2019. július 25., csütörtök

A tényleg vagány Logiscool

Néha egész fura megkereséseket kapok, néha kifejezetten meghatóakat, máskor meg, egészen kivételesen fantasztikusakat és megtisztelőeket. 

Most ez utóbbi történt. 

Felajánlotta a Logiscool, hogy a fiam vegyen részt a táborukban, válasszuk ki, hogy a csomó helyszín és csomó program közül melyiken, nekem pedig mindössze annyi a feladatom, hogy utána írjam le, hogy milyen volt. 

Ez tehát branded content lesz, méghozzá a javából, cserébe azt írok róla, amit csak szeretnék. 

Kérdezték is páran, hogy de te jó ég, mi van akkor, ha a fiadnak nem jó a tábor, ha nem érzi jól magát, akkor mit írsz?    

Nem tudom. Gondolom, akkor megírtam volna a szervezőknek, hogy maradjunk inkább abban, hogy nem írok semmit. 

Az tehát, hogy itt most van egy szöveg, aminek már a második mondatában ott a Logiscool, azt jelenti, hogy a tábor jó volt. 


Nem volt könnyű választani a lehetőségek közül, de végül a LEGO WeDo mellett döntöttünk, megépítenek Legóból valamit, amit aztán beprogramoznak. 

Délután meg strandolnak, fociznak. 

Szóval nem is kockulnak egész nap, és még a kockulás sem folyamatos kockulás, hanem legózás és kockulás. 

Ennyit tudtam előtte, és hát sokkal többet közben és utána sem tudtam meg, akinek van iskolás gyereke, az tudja, hogy a sporadisztikus válaszokból mekkora forgatókönyv-írói skillek kellenek ahhoz, hogy a narratív lyukakat kitöltse tartalommal. 

De amit megértettem, hogy
  • Jó volt, mert vidáman és kipirultan jött ki minden délután az uszodából.
  • Jó volt, mert nem égett le, tehát vagy ő bekente magát vagy segítettek neki a Logiscool emberei. 
  • Jó volt, mert a Logiscool embereiről, a szervezőkről, a programok vezetőiről szuperlatívuszokban beszélt. 
  • Jó volt, mert nem volt különösebben éhes, tehát kapott enni. 
  • Kicsit csalódott volt, hogy néhány, általa is kockának nevezett gyerekhez hasonlóan ő nem vihetett még tabletet is magával, hogy a szünetekben is kockulhasson. 

És. 

Imádta a nyakában lógó badge-et, a karjára kapott karszalagot és a tábori trikót. 

Oké, de ezek persze csak egy kissé szorongó, a programozáshoz mit sem értő, ahhoz zéró affinitással bíró szülő mondatai, megélései. 

Közben azért muszáj elmesélnem, hogy például a honlapomat én csináltam, szóval néhány html-kódot még én is tudok alkalmazni, de azt a szenvedést, amit akkor átéltem, nem kívánok senkinek. Miközben meg mégis átjött az annak a szépsége, hogy beírok valami értelmetlenséget két kacsacsőr közé, és akkor a képernyő összeomlik, ha meg más értelmetlenséget írok be, akkor meg összeáll. 

De amikor kicsit elkezdtem máshogy rákérdezni a tábori élményekre, amikor úgy tettem fel a kérdést, hogy azzal megadtam az esélyét annak, hogy azt tudjam meg, amire tényleg kíváncsi vagyok, ne azt, amire nem (Milyen volt? vs. Mit építettetek?), akkor azért még megértettem pár dolgot, méghozzá azt, hogy 
  • Megépítettek párosával Legóból egy ebihalat, zsilipet hajóval, gáttal, versenyautót, helikoptert, kukásautót, meg még valamit, de azt nem teljesen értem, talán egy Milo nevű robotlényről van szó.
  • Mindegyikben volt egy motor, ami bluetooth-kapcsolatban volt egy számítógéppel, amin aztán beadagolhatták (ha jól értem, ezt hívják programozásnak) a megépített cuccnak egy mozgássort. 

Délután pedig elvitték őket guszta kisbuszokkal strandolni, focizni, megmiegymás. 

És akkor most azon gondolkodom, hogy hitelesebb lenne-e ez a branded bejegyzés, ha fikáznám is kicsit a Logiscool táborában töltött hetet, de azt nem nagyon tudok, esetleg csak annyit, hogy tök jó lett volna, ha a Budaörsre jutás is azzal a guszta busszal történik, amivel a strandra vitték a gyerekeket, de közben meg a legtöbb gyerek budaörsi volt, mi pedig választhattuk volna bármelyik másik helyszínt is. 

A fiam meg nagyon kéri, hogy mehessen máskor is. 

De tényleg.

(A képet a Logiscool bocsátotta az Apapara rendelkezésére, és bár a fiamnak is kék szeme van, de a fotón nem ő szerepel. És a háttérben sem ő van.)
Tovább

2019. július 13., szombat

Fájdalomküszöb

Nagy nap volt a tegnapi, a Parlament ugyanis páros lábbal rúgott először az MTA, aztán pedig a köznevelés seggébe. Szöges bakanccsal.

És hát mindkettő fájni fog.
Méghozzá kurvára.


Az MTA-val is szolidarítok, persze, de most nézzük, mi is fog történni a közoktatással.

Összességében az egyes módosításokkal is komoly baj van, de a fő baj, hogy magához a közoktatáshoz, ami romokban, nem nyúlnak. A tanárhiányt, a béna és lehetetlen finanszírozási rendszert, a központosítás révén tehetetlenné váló vezetést, tervezést és intézkedést, az elavult pedagógusképzést és intézményrendszert, a béka segge alatti morált és fizetést, a romos iskolaépületeket, a NAT túlzsúfoltságát, a tanárok megbecsültségét és a gyatra PISA-eredményeket a módosítás nem fogja megváltoztatni. A hazai közoktatást kizárólag néhány pedagógus lázadása és kitartása és a szülők kussolása tartja életben.

Egy dolgot viszont tesz az új módosítás és a Kormány. Vakon hisz abban, hogy a gyerekek klónok. Abban, hogy mind ugyanolyan. Egytől egyig. Eddig is utált a köznevelés differenciálni, most majd nem is kell. SNI? BTM? Differenciált feladatadás? Egyéni haladási tempó? ADHD? Rossz kedv? Lassabb munkavégzés? Gyorsabb munkavégzés? Szórt/kevert intellektus? Érzékeny gyerek?

Who the fuck cares?!


Node akkor mondom egyesével, kicsit úgy, hogy megpróbálom követni a kronológiát.
  • Óvodakezdés
Az van, hogy mostantól 4 éves kortól kötelező lesz óvodába járni. Ezzel azt hiszem, nem lenne gond, ha érteném az okát. De még akár egyet is érthetek vele, közösségbe kerülni fontos, gazdaságilag és egyénileg is fontosnak tartom, hogy az otthon maradó szülő minél hamarabb visszakerülhessen a munkaerőpiacra. De. Van-e elég óvoda, van-e elég óvodapedagógus, nem fog-e ettől még jobban megemelkedni a csoportok létszáma? Szóval hogy ki van-e ez találva rendesen,
  • Utolsó óvodai év
Az is van, hogy az utolsó óvodai év iskola-előkészítő lesz. Ez egy kicsit bonyolult dolog. Ha a hazai köznevelést sokszínűnek gondoljuk, amelyben mindenféle iskola van, akkor egyáltalán nem értem az előkészítést, ugyanis mire készít elő. Egy Waldorf-iskolára kicsit máshogy kell felkészíteni egy gyereket, mint egy mezei KLIK-iskolára vagy egy egyházi iskolára. De mivel - erről még később - az alternatív iskolák jó eséllyel megszűnnek az országban, ezért jóval homogénebb lesz az iskolarendszer, így az előkészítésnek is lenne értelme, ha egy homogén iskolarendszernek lenne értelme. De nincs. De ha lenne, akkor sem lenne értelme az óvodákra bízni az előkészítőt. Mert ehhez egyelőre még nem értenek az óvodapedagógusok. De ha majd érteni is fognak majd, akkor is. Elég sok dolguk van egyébként is. És kérdem én. Miért kell olyannak lennie az összes intézménynek, hogy az már a következőre készít fel? Miért nem érezheti óvodásnak magát egy óvodás? Miért nem az iskola készíti fel a gyerekeket az iskolára? Akkor már jobb lenne, ha az iskola inkább öt éves korban kezdődne, de az első év a megérkezésről szólna.
  • Iskolakezdés időpontja
Az elmúlt két évtizedben egyre később kerülnek iskolába a gyerekek. A fiam osztályában már másfél évnyi eltérés van a legfiatalabb és a legidősebb gyerek között. Tehát elsőben volt, aki 6 éves 4 hónapos volt és volt olyan, aki 7 éves 10 hónapos. Az nagyon durva eltérés. Durva a gyerekeknek, durva a tanároknak is. És ez még csak az életkori eltérés, még vannak az érettségbeli különbségek is, ami a másfél évnél jóval nagyobb is lehetne, ha az érettséget meg lehetne feleltetni életkoroknak. És hát ez még csak a kezdés időpontja, azt is érdemes lenne nézni, hogy ezek a gyerekek hány évesek lesznek 12 évvel később. Azért nagyon nem mindegy, hogy valaki 18 évesen vagy 20 évesen érettségizik, kicsit más egy 18 éves, mint egy 20 éves, kicsit máshogy néz ki, kicsit más érdekli, ilyenek. Szóval én azért azt mondanám, hogy nem baj, ha kicsit egységesebb lesz az iskolakezdés.

De vajon fel van erre készítve a közoktatás?

De még ha fel is van, az már nagyon nincs rendben, hogy csak a szülő kezdeményezhet későbbi kezdést, az óvoda nem tehet ilyen javaslatot. Korábban az volt, hogy az intézmény és a szülők is kérhették, voltak persze itt is túlkapások, de inkább nem az óvodák kaptak túl, hanem a szülők, akik féltették a gyerekeiket (talán okkal és joggal) az iskolakezdéstől. Mi is azt mondtuk a nevtanban (nevelési tanácsadó, ma már pedagógiai szakszolgálat) a még egy évet óvodában maradó gyerekekre, hogy megmentjük őket. Szóval jobb lenne ezt is rendesen szabályozni ahelyett, hogy megszüntetik az óvódák autonómiáját. 

Oké, most majd akkor az óvoda a szülőnek fog szólni, hogy szóljon a szakszolgálatnak, hogy kérvényezze a későbbi iskolakezdést, ahelyett, hogy a szülő beleegyezésével közvetlenül kezdeményezhetne. Kicsit lassabb, kicsit döcögősebb lesz így, de mindegy, csak a gyerek élete múlik rajta. 
  • Magántanulói státusz
Na, az megszűnik, helyette lesz az egyéni munkarend. Ez utóbbi egyébként volt korábban is (bár mintha egyéni tanrendnek hívták volna), szóval ez tényleg nettó gecizésnek tűnik. Oké, biztos sokan visszaéltek vele, láttam én is ilyet, de akkor sem az a megoldás, hogy akkor megszüntetem, hanem átgondolom, hogy jól van-e szabályozva. Az egyéni munkarendről, ha jól értem, akkor a szülő majd nem az iskolának fogja megírni a kérvényt, hanem... Na, azt nem tudjuk, kinek. Az államnak kell majd írni, de hogy azon belül pontosan kinek, hogyan, és hogy majd ott, a valakinél milyen gyorsan fog végigfutni egy-egy ügy, arra ne is merjünk tippelni.
  •  Tankönyvválasztás
Na, az nem lesz. Hogy azért majd feladatlapokat lehet-e használni, másolni, netről anyagokat letölteni, arról nem tudunk. Tehát megértette a Kormány, hogy előállt egy teljesen unikális helyzet, az egész világon nincs ilyen, csak itt, nálunk, Magyarországon, hogy minden gyerek ugyanolyan, minden tanár ugyanúgy tanít és minden iskolának ugyanaz a profilja. A teljes egyenlőség hazája lettünk. 
  • Osztályozás
Második évtől kötelező lesz. Végre nem kell irkálni betűket, egytől ötig egy szám, oszt jónapot. Most majd talán még könnyebb lesz buktatni. Remélem, azt azért még nem tiltják meg, hogy lehessen írni is annak a hülye gyerekeknek egy-egy sort a számok mellé, hátha az több lehetőséget ad az értelmezésre, mint az, hogy 3 vagy 4.
UPDATE: Ez végül nincs benne az Nkt-ben, továbbra is lehet szövegesen értékelni.
  • Intézményvezetés
Kiírnak majd egy vezetői pályázatot, azt megpályázzák, dönt a tantestület és dönt a KLIK is, de a KLIK döntése fog számítani (ez így volt eddig is), de a kinevezést senki se véleményezheti. Apu! Kimehetek focizni? Nem. Miért? Csak. De kérdezhetek valamit? Nem. De miért? Mondom, nem!
  • Alternatív iskolák
Nem fognak megszűnni, csak éppen olyanok lesznek, mint a többi. Nyilván az itthon működő külföldi iskolákat ez nem fogja befolyásolni, de mondjuk az epochális rendszeren alapuló AKG-t vagy a végre iskolaként működni kezdő Budapest Schoolt, a nagy hagyománnyal rendelkező Waldorfokat, de még az alternatív kerettantervvel működő Rogers Iskolát (itt dolgoztam) vagy Kincskereső Iskolát (ide jártam) is komolyan ellehetetlenítheti az a két új szabály, hogy 30%-ban lehet csak eltérni a központi kerettantervben részletezett tantárgyi struktúrától és az, hogy az alternatív iskolák kerettantervében  a tantárgyakat félévekre bontva kell szerepeltetni. Bár talán ez, némi pedagógiai leleménnyel, magyar gógyival azért szerintem simán megoldható lenne, de franc akar ezzel foglalkozni, mikor már az alternatív kerettanterv összeállítása és elfogadtatása se kismiska.

Persze, itt is van egy jó elgondolás, mégpedig az, legyen biztosított az átjárás az intézmények között, de ahogy azt is tudom, hogy egy autópályára sem lehet bárhol felmenni és arról nem is lehet bárhol lejönni, úgy a Waldorfról sem gondolja senki sem, hogy átjáróház lenne. De ha az átjárhatóság olyan nagyon fontos, akkor szüntessük meg gyorsan a 4-6-8 osztályos gimnáziumokat is, én legalábbis komoly gondban voltam, amikor egy négyosztályosból át akartam menni egy nyolcosztályosba. Egyébként  megoldottam, de ez teljesen lényegtelen.

Ilyesmik vannak a törvényben, és ezeknek egészen rövid távon egészen komoly következményei lesznek.

Szóval széles a spektrum az új törvény háza táján (úristen, micsoda képzavar), aminek az egyik felén a nettó és dilettáns faszságok állnak, a középén az értelmes elgondolások, amiket viszont lehetetlen megvalósítani, a másik végén pedig a kifejezetten ártó, káros, kicsinyes, veszélyeztető, kirekesztő és érzéketlen intézkedések.

Talán ha egyeztettek volna szakemberekkel.

------------ xxx ------------

A fenti fotót Zamárdiban készítettem, kicsit messzebbről látszódna a szobor előtti, Nagy-Magyarország alakú virágágyás. Mert Trianon nagyon fájt. Ez nem is kérdés. (A kép, amit nem én csináltam, az innen van.)

Van viszont az Instagramon egy mémeket felvonultató és egészen kiváló classicalartshit (érdemes bekövetni), ami akár ehhez a szoborhoz is gyárthatna valamit.

Ami talán nem sérti senkinek sem az érzéseit.

Mondjuk egy ilyet:

Tovább

2019. június 16., vasárnap

Klímaszorongás

Megvan még az 1990-ben indult Captain Planet című rajzfilmsorozat. Amiben a Bolygó Kapitánya és a Planétások azon dolgoztak, hogy megállítsák a környezetszennyezést, túlnépesedést (!)?

Hát nem állították meg.
Nem sikerült nekik.
Sőt. A helyzet a 2010-es évek végéig csak fokozódott.

Akkor viszont egyre szélesebb körben kezdtek el masszívan klímaszorongani, aminek hatására 2021 januárjára végre összekapta magát a világ, és a sarkára állt.

Épp időben.

Most 2023. június 19. hétfő van. Valahol Közép-Kelet-Európában járunk.
Tegnap volt apák napja.

Az elmúlt két és fél évben komoly változások történtek. Például az, hogy a bolygónk vezetése masszív társadalmi kampányok segítségével elérte, hogy széles körben trendi és elfogadott lett nem utazni, kevesebbet és helyit enni, nem légkondizni, közösségi közlekedni és vonatozni (ami végre olcsóbb lett, mint az autózás és Magyarországon is pontosan kiszámítható módja lett a közlekedésnek), az újrahasznosítás már nevetség tárgya, a hulladékmentes élet a trendi és a nem túl sok pénz keresése a trendi, a használt ruha a trendi, nem túltermelni a trendi. A konferencia-, a koncert-, a katasztrófa- és a gasztroturizmus, no meg a nagy világversenyek röhejesek, a luxusutazások pedig érdeklődés hiányában megszűntek. Kis lépés ugyan, de a 20 éves Greta Thunberg már nem vonattal megy Davosba a klímakonferenciára, mert nem is Davosban van a klímakonferencia, hanem mindenhol, így aztán Greta egyáltalán nem is megy Davosba, hanem viszont megírja a beszédét ott, ahol él, elmondja a beszédét ott, ahol él, amit aztán mindenki mindenféle helyi open-space-ekben néz meg.

De nem csak, hogy trendi lett minden fenti, nem. Az állam elkezdte büntetni azokat, akik ezekkel szembemennek. A szén- és atomerőművek bezártak, megújuló energia van csak, légkondi csak a közösségi közlekedési eszközökön, a kórházakban, oktatási intézményekben, nagyobb irodazáhakban  van csak, a berendezéseket 24 fok alá nem lehet kapcsolni, államilag korlátozott és személyre/családra szabott a napi energiahasználat, az AliExpress pedig nem bullshitet, hanem élelmiszert és vizet szállít a rászorulóknak.

Palackozott üdítő? Műanyag zacskó? Egyesével becsomagolt Merci-csoki? Egy vicc a múltból. Állóhelyek árusítását fontolgató, kisvárosokat taccsra vágó fapados járatok? Hahahahahahahhhaha. Anakronizmus a javából. A Coca Cola? 2021 óta szennyvíztisztással foglalkozik, az addig legyártott termékeit ingyen osztja, az üres palackokat biciklis futárjaival gyűjti be, a palackokból bicikliutakat készít. Céges autók, személyautók városi használatra 1600 köbcenti és egy tonna össztömeg fölött?



Mindennek köszönhetően mostanra végre nem emelkedett a hőmérséklet a megelőző évben ilyenkor mérthez képest. 2021-től kezdődően tehát mindenki számára elérhetővé és elérendővé vált a környezettudatos élet.


De ahogy a Katrina hurrikán esetében sem történt meg mindaz, ami a fenti videóban, szóval hogy nem fordultak vissza Irakból a repülők, hogy a háborúzás helyett inkább New Orleans-ba szállítsanak mentőcsomagokat, úgy az sem fog megtörténni, amit fent írtam. Legalábbis akkor biztosan nem, ha úgy megy tovább minden, ahogy most. Hogy 2020-ra, meg 2040-re ígérgetünk.

Azoknak, akiknek nincs kedvük megnézni a U2 és a Green Day kooperációjában készült elég jó kis Skids-feldolgozást, ki is fotózom gyorsan az adekvát képet.


Szóval sokkal inkább az lesz 2023 apák napjára, hogy a mindenkori vezető politikusunk és az üzleti életből ismert barátai csodálatosan zöld pázsitos kertben, gigakondérban rotyogtatják a messziről behozatott pacalból készített pörköltjüket. Beszélgetnek, hasukat vakarászva nagyokat nevetgélnek, jó a hangulat. Egyikük megkavargatja az ételt, vállára vetett konyharuháját pocakja elé emelve kezet töröl, majd homlokáról reflexszerűen letörli az izzadság aprónak sejtett cseppjeit.

De hoppá!

Izzadásnak nyoma sincs, a reflex kiüresedve rajta maradt még azokból az időkből, amikor még csak a zárt tereket légkondicionáltuk.

De most már a kertet is hűtjük.

Legalábbis mindenkori vezető politikusaink és az üzleti életből ismert barátainak a kertjét.

A búrán kívül élők élete 2023-ra kicsit másképp néz ki.

Ott nincs légkondicionálás, mert túl sok energiát fogyaszt és túl sok hőt termel. Ott nincs messziről rendelt hús, mert túl drága, a közelben meg már rég csak gyökerek teremnek, ugyanis minden, ami kidugja fejét a föld alól, akár növény, akár állat (kivéve persze a csótány, az szuperellenálló), szinte azonnal megperzselődik, így aztán fű sincs, és hát tűz sincs, az Európa-szerte égő erdők és forróság miatt egész éves tűzrakási tilalom viszont annál inkább van.

Megállni röhörészni meg aztán végképp semmi ideje és kedve a hétköznapi embereknek, az árnyékért, ételért és vízért folyó harcban a homlokokon gyöngyöző izzadság törölgetése egyáltalán nem kiüresedett reflex, hanem maga a kellemetlen nosztalgia azokból az időkből, amikor még négy évszak volt Közép-Kelet-Európában.

----- xxx -----

Rettegek, hogy utóbbi lesz valóság.

2023 nincs olyan messze, négy év múlva lesz, és hát én akkor még csak 42 éves leszek, tök fiatal, a gyerekeim 12 és 8, még bőven gyerekek lesznek akkor, de ők már egy olyan valóságban fognak felnőni, akármelyik valóság valósul is meg, ami gyökeresen más lesz, mint az, amiben én voltam 8 vagy 12. És görcsbe rándul a gyomrom, összeszorul a szívem, összeszűkül a légcsövem és belezsibbad az agyam, de a végtagjaim is lebénulnak, ha arra gondolok, hogy mire 42 évesek lesznek, nagyon, de nagyon rossz lesz nekik.

De most még csak 2019 van.

Tegyünk már végre valamit!

De az nem elég, hogy elmossuk a szívószálainkat használat után!

No nem mintha a mi háztartásunkban alig fogyasztanánk energiát, magunkon is nagyon látom, hogy még ha el is kezdtük, az átalakulás egy hosszú folyamat, de az biztos, hogy az kevés lesz, ha mostantól bambuszszívószálon keresztül szippantjuk a távolról behozatott egzotikus gyümölcsökből készült smoothie-jainkat. El kell kezdeni nem kompromisszumokat kötni, hanem csomó mindenről vadul és főleg akarva-tudatosan lemondani.

Hogy az átalakulás alatt és főleg utána az államoknak és a nagyvállalatoknak miből lesz pénze, azt nem tudom, és azt sem, hogy ha a nagyvállalatoknak emiatt csomó embert ki kell rúgniuk, akkor azokkal mi lesz, de arra azért kíváncsi lennék - és akkor most elnézést a demagógiáért -, hogy ha összeszámolnánk a világszerte elkorrumpált pénzt, a túlfizetett emberek fizetését, a túlfinanszírozott projektek költségeit és a gazdagok félretett milliárdjait, akkor az mire és meddig lenne elég.

Mi mindenesetre készek vagyunk arra, hogy elkezdjünk vadul és főleg akarva-tudatosan csomó mindenről lemondani.

(Ez a bejegyzés régóta érlelődik bennem, de igazi löketet Hitka Viktória Facebook-posztja adta.)
Tovább

2019. június 14., péntek

Kettecskén

Március elsején írtam utoljára a blogra, bő három hónapja. (És, juteszembe, volt is már egyszer egy hosszabb kihagyás, nagyjából három éve)

Sok is, nem is, mindegy is.

De leginkább jó, mert kicsit ez alatt az idő alatt csökkent a közlési kényszerem.

Olyannyira, hogy most semmi kényszer nincs, csak a kedv, hogy elmeséljem, hátha érdekel valakit, hogy az Apaépítőnek köszönhetően rájöttem, hogy olyan tényleg alig-alig van, hogy külön az egyik gyerekemmel töltök el időt. Arra, hogy tényleg kettesben vagyunk. Persze, van, egy-két óra, egy-két délután, sőt, olyan is van, hogy egy hétig egyedül vagyok a gyerekekkel, de olyan, hogy mondjuk egy egész hétvégét vagy akár több napot vagyok csak az egyik gyerekkel, olyan nem nagyon van.

Sőt. Nem is gondoltam arra korábban, hogy ez egy lehetőség. Vagy hogy ennek van/lenne értelme.

De van.

És még csak azt sem gondolom, hogy ez feltétlenül pénz kérdése, illetve nem gondolom, hogy sokkal több pénz kérdése lenne, mint amennyibe az élet egyébként is kerül. El lehet menni külföldre, oké, ez pont a pénzesebb változat, de be lehet kuckózni egy baráthoz, aki éppen elutazott, vidéki nagyszülőkhöz, akik épp látogatóban vannak, nyáron el lehet menni vadkempingezni, sokféle lehetőség van, jóval több, mint amennyire gondolnánk, mert hiszen nem is gondolunk erre, de hát éppen innen indultam ki.

Az persze fontos, hogy sokféle családi felállás van, egy, az egyedüli gyerekét egyedül nevelő szülő esetében ez nyilván egész gyakran megvalósul, még ha sokszor nem is minőségi az az együttlét, de ahol már több gyerek is van, ott ennek érdemes lehet külön energiát szentelni.

Azt hiszem, hogy ez egy mindsetting-kérdés, hogy rá tud-e állni az agyunk arra, hogy keressük is erre a lehetőséget. Nem gondolom, hogy minden héten különprogramozni kellene, sőt, kifejezetten azt gondolom, hogy meg kell hagyni a dolog különlegességét.

És hát túl azon, hogy különleges, jó annak is, aki elmegy, annak is, akivel elmegy az a gyerek, de annak is, aki marad. A másik gyereknek, hogy megtapasztalja magát, éppen azzal, akivel marad. A másik szülővel, nagyszülővel, bébiszitterrel, ami éppen abban a családi rendszerben adatik.

És akkor most végre, hogy miért is olyan jó.

Hát azért, mert

  • ott aztán az van, amit megfőztél,
  • ott aztán az van, amit megfőzött,
  • megtapasztalhatod magadat olyannak, amilyennek máskor nem
  • megtapasztalhatod a gyerekedet olyannak, amilyennek máskor nem
  • megtapasztalhatja a gyereked, hogy milyen is tudsz lenni, no meg azt is, hogy ő milyen is tud lenni
  • egy elsőszülött visszakaphatja azt az érzést, ami akkor volt neki, amikor még egyedül volt, amilyen még a trónfosztás előtt volt
  • egy másodszülött megtapasztalhatja kicsit azt az érzést, ami a nagyobb testvérének lehetett akkor, amikor ő még nem volt
  • tök jó együtt lenni
Na és ezek, meg még biztos csomó minden más is, de a lényeg, hogy ez a cucc azért eléggé össze tud hozni két embert. És tök fontos, hogy nem kell semmi extrára gondolni, nem kell együtt bungeejumpingolni (bár lehet) vagy építeni egy kétéltű biciklit (bár lehet), elég csak együtt lenni, odafigyelni a másikra és magunkra, beszélgetni, szóláncot játszani, mittudomén.

De akármi is a közös program, a kettecskénezést tényleg csak ajánlani tudom.

A lányom pedig már most várja, már most gondolkozunk azon, hogy vele majd hova kirándulunk. Kettecskén.

És akkor most azon gondolkodom, hogy mivel lehetne ezt a dolgot még fokozni, valami teljesen inadekvát dologgal, videoklippel, esetleg egy giccses állatgiffel, találtam is hibátlan, ölelkező koalákat, vagy ránk mosolygó törpenyulakat, de végül megvan a hibátlan.


Igen, ha elutazol kettecskén valamelyik gyerekeddel, akkor Jamie Oliver még a wc-n is veled lesz. És szerintem ez azért több, mint megnyugtató.
Tovább

2019. január 3., csütörtök

A teljesség felé

Dübörög a magyar filmipar, sorra jönnek ki a jobbnál jobb filmek, de tényleg.

És nem elég, hogy jönnek ki a filmek sorra, de még sokan is ülnek be rájuk a mozikba, ami egészen szokatlan, meg is lepődtünk, hogy alig kaptunk rájuk jegyet.


És bár ezek a filmek egyáltalán nem függnek össze egymással, mégis, szép kis kronológiát adnak ki, kezdődik egy gigantikus kamaszparával a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), folytatódik a párkeresés és a felnőtté válás gebaszaival a Rossz versek, utána jön a családosok horrorja, konkrétan rosszul lettem az Egy nap alatt, annyira lenyomasztott az érzelmi házimunka és a láthatatlan munka Szamosi Zsófira nehezedő cunamija, amiből pedig egyértelműen következik, hogy valamit nagyon elrontunk, mintha semmi értelme nem lenne a nukleáris családmodellnek és a monogám társadalmaknak, vagy a franc tudja, talán azt üzeni a Nyitva, hogy döntsd el te, de tökéletes megoldást úgysem fogsz találni, minden lemondással jár, BÚÉK-kor meg úgyis minden kiderül.

Szóval szép kis élet vár ránk, szép kis életben vagyunk.

Bántunk, hazudunk, szenvedünk, érzéketlenek vagyunk, "felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint", de úgy tűnik, ennek ellenére, vagy hát épp ezekkel együtt "mégiscsak ezek a legszebb éveink".


Bármelyik éveinkről is van szó.

Legalábbis akkor, ha ügyesek vagyunk.

És hát igen, mind a négy film, illetve a belinkelt dal is (sőt, a Szabó Benedek és a Galaxisok első három albuma úgy kompletten) arról szól, hogy bizony az életciklus-váltás nem megy krízisek nélkül, szükség van rájuk, hogy utána magasabb szinten, több tapasztalattal, több, önmagunkról való tudással és ismerettel tudjunk továbblépni.

De van ám egy másik fontos dolog is, mégpedig a visszafelé gondolkodás.

Hogy ha vagyunk olyan ügyesek és okosak, hogy felismerjük, hogy éppen krízisben vagyunk, akkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy ez a krízis nem épp egy életciklus-váltásra mutat-e rá. Mert ha igen, akkor nem sima, hanem normatív krízisről van szó.

És hát mondjuk a fenti filmeknél, ha nem sima kultúrafogyasztóként, hanem pszichológusként is jelen vagyok, akkor azt is látnom kell, hogy ezek a filmek bizony normatív krízisekre is utalnak.

Komoly esély van viszont arra, hogy az ember kicsit benézze a dolgot. Mégpedig az alábbi két okból és módon:
  1. Nem ismerjük fel, hogy normatív krízisben vagyunk.
  2. A krízist ugyanazzal a módszerrel próbáljuk megoldani, amivel a korábbiakat is próbáltuk.
Nézzük őket sorban.

A normatív krízis nem olyan krízis, mint bármelyik, hanem olyan, amelyik természetes velejárója egy-egy életszakasznak. Az, hogy elkések a munkahelyemről, és emiatt az egész napom csúszik, az probléma, ha pedig emiatt kirúgnak a munkahelyemről az para, válság, sőt, komoly krízis is, de nem normatív krízis, nem szerves, szükségszerű velejárója az életemnek.

A dackorszak viszont vagy az, hogy tizenöt évvel később a gyerekem elköltözik otthonról, felnőtté válik, és emiatt újra meg kell találnom önmagam, vagy az, hogy nyugdíjba megyek, már nem dolgozom, és emiatt azt sem tudom, melyik unokámmal legyek többet, magamról meg megfeledkezem, vagy épphogy nem, hanem piros kábriókba bújtatom kisportoltnak hitt, de valójában elhízott testemet, de azért a hajamat visszafestem feketére, az bizony normatív krízis. Ami szintén lehet komoly.

Az azért elég fontos, hogy a fenti filmek nem csak normatív krízisekről szólnak, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) például a bullyingról szól, a bullying pedig nem normatív krízis, de egy normatív krízisnek, a kamaszkori identitáskeresésnek a megnyilvánulása már lehet a bullying is. Szóval itt duplakrízisről van szó. Megoldhatjuk a bullyingot, mint krízist, de azzal még az indentitáskeresést még nem oldottuk meg, ha viszont azt megoldjuk, azzal a bullyingot is kivédjük. 

Itt persze nem arról van szó, hogy relativizálnék, hogy azt gondolnám, hogy egyik a normatív krízis jobb/rosszabb, nehezebb/könnyebb, mint a sima, arról nem is beszélve, hogy mindkét fajta krízisnek lehet ugyanaz a következménye, a lényeg itt az, hogy egész másképp kell megoldani egy normatív krízist és egy nem normatívat.

Itt pedig el is juthatunk a második ponthoz.

De amíg kigondolom, hogy ide mit is írjak, megmutatom, hogy kinek a nevéhez fűződik a normatív krízis kifejezés.


Igen, ő itt Erik H. Erikson, imádd te is a nyakkendőjét.

Na, elveszítettem a fókuszt.

Szóval a normatív krízisek esetében azok a módszerek, amiket korábban alkalmaztunk problémáink megoldására, egész egyszerűen nem fognak működni. Hiába erőlködünk valamin jobban, ha nem erőlködünk másképp.

Minőségi váltás kell tehát, a meglévő energiákat valahogy radikálisan máshogy kell felhasználni, mint ahogy használtuk mindaddig. Iszonyú régen, és teljesen más kontextusban, de írtam már erről ide.

Abban nehéz tanácsot adni, hogy hogyan kell másképp felhasználni az energiákat, abban lehet csak tanácsot adni, hogy tudni kell az életciklusokról, ilyen mondjuk az egyetem elvégzése és a munkába állás, az összeköltözés, a gyerekvállalás, a gyerekekkel való élet valamiféle stabilizálódása, a pályamódosítás, tovább most nem is sorolnám. Aztán tudni kell arról is, hogy nem minden váltás sima. Van, hogy kicsit zsilipelni kell, van, hogy kicsit jobban. És még egy jó váltás is járhat kompromisszumokkal, lemondásokkal, amiket fontos kimondani. Még ha félünk is tőlük, akkor is. Magunknak és a másiknak.

És tudni kell arról is, hogy ezek a váltások járhatnak krízisekkel, normatív krízisekkel, amiktől nem érdemes menekülni, hanem meg kell őket érteni. Hogy mit és miért tesznek velünk, meg kell értenünk, hogy olyankor valami változásban vagyunk.

Mint egy örvényben, olyankor nem szabad kapkodni, hanem ki kell várni. Belül türelem kell hozzá, a másik részéről meg sok-sok empátia.

És szeretet.

Abból sosem elég.

Főleg, ha a teljesség felé szeretnénk haladni.

És hát akkor nincs is jobb, fontosabb és aktuálisabb befejezés, mint ez itt, ni:


(Az Eriksonról készült kép innen van, a filmplakátokat az imdb-ről ollóztam össze, azt pedig szeretném elmondani, hogy a Remélem legközelebb sikerül meghaldod :) címéből nem lemaradt a vessző, hanem tényleg nincs benne.)
Tovább

2018. december 27., csütörtök

Évértékelés

Arra gondoltam, hogy, szemben az eddigi gyakorlattal, ezúttal írok évértékelést.

Szépen összeszedem, hogy mi mindent csináltam ebben az évben, de mivel ezt ti úgyis pontosan tudjátok, hiszen végigkísértétek ezt a folyamatot, ha pedig nem tettétek, hát visszaolvashatjátok itt is, Facebookon is, ezért mindenkit, beleértve magamat is, megkímélek egy hosszas, öntömjénező felsorolástól.

Jobb lesz így, higgyétek el.

Magamban persze azért felgöngyölítem 2018-at, és ezt tudom ajánlani mindenkinek, fontos ugyanis kicsit egyben látni a dolgokat, kudarcok és sikerek értékelése is jó cucc ám, pláne akkor, ha ezeket sikerül kicsit a gyerekekkel is átbeszélni. Mi volt jó, mi nem volt jó, mit szeretének jövőre, mint nem szeretnének jövőre, min szeretnének változtatni, miben kérnek segítséget, ilyenek. Mit szeretnének, hogy mi min változtassunk.

Valami ilyesmi tradíciót el tudok képzelni az év végéhez közeledve.

Esetleg néhány dolgot le is lehet írni, jövő ilyenkor pedig rá lehet nézni erre a listára, ha még emlékszünk, hová tettük.

Mivel tehát az Apapara blog nyilvánossága előtt nem évértékelek, ezért nem marad más hátra, mint hogy boldog új évet kívánjak mindenkinek!

via GIPHY

Jövőre találkozunk!
 
Tovább

2018. december 21., péntek

Karácsonykor

A fát. 

Kinézem, megveszem, befaragom, feldíszítem, felszaloncukrozom-, mézeskalácsozom, - csillagszórózom, vigyázom, le ne égjen. Gyerekek, ne egyétek meg az összeset, óránként csak egyet, a csomagolást dobd ki légyszi, szelektívbe, jó?, de persze titokban megeszem az összes marcipánosat, a lakás különböző pontjaiba és a zoknik textúrájába széthordott tűleveleket összeszedegetem, aztán, ha már teljesen megkopaszodott a fa, leszedegetem a díszeket, gyerekek, sajnálom, de muszáj, a díszeket elpakolom, vigyázz, el ne törjenek!, a fát leviszem, a tűleveleket összesöpröm, a fát tartó talpat elpakolom, a fa helyén tátongó űrbe visszatolom a kanapét. 

A vacsorát. 

Kitalálom, a hozzávalókat megveszem, megfőzöm, a vacsorához megterítek, tálalok, alkalmasint megeszem, amit főztem, közben igyekszem a gyerekekbe belediktálni azt, amit egyébként szeretnek, de hát máskor úgy szereted, csak úgy falod, najó, májkrémes kenyér jó lesz a pisztráng helyett?, majd fáradtan leszedek, takarítok, maradékot bedobozolom, kicsit csalódom. 

Az ajándékokat. 

Kitalálom, beszerzem, elrejtem, gyerekek, a spájzba tilos benézni!, 24-én előveszem, becsomagolom, most ne gyere be légyszi a szobába, igen, titkolózom!, izgulok, hogy mit szólnak majd, visszafogom magam, nehogy lássák, az összegyűrt, széttépett csomagolópapírokat szelektíven gyűjtöm, játék után elpakolok, a megsértődött gyerekeimet megvigasztalom, jahaaaj, nem tetszik? de hát a kedvenc színed, azt hittem örülni fogsz, gyere, ülj az ölembe, majd valamit kitalálunk, jó?, a boldog gyerekeim túlpörgését igyekszem megakadályozni,nyugi, nyugi, alattunk is laknak, na, meg a bátyád most szomorú, légyszi, na!, a házastársamnak/páromnak vett ajándéknak keresem a blokkját,hát de látom, hogy nem tetszik, de semmi baj, kicseréljük, na, jó?  

A gyerekeket. 

Reggeltől nyugtatgatom, hogy még nincs faállítás, nincs bontogatás, most reggelizzetek, nem, nem halat, az majd a vacsora, most tükörtojás van, akkor ne edd a sárgáját, ja, pont azt kéred, na mindegy, azt már megettem, akkor egyél szendvicset, túl sok a mag?, kiszedem, hogy benne maradt az íze?, na, akkor itt van, túrórudi, jó, most öltözz fel, ja, maradnál pizsibe?, jó, maradhatsz, de nem fázol?, legalább egy zoknit vegyél, most nem tudok veled játszani, nézd meg a fenti listát, csak görgess feljebb a papíron, na, de segíts, ha van kedved. Nincs? Na, mindegy, de játszani most nem tudok. Fogat mostál? Húgodnak/bátyádnak csinálj gyorsan valami ajándékot, apádnak mit adsz? Menjünk le együtt a boltba? De hát nézd meg a fenti listát! Najó, végül is, úgyis nekem is kell még venni pár dolgot, tegnap nem volt olyan csillagszóró, amit úgy szerettek, gyere, akkor lemegyünk, öltözés, pisilés, fogmosás, igen, ma is kell fogat mosni. Jahaaaj, gyerekek, sima ügy lesz ez a karácsony, még csak reggel kilenc van, seperc alatt este lesz és alszotok, ugye?


Persze, nem állok ám ennyire szarkasztikusan az egészhez, és hát az egyes szám első személy is csak dramaturgiai fordulat, szóval csomó öröm is van ám karácsonykor, tényleg, de az is tény, hogy ennyi, sőt, ennél jóval több munka elvégzése és menedzselése vár a családokra, érdemes tehát kicsit előre készülni, tervezni, feladatokat kiosztani és vállalni, ez ugyanis, kéremszépen, nem egyemberes, hanem bizony közösségi feladat. 

Méghozzá a legjavából.

Boldog karácsonyt hát mindenkinek, aki ünnepli!

(Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre.)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.