Azt mondja Dr. Eörsi Dániel háziorvos az egyébként is követésre érdemes Facebook-oldalán, hogy karácsonykor a következőket tehetjük:
- Online karácsonyt tartunk.
- Szabadtéri karácsonyt tartunk maszkban, biztonsági távolság tartásával, evés-ivás mellőzésével.
- Zárt térben tartunk karácsonyt, de ez szerinte csak akkor tekinthető biztonságosnak, ha két napon belül mindenki produkál egy negatív COVID-PCR-tesztet, vagy a megelőző tíz napban mindenki teljes önkéntes karanténban volt (nem volt vásárolni sem). Merthogy a tartós zárt térben lévő együttléten nem segít sem a maszk, sem a két méteres távolságtartás.
Hozzáteszi azt is, hogy PCR-teszt ilyen céllal csak önköltségesen végeztethető, és mivel jó sokan akarnak majd a napokban tesztelni, ezért nem is lesz könnyű időpontot foglalni.
Elég egyértelmű mondatok ezek, amiket csak fokoznak a sorok közötti üzenetek. Egyrészt érdemes számolni a tesztenkénti 20.000 forintos költséggel, egy tíztagú karácsony esetén 200.000 forintról beszélünk, másrészt ott van az is, hogy a Dani nem említi az antigén gyorstesztet.
Gondolom, nem véletlenül.
A pszichológusi álláspont kicsit más oldalról közelít. Legalábbis én egy kicsit máshonnan fogom meg az egészet.
Menjünk ehhez kicsit messze.
A krízislélektan kétféle krízist különít el. Az egyik az akcidentális, a másik a normatív
vagy fejlődési. Az előbbi, ahogy a neve is mutatja, véletlenszerű, balesetszerű, váratlan dolog. Természeti katasztrófa, közeli hozzátartozó halála, válás, betegség, egzisztenciális megzuhanás, munkahely elvesztése, ilyenek. Utóbbi lehet meglepő, de azért igazából ezek nem annyira szoktak váratlanok lenni. Életszakasz-váltásokkor élünk át normatív krízist, mondjuk akkor, amikor iskolások leszünk, ami kicsit olyan, mintha vége lenne a gyerekkornak, elkezdünk dolgozni, ami olyan, mintha vége lenne a fiatalságunknak, gyerekünk lesz, ami kicsit olyan, mintha vége lenne az alvásunknak. Ezek természetes változások, természetes problémák, olyan krízisek, amik a normál élet részei, s amiket akkor tudunk megoldani, ha már rájöttünk, hogy a korábbi problémák megoldási módjai már nem működnek, helyettük új, minőségileg is új megoldási módokat kell találnunk. Fontos itt persze a kultúra és a társadalom is, egy olyan világban ugyanis, ahol finomabb az óvoda-iskola átmenet, ott az ekkor átélt normatív krízis is kicsit másról szól, mint mondjuk Magyarországon, ahol az elképesztően drasztikus változásokba azért sok család, de legalábbis gyerek beleroppan. Vagy olyan országban, ahol kisebb a nemek közötti szakadék és a gyes sem három éves, ott az anyává-szülővé válás is másfajta normatív krízis, mint Magyarországon, de erről majd egy másik posztban lesz szó. Bőven.
A krízis tehát - és most kicsit, de tényleg csak kicsit hivatalos leszek - egy lélektanilag kritikus állapot, amelyben a veszélyeztető
helyzet nem elkerülhető, amely helyzet kitüntetett fontosságú az adott embernek,
minden figyelem, erőfeszítés erre irányul, az adott ember pedig kénytelen
szembenézni ezzel a helyzettel, mégpedig azzal együtt, hogy a szokásos problémamegoldó eszközök elégtelenek. Ami pedig még fontos, hogy a krízis magában hordozza a magasabb szinten való továbblépés lehetőségét.
Hát így.
Ezek voltak a tények, most jön a vélemény.
Szerintem a COVID első hulláma egy akcidentális krízis volt, nem nagyon tudtuk, hogy mi lesz, be is szartunk rendesen, de aztán jó tempóban bezárt az ország, miközben meg is bénult minden és mindenki. Aztán jött a nyár, mindenki olyannyira elengedett és kiszabadult, hogy úgy kapott minket ősszel el a pandémia második hulláma, mintha semmit sem tanultunk volna tavasszal, mintha semmire sem készültünk volna nyáron.
Mintha úgy mennénk nyugdíjba 40 évnyi munkaviszony után, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd mit kezdünk a rengeteg szabadidőnkkel. Mintha úgy vállalnánk gyereket, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd milyen lesz kevesebbet találkozni a barátainkkal.
Mert igen, szerintem ahogy fontos, hogy egy gyerek valamennyire készüljön az iskoláskorra, a kamaszkorra, a felnőtt a tanulmányai befejezésével beálló lelki változásokra és így tovább, úgy fontos lett volna lelkileg felkészülni a COVID második hullámára. Amire szerintem érdemes lenne úgy tekinteni, mint egy normatív krízisre.
Tudtuk, hogy jönni fog. Mégsem tudjuk igazán, mit kezdjünk vele.
És itt érdemes még egy kicsit messzebb menni. Vissza a történelmünkbe. Ami során azért elég sok olyan időszak volt, amikor mások mondták meg, hogy mit kell tennünk. Mindenféle önkény- és sima uralmak határoztak meg gondolkodásmódot, erkölcsiséget, vallást, zenei ízlést, mindent. Azt pedig nem nagyon tanultuk meg - és ebben nem nagyon segített minket egyik rendszer sem különösebben -, hogy hogyan kell felelősségteljes döntéseket hozni.
Az első hullámban épp ennek mentén be is tartottunk mindent.
Most pedig, amikor kicsit ránk volt bízva a dolog, akkor a szabadsággal nem sokat tudtunk kezdeni. Mint amikor a Mérei-Binet-féle Gyermeklélektan
című könyvből kiment az autoriter óvónő a csoportszobából. Az addig jól dolgozó gyerekek szétverték, amit addig csináltak. Bezzeg a demokrata óvónő. Ha ő kiment, a gyerekek építettek tovább.
Ha ránk bízzák, elbasszuk, ha tiltják, megszegjük, ha nagyon ellenőrzik és nagyon szankcionálják, esetleg még példát is statuálnak, akkor hőbörgünk, de megcsináljuk. De akkora kapacitás sosem lesz, hogy mindenkit ellenőrizzenek, tehát mégiscsak jó lenne az emberek jóérzésére bízni a dolgot, de hát az emberekben nem lehet bízni, marad tehát minden a régiben, a kör pedig bezárult.
És most itt vagyunk 2020. december 20-án, négy nappal a karácsony előtt, és azon gondolkodunk, hogy legyen-e családi karácsony vagy sem.
Igen, szerintem legyen karácsony. És lesz is. Nagy ünnep ez, tartsuk meg.
De ha úgy tekintünk a második hullámra, mint egy normatív krízisre, akkor nem biztos, hogy ugyanúgy kell megünnepelni, ahogy eddig ünnepeltük. Hanem máshogy. Érdemes megnézni, hogy miről is szól a karácsony. És most nem arról van szó, hogy szentimentális szeretnék lenni, de hát azért mégiscsak a karácsony az egyik legnagyobb ünnep a szekuláris világban. Ilyenkor pedig szeretnénk együtt lenni másokkal. Szeretnénk ajándékokat adni és kapni. Szeretnénk finomakat enni.
Közben rengetegen túlköltekezik magukat, iszonyú sok veszekedés és feszültség tör ki az emberekből karácsonykor, a kötelezőség jegyében sokan olyan emberekkel töltik együtt az idejüket, akikkel igazából nem szeretnék.
A karácsony tehát egy szociális konstrukció.
Régi olvasók tudják, hogy mi sem szoktuk elviccelni a családi karácsonyt, szóval ez idén nekünk is komoly lemondás.
De ez most alkalom arra, hogy az egymás iránti törődésünket és kötődésünket másképp mutassuk ki. És alkalom arra, hogy végre tényleg kipihenjük magunkat.
Mi legalábbis így keretezzük át magunkban a karácsonyt.
Innen nézve egy erkélyszerenád, egy házhoz szállított kedvesség, egy szabadtéri kiskarácsony, egy skypeon küldött puszi nemcsak többet adhat, de biztonságosabb is, mint sokan befülledni egy kis szobába.
Mert ha ez egy normatív krízis, akkor nem a korábbi karácsonyokat kéne reprodukálni, hanem újat kéne kitalálni. Ha ez egy normatív krízis, akkor nem a régi karácsonyokkal kéne az ideit összehasonlítani, hanem a megbetegedésnek vagy mások megfertőzésének a legkisebb esélyét is ki kéne zárni. Tehát nem a lemondás, hanem a nyereség felől felől érdemes közelíteni: biztosan nem fertőztem meg idős rokonaimat.
De nem szeretnék érzéketlen vagy figyelmetlen se lenni, nagyon sok a magányos ember, az egyedül élő ember, idősek és fiatalabbak is, nagyon sok család tagjai nem egy városban élnek, sokan nem a természet közelében laknak, és hát a legfontosabb: sokan annyira várnak, vágynak egymásra, hogy azt gondolják, mindent megtesznek azért, hogy találkozhassanak.
A virológiai dolgokhoz nem értek.
A pszichológiához egy kicsit jobban. Annak pedig az egyik központi eleme a bűntudat és a bűntudatkeltés. Nekem, ha megfertőznék valakit, nagyon bűntudatom lenne, s nekem, ha valaki ezt mondaná nekem, akkor nagyon haragudnék, mert mit kelti itt bennem a bűntudatot.
Szóval nem mondom, hogy ne ünnepelje mindenki úgy a karácsonyt, ahogy csak szeretné. Azt mondom, hogy biztonságos, tudatos, végiggondolt és őszinte legyen.
És boldog.
A lappangási idő letelte után is.
Hogy lehessen jövőre is ünnepelni.
