2018. április 10., kedd

Jövőbe látni vágyó szülők

Bár nem vagyunk klónok, de egy dologban azért mégis minden szülő hasonlít egymásra. Mármint tényleg minden szülő. Akárhogyan és akárhol is él, akárhogyan is néz ki, mind azt szeretné, hogy a gyereke, mire felnőtt lesz, produktív legyen a munka világában, legyen alkalmas intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normális legyen.

Hogy mindez mit jelent, hogy mindezen célok elérése érdekében a szülők mit tesznek, hogy melyik család, melyik kultúra számára mit jelent a normalitás, az már annyira egyedi, hogy még a leghasonlóbb szocio-ökonómiai mutatók mellett is komoly eltérések lehetnek.

A dolog viszont elég kellemetlen, ugyanis arról nem nagyon tudunk, hogy melyik szülői viselkedés milyen gyereki, pláne felnőttkori magatartást fog eredményezni, illetve még ha azt is reméljük, hogy hát dehogynem tudjuk, azt végképp csak blöffölni lehet, hogy melyik szülői magatartás vezet valóban ahhoz, hogy a gyerekünk felnőttkorára élvezze a munkáját, legyenek stabil kapcsolatai, és hogy úgy egyáltalán normális legyen.


Mert ez már annyi körülményen múlik, amire már rég nincs hatásunk szülőként. Óvoda, iskola, társaság, érdeklődés, lehetőségek, mikro- és makrokörnyezet, motivációk, vágyak. És így tovább. Illetve elsősorban nem is ezeken múlik, hanem a gyerekünkön.

Szóval bár olyan jó lenne, ha szülőség úgy működne, hogy bedobálunk egy gépbe egyértelmű dolgokat és ennek megfelelően utána különböző, de előre ismerhető ok-okozati összefüggéseknek köszönhetően a gép kidob egy tökéletes embert.

De hát sajnos a gép nem így működik, nincs is gép, de ha lenne is, fogalmunk sem lenne arról, hogy mit dobálunk bele, azt sem tudnánk, hogy a gépházban mi történik, azt meg aztán végképp nem, hogy a kidobott tökéletesség hogyan működik a társadalom részeként.

De nem csak gép nincs. Tökéletesség sincs. És ez azért ad némi bizonytalanságot.

De szerintem ez ennyi lehetőség mellett elég természetes.

A szülők egyébként a fenti három cél elérésén kívül elég egységes álláspontot képviselnek például az oktatás megítélésében is, derül ki az NN Biztosító által 2018 februárjában 3-14 éves gyerekek szülei  körében készített reprezentatív felmérésből.

A megkérdezett szülők túlnyomó többsége egyetért azzal, hogy az oktatási rendszer hiányosságait a tanítás után valahogyan rendbe kell tenni, például otthon is segíteni kell a gyermekeket a tanulásban, de a hogyan az itt is nagy kérdés.

Legyen-e különóra vagy ne, kell-e a gyerekkel külön tanulni vagy sem, sportoljon-e vagy sem, mikor kapjon kütyüt és ha kap kütyüt, akkor mennyit, milyet és mire használja? Úgy tűnik, a digital parenting, a digitális élettel kapcsolatos nevelés az egyik legmegosztóbb a megkérdezettek körében: e téren sokan, minden harmadik szülő, főleg az anyukák örülnének annak, ha kaphatnának valamilyen iránymutatást. Érthető. Az iskola és a lefekvés között zömmel ők vannak a gyerekekkel és maradnak így tanács nélkül. Apaként így könnyebb is megengedőnek lenni, főleg arra az időre, amikor nincsenek otthon.

És hát épp ez derült ki az NN kutatásából is: úgy tűnik, az apák hajlanak arra, hogy a digitális technológiákra pozitívan reagáljanak. Hogy ez miért lehet így, arra még majd visszatérek, annál is inkább, mert ezeknél a praktikus kérdéseknél – amikre nyilván senki sem fog tudni konkrét és egyértelmű válaszokat adni, hiszen úgyis minden a szülő-gyerek illeszkedésen és a szülői hitelességen múlik – sokkal nagyobb parának és pszichológiailag sokkal összetettebb problémának a szülői kontroll ideális mértékének eltalálása tűnik.

A kutatásból ugyanis tényleg az derül ki, hogy az összes szuperhős összes szupererejét birtokló szuperszülő mindenre szuperül oda szeretne figyelni, mindent szuperül kontroll alatt szeretne tartani és mindenről szuperül tudni szeretne. De hát túl azon, hogy nem vagyunk szuperszülők, még azt is gondolom, hogy elég borzasztó lenne, ha tényleg mindent kontroll alatt tudnánk tartani, tehát lehet, hogy ezt a vágyat és illúziót lassan el kellene kergetni, és egyszerűen csak nekiállni bízni saját magunkban.

S ha ez elkezd menni, akkor már a gyerekeinkbe vetett bizalom is ripsz-ropsz megjön, onnantól pedig már csak egy ugrás elhinni, hogy a gyerekünk el fogja érni a fő célt, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőle.

A saját módján.

Nem (feltétlenül) a miénken.



A cikket az NN Biztosító Életkapu programja támogatta

Kép forrása



Bejegyzések a témában

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.