2017. november 21., kedd

Demokráciából jöttem, mesterségem címere

Sokféle család van, sokféle családi berendezkedés létezik, s bár bőven tűnhet úgy, mintha én el akarnám dönteni, vagy tudnám, hogy melyikben lenni a legjobb, de ez egyáltalán nem így van.

Ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit, pláne a nem tutit.

Hát egy senki.

Mindenesetre mi egy demokratikus családot működtetünk. Hogy ez vonzó-e vagy sem, annak az eldöntése már nem az én dolgom, viszont ezzel együtt és ennek ellenére mégis leírom, hogy milyen is egy ilyen családban az élet.

Hát kurva nehéz.

Mert bazmeg itt a másiknak is van véleménye, nem csak nekem, szóval nem ám az van, hogy én elmondom, osztjónapot, nem. Elmondja a másik, hogy ő meg nem úgy gondolja. Na, és akkor meg kell beszélni. Hogy akkor így legyen vagy úgy. Ahelyett, hogy ahogy rendesen, csak úgy lenne. Mármint így.

És ez nem elég, mert az sincs, hogy amikor végre vége a napnak, akkor ledőlök és kedvemre meresztem a seggem, hanem bazmeg, nem akkor van vége a napnak, amikor úgy rendesen hinném.

Hanem akkor még elpakolni a konyhában, talán összesöpörni, meg letakarítani a sok retket a konyhapultról, egy vacsi utáni morzsa, sonkák ráragasztott zsírjai, amit mi rendre leszedünk, meg a joghurtok teteje, doboza, undorodom én is, aztán berakom a mosogatógépet, ha úgy adódik a mosógépet is, esetleg felsöprök, de az már a nonpluszultra, azt a macerát, érted.


És ez még csak az este. De ott vannak a napközbenek is, amikor jusson eszembe, hogy mi van a hűtőben, a spejzban, nem fogyott-e el valamilyen kemikália, mondjuk padlóápoló, vízkőoldó, van-e olaj, kibaszott olivaolaj, meg ki tudja, mi minden, erre is gondolnom kell, meg arra is, hogy téligumi, meg tankoltam-e, biztosítások be vannak-e fizetve, el vannak-e utalva.

Ja és persze nekem is fel kell kelnem éjjel a gyerekekhez. Mert persze betömhetné a fallikus szimbólomom a hallójárataimat, hogy ne ébredjek fel egy-egy rossz álomhoz, hajnali ébredéshez, de az én szimbólumom biztosan nem ér el a fülemig.

Óhóó, no meg akkor még arra is gondolnom kell, hogy amikor majd mind otthon leszünk, ne felejtsem el én is megkérdezni a gyerekeket és a feleségemet arról, hogy mi volt velük, de ne csak úgy, hogy te figyelj, és neked ma mi volt?, hanem úgy, hogy eleve arra kérdezek, ami volt. Mert kicsit erőltetem magam, hogy emlékezzek is arra, hogy mire is kérdezhetek rá. Mondjuk úgy, hogy, na, iskolaorvos, milyen volt? És neked, Hodász? Gyúrtátok a rétest a kulturális örökség jegyében?

Aha, komoly munka ez, úgy hívják figyelem, érdeklődés, no meg hogy nagy szavakat használjak: törődés és szeretet.

Mind, mind természetesen női tulajdonságok, ezért is vagyok olyan ideges és arrogáns, hogy ezeket nekem is végeznem kell. Hogy mennyire jó pedig, ha a láthatatlan munkát és az érzelmi házimunkát nem én végzem.

Hanem, ahogy kell, a nőm. Akivel nem egymáséi vagyunk, hanem aki az enyém. Akit tulajdonlok.

Ezt tudom én. Birtokolni.

No meg a pénzt keresni. Én kérem dolgozom. Látható munkát végzek, nincs időm láthatatlan dolgokkal vesződni.

Ja, hogy a feleségem is dolgozik? Hát ez kellemetlen.

Ennél már csak az a kellemetlenebb, hogy ha nem dolgozna, a fenti dolgokat akkor is el kellene végeznem, mondjuk úgy nagyjából felesben, méghozzá akkor is káromkodás nélkül.

Nem megkérdezem, nem kivárom, hogy szóljanak, hanem magamtól.

És hogy végre adekvát legyen a káromkodás, hát ez bizony tényleg kurvanehéz.

Szóval igen, demokráciában lenni nehéz, hiszen itt bizony mindkét félnek vannak jogai, nem csak nekem, szóval hogy nem csak a másikat kell felnőttként kezelni, hanem nekünk is felnőttként kell viselkednünk.


Pedig mennyivel egyszerűbb tolni a macsó tempónak látszó infantilizmust.

(Kép forrása)


Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.