2017. augusztus 28., hétfő

Final countdown

Augusztus 28., 22.39 van. 81 óra múlva visszük először iskolába a fiam.

Megteszünk 242 gyereklépést, kezdődik az évnyitó. Bizony, iskolás lesz a fiam.

De ennél - legalábbis e poszt erejéig - sokkal fontosabb, hogy egy iskolás fiú apja leszek.

Ugyanis lesz egy iskolás fiam.

Mi?, van egy fiad? Aha. És? Mekkora? Iskolás. Ja, persze. De, tényleg. Tényleg? Aha, igen. Nemmondod! De, mondom.


Persze lehet, hogy ez csak az önmagamról felállított mítosz vagy vágy, hogy biztos nem is nézek úgy ki, mint akinek már iskolás fia van, de végül is mindegy is, hogy ki mit gondol, épp elég az, hogy én újra és újra meglepődöm azon, ahogy ízlelgetem a kérdéseimet: Suliba? Mi volt? És magyaron? Ja, ma nem volt? Tesi? Köri? Aha, semmi? Lecke? Najó, akkor legózzunk.

Szóval egy iskolás fiú apja leszek, egy iskolás fiú szülei leszünk 81 óra múlva, pedig még csak most ismerkedtünk meg. 10 éves a kapcsolatom a feleségemmel, előtte nem is tudtunk egymásról, bár, mint kiderült, bármikor és bárhol összefuthattunk volna, ismerhetném akár születése óta is, de mégis, egy teljes véletlennek köszönhető, hogy találkoztunk, most meg már van egy majdnem hét éves gyerekünk, úristen, de tényleg.

És még mindig nem tudom, melyik fiókban vannak a törülközők és melyikben az ágynemű, még mindig nehezemre esik felkelni a reggelnek értelmezett hajnalban és még .... á, nem is sorolom, mennyire nem vagyok még készen erre az egészre.

Pedig annyira emlékszem, hogy mennyire támaszok voltak a szüleim nekem, amikor elsős lettem. Hogy amikor rájuk néztem az évnyitó forgatagában, akkor meg tudtam nyugodni, biztonságot adtak és védelmet, és fogalmam sincs, hogy én ezt mind nyújtom-e a fiamnak, hogy ő is úgy néz-e rám, hogy lát-e ő is annyira felnőttnek engem, mint amennyire én láttam a szüleimet.

Persze, idővel azért rájön az ember arra, hogy nem is annyira felnőttek a szülei, mint gondolta, de azért az elég nagy baj lenne, ha a fiam már most átlátna a szitán.

Aztán persze, amikor azt mondja, hogy igen, mert az apu még sosem felejtett el semmit, vagy azt mondja a húgának, hogy biztos így van, mert az apu sosem szokott hazudni, vagy amikor rákérdez, hogy mi a bajom, hiszen, mint mondja, te nem szoktál csúnyán beszélni, akkor azért kicsit talán megnyugszom. Vagy épphogy megijedek attól, hogy ez már elég is?

De vajon az én apukám is ilyen bizonytalan volt magában? Vagy az, hogy ilyen biztos vagyok a bizonytalanságomban, az maga a magabiztosság?

Vagy hagyjam ezt az egész metázást és kapcsoljam le a villanyt, hisz már majdnem negyed tizenkettő van?

(A kép innen van, no meg a Forrest Gump-ból)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.