2016. január 21., csütörtök

Identitáskrízis

Van a Daniel Pennac-nak egy könyve, az a címe, hogy Testnapló, fantasztikusan érdekes, arról szól, hogy van egy férfi, aki tizenhárom éves korától a haláláig (nyolcvanvalahány évet élt) naplót vezetett a testéről. Nem az életéről. A testéről. Tehát csak akkor írt, ha valami a testével, a testében történt. Átélte majdnem az egész évszázadot, háborúzott, tanult, csajozott, családot alapított és karriert épített, néha beteg volt, rossz kedve volt, meg jó, de minderről mi nem igazán tudunk, ezekre csak következtetni lehetett abból, amit megosztott velünk a testén keresztül.

Én nem éltem még nyolcvanvalahány évet, nem is a testemről és még csak nem is naplót írok, sőt, Daniel Pennac-hoz sem hasonlítanám magam, viszont néha van olyan érzésem, hogy az olvasó érezheti azt, hogy ismer engem, hiszen ismeri a blogot. Mint ami illúzióm nekem is volt a Testnaplót olvasva, hogy hát én ezt az embert megismertem.

Pedig dehogy.

Ahogy ugyanis ő sem csak az a napló, úgy én sem csak ez a blog vagyok.

Csomó más dolog is történik velem, csak úgy döntöttem, hogy nincs mindenkinek az egész életemhez köze. Persze néha már így is azt érzem, hogy túl sokat tudtok. Pedig a szövegek tele vannak narratív lyukakkal, amik akár töredezetté is tehetnék a blogot, de mintha mégse tennék. Egyrészt mert szerintem azzal csomószor nem is foglalkozik mindenki, ha mégis, akkor viszont az olvasó önkéntelenül és tudattalan kedvének, hangulatának megfelelően kitölti vagy lemond róla: ezek nélkül a lyukak nélkül teszi teljessé a történetet, az életemet. Ami pedig pont ezekkel a lyukakkal lenne teljes, hiszen ezekben a lyukakban van a minden más.

És hát ez azért ad némi identitászavart.

De nem csak a lyukak, hanem az is, hogy ez az egész, ami történik, amiről ez a blog szól, nem egy akkora cucc ám.

Anyák ezrei írnak blogot, anyák milliói maradnak otthon a gyerekükkel, itt mindössze annyi történik, hogy én férfi vagyok. S ha egy férfi egy hagyományosan és sztereotipikusan női terepen van jelen, akkor ott azonnal robbant, azonnal izgalmas lesz. (Remek példa erre az index.hu által is lehozott kutatás, ami nyilvánvaló hülyeség, de erről majd a következő bejegyzésben.)

A differentia specificám tehát, hogy egyszerre írok és vagyok férfi, apa és pszichológus. Ilyenből valóban kevesebb van, de nem találtam fel semmit, nem dolgoztam ki a tápláló fényevés technikáját. Még csak nem is kutatom az apaságot, szülőséget, egyszerűen csak csinálom. Szóval mindössze annyi történik, hogy leírom a tapasztalataimat, a napi, heti megéléseimet.


Mindez viszont kifelé valamiért nagy dolognak tűnik, és attól, hogy én erről még nyilatkozom is, az, ahelyett, hogy visszaterelné a normalitásba, csak még nagyobb kuriózummá teszi ezt a viszonylag természetes dolgot. És ha most ez a bejegyzés is csak fokozza ezt, akkor valamit tényleg nagyon elrontok.

Mert az közben senkit sem érdekel, hogy mondjuk a gyeden maradó apák feleségeinek milyen visszamenni dolgozni. Pedig ha mi különlegesek vagyunk, akkor legyenek ők is azok. Kérdezzék őket is, hogy milyen nekik egy nap a gyerekük nélkül, írjanak arról is cikket, hogy őket mi vitte erre a döntésre. Én ugyanis csak azért tehettem meg a kuriózumnak tűnő kis semmiséget, mert a feleségem ezt lehetővé tette, miszerint kölcsönösen lehetővé tettük a másiknak, hogy azt csináljon, amit csak szeretne.

A mi luxusunk, hogy ezt nem csak egymás felé tudtuk, mertük és szerettük volna megtenni, hanem, hogy ezt - bár nyilvánvalóan az akaratán kívül - a rendszer is lehetővé teszi számunkra. Így lehetséges az, hogy miközben az általunk megvalósított modell számunkra végtelenül egyszerű és természetes, addig mindez elképesztően kilóg a magyar valóság rögös tengeréből.


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.