2016. február 28., vasárnap

A béke szigete

- Puff, puff, piuff, piuff, meghaltál, lelőttelek a jézejkajdommal, dájtvédej vagyok, szénné fagyasztottalak, meghaltál! Bombaaaaa
- Édesen játszol, meg minden, de közben tudod, ugye, hogy mi nem szeretjük az agressziót, erőszakot. Tudod, csomó országban háború van, családoknak menekülniük kell, hadd ne soroljam, sokat beszéltünk már erről.
- Tudom, igen, hogy ti, felnőttek nem szeretitek, de mi igen. Mi így játszunk.


Szóval most akkor hagyjuk, hogy jajj, milyen agresszív világban élünk, meg jujj, ezek a mai mesék, bezzeg a régiek, mert ez bullshit. Négy okból is.

Egyrészt, mert ha valaki végre nekiveselkede, és jól megkutatná az emberiség történetét végigkísérő meséket és a háborúkat, agresszív viselkedést, akkor semmiféle összefüggést sem tudna kimutatni. Nem azért vagyunk ugyanis agresszívak, mert a mesék, esetleg játékok azok, hanem azért, mert mindent, amit a gyerekünk csinál, kontextusba kell helyezni. Ezért vagyunk, ebben van talán szülőként a legnagyobb feladatunk, felelősségünk. És ez nem csak az agresszióra vonatkozik, hanem az élet szinte minden területére.

Másrészt mert nem az van ám, hogy mi teljesen ártalmatlanok és szelídek vagyunk az emberiség történetének kezdete óta, s így mintegy áldozataivá váltunk ennek a rohadt, pusztulásra méltó világnak, hanem ezt a pusztulásra méltó világot - benne az agresszív mesékkel - mi hoztuk létre.

Harmadrészt jó eséllyel Európa soha nem volt olyan nyugodt és erőszakmentes, mint az elmúlt 70 évben.

Negyedrészt pedig, bár valóban a technológiának köszönhetően jóval pörgősebbek a filmek, de a mesék régen is agresszívek voltak, Grimm és a nép sem viccelte el a dolgot, Disneyről nem is beszélve.

Persze.

  1. Ha kontroll nélkül néznek a gyerekeink tévét, számítógépet, játszanak számítógépes játékokat, ha az egész nincs egy keretben, nem kérdezünk vissza, hogy mit láttak, ha nem magyarázza el nekik senki, hogy mi a különbség a valóság és a fantáziavilág között, akkor naná, hogy össze fog a kettő csúszni a fejükben, akkor nyilván azt fogják hinni, hogy a Tom farka visszanő, hogy a lövés után az emberek még vissza tudnak lőni és hogy egyáltalán, verekedni vicces és nem is fáj annyira. Nyilván, én, ha megütnének, elterülnék. Szóval bekeretezés nélkül tényleg veszélyesnek tűnik ez a világ, de hát - és nincs ebben semmi ítélkezés - éppen azok nem tudnak ma különbséget tenni realitás és valóság között, akik 1938-ban benyalták Orson Welles Világok harca című rádiójátékát.
  2. Ha a gyerekek nem nekik való mesét, filmet néznek, akkor jobb esetben csak nem fogják érteni a sztorit, rosszabb esetben viszont valami olyat raknak össze a fejükben - hiszen a megértés iránti igény már bőven ott van a gyerekekben -, amiből akár baj is lehet. Komoly félreértéseken, tévedéseken és csúsztatásokon alapuló valóságkép magjait lehet elültetni a tévé előtt ülő gyerekben.
  3. Ha a gyerekek félelmetes filmet néznek, félelmetes játékot játszanak, akkor félni fognak, és bár az is lehet, hogy nézés közben csak összerezzennek, de a film, játék végén, valamikor ki kell magukból tombolni azt a feszültséget, amit begyűjtenek. Csak hát az is fontos, hogy a kitomboló viselkedése nem biztos, hogy visszakövethető lesz, nem biztos, hogy rá fogunk jönni, hogy a gyerekünk a Darth Vader szuszogásától riad-e fel éjjel, vagy csak azért, mert már tényleg nagyon kellett pisilnie. Ezzel összefüggésben pedig
  4. Ha túl vibráló egy mese, túl sok benne a vágás, fények és hang, akkor a mesenézés közben inaktív, sőt, a szemeken kívül teljesen passzív test képtelen lesz bedolgozni a sok információt és ingert, egész egyszerűen meghibban. Ezért is lehetnek a gyerekek a nehéz mesék nézését követően ingerültek, fáradtak, nehezen kezelhetőek. 

Szóval tényleg ésszel kell bánni az agresszív dolgokkal.

Azt viszont fontos elfogadni, hogy az nem lehet reális cél, hogy ne legyen soha agresszió. A gyerekeket rengeteg frusztráció éri, rengeteg inger között élnek, a szülők is csomó feszültséget teremtenek, egy vagy több testvér jelenléte sem sétagalopp, a túlméretezett óvodai csoportok pedig végképp nem tudnak kizárólag a dudorászó hímzésről szólni. Meg egyébként is, önmaguk próbálgatása, a határok feszegetése mind-mind eredményezhet agressziót is.

Így aztán az nem lehet otthoni vagy intézményi feladat, hogy megszüntessük az agressziót, az viszont igen, hogy a gyerekek megtanulják az indulataikat kezelni, a feszültségeket a megfelelő módon kiadni - mondjuk úgy, hogy másban, magukban és a berendezésben nem tesznek kárt, és arra is érdemes hangsúlyt fektetni, hogy megtanulják, hogy van kihez fordulni, ha valami olyasmit tapasztalnak, ami nekik nem jó, amiben nem érzik magukat komfortosan.

És hát nem csak a tv-számítógép-játékkonzol-mese négyszögben érdemes észnél lenni és kontextust teremteni, hanem az offline játékok kiválasztásakor sem árt a tudatosság. Pisztoly, puska, kard, bilincs, gumibot, pajzs, lasszó, ostor, elektromos sokkoló, vállról indítható rakéta, ezek mind lehetnek egy gyerek játékai között, csak legyen mindenki számára egyértelmű, hogy ezek játékok. Nézzenek is úgy ki, mint a játékok, legyenek színesek, puhák, könnyűek, ne lehessen velük fájdalmat okozni. Az eredetit mímelő fegyverek, mondjuk egy kinézetre, súlyra, színre és tapintásra is igazinak tűnő Smith&Wesson M59 (csak most kerestem ki, közöm is sincs a fegyverekhez) éppen azért veszélyes, mert könnyen összekeverhetővé, összemoshatóvá teszik a két világot.

Szóval az agressziót megélni és kiélni fontos fejődési feladat, ne akarjuk kiirtani a gyerekekből, mert nem csak nem lehet, de nem is kell, viszont legyünk jelen. Méghozzá érdemben.


Bejegyzések a témában

1 megjegyzés:

  1. Sziasztok. Az jutott eszembe, hogy az anyukánk annyira szerette volna a bátyámat "eroszakmentességre" nevelni, hogy sohasem vett neki játékfegyvereket. Erre a tesóm Legobol épített puskát és azzal beleeresztette a tárat anyukámba. Azóta már közel negyven éves tök jó fej. Minden érdem a szüleinké.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.