Visszatérésem Epipóba - 2. rész

Október elsejétől látható az HBO Go műsorán a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm Oláh Judit rendezésében, amiben én is megszólalok. Mert úgy alakult, hogy én is epipói vagyok.

És ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy leírom egy bejegyzésben, hogy milyen volt nekem Szendrőn nyaralni, ezt tettem meg az előző bejegyzésben, most pedig, ebben a blogbejegyzésben leírom, hogy mi is ennek az egésznek a pszichológiai kontextusa.

Legalábbis megpróbálom.

Azt hiszem, pszichológiai szempontból három kérdést érdemes feltenni.

Egy: Szendrő tényleg más volt, mint a többi nyári tábor?

Kettő: Miért történt Szendrőn mindaz, ami történt?

Három: Összefügg a szexuális abúzus az egyéb kegyetlenségekkel?

Először is azt hiszem, Szendrő igazából nem különbözik az összes többi tábortól, zárt közösségtől. Ahogy egyházi, vagy csak sima bentlakásos iskoláknak, sőt, az egyházaknak úgy általában is, sportegyesületeknek, gólyatáboroknak, amerikai hallgatói gammadeltapíknek, úgy Szendrőnek is vannak saját szabályai, nyelve és szóhasználata, titkai, saját büntetési és jutalmazási elvei. Mindbe nehéz bekerülni, mindbe nehéz beilleszkedni és mindnek van egy vezetője, aki valamilyen módon teljhatalommal bír. És éppen ezért mindben van hierarchia. Mindben vannak ügyesebbeknek gondolt, látott, akart gyerekek, akiket sztárolnak és akikre mások féltékenyek.

És sajnos az is van, hogy minél zártabb egy rendszer, annál több benne a titok, és minél több benne a titok, annál több benne a szexuális jellegű abúzus lehetősége is. Hát tudjuk is, mennyi molesztálás, megalázás, megerőszakolás derült ki mostanában. Ezekről írtunk is a blogon. Például itt és itt.

Ami pedig még hasonlóvá teszi ezeket a zárt rendszereket az az, hogy mindegyik szeretné azt hinni magáról és azt elhitetni magáról másokkal, a kívülállókkal, hogy ő különbözőbb, mint a többi.

Kellemetlen vagy sem, de e tekintetben Szendrő semmiben sem különbözött a többi tábortól.

     

(GIPHY)

Oké, nyilván voltak sajátosságai Szendrőnek, de minden másnak is voltak, sajátosságok nélkül ugyanis nincs semmi.

Szendrő mögött volt viszont egy masszív hagyomány, amit - de ez a fentiekből talán már sejthető - másképp, mégpedig tradománynak kellett hívni. Bánk tradománya, Bánk hagyatéka. Bánkon is volt seggberúgás, medvesapka, személyi kultusz, ellenség, szobák és szobafőnökök, csomó jóság, no meg az erőszak egy intézményesített formája, a lehúzás. Akit Bánk bővebben is érdekel, annak ajánlom a Nyugodtan tegezz! című könyvet és/vagy az Ellenpedagógia a tóparton című kiállítás még élő honlapját. Ezekből látszódni fog, hogy milyen komplex örökség ez. Az pedig mostanában kezd összeállni, hogy ezt a negyven éves örökséget éppolyan nehéz vinni, mint azzal szembemenni, egy negyven éves csomagot nem szeretni pedig végképp nehéz.

Szóval Bánk legenda volt és legendás ma is, róla csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

No nem azért, mert mindenkinek szuper lett volna, hanem azért, mert másképp nem szabad róla beszélni. Vagy ha mégis, hát nagyon halkan. Ha ugyanis neked nem volt szuper, akkor izé, az aligha lehetett Bánk miatt.

Mert érted, ha a Fischer Ivánnak, a Ráday Mihálynak, az Ascher Tamásnak és mondjuk a nem különösebben ismert Szél Jánosnak jó volt, akkor nyilván benned van a hiba, ami miatt neked nem volt jó.

És valami ilyesmi volt Szendrővel is. Egészen Magyari Péter 2014-es, leleplező és tényfeltáró cikkéig, illetve Oláh Judit 2020-as személyes dokumentumfilmjéig Epipóról is csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni. Ha neked nem volt jó, akkor nem voltál rendes epipói, ha pedig nem voltál rendes epipói, akkor inkább hallgattál, mert szégyellted.

Mindezekből némiképp már következik is a kegyetlenkedés, megalázás természete, ami részben szintén bánki eredetű. Részben viszont a Sipos működéséből is jött. Szendrőn ugyanis egyre keményebb lett a játék, amihez olyan szobafőnökök asszisztáltak, akik gyerekként talán maguk is féltek az ellenségtől, és Szendrőn egyre több lett a seggberúgás, amit olyan szobafőnökök osztogattak, akik előtte gyerekként szintén kapták a seggberúgásokat. És mivel a Sipos többek között úgy döntötte el, hogy ki alkalmas szobafőnöknek, hogy bizonyítékot gyűjtött arra, hogy az illető majd tudja-e tartani a hierarchiát, ezért aztán nem kell nagy jósnak lenni, hogy ki mennyire akarta bizonyítani rátermettségét.

De azért elmondom: nagyon.

Szóval kódolva volt a brutalitás.

És el is volt várva a brutalitás.

Mint a rendszabályozás (code red ) az Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men ) című filmben.

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy voltak vagányabb gyerekek, akik provokálták a seggberúgást, de ettől még a kevésbé vagányak félhettek, s ha ők kapták a seggberúgást, akkor még jobban félhettek.

És voltak olyan nyaralók is, akiket ez az egész viszonyrendszer nem különösebben érdekelt. Őket nem hatotta meg a Sipos körüli személyi kultusz és ők azok, akik a klasszság és kiválasztottság követhetetlenségéhez sem igazították különösebben magukat. 

Szendrő egészen 86-ig, amíg el nem indult Rostalló, egyeduralkodó volt a területen, nem volt kritikusa, nem volt konkurencia, médianyilvánosság meg aztán még kevésbé, és egyébként is, Rostalló akkor még kicsi volt, Szendrő meg addigra már rég intézmény lett. Így aztán Siposnak és mindenkori legénységének lehetett az az érzése, hogy itt aztán mindent lehet és szabad.

És lehetett és szabadott is.

Gyerekként komoly, tudatos, felelősségteljes, nagy és sokszor ijesztő felnőtteket láttam a szobák főnökeiben, most viszont, amikor néztem a filmet, lakli, röhögős kamaszokká törpültek ők.

Akik közben, néha, amikor a dolgok már nagyon elszabadultak, jelezték a Siposnak, hogy túl kemény a játék, de ő ment a saját feje után. Tehát felelősségteljesek és komolyak voltak ők bizonyos szempontból, de hát úgy, ahogy nagykamaszok felelősségteljesek szoktak lenni.

Amit az sem segített, hogy őket a Sipos kontroll és valódi érzékenyítés nélkül engedte szabadjára. De persze csak miután behergelte őket az ő különböző módjain. Mindezek ellenére közben azért azt is elvárta a nagyoktól, főleg a lányoktól, hogy a félő gyerekeket ültessék az ölükbe és vigasztalják őket meg. A fiúk tehát legyenek kemények, a lányok meg lágyak.

A kettős elvárásoknak között lavírozni próbáló szobafőnökök (lakli, röhögős kamaszok) kezében voltunk mi, gyerekek. Néha egészen kis gyerekek.  

Ezért írtam az előző posztomban, hogy ez bizony egy kísérlet volt. Egy 10 éven át zajló kísérlet. Amit Zimbardóhoz hasonlóan a Sipos is manipulált.

Aminek áldozata volt neki mindenki. Nyaraló és nyaraltató egyaránt. Ha nem is szexuálisan, de az egész folyamatnak igen. 

Végül az egyik legfontosabb.

Mégpedig az, hogy a Sipos szexuális aberrációja nem áll semmilyen ok-okozati kapcsolatban azzal, hogy egyébként Szendrőn volt némi brutalitás és megalázás is. Már csak azért sem, mert a szexuális abúzust a Sipos mindenhol csinálta, a kegyetlenkedés és megalázás rendszerét viszont nem vitte be a tévébe vagy a Trefortba. A Sipos egy beteg, a kamaszokra gerjedő szexuális ragadozó, aki úgy teremtette meg maga körül az életet, hogy kamaszok körül legyen. Kamaszokkal dolgozott a Trefortban, kamaszokkal dolgozott Szendrőn és utána, jéé, miután lebukott ezen a két helyen, hát még évekig kamaszokkal dolgozott a tévében.

Mint egy kiéhezett, begerjedt vad, aki igyekezett minél több olyan helyzetet teremteni, amiben büntetlenül és a következményektől való félelem nélkül felteheti a kulcskérdést: Na, verünk faszt?

Azt írtam, hogy a kettő között, a szexuális aberráció és a megalázások között nincs ok-okozati összefüggés. Nem, az tényleg nincs. De korreláció, együttjárás igen, és ha korreláció van, akkor oknak is kell lennie. Csak valahol másol.

Ez a valahol máshol szerintem a haverkodásban és a titokban rejlik.

S ha jól értem, akkor a Sipos haverkodott. Haverokat pedig nem adunk ki. Haverokkal viszont akár lehet faszt is verni.

Szerintem viszont, ha az ember felnőtt gyerekek között, és itt éppúgy lehet szó felnőtt szerepről, mint valódi felnőttségről, ha az ember felelősségteljes felnőtt gyerekek között, akkor ott meg kell tartani bizonyos határokat. Ettől még lehet az ember vicces, meg közvetlen, meg jófej, meg karizmatikus, meg bármi, csak éppen haver nem. És akkor már kevesebb esélye van annak, hogy az ember belecsúszik olyan helyzetekbe, amiket utólag megbán, s amik akár az egész életét befolyásolhatják, vagy tehetik tönkre.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott szexuális visszaélések is lesznek. Ez azt jelenti, hogy ahol haverkodnak, ott könnyebb dolga lesz szexuálisan aberráltaknak arra, hogy lebukás nélkül juthassanak ahhoz, amire mindennél jobban vágynak.

Közben persze azt is fontos tudni, hogy azért ezek nagyon más idők voltak még, a gyermekvédelem egész máshol tartott, transzparencia iránti igény meg nyomokban sem volt még. 

Ma már a szülők is mások, de azért kegyetlenségek egészen az utóbbi időkig is derültek ki, szóval egyrészt iszonyú fontos lenne, hogy a szülő járjon nagyon utána, hogy hova küldi a gyerekét, másrészt meg egyszerűen, de megkérdőjelezhetetlenül el kell magyarázni, hogy soha, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő olyan, hogy bárkit, bárhogyan, bármikor megalázzanak. Ha pedig ilyen mégis megtörténik, akkor azt is el kell a gyereknek magyarázni, hogy kihez lehet olyankor fordulni.

Ezek elengedhetetlenek.

De a közös faszverésre való buzdítás ma sincs rendben és akkor sem volt.

Nagyon nem.

Nagyon nagy bűn, hogy a Sipos a kegyetlenkedések mellett ezzel is bemocskolta Szendrő emlékét.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Néma sikoly

Gimnáziumban, szexuális felvilágosítás gyanánt, osztályfőnökünk utólagos teljes megdöbbenésére levetítették nekünk a Néma sikoly című pszicho-szociohorrort, egy elképesztően demagóg abortuszellenes filmet. Mi ezt persze, 16-17 évesen nem biztos, hogy tökéletesen értettük, de annyi nekünk is leesett, hogy itt azért valami nagyon nem stimmel. A filmben ugyanis brutális babapreparátumokat és vödörbe dobált halott csecsemőket mutogattak abortált embriók gyanánt.

Beágyazom ide a filmet, de előre szólok, a film bőven alkalmas a nyugalom megzavarására!

A Néma sikolyban látható, szakértőnek látszó robot valószínűleg valahogy úgy beszélt volna a bölcsődékről, ahogy én azt ide most beblöffölöm:

"Kedves édesapák és édesanyák, kedves elsődleges gondozók!

A bölcsődei hálózat a szocializmus átkos éveinek propagandamunkája, mely az ön gyermekét is megkárosítja. A fűtetlen szobákban, a képzetlen gondozók ridegtartásban nevelik a rájuk bízott csecsemőket, kisdedeket. Arcokra száradt takony, fenekekre száradt ürülék, ruhákra száradt, ételnek látszó maradványok. A külső szemlélő mosolygó gyerekeket látna, de mi tudjuk, hogy ez látszat csupán, ezek a gyerekek belül, némán, sikítanak. A bölcsődébe kényszerített gyerekek, távol szüleiktől, nincsenek jól. Tudtuk nélkül maguk alá vizelnek és ürítenek, hosszú perceket sírnak, olykor hánynak. A fóti Egyesített Bölcsődetudományi Intézetben jelenleg is folyó kutatások már most bebizonyították, hogy a bölcsőde emberellenes, gyerekellenes, kötődésellenes. Nézzék csak ezt a képet itt! Hát belekényszerítené ebbe a környezetbe gyermekét? Hát persze hogy nem!"

És így tovább.

Az analógia persze egyáltalán nem stimmel, hiszen egyrészt ez a kép nem is egy bölcsődében, hanem egy óvodában, méghozzá a pripjatyiban készült, másrészt míg az abortuszt egy olyan rossz dolognak tartom, amire olykor azért igenis szükség van, addig a bölcsődét egy lehetséges jó megoldásnak tartom. Annyiban viszont nagyon is jó az analógia, hogy mindkettővel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy legyen rá lehetőség, s majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele.

És akkor most a továbbiakban már nem szeretnék az abortusszal foglalkozni, sokkal inkább a bölcsődékkel, s azok megítéléséről.

Merthogy van itt egy csúnya félreértés.

A gyerekeknek ugyanis nincs kijelölt helyük.

A gyerekek élete nincsen se előre kitalálva, se előre elrendelve.

Mindent mi találunk ki, mindent mi döntünk el.

És a kacifánt éppen itt van.

Miszerint nincs térben és időben állandó mi. Koronként, kultúránként, tájegységenként vannak ezek a mik, amik mind különböznek egymástól, és ezek mind mást tartanak helyesnek és ennek a helyesnek az alátámasztására más és más modelleket dolgoznak ki, illetve más és más megfigyeléseket tesznek.

És akkor itt most merüljünk is el egy picit.

A gyerekkor nem egy egyértelmű valami. Arra például, hogy a gyerekeket másképp kell kezelni, mint a felnőtteket, csak valamikor a XVIII. század körül jöttek rá. Az azóta eltelt bő 300 évben pedig eljutottunk odáig, hogy a gyerekek és a felnőttek kölcsönösen szocializálják egymást. Hosszú út ez, nem lebecsülendő. Azt pedig érdemes innen is kihallani, hogy a fejlődésnek, változásnak még nincs vége. Nem tudjuk, hova jutunk mondjuk ötven év múlva. Nem készült el a gyerekkor, még most sincs kitalálva, hogy legyen. Illetve ki van, de majd ki lesz az máshogy is.

Az biztos, hogy olyan, hogy a gyerekek az anyjukkal lettek volna életük első pár évében, a történelem csak egy nagyon szűk időszakában fordult elő. Vagy nevelőkre bízták a gyerekeket, vagy a széles rokonságra, intézetbe adták őket, vagy egyszerűen csak kivitték őket a földekre, beásták őket egy lyukba, majd a munka végeztével hazavitték őket. Szóval ha jó is lenne valami tradicionálisba visszatérni, nem nagyon tudjuk megnevezni ezt a tradíciót.

Hát ennyit az időről.

És akkor most jöjjön a tér.

A Babák című film remekül mutatja, hogy mindenhol máshogy csinálják, de az alapfunkciók, egészséges gyerekek esetében mindenhol ki fognak alakulni. De nem csak ez a lényeg. Hanem az is, hogy mindegy, hogy a namíbiai sivatagban hemperegve, a mongol kecskék között pórázon botorkálva vagy a tokiói felhőkarcolók között babakocsiban tologatva tengeti egy gyerek az életét, a szülői célok azonosak. Mindenki normális gyerekeket akar maga mögött hagyni, akik egyrészt képesek lesznek stabil, intim kapcsolatok létrehozására és működtetésére, másrészt képesek lesznek produktív munka-szerepben tetszelegni.

Nálam egyébként a mongol gyerek nyer, de a filmnek inkább az a kicsengése, hogy azért mégiscsak a namíbiai gyerek a legboldogabb, mert ő van a legközelebb a természethez, sokat hordozzák, szoptatják, egész nap az anyjával van, ilyesmi. És ez teljesen igaz is, ez mind szép dolog. De közben a namíbiai anyuka azt is mondta később egy riportban, hogy mennyire örült a forgatásnak, csomó pénzt kapott, amiből vehettek vizet, kaját, a férjének is kevesebbet kellett dolgoznia, így többet látta őt, és hát az sem volt utolsó szempont a család számára, hogy a forgatás ideje alatt kaptak orvosi ellátást is.

Szóval nagyon szép dolog a természeti népekre hivatkozni, de hát mindennek, így aztán az európai civilizációnak is megvan a maga ára. Amely viszont éppen azt akarja az egyes embereknek, amit a szülők is gyerekeiknek (ld. két bekezdéssel feljebb). Innen nézve tehát nincs különbség a családok és a társadalom között, ami viszont azt is jelenti, hogy a társadalmi struktúrák, mint amilyen mondjuk a bölcsőde is, elvileg nem is lehetnének emberellenesek.

És akkor itt most a combomra is csaphatnék, majd dolgom végeztével, matektanári rutinnal felírhatnám a táblára, hogy q.e.d., de én még egy kicsit tovább megyek, mégpedig azzal, hogy Magyarországon a bölcsődék tényleg a szocializmus termékei, de éppenséggel eléggé korszerű struktúráknak számítottak akkor is, és annak számítanak ma is. Annyira, hogy a bölcsődei elhelyezés úgy nem mellesleg uniós elvárás is, egy 2002-es irányelv szerint például 2010-re a 3 évesnél fiatalabb gyerekek harmadának kellett volna bölcsődei helyet biztosítani, de mivel ez nem annyira jött össze, ezért arra módosították, hogy akkor 2020-ra viszont a "4. életévet betöltött, de még nem iskolaköteles gyermekek legalább 95 %-ának koragyermekkori gondozásban kell részesülnie." (forrás)

Azon persze lehet keseregni, hogy még Budapesten sincs belőle elég, nemhogy vidéken, hogy a bölcsődei gondozók éhbérért dolgoznak, hogy fura ételeket kénytelenek a gyerekeknek adni vagy hogy a játékok sokszor régiek, elavultak, de ettől még valami nem válik gyerekellenessé.

Arról nem is beszélve, hogy a bölcsődén fanyalogni azért inkább az úri középosztály sajátja. Lejjebb egyrészt nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy ne dolgozzanak, arról nem is beszélve, hogy a bölcsőde csomó olyan dolgot megad, amit a szegényebb sorsú családok sajnos nem tudnak nyújtani gyerekeinknek: napi ötszöri étkezés, orvosi és védőnői ellátás, szocializációs közeg, játékok - innen is látszik, hogy a társadalom tényleg nem akar mást, mint amit a családok. Éppen ezért is probléma, hogy vidéken, falvakban szinte lehetetlen bölcsődét találni.

Végül tényleg létezik a pszichológiában a kötődés fogalma, ami két éves korra alakul ki, de az sehol sincs leírva, hogy ez azt is jelenti, hogy addig otthon is kell lenni a gyerekekkel. Az viszont le van írva, hogy a kötődés minőségét nem a bölcsőde ténye és milyensége befolyásolja, hanem a családi illeszkedések minősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy, milyen a bölcsőde. Ha valaki az intézményesítés mellett dönt, akkor azért nem árt jól kiválasztani a megfelelő helyet, szimpatikus gondozókat, de azért erre van esély. A bölcsődék ugyanis, gondolom, ezzel nem okozok nagy meglepetést, nem olyanok ám, mint amilyennek a fenti blöffben leírtam.

Bár, az is igaz, hogy azért bölcsődés gyerekek tényleg bepisilnek, bekakilnak, sőt, olykor sírnak is, de ezzel talán minden kisgyerek így van.

Etől függetlenül és ezzel együtt persze azért otthon is lehet maradni a gyerekkel, ha

• a döntést az egész család együtt hozta meg
• azt a család meg tudja magának engedni
• az otthon maradó szülő nem gebed bele, nem kap frászt a gyerekétől (mert hát szabad tőle frászt kapni)
• a gyerek nem kap frászt az otthon maradó szülőjétől
• a gyerek érezhetően nem szociális típus
• az otthon maradó szülő szívesen marad ki a munkájából és a munkahelye is szívesen kimarad belőle

És hát tegyünk különbséget otthonmaradás és otthonmaradás között. Fél év nem egyenlő a három évvel, mint ahogy az egy sem a kettővel. És akkor még nem is írtam arról, hogy otthon maradni akár lehet felváltva is, no meg nagyon fontos, hogy a szülők már előre sejtsék, hogy meddig szeretnének otthon lenni.

Mindezek nyomán én azt gondolom, hogy mindenki csináljon, amit csak szeretne. Végiggondolt, következetes, de rugalmas, az egész családot figyelembe vevő, akár a bölcsőde, akár az otthon maradás melletti döntés nem sülhet el rosszul.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Sebkörnyéki gyógyítás

Rágja a gyerek a körmét? Lakkozd be méreggel az ujjait!

Az óvodában katatón veri a fejét a falba? Gumiszobásításra fel!

Tépi a haját? Nullásgép rulez!

Falcol? Dobd ki a lakás összes kését, ollóját!

A legtöbben, ha elakadunk a gyerekünkkel kapcsolatban, az elakadással foglalkozunk.

Nyilván.

Mi mással foglalkoznánk?

Teljesen egyértelmű, hogy azon kell változtatni, ami nem jó, ami nem jól működik.

Csakhogy gimnáziumi osztálytársamtól közel húsz éve tudom tudom, hogy ha be van dagadva a bokacsontom, akkor a síbakancsba bújás előtt nem a bokát kell kenegetni, bekötözni, hanem a körülötte kell a bőrt úgy befáslizni, hogy a síbakancs okozta nyomást egyenletesen oszlassuk el, mintegy a csontot tehermentesítve.

Visszatérve a lélekhez tehát - jövök rá közel húsz évvel később -, épphogy nem azzal kell foglalkozni, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Hanem minden mással.

Persze, ha életveszélyben van egy gyerek, akkor azt meg kell szüntetni, ez evidens.

De azért ezzel együtt fontos tudni, hogy a fenti listán szereplő kicsit rossz és nagyon rossz dolgok csak tünetek, ha azokat elkezdjük módszeresen tiltani, büntetni, ellehetetleníteni, hát az okos gyerek majd talál magának valami más eszközt arra, hogy kifejezze, hogy valami nem jó neki. Tünetet vált, úgymond.

Csak hát tényleg mi máshoz is nyúlna a kudarcot megélő szülő? Mi az, hogy minden máshoz? És ami ennél még fontosabb, ha épp a tünettel nem foglalkozunk, akkor honnan fogja tudni a gyerekünk, hogy észrevettük a problémát, sőt, megpróbálunk rajta változtatni.

Hát onnan, hogy a fenti és az ahhoz hasonló tünetek esetén nem csak úgy óvatosan változtatgatni kell, hanem strukturális, az egész rendszert érintő változásokat kell bevezetni. Mire ugyanis egy gyerek eljut az autoagresszióig, már jó eséllyel ezer más kommunikációs eszközt kipróbált - úgy tűnik, sikertelenül.

Komolyan kell tehát venni a gyerekek igényeit.

De persze a legjobb szándék és odafigyelés mellett is előfordul, még az elég jó szülők esetében is, hogy a szülők és a gyerek nem illeszkedik egymáshoz elég jól. Mindennapos helyzet is lehet ez, csak hát vannak a mindennapos helyzetek között banálisak és kevésbé banálisak. Nyilván, amire a gyerek körömrágással, esetleg visszatérő éjszakai bepisiléssel reagál, az kevésbé banális illeszkedési hibára utal.

Valamit tehát minőségileg, következetesen és elképesztően tudatosan másképp kell csinálni.

Ehhez érdemes lehet végigmenni egy átlagos napon az alábbi kérdések mentén:

• milyenek az otthoni kommunikációs normák?
• hogy néznek ki a közös étkezések, közös játékok, közös programok
• mennyit és hogyan van egyedül el
• hogy indul el a család otthonról?
• milyen döntési köre van a gyerekeknek?
• milyen eszközei vannak a szülőknek a tiltásra?
• milyen eszközei vannak a gyereknek az ellentmondásra?
• mennyire adekvátak az otthoni elvárások?
• milyen szabályok vannak otthon? biztos, hogy mindre szükség van?
• hol ragaszkodik a szülő értelmetlen mértékben valamilyen szabályhoz, kitételhez?
• milyen büntetési, fegyelmezési eszközök vannak otthon?
• mekkora a verbális, esetleg a fizikai terror otthon? - és itt nem csak a szélsőségek érdekesek, hanem egy karszorítás, kisebb-nagyobb rángatás, üvöltözés, ilyenek
• mikor és milyen megerősítéseket kap a gyerek?
• milyen verbális, nonverbális és metakommunikatív módjai vannak otthon a szeretet kinyilvánításának?

Érdemes tehát kicsit kívülről és távolról, madártávlatból ránézni a család és önmagunk működésmódjára. Ha pedig tényleg sikerül a fenti kérdéseket rendszerszinten végiggondolni és a szükséges változtatásokat sikerül rendszerszinten véghezvinni, akkor a gyerek már egész hamar rettenetesen hálás lesz, és idővel tényleg fel fog hagyni autoagresszív cselekedetével.

A helyzetet persze fokozza, hogy egy gyerek nem csak a családi rendszerben van ám jelen, hanem mondjuk egy óvodai vagy iskolaiban is, ahol már nehezebb belelátni a folyamatokba és sajnos még nehezebb kontrollálni a dolgokat.

De az otthoni rendszer biztonsága elsődleges, az ugyanis a bázis, amihez viszonyítva lesz jelen a gyerekünk abban az intézményben, amibe éppen jár, abban az életben, amiben él.

Hagyjuk tehát a sebek nyalogatását!
Sokkal izgalmasabb, ami körülötte van!

(kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Pszichabilitás

A kifejezés természetesen nem létezik, de ha a hipnózisra a hipnábilis emberek alkalmasak, akkor a pszichológiára minden bizonnyal a pszichábilisok. (És akkor most a szójáték és a blog kedvéért tekintsünk el attól, hogy mindez a pszichózisra (ami, szemben az apasággal, tényleg para) talán még inkább kijön.)

Voltunk ugyanis pszichológusnál.

Kétszer is.

Egyszer kettesben, a feleségem és én, másodszor, közel egy hónappal később, tegnap pedig már hármasban, a fiammal együtt.

Kínos, vagy nem, az van, hogy bő négy évig dolgoztam pszichológusként, de közben egyszer sem voltam pszichológusnál. Most viszont már tényleg nem volt semmi más ötletünk, az alváspara azon túl, hogy két blogbejegyzést is inspirált, tényleg kezdett igazán kikészíteni minket, miután letettem a hormonvizsgálatról, rászántuk magunkat, kerestünk valakit, aki ilyen kicsi gyerekekkel és elég rossz szüleikkel is foglalkozik és aki lehetőleg nem ismer sem engem, sem a rokoni szálakat. Nem egyszerű ugyanis harmadik generációs pszichológusként pszichológust találni.

(A kép felhasználásához az alábbi cikk szerzője hozzájárult.)

Ott lenni viszont egész jó volt, szinte megnyugtató. Egyrészt jó volt nagyjából azonos kérdéseket hallani, mint amiket én tettem fel korábban és persze még jobb volt nem hallani azokat a kérdéseket, amiket én még mindenképp feltettem volna, ő viszont valamiért nem tette. Cserébe feltett néhány irrelevanciát, és néhány olyan kérdést is, amiket, ha az egyenletesen/szabadon lebegő figyelme kevésbé lett volna egyenletes/szabad/lebegő, nem tett volna.

Például.

Miután elmondtuk, hogy nagyjából a fiunk születése pillanatától gond az alvás, azután rendre azt akarta kihozni belőlünk, hogy biztos volt valami komoly változás az életünkben, ami az egész alvásparát okozhatta. Nem kérdezte viszont meg, hogy a feleségem meddig és hogyan szoptatott, milyen volt a leválás, pedig vártuk a kérdést miután a feleségem egész sokat beszélt arról, hogy neki milyen nehézségei voltak az alvással az első fél évben.

Én meg, mint aki négy évig hallgatott, most végre beszélhettem. Csak utólag vettem észre, hogy mennyit. Csak úgy burjánzott az önreflexió és az önmonitoring. A másfél órás ott-tartózkodásunkat ha hat részre osztjuk, akkor abból négyet beszéltem én, egyet-egyet pedig a feleségem és a pszichológus. Próbáltam nem túl pszichológus lenni, de közben azon vettem észre magam, hogy csak kicsusszannak azok a fránya szakzsargonok. Néha azon gondolkodtam, hogy mivel írhat tele legalább három oldalt, közben meg miért nem képes megjegyezni, hogy én apu vagyok, a feleségem meg mama? Volt ott minden, papa, anyuka, apa, anya, de apu és mama még véletlenül sem. És ugyan mi rendre egyféleképpen hívtuk a fiunkat, ő szinte végig mindenféle becenevekkel próbálkozott. Hátha.

És a tökéletes kliens még arra is figyel, hogy kellően nyitott testtartást vegyen fel, tartsa a szemkontaktust, ne vágjon a másik szavába, nekem viszont az enyhe szorongástól újra és újra összekulcsolódtak a kezeim, erőltetnem kellett a tekintetemet, hogy ne merüljön el a farmerom textúrájában,vagy a padlószőnyeg szöszeiben és közben hagyjam szóhoz jutni a másik két szereplőt is.

Végül arra jutottunk, hogy szakítsunk azzal a stratégiával, hogy mindent kipróbálunk, maradjunk inkább egy altatási módszernél, aztán jelentkezzünk egy hét múlva.

Úgy döntöttünk, hogy a stratégia addig a következő lesz: az ágyában (nem kézben!) altatjuk el a fiunkat, aztán ha felébred, akármikor is van ennek izgulva várt időpontja, áthozzuk magunkhoz.

• Tesszük ezt azért, hogy ne kelljen órákon át, vagy óránként kiabálni, csapkodni, veszekedni és főleg azért, hogy aludhassunk. Mindhárman. Hogy csökkentsük az alvás körüli és helyetti hercehurcákat.
• Tesszük ezt annak ellenére, hogy csak 140 cm széles az ágyunk és hogy ezzel némiképp oda a privacy-nk. Arról nem is beszélve, hogy a fiam nem annyira alszik el könnyen köztünk, sőt, néha még közénk feküdni is szenvedés neki, így aztán nekünk is. Aztán, amikor megnyugszik, akkor a feleségem haját vagy a falvédőt matatja tágra nyílt szemekkel, amikor meg elalszik, akkor rugdos, forgolódik, nyögdécsel.

Idővel persze ezek csillapodnak, ma már egész nyugodt éjszakái(nk) vannak, olykor még végig is alussza az éjszakáit (de azért általában nem). És mivel a pszichológus három hét után már ránk telefonált, ezért - bár az alvás nem megoldott - mi is elérkezettnek gondoltuk az időt arra, hogy újra találkozzunk.

A pszichológus első negyed órában tanúsított viselkedése kicsit bosszantott, mert úgy tűnt, dunsztja sincs arról, hogy kik is vagyunk és miért is vagyunk ott, abban bízott, hogy majdcsak valamelyikünk kinyögi  a másik nevét vagy az alvást, és akkor a maradék időt már megkönnyebbülten, rutinból átblöfföli. Néztünk hát egymásra a feleségemmel, hogy mikor és ki fogja végre kisegíteni szegény pszichológust. Aztán rájöttünk, hogy mindent tud, egyszerűen csak nem akart nyomulni. Ez is a stratégia, a professzionalizmus része volt, nem nyomult, felvette a ritmust, az első közeledést várta, ami idővel el is jött. A fiam nevét másodszorra már jól is mondta, amitől annyira ellágyultam, hogy már az se zavart, ha engem viszont lepapizott.

Hozzáállásának köszönhetően már én sem figyeltem, hogy össze van-e kulcsolva a kezem, vagy hogy mennyit érek a fiamhoz, sőt, egyre kevesebbet beszéltem, még a csendet is tudtam értékelni. (Ez nagy dolog, mert pszichológusként rettegtem tőle.) És ettől, ott, a Budapest tábla közelében kiderült, hogy nem csak mi, a fiam is tökéletesen pszichábilis. Az alvás ugyan nem oldódott meg, de azon nem is két tanácsadói találkozó fog segíteni, hanem az, ha mi rálazulunk a témára. És ha jól értem, akkor erről szól a pszichoterápia: a terápiás tér való életre való kiterjesztéséről. Ezért jó, hogy el tudtunk lazulni és ezért jó, hogy a fiam negyed órányi felmelegedés után már rohangált, gördeszkázott, okoskodott, rajzolt, beszélgetett, labdázott, udvariasan kért, köszönt, szót fogadott, viccelődött, produkálta magát. Mi duzzadoztunk a büszkeségtől, a pszichológus meg, talán kicsit mégis kiesve a szerepéből egyszercsak azt mondta, hogy szíve szerint megölelgetné a fiunkat.

Megköszöntük, fizettünk (6000 Ft), zsebre vágtuk a számlát (!) és belerepültünk a naplementébe.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem!

A pszichológia - és azon belül talán a pszichoanalízis leginkább - tényleg fantasztikus dolgokra képes. Többek között arra, hogy a nyelv mindenhatóságát folyamatosan hangsúlyozva essen hanyatt saját magától. Ott van például Freud és az egyik alapműve, a Traumdeutung, ami tükörfordításban nagyjából Álomértelmezés lenne, de a fordító inkább az Álomfejtés mellett döntött.

Egy bizonyos Hollós István pont azon elmélkedett, hogy ez nem lehet véletlen, rá is jött, hogy milyen ügyes, kreatív és leleményes is a magyar, hogy ezt a szót megtalálta, kitermelte magának, „Igy valósággal pszihoanalitikai megértésre vall a fejtés szónak alkalmazása e szó frappans sűrítettségénél fogva.”, írta 1929-ben Nemzeti géniusz és pszihoanalízis címmel a Nyugat elnevezésű folyóiratba az akkori helyesírásnak megfelelően. Ennél szebben nem is veregethette volna meg Hollós a fordító vállát, aki - mit tesz isten - ő maga.

(Csak zárójelben, a jegyzőkönyv kedvéért, posztumusz üzenem Hollósnak, hogy bizonyára Freud is képes volt megérteni az értelmezés és a fejtés közötti szolid különbséget, sőt, talán még ismerte is a Lösöng, lösen szavakat, azt is megkockáztatom, hogy nem véletlenül döntött a Deutung mellett.)

Azért ne legyünk telhetetlenek, Hollós ugyanis tényleg jól reagált a pszichoanalízis üzenetére, annak nyelvfüggőségére, tele is van a könyv olyan álomfejtésekkel, amik a német nyelv ismerete nélkül értelmezhetetlenek. Az a baj, hogy kicsit még azzal együtt is. Ott van például egy fölösleges (überflüssig) álom, amiben túlcsordul (überfliesst) a víz a falakon, vagy egy másik - ez talán még szebb -, amit egy idős nő egy Blasel nevű színészről álmodik, ebből Freud egyből rávágta, hogy a nőnek hólyag- (Blase) bántalmai  vannak. És hát van magyar álompélda is, Virág Teréz nyolcéves páciense rendre egy pokolbéli oroszlánnal álmodik, amiből a nagymamám rögtön megmondta, hogy az a kislány maga, azon dilemmázva, hogy rossz lány legyen-e, vagy sem. Az én értelmezésemben - beemelve a történeti kontextust is - a pokolban akár az oroszok is megjelenhettek volna, amit a kislány álmában egy ijesztő állattá formált, node mindegy, engem senki sem kérdezett.

És hát ott van Jacques Lacan, aki aztán tényleg a szavak embere lett, nem is tett mást, mint elolvasott mindent, amit Freud írt, majd a szavakon lovagolva újraértelmezte a pszichoanalízist. Apróságnak tűnik, ő is ezt az imidzset képviselte, de ezzel azért némiképp ellentmond, hogy Lacan maradandót alkotott a pszichoanalízisben. És nem csak azért, mert bírt az olvasás képességével, hanem mert valóban olyanokat olvasott ki az életműből, amik ugyan ott voltak, de Freud nem vette őket észre.

Anélkül, hogy mélyen belemennék a lacaniánus pszichoanalízis rejtelmeibe (ha akarnék, se tudnék), e bejegyzés és a blog egésze szempontjából is nagyon fontos vele is foglalkozni. Mégpedig azért, mert Lacan észrevett minket, az apukákat. Ott voltunk mindig, nem csak azért, hogy donorok legyünk, a nyelv ennél jóval több szerepet szánt nekünk, csak észre kellett volna venni! Hallgassuk csak, ahogy a francia kimondja az apa nevét!

le nom du père

És hallgassuk csak, ahogy kimondja az apa nem-ét!

le non du père

Alig tér el, igaz? Hát ez a mi szerepünk. A nem kimondása. Mi vagyunk a tiltó funkció, ezért vagyunk! Ennek fényében érdemes minket megítélni, használni, bevonni, ennek fényében érdemes készülni az apaságra és a párválasztásra, no meg persze ennek fényében kell újraolvasni az előző bejegyzést!

(A szakmai korrektség azért megköveteli annak tisztázását, hogy itt nem az igazi és nem is az imaginárius apa, hanem - akármit is jelentsen ez - a szimbolikus apa nem-éről van szó.)

Szóval nem, nem, nem!

Egy probléma van csak! Hogy ezek a fránya liberálisan nevelt gyerekek

• visszakérdeznek
• magyarázatot igényelnek
• ellenállnak
• mégis megteszik
• újra megteszik
• ha elvesszük őket onnan, akkor is
• feszegetik a határokat
• lázadnak

Pedig megmondta a villamosmegállóban a random hapi, az ő gyerekkorában nem beszélgettek a gyerekekkel csak reggel és este. Az volt, amit a szülő mondott. "Ha a gyerek lebaszta magát a földre hiszti közben, hát úgy maradt." Az ő szülei bizonyára Lacan-n nevelkedtek, mi viszont már ebben a fura demokráciában éltük le életünk nagyobb részét, hát most szívjuk a levét.

Merthogy mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nem, és kész. Nincs kérdés. De tényleg, miért kell nekem elmagyaráznom, hogy

• miért nem mehet egyedül a robogómmal
• a kismotorjával miért nem mehet le egy emeletnyi lépcsőn
• a játék-locsolókannával nem a lakást öntözzük
• ha az ajtón kilépve jobbra indulunk el, akkor csak nagyon sokára érünk a bölcsődébe
• nem tud a nyakamba jönni, amikor az egyik kezemben a motorja, a másikban három zacskónyi áru van
• éjszaka aludni kell, nem Süsüt nézni, vagy a feleségem haját babrálni, vagy meginni három pohár vizet
• a lift nem a miénk
• pizsama nélkül fázna éjjel

Mi viszont rendre csak magyarázunk, ismétlünk, kreatívkodunk, alternatívákat mutatunk fel, ahelyett, hogy bevezetnénk a punktum elvét. Az van, amit mondunk, ha nincs, akkor is. Nem akarsz felöltözni? De! Csak hát ez sajnos nem működik. Így aztán egereket kell keresgélni a nadrágszárban, fogócskázni kell a lakásban fürdés előtt, olvasni kell evés közben, figyelni kell arra, hogy a Micimackó nehogy kiessen az ernyedő kezéből alvás közben, fárasztó dolog szülőnek lenni, na.

És az is van a nem szócskával, hogy nem árt vele nagyon óvatosan bánni. Csak akkor érdemes használni, amikor biztos vagy benne, hogy végig is tudod vinni. Csak úgy dobálózni vele nem szabad, mert akkor elveszíti az erejét. De persze túl hosszan ragaszkodni sem szabad hozzá, mert akkor meg értelmetlenül hosszúra nyúlik a helyzet, ami egyrészt gondosan elkerülendő játszmák melegágya, másrészt sosem fogtok otthonról elindulni. Íme néhány ellenpélda, amiket játszótereket, boltokat, buszokat járva-kelve hallottam, de természetesen sosem alkalmaztam:

• Gyere reggelizni. Nem, nincs több Süsü! Nem, nincs. Most néztél egyet! ... Jó, de csak pár percet. De aztán tényleg reggeli.
• Nem veszlek fel! Tele van a kezem, nézd csak! ... Jó, gyere a nyakamba!
• Most nincs kifli, ott a kezedben a banán, edd meg azt. ... De akkor kérem a banánt!

Tehát bár Lacan észrevett minket, azért én azt gondolom, hogy ennél egyszerre többre és kevesebbre vagyunk hivatottak. Az én nem-em ugyanis mit sem ér, ha nincs mellette magyarázat. És nem azért kell a sok tiltás-magyarázat kombó, mert a kis vacak nem érti, amit mondok. Hanem azért, mert pontosan akarja érteni. Érti, hogy nem lehet benyúlni a konnektorba, nem hülye. Node hüvelykujjal sem? És mutatóval? És a másikkal? És pulcsin keresztül? És játékkal? És villával? Szóval nem a határokat feszegetik a gyerekek, nem szívatnak, hanem csak érteni akarnak. De nagyon pontosan. Bármelyik kényszerbeteg jogász elsüllyedhet szégyenében.

Azt hiszem tehát, teljesen szembemenve Lacan-nal, a sorrend a következő:

• Legrosszabb a tiltás.
• Eggyel jobb, sőt, egész jó, ha úgy tiltunk, hogy mellé magyarázunk is.
• De még jobb, ha átmegyünk radikálba, és ki se ejtjük a szánkon a nem szót, és inkább arra koncentrálunk, hogy mi az, amit lehet! Persze vannak objektív nem-ek, zebra, autók, tűz, konnektor, rája, Kancsendzönga, de azon belül valójában szinte mindent lehet. (A témában ajánlom az Anyátlanok című filmet!)

Szóval csak rá kell feelingelni!

És akkor a dolog működni is fog! Annyira, hogy néha-néha már azt is érzem, hogy a fiam által új és vágyott, viszont általam kevésbé vágyott dologról is le tudom beszélni értelmezhető időtartományon belül, úgy hogy a nem helyett az igen felől közelítek.

A rossz nevelési elvek ugyanis elég hamar megbosszulják magukat. Nincs mellébeszélés, hazudozás, titkolózás, fölösleges (überflüssig) tiltás, egyrészt nem leszel hiteles, másrészt mert a gyereked úgyis mindent megjegyez, és másnap, vagy éppen hetekkel később eljátssza a játékaival. Méghozzá előtted, neked. És ha hülyén csináltad, hát azt elég kellemetlen viszontlátni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Winni-the-Cott

A fiam születése előtt nem sokkal kaptunk egy babát a pszichológus anyukámtól, "ez lehet majd az átmeneti tárgya", mondta, én meg pszichológusként rögtön fel is háborodtam magamban, hogy ugyan minek az én fiamnak átmeneti tárgy, korai az még, ha meg lesz, hát fogja a franc átmeneti tárgynak hívni!

Elméleti szinten persze a dolog nem akkora hülyeség, sőt! Egy bizonyos Donald Winnicott nevű pszichoanalitikus azt találta ki, hogy amikor nincs ott az anya, vagy - de csak az én kedvemért - az apa, akkor a két éves körüli gyerek egy hozzá érzelmileg közel álló tárggyal helyettesíti őt. Átmenetileg. Az átmeneti térben. Exploráltunk mi is a nővéremmel átmeneti tárgyunkkal átmeneti tereinkben, hippi volt a neve, nővérem egy tehénnel cumizott, azt hurcolászta magával mindenhova, én egy pokrócot szopogattam egyre kisebbre. A nővérem hippije még ma is megvan.

Jól látható tehát, hogy a tárgyakkal való kapcsolatra komoly pszichológiai iskola épül és épít, el is terjedt szerte a világon, mintegy kicsit felváltva a pszichoanalízis térhódítását. Nem is volt baj, mert azért a Freud állított pár dolgot, amikről idővel kiderült, hogy sem térben, sem időben, de ami még szomorúbb, koncepcionálisan sem állta már meg annyira a helyét. Bár a hétköznapi okoskodásban még mindig tartja magát Freud fejlődésről alkotott elképzelése - mely szerint fejlődésünket alapvetően az határozza meg, hogy a libidónk éppen melyik testrészünket szállta meg - a tudományban már bő 70 éve túlléptek azon, amit bármelyik kicsit is edukált szülő akár álmából riadva is képes skandálni.

Szóval gonosz szakadárok, meglovagolva a pszichoanalízis keltette hullámokat új iskolát alapítottak, amiben kevesebb szerepet kapott a szexualitás (hálisten), jóval többet a tárgyakhoz való viszony. Alapvetően jó irány ez, ember- és realitásközelibb, meg minden, mint az elődje, de akkor miért távolít azzal, hogy tárgyaknak nevezi azokat, akik valójában személyek? Merthogy ez, az 50-es években kialakult irányzat abban látja a fejlődés kulcsát, hogy a kisbaba és az anyja (apa nonegzisztál) hogyan viszonyulnak egymáshoz. E viszony függvényében, a következő, szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül alakul ki, születik meg pszichológiai énünk (valójában az első kettő csak előszakasz, afféle petting, az individualizáció csak a harmadik szakasszal indul):

• autisztikus fázis
• itt a csecsemő azt se tudja még, fiú-e vagy lány, észre se veszi szeretett tárgyát, az bezzeg csak nézi a kis jövevényt
• szimbiotikus fázis
• itt csecsemő és anyja szimbiotikus egységet alkotnak, öröm ez mindkettőnek
• differenciáció és testkép kialakulásának szakasza
• itt kezdi magát észrevenni a gyerek, elkülönül nappal és éjszaka, kinyílik a gyerek, újra boldog a tárgy
• gyakorlás szakasza
• itt kezdi a gyerek magát próbálgatni, elmegy, játszik, majd visszajön, "tankol", szülő már érzi a szakadást
• újraközeledés
• itt már nem csak tankolni jár vissza, hanem büntetni is, azt gyakorolja, hogyan kell a tárggyal való kontaktust akarni és elutasítani. Utóbbinak örül csak igazán a tárgynak, szeretik is ezt a szakaszt, jó kis ambivalens kötődés kialakulásának kialakításának időszaka is ez, amennyiben a tárgy az elutasításra elutasítással reagál.
• individualizáció konszolidációja és az emocionáis tárgykonstancia kezdetei
• ez a nemi identitás és stabil énhatárok kialakulásának szakasza

Ezzel kapcsolatban is megvannak az ellenérzéseim, mondjuk szerintem az autisztikus fázis azért nem annyira az, az újszülött is reagál, reflex-szerűen, de azért mosolyog, fog, ilyenek, de még ezzel együtt is, mennyivel szimpatikusabb ez, mint a fejlődést orális, anális, fallikus, látencia és genitális szakaszokra bontó pszichoanalitikus modell? Az más kérdés, hogy Freud legalább a kamaszkorig engedte fejlődni az embert, a méltán celeb Margaret Mahler, a tárgykapcsolati elmélet egyik anyja szerint viszont pszichológiai énünk a harmadik életévünkre már meg is született, készen vagyunk. Para, nem? Észnél kell lenni. Szülőként is, gyerekként is. Akkor már Erik Erikson a leglazább, nála akár hibázni is lehet, ő a fejlődést az egész életre kiterjesztette.

No mindegy.

A feleségem is, én is, sokáig cumiztuk az ujjunkat. Igazán szerettük volna, a fiunk is rájön, mekkora fles is az. Nem jött rá. Ezért aztán cukibbnál cukibb alvóállatokat, hippiket vettünk neki/kaptunk: fairtrade nyúl Párizsból, cool és méregdrága rongynyúl Amszterdamból, LMBTQ-szivárványos patkány egy közeli játékboltból, különböző állatkák, és persze az anyukámtól kapott Winnicott, de egyik sem érdekelte hosszabb ideig.

Aztán tavaly, amikor Izraelben voltunk, a fiam kapott egy Micimackót az egyik elég távoli rokonomtól, aki minden nap bepanaszolta a helyi muzulmán közösséget, mert túl hangosnak találta a müezint. Már ezért sem szívesen adtuk a fiunk kezébe a plüss figurát, de azért se, mert pajzán nyögdécselést hallatott, amikor megnyomtuk a hasát. A cuccot, részben pedagógiai okokból eltávolítottunk a medvéből, így viszont még jobban tetszett neki, szinte megállás nélkül nyomogatta a négyféleképpen nyögni képes szerkezetet. Az elemek kifogyhatatlannak, a tárgy pedig rendkívül hasznosnak bizonyult, remek szolgálatot nyújtott hazafelé a repülőn, vonaton, későre nyúló taxizásokon, a babakocsiban és úgy egyáltalán. Örökre hálásak leszünk rasszista rokonainknak.

A perverz rész már nincs meg, lett viszont valahonnan egy kis Micimackónk, neki köszönhetően pedig szerephez jutott a nagyobb is. Apu és fia lettek ők. Ezzel az elnevezéssel és teljes névvel is. Az enyémmel és az övével. Hol az egyiket kérte, hol a másikat, néha együtt a kettőt, eljátszott velük aznapi élményeket, nem kis tapasztalat magamat látni egy plüss figurában.

Aztán elmentünk négy napra Dublinba. Nélküle. Tárgy nélkül maradt hát a fiunk, de ő gond nélkül viselte, és mi is egész jól tűrtük (sőt, nagyon kellett már egy kis idő kettesben, de ez egy másik poszt), édesen elköszöntünk egymástól, mondta, holnap, mi mondtuk, majdnem, aztán, amikor visszaértünk, a legcukibban köszöntötte tárgyát és a tárgy őt (engem kicsit eleinte kerülgetett), a Micimackóval viszont valami történt.

Miszaszó azóta ugyanis ki nem mozdul a fiunk hóna alól. Ott van alvás közben, a bölcsiben, a babakocsiban, amikor gitározik, amikor dobol, amikor eszik, amikor csúszdázik, amikor iszik, amikor a kocsiban van, vagy a nyakamban ül, mindig.

És már nem apunak, hanem mamának hívja.

Mit mond a pszichológus?

A tárgyát vesztett gyermek átmeneti tárggyal pótolta a hiányt. Remek, ez idáig rendben is van. De mit kezdjen az apa, aki, fiához hasonlóan, csak éppen egy nyakatekert pszichodinamikának köszönhetően jelenleg ugyancsak tárgyvesztést él át?

Vele ki fog foglalkozni? Neki milyen átmeneti tárgya lesz?

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A mese bűvölete és a bontakozó apai lélek - 2. rész

Mint beígértem, a mesediák kategorizációja után ím szállítom a mesekönyvekét. Illetve nem is a mesekönyv a lényeg, hanem a rongyosra olvasás. Így aztán a felsoroltak között lesz egész kicsi babáknak és nagyobb gyerekeknek, sőt, felnőtteknek szóló, egyáltalán nem mesekönyv is, vadiúj és múlt század közepi,  bugyuta és mély, rövid és hosszú, szép és ronda, magyar és külföldi. A fiam minderre fittyet hányva, ugyanolyan fékeveszetten lapozza mindet. Reggel, délben, este, amikor már nincs jobb ötletünk, hajnalban, egyedül, velünk, a nyakamban, babakocsiban, gyalog, a kocsiban, buszon, villamoson, hajón, repülőn, s ha még kendőznénk/manducáznánk, bizonyára ott is olvasna.

(Mostanában mondjuk az egyik kezében a Micimackó van, a másikban meg egy lapát, ezért se enni, se inni, se olvasni, se játszani nem tud már, de bízunk az állapot átmenetiségében.)

Figyelem! Képünk illusztráció, a felsorolás nem teljeskörű!

I. KATEGÓRIA: Pszichedelikus mesék

• Satoshi Kitamura: Bárányaltató

Nyomasztás, magány, inszomnia, kialakulóban lévő depresszió, hallucinációk (beszélő mókusok és repülő csészealjak) és csillapíthatatlan éhség. Ezek nyomják Gyapjas, a szintén bárány életét. A Félelem és reszketés Las Vegasban képkockáira emlékeztető road-movie ez a javából, hogy Gyapjas egyeztetett-e Duke-kal, nem lehet tudni, de kemény tripen lehet ő is, nem vagyok nagy nagy szakértő, de egy biztos: egy kemikáliától ennyire beállni nem lehet. Viszont itt is minden jóra fordul, Gyapjas a sok parától, fiam a számolástól (merthogy ez egy számolós könyv) a könyv végére bealszik.

• László Varvasovszky: Honki Árnyországban

"- No de Honki! A fák törzse barna, a levelek pedig zöldek!
- Én is tudom, haha..."
Mondja Honki, a kisfiú, miközben épp kékre festi a fa törzsét, lilára a leveleit.

Ki tudja, Jimi Hendrix hogy játszotta volna a Hey Joe-t, vagy, hogy mi kerekedett volna a Lennon-McCartney szerzőpáros Lucy in the Sky with Diamonds-jából, ha azt tolják, amit Varvasovszky tolt, miközben ezt a mesét írta, rajzolta. Egy biztos, a hippi Paul akkora drogtripre invitálja a teljes zenekart, az Árnyország összes lakóját és a főhőst, Honkit magát, hogy én magam is beállok, miközben olvasom.

II. KATEGÓRIA: Pszichotriller mesék

• Bruckner&Bruckner: Moritz!

Bullying, galerik, kiközösítés, magány és egy gigantikus medve a H&M gondozásában. Szöveg nincs, csak a depresszív képek: a születésnapját magányosan ünneplő Moritz bárány, az őt kiröhögő "barátai",  a gonosz tekintetű macska és az őt fegyverhordozóként követő egér és az egyre közeledő, ordító medve. A végére persze minden jóra fordul, a medve megbékél, Moritz lesz a példakép a két másik állat számára és még a szülő hátán is megbékél a szőr.

• Macskássy Kati, Fekete Anna: Mi mondtuk... Apuról

Az 1989-ben megjelent könyv igazából szociográfia. Gyerekrajzokkal és tőlük független leírásokkal ad képet a 80-as évek végi családok mindennapjairól. Ez tehát nem mesekönyv, de ez nem jelenti azt, hogy ne felelne meg a bevezetőben írt kritériumoknak. (Macskássy neve egyébként ismerős lehet, részben az ő apja rajzolta a Kismalac meg a farkasok című mesét.)

Gyerekkorom óta megvan, van rajta matrica is a nevemmel, a béna, másodikos írásommal, de biztosan sosem olvastam. Hisz', ha olvastam volna, felmerült volna néhány kérdés az apukámmal kapcsolatban. Hogy mit titkol előlem? Hogy nem fog-e megverni, nincsenek-e csajai, nem iszik-e, nem kéne-e hatalmas tenyerekkel, vagy nagyra nyitott szájjal rajzolnom őt? Közben nem, az apukámnak átlagos méretű tenyere és szája volt, mindkettőt kizárólag rendeltetésszerűen használt, nem csajozott és nem is ivott, a devianciája talán csak a cigizés volt. Itt viszont, néhány egészséges családot leszámítva zömmel a horror kerülgeti az apukájukat megrajzoló és róluk beszélő gyerekeket, a képeket mutogató apukát pedig a nyugalom, hogy majd, amint megtanul olvasni, azonnal elégeti a könyvet.

III. KATEGÓRIA: Pszichológiai érzékenységet megpiszkáló mesék

• Julia Donaldson - Axel Scheffler: A legcsinosabb óriás

A munkamegosztás a következő: a workaholic Julia Donaldson ontja magából a jobbnál és meghatóbbnál jobb és meghatóbb könyveket, amiket Axel Scheffler tökéletes érzékkel illusztrál, hogy aztán - némi spéttel - Papp Gábor Zsigmond lefordítsa nekünk magyarra, hogy aztán mi röhöghessünk az isteni rímeken, könnyekig hatódhassunk a sztorikon. Eddig hét könyvünk van tőlük, de jelen bejegyzésbe csak egy fér bele. Az pedig a legjobb és szerintem az első olyan sztori a gyerekirodalomban, amely ötvözi az LGBTQ-problematikát, az elesettek és kirekesztettek iránti szolidarátást és a személyiségfejlődést. Gyuri, a főhös ugyanis női ruhában éli kissé boldogtalan életét, míg rá nem jön, hogy a ruha teszi az embert, bevásárol tehát, fess fiatalemberként hirtelen rettenetes boldogság keríti hatalmába. Dudorászás közben viszont szerencsétlen állatokba botlik, akik egyrészt simán metaforái a hazai társadalompolitikai eseményeknek, másrészt Gyuri, lelkes szocmunkásként újonnan vásárolt ruháival segít rajtuk, ami igencsak megható, de azért fontos leszögezni, hogy messze átlépte a kereteit. Hősunk, útja és a mese végén, atlétában, boxerban, fél pár cipőben már érzi szakmaiatlanságát, no meg az időjárás viszontagságait. Újra boldogtalan tehát, de akkor hirtelen, szinte a semmiből előkerülnek női ruhái és akkor, Gyuri megvilágosodik: mégicsak nőnek öltözve igazán boldog.

• Paulovkin Boglárka: A katicabogár elveszett pöttyei

Mese, mely szintén a külsőségek önmeghatározásra gyakorolt hatásáról szól. Ahogy Gyuri mit sem ér női ruha nélkül, úgy a katica pöttyök nélkül csak egy vacak bogár. (Ez némiképp megmagyarázza, hogy más kultúrákban miért érdektelen és értelmetlen rovar a katica.) És ennek ő teljes mértékben tudatában is van, nem véletlenül hajtja ezerrel a tó mélyén elvesztett pöttyeit. Arra viszont már nem futja a katicának, hogy túllásson saját sztereotípiáin, miszerint attól, hogy a harcsa ronda, még lehet jófej. Így aztán végsősoron a katica ugyanolyan előítéletes, mint amilyen előítélettől - pöttyeit elvesztvén - ő maga is tart, mit sem tanul tehát a katica a mese során, amitől az egyébként toleráns szülő számára csak kevessé lesz szimpatikus ez a kis szaros bogár.

• Eric Carle: Tien kleine rubbereendjes

Megtörtént eseményeket feldolgozó történet a toleranciáról, egyenlő bánásmódról, esélyegyenlőségről és az akkulturációról. Első lépésben megismerhetjük a gumikacsa-iparban lelkesen dolgozó, legkülönbözőbb bőrszínű munkásokat, majd - egy katasztrófa révén - bepillantást nyerhetünk a gumikacsák túlélési technikáiba. A 10 játékkacsából 9 sorsát csak rövid ideig követhetjük nyomon, ők ugyanis hamar és gond nélkül beilleszkedtek az állatvilágba. A 10. viszont pont egy igazi kacsacsaládba - némi képzavar - botlott, akik, ahogy az tőlük már csak megszokott kwak-oltak mindenfélét, amivel eleinte hősünk nem tudott lépést tartani. Úgy érezte, bár a többi társa közül éppen ő van a legközelebb önmagához, mégis, ez az objektív közelség hatalmas pszichológiai távolsággá nőtte ki magát, mígnem - a következő oldalon - ő is és fogadott családja is rájött: semmi különbség nincs az új rokon peep-je és a régiek kwak-ja között. Ennél szebben és érthetőbben az egyetemen sem voltak képesek érzékeltetni az integráció, az asszimiláció és az akkulturáció közötti különbségeket.

• Rotraut Susanne Berner: Böngészők

Gyengébbek kedvéért: minden évszakhoz jár egy böngésző, és minden évszakban van sok-sok önálló sztori, amit ki kell böngészni, akinek pedig megvan a teljes évad, az további összefüggéseket fedezhet fel. Tiszta Barátok közt. Az Éjszakaiban pedig - ráadésként - még a betörő is meglesz. De nem is ez a lényeg. Egyrészt  a nagy és színes könyvek vastag, szinte kikezdhetetlenül vastag oldalakból állnak, amik a foggal tépésen kívül minden agresszív cselekedetnek ellenállnak. Másrészt - és ez a lényeg - a sorozat politikai korrektségre, empátiára, nyitott gondolkodásra nevel gyerekeket és felnőttet egyaránt. Mert: van benne bevándorló, betörő, kifelé hordozó anyuka, női buszsofőr, vidám apácák pingvin formájú lampionokkal, egy-két DSM-IV-kategóriát kimerítő János, egyfolytában olvasó Petra, eltűnt, majd megkerülő papagáj, az év végére felépülő óvoda, Vilmát teherbe ejtő Géza.

• Schmal Róza: Budapesti böngésző

Az elv hasonló, mint a külföldi böngészők esetében, csak ez a miénk. A rajzok meghatóbbak, a vékony oldalak viszont a szakítópróbán csúfosan elvéreztek és a politikai korrektség is döcög. Itt vannak sztereotip indiánok és ősemberek, de ebben az utopisztikus világban a betörő rendőrkézre kerül és a Malév is létezik, a reptéren megszökött majmok pedig maguktól visszatalálnak az állatkertbe. Minden oldalon más és más budapesti helyszínt kell felismerni a szülőknek, lehet röhögni a Duna mélyén a tankon, biciklin, búvárokon, metrón, a gyerekek ezalatt minden oldalon megkereshetik a megszökött majmokat, a betörőt és két mókust. A fiam a feladatot hibátlanul és rekordsebességgel oldja meg. Hiába, ekkora szemekkel.

• Greg Hicks - Robert Foster: Kié a Márta?

Témájában tökéletesen illeszkedik az előzőhöz, de minthogy erről a könyvről már írtam, ezért itt most csak a kontextus miatt szerepel.

 IV. KATEGÓRIA: Életre nevelő mesék

• Guido Wandrey: Ki vár a várban?

Ha a gyereked még másfél éves korában is abban a tévhitben él, hogy a lovagok élete csupa romantika, öröm és boldogság, akkor mindenképpen ez a könyv javasolt. A naivitásban élő gyerekek szemei előtt szempillantás alatt lehull a lepel: a véres lovagi tornák és háborúk, a részeg, hatalmas zabálások, a megaláztatás és az állatkínzás, ezek tölti ki a lovagok valódi életét. De persze a három éves kortól ajánlott könyv célja nem ez, hanem hogy bebizonyítsa a szülőknek, hogy a gyerekek síkbeli orientációja és memóriája egyáltalán nem úgy működik, ahogy a felnőtteké, Gurgula, a vár ura egyetlen gyerekszemet sem kerülhet el, és mire a szülők felocsudnak, a kis poronytok már meg is találták a lovagok életének egy-egy színterén jól megbúvó kis zöld alient.

• Grimm testvérek: Hetet egy csapásra

Készült egy kutatás, ami azt vizsgálta, hogy Magyarországon a meggazdagodás mely formái elfogadottak. Sajnos meglehetősen meleg volt az akadémiai székfoglalón, ezért olykor elaludtam, de azt hiszem, az eredmény szerint a lottófőnyeremény legitim, minden más csakis lopás eredménye lehet. Ennek megfelelően a szegény szabó élete igazi magyar történet is lehetne: hazudj, hogy boldogulj! Álmodj nagyot, de ne dolgozz meg érte! Igazi példaértékű mese!

RÁADÁS KATEGÓRIA: Terápiás könyv

• Elwyn Hartley Edwards: Lovak

A Lovak a nyakukban patkószeget hordó kamaszok bibliája, nézegethetik benne a cuki pónikat, ámulhatnak a csodaszép pejeken, azonosíthatják vágyott társaikat, de megismerhetik kedvenceik eredetét és fajtáit, kritikai érzék esetén pedig röhöghetnek a kissé náci leírásokon ("a törzshöz jól illesztet elülső végtagok tökéletes mozgásszabadságot biztosítanak"), no meg a teljesen értelmetleneken ("intelligens, de néha kissé «lófejű»"). De mindez senkit ne tévesszen meg! A Lovak ugyanis komoly terápiás eszközzé lépett elő. Ehhez persze az kellett, hogy 17 és 19 hónapos kora között, amikor a ló még jó volt, a fiam éjjel-nappal ezen a könyvön lógott. Olyan volt, mint egy koraérett hip-hopper, yo-yo-yo mondta minden oldalon sokszor. Most, kétévesen viszont, a fiam az állatok láttán a legmélyebb hisztériáiból nyugszik meg, könnyei  azonnal elpárolognak, nyugodt légzés mellett kérdezi a lovak neveit, alig várja, hogy mutathassa a zebrát, amit az unokatestvérétől tanult, mutatja a dámanyeregben ülő dámát, a lovak jármódjait. A 15. ló körül már mi is megnyugszunk, további 30 ló után pedig már újra vesszük magunknak a bátorságot, hogy folytathassuk az altatást. Figyelem! A Lovak terápiás értékéből gyakori használat mellett sokat veszít, ezért használata csak végső esetben javasolt.

Ennyi fért ebbe a viszonylag esetleges felsorolásba. Köszönjük a megtisztelő figyelmet, meserovattal legközelebb két év múlva jelentkezünk!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Outsourcing

Öröklés vagy környezet?

Rengeteg kutatás igazolja mindkettőt, ki vagyok én, hogy eldöntsem, mindenki válasszon kedvének és ízlésének megfelelő eredményeket, de arra azért érdemes felkészülni, hogy ultimate választ úgysem fog senki se kapni és adni. Én azért jelzem, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy utóbbi azért inkább számít, közben persze azért nem vitatnám a genetika létezését, de szeretném azt hinni, hogy a szocializáció sokkal többet nyom a latban, mint az a 2x23 kis vacak.

Azért persze a két tábornak sikerült konszenzusra jutnia: a génállomány átöröklődik, ez úgy kb. biztos. Az már inkább kérdéses,

• hogy melyik génből, mikor és hogyan lesz személyiségjegy. Ha egyáltalán lesz. Simán lehet ugyanis, hogy ott van a DNS-ben, de ott is marad. No meg az is kérdés,
• hogy mikor, hogyan és melyik kap nagyobb hangsúlyt.

Robert B. McCall egy remek metaforával választ is próbál adni a kérdésemre. Afelől persze megvannak a kétségeim, hogy a cirko- és a távfűtés időszakában ezzel mire mennek, de amíg a metafora a magyar pszichológus-kánon része, addig nincs nagy baj, ha pedig még én is megjegyeztem, akkor igazán sikeresnek mondható a kampány. Ezt persze némiképp aláássa, hogy angolul egy elég régi előadáscímet leszámítva (The "scoop approach." Participant, conversation hour, "Models of environmental action." International Conference on Infant Studies, Los Angeles, CA, April 12, 1986.) semmit sem találtam róla, magyarul is csak egy-két kósza pszichológia-jegyzetet.

Node mindegy is, én emlékszem rá, így hát I am very honored to present you

t h e

s z e n e s l a p á t  -  m o d e l l

Az mindenképpen nagyon fontos, hogy a boltokban kapható szeneslapátoknak nem sok köze van ahhoz, amire a szerző gondolhatott. Érezte ezt ő - vagy a magyar fordító - is, a biztonság és az egyértelműség kedvéért le is rajzolta nekünk, hogy tudjuk, miről van szó, hát íme:

McCall úgy képzelte, hogy az életkor előrehaladtával egyre kevésbé a genetika és egyre inkább a környezet alakítja, formálja a gyerekek fejlődését. A szocializáció persze már a teherbe esés pillanatában ott toporog a küszöbön, de az első két év során hiába, a lapát széle testőrként védi a kisbabát. Hogy ez jó-e vagy sem, az egyrészt mindegy, másrészt - bár ezt undorító leírni - genetikai állomány függvénye. Két éves kor körül viszont a lapát kiszélesedik, a peremek pedig ellaposodnak, teret adva ezzel a környezetnek. Csak ismételni tudom magam: hogy ez jó-e vagy sem, az egyrészt szintén mindegy, másrészt - bár ezt is undorító leírni - a környezeti állomány függvénye.

A blog lelkes olvasói némi számolgatás során rájöhettek, hogy a fiam fejlődésének lapátja már laposodik, egyre csak kúsznak be a külső szereplők. Már nem csak mi köszönünk vissza benne, hanem a környezete is. Arról nem is beszélve, hogy minderre már emlékszik is, sőt, el is mesél mindent, ami történik vele. Máshogy: egyfolytában beszél. Újabb számolgatás után arra is rájöhet a lelkes olvasó, hogy a bölcsőde és az alvás között csak szűk pár órányi eseményről tudunk, minden más nélkülünk zajlik.

Fiunk életének meglepően nagy részét tehát nélkülünk tölti, nevelését egyharmad részben a bölcsőde végzi, a maradék kétharmad részben alszik, vagyunk vele mi, van vele valamelyik nagyszülő vagy nagy ritkán a babysitter. A business-világban ezt outsourcingnak hívják.

A kiszervezett nevelőkkel nem kötöttünk szerződést, nem várunk el tőlük heti, havi, éves beszámolót, nincsenek se utasítások, se kötbér. Nagyjából tudjuk, mi történik, a nagyszülők és a babysitter úgyis beszámol, ha van valami, elmondják, ha volt hiszti, vagy ha sok volt a tévé/számítógép, hogy evett, hogy aludt. De a bölcsődei eseményekről nem sokat tudunk. Mindig megkérdezzük, hogy mi volt, de a gondozónők nem túl bőbeszédűek, a fiunk meg még nem használ túl sok toldalékot, ezért csak tippelni tudunk, hogy amiről mesél, azt ő csinálta, vagy vele történt. Ha pedig észreveszünk egy markáns harapásnyomot a lábán, karján, hiába kérdezzük, hogy ki csinálta, ha viszont hiába várjuk a választ arra, hogy ő mit tett a harapás előtt. Azt meg aztán pláne hiába várjuk, hogy a gondozónők elmeséljék átadás-átvételkor.

Így hát marad a bizalom és a találgatás. Ha délután mindenen sír, akkor vagy keveset aludt, vagy keveset evett, ez még egész könnyű. De azt a legjobb nyomozó sem fogja kideríteni, hogy mennyi hiszti volt bent, egy hiszti mennyi ideig tartott és hogyan lett vége. Hogy mikkel és kikkel játszott, mennyit ivott, mennyit rosszalkodott, hányszor esett el, mitől volt egy ragadós folt a trikóján, mitől lett pisis a body-ja, mióta tocsog a saját kakijában, min nevetett, hányszor kiabáltak rá, hány verekedésben volt benne és főleg: hogy altatják el, mit csinálnak, ha felébred.

Az outsourcing elkerülhetetlen, lehet húzni, halasztgatni, de egy idő után úgyis egyre kevesebbet fogunk csak tudni gyerekünk életéről, és ezen az sem feltétlenül fog segíteni, ha már majd használ toldalékokat.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A mese bűvölete és a bontakozó apai lélek - 1. rész

Nincsenek illúzióink. Amikor elkezdtünk mesélni a gyerekünknek, garantáltan nem értett belőle semmit sem. Most már persze egész jól összeállnak a sztorik, de azért megvannak a kétségeim, meg persze gondolatolvasó sem vagyok, éppen ezért Bettelheim könyvével szembeszállva jöjjön egy kis alternatív mese-tár, avagy hogyan bontakozik a lelkem.

I. KATEGÓRIA - népnevelő, pszichológiai témájú mesék

• Vuk

Mese a lopás kényszerűségének elfogadásáról. Meg arról, hogy hogyan lehet egy kitaszított csoporttal együtt érezni. A mese fejleszti a gyerekek empátiás készségét, toleranciáját, mentalizációját, traumafeldolgozó képességét. Az más kérdés, hogy a diás verziónak nem sok köze van a rajzfilmhez, előbbiben ugyanis Vuk a húgát menti ki, miközben utóbbiból tudjuk, hogy a jövendőbelijét. No mindegy, a filmtől egyelőre megkíméljuk fiunkat, én már a dia képkockáin található szövegeket is csak remegő ajkakkal vagyok képes felolvasni. Nem tehetek róla, már gyerekként is rajongtam Karakért.

• Mazsola fürdik

Feleségem egyik kedvence, engem valahogy taszít a malac, de ezzel együtt fontos, hogy a mese legalább annyira szól nekünk, mint gyerekeinknek. Higgadtságra, türelemre és rugalmas, kreatív gondolkodásra nevel, no meg megmutatja, hol a humor és a szigor helye a gyereknevelésben. De a mese igazán fontos erénye, hogy nem sulykolva, de egyértelművé teszi, hogy a szülő is ember, nem csak apa/anya, így hát néha ki lehet borulni, sőt, még barátokkal is lehet találkozni, ilyenek.

• Süsü

Újabb tanmese, ezúttal a másság elfogadásáról, az első benyomáson való túllendülésről. A buta, ronda és elsőre ijesztő Süsü engem még idegesít is. És mivel hetek óta ezt nézzük számítógépen, hallgatjuk bakeliten, ezért eleve előfordul, hogy úgy szállok le a villamosról, hogy hallom, ahogy hangosan azt mondom: kelekótya Süsüsü, a fiam pedig rendre csak sorolja a szereplőket. Közben meg a mese különböző részei tele vannak felnőtteknek szóló kiszólásokkal, cinizmussal és érzelemmel, és a főhős ugyanúgy csodákat képes tenni a növényekkel, ahogy a vele közel egyidős E.T. Én pedig mindkettőtől könnyekig. A diával kapcsolatban - Vukhoz hasonlóan - az is van, hogy a filmhez nem sok köze van, sőt, itt még a képek és a képaláírások sincsenek szinkronban, ami egészen szokatlan kognitív képességeket igényel gyermekeinktől.

II. KATEGÓRIA - szocreál mesék

• Öreg néne őzikéje

Természetesen ezen is sírásig tudok hatódni, gyerekkorom óta pontosan előttem van a mátraalji faluszél. Azt mindenféle politikai pozicionálás nélkül sajnálom, hogy a kommunizmusra utaló jeleket kigyepálták a diából, de ezzel együtt a mese akkora szocreál, mint ide Makó, és még egy csöpp patriotizmus is csúszott bele, tessék szépen megkeresni! És hát persze ez a mese is nevel eleget, jó elvtársként segítsünk, ahol tudunk, Cili cicától és Bodri kutyától példát véve pedig megtanuljuk megosztani javainkat.

• Szeleburdi Róka Rudi

Azután már véres fejjel késő lesz a bűntudat […] Az orrával nézte meg, hogy kemény-e a kövezet […] Két szemében este lett. Hát igen, rozsdás lobogóra emlékeztető farkincájú Rudinak kemény élete van, de a remek szockó közeg - a mindig figyelmes és segítőkész rendőrrel, az életre nevelő tanítóbácsival, a szerető nevelőotthonnal az élen - bő 40 diában leneveli eposzi jelzőjéről főhősünket, így ez a mese akár road-movieként is felfogható. Az meg külön pikáns, hogy Róka néni a Bokor utcában nem ám egy jó kis társbérletben lakik, nem! Ahogy Rudi és barátai futnak fel a lépcsőn, jól látszódnak a Bauhaus-építészet jellegzetességei, a lakásba érve pedig csak ámul az olvasó a szép, tágas szobán, a colos belmagasságon, a guszta fürdőszobán.

• Első nap az óvodában

Donászy Magda meséje is bővelkedik a korszellemre utaló mondatokkal és az épületeket itt sem a szocreál szürkület jellemzi, nemhiába, Gropius mellett még egy óvodát népszerűsítő szocialista mese sem mehet el. Bodnár Orsi - Szeleburdihoz hasonlóan - hibás génekkel született, széjjelszedte játékait, éheztette kutyáját, de aztán mindenki szerencséjére felvételt nyert az óvodába, ott pedig hamar fejlődésnek indult kis szőke porcelánbabánk. Az óvoda tip-top, szép játékok, guszta óvónéni, a font kalácstól meg még most, írás közben is összefut a nyál a számban. Mi ez a fiam mérgező kínai játékaihoz és gyökérfőzelékéhez képest?! És hát Orsinak - szemben a rókával - mindene megvan, amire egy gyerek vágyhat: otthon szerető, figyelmes, a teljes foglalkoztatottságnak köszönhetően pedig dolgozó család várja.

• Tengerecki Pál

Könyvben, dián egyaránt fantasztikus, Réber László ugye nem kérdés, de Zsoldos Vera se viccelte el a dolgot, isteniek a dia képei is, a hoppla-hopp-szalmaszál pedig a legszebb ritmusú sor. Az egész vers, sőt az összes TSK gyerekeknek a remek rímek, szüleiknek a cinikus kiszólásaik miatt sosem lesz unalmas. A Tengereckiben ugyan megbújik egy halk patriotizmus is, de ennyi bőven belefér, olvassuk is, meséljük is jó sokat, a Gyál pedig az egyik legviccesebb mind közül.

III. KATEGÓRIA - pszichotriller, horror

• A három nyúl

Mese a pletyka erejéről, szociográfiájáról, eszkalációjáról, a fantiázia és a realitás összemosásáról. A képek a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhatnak, ízlés kérdése, nekem konkrétan futkos a hátamon a hideg, miközben olvasom, ha a képeket is nézem, még félek is a sötét szobában, egy ideje nem is meséljük már, ha pedig kis mindennapjainkba mégis bekúszik egy nyúl (látjuk, esszük, olvassuk), biztos, ami biztos, szorosan átöleljük a fiunkat.

• A kismalac meg a farkasok

Enyvvári H. és Macskássy D. elképesztően para képekkel támogatta brutál Móricz-rímeket tartalmazó meséje a bizalom teljes megvonására tanítja ártatlanságban nevelt gyerekeket. Legalább 50-szer meséltük már a fiamnak, de én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a farkas elsőre tényleg rosszat akart volna. Dolgoztam ám kérdőívezőként, ha leforráztak volna a hatodikról egy lábos vízzel, hát én is a rendőrséggel/barátaimmal mentem volna vissza. A 80-as évek vendéglátósának öltözött malac viszont még a falkányi farkast is legyőzi, bundájukkal egész lakását béleli ki és még arra sem átallott, hogy az egyetlen túlélő farkast meglovagolva, annak szájába a vége táblát erőltetve galoppozzon ki a meséből.

• Boribon, a játékmackó

Marék Veronika meséje, Donászy Magdáéhoz hasonlóan szintén a játékokkal való törődésre hivja fel gyermekeink figyelmét. Erre pedig nem is kínálkozhat kézenfekvőbb eszköz, mint a bűntudatkeltés, no meg a körkörös paráztatás. Gabi és Gyuri, a vagány, trapázgatyás testvérpár felvágják kedvenc mackójuk hasát (para), aki aztán, fantáziájukban nyitott hasfallal életre kel (parapara), majd egyik bajból a másikba keveredik (paraparapara). Persze, megmenekül ő is, a gyerekek is, a fej nélküli anya szidás helyett javítással nevel, s mutat példát így a diát tekergető szülőknek.

• A répa

Pirospozsgás orosz, vágyteljesítő népmese. Fiam rajong érte, kapott is egy Ikea-répát, de az már inkább derogál neki. A mesével kapcsolatban elsőre talán nem egyértelmű, hogy miért ebben a kategóriában kapott helyet, de ha belegondolunk, hogy mi történhetett szegény unoka szüleivel, rögtön rájövünk: a para nincs kimondva, de ott bújkálnak minden dián a fel nem tett kérdésekre a ki nem mondott válaszok. Szóval nem is merek találgatni, milyen horror időszakban indult el a mese a szájhagyomány útján. Aztán meg egy olyan kertben, ahol ekkora a sugárzás, ott egyéb termések, állatok is irreális méreteket ölthetnek.

IV. KATEGÓRIA - politikailag inkorrekt mesék

• Kattentotta

A maga módján persze mégis korrekt mese célja, hogy kinyissa a hazai, utazási engedélyt csak ritkán kapó 70-es évekbeli családok szemét: ma már (mármint akkor) az afrikaiak sem mind pattintják a fényt, de azért a sátrakba bevezetett villany és a fejtetőn hordott TV nekem kissé necces, de TSK célja persze itt is a szórakoztatás, az meg - ha pironkodunk is közben - sikerült.

• Óvoda az őserdőben

Maminak egyre megy, cuki, fekete gyerek, vagy az őserdő összes állata, jöhet mind az óvodába. Amint viszont az állatok megjelennek, a gyerekeket már nem is látjuk, tehát a mese egyszerre befogadó és kirekesztő, azt az érzetet kelti, mintha Mami jobban szeretné az állatokat, mint a saját gyerekeit. Kis zoológiai mellényúlás persze itt is van, csomó felmutatott állat valójában inkább a szavannában őshonos, de hát ez Európából kit érdekel?! Én azért rendre felhívom rá a fiam figyelmét.

• Török és a tehenek

Van egy Beyond the Fringe szkeccs, amiben a Scotland Yard egyik nyomozója a nagy vonatrabló után nyomoz, de mivel képtelenek akár csak értelmes nyomokat is beszerezni, ezért egymás között csak lámlengének (mindermast) nevezik, ha ugyanis valóban kimondanák, hogy egy lángelmével (mastermind) van dolguk, akkor egyből feladnák. Hát nagyjából ez lehet Móricz kis meséje hátterében is, ha ugyanis a törököket kis béna gömbőcöknek képzeljük, akkor bizonyára aligha lehettek volna szeretett hazánkban úgy 150 évet. Ez tehát - hasonlóan a répameséhez - szintén vágyteljesítő mesék törzsébe sorolható, azon belül pedig a retrográd vágyteljesítő mesék osztályába. Kíváncsi lennék, hogy a törököknek milyen meséik vannak Magyarországról!

Így a répa, úgy a répa, köszönjük szépen a figyelmet, ennyi fért ebbe a bejegyzésbe, a következőben - ígérem, viszonylag hamar - a könyveink kerülnek bemutatásra.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: