2018. június 28., csütörtök

Állj!

Bevásárolok, ott lóg a csomó kaja a robogóm akasztókáján, tök gusztan figyel a vászontáskából az újhagyma zöldje, lefotózom, instára vele. Eltévedek kocsival, annyira, hogy úszva kell átkelnem egy megáradt patakon, kiposztolom face-re. Inget vasalok, bejegyzést írok róla, szomorú vagyok, hogy a waze már nem jútíszíéjt mond utca helyett, hanem jutkát, megosztom egy vicces gif kíséretében, és így tovább. 

De ez még semmi, percenként, hahh, másodpercenként néznem kell, hogy gyűlnek-e a like-ok, van-e megosztás, arra érkezik-e komment, gyártom a heurisztikákat, hogy mi a jó időpont arra, hogy megosszak valami közhelyet, értelmetlent, életeseményt, hírt, fontosat és indifferenset, bármit, miközben meg azon gondolkodom, hogy viccesen osszam-e meg, szerénykedve, pironkodva vagy egyáltalán ne.

És hát most arra jutottam, hogy utóbbi.

Így aztán egy végiggondolt pillanatomban töröltem magam az instagramról, aminek köszönhetően - én is meglepődtem - rettenetesen felszabadultam. Persze, még élt bennem a reflex, hogy kiveszem a zsememből a telefont, keresem a notificationt, de pár nap szárazmegvonás után simán nem gondolok rá egyfolytában, még ugyan emlékszem, hogy a telefonom képernyőjén hol volt az ikonja, de már nem hiányzik. Ez pedig azzal is járt, hogy elkezdtem jóval kevesebbet posztolni a Facebook-ra is.

Szóval elegem lett a függésből, illetve nagyon elfáradtam.
Függeni ugyanis fárasztó dolog.

Illetve nem csak függeni, de ezt az egész szelfmenedzsment dolgot tolni nagyon fárasztó dolog. Pláne úgy, hogy van ám nekem munkám is, ez csak hobbi. One man band ez, és hát nem tudom, hogy Tom Waits az Ice Cream Man során gondolt-e arra, hogy a megénekelt fagyis, az nem csak fagyit árul ám, az csak a nettó, a bruttóban ott a beszerzés, könyvelés, takarítás, reklám, ésatöbbi, és hát azt vettem észre, hogy annak, amit csinálok, annak néha túl pici a nettó része ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell még mellette csinálni ahhoz, hogy a nettó izgalmasnak tűnjön vagy hogy egyáltalán működjön. Közben meg a franc tudja, hogy minderre tényleg szükség van-e.


Persze lehet azon gondolkodni, hogy ez akkor most panaszkodás vagy felvágás, de én egyiknek sem szánom (najó, egy kicsit mindkettőnek), leginkább csak annyi történt, hogy vissza akarok magamhoz lassulni.

Szóval az Apapara közel hat éves története bizonyos szempontból ezzel a poszttal véget ér. Najó. Ez így talán túl drasztikus, de valami mostantól nagyon más lesz.

Mert úgy döntöttem, hogy a kevesebb is elég lesz. Nekem mindenképp, remélem, nektek is.

Szóval visszafordulok, mert visszafordulnék, szívesen.




Bejegyzések a témában

1 megjegyzés:

Üzemeltető: Blogger.