A bevonás szabályai

Megkérdezzem a véleményét? 

Beavassam a döntéshozatali folyamatba? 

Mikor szóljak egy változásról? Amikor már tudom, vagy csak akkor, amikor aktuális lesz? 

És mi van, ha nem tetszik neki a döntésünk? 

A kérdések teljesen jogosak, válasz meg nyilván nincs. 

Már csak azért sem, mert leginkább életkor, téma és szülő-gyerek illeszkedés kérdése az egész. De mégis, mintha csomó döntési helyzetből kihagynánk a gyerekeinket, amibe pedig simán be lehetett volna vonni őket, ami pedig nem tartozik rájuk, ott meg kikérjük a véleményüket. 

De hát csomó egyéb helyzetben sem tudjuk belőni a gyerekeink életkorát, miért éppen ebben találnánk el? 

Jótanácsként éppen ezért leginkább azt mondanánk, hogy a gyerekekkel érdemes beszélgetni, érdemes tőlük megtudni a véleményüket. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen köztünk kapcsolat, hogy beszélgessünk egymással, hogy megismerjük őket és ők is megismerjenek minket. 

De fontos tudni, hogy a túl komoly döntésekbe való bevonás akár meg is ijesztheti a gyerekeinket, elbizonytalaníthatja őket, megkérdőjelezheti bennük a szülői kompetenciánkat, még akkor is, ha számukra ezek a szavak ismeretlenek. 

Éppen ezért ésszel kell bánni azzal, hogy mennyi mindent adunk ki magukból. Mondom ezt azért is, sőt, főleg azért mondom, mert a korábban már hivatkozott, reprezentatív NN Biztosító kutatásából az derült ki, hogy a szülők 78%-a „fontosnak tartja, hogy gyerekükkel teljesen őszinték és nyíltak legyenek, még akkor is, ha kisebb korban még nehezebb neki megmagyaráznunk bizonyos dolgokat". 

Persze, fontosnak tartom, hogy csomó szempontból partnereink is legyenek a gyerekeink, fontos, hogy bevonjuk őket a család életébe, de hát közben meg azért mégiscsak volna köztünk valamiféle hierarchia. Egy-egy beszélgetés előtt éppen ezért azt lenne leginkább fontos magunkban tisztázni, hogy valójában mit is akarunk a gyerekeinkkel megbeszélni és azt is, hogy pontosan miért akarjuk velük azt megbeszélni. Ha pedig mindezekre megvannak a válaszaink, akkor még azon is elgondolkodnunk, hogy milyen mélységben érdemes a gyerekeket bevonni, mennyire kell a részleteket tudniuk.

via GIPHY
Mondjuk, azért semmiképp se osszunk meg valamit a gyerekeinkkel, hogy ők döntsenek valamilyen felnőtt ügyben. Hogy levegyék rólunk a terhet. Hogy összebékítsék a szülők közötti ellentéteket. Idén akarsz iskolába menni vagy maradnál még egy évet oviban? Most szeretnél kistesót vagy inkább csak jövőre? Anyád szerint most már lassan azért próbálkozhatnánk, de én meg még csak most szoktam meg, hogy te vagy. 

Persze, ezek szélsőséges, és talán nem is létező példák, de arra azért jól rávilágítanak, hogy mindent azért tényleg nem érdemes a gyerekekkel megbeszélni. Még ezeknél kevésbé abszurd példákkal is bőven túl lehet lőni a célon, érdemes tehát komoly önvizsgálatot tartani mielőtt kikérjük a véleményüket. 

De a fenti, kitalált mondatokat azért át lehet alakítani valami hihetőbbe, valami olyanba, ami megfelel a jelenben elképzelt gyerekképnek, ami beleillik a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, amelyikben azt hisszük, hogy mindkét fél kompetens. 

Ezek a mondatok valahogy így hangoznak: 

Hogy érzed magad az óvodában? Megy már valaki iskolába? Mit gondolsz? Nekik milyen lesz ott? Aha, hogy szerinted hiányozni fog nekik a sok játék.
Biztos észrevetted már, hogy a Mama mostanában érzékenyebb, talán azt is, hogy kicsit gömbölyödik. Tudod, ez azért van, mert kistestvéred lesz. Akarod megsimogatni a Mama hasát? Képeld, az is lehet, hogy kicsit érezni fogod a lábát vagy a kezét.

Szóval egyrészt fel kell készülni, mielőtt megszólalunk, másrészt pedig olyan csomagba kell pakolni a mondatainkat, amikkel legalábbis nem ártunk. Aztán persze úgyis ki fogja bontani a gyerekünk a csomagot, efelől semmi kétség ne legyen, de semmi akadálya annak, hogy újra és újra becsomagoljuk a mondatainkat. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Fekete lyuk

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek, lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszönök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni. Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza. Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek. Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

És akkor.

Most nézzük, ez a remek, szép és talán sok esetben ismerősnek tűnő, talán kicsit sarkos, de azért mégis átlagos történet - fekete lyukként - mi mindent nyel el.

Jöjjön tehát még egyszer ugyanez.

De előtte, hogy erre miért is van szükség.

Egyrészt mert sosem árt újra és újra írni és beszélni az érzelmi házimunkáról, láthatatlan munkáról.

Másrészt mert olvastam egy cikket a kiejthetetlen nevű qubit-en arról, hogy mennyire széjjeldiszkrimináljuk a nőket, érdemes, de szomorú tanulmány, harmadrészt azért, mert voltam az Éva Psziché Esten, amin a Bánki Gergő és a Janklovics Péter felolvastak részleteket Janikovszky Éva A lemez két oldala című könyvéből, ami arról szól, hogy ugyanannak a történetnek, ugyanattól az embertől érkező olvasatait halljuk különböző helyzetekben. És hát ugyanaz a férfi egész másképp beszél az előléptetendő nővel a munkahelyén, mint ugyanerről a nőről otthon, a feleségének.

A munka 1978-as, az azóta eltel 40 évben bizonyára jóval jobbfejek lettünk, meg minden, meg a franc tudja, de az arányban nem sok minden változott. Hogy papíron értjük ám mi ezt az egész emancipációt, de azért otthon inkább emancipunciként beszélünk róla. Ha egyáltalán.

Végül pedig, negyedrészt, tegnap a boltban láttam egy nőt, vállán egy textilszatyorral, amin a következő felirat volt olvasható: Az igazi férfi feminista.

Hát ezekért.

Natehát.

Reggel kialudva, isteni kávéillatra ébredek.

A gyerekek állítólag felébredtek éjjel, de hát mellettem ágyút lehet robbantani, szóval nem keltem fel hozzájuk, reggel nem keltettem őket, igyekeznem kellett a munkába. Beállíthattam volna a vekkert korábbanra, de akkor meg álmos lennék, arra meg aztán semmi szükség, hogy még én is karikás szemekkel toljam végig a napot.

Lezuhanyozom, felöltözöm, megiszom a kávémat, berakom az uzsimat a táskámba, elköszöntök a gyerekektől és a nőmtől, elmegyek dolgozni.

A gyerekeknek nem segítettem felöltözni, az uzsimat nem készítettem el, a gyerekek táskáját nem segítettem összepakolni, nem ágyaztam meg sem a gyerekeknél, sem magunknál, a redőnyt nem húztam fel, a függönyt nem húztam el, a kávémat nem csináltam meg, a pizsiket nem pakoltam el, a gyerekek reggelijét nem készítettem el, a feleségem műzlijét és spenótos mangós smoothieját nem készítettem el, reggeli után nem pakoltam el a konyhában.

Bent aztán míting míting hátán, jót kajálunk a fiúkkal, aztán újabb megbeszélések és mítingek után végre, jól eső fáradtságot követően elindulhatok haza.

A gyerekeket nem én vittem az intézményeikbe, egyiket se, nem gondoltam az ebédbefizetésre, nem figyeltem, hogy délután milyen időjárás van, hogy vigyenek-e esőkabátot is, nem tudom, hogy lesz-e valamilyen külön foglalkozásuk és azt, se hogy azok mennyibe kerülnek, és mikor kell fizetni, eszembe se jutott, hogy vásároljak-e, hogy a takarítónőnek kitettünk-e pénzt, azt sem tudom, hogy van-e kulcsa, hányra jár. Azt is csak véletlenül tudom, hogy épp ma jön, hallottam, ahogy a feleségem szólt a gyerekeknek, hogy pakoljanak el rendesen, mert jön a Timi. Na mindegy, nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg, hiszen én még azt sem tudom, hogy ki megy a gyerekekért és hányra, hogy jutnak haza.

Nagyon várom már, hogy a családommal lehessek, fésztájmon haza is szólok a kocsiból, és bár sajnos a fürdésről megint lekések, de még pont át tudom venni a mesélést a feleségemtől, isteni hozzákölteni a leírt szöveghez, a gyerekek gargalizálva röhögnek.

Nem tudom, hogy telt a feleségem napja, hogy elintézett-e mindent, befizette-e a számlákat, voltak-e sikerei, nehézségei, nem kérdeztem meg sem a gyerekeket, hogy hogy telt a napjuk, ettek-e bent, kikkel barátkoztak, miket játszottak. Nem tudom, milyen óráik vannak, hogy hívják a tanárokat, óvónőket, nem tudom, melyiket szeretik és melyiket nem, milyen órákat szeretnek és melyikeket nem.

Oltások, státuszvizsgálat?

Passz.

Nem tudom, van-e otthon holnap reggelire való, nem tudom, hogy a holnapi zsúrra mindent megvettünk-e, fogalmam sincs, vannak-e a családban allergiások, van-e itthon rizstej és gluténmentes liszt, és hogy minden ünnepeltnek lesz-e olyan ajándéka, aminek örül. Igazából azt sem tudom, hogy kit ünneplünk. Hány éves is? Hét? Úristen, már tíz? Ja, hogy őt két hete ünnepeltük? Kiküldetésen voltam, honnan a faszból kellett volna tudnom?!

Megölelgetem őket, jóéjtpuszi, villanyleó után még kicsit beszélgetünk a feleségemmel a munkámról, bár addigra már mindketten elég fáradtak vagyunk, inkább beájulunk egy sorozatot nézve az ágyba.

Sorozat után a feleségem azt szeretné, hogy masszírozzam meg a lábát, bújjunk össze, én viszont szexelni akarok, na, ezen aztán megsértődik, hogy nem figyelek rá eléggé.

Nem értem, miért ilyen feszült.

De közben pontosan lehet érteni.

------------ xxx ------------

Szó sincs arról, hogy azt hinném, hogy ez minden családnál így van.

Szó sincs arról, hogy megítélném azokat a családokat, akik azért kicsit mégis magukra ismernek.

Már csak azért sem, mert csomó szempontból én is magamra ismerek.

Viszont.

Ha bármit is gondolunk arról, hogy a férfi és nő egyenlő, akkor el kell kezdeni megismerni az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka fogalmait és férfiként a gyakorlatban is át kell venni ezen feladatokból valamennyit.

Megyek is elpakolni a konyhát, játszani a gyerekekkel.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kádjelenet

Szögezzük le rögtön az elején: nem vagyok szexuálpszichológus.

Jó az ilyeneket már rögtön az elején tisztázni. Hogy ne legyen belőle kellemetlenség. Ha mégis lesz, hát mondhatom, hogy én szóltam az elején.

Kibic vagyok.

De kibicként csak fogom a fejem a divany.hu-n megjelent cikk óta.

Hogy akkor ezt most így hogy.

Ahogy az eredeti cikk, mi is az alapokkal kezdenénk. 

Mégpedig onnan, hogy a nemi identitás valóban három éves kor körül kezd kialakulni, de ennek épp semmi köze ahhoz, hogy a gyerekek mivel játszanak. Az óvoda és a társadalom persze kiválóan kialakíthatja a gyerekekben is a nemnek "megfelelő" viselkedést, de az egyáltalán nem magától értetődő, hogy ennek így is kell lennie. A legó és a logikai játékok nem fiúknak való játékok és a baba se lányos, mint ahogyan azt a cikk írja, és hát azért nem biztos, hogy mindenféle ítélet nélkül, csak úgy semlegesen le tudnám írni azt, hogy a magyar közoktatás erősen épít a sztereotípiákra.

Mert persze, hogy épít, de ez az egyik legkomolyabb probléma vele.

Aztán.

Őrült fontos a bugyiszabály, ezzel nem is szeretnék vitatkozni, írtam is már erről, de azzal kapcsolatban azért volna kétségem, hogy egy ötéves gyerek már egyedül is meg tudja magát mosni. Persze, erre képes finommotorikailag, de hogy tényleg neki kell-e csinálnia, azt nem tudom. 

Iskolás korig simán elvagyok azzal, ha fürdetnem kell a gyerekemet, és nem hiszem, hogy ezzel keresztbe tennék a pszichoszexuális fejlődésének. Ettől még ismernie kell a bugyiszabályt, és meg is kell tanítani neki az alapvető higiéniai szokásokat is, melyik irányból kell megtörölni a puncit pisilés után, hogyan kell hátrahúzni a fitymát fürdéskor, hogyan kell feneket törölni úgy általában, és hogyan egy kiadósabb hasmenés után, de az simán belefér, hogy még egy ideig ebben segíteni kell.

De ez eddig még csak szőrszálhasogatás ahhoz képest, ami most jön.

Ez pedig a szégyenérzet kialakulásának benézése.

Úgy éreztem, hogy a cikkben megszólaltatott szexuálpszichológus rendre előrébb hozta a dátumokat, egy 5-7 éves gyerek még bőven nem biztos, hogy szégyenkezik, sőt, épp ez az időszak, amikor még simán lehet, hogy mutogatják egymásnak a nemi szerveiket. Vagy nem.

Mindenesetre én szeretek jóval óvatosabban bánni a számokkal.

De nem is értem, mert még ha ragaszkodom az életciklusok szigorú határaihoz, hát ez a periódus közel teljes átfedésben van a fallikus szakasszal, azzal az idővel, amikor a libidó a nemi szerveket szállja meg. Hát sok minden van itt, de szégyen, az aztán nem sok.

Illetve ezt is árnyalnám.

Mert lehet, hogy a hét éves kisfiú már nem szívesen pisil egy fához a játszótéren, mert azt gondolja, hogy az magánügy, de attól még otthon szaladgálhat meztelenül. És ennek semmi köze a szégyenhez.

Egyébként még később sem feltétlenül szégyenkezés van, hanem inkább csak nem foglalkoznak a gyerekek a fütyijeikkel, puncijaikkal. Más fontos akkor.

De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem annyira érdemes a szégyenkezés kifejezést használni. Sőt. Ne csak a kifejezést kerüljük, hanem azt is, hogy a gyerekünk a jelenlétünkben szégyent érezzenek. Se miattunk, se maguk miatt. Legyünk inkább tekintettel a magánéletükre, a testükre, legyünk diszkrétek és érzékenyek, figyelmesek, hogy sehogy, semmivel se ébresszünk szégyenérzetet.

Ha tehát egy 5-7 éves gyerek szégyenkezik, akkor az csak azért lehet, mert mi szülőkként vagy pedagógusokként beléjük szocializáljuk a szégyent. A test és a szégyen szó egyszerűen ne kapcsolódjon össze a gyerekek fejében! Sok tényező függvénye a szemérem kialakulása, de szerintem hasznos, ha ez nem a szégyenkezéssel, szégyenérzettel párosul.

Vagy még egyszerűbben: a szemérmesség és a szégyen nem ugyanaz.

Kivéve, ha rendre párosítjuk őket, mondjuk így: Nepiszkáld, nenyúljhozzá, fujj, hagydacsunyádat, micsálsz, takarogyaszobádba!

Közben meg össze is zavar a cikk, mert meztelenkedni még lehet egymás előtt a gyerekeknek, meg a kád szélén is játszhatnak együtt meztelenül, de be a kádba már ne üljenek, mert akkor még a végén a húg lábujja véletlenül makkon érheti a fiút?

Nem értem.

Az Apapara szerkesztősége sokkal inkább azon az állásponton van, hogy egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett a gyerekek maguktól jelzik, hogy mikor kivel és mit szeretnének együtt csinálni.

A négy éves már magától magára csukhatja a vécéajtót, amikor kakil, a kilenc éves pedig simán lehet, hogy jelzi, hogy már egyedül szeretne fürdeni. Eléggé látszik egy gyereken, ha jól elvan a kádban a testvérével és az is, ha nem. Nincsenek itt kőbe vésett szabályok. Nagyobb korkülönbséggel, mondjuk, ha már 4-6 év van köztük, akkor csak azért nem fürdetném együtt őket, mert egyszerűen már nem tudnak annyira együtt játszani. Akkor meg minek.

Azt végképp nem értem, hogy itt mi a jelentősége a gyerekek nemének. Hogy azonos neműek később is együtt fürödhetnek?

Egyébként pedig inkább zuhanyozzuk őket, az olcsóbb és környezettudatosabb is, no meg akkor nem is kell attól rettegni, hogy illetlen helyre nyúl illetlen végtag.

És naná.

A másodlagos nemi jellegek megjelenése, feltűnése demarkációs vonal, ekkor már én sem javasolnám az egymás előtti meztelenkedést, de egészséges pszichoszexuális fejlődés mellett ekkorra már úgyis bőven rejtegeti magát a kamasz, ha pedig mégsem, akkor arra lehet, hogy érdemes úgy tekinteni, mint valamire, amire érdemes odafigyelni. Hogy szól-e valamiről a magamutogatás. Feltéve, hogy bárkit is zavar a dolog.

De azért itt is fontos megállni. Hogy akkor ez kire is érvényes? Azonos nemű gyerekekre is vagy csak ellenkező neműekre? Én azt mondanám, hogy a privacy mindenkinek kijár, azt pedig, hogy ez kinél mit jelent, egy, a nemi hormonjaitól felrobbanó kamasz úgyis jelzi.

A legnehezebb eztán következik.

Ez pedig a szülők meztelenkedése.

Szerintem - de ezt tényleg csak a józan ész mondatja velem - 8-9 éves gyerek előtt már tényleg nem biztos, hogy kell meztelenkedni, de úristen, dehogy azért, hogy elfelejtse a szülei testét. Hogy nehogy emlékezzen rá később, amikor párt választ? Hú, de jó csöcsei vannak ennek a csajnak, pont olyan/nem olyan, mint az anyámé. Hú, azt a fokhagymasegget, dear god, tisztára az apámé, úúúdemegmarkolnám . 

Hát van annak a kiszemelt fiúnak/lánynak más része is, mint ahogy a szüleinknek sem csak mellei és nemi szervei vannak, hanem szemei, mosolya, humora, intellektusa, nem is folytatom, amiket keresünk/nem keresünk/leszarunk potenciális partnereinkben.

Arról nem is beszélve, hogy még ha el is kerüljük 6-10 éves kortól a meztelen testünk megmutatását, még ettől függetlenül is láthat minket fürdőruhában, sőt, akár még az is lehet, hogy együtt öltözünk át a strandon, együtt zuhanyozunk az uszodában. Arról nem is beszélve, hogy simán emlékszik egy gyerek a hat éves kora előtt történtek közül is csomó mindenre. A gyerekkori amnézia inkább a három éves kor előtt történtekre vonatkozik.

Bármi is van, egy érzékeny közegben szocializálódó gyerek jelzi, akár verbálisan, akár tettekben, hogy már máshol tart, már nem akar meztelenkedni, már nem akarja a szülei meztelen testét látni. Szülőként tehát nincs más teendőnk, mint figyelni.

A külön szoba kérdése is izgalmas topic ám, de az istenit neki, hát tegyük már mellé, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem anyagi és kulturális kérdés is! Hát nem lehet a pszichológia, a szexuálpszichológia ennyire vak! De most komolyan, ezt 2018-ban még külön hangsúlyozni kell, hogy szobakonyhás lakásban is fel lehet nőni egészségesen?

Hát az egész sokkal rugalmasabb, egyénibb és érzékenyebb kérdés.

A pszichológiának tehát úgy kell megszólalnia, pláne ilyen kényes témákban, hogy az minél több embert lefedjen, minél több ember érezhesse magára vonatkozóan igaznak, érvényesnek.

Most pedig vigyázat! A témát szorosan érintő felnőtt vizuális és szemantikai tartalom következik egyszer - hiszen a Jóbarátokban minden kérdésre választ találsz.

és kétszer - Falco nélkül ugyanis semmit sem érne ez a bejegyzés.

Disclaimer: A fenti cikket megküldtem a divany.hu-nak is, de ők közel ebben a formában nem akarták lehozni, én pedig közel sem akartam átírni.

(Egyik kép forrása és a másiké)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

Képtelen vagyok eldönteni, hogy nevelt gyereknek vagy nevelő felnőttnek nehezebb-e lenni, márpedig a kérdés elég sokszor felmerül, amikor bármelyik példányon a kiborulás és kiégés jeleit látom.

És mivel ennyire nem tudom eldönteni a dolgot, ezért lehet, hogy igazából arról van szó, hogy eleve rossz a kérdés. A probléma ugyanis valójában nem az, hogy egyiknek vagy másiknak nehezebb, hanem az, hogy folyamatos nevelés alatt állni épp olyan rossz és nehéz, mint folyamatosan nevelni. 

Amit folyamatosan csinálni kell (már persze csak akkor, amikor épp ott vagyunk), az a jelenlét, a nevelést pedig érdemes csak a legritkább esetekben alkalmazni. Mondjuk élet-halál kérdések kapcsán. 

Konnektor és úttest esetén tehát nincs lacafaca, azon belül viszont egész sok minden megengedett, megengedhető. De hogy mi minden, az azért nagyon családfüggő, szóval itt nehéz lenne egyértelmű javaslatokat tenni, épp ezért csak annyit mondanék, hogy a bizonyos, közel 91 éves Diana Baumrind nevű amerikai klinikus és fejlődéspszichológus már 1966-ban elég jól megvizsgálta és bemutatta a szülői nevelési stílusokat. 

110 gyerek óvodai megfigyelése során arra jutott, hogy a kompetens, a visszahúzódó és az éretlen gyerekek szülei is egész mások. A szülő-gyerek interakciók otthoni és laboratóriumi megfigyelése alapján a szülőket négy kritérium alapján osztályozta: 

1. kontroll
2. érett viselkedés megkövetelése 
3. gyerekkel folytatott kommunikáció 
4. érzelemteli gondoskodás 

Mindezek alapján Baumrind három szülői bánásmódot azonosított. 

1. Tekintélyelvű szülők 
2. Engedékeny szülők 
3. Mérvadó szülők 

Talán nem nehéz kitalálni, hogy a mérvadó szülők gyerekei egyszerre voltak gyerekközpontúak és követelőek is egyben, aminek az lett a következménye, hogy épp az ilyen szülőknek voltak kompetensek a gyerekeik. 

Ötven év viszont sok idő, ma a követelés, a szabályok felállítása mintha valami túlzott merevséget, értelmetlen szigort is jelentene azzal együtt, hogy a tudomány egyelőre még érvényesnek gondolja Baumrind kutatását, ugyanakkor persze épp ez az a felület, ahol oly sokszor leírtam már, hogy a tudomány olykor elfelejt reflektálni a valóságra. 

Az Apapara szerkesztősége ezzel együtt és ennek ellenére továbbra is hinne tehát Baumrind meglátásaiban és azt gondolnánk, hogy bizony ahhoz, hogy a szabadságnak legyen értelme, ahhoz bizony szükség van épeszű korlátokra. 

De nem kell mindent és pláne nem mindig korlátozni, mert akkor meg a szabadság vész el.

Az arany középút (ahogy az a fenti videóban is látszik) az igények mentén kanyarog, az igények pedig csak akkor alakulnak ki (ez lenne a gyerek oldala) és azok csak akkor vehetőek észre (ez lenne a szülő oldala), ha a két fél kommunikál egymással, ha el tudjuk mondani, hogy mi miért van, és ha odafigyelünk arra, hogy az ellenkezője a gyerekünknek miért lehet fontos. 

Mindehhez pedig egy dolog tűnik igazán fontosnak. Ez pedig a bizalom. Bizalom a gyerekünkben és bizalom saját magunkban, no meg persze, amennyiben van, a másik szülőben.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Vitakultúra

Nicht vor dem Kind, mondták a nagyszüleim sokszor gyerekkoromban, és akkor rögtön tudtam, hogy itt bizony valamire nagyon oda kellene figyelni. Csak hát olyankor vagy veszekedtek, ami alatt feszélyezve éreztem magam, vagy németre váltottak, amit pedig nem értettem. Egy biztos azonban, ki nem mentek, és abba se hagyták.

via GIPHY

A nagyszüleim sokat veszekedtek, a szüleim viszont soha, néha vitatkoztak ugyan, de egyrészt akkor is azt mondták, hogy nem vitatkoznak, hanem beszélgetnek, másrészt pedig mindig valamilyen külső, csak az egyiküket érintő dologról volt szó. Már amennyire emlékszem. 

Na, de akkor most mi van, szabad veszekedni a gyerekeink előtt vagy sem? Vagy csak vitatkozni szabad, de veszekedni nem? És akár egyiket, akár mindkettőt lehet, mennyire lehetünk ilyenkor intenzívek? És milyen témákat lehet érinteni egy-egy veszekedés/vitatkozás esetén? 

Az NN friss kutatásából ezzel kapcsolatban egy elég fontos dolog derült ki, mégpedig az, hogy ez tényleg egy megosztó téma. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szabad-e a gyerek előtt vitázni, közel fele-fele arányban válaszoltak igennel és nemmel. Nem nagyon tudjuk, tehát, hogy mi a helyes, és hát az eggyel feljebbi kérdésekre tényleg nem lehet egyértelműen válaszolni.

Mindezzel együtt az azért elég biztosnak tűnik, hogy a szülők nem egymás klónjai, így aztán bizonyos dolgokról másképpen fognak gondolkodni, és ez akár feszültséggel is járhat olykor, amit nem lehet nem mutatni, amit nem lehet eltitkolni, mert a gyerek – akárhány éves is – pontosan megérzi az ilyet, és ennek még jelét is adja. Mondjuk úgy, hogy megemelkedik a vérnyomása. És erre már egy hat hónapos gyerek is képes. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerek jólléte miatt ne lehetne a szülők között konfliktus. Lehet, pláne akkor, ha a szülők nem csak összevitatkozni képesek, hanem kibékülni is. Sőt, ezt a folyamatot akár a gyerek felé is lehet transzparensen képviselni. Igen, kicsit most haragudtunk egymásra, de már nem. Megbeszéltük, kibékültünk, és most megint jól vagyunk. Hoppá. Ez akár jó példa is lehet a gyerek számára. Megértheti, hogy konfliktusok és feszültségek, nehéz érzések ugyan vannak, de azt is láthatja, hogy ezeket meg lehet oldani, ezeken felül lehet emelkedni. Méghozzá békésen, biztonságosan. Úgy, hogy senki se sérül. Még ő sem. 

Ehhez azonban be kell tartani néhány szabályt. Mármint akkor, ha épp a gyerek előtt kerül sor a vitára. 

Érdemes 

• nem üvölteni, 
• nem direkt a gyerek előtt veszekedni, 
• csak visszafogottan vagy egyáltalán nem káromkodni, 
• nem azon lenni, hogy az egyik legyőzze a másikat, 
• csak annyival és annyira terhelni a gyereket, amennyivel és amennyire feltétlenül szükséges, 
• figyelni közben a gyerek állapotára, reakcióira is, 
• nem kikezdeni a gyerek lojalitását azzal, hogy igazságot kell tenni a két szülő között, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg ovisok) hiheti, hogy ő okozza, okozta a feszültséget, 
• figyelni arra, hogy sok gyerek (főleg alsósok) hiheti, hogy a vitatkozásból válás is lehet,
• nem ráijeszteni a gyerekre, 
• nevelésbeli kérdéseket nem a gyerek előtt megvitatni, 
• nem a gyerekről vitatkozni a gyerek előtt, 
• a szexuális életről és a másik fél rokonairól nem a gyerek előtt vitatkozni, 
• a vitát, konfliktust nem átvinni másnapra, tehát lássa még a gyerek aznap, hogy a szülői alrendszer jól van, ő pedig lehet újra biztonságban 

Mindez egy dolgot jelent leginkább: a szülői jelenlét komoly tudatosságot és önismeretet igényel. 

Ha mindez nem megy, ha mindez túl sokszor nem megy, ha újra és újra visszatérnek a konfliktusok, akkor azért érdemes lehet szakembert is felkeresni. Pedagógiai szakszolgálatok, ha komoly várólistával is, de térítésmentesen vállalnak párterápiát is – ha annak fókuszában a gyerek áll. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: