Indiai születésű, de tizenöt éve Párizsban élő nő, két és fél hónapig volt otthon a gyerekével. Tíz éve Párizsban élő, eléggé vallásos, francia férjű, lengyel származású lány, akinek a gyerekére és két kortársára három hónapos kora óta egy babysitter vigyáz. Egy másik párizsi - őshonos - anyuka, aki már-már lázadónak számít azzal, hogy csak nyolc hónaposan adta bölcsődébe a gyerekét. Egy magyar anyuka, aki a második gyereke és hat év után ment vissza dolgozni. Igaz, közben megírta és -védte a doktoriját. Szintén magyar anyuka, aki egy év után már alig várta, hogy mikor teheti végre bölcsődébe a gyerekét. Nem tette.
Az első anyuka két és fél hónap alatt telítődött attól, amitől a bölcsődét kívánó anyuka egy év után, s amiből hat év otthonlét után sem lett elege egy harmadik anyukának.
Ez a működő gyakorlat.
És akkor mindezzel szemben ott lebeg a tudomány, a pszichológia, aminek képviselői nem kevés olvasás, megfigyelés, vizsgálat és kísérlet tapasztalatából állítottak fel elméleteket azzal kapcsolatban, hogy a különböző fejlődési szakaszokban milyen szerepe van az elsődleges szocializációs ágensnek - sok esetben az anyának, olykor az apukának, néha a nagyszülőknek, testvérnek - bár az anyán túliak elvi lehetőségéről is kevés szó esik.
Abban azonban még a legszoftabb elméletalkotók is egyetértenek, hogy ha lehet, legalább hat hónapon keresztül csak szoptatni kéne a gyereket, meg abban is elég nagy a konszenzus, hogy mennyire nagyon fontos a kötődés szempontjából az első két év, de legalább az első hat-nyolc hónap (a szimbiotikus fázis vége).
Közben meg ha megnézzük Franciaországot, akkor úgy tűnik, hogy mégsem. Vagy máshogy. Vagy a franc tudja.
Franciaország és Magyarország persze két szélsőség gyes-szempontból. Sehol Európában nincs olyan rövid, illetve ilyen hosszú otthonmaradási lehetőség, mint ebben a két országban. Mindkét verzió ijesztő. A francia rendszerhez képest a hazai három éves otthonmaradás persze maga a mennyország, de azért korábbi munkahelyi reintegrációt javasolnék.
Képtelen lettünk volna viszont a két és fél hónapos, nagyjából 75 napos fiunkat bárki másra bízni, hisz még mi is alig ismertük, ő meg aztán pláne nem ismert minket. 75 nap még arra is bőven kevés, hogy megszokjuk, hogy szülők vagyunk, nem csak ő nem kötődik hozzánk, még mi is alig-alig hozzá.
De hát úgy tűnik, ez hülyeség. Mert még a szélsőségesen nevelt francia gyerekek is kötődni fognak a szüleikhez. Még akkor is, ha csak hétvégén látják egymást. És nem fogja összekeverni a babysittert az anyukájával vagy az apukájával.
Újra tehát: mi számít? Mitől lesz valaki szülő és mitől lesz valaki gyerek?
Őszintén nem értem.
Ha azt is gondoljuk, hogy a francia rendszer embertelen, akkor vannak még enyhébb, de azért magyar szemmel még mindig egész extrém, nyugat-európai példák, ahol azt hiszen, szintén kötődnek a gyerekek a szüleikhez és viszont.
Szóval az van, hogy nem mindenütt akkora cucc a szülőség, mint Magyarországon. Szülsz, kicsit szoptatsz, otthon vagy, aztán szépen visszamész dolgozni, majd nem sokkal később szülsz egy újabbat. Az egész alig jelent változást. Ha viszont a szülés azzal jár, hogy csak sok évvel később mész vissza oda, ahol esetleg korábban nem is voltál, akkor valószínűleg kicsit nehezebben szánod rá magad arra, hogy újra alávesd magát annak a rengeteg változásnak, amivel ez az egész jár.
- De hát gondolom, a holland gyerekek is kötődnek a szüleikhez, ott is működnek a családok - vetettem fel a problémát Hágában élő barátomnak.
- Dehogy működnek! - vágta rá gondolkodás nélkül a Hágában élő barátom.
Ide nekem egy nemzetközi, reprezentatív kutatást!
Ez a működő gyakorlat.
És akkor mindezzel szemben ott lebeg a tudomány, a pszichológia, aminek képviselői nem kevés olvasás, megfigyelés, vizsgálat és kísérlet tapasztalatából állítottak fel elméleteket azzal kapcsolatban, hogy a különböző fejlődési szakaszokban milyen szerepe van az elsődleges szocializációs ágensnek - sok esetben az anyának, olykor az apukának, néha a nagyszülőknek, testvérnek - bár az anyán túliak elvi lehetőségéről is kevés szó esik.
Abban azonban még a legszoftabb elméletalkotók is egyetértenek, hogy ha lehet, legalább hat hónapon keresztül csak szoptatni kéne a gyereket, meg abban is elég nagy a konszenzus, hogy mennyire nagyon fontos a kötődés szempontjából az első két év, de legalább az első hat-nyolc hónap (a szimbiotikus fázis vége).
Közben meg ha megnézzük Franciaországot, akkor úgy tűnik, hogy mégsem. Vagy máshogy. Vagy a franc tudja.
Merthogy az összes gyerek kötődni fog az anyukájához/apukájához, mindegyik anyunak/apunak, mamának/papának, anyának/apának, maman-nak/papa-nak, मां/पिता-nek, vagy matka-nak/tatuś-nak szólítja őt. Ha ezek közül a gyerekek közül bármelyik beüti az ujját, először az anyukáját/apukáját hívja, a legjobb gyógypuszit úgyis valamelyik szülő fogja adni.
De ha nem az első két év, nem az első hat hónap számít, akkor mi?
Képtelen lettünk volna viszont a két és fél hónapos, nagyjából 75 napos fiunkat bárki másra bízni, hisz még mi is alig ismertük, ő meg aztán pláne nem ismert minket. 75 nap még arra is bőven kevés, hogy megszokjuk, hogy szülők vagyunk, nem csak ő nem kötődik hozzánk, még mi is alig-alig hozzá.
De hát úgy tűnik, ez hülyeség. Mert még a szélsőségesen nevelt francia gyerekek is kötődni fognak a szüleikhez. Még akkor is, ha csak hétvégén látják egymást. És nem fogja összekeverni a babysittert az anyukájával vagy az apukájával.
Újra tehát: mi számít? Mitől lesz valaki szülő és mitől lesz valaki gyerek?
Őszintén nem értem.
Ha azt is gondoljuk, hogy a francia rendszer embertelen, akkor vannak még enyhébb, de azért magyar szemmel még mindig egész extrém, nyugat-európai példák, ahol azt hiszen, szintén kötődnek a gyerekek a szüleikhez és viszont.
Szóval az van, hogy nem mindenütt akkora cucc a szülőség, mint Magyarországon. Szülsz, kicsit szoptatsz, otthon vagy, aztán szépen visszamész dolgozni, majd nem sokkal később szülsz egy újabbat. Az egész alig jelent változást. Ha viszont a szülés azzal jár, hogy csak sok évvel később mész vissza oda, ahol esetleg korábban nem is voltál, akkor valószínűleg kicsit nehezebben szánod rá magad arra, hogy újra alávesd magát annak a rengeteg változásnak, amivel ez az egész jár.
- Dehogy működnek! - vágta rá gondolkodás nélkül a Hágában élő barátom.
Ide nekem egy nemzetközi, reprezentatív kutatást!
