Pénteken felkeltünk, a feleségem elment dolgozni, mi pedig először Budapest egyik legjobb péksége, a Pékműhelybe, ahol kis szerencsével isteni almáskrumplis, mézesgyömbéres, sörös kenyeret lehet kapni, aztán a Rumini játszótérre, amit ugyan ugyanaz az önkormányzat építtetett mint az életveszélyesnek bizonyult Mátyás Király játszóparkot, de ez valamiért jóra sikerült, nagyon jóra, guszta, árnyékos, a játékoknak van értelme, s nem utolsósorban itt találkoztunk az anyukám velünk egyidős, New Yorkban élő barátaival, akik a könyvem miatt akartak velünk megismerkedni. Megjött a három unokahúgomból kettő is, no meg az anyukám is, a gyerekek édesen játszottak, a felnőttek édesen beszélgettek, mi a jó itt, mi a jó Amerikában, smalltalknál több, mélybúvárkodásnál kicsit sekélyesebb, épp amennyi kell, közben megjött a feleségem is, no meg egy barátunk és a fia, utóbbinak vettünk egy cipőt, azt jöttek átvenni, hopp, már itt is az ebédidő, irány a Róma ételbár, Cica néni elképesztően szétdohányzott hangján mondta elképesztően kedves mondatait, a feleségem és én, két gyerekünk, két unokahúgom, üvöltöttünk, hangoskodtunk, repültek a húscafatok, anticipatórikusan szaltóztak a rizsszemek, ömlött a víz, szétkentük a paradicsomszószt, folyamatosan újabb és újabb kérésekkel traktáltuk a pincéreket, akik szemrebbenés nélkül, mosolyogva, őszintén szolgáltak ki minket, a kaja jó volt és sok, fizetéskor pedig minden gyerek kapott Cica nénitől egy-egy tábla csokit, mert olyan szépen, csendben ettek. Hazafelé, a villamoson kinézve - vö. rizsszemek - láttunk egy galambot, amelyik nekirepült a villamosvezetékeknek, hosszan, komoly ívben szaltózgatott, majd tollait hullajtva alászállt, a földön még lábra állt, reméljük túléli. Mire a gyerekek elfogadták, hogy jó eséllyel nem, már ott is voltunk a Szamos cukrászdában, toltuk magunkba a fagyit, itt is üvöltöttük egy sort, felvonultattuk a négygyerekes olasz/cigány/zsidó család szinte összes ismérvét, kinek milyen sztereotípiái vannak. Hazaérve, benne bőven a délutánban, letettük a lányomat aludni, a nagyobb gyerekek pedig befeküdtek a számítógép elé Hotel Transylvania 2-t nézni, én meg befejeztem a délutáni előadásomat, amit a nagy érdeklődésre való tekintet, nos, hiányában, valamikor majd megismétlünk.
Közben megérkezett a nővérem a gyerekeiért, az enyémeket meg a feleségem átvitte a szüleihez, hogy ott aludjanak, majd utánam jött, hogy elmenjünk a Világetető bloggerének side-projektjére, a Jókuti Világevő Andris Vietnámi vacsorájára, a Phở Bosnyákba, ahol tizenkét fogás végigevése közben megismertük azt a két párt, akik mi, legalábbis így, egyben, sajnos (már) sohasem lehetünk: fiatalok, viccesek, kedvesek, okosak, sok helyen jártak, menő közgazdászok, Maccabi olimpikonok és Bumm! kvízműsort nyerők, akik azért kaptak egy példányt a tényleg teljesen véletlenül épp nálam lévő könyvemből és akiknek a sztorijait egészen a Sirály sétányi Kodachrome koncertig ismételgettük és röhögtük újra.
Itt viszont csak üldögéltünk a puha Ikea-takaró alatt, könnyes szemmel hallgattuk a Simon and Garfunkel feldolgozásokat és néztük az édes néniket és bácsikat, akik betéve tátogták a szövegeket. A tavalyi koncert után egy járókeretes nénit kísértem el a buszmegállóba, idén pedig végigámultuk a botja segítségével felálló, majd elektromos rásegítésű biciklijével hazaguruló 80-as bácsi flott mozdulatait, majd mi, még segítség nélkül, isteni vacsoránkat már majdnem megemésztve, hazasétáltunk megnézni a frissen rákattant Broadchurch első évadának ötödik részét.
Közben megérkezett a nővérem a gyerekeiért, az enyémeket meg a feleségem átvitte a szüleihez, hogy ott aludjanak, majd utánam jött, hogy elmenjünk a Világetető bloggerének side-projektjére, a Jókuti Világevő Andris Vietnámi vacsorájára, a Phở Bosnyákba, ahol tizenkét fogás végigevése közben megismertük azt a két párt, akik mi, legalábbis így, egyben, sajnos (már) sohasem lehetünk: fiatalok, viccesek, kedvesek, okosak, sok helyen jártak, menő közgazdászok, Maccabi olimpikonok és Bumm! kvízműsort nyerők, akik azért kaptak egy példányt a tényleg teljesen véletlenül épp nálam lévő könyvemből és akiknek a sztorijait egészen a Sirály sétányi Kodachrome koncertig ismételgettük és röhögtük újra.
Itt viszont csak üldögéltünk a puha Ikea-takaró alatt, könnyes szemmel hallgattuk a Simon and Garfunkel feldolgozásokat és néztük az édes néniket és bácsikat, akik betéve tátogták a szövegeket. A tavalyi koncert után egy járókeretes nénit kísértem el a buszmegállóba, idén pedig végigámultuk a botja segítségével felálló, majd elektromos rásegítésű biciklijével hazaguruló 80-as bácsi flott mozdulatait, majd mi, még segítség nélkül, isteni vacsoránkat már majdnem megemésztve, hazasétáltunk megnézni a frissen rákattant Broadchurch első évadának ötödik részét.
---------- xxx ----------
Élhetnénk külföldön, lehetnének külföldi barátaink, ismerhetnénk jó játszótereket és együtteseket, helyeket és bloggereket, lehetne bébiszitterünk, megismerhetnénk új embereket és rokonokat (nem), de egy ilyen elkényeztetett napunk jó eséllyel nem igazán lehetne.
Mint ahogy az is kizárt lenne, hogy bármelyik másik országban úgy és olyan honvágyat érezzek, mint amilyet és ahogy pénteken éreztem és most, utólag érzek itthon, Magyarország - és hogy egy kicsit patetikus is legyek -, a hazám iránt.
Ja, természetesen mindenhol fizettünk, ez a bejegyzés tehát valóban a hála jele.
