Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.

Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.

Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?

Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 

Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Closing time

Reziliencia.

Viszonylag új kifejezés a pszichológiában, amely arra vonatkozik, hogy az ember megküzd a helyzettel. Akkor is, ha az nehéz. Vagy traumatikus. Vagy tragikus. Szóval hogy akármilyen nehéz, stresszes vagy akár horror is valami, megküzd vele, alkalmazkodik, és ami a legfontosabb: fejlődik.

Ez nem jelenti azt, hogy vágyjuk is a szart, csak azt, hogy ha már az a szar megesett velünk, akkor nem meg nem történtté akarjuk tenni, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Legalábbis érdemes megpróbálni.

Ehhez viszont beszélgetni kell róla, nem lehet elfojtani, meg kell értenünk magunkat a trauma alatt és a trauma után. Hogy tényleg tudjunk fejlődni. Úgy is hívják ezt, hogy poszttraumás növekedés.

Ma már elég komoly szakirodalma van a rezilienciának, még akkor is, ha a blogger-felület helyesírás-ellenőrzője még nem ismeri ezt a fogalmat. Ahogy mi, úgy idővel a szoftver is megtanulja majd, hiszen a reziliencia már a szépirodalomban is megjelenik, ha máshol nem, hát Edith Eva Eger A döntés című könyvében mindenképp.

Szóval.

A koronavírus-helyzet kemény.

Nagyon kemény.

Emberek tömegével fognak munkanélkülivé válni.
Nagyon sokan lesznek betegek és sokan meg fognak halni.
Nemcsak távoli ismeretlenek, hanem közeli emberek is. Barátok. Rokonok. Munkatársak.
Az emberek bizalmatlanak (még bizalmatlanabbak) lesznek egymással, intézményekkel, szervekkel.
A szociális és egészségügyi ellátórendszer le fog állni.

A gazdaság pedig komoly visszaesést fog produkálni.

És hát nem úgy van az, hogy most nyom egy pause-gombot a világ, aztán majd valamikor júliusban, mintha mi sem történt volna, újraindulunk, hanem amikor majd elindulunk, ha egyáltalán elindulunk, akkor majd minden nagyon más lesz.

Gyökeresen és végérvényesen.

Az addig tartó időszak pedig sok ember számára bizony traumatikus lesz.

Mert

• nincs hol csordogáljon az ingyen rendelkezésre bocsátott internet, nemhogy laptopja nincs a családnak, de áram se sok, így a gyerekek nem tudnak otthon tanulni.
• a szülők elvesztették a munkahelyüket
• nincs mit enni
• ha meg is marad a szülők munkahelye, nem tudnak mit kezdeni nappal a gyerekekkel, akik így viszont egész nap otthon vannak, és nem csinálnak semmit. És ez még mindig jobb, mintha kimozdulnak és valamit csinálnak.
• a szülök frászt kapnak egymástól
• a gyerekek nem tudnak egymással játszani
• bántalmazás és nélkülözés van

És akkor még a rettegésről, a kiszámíthatatlanságról és a kontrollvesztésről, tehát a járvány pszichológiai járulékairól nem is beszélve.
Minden bizonyosság bizonytalan lett.
Hogy az, amit korábban biztonságosnak és alapnak vettük, amikről azt hittük, hogy az nekünk jár, arról kiderül, hogy nem biztonságos, nem biztos, nem alap, nem jár.

Közben meg sokak számára ez az időszak maga a paradicsom.

A bőven megtakarított pénzüknek köszönhetően és a home office-ba csont nélkül átálló munkájuk mellett bőven belefér a kreatív és minőségi együttlét egymással és a gyerekekkel, dugig is van a Facebook jobbnál jobb ötletekkel, reggel közös jóga, délelőtt a gyerekek egymásnak olvasnak, azalatt a felnőttek virtuális sétát tesznek a Louvre-ban, ebédet már együtt főznek, hisz épp kinyílt a kertibab és a zsálya, legjobb lesz a pisztrángra, ebéd után a gyerekek önállóan tanulnak, hisz az alternatív iskolában már bőven megtanulták, hogyan kell egyedül és felelősen dolgozni, utána pedig gyurmagurigákat gyúrnak, és abból megépítik a napjuk hangulatgörbéjüket. Szülők és gyerekek együtt. Ahol eltérés van, azt pszichodramatikusan elpantomimezik. Aztán közös ölelkezés után megterítenek, vacsi, fürdés, estimese, közös árnyjátékozás, ének, alvás. A szülők gyertyát gyújtanak, majd egy házilag kevert margarita mellett megnézik a Breeders legújabb epizódját, és csak édesen egymásra mosolyognak, hogy Timi, dejó, hogy mi nem ilyen szülők vagyunk.

De hát ez a magyar lakosság 4-5%-a.

Se.

A többieknek marad az eggyel fentebbi felsorolás.

De tanulni ebből az egészből mindenki tud.

Fejlődni mindannyian tudunk.

Megtanulhatjuk,

• hogy most nincs zugivás
• hogy nincs ajtóbecsapás és kimenekülés a lakásból
• hogyan tudatosítsuk az étkezési szokásainkat
• hogyan ne meneküljünk el a konfliktusok elől, hanem megpróbáljunk ott maradni és megoldani
• hogy csak arra költsünk, amire tényleg kell
• hogy kevesebb pénzből is ki lehet jönni
• hogy nem is kell annyit utazni
• hogy nem kell annyit meetingelni
• hogy lehet otthon is kávézni, lehet uzsonnát csomagolni
• hogy nem muszáj annyit éttermezni
• hogy mire is van igazán szükségünk
• hogy milyenek a gyerekeink (ha van)
• hogy milyen a párkapcsolatunk (ha van)
• hogy milyenek vagyunk mi magunk
• hogy mit is jelent a házimunka

Ettől függetlenül most még nem tudjuk, mennyi válás és mennyi egymásra találás lesz ezalatt az idő alatt. Nem tudjuk, hány nőt fognak megerőszakolni otthon, hány nőt és hány gyereket fognak megverni, vagy hogy hány gyerek fog megfoganni. Magasabb, alacsonyabb vagy épp ugyanannyi lesz-e ezek aránya, mint amennyi egyébként lenni szokott. Nem tudjuk, hány család fog tönkre menni, Azt sem tudjuk, hogy mennyien fognak meghalni, no nem a koronavírus következtében, hanem mondjuk abba, hogy nem eszik. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz az idén érettségizőkkel, meg úgy egyáltalán ezzel a félévvel. Azt sem tudjuk, hogy mi lesz a barátságokkal, mi lesz az ismerkedni vágyókkal, mit lesz a kamaszokkal, akik ilyenkor nem éppen a szüleikkel akarnának lenni.

Csomó mindent nem tudunk.

Az viszont, hogy egyénileg vagy családilag akarunk-e valamin változtatni, csak rajtunk múlik.

Najó.

Főleg rajtunk.

Mert most leginkább magunkkal vagyunk és leszünk összezárva.

Itt az ideje, hogy kicsit lelassítsunk, kicsit befelé és a közvetlen környezetünkre figyeljünk.

Mert most kicsit záróra van.

Ha meg tudjuk tenni, hogy egy kicsit bezárunk, lezárunk, akkor már elmondhatjuk, hogy valamekkora poszttraumás növekedést produkáltunk.

2008-ban, amikor Lucca egyik főterén Leonard Cohen koncerten voltunk, és megszólalt ez a dal, akkor biztos voltam abban, hogy ezzel a koncertnek is vége, de közben meg nem volt, egyáltalán, hanem még jött jó sok minden.

A világunk is csak átmenetileg zár be.
A világunk csak átmenetileg záródik le.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Karanténbeli víg napjaink

Kezdjük azzal, hogy jó eséllyel karanténbeli víg napjainknak semmi köze sem lesz ahhoz, amit Faludy Györgynek át kellett élni pokolbéli víg napjai közepette.

De azért fontos azt is kimondani, hogy a koronavírus olyan kihívások elé állít, amik előtt jó eséllyel még nem voltunk. És csak remélni tudjuk, hogy mi győzünk.

Azt már tudjuk Fülöp Márta jóvoltából, hogy a különböző kultúrák, individualista és kollektivista értékeken alapuló társadalmak, a társadalmi vagy egyéni problémákat elnyomók (represszorok) vagy azokra érzékenyen reagáló személyiségek (szenzitizátor) hogyan reagálnak a koronavírusra.

Schell Gergely jóvoltából arra is kaphattunk tippeket, hogy hogyan ne csavarodjunk be a vírustól, Deliága Éva pedig 19 tippet ad arra, hogy hogyan beszéljünk a vírusról a gyerekeinkkel.

Közben színeszek felolvassák a tananyagot, Konok Péter történész online tanításba kezd, csomó múzeum online tárlatvezetést, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig online koncerteket tart, közben pedig csomóan felajánlják időseknek, hogy segítenek bevásárolni, mindenféle online közösségek jöttek létre az elmúlt 1-2 napban.

Őrült megható mindez. Fantasztikus kezdeményezések, amik azt mutatják, hogy össze tudunk fogni, létezik szolidaritás itthon is.

Mindeközben pedig nagyon sokat lesznek a családok együtt, a kollégisták haza kell, hogy költözzenek, az iskolák bezártak, sokan leköltöznek/visszaköltöznek a vidéki nagyszülőkhöz, külföldön tanuló gyerekek térnek vissza Magyarországra.

Most kezdődik csak igazán a családok éve.

Mintha hónapokon keresztül karácsony lenne.

Csak ajándék nélkül.

De sok-sok feszültséggel. Ami még ismerős is lehet december végéről, de csomó újdonság is van itt, lesz itt.

Legfőképp a bizonytalanság, az, hogy minden folyamatosan változni fog, hiszen ezzel a vírussal kapcsolatban még mindig csomó kérdőjel van az emberek és a tudósok (akik, bár emberfeletti teljesítményt nyújtanak most, mégis emberek) fejében.

És ezt bizony nem könnyű leküzdeni, nem könnyű ezzel együtt élni.

Szóval egyszerre kell együtt lennünk a családunkkal és a félelmeinkkel, bizonytalanságunkkal és az ebből a két nehézségből fakadó feszültséggel.

Sokkal kevesebb énidőnek (ami ugye eleve luxuscikk, még a jómódban élők számára is) lesz, a sokkal több miidőhöz pedig kell ez-az.

Türelem, kitartás, lazaság, humor, nyugalom, hitelesség, illeszkedés, minőségi és mennyiségi jelenlét, felülemelkedés.

És még csomó konkrét praktika is eszembe jut.

Mondom is.

• Tök jó, ha kiépítetek valamiféle napirendet. Össze fognak folyni a napok, a gyerekek fejében mindenképp, ezért fontos, hogy megmaradjon a rendszer. Ebbe mondjuk beletartozhat akár az is, hogy hétköznap reggel a gyerekek is öltözzenek fel, ne legyenek egész nap pizsamában. Legyen jól követhető időpontja a tanulásnak, akár addig is, amíg még nem lesznek készen az iskolák az online anyagokkal.
• Fontos, hogy a gyerekek tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, nagyszüleikkel, beszélhessenek egymással valamilyen applikáción keresztül.
• Tök jó, ha minden nap tudtok valamennyit mozogni. Csomó youtube-videó van otthoni mozgásra, de szabadba egyelőre még lehet menni, bár a játszótereket már nem ajánlanám. De a gyerekek az ingerszegény környezetben meghibbannak, ha nem mozognak legalább valamennyit. Érdemes ezt is rendszerszinten.
• Sok gyereket nagyon érdeklik a hírek. Lehet ennek is egy konkrét, dedikált időpontja, amikor a szülők elmondják - természetesen a gyerekek szintjén - a napi aktualitásokat.
• Legyen egy kódszó arra, ha valaki vagy valami sok. Egy szó, amit előre megbeszéltek, és amit az ember bemondhat, ha épp egyedüllétre vágyik. És akkor lehessen neki elvonulni. Ha kicsi a lakás, akkor is. Az is jó, ha ezt a kódszót napi 2-3-nál többször nem lehet használni, és érdemes az elvonulás mértékét is korlátozni.
• Tök jó, ha a gépezési idő (se a felnőtté, se a gyereké) nem száll el a végtelenbe.
• Iktassatok be közös olvasást, szerintem még akár egy reggeli és esti beszélgetőkör is beleférhet (ki hogy van, mire számít a nap során, milyen volt a nap).
• Nem érdemes csak a gyerekektől elvárni a türelmet, a felnőtteknek is rá kell állnia a türelemhullámokra.
• 4-5 éves kortól fölfelé a gyerekek szálljanak be a háztartási feladatok ellátásába. Pakoljanak el maguk után, segítsenek teríteni és leszedni, mosógépbe is simán be tud egy gyerek pakolni, nem nagyon dolgok ezek. A főzésnek csomó része gyerekkompatibilis, fasírtgolyót gyúrni és húst klopfolni, panírozni kifejezetten élvezetes is lehet egy gyerek számára.
• Érdemes figyelni arra is, hogy ne együnk egész nap. Sokan felhalmoztak tartalékokat, érdemes azokat nem egyből felzabálni, lehet keveset is enni és azt is érdemes rendszeresen.  
• Érdemes leülni a családtagoknak átbeszélni az új időszakokra vonatkozó szabályokat. Legyenek ezek mindenkire érvényesek és transzparensek. Akár ki is lehet függeszteni őket a fridzsiderre, bejárati ajtóra.

Gyerekekkel sokat együtt lenni fárasztó.

Felnőttekkel és önmagukkal együtt lenni szintén.

Markánsabban előjönnek az ő hibáik, de markánsabban előjönnek a mi hibáink is, de rengeteget is tanulhatunk magunkból és a másikból. És ez jó. Szerintem tök hamar látványos lesz az, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, hogy mennyit tanulhatunk tőlük, mennyire jó velük együtt lenni.

Lesznek feszültségek, félelmek, felháborodások, az óhatatlan, de most, két napnyi karantén-tapasztalat alapján abban bízom, hogy némi odafigyeléssel, a feszültségek kontroll alatt tartása mellett szépségek is lehetnek ebben az időszakban.

Társadalmiak és családiak egyaránt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem csak a gyerekeinkkel leszünk többet együtt, de a párkapcsolatunkkal is.

És az is igényel ezt-azt.

Ott is érdemes bevezetni új szabályokat.

De ez egy apablog, nem egy párkapcsolati blog, szóval ezekre most nem térnék ki.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Boldogságtól ordítani, avagy szekunderszégyenem természete

Novák Katalin, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, három gyermek édesanyja olvasott egy olyan kutatást, amiből azt hozta ki, hogy a négygyerekes családok a legboldogabbak.

Az most mellékes, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ezt milyen kutatási eredményben látta, kicsit azt sejtjük, hogy az élettel való általános elégedettségére vonatkozó grafikont láthatta, amely mutatóra az EU 28 tagállamában kérdeztek rá.

Jó eséllyel erről a grafikonról van szó.

(forrás)

Namost, ennek a mutatónak két ország van a végén. Mármint a rossz végén.
Bulgária és Magyarország.

De tekintsünk el ettől a szoft ténytől és maradjunk a háromgyerekes Novák Katalin mondatánál, illetve a fenti grafikonnál. Abból az derül ki, hogy a 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel, de egyrészt nem négyről van szó (és nem is boldogságról), másrészt viszont érdemes megnézni azt is, hogy a gyerektelenek (úristen!) és az egy-két gyerekesek (!) között jóval nagyobb arányú az élettel közepes mértékben elégedettségű családok, mint a 3+ gyerekesek esetében. 

De oké, legyenek a négygyerekesek elégedettek boldogok, ahogy azt Novák Katalin látni szeretné.

De milyen négygyerekesekről is van szó?

Olyanokról, ahol két szülő van a 3+ 4 gyerekkel.

Ennél többet nem tudunk meg.

Ami nagyjából annyit jelent, hogy ha csak ezt a grafikont nézzük, akkor semmit sem tudunk meg ezekről a családokról.

De szerencsére csomó egyéb adatot is tudunk még, amik kicsit árnyalják ezt az eredményt.

Illetve nem is az eredményt, hanem NK mondatát.

Tudjuk például, hogy az élettel a magyarok és a bolgárok a legelégedetlenebbek.

Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag elégedettebb nálunk összességében, és egyesével az egyes országok is elégedettebbek, mint mi. Innentől viszont nincs értelme uniós átlagstatisztikáról beszélni, mert egész egyszerűen mi abban nem vagyunk benne.

Itt több a beteg, fiatalabban halunk, többen lesznek öngyilkosok, alárendeltebbek a nők, rosszabb az oktatás, rosszabb az egészségügy, több a kátyú, kisebb a szolidaritás az emberek között, nagyobb a társadalmi szakadék, kevesebb az alternatív munkavégzési lehetőség, magasabb a családon beüli erőszak száma, alacsonyabb az életszínvonal, kisebbek a bérek, kevesebb az emberek megtakarítása, sok szempontól kicsi az emberek önrendelkezési joga, arányaiban is nagyon nagy a létminimum alatt élők száma, hát még a többi országgal összehasonlítva és hát kisebb mértékű itt az öngondoskodás. De mivel a felsorolás még jó hosszú is lehetne, ezért Novák Katalinnak azt kellett volna mondania, hogy "Egy átlagos uniós országban a kétfelnőttes, 3+ gyerekesek a legelégedettebbek az élettel. Magyarország viszont sajnos egy átlagon aluli uniós ország, amin az elmúlt bő kilenc évben nem is tudtunk változtatni. Ezért személy szerint is elnézést kérek. Ezennel pedig (országunk miniszterelnökével és a teljes kormánnyal együtt) lemondok összes tisztségemről."

Amíg viszont ez a mondat nem hangzik el, addig is adódik a kérdés, hogy

• mi van azokkal akik eleve nem akartak (3+) gyereket,
• mi van azokkal, akik nem 3+ gyerekes családokban nőttek fel,
• mi van azokkal, akik elváltak és főleg
• mi van a sajtkészítőkkel?

Én kérek elnézést!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Fedeztetés

- Fogom, Zoli.
- És? Áll neki?
- Még nem, Zoli.
- Akkor csinálj már valamit!
- De mit, Zoli?
- Mondd, hogy csöcs. Vagy CSOK.
- Csöcs. Vagy CSOK, Zoli.
- De ne nekem mondd, te szerencsétlen!
- Hát akkor kinek?
- Neki, bazmeg! Akinek a faszát fogod.
- Ja, oké, Zoli! Csöcs. Vagy CSOK.
- Navégre. És most már áll?
- Igen, Zoli.
- Navégre! Akkor vezesd be Andiba.
- De benedvesítetted, Zoli?
- Úhbassz, azt elfelejtettem. Most mit csináljak, Laci?
- Nemtom, mondd, hogy fasz! Vagy hétszemélyes kocsi!
- Ettől még nem lesz nedves, Laci, ezek a létminimum alatt élnek.
- Létminimum? Te szélsőliberális hülye! Mondtam, hogy gazdagot hozz! Egyébként meg nincs is létminimum alatt senki Magyarországon, rég eltöröltük, de ezt most hagyjuk is.
- Igazad van... Hoppá, most viszont már nedves!
- Oké, akkor mehet a gif?
- Mehet!

via GIPHY

Sokat gondolkodtam, hogy írhatok-e így, de hát a III. Budapesti Demográfiai Csúcson (BuDeCs) kialakult helyzet pont annyira volt abszurd, mint a fenti, rögtönzött párbeszéd.

De természetesen nem gondolom, hogy a népesedéspolitikai közbeszéd már itt tartana, viszont mintha jóval közelebb lennénk egy ilyen helyzethez, mint gondoltam volna, hogy valaha leszünk. És ez már önmagában is elég szomorú. És hát tényleg nem vagyunk messze az állatvilágból vett példáktól, a BuDeCsen elhangzott például az, hogy "régen a harkályt nem kellett biztatni, hogy kopácsoljon".

De nem. Biztatni nem kell senkit sem. De tenni kell valamit, ez tény.

Viszont ha én politikus lennék, és bárkit is érdekelne a véleményem, akkor pont a népességfogyással egyáltalán nem foglalkoznék. Ha én politikus lennék, akkor azzal foglalkoznék, hogy aki megszületik, annak legyen hosszú, jó és minőségi élete.

De ez is kevés.

Ezért ha én politikus lennék, akkor azzal foglalkoznék, hogy jó legyen terhesnek lenni és jó legyen szülni. És azzal foglalkoznék, hogy a szülés után ne kelljen átszakított és megvarrt gáttal okmányirodába, kormányablakba és még ki tudja, milyen hivatalokba járkálni, sorban állni, ne kelljen veszettül keresni a házassági kivonat hiteles másolatát, hogy végre legyen annak a traumatikusan megszületett a gyereknek születési anyakönyvi kivonata, adókártyája és lakcímkártyája, hanem ezeket szépen bekészítse az újszülött ágya mellé az anyagilag is jól megbecsült újszülött osztályon dolgozó ápoló a CSED és a családi pótlék folyósítását beindító QR-kóddal egyetemben.

De nem csak ezt tenném, hanem bevezetném azt a 9 pontos családvédelmi akciótervet is, amiről a Lelki betevőn írtam még februárban, amikor kiakadtam a 7 pontos családvédelmi akcióterven, és amit most bemásolok ide is.

1. Óvodától kezdődően bevezetjük a gendertudatos nevelést, a szexuális nevelést, a test-, az IKT- és az egészségtudatos nevelést, az önismereti oktatást, az érzelmek felismerésének és kezelésének oktatását valamint a szexizmusmentes kommunikáció és viselkedés elsajátítását. Tudatosítjuk a láthatatlan munkával és az érzelmi házimunkával járó feladatokat.
2. Teljesen átalakítjuk a hazai GYES-policyt, megszüntetjük a hároméves gyest, törvényekkel, oktatással és pénzügyi támogatásokkal szorgalmazzuk a nők minél hamarabb munkába történő visszaállását és a férfiak otthon maradását, bevezetjük az apakvótát és a közös szülőidőt, törvényekkel támogatjuk, hogy ugyanabban a pozícióban a nők ugyanannyit keressenek, mint a férfiak, darabokra törjük az üvegplafonokat és az üveglifteket, valamint elhintjük, hogy az idős és/vagy beteg rokonokat a férfiak is ápolhatják, és erről szólunk a munkáltatóknak is.
3. Kutatásokat kezdeményezünk a bölcsőde és a kötődés vizsgálatára, melynek eredményeit széles körben publikáljuk és oktatjuk.
4. Megdolgozzuk a gyerekekkel foglalkozó gondozók és pedagógusok anyagi és társadalmi megbecsülését, átalakítjuk a képzésüket. Minden kisgyerek számára elérhetővé tesszük a minőségi bölcsődei elhelyezést Budapesten kívül is.
5. Átalakítjuk a közoktatás szellemiségét, csökkentjük a gyerekek tananyag-terhelését.
6. A hazai medikalizált, orvosközpontú szülészetet szülő- és gyerekközpontúvá alakítjuk, de átalakítjuk a teljes egészségügyet is.
7. Drasztikusan csökkentjük a fogamzásgátlás árát, az óvszert ingyenessé tesszük. A férfiak fogamzásgátlásával kapcsolatos kutatásokat kezdeményezünk - természetesen az óvszerhasználaton kívül.
8. Könnyítünk a meddők helyzetén, elérhetőbbé és olcsóbbá tesszük az inszeminációt és lombikprogramot, lerövidítjük és transzparensebbé tesszük az örökbefogadási procedúrát.
9. Engedélyezzük a melegházasságot és a meleg párok gyerekvállalását, de egyébként meg nem is kötjük házassághoz a csomó támogatást.

És plusz 1: átalakítjuk a lakáspolitikát, megelőzve és szép lassan felszámolva a lakhatási szegénységet.

És plusz 2: ratifikáljuk az isztambuli egyezményt.

Ha viszont tényleg és mégis a népesség fogyása a legégetőbb hazai probléma, akkor - és most szintén a Lelki betevőre írt cikkemből veszek át pár gondolatot - szintén nagyon egyszerű a dolgunk. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy mi növeli a termelékenységet.

• az iskolázatlanság
• a szegénység
• a drága és hozzáférhetetlen fogamzásgátlás
• a védekezés erkölcsi és vallási ellehetetlenítése.

Termékenységben Niger és Szomália például tök jól áll, de Kongó, Mali és Csád sincsenek különösebben lemaradva, ezekben az országokban egy nő ugyanis olyan 6-7 gyereket szül életében. Ha viszont az EU-s átlagot nézzük, akkor 2017-ben 1,6-os átlagot látunk, míg Magyarországon 1,5-öst, ami nem is olyan rossz, az 1,8-as Dánia és az 1,9-es Norvégia kicsit persze vonzóbb, de hát ez már a hanyatló nyugat.

Amiben még lehet bízni, az a migráció, a magyar nők, mint tudjuk, világviszonylatban is a legszebbek (remélem, olvasva is átjön a hangsúly), és akkor körbe is értünk az okfejtésben, lehet fedeztetni.

(Kép forrása)

ps.: nem akarok politikus lenni

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Családvédelem

Megjöttek a kérdések, fogalmazódnak a válaszok, végre megint elmondhatom a véleményem, végre kíváncsiak arra, hogy mit gondolok, végre nem csak négy évente szólhatok bele a politikába. És most végre egy olyan téma, ami aztán igazán ide illik.

Hát akkor most válaszolok.

Szépen egyesével.

De még mielőtt válaszolnék, azért azt elmondanám, hogy ha én, szakdolgozóként ilyen kérdések mentén így vizsgálnék bármit is, akkor azt kérdezné tőlem a védésen a vizsgáztató: mondja csak, (itt a nevemet keresve modorosan bambulná az indexemet/neptunomat) Dávid, maga járt szakdolgozat-módszertanra vagy statisztikára? Igen? Nos, nem látszik.

Akkor én sírva fakadok, halasztok egy fél évet, esténként pedig belevetem magam Earl Babbie A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című könyvébe. Ha pedig otthon valamiért nem lenne meg, akkor gyorsan megrendelném, még hálisten van belőle 29 darab készleten.

De hagyjuk a módszertant, meg hagyjuk azt is, hogy nyilván el fogják csalni a válaszokat, meg nem is fogják nyilvánosságra hozni, hogy pontosan mik és hány példányban is érkeztek be, nézzük inkább csak a tartalmat.

Nézzük hát a tíz elmés kérdést és választ, ami igazából tizenegy, csak két kérdést rafkósan egynek vesznek.

1. Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?

Nem, bazmeg (bocs, hogy tegezlek), nekem a népességfogyáshoz semmi közöm. Mutass egy olyan embert, aki azért nemz, hogy legyen még nép a hazában. Egyébként meg olyan ellenséges itthon a hangulat, hogy tőletek menekül a fél ország, nem a bevándorlókkal van a baj, hanem azzal az ellenséges hangulattal, amit nyolc éve teremtetek.

2. Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?

Ez ennél bonyolultabb, mert akár egyet is érthetek ezzel, de mit jelent a munkavégzés? A közmunkaprogramot, ahonnan sehova sincs visszatérés? Vagy a rettenetesen alulfinanszírozott szociális szektort, pedagóguspályát vagy egészségügyi karriert? Vagy a már elviselhetetlen létbizonytalanságot, amiben oly sokan és egyre többen vannak? Hogy ki tudja, mikor rúgnak ki a munkahelyemről? Szóval a hazai gyakorlatban, amelyben közel négymillióan élnek minimum szegénységben, ahol a hajléktalanságon kívül a lakhatási szegénység is üvöltő probléma és akkor nem is sorolnám, szóval itt, Magyarországon menjetek a jó büdös francba ezzel a rettenetesen cinikus és hazug kérdéssel.

3. Egyetért-e Ön azzal, hogy a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?

Nem, nem értek vele egyet, mert nem mindenki gondolkodik házasságban és nem, nem értek vele egyet, mert annak meg, aki összeházasodna, de úgy adódik, hogy homoszexuális, annak nem lehet házasodni. Arról nem is beszélve, hogy mi van azokkal, akik már összeházasodtak, de régen, támogatásra viszont szükségük lenne, végül pedig, és bocs, hogy agresszív vagyok, de tényleg a faszommár, szóval az élet, a párkapcsolat, az önálló életkezdés nem a házassággal kezdődik.

4. Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén több támogatást kell adni? 

Igen, valamiféle progresszivitás nem ártana, de ez is komplexebb ennél, de ezt nyilván te is tudod, de azért leírom, hátha mégsem. Szóval a támogatás mértékét nem ártana valahogy összehangolni a keresettel is. De akkor azt meg ki kéne kicsikét fehéríteni, nehogymár a minimálbérre/maximálbérre bejelentett, válogatott SUV-val közlekedő, háromemeletes villában lakó háromgyerekes ugyanannyit kapjon, mint az félszuterénban lakó háromgyerekes, akinek a zsíroskenyér a mindennapi betevője.

5. Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?

A. Gyereket. Nem. Csak. Az. Anya. Vállalja.

6. Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság intézményét?

Hát definiáljuk szépen a főállású anyaságot. Miért, kinek, meddig és főleg: lehet-e az apa is főállású apa, mert különben csak növeljük a genderszakadékot.

7. Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását?

Igen. Támogassa. Meg azt is támogassa, hogy ugyanannyi pénzt kapjanak, mint a férfiak, meg ugyanoda mehessenek vissza, ahonnan eljöttek, meg fogadják el, hogy néha beteg is lehet az a gyerek, meg ne abuzálják őket a munkahelyeiken, ne zsigereljék ki őket a munkahelyeiken, jajj, nem is sorolnám.

8. Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?

Igen. Persze. Alá is írtam a petíciót. De akkor tegyük mellé, hogy tök fontos lenne az is, hogy az egy kicsit is furcsa, úgynevezett más gyerekeket ne picsázza ki egyből az iskola, hogy ugyanolyan bánásmódban részesülhessen minden gyerek, hogy legyenek megfelelő foglalkoztató helyek, hogy legyenek a pedagógusok megfelelően képezve, megbecsülve és megfizetve, hogy ne egyből a szegregációban kelljen mindig gondolkodni.

9. Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak is védenie kell?

Egyet. De ezért, kedves kormány, ti ugyan mit tesztek? Semmit. Ti csak azt nyomjátok, amivel Hrabal csak ironizált, görbe tükröt tartott a nacionalista tempó elé az Őfelsége pincére voltam című regényében. Most nem vagyok otthon, idővel majd lehet, hogy bemásolom.

10. Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a gyermeknek joga van anyához és apához?

Persze. Ez biológia. De mit mondtok ezzel? Hogy nem halhat meg egyik szülő sem? Hogy innentől törvény lesz arra, hogy egy gyerekről nem lehet lemondani? Meg úgy összeveszni, hogy az egyik szülő elmenekül? Meg egyedül gyereket vállalni? Meg fenntartani egy fiktív apa vagy anya képét? Meg örökbe fogadni? Meg homoszexuálisként gyereket vállalni? Mi a fasz?!

11. Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyermeket nevelő családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapjanak?

Most akkor hirtelen lesz közöm a költségvetéshez? Csak azért kérdezem, mert eddig nem nagyon kérdeztetek meg. De oké, akkor azt mondom, hogy kapjon kétharmados védelmet. Aztán a kétharmad elvész, és onnantól nem lehet emelni, változtatni? Nem, nem kell kétharmadhoz kötni, hanem vissza kell állítani a fékeket és az ellensúlyokat és valódi, nem ilyen drága, de alkalmatlan párbeszédet kell folytatni olyanokkal, akik értenek is ahhoz, amihez a kormány nem. Mert nem dolga.

Hát így.

Pukkadjatok meg!

Egyébként meg nem engem kell megkérdezni, vannak ám ngo-k, kutatóhelyek, voltak genderszakok, amik többek között épp olyan kérdésekkel foglalkoztak, amiket ti is feszegetni akartok, csak, veletek ellentétben, ők értenek is hozzá. Szóval tudás minderről már régen van, de ezt nyilván tudjátok ti is.

De vajon érdekel ez titeket?

Titeket csak az érdekel, hogy fogy a magyar.

Ahhoz viszont túl gőgösek vagytok, hogy elfogadjátok, elhiggyétek, hogy bizony így is, úgy is fogyni fogunk, viszont miattatok fogyunk ennyire. Szülni kell, oké, de hova? És mi van a már elő gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel? Az egészségüggyel, az oktatással, a szociális biztonsággal? Ezek miatt halunk olyan hamar. És bizony, ezért is fogyunk annyira.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szüljél már!

Azt látom, hogy szexeltek eleget, magyarok, fogy a gumi, meg az antibébi, a patikák ügyeletei előtt tömött sorokban várjátok az esemény utánit, nézem a lepedődet, látom a megszakításos szex nyomait, felismerem messziről, és akkor még az elkótyavetyélt maszturbálásról nem is beszéltem.

De nem lesz ez sokáig így, kedves magyarkáim, be fogom tiltani a gecibe az abortuszt, a koton, a fogamzásgátló és az esemény utáni tabletta árát az egekbe emelem, az orális szexet stigmatizálom, és minden kedvezményt gyerekhez kötök.

Áfa, ifa, eva, kata, iparűzési adó, minden-minden olcsóbb lesz, ha van gyereked, ha viszont nincs, akkor megadóztatom még azt is, ha fingasz, sőt, ha a fingásra gondolsz, az is a gatyádba fog kerülni, gyerek nélkül nem vagy magyar, érted?!

A minimálbér magasabb lesz, ha van gyereked, kötelezővé teszem a pornót, ingyen lesznek a szexújságok, egyetemi felvételin pluszpontot kapsz, ha gyereked tervezel, de vissza kell adnod a diplomád, ha két éven belül nem esel teherbe vagy nem termékenyítesz.

Lakást akarnál venni gyerek nélkül?

Esélyed sincs.

Moziba mennél, pedig szingli vagy?

Nem para, csak mondjuk előre szólok, hogy csak családi filmeket engedélyezek, a jegyed pedig - naná - öt főre kell venned.

Elmennél egy étterembe a pasiddal, csajoddal, miközben senki sincs a gyerekeiddel, mert nincs is gyereked?!

Eleve családi menüt számlázok ki! Nem baj? Akkor duplán!

És természetesen könnyebben kapsz munkát, ha vállalsz gyereket.

via GIPHY

Nem, természetesen ez egyáltalán nem igaz, mert ha gyereked van, pláne nőként, akkor esélyed sincs.

De sebaj, elvagyok én ezzel a duplafenekű kommunikációval, szüljél szépen minél többet, de amint szülsz, véged.

Én tehát minden egyes spermát úgy becsülök, mint Michael Palin apakaraktere az Élet értelme című filmben.

Csak hát még ő is odabiggyeszti híres dala elé, hogy "if they'd let me wear one of those little rubber things on the end of my cock, we wouldn't be in the mess we are now."

Mert hát a megszülető gyerekekkel már semmit sem tudok kezdeni, de őszinte leszek hozzád, nem is különösebben érdekel, hogy ezekkel a gyerekekkel mi lesz, lesz-e egészségük, boldogságuk, túlélési esélyük, kajájuk (piájuk az lesz, hajaj!), taníttatásuk, tudásuk, lehetőségük, szabadságuk, kedvük.

Pont leszarom.

Ha ugyanis ezt nem szarnám le, ha egy cseppet is érdekelne bárki és bármi is abból, hogy mi is történik a barátaimon kívül ebben az országban, akkor nem lenne értelme a legújabb, családbarát kampányomnak.

Annak, hogy „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki".

Mert így, ennyi kockázattal, (lét)bizonytalansággal, ismeretlennel, kiszámíthatatlansággal tényleg kaland a szülőség.

Csak éppen nem abban az értelmében, amiben értelme lenne, pláne, hogy ha lenne neki értelme, akkor sem lenne kaland, mert szülőnek lenni, bazmeg, nem kaland.

De ezt Fiala Borcsa olyan tökéletesen jól megírta már, hogy én ahhoz már egy árva szót sem szeretnék hozzátenni.

Azt viszont azért elmondanám, hogy a Kormány folyamatosan - hm, hogy stílszerű legyek - lyukra fut, sokadik kampánya és milliárdja röffen a semmibe, írtunk ezek némelyikéről az Apaparára is, csak emlékeztetőül: volt itt a Kárpát-medence teleszülésére tett jóslat, aztán kicsit később jött egy megállapodási terv a nőkkel, majd egy édes, de azért inkább buta és felületes kampányfilm a szülőségről.

Mindezek ellenére a népesség egyelőre nem kapott rá arra, hogy nőjön, sőt, úgy döntött, hogy bizony továbbra is inkább fogy.

Szóval kedves magyar Kormány!

Az a helyzet, hogy lehet, hogy a szexről tudsz ezt-azt, de az emberekről oly keveset, pedig ők oly sokat segíthetnének neked abban, hogy ebből az egészből kimaradj!

Amihez azért, lássuk be, túl sok pénz nem kell.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A szülőségről

Nekem a szülőség most éppen semmilyen, mert a gyerekeim épp intézményekben vannak, illetve nem, ez csak akkor volt igaz, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, most még alszanak, de mondanivaló szempontjából a helyzet ugyanaz, gondolok rájuk most is, gondoltam akkor is, nyilván, még hát épp úgy adódik, hogy róluk írok, de azért ilyenkor legtöbbször elsősorban valami másnak érzem magam, mint szülőnek. Mondjuk amikor elkezdtem, akkor leginkább éhesnek éreztem magam, aztán egy kicsivel később meg pszichológusnak, most meg, mitagadás, kicsit álmosnak.

Egyébként meg azért, lássuk be, tényleg elég fárasztó és drága mulatság a szülőség amellett, hogy isteni is, meg egész életre szól, meg nem is sorolnám.

De ajánlani, ajánlgatni nem fogom senkinek sem.

No, nem azért, mert valaha is megbántam volna a szülőséget, hanem azért, mert mindenki akkor csinál gyereket, amikor akar és akkor, amikor tud.

Nekem pedig ehhez az ég világon semmi közöm.

Ha pedig majd a gyerekeim olyan korba kerülnek, amikor már lehet gyerekük, akkor sem fogom bennük kelteni a bűntudatot. Majd lesz gyerekük, ha lesz gyerekük. Ha meg nem lesz, akkor nem lesz.

Azt viszont tudjuk, hogy országunk vezetői ezt nem így gondolják, és igazából azt is tudjuk, hogy az Apapara szerkesztősége viszont igen, írtunk is erről már többször (például itt és itt), de most eljött az idő, hogy újra írjunk.

És egyébként, be kell ismernem, határozottan fejlődik a rendszer kommunikációja. Persze, azért ez nem mindenkire igaz, egyesek egyre hangosabban szeretik kiemelni a vélt összefüggést a gyerekvállalási hajlandóság és menekültekkel kapcsolatos álláspont között, mások pedig masszív nyomasztással és szociohorrorral buzdítanak védekezés nélküli szexre, de közben vannak olyan hangok is, mint például olykor Novák Kataliné, aki a Családok Éve Program jegyében, gondolom, súlyos forintmilliókért legyártatott egy filmecskét, amitől a gyerekcsinálási hajlandóság növekedését reméli.

A film elsőre megható is, vicces is, cool is, könnyed is, hipszter is, trendi is, 21. századi is, épp olyan, amilyennek lennie kell.

De valami azért csak birizgálja az ember tarkójának szegletét, miközben nézi. Olyannyira, hogy aztán megnézi újra és újra, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az az érzés, ott a tarkója szegletében nem is a tarkója szegletében van, hanem az egész fejében és nem is birizgálás, hanem masszív zsibbadás.

Nézzük hát a filmet.

És ha megvolt egyszer, hát legyen meg újra.

Mert igen, másodikra már tuti átsüt az egészből a valótlanság, a torzítás, a műviség, hogy az én szülőségem, meg mindazok szülősége, akiket ismerek, egyszerűen nem ilyen. A félelmek, amiket a filmecske megszólít, még akár valósak is lehetnek, de azok csak egy nagyon szűk társadalmi csoport félelmei, éppen azoké egyébként, akik egész nemzetbarát ütemben és mennyiségben vállalnak gyereket.

Szóval az a baj, hogy a film nem igazán fedi le a hazai társadalmat, a társadalmi érzékenység pedig kimerül a tréningfelsőben és egy 85-ös Passátban, és bár nincs kétségem, a dramaturg nyilván egy SUV-ot képzelt el a videóba, de aztán a diákmunkában alkalmazott szociológushallgató szólhatott, hogy hahó, izé, a békásmegyeri lakótelepre nem fog beférni a napelemes Hummer.

De jó, engedjük el ezeket a ziccereket, sőt, nagyvonalúan tekintsünk el (ne! ne tekintsünk el) attól is, hogy csak augusztusig 1355 kilakoltatás volt az országban, köztük sok gyerekes család, és nézzük a dolgot proaktívan.

A gyerek mellé az alvás már nem kap helyet, de befér a bulizás és a diploma is, az apa is komoly részt vállal a gyereknevelésből.

Jó, ez remek és fontos is.

De.

• Mikor nyúl hozzá a politika az esélyegyenlőséghez?
• Mikor kezdik el nem tönkretenni, hanem legalábbis hagyni működni azokat a civil szervezeteket, amelyek a társadalmi felzárkóztatással foglalkoznak?
• Mikor lesz mindenki számára hozzáférhető az olcsó és megbízható fogamzásgátlás?
• Mikor lehet majd háborítatlanul szülni?
• Mikor támogatják majd a gyerekeiket egyedül nevelőket?
• Mikor kezdik el nem megbélyegezni az elváltakat?
• Mikor növelik végre a családi pótlék összegét?
• Mikor kezdik el végre nem megbélyegezni a szegényebb családokat?
• Mikor kezdik el komolyan és strukturálisan átalakítani a csed-, gyed- és gyespolicityt?
• Mikor lesz majd ugyanolyan bérezése az azonos pozícióban lévő nőknek és férfiaknak?
• Mikor szűnik meg végre az üvegplafon-hatás?
• Mikor lesznek majd rendesen részmunkaidős állások és otthonról végezhető munkák?
• Mikor jön el végre az az idő, amikor a nők az otthonmaradás után tényleg ugyanazt a pozíciót és fizetést kapják, mint kapták előtte?
• Mikor kezdik el nem kizsigerelni a nőket a munkahelyeiken?
• Mikor kezdik el a férfiak észrevenni, hogy mennyi, de tényleg mennyi privilégiumuk van? És mikor kezd el erre a rendszer is tudatosan odafigyelni?
• 
  

De tényleg.

Mikor?

Mert nem az az igazi kérdés gyerekvállalás előtt, hogy ugyanolyan trendi leszek-e utána, mint előtte, hanem az, hogy éhenhalok-e, ha lesz gyerekem, vagy sem.

Az országban hárommillió felett van azok száma, akik a létminimum alatt, illetve annak közelében élnek.

Nekik ez a videó semmit sem mond, nekik ez a videó provokatív bullshit.

Pedig ők is családokban élnek, ők is akarhatnak gyereket, ők is emberi erőforrások (sic!)

De a lényeg nem ez.

Hanem, hogy mi a frász közötök van ahhoz, hogy mikor akarok gyereket?! Teremtsétek meg a körülményeket, a többit meg bízzátok szépen rám!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: