>

2020. január 11., szombat

Börtönt a pszichológusoknak!

Hogyaszongya

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 187. § (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
(1) Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen
a) az orvosi gyakorlat,
b) az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy
c) a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások
körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (kiemelés tőlem)

Az történt ugyanis, hogy a Parlament fogta magát és mindenféle szakmai egyeztetés nélkül elfogadta az EMMI előterjesztését a BTK egyes részeinek (ld. fent) átírására, Szigeti Ildikó pedig írt egy kicsit félrevivő blogbejegyzést, amit rengetegen megosztottak, amit a merce.hu is lehozott, most pedig a mindenféle mentális segítségnyújtással foglalkozó szakemberek csak pislognak a b) pont láttán és azt értelmezve, hogy akkor most mi lesz vele, a segítségre vágyók meg szintén pislognak, hogy akkor eztán majd csak beszélőre mehetnek?

Mert mik azok az ebbe a körbe tartozó tevékenységek?
Kik végzik ezeket a tevékenységeket?
Hol végzik ezeket a tevékenységeket?

Mi van a meseterapeutákkal, táncterapeutákkal, művészetterapeutákkal, mozgásterapeutákkal, lovas terápiát végzőkkel, tanácsadó szakpszichológusokkal, (még) szakvizsga nélküli pszichológusokkal, családterapeutákkal, a lelki segélyvonalak végén ülőkkel, meg úgy egyébként, mi van az összes többi, mentális segítségnyújtást végző szakemberrel? És a családsegítőkben dolgozókkal, szociális munkásokkal, anonim beszélgetőcsoportok vezetőivel, önkéntes segítségnyújtókkal?

Akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy élesek a határok, azok azért nem annyira azok. Átfedések vannak kompetenciákban, kérdéskörökben, problémakörökben, attitűdökben. Egy pszichológus kérdéseket tesz fel, hallgat, hümmög, olykor eszközöket használ, figyel, összefüggéseket próbál meglátni és megérteni, a kliens meglévő narratívái helyett próbál más narratívákat felállítani. De legfőképp megért és elfogad. És hát valami ilyesmit tesz egy tanácsadó szakpszichológus is, de szerintem egy klinikai szakpszichológus is. A különbség a szemléletben és a képzettségben van, no meg abban, hogy klinikusok foglalkozhatnak mentálisan, pszichésen betegekkel is, ők már végezhetnek pszichoterápiát* (habár nem biztos, hogy pszichoterapeuták).

A különbségek megértése viszont nem a kliens/páciens feladat, a kompetenciahatárokat nem neki kell ismernie, de persze nem árt, ha tudja, hogy az, akihez fordul, mit csinál. És ebben bizony a szakember lehet segítségére. Hogy annak hívja azt, amit csinál, amihez képesítése van.

De ha a hétköznapi emberek nem is pontosan ismerik vagy nem is használják tökéletesen a szakzsargont, a szakmának és a szakembernek tökéletesen kell. És a törvényeknek is nagyon pontosan kell fogalmazniuk.

Arról egyébként, hogy a segítő szakmák elnevezései között mekkora hatalmas káosz és átláthatatlanság van, egyszer már írtam a Lelki betevőre, de akkor talán nem voltam abban annyira egyértelmű, hogy az a rendszer, illetőleg rendszertelenség, ami most van, nem jó.

Mert nem egyértelmű, mert tele van ellentmondásokkal, átfedésekkel.

És ezeken ez a törvénymódosítás sem javít, hanem inkább ront. Az pedig külön nagy baj, hogy ezt az anomáliát büntetőjogi szabályozással kívánja az állam megoldani.

Voltak korábban a szabályozásra, a pszichológusok és mentális segítségnyújtással foglalkozók kordában tartásra más jellegű próbálkozás is, legutóbb például a pszichológus kamara felállítása, de végül az nem jött össze, a Kormány nem vitte a Parlament elé a dolgot. (Hogy mire lehetett volna jó egy ilyen kamara és mire nem, arról írtam már, szintén a Lelki betevőre.)

Szóval van a köznyelv és a szaknyelv, amik bizony nem mindig ugyanúgy beszélnek. Fontos, hogy legyen törekvés arra, hogy előbbit az utóbbihoz közelítsük, és ebben a szakembereknek nagy szerepük van, lenne, de attól még simán lehet, hogy nem fogják egymást beérni, és továbbra is lesz ember, aki azt fogja mondani, hogy terápiára jár, miközben az tanácsadás. Vagy azt fogja mondani, hogy terápiába jár, közben az meseterápia és nem pszichoterápia. Mint ahogy sokan még a pszichiátert és a pszichológust is keverik.

Ettől még persze a szaknyelvnek elég pontosan definiálnia kell, hogy mi mit jelent a mentális segítségnyújtás területén, de ezt a célt a jelenlegi törvénymódosítás nyomokban sem szolgálja, nagyon homályos ugyanis a megfogalmazás, ami miatt azt kell gondolnom, hogy a kodifikátorok vagy kapkodtak, vagy - de ezt talán már cinizmus lenne feltételezni - épphogy mindent jól végiggondoltak, és a szabad interpretációnkra bízták a dolgot.

Csakhogy egy elég kockázatos dolog ám.

Sértett vagy elégedetlen kliensek ugyanis voltak, vannak és lesznek is, innentől pedig csak idő kérdése, hogy mikor jelent fel valakit a rendőrségen valaki.

És akkor kezdetét veheti valami teljesen abszurd, ugyanis fogalmam sincs, hogy a nyomozók hogyan fognak tudni utánajárni annak, hogy a kérdéseim, jelenlétem, hümmögésem, attitűdöm a pszichoterápiás gyakorlat körébe tartozó tevékenység-e, vagy még belefér a tanácsadói kompetenciákba, a nyomozók hogyan fognak tudni utánajárni annak, hogy a művészetterápiát nyújtó szakember munkája már a pszichoterápiás gyakorlat körébe tartozó tevékenység-e vagy sem.

És akkor most hallgassuk meg közösen Johnny Cash Folsom Prison Blues című dalát.


Utána pedig be is vezethetjük a pszichológusbűnöző kifejezést.

Egyébként meg, viccet félretéve, tényleg nehéz felmérni egy rosszul kodifikált törvény erejét és hatását, de amit tehetünk, hogy egyrészt szakemberként tényleg csak azt csináljuk, amiről papírunk van, és csak úgy hívjuk azt, amit csinálunk, aminek azt hívni kell, szakemberhez fordulóként pedig azt tehetjük, hogy pontosan tudjuk, hogy az, akihez fordultunk, ki is.

Nem bizalmatlanság ez, hanem tudatosság.

Ettől még a törvénymódosítás rossz és káros, és attól, hogy a kliens tudja, kihez jár, a szakember meg tudja, mit végez, attól még lehetnek kellemetlenségek ebből a módosításból.

* Legalábbis egy EMMI rendelet szerint. Az egészségügyi törvény 103. paragrafusa szerint nem.
Tovább

2019. december 17., kedd

Családi munkamegosztás

- De és hogy döntitek el, hogy ki milyen feladatot csinál?
- Sehogy.
- De akkor mégis. Mi a felosztás?
- Nincs.
- Nem értem. Akkor nincs szereposztás?
- Nincs.
- De akkor honnan tudod, hogy mit kell otthon csinálni? A szüleidtől?
- Nem, a szüleim között viszonylag hagyományos szerepleosztás volt.
- Akkor tényleg nem értem.
- Hát, én is otthon lakom, látom a lakásunkat, az életünket.
- Még mindig nem értem.
- Zömmel megosztjuk a feladatainkat, együtt élünk, gyerekeink vannak, túl sokáig nem fér bele, hogy elhanyagoljuk a háztartási teendőket, mindketten szeretjük, ha nem morzsákon lépdelünk a konyhában, ha a ruháink és a gyerekeink tiszták, ha az edények el vannak pakolva, ha van a hűtőben kaja, sőt, szeretjük tudni, hogy kivel mi történt aznap a munkahelyén, barátaival, ilyenek.
- Oké, ezt értem, de ezt megtervezitek?
- Nem.
- Akkor mégis hogy?
- Oké, ez így nem teljesen igaz, azért megbeszéljük, hogy melyik gyerekért ki megy, meg ki vásárol, de nem az van, hogy az egyikünk eldönti, a másikunk pedig tudomásul veszi.
- Hanem hogy?
- Hanem úgy, hogy a legtöbb döntésünket közösen hozzuk meg. És a legtöbb feladatot az és akkor látja el, aki épp ott van a feladat közelében.
- Elég fárasztó lehet.
- Igen, megbeszélni a dolgokat és részt venni a háztartásban fárasztó. De még mindig kevésbé fárasztó, mint egyedül csinálni.
- Értem. De azért van, amit nem szeretsz csinálni?
- Félreértés van. Én nem különösebben szeretem a háztartási feladatokat. Semelyik részét sem. Nem szeretek mosni, porszívózni. Vásárolni még csak-csak, de aztán hazacipelni a dolgokat, meg fel a harmadikra, hát az nem a szívem csücske. A háztartás nem a hobbim. Igaz, főzni és sütni szeretek.
- Akkor te szoktál főzni, a többit pedig a feleséged?
- Nem. A feleségemnek is van hobbija. Csak hát neki is a háztartáson kívül.
- Akkor?
- Az eredményt szeretjük, az oda vezető utat – legalábbis ebben az esetben – nem különösebben, de hát valakinek el is kell vinnie a családot a célhoz.
- Aha. Tehát nem szeretsz pakolni, mosni, vasalni.
- Nem.
- És a feleséged sem.
- Nem, ő sem.
- De még mindig nem értem. Hogy akkor honnan tudod, hogy mit kell csinálni?
- Hát onnan, hogy otthon lakom.
- Najó, de sok férfi lakik otthon.
- Tudom.
- Akkor?
- Fogalmam sincs, én egyszerűen kényelmetlenül érzem magam akkor, ha a feleségem csinál valamit, én meg nem, és fordítva is így van.
- Együtt pakoltok, együtt pihentek?
- Nagyjából. Vagy az egyikünk pakol, a másikunk van a gyerekekkel. Esetleg ők is besegítenek, de ez azért sajnos ritka.
- Oké, most már kezdem érteni.
- De jó. Örülök.
- Még azt mondd meg, hogy van-e olyan, amit kifejezetten utálsz.
- Azt hiszem, kivenni a mosogató szűrőjéből az undorítóan szétázott kajamaradékokat, morzsákat, na, azt tényleg utálom. És a megszáradt ruhákat sem nagyon szeretem elpakolni.
- És akkor ezeket a dolgokat mindig a feleséged csinálja, igaz?
- Néha tényleg elfelejtem kiszedni a dzsuvát a mosogatóból, de azért legtöbbször megcsinálom. A teregetést leszedni nem nagyon lehet elfelejteni, ott vannak a ruhák, látom, de nem titok, ezt néha a feleségemre hagyom.
- Köszönöm, nincs több kérdésem.




Természetesen ez egy kitalált beszélgetés, aminek azért annyi alapja van, hogy ilyesmi kérdések azért el szoktak hangozni. Csak nem így egyben, hanem részleteiben. Oké, és nem pont így.

Na.

Valami ilyesmi van nálunk, és néha megkérdezik, hogy ez az ilyesmi pontosan mit jelent.

És akkor az derül ki, hogy az már oké, hogy egy férfi ne csak kérésre és ne csak besegítsen a háztartásba, hanem vegyen is benne aktívan részt, de az azért mégsem lehet elvárás tőle, hogy tudja is, hogy mit, mikor és hogyan kell tennie. Meg azt is nagyon furcsa vagy nehéz elképzelni, hogy nem fix feladatkörök vannak, hanem dinamikusan alakulnak.

Az meg aztán végképp nagyon fura, hogy ne azért ne csináljak meg valamit, mert férfi vagyok, hanem csak úgy. A nememtől függetlenül.

Szóval, hogy a nő nem azért csinál meg valamit, mert nő, és a férfi nem azért nem csinál meg valamit, mert férfi. Hanem mindenki azért csinál meg mindent a háztartásban, mert közösséget alkotnak ők ketten. Vagy akárhányan.

Mert hát ez van, ha az ember hisz abban, hogy


  • szabadság van,
  • mindkét félnek éppúgy vannak jogai, mint kötelezettségei,
  • egyenlőség van, de nem egyformaság.


#reklám #Telekom #FREEANYU

Tovább

2019. december 8., vasárnap

The future has cum

Képzeld el, kedves olvasó, hogy 10 éves vagy.

Még nem láttál pornót, nem láttál meztelen embereket a szüleiden kívül, persze, reklámokban már átsiklottak előtted női mellek, kicsik és nagyok, dekoltázsok, talán mellbimbók is, de explicit nemi szervek és szex még nem. Nem igazán tudod, mi az. Iskolában ezekről szó sincs, szüleiddel ezekről 2-3 éve beszéltél utoljára. Akkor azt kérdezted, hogy hogyan lesz a gyerek. A szüleid szerelemről, boldogságról, egymásra hangolódásról, érzékenységről és terhességről beszéltek, szóba kerültek a spermiumok és a petesejt, tudod, hogy előbbi elég kicsi, utóbbi ahhoz képest egész nagy, de nem igazán tudod elképzelni, azt az osztódás-dolgot meg végképp nem érted. A lényeg számodra akkor az volt, hogy a szüleid megbeszélték egymással, hogy gyereket akarnak, szerelmeskedtek, lehet, hogy a szex szó is elhangzott, aztán nagyon megörültek a pozitív terhességi tesztnek.

Aztán az egyik osztálytársad, akivel tök jóban vagy, mutat neked valamit az egyik szünetben a telefonján. Csattogást hallasz, nyögést és szenvedést, nem tudod, hogy jó-e az, amit látsz vagy épp hogy rossz. Nézed a ritmikusan mozgó nő testén a sziklaszilárdan meredező melleket, amik egész mások, amint az anyukádé, nézed a nemi szerveket, de azok is egész mások, mint a szüleidé. Nagyobbak és teljesen szőrtelenek. Hevesen dobog a szíved, nem tudod eldönteni, hogy miért van, csak azt látod, hogy a barátod vigyorogva mutatja a telefont.

Elfordítod a fejed, de aztán visszanézel. Akkor azt látod, hogy a férfi a péniszét a nő szájába tolja. A nő nyög, mintha öklendezne, most már végképp nem értesz semmit, eszedbe jutnak a petesejtek, de hát azok nem ott vannak, aztán pedig elkezdi a férfi péniszét rángatni a nő, majd az arcába placcsan valami, amiről fogalmad sincs, mi lehet.

Érzed, hogy ott kéne maradnod a barátod mellett, mert ő kérdőn néz rád széles vigyorral, de te nem tudsz ott maradni, elszaladsz.

Ez volna a szerelem? Így lesz a gyerek? Ez volna az egymásra hangolódás, az élvezet, a boldogság, az érzékenység? Teljesen össze vagy zavarodva.

Éjjel azt álmodod, hogy hatalmas viharba került a hajó, amin utazol, alig tudsz kapaszkodni, elcsúszol a decken, arcodba csapnak a hullámok, felkelnél, de nem tudsz, mintha valami ott tartana, újra és újra ellepnek a hullámok, lenyeled a sós vizet. Arra riadsz, hogy fulladozol, öklendezel. Hideg verejték csordogál a hátadon, átszaladnál a szüleidhez, megölelnéd valamelyiket, de furán éreznéd magad. Nem akarsz hozzájuk érni.

Ennyi a képzelet. Illetve a valóság. 

És ez még csak egy sima pornó volt, nem volt benne se DAP, se ATM, se BDSM, se fisting, se animál, se kaka-pisa, se bizarr*, se szerepjáték, se kemény erőszak, csak egy sima pornó, ami bárki számára bármikor és bárhol hozzáférhető.

És ez még egy egész jó eset, mert itt, a képzeletbeli 10 éves legalább valamennyit beszélt a szüleivel a szexről és a gyerek születéséről. Általában ennyi sem szokott lenni.

Na, és akkor most, ennyi rávezetés, ha úgy tetszik, petting után jöjjön az igazibb, pőrébb valóság.


Az ugyanis elég élesen összeállt az Üvegplafon által szervezett mini-konferencián Halász SáriNeked milyen pornót néz a gyereked? című előadása közben. 

A valóság ugyanis sokkal keményebb, mint a legkeményebb pornó. 

A pornó ugyanis egy iparág, ami mögött elképesztő agyak, stratégiák, pénzek, lobbitevékenység és érdekek állnak.

A megtestesült cinizmus.

A pornó ugyanis egy olyan iparág, amely a társadalmi érzékenység és a szólásszabadság jegyében küzd a nemek, a rasszok és az életkorok emancipációjáért, amely foglalkozik a bálnák védelmével, amely pénzt gyűjt a bántalmazott nők megsegítésére, amelynek fontosak az LMBTQ-jogok és a szólásszabadság érvényesülése, amely forradalmasította az internetet, és amely komoly pénzeket tol az info-kommunikációs technológia fejlesztésébe.

A pornó a társadalmilag a legérzékenyebb iparág. Amint megjelenik valami a közéletben, abból rögtön lesz pornófilm is. Klímakatasztrófa, bevándorlás, terrorizmus, mindenből van pornó.

Szóval the future has cum.
A jövő ellövellt.

És egy dolog legyen teljesen tiszta.

A pornóipar leszarja a bálnákat és a feminizmust.

A pornónak ennél sokkal egyszerűbb célja van.

Az, hogy szétbassza a világot.
Az, hogy gecisok pénzért szétbassza és szétbaszassa a világot.
Benne mindenkinek a jogait, identitását, önrendelkezését, testét, lelkét, agyát, fejlődését, gondolkodását.

Mutatok is ehhez egy elég zavarba ejtő statisztikát.


A repülésnek tehát 68 évébe került az, hogy elérjen 50 millió felhasználót. Ez a pornóiparnak 19 (!) napjába (!) került.

UPDATE 1: A fenti képre inkább tekintsetek annak metaforájaként, hogy őrült sokan néznek pornót. Maga a pornhub oldal ezt ennél valamivel jobban cizellálja:

2018-ban 30,3 milliárd keresést regisztráltak a Pornhub oldalon, ami 962 keresést jelent minden egyes másodpercben.

Egyébként a pornhubnak az 50.000.000 felhasználó eléréséhez nem egészen 2 hónapra volt szüksége.

De valójában a fenti kép eredetije nem a pornhubról szól, arra pedig nincs adatom, hogy ők mikor érték el az 50 millió felhasználót, de hamar. Nagyon hamar. A túlzásomért és tévedésemért elnézést kérek.

De nézzünk további számokat, amiket megtudtam Halász Sári előadásából:

A pornóipar mérete

  • A pornóipar másfélszer akkora, mint Hollywood.
  • UPDATE 2: A pornóipar több pénzt termel, mint a Major League Baseball, az NFL és az NBA együttvéve.
  • Pornóra többet és többen klikkelnek, mint az Amazonra, Twitterre és Netfilxre együtt.
  • Az internetes tartalmak harmada pornográf tartalom, ami 3000 (!) dollárt (!) hoz másodpercenként (!)
  • Az internetes keresések 25%-a pornót ad ki, ami azért is lehet, mert a keresők akkor is pornót adnak, amikor nem is arra keres az ember. Nyilván ez sem véletlen.

A pornóipar felhasználói

  • A fiúk 9-11 éves korukban találkoznak először pornóval.
  • 16 éves korára szinte minden fiú pornófogyasztóvá válik.
  • A pornóipar legnagyobb fogyasztói a 12 és 17 közötti kamasz fiúk. Gyerekek.
  • A kiskorúak - értsd gyerekek - 20%-a 12%-a csinált már szexuális tartalmú videót.

A pornóipar közvetlen és közvetett hatásai


  • A szex a férfiak kiszolgálása, a szexnek pedig szerves része a nők megalázása, megverése, testük mindenféle megsértése.
  • A pornó normalizálja a kényszert, az erőszakot.A mai gyerekek számára a pornó az elsődleges felvilágosító, ezért aztán az lesz a fogalmuk a szexről, ami a pornóban van.
  • Ennek következtében van többek között az, hogy minden harmadik lány első szexuális élménye erőszakos.
  • Ami pedig azért van többek között, mert nagyon komoly az átfedés az erőszakos pornográf tartalmak és a jónak tartott pornográf tartalmak között. És amikor komoly átfedésről beszélek, akkor 88,2%-os átfedésről van szó.
  • Az interneten található pornográf tartalmak 20%-a olyan, amiben éppen bűncselekményt követnek el - szexuálisan abuzálnak gyerekeket.
  • Kamasz gyerekek, főleg fiúk hajlamosak azt gondolni, hogy a fojtogatás feldobja a szexet. És akkor itt rögtön el is mondanám, hogy igen, a pornóban a nőket szokták fojtogatni. Vagy úgy, hogy explicit módon, kézzel. Vagy úgy, hogy olyan mélyen dugják a férfiak a péniszüket a nők szájába, hogy öklendeznek, fuldokolnak.
  • Kamasz lányok egyik fontos kérdése a felvilágosító beszélgetéseken, hogy hogyan kell úgy csinálni az anális szexet, hogy az ne fájjon.
  • Mivel a legtöbb pornó a nő arcába élvezéssel zárul, ezért a pornó által felvilágosuló gyerekek nem tudjak, hogy a szex nem így végződik.
  • Mivel a pornóban nincs emberi és nincs érzelmi rész, ezért ez teljesen kivész a pornón szocializálódó gyerekek fejéből.
  • Az fog összeállni számukra, hogy a szex feltételei mindenhol és mindig adottak, hogy a férfinak hosszú-hosszú időn keresztül tud merevedése lenni, a nő pedig mindig és mindenhogyan akarja a szexet.
  • De az is össze fog számára állni, hogy a nők vagy dughatóak vagy láthatatlanok, hogy a pornó egy új szexuális orientáció. 
  • A lányok azt fogják hinni, hogy egyből fel kell fűszerezni a szexet, mert különben unalmas lesz, különben nem olyan lesz, mint a pornóban. 
  • Mert a pornó érzéketlenít. Ez is a célja. Mire az ingyenpornón (ami egyébként sosincs ingyen, mindenért adatokkal fizetünk) felnövő 13-17 évesből felnőtt ember lesz, már nem lesz elég az, amit az ingyenesen hozzáférhető pornóoldalakon el fog tudni érni. Regisztrálni fog valami fizetős oldalra, az offline szexuális élete pedig, legalábbis számára, el fog sivatagosodni.
  • A szexuális trauma evidenciává válik.
  • A 16 éveseket felvonultató pornót nem tekintjük gyerekpornónak, a 23 éves pornószereplőre pedig már MILF-ként tekintünk, a 35 éves már a mature kategóriába tartozik.

És akkor a végére egy kis pornó-evolúció

  • Pornóiparról 1953 óta beszélhetünk, mind az abban az évben induló Playboy, mind a 21 évre rá csatlakozó Hustler elég sokat tett azért, hogy ez az iparág akkora és olyan legyen, mint amekkora és amilyen.
  • Az igazi törés 2002-ben volt, amikor a Free Speech Coalition (csodás, mi?) megtámadta a 1994-es gyermekvédelmi törvényt. Az eredmény az lett, hogy lehetett a pornóban gyerekeknek látszó szereplőkkel dolgozni, egy tavaly nyári módosításnak köszönhetően a gyermekvédelmi törvény ma már úgy néz ki az USÁ-ban, hogy nem kell nyilvántartani a pornófilmekben szereplők életkorát. A szexuális beleegyezési korhatár - szintén a szólásszabadságra hivatkozva - jó ideje 16 év lett, a forgatócsoportnak pedig már jogi lehetősége is van arra, hogy ne firtassa, hogy 16 és 18 között hol jár az a gyerek. Közben el ne felejtsük, hogy ugyanebben az országban 21 éves korig nem fogyaszthat alkoholt az ember, de legálisan lehet pornószereplő. 


  • Megszűnt a hardcore - soft porn megkülönböztetés, illetve nem szűnt meg, hanem átalakult. Mára a soft porn kis túlzással a reklámok és a könnyűzenei klipek, filmek világa lett, a hardcore pornó pedig a sima pornó lett.
  • Az elmúlt 17 évben tehát új irány van a pornóiparban, megjelentek a fogszabályzós, bébiszitteres diákszexek, tantermi szexek, egyszerűen gyerekízt kapott a pornó.
  • Az elmúlt 17 évben a gyerekpornó térhódítása mellett egyre erőszakosabb és keményebb is lett a pornó.
Mi viszont nem teszünk semmit.
Azt hisszük, hogy a mi gyerekünk majd kivétel lesz.
Vagy áldozat lesz. Majd neki mutat valaki pornót. És akkor ő majd elfordul. Mert jól nevelünk.
Hát nem.
Nem fordul el.
Meg ő is mutatni fog.
Mert ő is most él.
És ebbe fog belenőni.

Nem lehet mindig a másikra mutogatni.
Fel kell vállalni az ügyet.

Tüntetni kell.
Megtartó és védelmező közösséget kell építeni
Osztálytermi szexuális nevelést kell kezdeményezni.
Nem 12 év alatt egyet kell tartani, nem évi egyet, hanem minden évben egy egész héten keresztül kell a témával foglalkozni.
Óvodától kezdődően.
Beszélni kell.
Ki kell mondani, hogy mi van.
Hogy a pornó nem titokban, óvatosan, halkan zajlik, hanem előttünk, hangosan dübörögve.
Hogy itt nem arról van szó, hogy minden ugyanaz, mint régen, csak gyorsabb. Itt egy minőségi változás van, ami emberellenes. Ami nem emberi igényeket elégít ki.

Én pedig konkrétan remegek írás közben.
Arra gondolok, hogy utolsó kis képecske, kicsit feljebb, nem is akkora irrealitás.

A képeket innen, innen és innen töltöttem le.

*ezeket inkább nem írom le, akit érdekel, nézzen utána. Talán elsőre ne képekkel.
Tovább

2019. december 4., szerda

Parainesis minden diákhoz és szülőhöz

Aki már hallotta Vekerdy Tamást az oktatás kapcsán megszólalni, az biztos azt a mondatát is hallotta, amit ő Mérei Ferenctől hallott, hogy ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.

Én elég sok Vekerdy beszélgetést néztem már meg, szóval ezt a mondatát már egész jól tudom utánozni, ha összefutunk, és megkérsz, meg is mutatom.

Nade most, hogy kijöttek a PISA-eredmények, arra gondoltam, hogy ezt a menekülés-dolgot át kellene gondolni.



Mert igen, javulás van, ez tény, de mind a javulás mértéke, mind pedig az elért eredmény erősen elmarad az OECD-országok átlagától.

Igen.
Ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.
I couldn't agree more.

De ahol terrorizálnak, ahol megaláznak, ahol bullyingolnak, ahol lexikális tudást átadnak ugyan, de hasznosíthatót nem, ahol nem érted, mit miért tanulsz, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol garantált a szar PISA-eredmény, ahol a leszakadók csak még jobban leszakadnak, ahol fenyegetnek, ahol csak népdalokat tanulsz, ahol osztályozzák a készségtárgyakat, ahol már alsóban is osztályoznak, ahol megijedsz, mert annyira hangos a csengő, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol szorongsz, ahol félsz, ahol inkább csak elbújnál, ahol a NAT fontosabb, mint te, ahol nem lehetsz fáradt, ahol a szülőket gyerekszerepben tartja a rendszer, ahol nincs döntési jogod, felelősséged viszont igen, ahol úgy érzed, nem rád szabták a rendszert, hanem téged próbálnak átszabni, hogy beleférj a rendszerbe, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol van tornasor, ahol lappangva kúszik beléd a feszültség, de nem érted, miért, mikor, honnan, ahol nem számít a véleményed, ahol nem lehet véleményed, ahol nem az életre, hanem az iskolára készítenek fel, ahol szó sincs rejtett tantervről, ahol a merevség az érték, nem pedig a rugalmasság, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz érzékeny, csak puha, ahol nem lehetsz fáradt, csak lusta, ahol nem lehetsz rosszkevű, csak motiválatlan, ahol nem lehetsz csalódott, csak agresszív, ahol nem lehetsz frusztrált csak erőszakos, ahol nem lehetsz más, csak ugyanolyan, ahol nem lehetsz különleges, csak lázadó, ahol a teljes személyiségedet jellemzik, sosem csak az adott cselekvésed, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz introvertált, csak depressziós, ahol nem lehetsz eleven, csak hiperaktív, ahol nem lehetsz szabályokhoz ragaszkodó, csak aspergeres, ahol nem lehetsz szerelmes, csak bamba, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol azt érzed, hogy a terhek nagyok, hogy nem rád vannak szabva, de azért rád szabják, ahol mindig csak egy megoldás van, ahol nincsenek alternatívák, nincsenek álláspontok, nincsenek vélemények és véleménykülönbségek, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!


Ahol oktatják a hazaszeretetet, ahol lőteret akarnak a sportpályán, ahol előbb vezetik be a napi öt tornát, minthogy megnéznék, hogy van-e elég sportolási lehetőség vagy sportoláshoz értő pedagógus, ahol mindent áthat a verseny, de a kooperáció szinte semmilyen szerepet nem kap, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol indokolatlanul elfáradsz a nap végére, ahol nem egyértelműek a követelmények, ahol túl nehéz a hátizsák, ahol túl sok az óra, ahol az irodalom még mindig kronológiai haladást jelent, ahol nem érnek össze a tantárgyak, ahol az informatika kockás papíron zajlik, ahol a matematikatanítás nem a megértést, hanem a magolást célozza, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol nem tudsz meg semmit magadról, ahol nem lehet érzésekről és változásokról beszélni, ahol nem tanulsz meg viszonyulni magadhoz vagy másokhoz, ahol nem tanulod meg elfogadni a konfliktusokat, elviselni a kudarcot, ahol nem áll össze a kép, hogy miben vagy ügyes és miben nem, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol fogalmad sincs, mi történik a testeddel, ahol nem tanulod meg kezelni a visszautasítást, elutasítást, ahol le kell dolgozni a szombatot, ahol ott a pártpolitika az iskolában és a tananyagban, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

És persze.

Ahol untatnak, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Már csak egy kérdés van.

Hova.

Még Budapesten csak-csak, de az alternatívokba csak vérségi alapon lehet bejutni, a maradék helyre pedig keményebb a licit, mint Ed Sheeran cipőfűzőjére, vidéken pedig teljesen esélytelen a váltás.

Szóval mégis hova meneküljön a felső ezerötszáz alatti tömeg?

Külföldre?
Kiürülne az ország.

Nem lenne végre itt az ideje annak, hogy megnézzük, mi történik az oktatásban a haladó országokban? Hogy ott hány százalékát fordítják a GDP-nek oktatásra?

De hát nem kell megnézni. Mert már látjuk. Mert már tudjuk.

Csak nem követjük.

Itt nem koncepciótlanság van, itt ez a koncepció.

Itt a butítás a koncepció.

(A képet Radó Péter oktatáskutató tette ki a Facebookra.)
Tovább

2019. december 1., vasárnap

Férfiügyek

A nők hátrányos helyzetű csoport, a nőket a férfiak elnyomják, a nők egyaránt áldozatai a jóindulatú és az ellenséges szexizmusnak, a nők végzik a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka oroszlánrészét, ha nem az egészét, a nők feladata a gyerekek és az idős rokonok gondozása is, a nők csak fogyjanak le szépen a szülés után, a nők élete drágább, hiszen a nőknek szánt termékek drágábbak, a nők higiéniai és piperecuccai szintén drágábbak, a nők kevesebb fizetést kapnak ugyanabban a pozícióban, a nők erősebb anyagi függésben élik az életüket, ezért nehezebben is tudnak leválni, elválni, ha éppen úgy adódik vagy úgy adódna, a nők lassabban haladnak a munkahelyi ranglétrán, a nők bizonyos szint fölé nem jutnak a munkahelyi hierarchián, a nőket a munkahelyeken kizsigerelik. A nőket stírölik, a nőknek utánuk füttyögnek, alájuk nyúlnak, megmarkolják a feneküket, mellüket a tömött villamoson, a nőket megerőszakolják vagy molesztálják a futópályán, bármiben is, bárhol is vannak. A nőknek szégyenkezniük kell, ha pasizni akarnak, ha nem akarnak pasizni, ha menstruálnak, ha kicsi a mellük, ha nagy a mellük, ha izzadnak, ha szőr van nekik ott, ahol a férfiak szerint nem kéne, a nő egy pulzáló húsdarab. A nők hisztisek, nyafognak, nem áll össze nekik a kép, fáj a fejük, uralkodni akarnak a férfiakon, pénzéhesek, butábbak, nem tudnak vezetni, de ha azt tudnak is, parkolni biztos nem, a nő gyenge.

És még biztos csomó minden.

És ezeket rendre le is szoktam írni. Mert azt gondolom, hogy ez, mármint a fenti felsorolásban szereplő tételek rettenetesen igazságtalanok, méltatlanok, feleslegesek és károsak. De mindezzel együtt is léteznek, méghozzá sok-sok ember fejében.

Persze, mi mind kivételek vagyunk, de ha tényleg mind kivételek lennénk, akkor a nők a férfiakkal egyenlőek lennének. Ha mi mind kivételek lennénk, akkor nem halna meg heti nagyjából két nő Magyarországon párkapcsolati erőszakban.

De meghal.
De alájuk nyúlnak.
De kevesebb fizetést kapnak.
De, de, de.

Lehet szépíteni, meg engem és a feministákat lefeminácizni, lehet mindenfélét, de ezek a dolgok attól még vannak. És ezek a dolog bizony nagyon súlyosak, amiken nagyon jó lenne nagyon gyorsan változtatni.

Én pedig olykor megkapom, hogy arról miért nem írok, hogy férfinak lenni milyen nehéz.

GIPHY
Hát nekem erre, a fenti gifen kívül két válaszom van.

Az egyik, hogy hát mert annyira azért nem lehet nehéz privilegizáltnak lenni, a másik, hogy hát milyen igaz is, tényleg nem szoktam arról írni, hogy a férfiaknak milyen nehéz.

Részben azért sem, mert férfiként nyilván én is azonosulok azzal a társadalmi elvárással és nyomással, hogy a férfi mindent kibír, a férfi erős, a férfi bírja.

De közben ez az elvárás megbénítja a férfiakat a pszichológiai fejlődésben, a maszkulin ideológiának áldozatai a férfiak is, a sok háború, erőszak, bullying, alkoholizmus, fehér- és kékgalléros bűnözés mind a maszkulin ideológia szerves következményei, amik sorra döntik különböző szív- és érrendszeri megbetegedésekbe, májzsugorodásba és daganatos betegségekbe, majd a halálba a férfiakat. A férfiaknak ambiciózusnak kell lenni, lapátolni kell haza a pénzt, nem szabad érzelmeket átélniük, azokat kimutatni, nem hibázhatnak, nem szabad feladniuk, a férfiak legyenek erősek és kitartóak, a férfiaknak kezdeményezniük kell, a nőket meg kell hódítani és mindenhova meg kell őket hívni, a férfiaknak bírniuk és akarniuk kell a szexet, a férfiaknak a méretük a lényeg, a férfiak csak szórják a spermát, de aztán a terhességbe, szülésbe, szoptatásba, gyereknevelésbe bele ne szóljanak, a férfiak csak focizzanak a gyerekekkel, a férfiak csak tartsák egyben a családot. A férfiaknak érteniük kell a kütyükhöz, a szereléshez, a férfiaknak érteniük kell a matekot és a kocsikat, de persze közben legyenek gyengédek, érzékenyek, figyelmesek, érdeklődőek, kíváncsiak, türelmesek, nem is sorolom tovább.

Ha választhatnék, nem lennék sem férfi, sem pedig nő, mert ez őrület.

Viszont úgy alakult, hogy nem kell választanom, férfi vagyok, és úgy alakult, illetve azért kicsit úgy is alakítottam, alakítottuk, hogy attól, hogy férfi vagyok, még nem kell olyan férfinak lennem, akinek ennyi mindent kell csinálnia, lehetek olyan férfi, amilyen lenni szeretnék, és azt hiszem, a feleségem is olyan nő lehet, amilyen nő lenni szeretne.

Nincsenek korlátlan lehetőségeink, vannak bizonyos adottságaink is, de a társadalmi elvárásoknak azért nem felelünk meg minden tekintetben. Illetve máshogy rendezem a szavakat. Nem a társadalmi elvárásoknak felelünk meg, hanem igyekszünk saját magunkból és a másikból kiindulva szervezni folyamatosan változó önmagunkat.

De kicsit azért nem az van, hogy a nők listája nincs tele buta és nevetséges sztereotípiákkal, a férfiaké meg igen?

De nem tudom, sokszor visszaolvastam a felsorolásaimat, meg végiggondoltam a saját és férfitársaim életét, és nehéz, nehéz, tényleg, de nem úgy, nem annyira és nem annyiszor, mint a nőké.

Hát ezért nem írok annyit a férfiügyekről. Ezért nem írok annyit arról, hogy nekünk milyen nagyon nehéz, mert tényleg azt hiszem, hogy annyira azért nem nehéz.

Ha a férfiak csak egy egész kicsit tudnának és mernének többet beszélni az érzéseikről, ha csak napi kétszer két percet beszélnének arról, hogy milyen is nekik egy-egy napjuk (nem csak arról, hogy mi történt velük), biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebb dolguk lenne. Dolgunk lenne.

Még annál is, mint amilyen most.

Mert bizony szerintem az van, hogy a férfiaknak rossz, mert van ez a csomó macsó elvárás. De ezek miatt nem lesz rosszabb férfinak lenni, mint nőnek, ezek mintha kicsit önmagukban, nem pedig relatíve lennének. De a nők helyzete a férfiakénál rosszabb, a férfiakhoz mérten rosszabb, így, viszonyítva, és ez már önmagában is egy borzasztóan macsó premissza.

Pedig nem vagyok férfigyűlölő.

De hát ez van, a férfiak életét a férfiak teszik tönkre, és nincs mit tenni, a nőkét is*.

*Persze nem mind és nem mindegyikét.

Tovább

2019. november 21., csütörtök

Önismeret

Megnéztem Orvos-Tóth Noémit az Elviszlek magammal című műsorban, amiben előkerült az önismeret kifejezés is, azzal kapcsolatban pedig az, hogy na, az nem nagyon van. Nem alakul ki, nincs idő vagy pénz arra, hogy az ember foglalkozzon vele, pedig elég lenne csak naponta annyit gondolkodni és reflektálni naponta magára, mint amennyit fogmosással töltünk.

Az nem kerül elő a beszélgetésben, hogy sokan nem mosnak fogat, nemhogy napi kétszer, de napi egyszer sem, de ettől még persze tényleg elég lenne annyit foglalkoznia a fogainkkal, mint amennyit magunkkal, a fogak a lélek tükre, de lehet, hogy az a szem, mindegy is, napi 2x2x2 perc nem a világ vége, és az önmagunkkal való foglalkozáshoz még külön eszköz sem kell, utazni sem kell hozzá, így tehát az maximálisan helyi, környezettudatos és fenntartható.

Arról nem is beszélve, hogy hosszú távon azért az önismeret elég jól megtérül.

Így aztán már csak két dolgot kell kitalálni, az egyik, hogy mikortól érdemes ezt a dolgot, mármint az önismeretet elkezdeni, a másik, hogy mit is jelent az önismeret.

Az első kérdésre a válasz elég könnyű. Azonnal. És egyből.

De vehetem kicsit bonyolultabbra is, a pszichológiai énünk úgy nagyjából három év alatt születik meg, legalábbis a magyar származású Margaret Mahler szerint, akiről teljesen véletlenül néhány bejegyzéssel ezelőtt egy teljesen másik kontextusban már írtam. A Schönberger Margit néven született pszichológus szerint a folyamat pedig összesen hat állomáson keresztül ér révbe, az egyes szakaszoknak pedig fantasztikus nevei vannak, ilyeneket kell elképzelni, hogy autisztikus fázis, meg szimbiotikus fázis, aztán a folyamat az individualitás megszilárdulása és az emocionális tárgyállandóság kezdetei szakasszal ér véget.

Akkor megszületik a pszichológiai énünk.

Amivel két dolog is egybeesik.

Az egyik, hogy a gyerekek akkor kezdenek el óvodába járni, a másik pedig, hogy a mentalizáció képessége, az, hogy el tudjuk képzelni, hogy a másik mit miért tesz, szintén nagyjából ekkor kezd kialakulni.

Na, és akkor érdemes belevágni az önismeretbe, illetve annak fejlesztésébe.

Nyilván addig se remeteként él az a gyerek, szóval szocializáció, meg ilyenek addig is történnek vele, de ő, mint önálló individuum, vagy mint önálló szubjektum, esetleg objektum, aki nem egyenlő sem testileg, sem érzelmileg, sem kognitív vagy viselkedéses szinten az anyukájával (és/vagy apukájával, de mi, ugye, azért zömmel kimaradunk a fejlődéspszichológiai tananyagból), s aki ennek a tudásnak azért valamelyest még birtokában is van (ha tudatában nem is mindig), addig nem nagyon létezik.

Három éves korára tehát megszilárdul a gyerek individualitása és kezdetét veszi emocionális tárgykonstanciája. Az elég bonyolult megfogalmazás mögött mindössze annyi van, hogy eddigre már viszonylag stabil elképzelése van az anyjáról és talán az apjáról és saját magáról is.

Így.

Most pedig akkor nézzük szépen azt a napi négy percnyi önismeretet, amit a családi rendszerben lehet használni, s amit egyébként az intézményrendszer is vígan használhat(na).

Kezdjük azzal, hogy van néhány kérdés és szülői jelenlét, amit mindig, minden korcsoportban, még (!) csecsemőkorban (!) is lehet használni. Ezek az alábbiak:
  • Hogy érzed magad?
  • Mit érzel?
  • Sajnálom.
  • Ne haragudj.
  • Jajj, nagyon megértelek.
  • Igazad van.
  • Ölelés
  • Szeretet és elfogadás biztosítása
Aztán óvodától fölfelé jöhetnek ezek:

  • Hogy érezted magad az óvodában? Kivel játszottál délután, amikor lementetek a kertbe/udvarra? (A Milyen volt az óvodában? kérdés feltétele indifferens a gyerek számára, ennél jóval konkrétabb kérdéseket kell feltenni.)
  • Ízlett az ebéd? (Arra úgysem szoktak a gyerekek emlékezni, hogy mi volt ebédre, így azt fölösleges megkérdezni, annál is inkább, mert általában ki is szokták írni előre, hogy mi lesz reggeli-ebéd-uzsonna, kalóriával, allergénekkel)
  • Hú, nagyon hiányoztál.
  • Látom rajtad, hogy rossz kedved van, meg tudod fogalmazni, hogy miért vagy ilyen szomorú?
  • Mitől éreznéd magad jobban?
  • Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, amíg megnyugszol?
  • Gyógypuszi?
  • Nagycsoporttól felfelé lefekvéskor be lehet vezetni azt a rutint, hogy mindenki (beleértve a szülőket is) mond három jó és három nehéz dolgot aznapról. Vissza is lehet kérdezni, hogy miért volt jó élmény a jó élmény és miért volt nehéz a nehéz élmény.
  • Ha a gyerek mesél valami rossz dolgot, akkor ne próbáld feltétlenül megoldani helyette, fogadd el az érzését, majd próbáld meg rávenni a gyerekedet arra, hogy keressen valami pozitívat abban a nehéz élményben.
  • El lehet kicsit meséltetni a gyerekekkel azt is, hogy milyen mesét néztek, mit játszottak a számítógépen, mit olvastak, de nem csak ez az érdekes, hanem az is, hogy mindezeket miért szeretik, mit jelentenek ezek az élmények nekik. Harry Potter? Oké, de mi tetszik benne? Ha a Harry az osztálytársad lenne, barátkoznál vele? Brawl Stars? Oké, de mi tetszik benne? Melyik a kedvenc karaktered? Állatkert a hátizsákban? Oké, de mi tetszik benne? Ki a jobb fej, a Martin vagy a Chris? Az? Na, azt már nem! Ki mutatta neked? Be se linkelem.
  • Ha van egy intézményi konfliktus, akkor végig lehet együtt gondolni az alternatív megoldási lehetőségeket.
És lehet gyakorolni, kis korban gyakoroltatni mindenféle, önmagunkra vonatkozó pozitív üzeneteket is.

Így.


Egyébként meg nem muszáj ám mindig beszélni, van, hogy elég a jelenlét, a tartalmazás*, az érzelmi megtartás.

Idővel és az önreflexió kialakulásával pedig jöhetnek a nehezebb feladatok, amibe már beletartozik a felelősség felvállalása is, a következmények megjóslása és mondjuk a mások elfogadásának gyakorlása. Ezeket pedig nem csak a gyereknevelésben, hanem baráti, sőt, párkapcsolatokban is lehet alkalmazni.

De egyébként meg nehogy bárki is azt higgye, hogy ezeket mi is mind csináljuk, estére mi is hullafáradtak vagyunk, a napi rutin minket is felőröl.



És akkor szóval mi is az az önismeret?


Hát az,

  • amikor ismerjük magunkat,
  • amikor tudjuk, mit miért teszünk,
  • amikor felismerjük az érzéseinket,
  • amikor elfogadjuk magunkat. Hibáinkkal együtt,
  • amikor tudjuk, miben vagyunk ügyesek és miben nem,
  • amikor meg tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk. És amikor ez a vágy valamennyire azért a valósággal is kapcsolatban van,
  • amikor tudunk kompromisszumot kötni,
  • amikor tudjuk, hogy mi szól rólunk és mi nem, tehát amikor nem veszünk mindent magunkra
  • amikor értjük a családi mintázatokat,
  • amikor merjük magunkat vállalni, merünk.
Jól látszik hát, hogy az önismereti munka komplex és sokáig tart, annyira, hogy sosincs vége. Mi, emberek ugyanis olyanok vagyunk, hogy folyamatosan változunk, a megváltozott önmagunkat pedig éppúgy meg kell ismernünk, mint ahogy azt tettük a korábbi önmagunkkal.

Ez egyébként pszichoedukációs sorozatunk második része, az első rész itt olvasható.

*A belinkeléshez egy másik Apapara-poszt tartozik, ami egyébként releváns is, de a hozzá tartozó komment egészen különösen jól passzol a tartalomhoz (nem)

Tovább

2019. november 18., hétfő

Mennyire kell komolyan venni egy gyereket?

Semennyire, hisz gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!

Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.

Mert nem is mindig gyerek, meg néha viszont kicsit azért mégis hülye az a gyerek. Vagy felnőtt. Nem bántóan, meg nem rosszindulattal, de azért kicsit az, nem? Olyan kis kedvesen.

Szóval valahogy azt mondanám, hogy komolyan kell venni mindent, amit egy gyerek mond, de csak azért, mert ő komolyan mondja. Feltéve, hogy komolyan mondja. De közben mi mégiscsak felnőttek vagyunk, csomó dolgot meg felnőtt fejjel egyszerűen nem lehet komolyan venni. És nem is kell.

De nem is rólunk szól az, amit ilyenkor komolyan mond, hanem róla. Nem kell tehát relativizálni. Az ugyanis a gyereket aligha érdekli, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen csuda okosak. Hogy a körülötte lévő felnőttek milyen jól elhelyezik a reális-irreális dimenzióban a gyerek komolyan vett, komolyan mondott és komolyan gondolt dolgait.

Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?

Hát szerinte meg érdemes.

És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.

Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.


Már csak azt kellene tudni, hogy melyik Gyalog-galopp szereplő a felnőtt és melyik a gyerek ebben a hibátlan gifben. Merthogy mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza, övék a jogok.

Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?

És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.

Szóval akkor a sorrend.

Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.

Gyerekjáték.

Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.

A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.

Mutatom is.


Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.



Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.

A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.