A teljesség felé

Dübörög a magyar filmipar, sorra jönnek ki a jobbnál jobb filmek, de tényleg.

És nem elég, hogy jönnek ki a filmek sorra, de még sokan is ülnek be rájuk a mozikba, ami egészen szokatlan, meg is lepődtünk, hogy alig kaptunk rájuk jegyet.

És bár ezek a filmek egyáltalán nem függnek össze egymással, mégis, szép kis kronológiát adnak ki, kezdődik egy gigantikus kamaszparával a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), folytatódik a párkeresés és a felnőtté válás gebaszaival a Rossz versek, utána jön a családosok horrorja, konkrétan rosszul lettem az Egy nap alatt, annyira lenyomasztott az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka Szamosi Zsófira nehezedő cunamija, amiből pedig egyértelműen következik, hogy valamit nagyon elrontunk, mintha semmi értelme nem lenne a nukleáris családmodellnek és a monogám társadalmaknak, vagy a franc tudja, talán azt üzeni a Nyitva, hogy döntsd el te, de tökéletes megoldást úgysem fogsz találni, minden lemondással jár, BÚÉK-kor meg úgyis minden kiderül.

Szóval szép kis élet vár ránk, szép kis életben vagyunk.

Bántunk, hazudunk, szenvedünk, érzéketlenek vagyunk, "felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint", de úgy tűnik, ennek ellenére, vagy hát épp ezekkel együtt "mégiscsak ezek a legszebb éveink".

Bármelyik éveinkről is van szó.

Legalábbis akkor, ha ügyesek vagyunk.

És hát igen, mind a négy film, illetve a belinkelt dal is (sőt, a Szabó Benedek és a Galaxisok első három albuma úgy kompletten) arról szól, hogy bizony az életciklus-váltás nem megy krízisek nélkül, szükség van rájuk, hogy utána magasabb szinten, több tapasztalattal, több, önmagunkról való tudással és ismerettel tudjunk továbblépni.

De van ám egy másik fontos dolog is, mégpedig a visszafelé gondolkodás.

Hogy ha vagyunk olyan ügyesek és okosak, hogy felismerjük, hogy éppen krízisben vagyunk, akkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy ez a krízis nem épp egy életciklus-váltásra mutat-e rá. Mert ha igen, akkor nem sima, hanem normatív krízisről van szó.

És hát mondjuk a fenti filmeknél, ha nem sima kultúrafogyasztóként, hanem pszichológusként is jelen vagyok, akkor azt is látnom kell, hogy ezek a filmek bizony normatív krízisekre is utalnak.

Komoly esély van viszont arra, hogy az ember kicsit benézze a dolgot. Mégpedig az alábbi két okból és módon:

1. Nem ismerjük fel, hogy normatív krízisben vagyunk.
2. A krízist ugyanazzal a módszerrel próbáljuk megoldani, amivel a korábbiakat is próbáltuk.

Nézzük őket sorban.

A normatív krízis nem olyan krízis, mint bármelyik, hanem olyan, amelyik természetes velejárója egy-egy életszakasznak. Az, hogy elkések a munkahelyemről, és emiatt az egész napom csúszik, az probléma, ha pedig emiatt kirúgnak a munkahelyemről az para, válság, sőt, komoly krízis is, de nem normatív krízis, nem szerves, szükségszerű velejárója az életemnek.

A dackorszak viszont vagy az, hogy tizenöt évvel később a gyerekem elköltözik otthonról, felnőtté válik, és emiatt újra meg kell találnom önmagam, vagy az, hogy nyugdíjba megyek, már nem dolgozom, és emiatt azt sem tudom, melyik unokámmal legyek többet, magamról meg megfeledkezem, vagy épphogy nem, hanem piros kábriókba bújtatom kisportoltnak hitt, de valójában elhízott testemet, de azért a hajamat visszafestem feketére, az bizony normatív krízis. Ami szintén lehet komoly.

Az azért elég fontos, hogy a fenti filmek nem csak normatív krízisekről szólnak, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) például a bullyingról szól, a bullying pedig nem normatív krízis, de egy normatív krízisnek, a kamaszkori identitáskeresésnek a megnyilvánulása már lehet a bullying is. Szóval itt duplakrízisről van szó. Megoldhatjuk a bullyingot, mint krízist, de azzal még az indentitáskeresést még nem oldottuk meg, ha viszont azt megoldjuk, azzal a bullyingot is kivédjük. 

Itt persze nem arról van szó, hogy relativizálnék, hogy azt gondolnám, hogy egyik a normatív krízis jobb/rosszabb, nehezebb/könnyebb, mint a sima, arról nem is beszélve, hogy mindkét fajta krízisnek lehet ugyanaz a következménye, a lényeg itt az, hogy egész másképp kell megoldani egy normatív krízist és egy nem normatívat.

Itt pedig el is juthatunk a második ponthoz.

De amíg kigondolom, hogy ide mit is írjak, megmutatom, hogy kinek a nevéhez fűződik a normatív krízis kifejezés.

Igen, ő itt Erik H. Erikson, imádd te is a nyakkendőjét.

Na, elveszítettem a fókuszt.

Szóval a normatív krízisek esetében azok a módszerek, amiket korábban alkalmaztunk problémáink megoldására, egész egyszerűen nem fognak működni. Hiába erőlködünk valamin jobban, ha nem erőlködünk másképp.

Minőségi váltás kell tehát, a meglévő energiákat valahogy radikálisan máshogy kell felhasználni, mint ahogy használtuk mindaddig. Iszonyú régen, és teljesen más kontextusban, de írtam már erről ide.

Abban nehéz tanácsot adni, hogy hogyan kell másképp felhasználni az energiákat, abban lehet csak tanácsot adni, hogy tudni kell az életciklusokról, ilyen mondjuk az egyetem elvégzése és a munkába állás, az összeköltözés, a gyerekvállalás, a gyerekekkel való élet valamiféle stabilizálódása, a pályamódosítás, tovább most nem is sorolnám. Aztán tudni kell arról is, hogy nem minden váltás sima. Van, hogy kicsit zsilipelni kell, van, hogy kicsit jobban. És még egy jó váltás is járhat kompromisszumokkal, lemondásokkal, amiket fontos kimondani. Még ha félünk is tőlük, akkor is. Magunknak és a másiknak.

És tudni kell arról is, hogy ezek a váltások járhatnak krízisekkel, normatív krízisekkel, amiktől nem érdemes menekülni, hanem meg kell őket érteni. Hogy mit és miért tesznek velünk, meg kell értenünk, hogy olyankor valami változásban vagyunk.

Mint egy örvényben, olyankor nem szabad kapkodni, hanem ki kell várni. Belül türelem kell hozzá, a másik részéről meg sok-sok empátia.

És szeretet.

Abból sosem elég.

Főleg, ha a teljesség felé szeretnénk haladni.

És hát akkor nincs is jobb, fontosabb és aktuálisabb befejezés, mint ez itt, ni:

(Az Eriksonról készült kép innen van, a filmplakátokat az imdb-ről ollóztam össze, azt pedig szeretném elmondani, hogy a Remélem legközelebb sikerül meghaldod :) címéből nem lemaradt a vessző, hanem tényleg nincs benne.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást!

Persze ez az óvodában inkább úgy, hogy Árulkodó Judás, nem kap pííííros tóóóójást!

Akárhogy is, szép kis mondás, biztos mondtam én is oviban, és legalább ilyen biztos az is, hogy nem tudtam, ki az a Júdás, azt meg még kevésbé, hogy miért nem kaphat szegényke tojást. Pláne pirosat. Ezt speciel most sem tudom.

És az is biztos, hogy nekem is mondták sokszor, ugyanis egész eddigi életemben pontosan tudtam, hogy árulkodni bizony nem szabad, sőt, már neki is láttam az engem követő generáció kiképzésének.

Remek alkalomnak bizonyult a vasárnapi ebéd, ahol játék közben/helyett a fiam ínyét véletlenül felsértette a méretben ugyanakkora, de életkorban másfél évvel kisebb unokatestvére.

A négy múlt fiam sírt, tényleg fájhatott neki, kicsit fel is szakadt az ínye, s mivel a harc alatt nem voltam a szobában, ezért, bár kicsit nehezen érthető módon, elmondta, hogy mi történt. Árulkodott úgymond.

Le is szidtam, mert árulkodni ugye nem szabad, csúnya dolog, fujj, nemhogy tojást, de ajándékot sem kap születésnapjára, idén a karácsony is kimarad, és örülhet, ha egyáltalán megengedem, hogy köszönjön nekem. Ő meg ettől csak még jobban sírt, egyre csak kapaszkodott a nyakamba, alig bírtam lefejteni magamról a kis Júdást.

Aztán egy sógornői visszakérdezés hatására rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mi a baj az árulkodással.

Lám-lám, nem árt néha evidenciákat is megkérdőjelezni.

Szóval akkor mi is a baj az árulkodással? Miért nem szabad elmondani, hogy mi történt? Hogy miért sír? Hogy ki okozott neki lelki vagy testi fájdalmat? Hogy ki készül éppen a konnektorba nyúlni?

Merthogy az a helyzet, hogy az árulkodással nemhogy baj nincsen, épp ellenkezőleg. Árulkodni kifejezetten jó, hasznos és fontos.

Ezért aztán kedves gyerekek, árulkodjatok éjjel, árulkodjatok nappal, árulkodjatok minden nap legalább kétszer (jó jó, persze sportot űzni belőle azért nem kell). És hát kedves szülők, értékeljétek át magatokban a júdásos szólást, árulkodni ugyanis nem csak egyéni, de társadalmi szinten is fontos. Árulkodjatok hát ti is! Meglátjátok, amennyiben gyerekeitek nekilátnak és ti is nekiláttok árulkodni, akkor boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, figyelmesebbek, érzékenyebbek és empatikusabbak lesznek ők is, ti is, s ami ennél sokkal fontosabb, morálisan rendben lesztek. Fel fogtok szólalni a bárkit ért igazságtalanságok, vagy éppen az erőszak különböző formái ellen, meg fogjátok védeni a gyengébbeket, az elesetteket, a rászorulókat, jó eséllyel kevesebbet lesznek bullying, vagy bármilyen egyéb horror áldozatai.

Az árulkodás ugyanis annak a nem is ügyetlen kifejezésmódja, hogy valamit a gyerekünk nem talál rendben valónak. Vagyis az árulkodás nem más, mint annak a legjobb bizonyítéka, hogy valamit jól csináltunk, vagyis a gyerekünk azért árulkodik, mert átment neki a nevelésünk. Azzal tehát, ha leszidjuk a gyerekünket azért, mert árulkodott, azzal kiforgatunk mindent, amit egyébként fontosnak tartunk.

Mondjuk azt tanítjuk, hogy a másik által épített tornyot nem szép dolog ledönteni. Másnap épít egy tornyot az óvodában, szép magasat, sokat dolgozott vele, majd legnagyobb megdöbbenésére az egyik barátja fogja magát, és ledönti, ő pedig, amikor érte megyünk, bizalommal telve elpanaszolja nekünk, mi meg szépen leszidjuk, ahelyett, hogy megdicsérnénk, hogy észrevette, hogy rossz dolog történt, ahelyett, hogy arra biztatnánk, hogy legközelebb, ha ilyen dolog történik, akkor szóljon egyből - értsd árulkodjon - az óvónéninek, ahelyett, hogy megerősítenénk őt abban, hogy igaza van, tényleg nem volt szép dolog, hogy ledöntötték a tornyát, reméljük, ő nem is tenne ilyet, satöbbi.

És hát van egy másik probléma is az árulkodás tiltásával.

Mégpedig az, hogy milyen alapon feltételezzük, hogy a gyerekeink meg tudják oldani a problémáikat. Miért hagyjuk őket magukra? Miért ne kérhetnének segítséget azoktól, akikben bíznak, akikről az a képük alakult ki (nemhiába, hisz mi teszünk is ennek a képnek a kialakulásáért), hogy a dolgokat megoldják.

Hát valahogy így.

Persze egész más a figyelemfelhívó, a provokáló, vagy éppen a bemószeroló árulkodás, de azért ezeket elég könnyű megkülönböztetni a valós és legitim árulkodástól, s ezekre sem a szidás a legjobb reakció.

Árulkodni tehát kell, az ugyanis, hogy a gyerekeink árulkodnak, a belénk vagy az egyéb szocializációs ágensekbe vetett bizalom jele!

(Kép forrása: http://www.nlcafe.hu/husvet/20110413/3_1_husveti_nepszokas_amit_erdemes_kiprobalnod/)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Az elég rossz szülő

Épületek összedőlnek, emberek meghalnak, perek elvesztődnek, gyerekek nem tanulnak meg számolni, mégis esik az eső, nem működik az app, lezuhan a repülő. Az emberek hibáznak. Kivéve a pszichológus. Ő nem. Minden vágyam és ész érv ellenére a visszajelzések maximálisan azt erősítették meg, hogy a legritkább esetben tévedtem (dehogy!), mindent okkal csináltam (dehogy!), ha mégsem, hát a kliens nem volt elég kooperatív, motivált a terápián való részvételhez (aha, de ki nem tette együttműködővé, motiválttá?). Úgy kell neki!

Szerintem ebből a kognitív disszonanciaredukciós koncepcióból nőtte ki magát az az ötlet is, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég, ha az ember épp csak elég jó (vö.: Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő)

De ez félreértésre ad okot. Nem azért nem kell ugyanis tökéletesnek lenni, mert az rossz, vagy hülyeség, hanem azért, mert nem lehet. Idegesek leszünk, csapkodunk, kiabálunk, következetlenek vagyunk. Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy el kell fogadni, előre kell tudni, hogy még a pszichológus szülő is hibázik olykor. De nem ettől lesz valaki elég jó.

Hanem azt hiszem, de tényleg csak hiszem, hogy attól, hogy a szülő, amikor a gyerekével van, akkor tényleg vele van. Nem akar közben mást csinálni, nem letudni akarja a gyerekkel töltött órákat, hanem valóban vele akar lenni. Szó sincs persze arról, hogy gügyögni kell, és arról sem, hogy egy telefont se lehet felvenni. Egyszerűen csak rá kell hangolódni a gyerekre, ha az ember már egyszer vele van.

Ez persze könnyű akkor, ha a szülő csak nyaral a gyerekével. Annak a szülőnek, aki csak hétvégén teljesít. Akkor könnyű lemondani minden másról. Akkor könnyű kreatívnak és rugalmasnak lenni. A másik szülőnek viszont, aki a hét maradék részét tolja végig a gyerekével, annak már kevésbé jó látni, hogy neki messze több szar jut. Akkor az ember már kevésbé tud tiszta lappal reboot-olni egy-egy markánsabb hiszti után.

És itt jön a következő probléma, mert oké, a hisztinek előbb-utóbb vége van, ott már fel lehet lélegezni. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mi van a hiszti előtt. De mivel a tudomány ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyelőre nem igazán akar elmozdulni az elméletek adta biztonságos mezőből, ezért én is csak az alatta-kérdéssel foglalkozom.

Nyilvánvaló, hogy csak a türelem és a sziklaszilárd idegrendszerrel végigvitt reframing, no meg az idő múlása képesek véget vetni egy hisztériának, de minthogy a türelem a hisztik előrehaladtával egyre szűkösebb jószág, az idegrendszer meg egyre lazábban omlik össze, ezért az ember alternatív megoldásokra gondol. És tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne már odacsapni egyet. Hát érti az a gyerek a szót, nem? Belátja már a dolgok következményeit, nem? Simán tud várni pár percet, nem? Ő is megérti már, hogy koszos kézzel nem piszkálja a száját, hát két héttel korábban is azért lett az aftája, nem?

Hát az a baj, hogy nem. Ha már értené, belátná, tudna, megértené, emlékezne, akkor nem csinálná. De ugyanúgy próbálgatja magát, ahogy a szülő is, aki pedig - figyelem! semmi feltételes mód - pontosan tudja, hogy azzal, hogy idegesen ismételget, csapkod, kiabál, esetleg tényleg odacsap, semmit sem old meg, viszont megvan rá az esély hogy a.) elhúzza a hisztit és/vagy b) ezzel újabb hisztit okoz és/vagy c) olyan mintát közvetít, amit aztán igazán nem akart volna. Ennek ellenére ilyenkor nem foglalkozunk az olyan utópisztikusnak tűnő tényezőkkel, mint például, hogy mennyire lesznek jófejek a gyerekeink felnőtt korukra, pedig a hisztire való szülői reakció elég meghatározó lehet a fejlődés további menetében, ugyanis ilyenkor érti meg a határokat, a szabályokat, a normákat, a kereteket, és hát nincs mese, a düh dühöt, a kiabálás meg kiabálást szül, minden újabb kiabálással megerősítjük a gyerekünket abban, hogy kiabálni lehet, a kiabálás normális, a viselkedésrepertoár szerves része.

És ami még igazán szomorú, hogy abban sincs különbség szülő és gyereke között, hogy mindkettő pont ugyanannyira veszíti el az önmonitorozás képességét, illetve akkor már egyiknek sem lesz fontos, hogy a társas közeg pozitívan ítélje meg őket. Ezek persze egy bő két éves gyereknél elég kezdetleges funkciók, de azért azt egy ennyi idős gyerek is pontosan tudja már, hogy mikor cuki, mikor vicces, a felnőtt meg aztán pláne pontosan tudja, mikor az, sőt. Ő még azt is tudja, mikor nem.

A hiszti mindent felülír. Akkor hirtelen mindkét oldalon megszűnik a nárcizmus. S bár a hiszti hosszúra nyúló pillanataiban a szülő meg van győződve az ok-okozati folyamat fordítottjáról, az elég rossz szülő ilyenkor létrehozza az elég rossz gyereket.

A hiszti kell, része a gyerekfejlődésnek és része a szülőfejlődésnek. A mi feladatunk, hogy a reakciónk által mederbe tereljük a gyerekeinket. Az ijesztő a dologban, hogy a meder pont olyan lesz, mint amilyenre mi ássuk, ezért csak óvatosan azzal a lapáttal!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: