak nem is utal, így aztán az üzenet számomra sokkal inkább az, hogy amibe a férfi belekezd, abban rögtön le is pipálja a nőket. Hiába maradnak nők milliói a gyerekeikkel, mert ha egyszer minőségileg is jobban odateszi magát a férfi, na, annak aztán 30 évre kimutatható pozitív hatásai lesznek. Szóval hiába adjuk oda a gyereknevelést a nőknek, hogy legalább ezzel kezdjenek valamit, legalább ebben teljesedjenek ki, ha már az élet egyéb részeire alkalmatlanok, de mi, közben a háttérből összekacsintva azért tudjuk, hogy igazából ezt is jobban csinálnánk.

Persze, lehet, hogy a.) mindez valójában csak projekció és/vagy b.) paranoid vagyok, de mindenesetre Az apával töltött idő intelligensebbé teszi a gyereket cím egyrészt erősen ok-okozati kapcsolatra utal, másrészt arra is, hogy az apák itt valamit nagyon jól és sokkal jobban, és hatékonyabban csinálnak, mint az anyák.

Ez pedig, így, önmagában bizonyára és nyilvánvalóan bullshit.

(A jegyzőkönyv kedvéért azért zárójelben megjegyzem, hogy a hazai sajtó szokatlan sorrendben reagál a külföldi eredményekre. Míg ugyanis a 2012-es hormonos blöfföt a HVG Pszichológia már azon a nyáron le is hozta, addig az apák jelenlétének fontosságát hangsúlyozó kutatásról már 2008-ban ott figyelt a Telegpraph-on egy cikk. Érdekes, hogy ezt a kutatást egyébként a prezisek Budapest Schoolja is olvasásra érdemesnek tartja hírlevelében, na majd írok is nekik jól.)

Node a Telegraph és az Index sommás zanzásításánál hálisten az eredeti, az Evolution and Human Behavior című folyóirat 29. évfolyamának 6. számában megjelent, online sajnos csak hozzáféréssel hozzáférhető Why do some dads get more involved than others? Evidence from a large British cohort című kutatás azért jóval összetettebb és tudományosabb, de azért komoly módszertani és értelmi hibákat még az én, minimális statisztikai ismereteimmel is bőven fel lehet fedezni. ("Magának lett az évfolyamon a leggyengébb a vizsgája", mondta a tanárom a statisztika II. vizsgám értékelését követően. És teljesen igaza volt.) 

Ahogy tehát a tesztoszteronos cikk, úgy alapos átolvasás után ez is elég magas labdának bizonyult.

Kezdjük az elején.

A mintába az a 17146 cuki kis brit lurkó került, akik 1958 márciusának egyik hetében láttak napvilágot, s akik legnagyobb örömükre bekerültek a brit National Child Development Study-ba. Felvették mindenféle adataikat, megmérték az IQ-jukat 11 éves korukban, majd 42 éves korukban megnézték, hogy mennyire mobilak társadalmilag (tehát azt, hogy milyen a társadalmi hierarchiában hol foglalnak helyet a szüleikhez képest), majd 46 éves korukban megnézték, hogy hány gyerekük van, a szülőkkel pedig viszonylagos rendszerességgel kérdőíveket töltöttek ki és interjúkat vettek fel. Legutóbb (emlékeztetőül: a kutatás 2008-as) 2004-2005-ben.

A fentiekből jól körvonalazódhatnak ennek a kutatásnak a hipotézisei, és hát ezek közül ki is jött, hogy

  1. minél magasabb az apa szocio-ökonómiai státusza (SES), annál fontosabb neki, hogy energiát is fektessen a gyerekébe (persze jó eséllyel a magas SES-ű férfiak magas SES-ű nőket választanak és fordítva),
  2. az apák többet foglalkoznak fiúgyermekeikkel, de a lányba és a fiúba fektetett energia megtérülésében - ez azért elég vicces - nem volt eltérés,
  3. ezeknek a gyerekeknek 11 éves korban kimutathatóan magasabb az IQ-ja,
  4. később, ezek a már felnőtt, 42 éves vizsgálati alanyok társadalmilag mobilabbak lesznek.

Azt viszont nem igazolták az adatok, hogy lenne összefüggés a gyerekkorban befektetett apai energia és 46 éves korig legyártott gyerekek száma között.

Mindez nem tűnik túl nagy truvájnak, ha valaki képzett, kiterjedt szociális hálóval rendelkezik, hozzáfér a kulturális javakhoz, fontosnak tartja az élethosszig tartó tanulást, az utazást, a tájékozottságot és mondjuk jobban keres az átlagnál (ez nagyjából a SES), az bizonyára több figyelmet is fordít a családjára még akkor is, ha egyébként sokat dolgozik. Jelen van, figyel és fontos neki a gyerekei jövője. Így aztán mindez a gyereknek is fontos lesz, de ettől még nem fogja őt jobban szétfeszíteni a tesztoszteron (csak hogy az másik kutatásra is reflektáljak)

Én persze rögtön elnézést kérek az alacsony SES-ű, de (mi az, hogy de?, és!) érzékeny apáktól, akiknek szintén fontos a gyerekeik jövője, no meg a lánygyerekektől.

És elnézést kérek a vizsgálat nevében is, ugyanis arra, hogy az apa mennyire volt jelen a gyerekek életében, tehát a vizsgálat alfájára és ómegájára az alábbi módon kérdeztek rá:

"Töltött időt az apjával a gyerek?"

Mindezt természetesen nem az apától, hanem az anyától kérdezték meg, amire a következő négy lehetőség egyikét beikszelve lehetett válaszolni: 1) nem alkalmazható (inapplicable), 2) anyára hagyja (leaves it to mother), 3) jelentős szerep, de kevesebbet, mint az anya (significant role, but less than the mother) és 4) ugyanannyit, mint az anya (equal to mother). Arra Daniel Nettle és munkatársai is rájöttek, hogy ez nem egy sima kontinuum, hiszen az első két kategória között nem feltétlenül ugyanakkora eltérés van, mint mondjuk a második kettő között, arra viszont már nem, hogy ezt talán nem ártott volna mondjuk az apáktól és esetleg a gyerekektől is megkérdezni. Arra meg szintén nem, hogy mi van azokkal az apákkal, akik valamiért többet vannak a gyerekeikkel, mint az anyák, arról nem is beszélve, hogy mi van az egyszülős családokkal, a mozaikcsaládokkal, az azonosnemű szülős családokkal, a nevelő- vagy örökbefogadó szülős családokkal és azokkal akiknek időközben megváltozott a családi berendezkedésük.

Ja, és persze az sincs kibontva, de ez már tényleg szőrszálhasogatás, hogy ennek a mennyiségi jelenlétnek mi köze van a minőségi jelenléthez. Meg hogy mondjuk mit jelentett a 1969-ben a jelenlét és mit 2008-ban, a kutatás publikálásának idején és mit 2016-ban.

Azzal szintén nem foglalkozik a kutatás, hogy pontosan mit is jelent az IQ, mire jó az és mivel mérjük. Vagy hogy mekkora a szülők IQ-ja. Az sem érdekel senkit se, hogy hol lakik a család a gyerekek születésekor és hol később, vagy hogy a gyereket, családját érte-e bármilyen fizikai vagy lelki trauma, no meg, hogy milyen iskolákba járt, ott milyen eredménnyel végzett, hogy érezte ott magát és az is irrelevánsnak tűnt, hogy a gyereknek hány barátja volt, milyen volt a közösségekben a pozíciója.

Mindez nem apróság ám, ezek mind kihathatnak ugyanis azokra a dolgokra, amikkel kapcsolatban Nettle és munkatársai következtetéseket vontak le: a társadalmi mobilitásra, a szülői ráfordítási kedvre, hajlandóságra, időre, minőségre, a gyerekek későbbi nemzési vágyára, sőt, akár az IQ-teszten elért eredményre is.

Persze értem én Nettle-éket, ott van az a hatalmas adat a National Child Development Study-ban, ki ne akarná abból kinyerni a kinyerhetőt? Apa- és szülőkutatásokra pedig szükség van, hosszmetszetire és keresztmetszetire, kvantitatívra és kvalitatívra egyaránt. Kicsit keresgéltem is, akinek ideje engedi, olvasgasson kedvére itt, itt és itt vagy bárhol, amíg pedig ezeket én is elolvasom, addig is mondja már meg nekem valaki, hogy akkor most ösztönös legyek vagy tudatos? Legyek-e jelen, vagy bízzam magam a hormonjaimra? Herém van csak vagy van agyam is?

Köszönöm!


Bejegyzések a témában

1 megjegyzés:

Üzemeltető: Blogger.