Az alábbi bejegyzésnek a talán valaha írt legerősebb dalindító mondattal szeretnék nekifutni. Paul Simon Kodachrome
című számáról van szó, ami úgy kezdődik, hogy:
When I think back
On all the crap I learned in high school
It's a wonder
I can think at all
A napokban megjelent új Nemzeti Alaptantervet a Magyartanárok Egyesülete már fikázta, Jócó bácsi is elégedetlenkedik, de a Történelemtanárok Egylete sem nyugodt és hát sokan mások is kifejtették álláspontjukat arról, hogy ez a tanterv megint nem az a tanterv, ami lendítene végre egyet a hazai közoktatás, az azt igénybe vevő gyerekek és az azt használó tanárok állapotán.
Mindez számomra azt jelenti, hogy a NAT megalkotói nem különösebben egyeztettek szakemberekkel, legalábbis nem azokkal, akik felháborodtak, azt pedig nem különösebben titkolnám, hogy mennyire meglep, hogy mondjuk irodalomból kik kerültek be és kik kerültek ki, hogy az értelmi szerzők még mindig úgy gondolják, hogy a történelmet kronológiai alapon kéne oktatni, hogy a görög és a római birodalommal nagyjából annyit kellene foglalkozni, mint a 20. századdal, ami úgy mellesleg mindannyiunk életét meghatározza.
Aztán az is meglep, hogy mennyire teret kap a Nemzeti Alaptantervben a nyílt nacionalizmus, hogy a tantárgyak közötti átjárás, a közös gondolkodás (mondjuk vajon földrajz nélkül mennyire van értelme a történelemnek) mennyire nem része ennek a hosszúra nyújtott anyagnak, hogy az ének-zene még mindig nép- és műdal-alapú, miközben a gyerekeket sokkal egyszerűbb lenne kortársakkal megfogni, akik között egyébként szintén bőven vannak olyanok, akik nyúlnak népi elemekhez.
És nyilván még ezer dolog van, de aztán rájövök, hogy ezekről leginkább csak véleményem van, de szakértője attól még nem leszek a témának, megpróbálom tehát inkább pszichológusszemmel is elolvasni a szöveget, ami a fenti dolgokon kívül azért is nehézkes, mert folyamatosan bekúszott az is, hogy
Aztán az is meglep, hogy mennyire teret kap a Nemzeti Alaptantervben a nyílt nacionalizmus, hogy a tantárgyak közötti átjárás, a közös gondolkodás (mondjuk vajon földrajz nélkül mennyire van értelme a történelemnek) mennyire nem része ennek a hosszúra nyújtott anyagnak, hogy az ének-zene még mindig nép- és műdal-alapú, miközben a gyerekeket sokkal egyszerűbb lenne kortársakkal megfogni, akik között egyébként szintén bőven vannak olyanok, akik nyúlnak népi elemekhez.
És nyilván még ezer dolog van, de aztán rájövök, hogy ezekről leginkább csak véleményem van, de szakértője attól még nem leszek a témának, megpróbálom tehát inkább pszichológusszemmel is elolvasni a szöveget, ami a fenti dolgokon kívül azért is nehézkes, mert folyamatosan bekúszott az is, hogy
- közben van két gyerekem, aki közül az egyik általános iskolás, a másik óvodás, tehát egyik sem független attól, hogy mi van a NAT-ban,
- négy évig dolgoztam iskolapszichológusként, tehát elég közelről láttam négy darab általános iskolát,
- egyetemen tanítok, ahol látom, hogy a hallgatóim milyen állapotban, milyen önismerettel, milyen vitakultúrával, milyen demokráciatudattal kerülnek ki a középiskoláikból.
De aztán összeszedem magam.
És akkor azt látom, hogy ez egy rettenetesen előíró és megmondó szöveg, ami az iskoláknak és azok pedagógusainak őrületesen kevés szabadságot ad és hagy, és amely elképesztő módon magába zárkózó, a 21. század kihívásaira szinte egyáltalán nem reagáló állampolgárokat vizionál.
Az is nagyon szépen kirajzolódik, hogy a pszichológiai készségek és képességek kialakulását a szöveg megalkotói teljes egészében az etika órához társítják, ami azt jelenti, hogy mindaz, ami elvileg a rejtett tanterv része kéne, hogy legyen, és amiről egyébként egy árva szó sem szerepel az anyagban, mindaz, ami át kéne, hogy itassa a teljes iskolai életet, továbbra is tantárgyi követelmény lesz.
De akkor etika órán kívül mit és mikor tesz, tehet az iskola és a tanár
- a közösség építéséért,
- azért, hogy a gyerekek megtanuljanak egymásra odafigyelni, egymástól kérni, egymástól kérdezni,
- azért, hogy a gyerekek megtanuljanak együtt élni,
- azért, hogy a gyerekek megtanuljanak várni vagy éppen elfogadni a visszautasítást,
- azért, hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni,
- azért, hogy a gyerekek megtanulják kezelni a sikert és a kudarcot. A sajátjukat és a másikét.
- azért, hogy a gyerekek felismerjék a fejlesztendő és a sikeres pszichés területeiket,
- a szexuális nevelésért, testtudatosságért,
- az IKT-eszközök tudatos használatáért,
- a kritikus gondolkodás támogatásáért,
- az iskolai erőszak megelőzéséért,
- a hatalomhoz fűződő kritikus viszony támogatásáért,
- a szolidaritás, a tolerancia, az empátia és a nyitott gondolkodás kialakulásáért,
- és így tovább?
Oké, ezekkel lehet foglalkozni etika órán belül, de hát heti 1-2 órában nem lehet annyi mindenről beszélni, mint amennyi a tantervben van, 9. osztálytól pedig már nincs is etika óra. Pont, amikor a legnagyobbat kezd fordulni, változni a személyiség.
Az etika óra témái egyébként nagyon komoly, szakmai felkészültséget igényelnek, ami a legtöbb, etikát tanító tanárnak nem nagyon van, lehet meg, hiszen szinte egyik napról a másikra tudták meg, hogy bővül a munkaköri leírásuk.
Egyébként az óraszám valóban csökkent, de a megtanulandó anyag mennyisége nőtt, szóval sokkal több idejük a gyerekeknek nem nagyon lesz arra, hogy magukkal és egymással foglalkozzanak.
További ordas pszichológiai probléma, hogy a szöveg mindent meg akar mondani, nem csak azt, hogy mit kell megtanítani, hanem azt is, hogy hogyan. A gondolkodás szabadsága innentől a múlté lesz.
Az egyéni különbségek, a HH-HHH-SNI-BTMN-univerzumon kívül differenciálásnak viszont nincs nyoma sem a dolgozatban, ami azt jelenti, hogy egységes bánásmód jár minden gyereknek, aki még (éppen) nem elég más ahhoz, hogy már bélyeget kapjon, ami, ha jól értem, ahhoz kellene, hogy külön, egyéni figyelmet is kapjon az a gyerek. Minek ment oda?! Nyilván a másodiktól járó, osztályzatokkal történő értékelés szintén csak minimális lehetőséget ad a differenciálásra.
Külön csodás, hogy beszél a szöveg iskolapszichológusról, fejlesztőpedagógusról és gyógypedagógusról, de kérdem én, tudják a szöveg megalkotói és megrendelői, hogy ezekből hány van az országban?
Álnaiv a kérdés, mert tudom utóbbiról, hogy nem tudják. A Klebelsberg Központnak fogalma sincs arról, hogy hány gyógypedagógus dolgozik az országban. Azt már elvileg ki lehetne számolni, hogy hány iskolapszichológus van állományban, mert 500 és 1000 fő között jár fél státusz. Tehát ha minimum 500 gyerek jár az iskolába, akkor ott már van heti 11 (!) kontaktórája a pszichológusnak. Ennél persze többet kell bent lennie, de gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal, ha az intézmény vezetője is így látja, épp ennyi ideje van.
Ennyi körömrágás, szorongás, falcolás, depresszió, teljesítményelvárás, az iskolai agresszió mindenféle formája, bullying, társas nyomás és persze az otthoni problémák iskolába begyűrűzése mellett az kevés. Nagyon kevés.
Mindezt csak tetézi, hogy az iskolapszichológus a tantestület részét képezi, tehát nem független tőle, ami izgalmas lojalitási és titoktartási kérdéseket feszeget.
Hogy egyébként milyen állami iskolapszichológusként dolgozni, illetve hogy milyen volt 11 éve, arról az akkor még bőven létező Népszabadságba írtam Bal lábbal kelni címmel és a szerencsére még mindig létező Élet és Irodalomba Az önmegvalósításon innen címmel. Később dolgoztam alapítványi iskolában is iskolapszichológusként, hát, az nagyon más világ volt.
Szóval van egy 158 oldalas dokumentum, ami rengeteget szól arról, hogy mit, hogyan és mikor kell tanítani, de szinte semmit sem szól arról, hogy kiket kell tanítani.
Tehát az az elképzelés, hogy bármelyik óvodából mész is bármelyik iskolába, bármilyen családba is születtél bele, bármilyen körülmények között is élsz, az iskola ugyanazt varázsolja belőled.
Külön csodás, hogy beszél a szöveg iskolapszichológusról, fejlesztőpedagógusról és gyógypedagógusról, de kérdem én, tudják a szöveg megalkotói és megrendelői, hogy ezekből hány van az országban?
Álnaiv a kérdés, mert tudom utóbbiról, hogy nem tudják. A Klebelsberg Központnak fogalma sincs arról, hogy hány gyógypedagógus dolgozik az országban. Azt már elvileg ki lehetne számolni, hogy hány iskolapszichológus van állományban, mert 500 és 1000 fő között jár fél státusz. Tehát ha minimum 500 gyerek jár az iskolába, akkor ott már van heti 11 (!) kontaktórája a pszichológusnak. Ennél persze többet kell bent lennie, de gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal, ha az intézmény vezetője is így látja, épp ennyi ideje van.
Ennyi körömrágás, szorongás, falcolás, depresszió, teljesítményelvárás, az iskolai agresszió mindenféle formája, bullying, társas nyomás és persze az otthoni problémák iskolába begyűrűzése mellett az kevés. Nagyon kevés.
Hogy egyébként milyen állami iskolapszichológusként dolgozni, illetve hogy milyen volt 11 éve, arról az akkor még bőven létező Népszabadságba írtam Bal lábbal kelni címmel és a szerencsére még mindig létező Élet és Irodalomba Az önmegvalósításon innen címmel. Később dolgoztam alapítványi iskolában is iskolapszichológusként, hát, az nagyon más világ volt.
Szóval van egy 158 oldalas dokumentum, ami rengeteget szól arról, hogy mit, hogyan és mikor kell tanítani, de szinte semmit sem szól arról, hogy kiket kell tanítani.
Tehát az az elképzelés, hogy bármelyik óvodából mész is bármelyik iskolába, bármilyen családba is születtél bele, bármilyen körülmények között is élsz, az iskola ugyanazt varázsolja belőled.
(GIPHY)
De akkor most elárulok egy titkot.
A gyerekek bizony nem ugyanolyanok, nem egyformák, nem klónok.
Hanem nagyon is mások.
Jó lenne, ha végre lenne egy olyan alaptantervünk, ami ezekre a különbségekre érzékenyen és okosan reagál. Amelyik nem klónokat akar a gyerekekből gyártani, viszont amelyik mindenkinek mindent megteremt ahhoz, hogy fejlődni tudjon. És ebbe a mindenkibe tényleg mindenki beletartozna.
Merthogy - és most szeretnék egy nagyjából száz éves közhelyet megfogalmazni - nem a tananyagot, hanem a gyerekeket kell tanítani.
