Családi munkamegosztás

- De és hogy döntitek el, hogy ki milyen feladatot csinál?
- Sehogy.
- De akkor mégis. Mi a felosztás?
- Nincs.
- Nem értem. Akkor nincs szereposztás?
- Nincs.
- De akkor honnan tudod, hogy mit kell otthon csinálni? A szüleidtől?
- Nem, a szüleim között viszonylag hagyományos szerepleosztás volt.
- Akkor tényleg nem értem.
- Hát, én is otthon lakom, látom a lakásunkat, az életünket.
- Még mindig nem értem.
- Zömmel megosztjuk a feladatainkat, együtt élünk, gyerekeink vannak, túl sokáig nem fér bele, hogy elhanyagoljuk a háztartási teendőket, mindketten szeretjük, ha nem morzsákon lépdelünk a konyhában, ha a ruháink és a gyerekeink tiszták, ha az edények el vannak pakolva, ha van a hűtőben kaja, sőt, szeretjük tudni, hogy kivel mi történt aznap a munkahelyén, barátaival, ilyenek.
- Oké, ezt értem, de ezt megtervezitek?
- Nem.
- Akkor mégis hogy?
- Oké, ez így nem teljesen igaz, azért megbeszéljük, hogy melyik gyerekért ki megy, meg ki vásárol, de nem az van, hogy az egyikünk eldönti, a másikunk pedig tudomásul veszi.
- Hanem hogy?
- Hanem úgy, hogy a legtöbb döntésünket közösen hozzuk meg. És a legtöbb feladatot az és akkor látja el, aki épp ott van a feladat közelében.
- Elég fárasztó lehet.
- Igen, megbeszélni a dolgokat és részt venni a háztartásban fárasztó. De még mindig kevésbé fárasztó, mint egyedül csinálni.
- Értem. De azért van, amit nem szeretsz csinálni?
- Félreértés van. Én nem különösebben szeretem a háztartási feladatokat. Semelyik részét sem. Nem szeretek mosni, porszívózni. Vásárolni még csak-csak, de aztán hazacipelni a dolgokat, meg fel a harmadikra, hát az nem a szívem csücske. A háztartás nem a hobbim. Igaz, főzni és sütni szeretek.
- Akkor te szoktál főzni, a többit pedig a feleséged?
- Nem. A feleségemnek is van hobbija. Csak hát neki is a háztartáson kívül.
- Akkor?
- Az eredményt szeretjük, az oda vezető utat – legalábbis ebben az esetben – nem különösebben, de hát valakinek el is kell vinnie a családot a célhoz.
- Aha. Tehát nem szeretsz pakolni, mosni, vasalni.
- Nem.
- És a feleséged sem.
- Nem, ő sem.
- De még mindig nem értem. Hogy akkor honnan tudod, hogy mit kell csinálni?
- Hát onnan, hogy otthon lakom.
- Najó, de sok férfi lakik otthon.
- Tudom.
- Akkor?
- Fogalmam sincs, én egyszerűen kényelmetlenül érzem magam akkor, ha a feleségem csinál valamit, én meg nem, és fordítva is így van.
- Együtt pakoltok, együtt pihentek?
- Nagyjából. Vagy az egyikünk pakol, a másikunk van a gyerekekkel. Esetleg ők is besegítenek, de ez azért sajnos ritka.
- Oké, most már kezdem érteni.
- De jó. Örülök.
- Még azt mondd meg, hogy van-e olyan, amit kifejezetten utálsz.
- Azt hiszem, kivenni a mosogató szűrőjéből az undorítóan szétázott kajamaradékokat, morzsákat, na, azt tényleg utálom. És a megszáradt ruhákat sem nagyon szeretem elpakolni.
- És akkor ezeket a dolgokat mindig a feleséged csinálja, igaz?
- Néha tényleg elfelejtem kiszedni a dzsuvát a mosogatóból, de azért legtöbbször megcsinálom. A teregetést leszedni nem nagyon lehet elfelejteni, ott vannak a ruhák, látom, de nem titok, ezt néha a feleségemre hagyom.
- Köszönöm, nincs több kérdésem.

Természetesen ez egy kitalált beszélgetés, aminek azért annyi alapja van, hogy ilyesmi kérdések azért el szoktak hangozni. Csak nem így egyben, hanem részleteiben. Oké, és nem pont így.

Na.

Valami ilyesmi van nálunk, és néha megkérdezik, hogy ez az ilyesmi pontosan mit jelent.

És akkor az derül ki, hogy az már oké, hogy egy férfi ne csak kérésre és ne csak besegítsen a háztartásba, hanem vegyen is benne aktívan részt, de az azért mégsem lehet elvárás tőle, hogy tudja is, hogy mit, mikor és hogyan kell tennie. Meg azt is nagyon furcsa vagy nehéz elképzelni, hogy nem fix feladatkörök vannak, hanem dinamikusan alakulnak.

Az meg aztán végképp nagyon fura, hogy ne azért ne csináljak meg valamit, mert férfi vagyok, hanem csak úgy. A nememtől függetlenül.

Szóval, hogy a nő nem azért csinál meg valamit, mert nő, és a férfi nem azért nem csinál meg valamit, mert férfi. Hanem mindenki azért csinál meg mindent a háztartásban, mert közösséget alkotnak ők ketten. Vagy akárhányan.

Mert hát ez van, ha az ember hisz abban, hogy

• szabadság van,
• mindkét félnek éppúgy vannak jogai, mint kötelezettségei,
• egyenlőség van, de nem egyformaság.

#reklám #Telekom #FREEANYU

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A parentista

Heidi Murkoff.

Fogalom.

Ha a neve nem is, a könyvei igen.

Amiből egyébként nincs olyan sok, de amit írt, azt annyian vették meg, hogy csuda. Az eredetileg 1984-es What to Expect, When You're Expecting például 2008-ig 14,5 millió példányban fogyott, most pedig a magyar nyelven Az a 9 hónap címmel megjelent könyvet Murkoff most teljesen átdolgozta, az Alexandra Könyvesház pedig újra kiadta, itt meg is lehet rendelni, én pedig hétfőn a Gerbeaud Kávéház mélyvörös bőrfoteljében pszeudo-Neóként ihattam Heidi Morpheus szavait, aki most volt először ebben a régióban.

A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.

No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.

De leginkább megenged.

És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.

Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.

Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.

Vissza viszont a beszélgetéshez.

Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.

És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.

És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.

Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.

Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.

És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.

Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.

Ám legyen.

Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.

Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.

De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.

Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.

Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.

Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.

Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.

Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.

Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.

Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.

És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.

A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.

És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt

• A fotókat (kivéve a filmből kivágottat) Stoffel Ádám készítette
• Heidi Murkoff Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
• Alexandra Kiadó Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
• Moobius Könyváruház Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Apák napjára

Fura dologgá növögeti magát az Apapara blog. Időnként ugyanis kapok teljesen a levegőből megkereséseket, hogy mondjuk írjak egy könyvről, menjek el egy színdarabra. Aztán van olyan is, hogy megkeres az egyik cég, hogy írjak heti rendszerességgel a higiénia fontosságáról, a másik meg, hogy írjak, szintén rendszeresen a tudatos internethasználatról. De ezen utóbbiakról sajnos nem tudok írni, pláne nem rendszeresen, szóval akármennyi WC-illatosítót is kaptam volna ingyen és akármilyen jól hangzott is a másik cég árajánlata, kénytelen voltam mindkettőt visszautasítani.

Aztán olyan is van, hogy mindenféle ellenszolgáltatás felajánlása nélkül kapom a legkülönbözőbb sajtóanyagokat, fogalmam sincs, honnan tudják a címemet, vagy miért gondolják, hogy számomra is releváns, hogy átadtak egy új játszóteret, megnyílt egy új vegyipari kombinát, 17%-os kedvezménnyel kapható a szögesdrót és a térkő, vagy hogy újra látogatható a hercegakarattyai katakomba.

Most viszont egy kommunikációs cég keresett meg egy olyan kéréssel, aminek viszonylag könnyű eleget tenni, azt kérték, hogy promótáljam a videójukkal az apák napját.

Ezzel, ni.

Szóval ma van apák napja, június harmadik vasárnapja, amikor az apák meg szeretnék mutatni, hogy ők is vannak és amikor az anyák meg akarják mutatni, hogy nem csak ők vannak. Ritkán vagyok kifejezetten optimista, és nem is gondolom, hogy az interneten megjelenő tartalmakat reprezentatívak lennének, de mintha tényleg egyre láthatóbbá válnánk. Mintha nem csak tere lenne annak, hogy egyre több apa szólaljon meg, hanem egyre több olyan fórum is van már, ahol az apák szóba állhatnak egymással. Az egyik ilyen a Léder László által életre hívott Apa Akadémia, amiről már a 24.hu is írt, a másik pedig az Apávávált Kepes-Végh Ádám megalapított, és további apákat váró Apázótér.

Egyébként meg a fenti videó nem csak az apák szempontjából fontos, sőt, helyettesíthetnénk az összes apa szót szülővel, neadjisten anyával is. A videó mondataival kapcsolatban éppen nem az a lényeg, hogy azok az apák szájából hangoznak el (najó, ez sem utolsó szempont), hanem az, hogy a lánygyerekek fülébe érkezzenek meg. Mégpedig minél hamarabb és minél többször! Ahgoy tehát a film is mondja, legyenek a lányaink bölcsek, kalandvágyóak, merészek, büszkék, törődőek, őszinték és nagyratörőek! És persze - teszem hozzá - okosak, szellemesek, kritikusak, véleményüket büszkén vállalók. Mert mindezeket sokszor mondjuk fiainknak, de lányainkat valamiért egész más üzenettel indítjuk el útjukra.

Újra bebizonyosodott hát, hogy mennyire okos és progresszív a Disney.

Ez tehát egy kifejezetten feminista videó, s mint ilyen, a legszebb és legfontosabb apanapi üzenet!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A folsavtól az egyetemig

Gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, ez nem is kérdés.

A kezdetektől ameddig csak lehet. A folsavtól az egyetemig. A zigótától a sírig.

Toljuk a magzatvédő vitaminokat, baba-mama harmónia csengőt hordunk, simogatjuk a hasunkat az óramutató járásával megegyező irányba, terhestornára járunk, felvesszük facebookon ismerősnek a szülésznőt, like-oljuk a kórházat, ahol szülni fogunk, baba-mama torna, kézikönyvek, szülés fittlabdán, borostyánkő nyaklánc, rugalmas kendő, hátihordozó, pihenőágy, gyereküléshez törésteszt, bébiőr és légzésfigyelő, éjjellátóval bekamerázott gyerekszoba, biokaja, kölesgolyó, bevizsgált anyatej és játszótéri homok, eukonform babaágy, recsegésmentes parketta, bedugaszolt konnektorok, lll, iszsz, blw.

Nem mintha ezek közül bármivel is baj lenne, de azért annyi mégis van, hogy ezen dolgokra való kizárólagos odafigyelés közben egyetlen dologról mintha mégis megfeledkeznénk. Najó. Két dologról. Nem. Igazából háromról. Önmagunkról, a másikról, meg arról, hogy az első egy év-másfél év mindössze egy másfél évig tart. S ha még szülünk is utána újra egyet vagy többet, akkor sem tart az egész hardcore-sűrű cucc (hsc) az (aktív) életünk végéig.

Szóval a kérdés az, hogy amikor a hsc-nek vége, vagy ha ideig-óráig kiszakadunk belőle, akkor mi lesz belőlünk, illetve marad-e egyáltalán belőlünk bármi is addigra, mire a gyerekünk intézménybe kerül.

Már nem megy a szex, már nem érdekeljük egymást, már minden mondat és minden rá adott reakció támadás, minden helyzetből játszma lesz, ne igyál, ne cigizz, ne nyúlj hozzám, nem hallom, ne üvölts velem, miért nem érsz sosem hozzám, már nem szeretsz, elköltözöm.

Ilyesmikről szól a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című darabja, amin nemrég voltam, és ami azóta is pörög a fejemben - pszichológusként is elég érdekes benne ülni, de nem titok, érintettként is. No nem azért, amiket az előző bekezdésben felsoroltam. Hanem azért, mert sosem voltunk korábban szülők, férjek vagy feleségek, és bár igyekszünk jól csinálni, párhuzamosan dédelgetni és okosan vinni a különböző, egymásnak sokszor ellentmondó szerepeinket, de hát ez azért elég nehéz.

Szóval a 3050 gramm száznyolcvan percnyi, unalomba egy pillanatig sem forduló önvizsgálat-trip, aminek az igazi üzenete a darab végén hangzik el, de mivel - lévén ez egy improvizáción alapuló részvételi színház és -darab - azt mi magunk, a közönség fogalmazza meg, ezért az minden egyes alkalommal más és más. S mivel már csak kétszer adja elő a társulat a grammjait, ezért már csak kétszer lehet megnézni és beépíteni önmagunk és párkapcsolatunk jövőjére vonatkozó következtetéseket.

Mellesleg ha ez egy színikritika lenne, akkor még tudnék csomó mindent írni, de hát ez egy apablog, én meg még csak nem is vagyok színikritikus (bár egyszer már próbálkoztam vele), szóval maradnék inkább Shaznay Lewis sorainál:

A few questions that I need to know

how you could ever hurt me so

I need to know what I've done wrong

and how long it's been going on

Was it that I never paid enough attention?

Or did I not give enough affection?

Not only will your answers keep me sane

but I'll know never to make the same mistake again

You can tell me to my face or even on the phone

You can write it in a letter, either way, I have to know

Did I never treat you right?

Did I always start the fight?

Either way, I'm going out of my mind

all the answers to my questions

I have to find

Mert konfliktusok, szerepkonfliktusok, elakadások magunkon belül és egymással minden kapcsolatban vannak, aminek hatására még az is lehet, hogy nem megy a szex, sok az ivás és a dohányzás, nem jó az érintés vagy túl sok az érintés és így tovább, de mindezekről egy párkapcsolatban beszélni kell tudni. Mégpedig idejében. Élőben, telefonon, levélben, sms-ben, Facebook-cseten, bárhogy. A hibákat a felek közösen hozzák létre, közösen kell hát őket megoldani is, még akkor is, ha egyébként úgy tűnik, mintha elég jól látszana, hogy ki a felelős.

Annyi még gyerek mellett is jár önmagunknak és a másiknak, hogy ki tudjuk, és ki merjük mondani a gondjainkat, nemhiába kéri ezt az All Saints is.

A darab tehát még egy 3050 grammal született gyerek nélkül is érdekes lehet bárkinek, aki volt vagy lesz majd párkapcsolatban, annak pedig, aki látni szeretné a magyar Hank Azariát, annak pláne.

Itt lehet jegyet foglalni a következő előadásra.

Hajrá!

(A képet a társulat Facebook-oldaláról vettem)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Apa, kezdődik!

Szóval az van, hogy valami történik, valami beindult az apa-vonalon.

Mintha egyre több apasággal foglalkozó könyv és magazin jelenne meg a piacon (köztük egyre több magyar), mintha mostanában lennének apák azokból a férfiakból, akik már ebbe az emancipáltabb világba szocializálódnak bele.

Fontossá kezd válni a férfi szempont is, amiről a legtöbbször épp az derül ki, hogy semmi értelme férfi szempontnak nevezni, elég lenne csak másik nézőpontnak hívni, ha ugyanis egy pár két félből áll, akkor ott a két fél nyilván nem ugyanazt gondolja. Mivel viszont a sztenderd az, vagy legalábbis eddig az volt, hogy a családról érzelmileg a nők gondolkodnak, az eltartásukról pedig a férfiak gondoskodnak, ezért eddig inkább a nőket hallottuk, nőket olvastunk.

De minthogy mostanában néhány férfi nekilátott úgy dönteni, hogy dacolva a rendszerrel nemhogy megéli, de még kommunikálja is az érzelmeit, ezért aztán tessék szépen észrevenni, hogy

itt vagyunk, hát kaput nyissatok!

Van viszont két csavar az egészben.

Az egyik az, hogy amint egy férfi/apa elkezd sztereotipikusan női/anyai dolgokkal foglalkozni, onnantól épphogy nem átlagossá, általánossá teszi azt, amit csinál, hanem szexivé, különlegessé, kivételessé, adott esetben viccessé vagy szerethetően esendővé. Másrészt pedig azok a dolgok, amik mostanában megjelentek, ha nem is használják ezt a szót, de kicsit mégis ez lesz az érzése az embernek, arra mennek rá, hogy megmutassák, hogy az apa hogyan segíthet, hogyan dolgozhat - az anya irányítása és útmutatása mellett - az anya keze mellé, esetleg keze alá. Szóval mintha nem az kapná a hangsúlyt, hogy a szülőség - legalábbis akkor, ha egynél több szülő van a rendszerben - egy egyenlőségen alapuló, közteherviseléses feladat.

És persze félreértés ne essék, ez a poszt, meg úgy egyébként az egész blog, illetve a már megjelent első és a még készülő második könyv sem kivétel, mert ugyan rengeteg szó esik az Apaparán az emancipációról és közteherviselésről, azért a feleségem néhány napos szakmai utazásait és a gyedem hat hónapját leszámítva, a hétköznapokban, ha nem is sokkal, de azért nálunk is többet van ám a feleségem a gyerekeinkkel.

Mindez persze (mármint a segítő szándék) sajnos teljesen rendben van, hiszen attól függetlenül, hogy esetleg egyéni szinten egyébként elég sok férfi egy esélyegyenlő(bb) rendszerben gondolkodik, attól még egy ilyen rendszertől társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is őrült messze vagyunk.

Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer ő keres többet?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer senki se hívja oda?
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer kinézik onnan, ahol van? (orvos, szülői értekezlet)
Hogyan is lehetne egy apa mindenhol ott, ahol az anya, ha egyszer neve sincs annak, ahova menne (vö: baba-mama klub, baba-mama sarok, stb.)

Persze meg lehet próbálni mindenhol ott lenni és nem segíteni, hanem közösen csinálni, csak őrült nehéz.

Innen nézve pedig mindaz, amit a már második számukon dolgozó Apa Magazin, a Daddy Cool, az Apakommandó, az Apák kézikönyve, az Apukák könyve, a Kitolás és a Kitolás 2., az politikai támogatást is élvező APA-füzet és az APA-füzet II., az Apa születik, az Apa leszek, az Útmutató lányos apáknak, A baba - felhasználói kézikönyv és a frissen megjelent Bubu tesznek, egész egyszerűen fantasztikus és elképesztően fontos.

És akkor még a tömérdek apablogról, közösségi oldalakról nem is beszéltem, gyorsan ezeket is felsorolom, csak úgy, hogy tudjunk róluk.

Apu-kalipszis, Világetető, Apávávált, Apafej, KisPapa Coaching, Apanet, Apa is csak egy van, Apamegintjófejlesz, Fater.hu és a két angol nyelvű kedvencem Doyin Richards és a No Idea What I'm Doing.

UPDATE: Van még egy hazai apás podcast is, erről eddig nem is tudtam.

És akkor még azokról nem is beszéltem, akiket Instagramon követek.

Ha valakit kihagytam volna, attól egyrészt elnézést, másrészt írjon, hogy azonnal pótolhassam!

Nyilván a könyvek és a blogok és egyéb felületek mindegyike kicsit máshonnan fogja meg a témát, mással és máshogy azonosul, de a célja mindnek ugyanaz. Láthatóvá, láthatóbbá válni. És ezt a közös pontot kár lenne azért elveszíteni, mert én egyébként szívesen pelenkázok, de undorodom a takonytól, az Apávávált meg agyba-főbe teregetne, ha soha többé nem kellene brokkolit pépesítenie. És igen, nem titok, a Daddy Cool-ban a Dragomán György azért rendre szimpatikusabbakat mond, mint a Szabó Győző, aki közben szintén tök jókat mond (és akivel már többször, ismeretlenül is biccentettünk egymásnak a pirosnál várva robogóinkon), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindkettő ugyanazt akarja: a jófej gyerekeinek jófej apja szeretne lenni, úgy, hogy közben a partnere is (ha van neki) jól legyen.

Aztán ki tudja, hogy ezt a hármat (kettőt) ki hogyan éri el.

Ha eléri, akkor azért az úgy eléggé rendben van.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

New age gyerekkönyvek

Az van, hogy időközönként megkeresnek kiadók, hogy nézzem meg a könyvüket, ami valamilyen módon kapcsolódik az apasághoz, s ha van kedvem, akkor írjak róluk.

Volt olyan könyv, amire azt mondtam, hogy arról bizony nem szeretnék írni, mert nem tetszett, volt olyan, juteszembe épp most, amiről szégyenszemre megfeledkeztem (ezúton is elnézését kérek, mi legyen most?) és hát olyan is volt, hogy meg is írtam, hogy nem tetszett. Egyrészt itt ni, ja és itt is (kicsit bonyi: számok, aztán 2015/3-4, aztán Szemle, aztán pedig le kéne görgetni egészen a 253. oldalig, de nem biztos, hogy megéri.) És hát ugyanígy jutott hozzám a frissen létrejött Zazie Books Kft első könyve, a Daddy Cool is, amiről majd a következő bejegyzésben fogok írni.

Nem sokkal később pedig, viszonylag rövid időn belül megkeresett a Csimota Kiadó és Végvári Imre is egy-egy könyvvel kapcsolatban, ami, az eddigiekhez hasonlóan szintén őrült megtiszteltetés, de tényleg. Én csak ülök a számítógépem alatt különböző kávézókban, vagy éppen két rendelésem között egy fotelben és persze legtöbbször otthon, alvó, máskor zizegő családtagok között, és zömmel tetyekvetyekmotyogatok, írogatom a gondolataimat, amit aztán nemhogy elolvas néhány ember, többek között a Csimota Kiadó emberei vagy éppen Végvári Imre, de még kíváncsiak is lesznek a véleményemre.

Hát most megkapják!

Szóval akkor most, elindítva egy rövid reklámozási hullámot, ebben a bejegyzésben két könyvet ajánlok, Hanuka, Karácsony, hátha jó ötlet lesz, aztán rövidesen jön egy következő poszt, abban lesz még ez-az. Vigyázat, termékmegjelenítek!

Azt hiszem, előbb a Végvári Imre írt, igen, megnéztem, éppen tizenhárom órával és hat perccel előzte meg Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé levelét, szóval én is megtartom ezt a kronológiai sorrendet.

Imi, aki az elején még Imre volt, de most már Imi lett, Priusz és Gordiusz - Jövőmenők című könyvével kapcsolatban keresett meg, hogy ugyanmár, írjak erről a két ikermacskáról. Elég ha csak neki, mondta, de én nem csak neki fogok írni, gondoltam, hanem akkor már ide is. Már csak azért is, mert a könyv tetszik. S bár nem épp az én gyerekeim életkorának szánta, és ha jól gondolom, akkor nem is az enyémnek, de én azért elolvastam ezt a 2050-ből származó sztorit, s ha majd kicsit nagyobbak lesznek a gyerekeim, akkor biztos, hogy nekik is oda fogom adni.

A könyv, akár fel-, akár elolvasásra készült, valahol félúton lehet a tanulás és a szórakozás között, már csak azért is, mert elég sok betű jutott a Nagy Norbert által szórakoztatóan illusztrált 81 oldalra, de egyébként persze nem ezért, hanem inkább azért, mert a fantáziavilágot hol súroló, hol telibe taposó, csomó technológiai és informatikai érdekességgel tarkított törzsszöveget keretbe foglalt tudományos kiegészítők teszik a helyükre, sőt, ezeknek a könyvhöz gyártott honlapon még utána is lehet nézni. Nemhiába, az egyébként marketingszakemberként eléggé elismert Végvári nem csak azt érti, hogy mire ugranak a felnőttek, hanem ezek szerint azt is, hogy mi jön be a gyerekeknek.

A ma élő, hazai sztereotípiák szerint úgy képzelem, hogy épp a technológiai tartalom miatt a könyvet majd az apák olvassák vagy veszik fiaiknak, de közben meg épp a múlt heti hvg-ben olvastam egy cikket arról, hogy mennyire fontos lenne a lányokat is nyitottá tenni a programozás, az informatika iránt. Ami nem tűnik lehetetlen küldetésnek, ugyanis míg a 14+ lányok már szinte elérhetetlenek, addig a 8+-osokat még azért bőven fogékonnyá lehet tenni egy egy olyan szakma iránt, amiből majdnem teljesen hiányoznak a nők. S minthogy a Jövőmenők is a 8+-osok könyve, ezért ezen a ponton a., szakíthatnánk ezzel a hülye sztereotípiával és b., a könyv akár össze is dolgozhatna a Skool-lal, ami, mit tesz isten, épp a 8+ lányok informatikai nyitásával foglalkozik.

A két macska közötti beszélgetések egyébként kicsit emlékeztetnek a Stop! Közlekedj okosan! című diafilmek párbeszédeire, s mivel azt is imádta a fiam, ezért nincsenek kétségeim afelől, hogy ha majd hozzájut a Jövőmenőkhöz, ezeket is szeretni fogja. A hét, egymással összefüggő meséből álló sci-fi cselekményéről pedig csak annyit, hogy Priusz és Gordiusz akaratukon kívül a jelenből eljutnak a jövőbe, amiből aztán a könyv végére, akaratukon belül, hála a fáradtságuknak és a - vigyázat, spoileralert - sonkás joghurtnak, vissza se akarnak térni.

S még mielőtt végképp átcsusszanna ez a bejegyzés egy közepes színvonalú recenzióba, rá is térek a másik munkára, a Nézd, ez én vagyok!-ra.

Ha a Jövőmenők feszegette a könyvek úgynevezett kereteit, hát a Csimota-produkció szinte savval oldja a rácsokat. A nyugati piacon ismerünk már ilyen könyveket, ilyen például a Pötty könyv és kicsit ilyen a Nyírd ki ezt a naplót! is, de a hazai szupersztár Dániel András illusztrálta, Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé írta könyv ennél azért messze több kreativitással és edukatív szándékkal zsúfolta tele a könyvet.

A könyv egy nagyon szomorú statisztikai adatból indul ki.

Nem. Igazából én indulok ki ebből, csak az én okoskodásom, hogy az egésznek lehet köze ahhoz, hogy kijött egy olyan szám, hogy az átlag magyar szülő 7, azaz hét percet beszél egy nap a gyerekével. Nyilván az, aki megveszi ezt a könyvet a gyerekének, az ennél a számnál jóval többet produkál, de mégis, az tény, hogy nagyon kevés minőségi idő jut a gyerekekre, arra pedig talán még kevesebb, hogy a gyerekek beszélhessenek, foglalkozhassanak az érzéseikkel.

Ez a könyv, ami nem is annyira könyv, hanem inkább egy csodálatosan guszta foglalkoztatókönyv, épp ezt célozza meg. A címlapon szereplő sziluettben a saját magát még csak homályosan látó olvasó, illetve inkább foglalkozó a könyv végére egész biztosan élesebben látja majd, hiszen a Nézd, ez én vagyok! tele van olyan feladatokkal, amelyekben le kell rajzolni az érzéseit, az azokhoz tartozó eseményeket, színeket, miközben a kétlábú hal büszkén mondja, hogy egy firkán áll, a háromlábú hal azt mondja, hogy Türüpp, a hosszúlábú sün meg azt, hogy Puff neki! - ahogy azt Dániel András korábbi munkáiban már megszokhattuk. De nem csak a saját érzéseink iránt tesz nyitottá a könyv a különböző feladatok révén, hanem elfogadóvá tesz mindenféle kultúra, étkezési szokás, bőrszín és vallás felé is, szóval!

Szóval bár egész más célja van a két könyvnek, mindkettő komoly piaci és pszichológiai rést tölt be, mindkettő úgy edukál, hogy közben szülőként sem veszem észre, ami nem is baj, a new age gyerekkönyvek célja nem az, hogy didaktikusan nevelje szülőt és gyerekét egyaránt, hanem az, hogy szórakoztasson.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Ki itt lelépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Én tényleg nem értem, miért van ilyen vacak állapotban a családom. Pedig emlékszem még, milyen jól kijöttünk egymással, mi voltunk a bezzegék. Tudtunk beszélgetünk, együtt ettünk, sokat társasoztunk, figyeltünk egymásra, sosem kiabáltunk, hétköznap este én meséltem nekik, imádták a kitalált történeteimet, működtünk, na.

Aztán kamaszok lettek és mindennek vége. Már nem bízunk egymásban, már nem tudok a feleségemmel egy értelmes szót váltani, mert egyfolytában csak nevelünk, utasítgatunk. Ők meg! Az egyik rágyújt az iskolában, aztán magyarázkodhatok az igazgatónak, a másik meg - jó, elfelejtettem felvenni élete első koncertjét - arra sem veszi a fáradtságot, hogy lejöjjön kajálni, amikor a feleségem az egész napos munka után még főz is.

És hát nem egy ilyen nap van ám, hanem minden nap egy véget nem érő rimánkodás. Folyamatos alkudozás azon az egy rohadt laptopon, mintha komolyan a facebookon dőlne el a világ. És próbálkozhatok bármivel. Fenyegetőzhetek, kiabálokhatok, aztán lehetek haver is, jópofizhatok, szevasz, gyere már, neszívass, én se szeretem azt a hülye maggi-levest, aztán persze ebből is elegem lesz, kijövök, bevágom az ajtót.

Ma meg úgy beszélt velem a főnököm, mintha nem ő lenne nálam 15 évvel fiatalabb, fenyegetőzött, hogy ki fog rúgni, felnégyeltem volna, de csak bólogattam, mint egy hülyegyerek. Kocsma helyett hazamentem, de már a folyosón hallom, ahogy ordibálnak egymással. Kinyitom az ajtót, alig vesznek észre, a feleségem is csak azt nézi, vettem-e kenyeret. Kicsit próbálom összeterelni a családot, először szelíden, de aztán elönt a düh, ordítok. Értelme viszont egyik stratégiának sincs.

Felkapom a táskám a földről, magamat is meglepő higgadtsággal az ajtóból még visszafordulok: sziasztok, holnap jövök.

Hát így.

Ilyen egy átlagos család két napjának két kis része.

És az idegesítő és bosszantó az, hogy ez tényleg egy átlagos család volt. Valamelyik részére bárki ráismerhet, még csak önkritika sem kell. Úgy vágod magad pofán nézőként, hogy még repetát is kérsz.

A Káva Kulturális Műhely ugyanis nem viccel, amikor színházról és nevelésről van szó. Valódi problémákat szólítanak meg, amik mindenkit megmozgatnak. Az aktív nézői részvétel darabjaikon ugyan nem kötelező, de az embernek sok választása nincs. Tőlem igazán nem áll messze a szkepszis és a kívülmaradási vágy, az Apalabirintus című darabjukat nézve viszont úgy vonódtam be a darabba, hogy alig ismertem magamra.

A család életét bemutató apró részleteket követően a háromféle apát játszó férfi és az egyféle anyát játszó nő a nézőket konzultációra hívja, tanácsokat osztogathatunk a hozzánk forduló karakternek. Valamennyire ismerem a tanácsadást, négy évig adogattam egy nevelési tanácsadóban. Hát az a luxus, ami ott van, itt nincs. Itt ugyanis rögtön, nem ám egy hét múlva látod, volt-e bármi értelme annak, amit mondtál, hiszen a színész ki is próbálja a javaslataidat. A te szádból a hülyeség nem olyan feltűnő, de övéből ordít.

Persze a mi fiunk még csak két éves, a családunk egyben van, beszélgetünk egymással, figyelünk egymásra, csak ritkán kiabálunk, társasozni nem szeretünk, de azért igyekszünk a fiunk lefektetése után nem csak a számítógépünk előtt ülni (azt azért a jegyzőkönyv kedvéért le kell írnom, hogy éppen ilyenkor van alkalmam blogot írni). De ki mondja meg, hogy a darabbéli család hol csúszott el? Mit és mikor rontottak el?

Hát semmit. Ez a baj. Ettől olyan valóságos az egész. Semmi extrém nincs benne. Csak a sima, hétköznapi, mindenkit érintő és mindenkit utolérő bénázás. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy kamasz gyerekes családot egyben tartani. És talán itt a lényeg, hogy minden életkorban mást jelent az egyben tartás, mást jelent az egymásban való bizalom, mást jelent a minőségi idő és mindenkinek mindig mást jelent a mennyiség.

Szóval sokmindent lehet, egy dolgot viszont nem. Elmenni. Kimenekülni nem szabad. Milyen alapon teheti meg ezt az apa? Mire gondolhat közben a többi családtag, akik mit sem tudnak az előzményekről? Ezt aztán a három apakarakter is megértette a nézőkkel való beszélgetésből. Meg azt megértette, hogy mindig csak kerülgették a problémát, tünetek mentén élt a család, a genny a vékony varr alatt vígan érlelődött, a probléma maga viszont sosem volt kihangosítva.

Szóval nagyon nehéz dolog a szülői lét, sokkal több esélye van az embernek elrontani, mint jól csinálni. De ha ezt el merjük fogadni, garantáltan könnyebb dolgunk lesz.

(A kép a Káva Kulturális Műhely hozzájárulásával került a bejegyzésbe.)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: