2016. november 12., szombat

A bennem folyamatosan szóló Leonard Cohen

Nagyszobánkban a gyerekkoromból (előtte az apukám gyerekkorából) átmenekített bakelitlemez-játszó, mellette sorakoznak a gyerekkoromból átmenekített lemezek, esküvőnkre kapott lemezek és néhány vásárolt régi és új lemez. A jó öreg Tesla tűje már kicsit fityeg, az erősítő gombjai kijárnak, a hangfalak recsegnek, de közben nincs ennél ismerősebb, otthonosabb hang, nincs annál otthonosabb érzés, mint felrakni egy lemezt, jól feltolni (itt még nem tekerni kellett) a hangerőt és közben nézegetni a borítót, kicsit szerelembe esni azzal, aki épp énekel.

Gyerekként, 7-8 évesen ez leginkább az I'm Your Man című Leonard Cohen album volt. Fogalmam sem volt, mi az a Manhattan és mi az a Berlin, és talán még kevésbé értettem, hogy honnan jönnek ki azok a hangok ennek az embernek a torkán, de annál vagányabb dolgot el sem tudtam képzelni, mint öltönyben, rezzenéstelen arccal tartani egy banánt.

Aztán, 92-ben megvettük az első Best-of-ját, a Songs of Love and Hate-et és a kakukktojás Death of a Ladies' Man-t, de utóbbit szinte sosem hallgattuk, a középső tőlem akkor még nagyon távol állt, de a Best-of-ot rongyosra. Annyira, hogy a borító belső lapján lévő mondatot azóta is rendre idézem, miszerint "I rarely ever look this good, or bad, depending on your politics" - természetesen nem (csak) magammal kapcsolatban. De nem csak ez a meghatározó ezzel az albummal kapcsolatban, azóta is ezek a dalok a kedvenceim, ezek vannak a legmélyebben bennem, a Suzanne-re próbáltam altatni a fiamat, amikor kicsi volt, az éjjelek magányában próbáltam magam elé képzelni, hogy milyen lehetett az a folyó, ahova levitte a félőrült Zsuzsa, hogy se a teát, se a narancsot nem szeretem igazán, de a dal erejéig még az illatuk elképzelése is vonzónak tűnt, hogy mekkora ötlet, hogy a Jézus igazából tengerész volt. Aztán később megértem a Songs of Love and Hate-re is, bömböltettem otthon és a utcán a fülembe a Dress Rehearsal Rag-et és imádtam, ahogy végre beszállnak a gyerekhangok a Last Years' Man végén.

Ahogy pedig egyre idősebb lettem, úgy kezdtem beépíteni magamba a későbbi albumokat is, amikben bár egyre több lett a szintetikus és eleinte Cohentől idegennek tűnő hang, mégis elkezdtem érteni, hogy itt is vannak mélységek, nem csak az akusztikus első másfél évtizedben termelt dalokban. Természetesen a cohen-i mélységet nem értettem, nem érthettem, azt értettem csak, hogy itt valamit érteni kell.

Mire elolvastam a Kedvenc Játék és a Szépséges Lúzerek című könyveit, addigra már az összes albumát ismertem, simán megfért egymás mellett a Dear Heather és a Bird on a Wire, a Democracy és az Iodine. Most pedig persze már a véremben van a Slow és a Going Home is, a You Want it Darker-t még építem magamba.

Leonard Cohen bölcs, okos, lassú és megfontolt, iszonyú művelt, olvasott és intelligens, érzelmes és az érzéseit folyamatosan kommunikáló rabbi és próféta, akinek a szájából még a káromkodások is költészetként hatnak, akinek szóképei messziről felismerhetőek, aki éppannyira tudott vokalistái szólamai előtt menetelni, mint mögöttük, aki úgy tudott a szerelemről, a szexről és a szexualitásról, a testekről és a fájdalmakról, politikáról és vallásról énekelni, mint senki.

Zenék és zenészek jöttek, zenék és zenészek mentek, Green Day és The Offspring, EAV és Hubert von Goisern, Metallica és Guns N' Roses, Die Fantastischen Vier és Die Toten Hosen, volt itt minden, jött itt minden és ment is minden, de Leonard Cohen úgy volt része mindig is az életemnek, hogy sosem ment el.


Talán azért, mert valahogy az első pillanattól szorosan összekapcsolódott az apuval. Nem valami bonyolult összefüggésről van itt szó, egyszerűen csak azért, mert ő mutatta először a zenéjét. Azok a zenék pedig, amiket tőle kaptam, mindig meghatározóak voltak azzal együtt is, hogy azért rengeteg zenét fedeztem fel magamtól is és egyéb kapcsolataimon keresztül. De közben mégiscsak valamilyen bonyolult összefüggésről lehet szó, mert úgy, ahogy Cohen, úgy senki sem csípődött be.

De még ez a becsípődés sem lett volna ennyire erős, ha a feleségem nem rajong érte legalább annyira, mint én. Az ő gyerekkorát éppúgy végigdörmögte a hangja, mint az enyémét, mire pedig összejöttünk egymással, már az ő felnőtt életének is éppúgy része lett, mint ahogy lett az egyémé. A legtermészetesebb volt hát, amikor 2008-ban együtt hatódtuk végig Lucca főterén adott szabadtéri koncertjét.

S bár a feleségem már nem ismerhette az aput, Cohen által mégis épült közéjük egy híd, mintha Cohenen keresztül mégis ismernék egymást.

De Cohent, ha most már halott is, legalább hallgathatom, az apura viszont csak emlékezni tudok.


Bejegyzések a témában

7 megjegyzés:

  1. Köszönöm a bejegyzést. :)
    Úgy alakult az estém, hogy egyedül ülök anyósom irodájában. Már mindenki alszik. Feleségem, szakdolgozatának utolsó (?) hajrájának fáradtságától mesekönyvbe ájulva fekszik gyerekeink mellett. Ma már nem beszéljük át az elmúlt napok eseményeit. Egyedül vagyok a sötét szobában. Az elmúlt egy órában elfoglalt a jövő hét utazásainak naptárban rendezése, a tervezés. Majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Mivel nem hallgattam még végig, hát elindítottam a You want it darker-t. És miközben hallgattam, bukkantam rá a bejegyzésedre.
    Nem tudom mikor ismerkedhettem meg Cohen-nel, de inkább már évtizedben mérhetném az időt. Akkortájt sok csodálatos énekes közt Cohen hangja volt az, ami talán legmélyebben belém tudott hatolni. Azóta, kisebb-nagyobb megszakításokkal végig mellettem volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy személyesen is hallgathattam a Budapest-i koncertjén feleségemmel.
    Érdekes, a családban nálunk mennyire nem volt jelen a zene. Nincsenek előadók, számok, darabok, amiket akár apámhoz vagy anyámhoz tudnék kötni. Legalábbis nem úgy, ahogy te Cohen-t édesapádhoz. És most, hogy gyerekeim vannak, nagyon kíváncsi vagyok nekik milyen kapcsolatuk lesz, illetve milyen érzések fognak kötődni a zenéhez, az én zenémhez.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Át fog az menni a gyerekekbe, ez nem is kérdés, a fiam Leonard Kornélnak hívja Cohent, és követeli is rendszeresen, hogy hallgassuk. Így lesz ez nálatok is.

      Törlés
  2. Nekem is apámtól jött Cohen, ahogy nagyon sok más meghatározó zene is. Apámmal mégsem tudtuk megtalálni a hangot egymással az évek során. Pedig a legfontosabbat tőle kaptam, nekem a zene az élet, a szenvedély, a mentsvár, a barát.
    Cohen nagyon az, régóta. Irtó hálás vagyok neki, hogy felkészítette a világot, a rajongóit, engem a halálára. Hogy tudatta: készen áll, mindent elmondott, menni készül már. Bárcsak mindenki így mehetne el, és mindenkinek a valakije így. Így is bőgtem fél napot, amikor megtudtam a halálhírét, és azt hiszem, még sokáig nehéz lesz elhinni, hogy a világban ő már nincs többé, mint élő ember. A szívembe akkor zártam igazán, amikor élőben láttam énekelni, és lenyűgözött, hogy vénember létére micsoda vitalitás volt benne, és milyen közvetlen tudott lenni még tizenvalahányezer emberrel szemben is. Egy mellettem ülő nő minden "I'm your man" sor után bekiabálta, hogy "Yes, you are!" :) Hát igen, valahogy így éreztem vele kapcsolatban én is, nem rajongott rocksztár volt, hanem barát, szerető, egy társ az életben. Mostanáig - mi meg egyelőre élünk tovább. És én még mindig a fejemet fogva hallgatom a dalszövegeit: hogy tudott ilyet...?!
    A koncertről a Take this waltz-nál felhívtam az apámat, hogy ő is hallja a telefonban, közben pedig sírtam, és nem csak a zene miatt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És még:
      Hogy nem csinálhatnánk meg azt, hogy a (még élő) rokonainkat, szeretteinket is felvesszük "lemezre", és hallgathatjuk őket is később is bármikor, amikor már nem élők, és akkor ez -talán- enyhítene a fájdalmon úgy, ahogy enyhít(?), hogy Cohent legalább hallgathatjuk...?

      Törlés
  3. Fura dolog itthon ülni, megírni valami elég mélyet magamból, néha olyat is, amiről egyébként alig szoktam beszélni, majd kilőni a világba. De amikor ilyen elég mélyeket, elég sajátokat olvasok önmagatokból, akkor azért visszajön valami nekem is, szóval nagyon köszönöm, hogy ilyen meghatóakat írtok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogy is vannak azok a gyászfázisok...? Én az ideiek közül még senkiről sem hittem el igazán, hogy meghalt. Képek, videók, amiken nagyon is élnek, ilyenekkel gyilkolászom magam.
      Írhatnál már egy új bejegyzést! Valami vidám téma a hideg, szürke, kopár téli depresszióra?

      Törlés
    2. Na, mos azért lett egy vidámabb bejegyézs

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.