Tanmese következik.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. És volt neki egy apukája. (Meg egy anyukája és testvére, de ők ebben a mesében nem szerepelnek.) Jól kijöttek egymással, nagyon szerették egymást. Mindenük megvolt, amit csak szerettek volna, de sosem estek túlzásba, és a kisfiúnak sem voltak kielégíthetetlen vagy fölösleges vágyai. Viszont egy olyan cipőt, amilyen Jack-nek (ez most off, de egyszer felriadtam álmomból, felültem az ágyban, tisztán és érthetően megkérdeztem, hogy de ki az a Jack?!, majd visszaaludtam), óvodai jóbarátjának is volt, olyat nagyon szeretett volna. Az apuka a legnagyobb örömmel teljesítette volna fia kérését, de sajnos (csakúgy mint én) nem tudta, ki az a Jack. A kisfiú pedig csak mondta a jellemzőit, hogy ilyen a nadrágja, meg olyan a szeme, meg amolyan a táskája, úgy tud focizni. De mivel az apuka csak nem jött rá, ezért arra kérte a kis trónörököst, hogy másnap mutassa meg az óvodában. Így is lett. S mint kiderült - most jön a lényeg és a tanmese vége -, Jack volt az egyetlen feketebőrű az óvodában.
És ennek az ellenkezője:
Az előző munkahelyemen (nevelési tanácsadó) rendszeresen jártunk óvodákba megnézni a gyerekeket. Egyszer az óvónő, jelezve, hogy mennyire multikulti kis csoportja van, odahívta az egyik kislányt, rámutatott, hogy ő például néger.
A kérdés tehát a következő: hogyan kell toleranciára nevelni? Mi a helyes út? Van egyáltalán helyes út? Mikor fontos és mikor mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, hogy állnak a szemei, kivel él együtt, igaziak-e a mellei, büdös-e, mi van rajta?
Van egy mesekönyvünk, bizonyos Kié a Márta? A történet nem túl izgalmas - a Márta egy csónak, ami, amíg két fiú fel nem újítja, nem kell senkinek, akkor viszont mindenkinek -, a rajzok kicsit felnőttesek, a rímek bosszantóak, szóval nem a világ legjobb könyv ez, pláne nem egy kisgyereknek, viszont mégis megszólít egy fontos dolgot.
Mégpedig: A két fiú, akik felújítják a ladikot, feltehetően melegek. A bugyuta, San Fransiscoban játszódó történetben viszont - ami a felszínen arról akar szólni, hogy a csónakot, bár az összes szereplő magának szeretné, az valójában mindenkié - éppen az a szép/jó, hogy a homoszexualitás semmilyen módon sincs tematizálva. Semmilyen buta sztereotípia sem kerül elő. Sőt. Nem is tudjuk, hogy a két fiú valóban az-e. (A fülszövegből csak annyi derül ki, hogy a történet valós és így a két főszereplő is, akik a csónakfestés mellett szervezetfejlesztenek.)
Cserébe az összes többi szereplő végtelenül ki van karikírozva. A sznob Zsanett a fazonra nyírt kutyájával, az összes osztrák sztereotípiát megtestesítő, Apfelstrudelt sütő Hanzi, a kopasz, peace-jel totoválásos Rivera és felesége Riveráné, aki krónikus tengeribetegsége ellenére követeli magának a csónakot, valamint ikerunokáik, Terka és Sári. Aztán ott van még Darnell, a jamaikai raszta, Yuki, a távolkeleti futó, akinek a helyben kocogás a minimum és végül Rémes Miki, akiről semmi rémes nem derül ki, csak annyi, hogy nem borotválkozik naponta, és akit a teljes társaság Márta eltűnésével gyanúsít.
Persze nem ő volt, és persze a csónak is megkerül.
A történet lényege, legalábbis nekem, hogy a homoszexualitás mindegy. Nem tartozik senkire sem. És míg a sznobság, a futás, a modorosság, az akaratosság szerzett tulajdonságok, addig a származás és a szexuális orientáció nem. És itt most nem mennék bele az etnikai identitás és etnikai személyiség közötti különségekbe és kapcsolódási pontjaiba, ami viszont fontos, hogy a könyv csak a szerzetteket cikizi. Az más kérdés, hogy az olvasó könnyen összekapcsolhatja őket néhol a származással (ld. Hanzi).
A könyv éppen abban jó, hogy nem nyúl azokhoz a tulajdonságokhoz, amikről az ember nem tehet. A többit viszont nem kíméli.
És ebben mi is ilyenek vagyunk. Merthogy fikázni jó és szerintem lehet is, de ami eleve látszik, meg amiről nem tehet, az nálunk nem téma. Látja a fiunk is, nem kell arra ráerősíteni. Persze tabusítani sem kell semmit, de azt hiszem, hogy csak akkor kell valamilyen örökölt vonást - nem, a szexuális orientáció, vagy a tulajdonhoz fűződő viszony nem azok - kiemelni, ha annak valamiért van jelentősége, mondjuk azért, mert az illető számára fontos. Ha nincs és nem, akkor mindegy.
Politikailag korrektnek lenni, ennek megfelelően beszélni és úgy is tenni tehát jó dolog, azt meg egyébként sem árt megtanulni, hogy nichtvordemkind, mert mindent ért, mindenre figyel és főleg ott is lát összefüggéseket, ahol nincsenek is.
Mindezzel együtt és ettől függetlenül, ha San Fransiscoba mész, tegyél virágot a hajadba!
És ennek az ellenkezője:
Az előző munkahelyemen (nevelési tanácsadó) rendszeresen jártunk óvodákba megnézni a gyerekeket. Egyszer az óvónő, jelezve, hogy mennyire multikulti kis csoportja van, odahívta az egyik kislányt, rámutatott, hogy ő például néger.
A kérdés tehát a következő: hogyan kell toleranciára nevelni? Mi a helyes út? Van egyáltalán helyes út? Mikor fontos és mikor mindegy, hogy ki honnan jött, milyen a bőrszíne, hogy állnak a szemei, kivel él együtt, igaziak-e a mellei, büdös-e, mi van rajta?
Van egy mesekönyvünk, bizonyos Kié a Márta? A történet nem túl izgalmas - a Márta egy csónak, ami, amíg két fiú fel nem újítja, nem kell senkinek, akkor viszont mindenkinek -, a rajzok kicsit felnőttesek, a rímek bosszantóak, szóval nem a világ legjobb könyv ez, pláne nem egy kisgyereknek, viszont mégis megszólít egy fontos dolgot.
Mégpedig: A két fiú, akik felújítják a ladikot, feltehetően melegek. A bugyuta, San Fransiscoban játszódó történetben viszont - ami a felszínen arról akar szólni, hogy a csónakot, bár az összes szereplő magának szeretné, az valójában mindenkié - éppen az a szép/jó, hogy a homoszexualitás semmilyen módon sincs tematizálva. Semmilyen buta sztereotípia sem kerül elő. Sőt. Nem is tudjuk, hogy a két fiú valóban az-e. (A fülszövegből csak annyi derül ki, hogy a történet valós és így a két főszereplő is, akik a csónakfestés mellett szervezetfejlesztenek.)
Cserébe az összes többi szereplő végtelenül ki van karikírozva. A sznob Zsanett a fazonra nyírt kutyájával, az összes osztrák sztereotípiát megtestesítő, Apfelstrudelt sütő Hanzi, a kopasz, peace-jel totoválásos Rivera és felesége Riveráné, aki krónikus tengeribetegsége ellenére követeli magának a csónakot, valamint ikerunokáik, Terka és Sári. Aztán ott van még Darnell, a jamaikai raszta, Yuki, a távolkeleti futó, akinek a helyben kocogás a minimum és végül Rémes Miki, akiről semmi rémes nem derül ki, csak annyi, hogy nem borotválkozik naponta, és akit a teljes társaság Márta eltűnésével gyanúsít.
Persze nem ő volt, és persze a csónak is megkerül.
A történet lényege, legalábbis nekem, hogy a homoszexualitás mindegy. Nem tartozik senkire sem. És míg a sznobság, a futás, a modorosság, az akaratosság szerzett tulajdonságok, addig a származás és a szexuális orientáció nem. És itt most nem mennék bele az etnikai identitás és etnikai személyiség közötti különségekbe és kapcsolódási pontjaiba, ami viszont fontos, hogy a könyv csak a szerzetteket cikizi. Az más kérdés, hogy az olvasó könnyen összekapcsolhatja őket néhol a származással (ld. Hanzi).
A könyv éppen abban jó, hogy nem nyúl azokhoz a tulajdonságokhoz, amikről az ember nem tehet. A többit viszont nem kíméli.
És ebben mi is ilyenek vagyunk. Merthogy fikázni jó és szerintem lehet is, de ami eleve látszik, meg amiről nem tehet, az nálunk nem téma. Látja a fiunk is, nem kell arra ráerősíteni. Persze tabusítani sem kell semmit, de azt hiszem, hogy csak akkor kell valamilyen örökölt vonást - nem, a szexuális orientáció, vagy a tulajdonhoz fűződő viszony nem azok - kiemelni, ha annak valamiért van jelentősége, mondjuk azért, mert az illető számára fontos. Ha nincs és nem, akkor mindegy.
Politikailag korrektnek lenni, ennek megfelelően beszélni és úgy is tenni tehát jó dolog, azt meg egyébként sem árt megtanulni, hogy nichtvordemkind, mert mindent ért, mindenre figyel és főleg ott is lát összefüggéseket, ahol nincsenek is.
Mindezzel együtt és ettől függetlenül, ha San Fransiscoba mész, tegyél virágot a hajadba!
