Mikulás

Nincs reprezentatív mintám, nettó blöff, megélés, megérzés és kicsit agresszív és normatív, ami most következik.

Mégpedig az, hogy ez az egész Mikulás-ügy túl van kicsit tolva.

De nem?

És nem csak azért, mert szerda estére az összes boltból elfogytak a limited-edition-focikártya-csomagok, konkrétan hat boltban voltam és három helyre telefonáltam, sehol semmi, tehát mindenki, literally mindenki Mikulás-lázban kell, hogy égjen, de azért is, mert valahogy irreálisan szorongunk attól, hogy a gyerekünk - vigyázat, spoiler-alert - rájön, hogy nincs Mikulás.

És akkor mi van?

Semmi. Nem lesz attól vége a gyerekkorának, nem dől be a szülői hitelességünk, semmi sem lesz.

Egyébként pedig az egész csoda-dolog nem is tart olyan sokáig, hiszen nyilván egy ideig pont leszarja a gyerek, nem csak azt, hogy hogyan jön a Mikulás, hanem azt is, hogy egyáltalán jön. A szülők babrálnak valamivel nagy mosolyogva, ő persze egy szót sem ért, hiszen maximum egy éves lehet az első csizmapucoláskor, de a gyerekek zöme azért ennél kevesebb szokott lenni. Tehát ebből is épp annyit ért, mint minden másból: semmit.

Itt tehát még a szülőknek fontos.

Aztán második Mikulásra már megérti a cuccot és az áhítatot, elkezd hinni a csodákban, higgyen is bennük, tök oké ez, sőt, tök fontos is ez, igényünk is van arra, hogy higgyünk csodákban. És hát tényleg csomó csodálatos dolog van az életben, amiknek egy részére egyébként mi magunk sem tudjuk a magyarázatot (ilyen például a soha el nem múló szerelem vagy az a tény, hogy kijutott Magyarország a legutóbbi foci EB-re), egy másik része igazából nem csoda, csak elhitetjük a gyerekünkkel, hogy az (például amikor apró, vicces tárgyakat varázsolok elő a fiam füle mögül, vagy hát igen, ilyen a Mikulás is), egy harmadik részére pedig tudnánk magyarázatot adni, de nem adunk (ilyet most pont nem is tudok, de biztos volna rá csomó példa).

Egy idő után pedig, kinél mikor, eljön az idő, amikor már nem lesz csoda, hanem először csak a kérdések jönnek, aztán a kétségek, aztán pedig már csak rajtunk múlik, hogy brutális csalódást okozunk-e vagy valami kényelmes megértést, összekacsintást, játékot.

Kicsit tehát olyan, mintha azt a csodát szeretnénk mi, felnőttek minél tovább fenntartani, hogy a gyerekünk gyerek maradjon.

De az a szemét gyerek nem akar gyerek lenni, hanem nőni akar, mint a dudva. Akármi is az.

És feltesz kérdéseket.

Nem bonyolultakat egyébként.

Hogy kerül bele a csizmába a cucc?
De hogyhogy nem ébredek fel?
De honnan tudja, hogy itt lakom?

Ilyenek.

Meg csomó egyéb.

És akkor jön a para, hogy ezekre hogyan kéne válaszolni úgy, hogy ne leplezzük le a csodát.

De hát csomó egyéb, ezeknél jóval bonyolultabb kérdés is fel szokott, amire nem könnyű válaszolni.

Miért üvöltözik folyton az apu?
Mama, az apu miért nem jön haza már egy hete?
Mama, ki ez a férfi, aki itt aludt?

Itt van hát a kényes kérdések megválaszolásával kapcsolatos legfontosabb videó:

Szóval hogy túlbonyolítjuk a dolgot.
Azzal, hogy a kérdések megválaszolásakor nem a gyerekünkből, hanem saját magunkból indulunk ki.

És innentől tök mindegy, hogy az extraszűz olivaolajról, a Mikulásról vagy a szülők közötti veszekedésekről van szó. A lényeg, hogy el kell találni azt, hogy a gyerek hol tarthat a témában, mi, milyen mélységben és miért érdekelheti.

A Mikulásnál viszont - szemben a többi témával - a dolog elég egyszerű, nem is bonyolítanám túl a dolgot. Ha nem jön be az első kísérlet a hazugság csoda fenntartására, hát elengedem, nem?

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden. 
Gyerek: Ja, az mondjuk igaz.

Ennyi. Nyert ügyünk van.

Ha viszont az van, hogy

Gyerek: Apu, de igazából te raktad be a csizmámba a csokit, igaz?
Szülő: Hogy én? De hát én is csak most látom, hogy mit kaptál, aludtam, meg minden.
Gyerek: De hát hogy rakta volna a Mikulás be? Gondold meg, hány gyerek van a világon.
Szülő: Ja, mondjuk igaz.

Akkor is nyert ügyünk van, csak éppen máshogy.

Mert attól még, hogy megértette, hogy mi pakoljuk a csizmájába a földimogyorót (tényleg, azt miért?), attól még jövőre ugyanolyan lelkes lesz, mert egyrészt kap ajándékot, másrészt kis varázslat azért mégiscsak van benne, mert addig még simán évek telnek el, amíg rájön, hogy mikor is pakoljuk meg a csizmát.

És hát nyilván csak akkor engedjük leleplezni a cuccot, ha tényleg azt látjuk a tekintetében, hogy ő már nem átverhető. Az pedig elég jól látszik.

Játszani pedig aztán is lehet még.

Játszani mindig lehet.

Pláne, ha van egy kistestvér is, aki még hisz. Így pedig megtaníthatjuk a csoda továbbvitelére.

A parát pedig tartogassuk az igazán para kérdésekre.

A Mikulás pedig nem para, hanem egy lehetőség arra, hogy szülő és gyereke kicsit máshogy is közel kerüljenek egymáshoz. Függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.

Mármint a Mikulás.

Szóval boldog Mikulást mindenkinek, aki hisz és mindenkinek, aki nem.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A bevonás szabályai

Megkérdezzem a véleményét? 

Beavassam a döntéshozatali folyamatba? 

Mikor szóljak egy változásról? Amikor már tudom, vagy csak akkor, amikor aktuális lesz? 

És mi van, ha nem tetszik neki a döntésünk? 

A kérdések teljesen jogosak, válasz meg nyilván nincs. 

Már csak azért sem, mert leginkább életkor, téma és szülő-gyerek illeszkedés kérdése az egész. De mégis, mintha csomó döntési helyzetből kihagynánk a gyerekeinket, amibe pedig simán be lehetett volna vonni őket, ami pedig nem tartozik rájuk, ott meg kikérjük a véleményüket. 

De hát csomó egyéb helyzetben sem tudjuk belőni a gyerekeink életkorát, miért éppen ebben találnánk el? 

Jótanácsként éppen ezért leginkább azt mondanánk, hogy a gyerekekkel érdemes beszélgetni, érdemes tőlük megtudni a véleményüket. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen köztünk kapcsolat, hogy beszélgessünk egymással, hogy megismerjük őket és ők is megismerjenek minket. 

De fontos tudni, hogy a túl komoly döntésekbe való bevonás akár meg is ijesztheti a gyerekeinket, elbizonytalaníthatja őket, megkérdőjelezheti bennük a szülői kompetenciánkat, még akkor is, ha számukra ezek a szavak ismeretlenek. 

Éppen ezért ésszel kell bánni azzal, hogy mennyi mindent adunk ki magukból. Mondom ezt azért is, sőt, főleg azért mondom, mert a korábban már hivatkozott, reprezentatív NN Biztosító kutatásából az derült ki, hogy a szülők 78%-a „fontosnak tartja, hogy gyerekükkel teljesen őszinték és nyíltak legyenek, még akkor is, ha kisebb korban még nehezebb neki megmagyaráznunk bizonyos dolgokat". 

Persze, fontosnak tartom, hogy csomó szempontból partnereink is legyenek a gyerekeink, fontos, hogy bevonjuk őket a család életébe, de hát közben meg azért mégiscsak volna köztünk valamiféle hierarchia. Egy-egy beszélgetés előtt éppen ezért azt lenne leginkább fontos magunkban tisztázni, hogy valójában mit is akarunk a gyerekeinkkel megbeszélni és azt is, hogy pontosan miért akarjuk velük azt megbeszélni. Ha pedig mindezekre megvannak a válaszaink, akkor még azon is elgondolkodnunk, hogy milyen mélységben érdemes a gyerekeket bevonni, mennyire kell a részleteket tudniuk.

via GIPHY
Mondjuk, azért semmiképp se osszunk meg valamit a gyerekeinkkel, hogy ők döntsenek valamilyen felnőtt ügyben. Hogy levegyék rólunk a terhet. Hogy összebékítsék a szülők közötti ellentéteket. Idén akarsz iskolába menni vagy maradnál még egy évet oviban? Most szeretnél kistesót vagy inkább csak jövőre? Anyád szerint most már lassan azért próbálkozhatnánk, de én meg még csak most szoktam meg, hogy te vagy. 

Persze, ezek szélsőséges, és talán nem is létező példák, de arra azért jól rávilágítanak, hogy mindent azért tényleg nem érdemes a gyerekekkel megbeszélni. Még ezeknél kevésbé abszurd példákkal is bőven túl lehet lőni a célon, érdemes tehát komoly önvizsgálatot tartani mielőtt kikérjük a véleményüket. 

De a fenti, kitalált mondatokat azért át lehet alakítani valami hihetőbbe, valami olyanba, ami megfelel a jelenben elképzelt gyerekképnek, ami beleillik a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, amelyikben azt hisszük, hogy mindkét fél kompetens. 

Ezek a mondatok valahogy így hangoznak: 

Hogy érzed magad az óvodában? Megy már valaki iskolába? Mit gondolsz? Nekik milyen lesz ott? Aha, hogy szerinted hiányozni fog nekik a sok játék.
Biztos észrevetted már, hogy a Mama mostanában érzékenyebb, talán azt is, hogy kicsit gömbölyödik. Tudod, ez azért van, mert kistestvéred lesz. Akarod megsimogatni a Mama hasát? Képeld, az is lehet, hogy kicsit érezni fogod a lábát vagy a kezét.

Szóval egyrészt fel kell készülni, mielőtt megszólalunk, másrészt pedig olyan csomagba kell pakolni a mondatainkat, amikkel legalábbis nem ártunk. Aztán persze úgyis ki fogja bontani a gyerekünk a csomagot, efelől semmi kétség ne legyen, de semmi akadálya annak, hogy újra és újra becsomagoljuk a mondatainkat. 

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem nyomja gyom az agyát!

Megyünk felfelé a lépcsőn a bölcsődében, számolja a fokokat, tízig eljut, oké, ezt már tudta, számol tovább, tizenegy, aha, ez új, légyszi, lassan rontsd el, kicsi vagy még ehhez, tizenkettő, ajjaj, nem lesz ennek jó vége, tizenhárom, húha, ezt hogy magyarázzuk ki a gondozói előtt, tizenöt, nahálisten, visszamászom hozzá tizenhétről, megpuszilom a homlokát, megnyugszom.

Ne mondd a gyerekednek, hogy okos, mert buta lesz, mondta még nyáron a Díványon egy mérsékelten okos cikk. Hát akkor mit mondjak neki ilyen esetben? És mit mondjak magamnak? Hát dehogyisnem okos! Persze elbízni nem kell magát senkinek sem, a fiam sem hibátlan, de van, amiben kifejezetten okos, akkor meg miért ne mondjam?

A cikk persze egy kicsit távolabbról csak arról szól, amiről a neveléslélektan úgy általában: ne az embert, hanem a cselekedetét méltasd. Nem az vagy, amit megeszel, ne keverd össze a gyereked személyiségét a teljesítményével, nem rossz ő, csak rosszat csinál, nem okos (de!), hanem teljesít, okosat csinált, megdolgozott érte.

Mert ha nem ezt mondjuk neki, hanem véletlenül összekeverjük a szezont a fazonnal, akkor elbízza magát a mihaszna, oszt idővel tényleg mihaszna lesz, nem fog küzdeni, fel fogja adni seperc, a kudarcra rosszul fog reagálni, jajjleszavége.

Azért persze értem én: az okos jelző nem tartalmaz sem konkrét, sem absztrakt utalást arra vonatkozóan, hogy mit jelent ez a szó, csak következtetni tud a gyerek, ott meg azért simán van esélye a benézésnek. De ha pontosan tudja, hogy mit és mikor csinált jól (vagy rosszul), akkor azért inkább előfordulhat, hogy képes lesz máskor is reprodukálni a dolgot, illetve, ha valamiért valami nem sikerül, akkor tudni fogja, miért nem ment, sőt, azt is, hogy mitől fog legközelebb menni. Ehhez azonban az kell, hogy a méltatás közel legyen a teljesítményhez. No meg, hogy meg is érdemelje.

Aztán nem árt belenézni az eredeti tanulmányba se, mert ott azért kicsit a helyére kerülnek a dolgok, bele a kontextusba, meg az elméleti keretbe.

Ha eddig nem tudtuk volna, akkor például megtudhatjuk, hogy van a probléma- és az érzelemfókuszú megküzdési mód. Ki lehet találni, hogy melyik stratégiát alkalmazó hogyan fog egy problémához hozzáállni. Az talán már kevésbé egyértelmű, hogy a két típust megtestesítő embertömeg máshogy áll az intelligenciához, utóbbi csoportba tartozók szerint ugyanis az IQ stabil, nem fejleszthető. Előbbiek viszont, azon kívül, hogy minderről az ellenkezőt hiszik, még várják is a kihívásokat, szinte dörzsölik a tenyereiket egy-egy keményebb probléma előtt.

(Most jut eszembe, hogy alsóban volt is délutánonként egy Töprengő elnevezésű, opcionális foglalkozásunk, remek feladatokkal. Nem féltem tőle, nem is vártam különösebben, egyszerűen csak nem értettem, hogy minek töprengeni, amikor focizhatok is.)

És hát főhőseink máshogy is állnak az iskola kihívásai elé, az egyik a jegyekre, a másik a tanulási folyamatra fog gerjedni, az egyik utálni fogja a kritikát, a másik kérni fogja, sorolhatnám napestig a jellemzőket, amik nyilvánvalóan egyetlen dologból erednek, mégpedig abból, hogy kisgyerekkorában mennyiszer okosozták le szegényt.

Hát itt mi hibázunk, de szerintem sokan vagyunk ezzel így. Ettől még semelyik gyerek sem fog hisztérikus tombolásba kezdeni, ha majd másodikban össze kell adnia két tíz alatti számot, de az egészséges énkép kialakítása fontos szülői feladat, egészséges reflexiókat kell adni, különben később nem lesz neki egészséges önreflexiója. Attól tehát, hogy a fiam büszkén mutatja, hogy terpeszbe tudott állni, még nem fogom holnap felhívni a Csollány Szilvesztert, és pontosan tudom, hogy csak bizonyos szavakban ismeri fel a saját nevének kezdőbetűjét, és ott is inkább csak a helyét tudja. De attól még lehidalok.

És hát hosszú a sora azoknak a jelenségeknek, amiből elfogultan csak arra lehet következtetni, hogy egészen különleges és fantasztikus, már-már a zseniség határait súroló képességei vannak a fiamnak. 

Erről persze mélyen hallgatok, annál is inkább, mert arra is képes vagyok, hogy kicsit hátrébb álljak, hátha onnan kicsit józanabb következtetésre tudok jutni. És igen, tudok. Mégpedig arra, hogy azon túl, hogy természetesen iszonyatosan okos a fiam, még az is van, hogy egészen másképp működik az agya, szeme, mint a felnőtteké. Merthogy nem az egészet nézi, ahogy elvileg mi, hanem a részleteket, neki ott a lényeg. Amiben mi elvesznénk, abban neki a rendszer áll össze. Melyik hajszál merre áll, hogy kell állnia a kanálnak a tányér mellett, mit csinál a marginálhangya a teljesen másról szóló mesében, melyik utcában laknak a rokonok, hol fogjam a könyvet, amikor mesélek neki, milyen színű pohárból és hogyan igyon, mikor melyik ételt szereti.

Mindez szükséges ahhoz, hogy elemeiben és legapróbb részleteiben megismerje és megértse a világot, és magát, megismerjen és megértsen minket. Viszont mivel mi nem igazán foglalkozunk a részletekkel, illetve nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, ezért aztán csak ámulunk és bámulunk, hogy miket tud a gyerekünk. Ilyenkor óhatatlanul és észrevétlenül csusszan ki a szánkon a DEOKOSVAGY!

Nekünk nyomja ugyanis gyom az agyunkat!

A kép megjelenéséhez köszönöm Takáts Lilla hozzájárulását (www.designdroops.blogspot.hu)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: