A személyközpontú pszichológia az egyik legvonzóbb irányzat a pszichoterápiában.
Mert:
- nem hierarchizál
- elfogad
- nem ír elő
- nem moralizál
- nem betegnek (páciens), hanem partnernek, ügyfélnek (kliens) tekint
- a kliensből indul ki
- nem tudja a tutit
- veled dolgozik egy megoldáson
- nem túr le a jól elfojtott ismeretlenbe
Annyira üt a cucc, hogy ma már - hála Carl Rogersnek, a humansztikus pszichológia egyik atyjának - azt gondoljuk, hogy a jó pszichológus éppen a humansztikus pszichológia alapelveinek kell, hogy megfeleljen.
Tessék hát jól megjegyezni az alábbi három szót: empátia, tolerancia, kongruencia. Ki is emeltem. Mert ez, így egyben minden pszichológus számára elengedhetetlen és megkerülhetetlen. S ha a szülő kibírja, hogy nem lesz pszichológusa gyermekének, akkor az sem árt, ha apaként, vagy anyaként is bírja ezen skilleket.
De minthogy otthon nem dolgozunk, hanem élünk (és persze fordítva, pszichológusként sem cél, hogy a kliens (!) szülei legyünk), ezért simán nem vagyunk sem elég empatikusak, sem elég toleránsak, sem pedig elég kongruensek. Akár tudjuk, mit jelentenek ezek a fogalmak, akár nem. Így aztán bőven előfordulhat, hogy gyerekünk felnőttként menedéket fog keresni egy, a munkahelyéhez közeli pszichológusnál. De bűntudatra semmi ok, hibázni lehet, sőt kell is, ha ugyanis nem hibázunk, és magunkat széjjel tudatosítva vagyunk egyszerre empatikusak, toleránsak és kongruensek, akkor attól gyerekünk is, mi is meghibbanunk. Méghozzá garantáltan. Merthogy lehetetlen egyszerre mindhármat gyakorolni.
Mutatom:
- Tééééévéééééééé
- Gyere ide kicsim, nézz rám, éhes vagy? (tudjuk, hogy éhes, hiszen előtte alig evett - empátia)
- Nnem! Tévvvvvvé!
- Jó, kicsim, bekapcsolom, mit szeretnél nézni? (ez itt már a tolerancia, de hol az éhséggel kapcsolatban kifejezett korábbi empátiám, miszerint már a hitelesség is komolyan megcsorbult)
- Kiflit. Akarok. Enni.
- Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. De most már megy a mese, te kérted, majd eszel utána (kis lépés a kongruencia felé, de most meg hova lett az empátia).
- Nnnem! Kifli!
- Najó, nekem ebből elegem van, azt csinálsz, amit akarsz, szia! (mindhárom skillnek annyi)
Persze az is lehet, hogy amikor kiflit kér, akkor így folytatod:
- Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. Gyere a konyhába, ott kapsz kiflit. (így egyszerre vagy empatikus, hiteles és hiteltelen, hiszen egyszer elfogadod a tévét, aztán viszont átbillensz a kaja felé, amit egyébként előtte is gondoltál, de ezt a gyereked már nem biztos, hogy össze is rakja)
- Nem. Én itt akarok kiflit enni.
- De itt nem lehet kiflit enni, ha éhes vagy, gyere a konyhába (empatikus nem vagy ugyan, de bravó a kongruenciádért)
Minél éhesebb a gyereked, annál kevésbé fogja elfogadni az alkut, márpedig aki úgy kezdi, hogy Tééééééévééééééé, az nagyon éhes, szóval előbb-utóbb a TV előtt fog morzsázni, te pedig feladtad mindhárom Rogers-i elvedet.
De lehetséges forgatókönyv az is, hogy:
- Tééééévéééééééé
- Nézd csak, pont a Spongyabob megy (végül is ez is empatikus viselkedés, igaz, kicsit megúszós)
- Mást akarok nézni!
- Nem jó a Spongyabob? Na várj. Barney és barátai?
- Mástmástmást
És itt hosszas alkudozás veszi kezdetét, melynek az alábbi három dolog egyikének (vagy azok valamilyen kombinációjának) feladása vet véget:
Szóval ha szent nem is, de Rogers még lehetek.
De minthogy otthon nem dolgozunk, hanem élünk (és persze fordítva, pszichológusként sem cél, hogy a kliens (!) szülei legyünk), ezért simán nem vagyunk sem elég empatikusak, sem elég toleránsak, sem pedig elég kongruensek. Akár tudjuk, mit jelentenek ezek a fogalmak, akár nem. Így aztán bőven előfordulhat, hogy gyerekünk felnőttként menedéket fog keresni egy, a munkahelyéhez közeli pszichológusnál. De bűntudatra semmi ok, hibázni lehet, sőt kell is, ha ugyanis nem hibázunk, és magunkat széjjel tudatosítva vagyunk egyszerre empatikusak, toleránsak és kongruensek, akkor attól gyerekünk is, mi is meghibbanunk. Méghozzá garantáltan. Merthogy lehetetlen egyszerre mindhármat gyakorolni.
Mutatom:
- Tééééévéééééééé
- Gyere ide kicsim, nézz rám, éhes vagy? (tudjuk, hogy éhes, hiszen előtte alig evett - empátia)
- Nnem! Tévvvvvvé!
- Jó, kicsim, bekapcsolom, mit szeretnél nézni? (ez itt már a tolerancia, de hol az éhséggel kapcsolatban kifejezett korábbi empátiám, miszerint már a hitelesség is komolyan megcsorbult)
- Kiflit. Akarok. Enni.
- Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. De most már megy a mese, te kérted, majd eszel utána (kis lépés a kongruencia felé, de most meg hova lett az empátia).
- Nnnem! Kifli!
- Najó, nekem ebből elegem van, azt csinálsz, amit akarsz, szia! (mindhárom skillnek annyi)
Persze az is lehet, hogy amikor kiflit kér, akkor így folytatod:
- Látod, kicsim, ezért kérdeztem, hogy nem vagy-e éhes. Gyere a konyhába, ott kapsz kiflit. (így egyszerre vagy empatikus, hiteles és hiteltelen, hiszen egyszer elfogadod a tévét, aztán viszont átbillensz a kaja felé, amit egyébként előtte is gondoltál, de ezt a gyereked már nem biztos, hogy össze is rakja)
- Nem. Én itt akarok kiflit enni.
- De itt nem lehet kiflit enni, ha éhes vagy, gyere a konyhába (empatikus nem vagy ugyan, de bravó a kongruenciádért)
Minél éhesebb a gyereked, annál kevésbé fogja elfogadni az alkut, márpedig aki úgy kezdi, hogy Tééééééévééééééé, az nagyon éhes, szóval előbb-utóbb a TV előtt fog morzsázni, te pedig feladtad mindhárom Rogers-i elvedet.
De lehetséges forgatókönyv az is, hogy:
- Tééééévéééééééé
- Nézd csak, pont a Spongyabob megy (végül is ez is empatikus viselkedés, igaz, kicsit megúszós)
- Mást akarok nézni!
- Nem jó a Spongyabob? Na várj. Barney és barátai?
- Mástmástmást
És itt hosszas alkudozás veszi kezdetét, melynek az alábbi három dolog egyikének (vagy azok valamilyen kombinációjának) feladása vet véget:
- empátia
- tolerancia
- kongruencia
Okosan kitalálta hát Rogers ezt a dolgot. Olyan ez, mint a pszichoanalízisben a vágy (pl. anyával való újraegyesülés), amit definíció szerint nem lehet elérni. Ezt a triászt sem lehet egyszerre teljesíteni, itt még a minimálprogram is bőven jó: egyet, esetleg kettőt még akár azonos időpontban is lehet képviselni.
A jó pszichológus attól jó, hogy van önkritikája. És ezzel a tulajdonsággal bírt Rogers is, tudta ő, hogy a tökéletes állapot nem érhető el, a teljességgel működés viszont igen. Szóval nincs minden veszve, ha tökéletesek nem is, de jobb emberek még simán lehetünk.
