Grandfather figure

A múlt hétvégét a fiam a nagypapájával töltötte. Elmentek Pismányba, Pomázig HÉV-vel, utána biciklivel, a fiam az utánfutóban sikongatott. Sátorban aludtak. Napközben kirándultak, a fiam hol büszkén menetelt az apu kezét fogva, hol a nyakában ült és mindenféle tárgyakat rejtett el a mostanra már teljesen ősz szakállában. Közben meg azt nézegette, méricskélte, hogy az ő orra milyen kicsi, az apué meg milyen nagy.

Aztán az apukám arról mesélt a fiamnak, hogy majd télen elkezdi síelni tanítani, megmutatta neki, hogy hogyan kell hóekébe állni, meg a botot leszúrni, azóta még a bölcsődébe is bottal a kezében akar menni. Délután felállították a sátrat, együtt kerestek olyan köveket, amikkel be lehet verni a cövekeket, kicsit véletlenül rá is ütött a fiam az ujjára, de a nagypapája szúrós-puha puszija hamar elmúlasztotta a fájdalmat, aztán a homlokára adott puszi hatására már el is felejtette az egészet. Az apu is kapott egy puszit a homlokára, majd a fiam hosszas, néha masszív halandzsázásba fulladó sztorizásba kezdett a bölcsis élményeiről, barátairól, meg még ki tudja, miről. Közben már zseblámpát kellett elővenni, gyorsan kimentek vacsorázni, fogmosás, mese, majd az apu elfütyülte a takarodót, amitől a hullafáradt fiam gyorsan el is aludt. Az apu még kiment a sátor elé, kiolvasta az újságját, írt nekem egy sms-t, benne egy újságírói képzavarral, majd ő is befeküdt a sátorba.

Másnap 11-kor már a Szentlélek téren voltak, a fiam rohant felém, az apu biccentett, kicsit ironizált a közelgő Halász Judit koncerten, majd hazament az anyuhoz. A fiam lelkesen mesélte, hogy az apu sokkal hangosabban horkol, mint én. Ez azért megnyugtató. Van még hova fejlődni.

------------

Nagyon sokszor elképzelem, hogy milyen nagypapa lenne az apu. Talán valami ilyesmi.

A fiam rajong a nagyszüleiért, a nagymamáit a keresztnevükön szólítja, a nagypapáját papapának. Érthető. Előbbiből kettő van. Rohan hozzájuk, messziről köszön nekik, folyamatosan számon tartja, hogy mikor melyikkel találkozott, mondogatja, hogy a papapa kopasz. Ha az apu még élne, talán őt is a keresztnevén szólítaná, mert akkor nagypapából is kettő lenne. De az is lehet, hogy ő lenne a nagyapó, ami több, mint megható.

Talán még megszokni sem lehet a halált.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

... és beszéld el fiadnak...

Egész gyerekkoromban csak néztem a könyvespolcunk falán ezt a könyvet, valami nagyon megfogott a címlapjában, de valamiért sosem nyitottam ki, így azt sem tudtam pontosan, hogy miről szól. De beleégte magát az emlékezetembe, a lényeget pedig anélkül is értem, hogy kinyitnám.

Már régen nem lakom otthon, viszont - mivel korábban is felmerült csomó kérdésem azzal kapcsolatban, hogy az apukámat, aki majdnem nyolc éve nem él már, hogyan tematizáljam, hogyan beszéljem el fiamnak - érdemesnek tűnt kinyitni. Hogy beszélhessek neki a nagypapájáról, származásáról, annak fontosságáról, tartalmáról. Az előbbi érzelmileg, utóbbi azért jelent nehézséget, mert sokszor én sem tudom, éppen ezért (és mert ez még kevésbé érthető, mint a nem élő nagypapája) erről ritkábban is esik szó, de azért néha ez is előkerül.

Nem olyan bonyolult a dolog, ezt hívják szocializációnak. Ami az apukám esetében leginkább a fényképnézegetéssel egyenlő. Nincsenek ugyan szépen, kényszeresen albumokba pakolva, címmel, dátummal ellátva, és a falat sem borítják míves keretekben képek, de azért elég könnyen hozzájuk lehet jutni, csak ki kell borítani egy dobozt, amiben ömlesztve benne van minden a kettőnk közös és régebbi életéből. Így aztán képről ismer minden exosztálytársat, exbarátot, exbarátnőt, exrokont. Jó kis nosztalgiatrip magyarázni a képeken, hogy ki kicsoda. A fiam, meg mint egy levéltári előadó, óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippenti a képet és megerősítésképpen kimondja a nevet, amit éppen hallott.

Ennek köszönhetően bárkit, bármilyen életkorában felismer függetlenül attól, hogy látta-e valaha, fekete-fehér-e a kép vagy színes, hurkás csecsemő volt-e az illető, vékony fiatal, vagy már újrahurkás, őszkopasz. Az egyetlen, amit kever, az az ő tavaly és az én 30 évvel ezelőtti nyáron készült képem. Nem igazán érti, hogy az utóbbin miért nem ő van. És hát ezek között a képek között vannak az apukámról készültek is, nem tabusítunk, felismeri őt is, tudja a nevét, tudja, hogy ő a másik nagypapája.

Többek között ezért úgy döntöttem, hogy vasárnap kimegyek vele a temetőbe. Egyébként nem vagyok az a temetőbe járó típus, halottak napján sem járunk temetőbe, nem szoktam "meglátogatni" az apukámat, nem beszélek hozzá, nem jut eszembe a halálának évfordulóján, többek között azért sem, mert nem is tudom napra pontosan, hogy mikor halt meg, azt hiszem, a születésnapjai körül inkább eszembe szokott jutni, de akkor is inkább csak azért, mert a rokonaim eszembe juttatják. Talán hárítás, talán nem, de én nem ezt a részét tartom fontosnak az emlékezésnek.

Legutóbb talán valamikor későtavasszal lehettem utoljára, most lett újra kedvem hozzá. Pontosan arra a hangulatra vágytam, ami egy ilyen út alkalmával a hatalmába szokott keríteni. Unortodox erre vágyni, de valahogy a gyász már csak ilyen. Megvan az a szám, amit akkor szeretek hallgatni, amikor a sírhoz érek, tudom, milyen hangulatra vágyom ott, és azt is tudom, hogy milyen lesz a hangulatom, amikor kijövök.

Viszont - jó önző cucc ez, de hát a gyász már csak ilyen - a családommal nem tudok kimenni. Mindenkinek mást jelent ez az egész, főleg azért, mert a fia csak én voltam, a lánya csak a nővérem, a felesége csak az anyukám, nem folytatom. Szóval ha az ember valaki mással megy ki, akkor pont az nem fog összejönni, amiért mégis jó tud egy ilyen rettenet lenni: a katarzis, a megkönnyebbülés, a fellélegzés nem lesz meg. Nekem a gyász már csak ilyen magányos dolog.

Kivéve vasárnap. Akkor ketten toltuk. És függetlenül attól, hogy a fiam mennyit értett az egészből, nekem nagyon fontos volt, hogy ott volt velem és hát továbbra is, ez egy önző cucc. Szóval kocsiba be, cd-t be, sírokhoz ki, kocsiból ki, és akkor kicsit lelassultak az események.

Először ugyanis fel kellett keltenem a kocsiban mély álomba merülő fiamat, aki eleinte nem teljesen értette, hogy hol van, később talán még kevésbé. Aztán odasétáltunk az apukám sírjához, ahol nagyon tetszettek neki a kövek, elmagyaráztam neki - ügyelve, hogy a kipa nehogy leessen a fejemről - hogy a zsidóknál úgy szokás, hogy egy követ teszünk a sírra. Ez, már amennyit megértett belőle, még jobban tetszett neki, kerestem hát egy kavicsot, a kezébe tettem, amitől már igazán röhögött, és egy jól irányzott dobással pont a sírra dobta (egyébként tényleg nagyon ügyesen dob), én meg büszke voltam a könnyeim között.

Az egész közben meg igazán borzalmas: fúj a szél, dübörögnek a repülők, guggolok a fiam mellett, ő vigyorog, ő a nagypapád, az én apukám, már zokogok, ő boldogan mondja, hogy papapa, én ettől még jobban zokogok, új értelmet nyert a szomorúság. Aztán összeszedtem magam és visszasétáltunk a kocsihoz.

Ahogy hajtottunk ki a temetőből, elkérte a kipámat, mondta sapka, mondtam, kipa, mondta kipa(vagy valami ilyesmi), fejére tette, játszott vele, én meg - bár tudva, hogy korai, értelmetlen és úgysem érti - elmagyaráztam neki a zsidó szokásokat, hogy ő is zsidó, meg a rokonai is, erre ő mondta, hogy ne sidó, de aztán meggyőztem, ő meg hazafelé csak mondogatta mosolyogva: apu sidó, mama sidó, mamama sidó, papapa sidó, aztán kicsit játszadozott még a kipával, de hamar megfeledkezett a dologról. A nagyszülői ebédnél még kicsit produkáltattam, de aztán én is leálltam.

Azt hiszem, valahogy az egészből azért mégiscsak megértett valamit.

Délután ugyanis szaladgált a lakásban, felvette a kipámat, de már nem sidózott, viszont nézegette az apukám egyik képét, ismételgette a nevét és szomorúan és aggódva mondogatta, hogy apu sír.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Privát szféra

Azt hallottam, hogy egyszer azt mondta az Esterházy, hogy egy gyerek mellett még minden marad a régiben, kettő mellett már nehezebben oldható meg, hárommal már pláne, négynél már nem is gondolsz rá.

Mi egynél járunk, és azt hiszem, kettő fölé már nem is nagyon akarunk menni, de már most azt érezzük, hogy nagyon észnél kell lennünk ahhoz, hogy meglegyen a privát szféránk és persze tudjunk elég időt kettesben is tölteni.

A helyzet az, hogy el voltunk kényeztetve.

A feleségem eddig phd-zett, mindig dolgozott mellette, de sosem teljes állásban, no meg a fiunk születésétől kezdve másfél éven keresztül gyesen-gyeden volt. Én meg éltem a pedagógus munkakörben dolgozók boldog életét, heti 21 ledolgozandó óra, a maradék felkészülés, miszerint szakvélemények kiállítása, hőbörgés, felkészülés, hőbörgés, téli szünet, tavaszi szünet, nyári szünet, őszi szünet, 46 nap szabadság. Sőt, volt egy remek, de sajnos csak fél évig élő rendelet, amely szerint az intézmény vezetőjének és vezetőhelyettesének plusz szabadságok járnak. Én az utóbbi voltam, volt tehát egy olyan félévem, amikor évi 52 nap szabadságban gondolkodhattam, erre jött még rá a két apanap, no meg a szülés utáni öt nap, alig dolgoztam.

Aztán először lemondtam a vezetőhelyettességről, azzal rögtön megugrott a rendelési időm és lecsökkent a fizetésem, aztán egy hónapja megszüntettem a közalkalmazotti jogviszonyomat is, mert új munkát találtam, amivel átmenet nélkül megfeleződött a szabadságom és megduplázódott a munkaóráim száma. No meg a fizetésem is megemelkedett, de ez most mellékes.

Most úgy néznek ki a napjaink, hogy alig látjuk egymást, alig tudunk beszélni, alig tudunk egymásról valamit. Fél9-re járok dolgozni, és ugyan csak ötig kell bent lennem, pénteken meg fél háromig, túlóra nincs, szóval panaszra sincs ok, de mégis. Fél hatra érek haza, bő óránk van még az esti rutin megkezdése előtt. Az pont arra elég, hogy a bölcsiből hazajövő és egyfolytában engem emlegető fiam, mire hazaérek, már inkább elutasítson. Szerencsére pár percnyi flörtölés után már újra áphúúúúúú, szóval visszatér őkegyelme gigacukisága.

(Ezt a pszichológia bizonytalan kötődésnek hívja, amivel én persze (ex)pszichológusként és apaként nem értek egyet. Mert tök jó kis vizsgálatra alapozza az Ainsworth az eredményeit, de a három kategória egyszerűen túl kevés és túl merev, de főleg túl rosszfej anyai (!) mintákat pakol mellé.)

De közben meg ez a viselkedése tök érthető is, hiszen egész nyáron nem dolgoztam, végig hármasban voltunk, aztán jött a szeptember, a feleségem elkezdett dolgozni, én folytattam, a fiunk bölcsis lett, aztán novembertől mindezt azzal tetéztem, hogy fele annyit érek rá.

És ez még csak a fiam irányába történő változás. Ugyanez igaz a feleségem félé is. Őt is sokkal kevesebbet látom (a fiam sokkal biztosabban kötődik hozzá (ha mégis hiszünk Ainsworthnek), neki például majdnem mindig örül, ha viszontlátja), alig-alig tudunk beszélni, az anyukám elhúzott három hónapra New Yorkba - anyu! semmi szemrehányás -, szóval most csak a feleségem szüleire támaszkodhatunk, ami a kettesben töltött esték számát is erősen lecsökkenti.

Ja, és mivel estére rendszeresen hullafáradtak vagyunk - az alvásban nem sok előrelépés tapasztalható -,  ezért még egy-egy mozit vagy színházat még kibírunk, de hatalmas bulizásokat már nem tudunk csapni.

És mikor találkozom a barátaimmal? Nincs sok, de akkor is. És mikor intézünk ügyeket, van pár javítanivaló a lakásban, mikor tanulok meg gitározni, mikor sportolok?

Ha a Beatles szerint nyolc napból áll egy hét, akkor valamelyik együttes igazán kitalálhatná már a napi 26-7 órát.

Szóval hiába tesszük ki a behajtani tilos táblát, ha mi se mehetünk be az utca másik oldaláról.

Mitagadás, nehéz dolog a felnőttek élete. Csak a sajtkészítők boldogok!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Sgt. Parent’s Lonely Hearts Club Band

Vagy, hogy egy kis poszt-Beatlest is beemeljek: Band on the run.

Szóval a család egy együttes.

Ami az esetek túlnyomó többségében egy nőből, egy férfiból, jelen esetben minimum egy gyerekből, no meg persze csomó rokonból, barátokból, játszótéri pajtikból, bölcsődetársakból, körzeti orvosból, bolti eladókból, blablabla áll.

De valahogy az együttes, amikor valami para van, feloszlik, vagy ha nem is oszlik fel, a szülők rettenetesen elmagányosodnak. Kettesben is, egyedül is.

Rögtön a szavamba vágok: nincs para. Eddig elég szerencsések vagyunk: egy tüdőgyulladás, két kötőhártya-gyulladás, néhány takony, egy-két hányás (az egyiknél megtapasztaltuk, hogy milyen menő a tel-avivi kórház)  és egy áll felrepedés. És mi is csak nagyon ritkán engedtük el magunkat.

De amikor mégis para van, akkor hirtelen tökegyedül vagy. Mert lehet tanácsokat adni, segíteni, de a döntést te hozod. Vagy ti. Feloszlik az együttes. Kegyetlen orrszívás, hisztérikus szemcseppentés, anális lázmérés, orális lázcsillapítás. Te csinálod, te kínzod a gyereked azért, hogy jobb legyen. Ezt persze ő nem érti a szűk 21 20 hónapjával, az úgynevezett késleltetés pszichológiai elsajátítása még hosszú évek kemény munkája. Addig marad a tortúra.

És ezek még csak az apróságok. De én már ennyitől is kivagyok. Kifelé, a fiam és a feleségem felé erős vagyok, összeszedem magam és a megoldásra koncentrálok. De belül reszketek, sírok. Folyamatos a para. A fiam én vagyok. A fiam mi vagyunk. Egyszerűen nem lehet semmi baja.

De persze nem vagyok naiv. Simán lehet nagy baj is, simán ismerünk olyan családokat, vagy tudunk olyan családokról, ahol igazán nagy a baj. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek például annak a kisfiúnak a szülei, akit, ha minden jól megy, Franciaországban fognak megműteni, olyan súlyos a betegsége. Aki volt már a Mokkában, a Fókuszban, saját Facebook-oldala van, több bolt, vendéglátó-hely (amiből az egyik még jótékonysági koncertet is tartott) és még több család komoly anyagi hozzájárulásával, igyekeznek egy párizsis kórház műtőasztala felé. Ott aztán hatalmasra duzzadt az együttes és mégis: az lehet az igazi magányosság.

A mindennapok magánya végigkísérni a saját gyerekedet a szenvedéseiben. Végignézni a kínjait.

És ez még egy olyan család, amely istenien ki tudja használni a kapcsolati tőkéjét.

Szó sincs persze arról, hogy bárkiben is bűntudatot akarnék kelteni, én is, mi is pont így tennénk.

De mi van azokkal a családokkal, akiknek nincs ekkora szociális háttere? Akiket hasonló esetben be sem engednek a Mikába? Akiknek esélye se lenne arra, hogy a Briós eladott croissant-jaiból akár csak egy forintot is kapjanak? Akik talán azt sem tudják, hogy mi az a croissant.

Az talán már nem is magány.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: