Szebbik nem - boys don't cry

Nézd, hogy rúg, biztos fiú, nézd, milyen kis nyugodt, biztos lány. De okos fiú, de cuki lány. De erős fiú, de édes lány. De ügyes fiú, de cukor lány. És ez így meg tovább: Levente vagány, Hanna csinos, Máté határozott, Zoé hisztis, Dominik magabiztos, Anna beképzelt, Bence kitartó, Léna törekvő. Ha Kincső valamit elront, akkor semmi baj, csinál majd valami egyszerűbbet, vagy kap segítséget, ha Medox hibázik, hát fusson neki megint, ha Teodor elesik és sír, katonadolog, ebcsontbeforr, mitrinyálsz, ha Zora elesik és sir, jajédeskémsemmibaj, gyereüljazölembe.

Mindennek ne lenne hatása?

De van.

Levente üt-rúg, dúl-fúl, csapkod, rágja a körmét, ha nem tetszik neki valami, Hanna sír, megsértődik, félrevonul. Leventére megharagszanak, mert nem tud viselkedni, Hannát megvigasztalják. Bence újra és újra próbálkozik, ha nem megy neki valami, nem kér és nem is fogad el segítséget, Léna feladja, eleve a könnyebbel kezdi, ha nem megy neki, segítséget kér. És kap is.

Medox ügyesebb lesz tesiben és a reál tárgyakban, Kincső a készségtárgyakban. Más reakciót fog kapni az iskolában ugyanarra a viselkedésre Teodor, mint Zora, legyen szó sikerről vagy kudarcról, közösségi jelenlétről vagy tantárgyi teljesítményről. Gyerünk Bence, sebaj, Anna! Biztos csak rossz napja van Máténak, majd legközebb jobban megy, Zoé olyan jó szívű, eszem a kis pofiját.

Máté aktív, Zoé passzív. Ellenkező esetben biztos buzi, biztos hülyekurva.

Ja, igen, mert főhőseink közben már kamaszok.

És hát tovább is kéne ám tanulni, pályát is kéne végre választani.

Eddigre már bőven tudják ők, hol a helyük: magasan, alacsonyan. Levente családfenntartó, Hanna anya. Nyugi kell neki. Nem kell a karrier. Ott úgyis meggebed. Foganjon csak meg a baba, maradjon csak otthon három évig. A két gyerek között meg ne is menjen vissza. Persze otthon is meggebed. Nyilván. A láthatatlan munkába és az érzelmi házimunkába. Levi is meggebed. A munkába és abba, hogy el kell fojtania az érzéseit. 45 éves korára már azt sem tudja, hogy érzett-e valaha bármit is a szívkörnyéki zsibbadáson és a túlsúlya miatti légszomjon kívül.

Egymáshoz és önmagukhoz már semmi közük.

Kinek jó ez?

(A neveket a 100 legnépszerűbb fiú- és lánynevek listájának legelejéről és legvégéről választottam)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kötelező kellemetlenségek

Rég volt már a Kaleta-ügy.

Talán már egy hetes is van.

De talán nem árt ma is ízlelgetni a bűvös számot. A tizenkilencezret.

Ennyi gombócból is sok, pláne erőszakos, pedofil képekből. De mégis, kicsit olyan ez a szám, mintha nem egészen értenénk. Mintha relativizálnánk. Nem is feltétlenül az ítéletet meghozó(k), de lehet, hogy ő(k) is. Mert minden más tiltottból 19.000 elég komoly büntetéssel járna. 19.000 gramm marihuána, 19.000 lopott autó, 19.000 lövés, 19.000 forintnyi be nem fizetett adó, engedély nélkül lelőtt 19.000 fácán.

Szóval szennyes, abszurd, groteszk, következetlen és igazságtalan világban élünk. És ebben a világban élnek a gyerekeink is.

Amely világ, és abban különösen Magyarország, össze-vissza beszél róluk. Össze-vissza gondolkodik róluk. A gyerek büntethető, de a gyerek nem mehet be egyedül az állatkertbe. A gyerek nem szavazhat, de elég, ha csak 16 éves koráig tanul. A gyerek cigit nem vehet, de házasodhat. És a rendszer elvárásai velük kapcsolatban ugyanilyen ellentmondásosak, hiszen a rendszer a gyerekekben egy döntést hozó és a döntés meghozatalára teljesen alkalmatlan, komoly felelősséget vállaló, de a felelősség vállalására teljesen alkalmatlan gyerekeket vizionál és hoz létre.

És ebben a világban élünk mi, szülők is, arról nem is beszélve, hogy mi is egy ilyen, ellentmondásos világban szocializálódtunk. Vagy talán még ellentmondásosabban.

De hát akkor nem lenne végre itt az ideje annak, hogy ezeket végre megszüntessük? Nem lehetne egy olyan rendszert létrehozni, ami következetesebb? Ami védi és támogatja a gyerekeket. Mert - már ha az ember épp nem antinatalista - a gyerekek azért mégis csak a jövő zálogai.

Reflektál erre a popzene is, Marc Bolan szerint a forradalom gyerekeit nem lehet átverni, a The Who már nem is csak gyerekekről, hanem úgy általában magunkról énekel, de a legkonkrétabb a (Szabó Benedek és a) Galaxisok, ők ugyanis azt mondják, hogy minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.

De ha ez így van (márpedig így van, régebben tényleg lehetett még utazni, látni), akkor mi se rontsuk el a gyerekeinket, mi se verjük őket át. Hanem inkább védjük őket meg a beteg emberektől.

Akik nem köhögnek, nem fertőznek, akiken nem is látszik, hogy betegek lennének. De azok.

Azért, mert úgy kíváncsiak a gyerekekre, ahogy mások nem.

Azért, mert amire gerjednek, az a másik megalázásával, agresszióval, megerőszakolásával vagy megerőszakolásának megnézésével jár együtt. Méghozzá közvetlenül. Persze, nem minden pedofil ugyanolyan, és nincs is belőlük olyan nagyon sok, de egyrészt az a kevés is épp elég, másrészt épp a láthatatlanságuk miatt oly veszélyesek ők.

És nekünk, szülőknek, akármilyen kellemetlen és kényelmetlen is (erre van az angolban a kiváló awkward kifejezés), ezekről a dolgokról bizony beszélni kell a gyerekeinkkel, ezekről a dolgokról bizony beszélnünk kell a gyerekeinknek.

Beszélgetni, mert beszélgetések egy része lehet párbeszéd-alapú, sőt, a legtöbb legyen is ilyen, de néhánynak, épp a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus jellegéből fakadóan nem különösebben kell demokratikusnak lennie. Kijelentünk, utat mutatunk.

De leginkább nem a gyerekeinknek van feladatuk és felelősségünk ezzel kapcsolatban, hanem nekünk.

Mondjuk ne fotózzuk a gyerekeinket meztelenül, pelenkában, félmeztelenül, fütyijük/puncijuk helyére cuki kis négylevelű lóherét odasoppolva. Illetve persze fotózzuk, ha épp olyanunk van, de ne posztoljuk bele az internetbe és inkább ne is a felhőbe, hanem a telefonunk memóriájába mentsük le. 

És ezt talán nem is annyira bonyolult betartani.

Mert, de ezt nyilván mindenki tudja, a dark webre percek alatt felkerül bármi, ami oda való vagy oda valónak tűnik, ami viszont azt is jelenti, hogy hoppá, nem is akkor válik valami kontrollálhatatlanná, amikor a dark webre kerül, hanem akkor, amikor az internetre.

A simára.

Egész egyszerűen nem várhatjuk meg, amíg az oktatásba bekerül a testtudatosság, az önismeret, a saját testünk felett gyakorolt kontroll, nem várhatjuk meg, amíg a rendszer következetesebben kezd el a gyerekekről gondolkodni és nem várhatjuk meg, amíg a pedofilokra vonatkozó törvények úgy változnak meg, ahogy arra azért már van gyakorlat a világ számos országában. Hogy aki mondjuk gyerekeket bántalmazott, az nyilvántartásba kerül. Az nem dolgozhat többet olyan területen, ahol gyerekkel van. Annak a lakókörzetében tájékoztatni kell a szomszédokat arról, hogy mi vele a helyzet. Akinek kapcsán bírósági ítélet nemcsak a börtön - felfüggesztett dimenzióban mozog, hanem akinek kötelező terápiát is előír a hatalom. 

Nem várhatunk ölbe tett kézzel, nekünk kell következetesnek és előrelátónak lenni, nekünk kell a szexuális nevelést a pornóról szóló mondatokkal és a pedofilokról szóló mondatokkal kiegészítenünk.

Akármilyen kellemetlen és nehéz is.

A végére pedig néhány, a témába vágó link.

• Egy arról, hogy hogyan kell a gyerekekkel a pornóról beszélni
• Egy arról, hogy miért fontos a bugyiszabály
• Egy a pornóról és a pornóiparról
• Egy szülői meztelenkedésről
• És ígérem, majd valamikor lesz egy link az egészen konkrét mondatokról is.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

Képtelen vagyok eldönteni, hogy nevelt gyereknek vagy nevelő felnőttnek nehezebb-e lenni, márpedig a kérdés elég sokszor felmerül, amikor bármelyik példányon a kiborulás és kiégés jeleit látom.

És mivel ennyire nem tudom eldönteni a dolgot, ezért lehet, hogy igazából arról van szó, hogy eleve rossz a kérdés. A probléma ugyanis valójában nem az, hogy egyiknek vagy másiknak nehezebb, hanem az, hogy folyamatos nevelés alatt állni épp olyan rossz és nehéz, mint folyamatosan nevelni. 

Amit folyamatosan csinálni kell (már persze csak akkor, amikor épp ott vagyunk), az a jelenlét, a nevelést pedig érdemes csak a legritkább esetekben alkalmazni. Mondjuk élet-halál kérdések kapcsán. 

Konnektor és úttest esetén tehát nincs lacafaca, azon belül viszont egész sok minden megengedett, megengedhető. De hogy mi minden, az azért nagyon családfüggő, szóval itt nehéz lenne egyértelmű javaslatokat tenni, épp ezért csak annyit mondanék, hogy a bizonyos, közel 91 éves Diana Baumrind nevű amerikai klinikus és fejlődéspszichológus már 1966-ban elég jól megvizsgálta és bemutatta a szülői nevelési stílusokat. 

110 gyerek óvodai megfigyelése során arra jutott, hogy a kompetens, a visszahúzódó és az éretlen gyerekek szülei is egész mások. A szülő-gyerek interakciók otthoni és laboratóriumi megfigyelése alapján a szülőket négy kritérium alapján osztályozta: 

1. kontroll
2. érett viselkedés megkövetelése 
3. gyerekkel folytatott kommunikáció 
4. érzelemteli gondoskodás 

Mindezek alapján Baumrind három szülői bánásmódot azonosított. 

1. Tekintélyelvű szülők 
2. Engedékeny szülők 
3. Mérvadó szülők 

Talán nem nehéz kitalálni, hogy a mérvadó szülők gyerekei egyszerre voltak gyerekközpontúak és követelőek is egyben, aminek az lett a következménye, hogy épp az ilyen szülőknek voltak kompetensek a gyerekeik. 

Ötven év viszont sok idő, ma a követelés, a szabályok felállítása mintha valami túlzott merevséget, értelmetlen szigort is jelentene azzal együtt, hogy a tudomány egyelőre még érvényesnek gondolja Baumrind kutatását, ugyanakkor persze épp ez az a felület, ahol oly sokszor leírtam már, hogy a tudomány olykor elfelejt reflektálni a valóságra. 

Az Apapara szerkesztősége ezzel együtt és ennek ellenére továbbra is hinne tehát Baumrind meglátásaiban és azt gondolnánk, hogy bizony ahhoz, hogy a szabadságnak legyen értelme, ahhoz bizony szükség van épeszű korlátokra. 

De nem kell mindent és pláne nem mindig korlátozni, mert akkor meg a szabadság vész el.

Az arany középút (ahogy az a fenti videóban is látszik) az igények mentén kanyarog, az igények pedig csak akkor alakulnak ki (ez lenne a gyerek oldala) és azok csak akkor vehetőek észre (ez lenne a szülő oldala), ha a két fél kommunikál egymással, ha el tudjuk mondani, hogy mi miért van, és ha odafigyelünk arra, hogy az ellenkezője a gyerekünknek miért lehet fontos. 

Mindehhez pedig egy dolog tűnik igazán fontosnak. Ez pedig a bizalom. Bizalom a gyerekünkben és bizalom saját magunkban, no meg persze, amennyiben van, a másik szülőben.

A cikk elkészítését az NN Biztosító Életkapu Programja támogatta.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Gyereknevelési do's and don'ts

A pszichológiával kapcsolatban előfordulnak olyan kritikák, hogy mindent és annak az ellentétét is meg tud magyarázni, no meg persze, hogy valójában semmit sem magyaráz meg. Éppen ezért ezúttal bátor leszek, és életből vett példák alapján elmondom, hogy szerintem mit lehet és mit nem a gyereknevelésben. Pedig mennyivel egyszerűbb általánosságokban beszélni...

Node akkor íme, a kézzelfogható, instant, de azért talán nem bulvár tanácsok:

Olyat kér/követel a boltban, amit te nem akarsz megvenni

Ha nem élelmiszerboltban vagy, akkor lehetőleg ne vedd meg, amit kér, hiszen nagy általánosságban úgyis te tudod jobban, hogy mire van szüksége. Élelmiszerboltban azért kicsit bonyolultabb a helyzet, hiszen lehet, hogy tényleg éhes a kis fenevad, lehet, hogy addig nem tudta, de ott, a túrórudi-pult előtt hirtelen rájött, hogy az. Ez még akkor is előfordulhat, a bolt előtt vadul visszautasította az otthon előre meghámozott almaszeletkéket, bekészített bulátákat. Egy kisgyerekre tényleg rohamszerűen tör rá az éhség, késleltetni meg azért úgy a gyerekek óvoda közepéig nem annyira tudnak. Tehát érdemes mérlegelni, hogy megéri-e. Alapvetően persze nem jó hozzászoktatni a gyerekeket ahhoz, hogy mindig kapjanak valamit, de hát én is mindig veszek magamnak minimum egy melbakockát.

Ettől függetlenül DON'T
- menj bele játszmákba!
- változtasd meg három de után a véleményedet.
- próbáld meg kézen fogva elvinni onnan, mert annak földön csúszás/húzás lesz a vége.

- mondd, hogy Gyere el onnan most! Nem, nem veszek! Ne kérj hülyeségeket! Sssssssssst, hát már mindenki téged/minket néz! Gyere, nézd csak milyen édes ez a plüssfigura, fogd csak meg, milyen puha! Viselkedj már úgy, mint egy rendes gyerek! Rossz vagy!

Viszont DO
- találj ki értelmes indokot, ami van olyan erős, hogy nem tágítasz mellőle!

- magyarázd el, hogy miért nem.
- gyere el attól a polctól.
- vedd ölbe a gyerekedet és úgy gyertek el onnan.
- mutass alternatívát. Mondd el, hogy majd otthon kap/már van ilyen/drága!
- legyél kreatív, egy-egy jól irányzott mondat csodákra képes
- mondd, hogy Gyere, segíts húzni a kosarat! vagy Nézd csak, milyen édes kutya/gyerek megy ott!

Bár már elég jól beszél, most mégis artikulálatlanul és egyre ingerültebben mutogat valamire

DON'T

- próbáld meg kideríteni, hogy azt a szót, amit nem artikulál, mert az nem egy szó!

- ismételgesd egyre ingerültebben, hogy nem érted!

- próbálj meg úgy tenni, mintha nem figyelnél oda!

DO

- próbáld ki, hogy humoránál van-e még, ha igen, akkor egész könnyen menthető a dolog!

- sorolj fel mindent, ami abba az irányba van, amerre mutat, ha nem jön be, akkor olyanokat, amik garantáltan nincsenek arra, az ugyanis egyrészt vicces, másrészt meg hátha a hatására kizökken!

- hagyd abba, amit addig csináltál, mert az bizonyára nem tetszett neki!

A számítógépen/TV-n/mobilon akar nézni valamit, szerinted viszont épp túl van már rajta

DON'T

- tiltsd meg neki örökre az adott eszköz használatát!

- fenyegetőzz!

- alkudozz!
- add fel!

- mondd, hogy Jó, de akkor ma már nincs több! Jó, de csak pár percet!

DO
- döntsd el előre, hogy mit akarsz te!
- magyarázz, mutass alternatívát!
- vállald a konfliktust! (Ez talán a legnehezebb, de bizonyos esetekben érdemes végigvinni a csatát. Mi már kerültünk masszív és egészen kitartó, ziháló zokogásba, mert nem nézhetett meg még egy népmesét a számítógépen, de kitartás meghozta a gyümölcsét, most, amikor a madarak újra beröppennek a képernyőre, még kicsit "nézem a betűket", de aztán magától becsukja a gépet, még akkor is, ha mi másik szobában vagyunk.)
- ülj mellette, amíg nézi a gépet/TV-t/mobilt. Egyrészt akkor nem törli akkurátusan a mobilodról a fontos, nem lementett képeket, másrészt kontroll alatt van, amit néz, tudsz magyarázni, harmadrészt - és e bejegyzés szempontjából talán a legfontosabb - tudod közben trenírozni arra, hogy a paradicsomi állapotnak előbb-utóbb vége lesz.

Verekszik, harap, rúg

Na, ez igazán nehéz probléma, mert

DO

- fogadd el, hogy kismértékben sajnos tényleg belefér a rendszerbe, egy bizonyos életkorig simán része a gyakorlásnak, az önismeretnek, a mentalizáció folyamatának - annak, hogy megtanuljon a másik szemszögéből is tekinteni a helyzetre -, a dolog nem bonyolult, a gyereknek meg kell tanulnia használni az erejét, testét, és meg kell tanulnia azt is, hogy előfordul, hogy egy ponton túl a másiknak fáj. 

- igyekezz a helyén kezelni a dolgot, játékba belefér ám

- mutass rá a következményekre (vérző seb a válladon, síró/visszaütő kortárs, kiabáló másik anyuka/apuka)!

- tégy különbséget szándékosság mentén!

- próbálj meg észnél maradni még akkor is, ha tényleg fáj

- próbáld meg kitalálni, hogy mi lehet az agresszió oka, ha megvan, szüntesd meg a helyzetet.

DON'T

- szólj rá más gyerekére, viszont a sajátodat hozd el onnan

- büntess egy bizonyos életkorig. Belátás ugyanis óvoda elejéig-közepéig aligha van. Addig meg csak megerősítő jelleggel bír. A gyerek - ha nem is pont ezekkel a szavakkal - arra fog gondolni, hogy hoppá, ha ez ilyen rossz volt neki, akkor, ha nekem rossz lesz, újra alkalmazni fogom!

Nem akar enni/mást akar enni, mint ami otthon van/mint amit rendeltél neki az étteremben

Főszabály egy: pontosan tudod, hogy mi az, amit szeret a gyereked és mi az, amit nem, plusz nagyjából tudod, hogy mire és mikor van szüksége.

Főszabály kettő: lehet, hogy nem éhes a gyereked. Éhen halni nem fog, az biztos. A kedvencéből pedig mindig érdemes otthon tartani valamennyit. Egyébként meg:

DON'T

- menj le a boltba megvenni azt, amit kér/ne rendelj mást az étteremben, esetleg kínáld meg a te kajádból

- kiabálj, attól nem fog enni

- erőltesd, attól nem fogja megszeretni, viszont megutálni annál inkább, ha sikeres a projekt, akkor akár személyre is kiterjesztheti a gyereked az undorát.

DO

- próbáld megmutatni, hogy milyen finom a cucc

- mutasd meg, hogy te is azt eszed

- juss el a gyereked szájáig a plüssállatok feneketlen étvágyán keresztül

- várj pár percet, lehet, hogy csak rossz az időzítés

Nem akar sétálni/beülni a babakocsiba, azt akarja, hogy vedd ölbe/nyakba

ha babakocsival vagytok, akkor

- nincs mese, bel kell ülni, mert egy kézzel nagyon nehéz tolni.

- legyen nálad könyv, kaja, elterelő hadművelet, no meg érvek hada a babakocsi mellett

ha nincs, csak rá akarod venni, hogy sétáljon, akkor

- csomó sétálós mondóka van (úúúúgy megyünk, mint az óóóóóóóriááááááááások, úgymegyünkmintakicsitörpék, és ezt aztán lehet fokozni a legkülönbözőbb rokonok, ismerősök, barátok furcsa járási szokásaival, engem rettenetesen szórakoztat, no meg persze sétálunk-sétálunk-egy-kis-dombra-lecsücsülünk-csüccs) és lehet váltogatni a járástempót is, az se rossz

- mutasd meg, hogy csak meddig kell elmenni

- ha ezek nem jönnek be, akkor ne szórakozz, vedd fel a nyakadba/öledbe, ezen nem fog semmi sem múlni

Nem akar aludni

Erre nehezebben válaszolok konkrétumokkal, az alvást aztán igazán nem lehet erőltetni, maximum elősegíteni, eddigi tapasztalatok alapján általánosságokban az alábbi dolgok segítenek/az alábbi dolgok nem segítenek:

- következetesség

- esti rutinok betartása

- csend és nyugalom

- altatási stratégiák egységesítése

Tehát összességében kövesd a fenti illusztráció utasításait: tilts, de csak, ha tényleg szükséges, mutass rá a kézzelfogható következményekre és kínálj alternatívát! Minél vonzóbb az utóbbi, annál kevésbé kell az előbbiekhez folyamodni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Az elég rossz szülő

Épületek összedőlnek, emberek meghalnak, perek elvesztődnek, gyerekek nem tanulnak meg számolni, mégis esik az eső, nem működik az app, lezuhan a repülő. Az emberek hibáznak. Kivéve a pszichológus. Ő nem. Minden vágyam és ész érv ellenére a visszajelzések maximálisan azt erősítették meg, hogy a legritkább esetben tévedtem (dehogy!), mindent okkal csináltam (dehogy!), ha mégsem, hát a kliens nem volt elég kooperatív, motivált a terápián való részvételhez (aha, de ki nem tette együttműködővé, motiválttá?). Úgy kell neki!

Szerintem ebből a kognitív disszonanciaredukciós koncepcióból nőtte ki magát az az ötlet is, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég, ha az ember épp csak elég jó (vö.: Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő)

De ez félreértésre ad okot. Nem azért nem kell ugyanis tökéletesnek lenni, mert az rossz, vagy hülyeség, hanem azért, mert nem lehet. Idegesek leszünk, csapkodunk, kiabálunk, következetlenek vagyunk. Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy el kell fogadni, előre kell tudni, hogy még a pszichológus szülő is hibázik olykor. De nem ettől lesz valaki elég jó.

Hanem azt hiszem, de tényleg csak hiszem, hogy attól, hogy a szülő, amikor a gyerekével van, akkor tényleg vele van. Nem akar közben mást csinálni, nem letudni akarja a gyerekkel töltött órákat, hanem valóban vele akar lenni. Szó sincs persze arról, hogy gügyögni kell, és arról sem, hogy egy telefont se lehet felvenni. Egyszerűen csak rá kell hangolódni a gyerekre, ha az ember már egyszer vele van.

Ez persze könnyű akkor, ha a szülő csak nyaral a gyerekével. Annak a szülőnek, aki csak hétvégén teljesít. Akkor könnyű lemondani minden másról. Akkor könnyű kreatívnak és rugalmasnak lenni. A másik szülőnek viszont, aki a hét maradék részét tolja végig a gyerekével, annak már kevésbé jó látni, hogy neki messze több szar jut. Akkor az ember már kevésbé tud tiszta lappal reboot-olni egy-egy markánsabb hiszti után.

És itt jön a következő probléma, mert oké, a hisztinek előbb-utóbb vége van, ott már fel lehet lélegezni. Az igazán izgalmas kérdés, hogy mi van a hiszti előtt. De mivel a tudomány ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyelőre nem igazán akar elmozdulni az elméletek adta biztonságos mezőből, ezért én is csak az alatta-kérdéssel foglalkozom.

Nyilvánvaló, hogy csak a türelem és a sziklaszilárd idegrendszerrel végigvitt reframing, no meg az idő múlása képesek véget vetni egy hisztériának, de minthogy a türelem a hisztik előrehaladtával egyre szűkösebb jószág, az idegrendszer meg egyre lazábban omlik össze, ezért az ember alternatív megoldásokra gondol. És tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne már odacsapni egyet. Hát érti az a gyerek a szót, nem? Belátja már a dolgok következményeit, nem? Simán tud várni pár percet, nem? Ő is megérti már, hogy koszos kézzel nem piszkálja a száját, hát két héttel korábban is azért lett az aftája, nem?

Hát az a baj, hogy nem. Ha már értené, belátná, tudna, megértené, emlékezne, akkor nem csinálná. De ugyanúgy próbálgatja magát, ahogy a szülő is, aki pedig - figyelem! semmi feltételes mód - pontosan tudja, hogy azzal, hogy idegesen ismételget, csapkod, kiabál, esetleg tényleg odacsap, semmit sem old meg, viszont megvan rá az esély hogy a.) elhúzza a hisztit és/vagy b) ezzel újabb hisztit okoz és/vagy c) olyan mintát közvetít, amit aztán igazán nem akart volna. Ennek ellenére ilyenkor nem foglalkozunk az olyan utópisztikusnak tűnő tényezőkkel, mint például, hogy mennyire lesznek jófejek a gyerekeink felnőtt korukra, pedig a hisztire való szülői reakció elég meghatározó lehet a fejlődés további menetében, ugyanis ilyenkor érti meg a határokat, a szabályokat, a normákat, a kereteket, és hát nincs mese, a düh dühöt, a kiabálás meg kiabálást szül, minden újabb kiabálással megerősítjük a gyerekünket abban, hogy kiabálni lehet, a kiabálás normális, a viselkedésrepertoár szerves része.

És ami még igazán szomorú, hogy abban sincs különbség szülő és gyereke között, hogy mindkettő pont ugyanannyira veszíti el az önmonitorozás képességét, illetve akkor már egyiknek sem lesz fontos, hogy a társas közeg pozitívan ítélje meg őket. Ezek persze egy bő két éves gyereknél elég kezdetleges funkciók, de azért azt egy ennyi idős gyerek is pontosan tudja már, hogy mikor cuki, mikor vicces, a felnőtt meg aztán pláne pontosan tudja, mikor az, sőt. Ő még azt is tudja, mikor nem.

A hiszti mindent felülír. Akkor hirtelen mindkét oldalon megszűnik a nárcizmus. S bár a hiszti hosszúra nyúló pillanataiban a szülő meg van győződve az ok-okozati folyamat fordítottjáról, az elég rossz szülő ilyenkor létrehozza az elég rossz gyereket.

A hiszti kell, része a gyerekfejlődésnek és része a szülőfejlődésnek. A mi feladatunk, hogy a reakciónk által mederbe tereljük a gyerekeinket. Az ijesztő a dologban, hogy a meder pont olyan lesz, mint amilyenre mi ássuk, ezért csak óvatosan azzal a lapáttal!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kakapisafikaprüdéria

No meg lelkes barátai, a böfögés és a fingás.

De már csapok is a számra, hiszen a helyes kifejezés a kaki, pisi, netúrdazorrod, büfi, puki.

Mert remek eufemizmusok persze vannak mindenre, kreativitásunknak csak a képzelet szab határt, de a prüdéria még azt is szétfeszíti.

Bő 10 évvel ezelőtt Magyarországra is beérkeztek azok a könyvek, amik már nem csinálnak ügyet a kakilásból, pisilésből, illetve pont, hogy igen. Sorra kezdtek olyan könyvek megjelenni, amik ki merik mondani, sőt, le is merik rajzolni a kakit, pisit. Ezek közül a két, talán legnépszerűbb a Kaki könyv és a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére. Utóbbit buszon, hangosan olvasni a fiadnak igazán felemelő érzés. És van még a Bilikönyv, de annak már kicsit más a célja.

De fingani és böfögni még ők se nagyon mernek, orrot túrni meg aztán pláne nem.

Ezennel tehát úttörő leszek és vállalom:

• olykor túrom az orrom (de azért igyekszem társaságban nem, és nem a fiam előtt),
• fingani is szoktam (de elsősorban a wc-n),
• kakilok is (sőt, amikor a fiam még nagyon kicsi volt, akkor még az is előfordult, hogy vele a kezemben, vagy éppen az ölemben)
• és hát mi tagadás, néha igazán jólesne böfögni egy jót, s ha nincs senki jelen, hát elő is fordul, hogy nem türtőztetem magam

De hát kemény dolog a szocializáció, és én egy szóval sem mondom, hogy alpárinak kell lenni, csak van egy kis képmutatás abban, hogy egy kétéves gyerek ezek mindegyikét meglepő mennyiségben csinálja, mutatja, kommentálja, a szülőknek pedig nem árt adekvát és következetes, de a legkevésbé sem pironkodó reakciókat keresni.

És bár elég ideges tudok lenni az evolúciós pszichológia túl- és/vagy félrehangsúlyozásától, de azért abban biztos van valami, hogy az állatvilág igen különös kapcsolatban van a saját ürülékével. Megszaglásszák, esetleg meghemperegnek benne, neadjisten meg is eszik, mi viszont már egész kicsi kortól tiltjuk, tabuvá tesszük, esetleg büntetjük is. Pedig valójában szeretjük ezeket a dolgokat, az ember feláll a wc-ről és visszanéz, egy bizonyos kultúrába tartozó ember kifújja az orrát, de azért a zsebkendőt szétnyitja, elemzi az eredmény, majd összegyűri ugyan a zsepit, de a zsebében még jó darabig gyűjtögeti a száradó taknyot. És hát az is van, hogy a legjobb parfümök alapvető kelléke a szarszag. 

Felmerül tehát a kérdés, hogy melyik (mellék)termékről hogyan, mikor és milyen életkorban szabad és kell beszélni. És mikortól lép be a tiltás a szocializációba? Mikortól és hogyan kell mederbe terelni a kiválasztás (?) különböző formáit? Hogy konkrét legyek, mikor nem kéne már azon nevetni, amikor a gyereked egy-egy bővebb mondat közben elejt egy ízesebb böffentést?

És hát akkor már az is kérdés, hogy miért ennyire vicces a böfögés és a fingás? Pont a tiltás miatt? A fiamon jól látszik, hogy mindez számára a legtermészetesebb dolog, ahogy Shrek is mondja, jobb kint, mint bent, mi viszont pont ezen a természetességen nevetünk. Mert valójában arról van csak szó, hogy irigykedünk. De nem csak ezekre. Mindenre irigykedünk, amit egy gyerek csinál, mindenre, amit neki még szabad és nekünk, felnőtteknek már nem.

Kép forrása: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhFLWxfZNcZCU7YKSbWkM0UbpjvuVTl4zISWvGhyphenhyphenWNZmHIlQTzw9JB0tmijA-W_EXeUcWlI8B0u4w_I2yDELohoRgqQ-RbVYznrzoQnmD-0LQbHXl5YKxBFZE6RvnCAf20MNbNRmvpdvoM/s1600/694850_42704635.jpg

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Nem!

A pszichológia - és azon belül talán a pszichoanalízis leginkább - tényleg fantasztikus dolgokra képes. Többek között arra, hogy a nyelv mindenhatóságát folyamatosan hangsúlyozva essen hanyatt saját magától. Ott van például Freud és az egyik alapműve, a Traumdeutung, ami tükörfordításban nagyjából Álomértelmezés lenne, de a fordító inkább az Álomfejtés mellett döntött.

Egy bizonyos Hollós István pont azon elmélkedett, hogy ez nem lehet véletlen, rá is jött, hogy milyen ügyes, kreatív és leleményes is a magyar, hogy ezt a szót megtalálta, kitermelte magának, „Igy valósággal pszihoanalitikai megértésre vall a fejtés szónak alkalmazása e szó frappans sűrítettségénél fogva.”, írta 1929-ben Nemzeti géniusz és pszihoanalízis címmel a Nyugat elnevezésű folyóiratba az akkori helyesírásnak megfelelően. Ennél szebben nem is veregethette volna meg Hollós a fordító vállát, aki - mit tesz isten - ő maga.

(Csak zárójelben, a jegyzőkönyv kedvéért, posztumusz üzenem Hollósnak, hogy bizonyára Freud is képes volt megérteni az értelmezés és a fejtés közötti szolid különbséget, sőt, talán még ismerte is a Lösöng, lösen szavakat, azt is megkockáztatom, hogy nem véletlenül döntött a Deutung mellett.)

Azért ne legyünk telhetetlenek, Hollós ugyanis tényleg jól reagált a pszichoanalízis üzenetére, annak nyelvfüggőségére, tele is van a könyv olyan álomfejtésekkel, amik a német nyelv ismerete nélkül értelmezhetetlenek. Az a baj, hogy kicsit még azzal együtt is. Ott van például egy fölösleges (überflüssig) álom, amiben túlcsordul (überfliesst) a víz a falakon, vagy egy másik - ez talán még szebb -, amit egy idős nő egy Blasel nevű színészről álmodik, ebből Freud egyből rávágta, hogy a nőnek hólyag- (Blase) bántalmai  vannak. És hát van magyar álompélda is, Virág Teréz nyolcéves páciense rendre egy pokolbéli oroszlánnal álmodik, amiből a nagymamám rögtön megmondta, hogy az a kislány maga, azon dilemmázva, hogy rossz lány legyen-e, vagy sem. Az én értelmezésemben - beemelve a történeti kontextust is - a pokolban akár az oroszok is megjelenhettek volna, amit a kislány álmában egy ijesztő állattá formált, node mindegy, engem senki sem kérdezett.

És hát ott van Jacques Lacan, aki aztán tényleg a szavak embere lett, nem is tett mást, mint elolvasott mindent, amit Freud írt, majd a szavakon lovagolva újraértelmezte a pszichoanalízist. Apróságnak tűnik, ő is ezt az imidzset képviselte, de ezzel azért némiképp ellentmond, hogy Lacan maradandót alkotott a pszichoanalízisben. És nem csak azért, mert bírt az olvasás képességével, hanem mert valóban olyanokat olvasott ki az életműből, amik ugyan ott voltak, de Freud nem vette őket észre.

Anélkül, hogy mélyen belemennék a lacaniánus pszichoanalízis rejtelmeibe (ha akarnék, se tudnék), e bejegyzés és a blog egésze szempontjából is nagyon fontos vele is foglalkozni. Mégpedig azért, mert Lacan észrevett minket, az apukákat. Ott voltunk mindig, nem csak azért, hogy donorok legyünk, a nyelv ennél jóval több szerepet szánt nekünk, csak észre kellett volna venni! Hallgassuk csak, ahogy a francia kimondja az apa nevét!

le nom du père

És hallgassuk csak, ahogy kimondja az apa nem-ét!

le non du père

Alig tér el, igaz? Hát ez a mi szerepünk. A nem kimondása. Mi vagyunk a tiltó funkció, ezért vagyunk! Ennek fényében érdemes minket megítélni, használni, bevonni, ennek fényében érdemes készülni az apaságra és a párválasztásra, no meg persze ennek fényében kell újraolvasni az előző bejegyzést!

(A szakmai korrektség azért megköveteli annak tisztázását, hogy itt nem az igazi és nem is az imaginárius apa, hanem - akármit is jelentsen ez - a szimbolikus apa nem-éről van szó.)

Szóval nem, nem, nem!

Egy probléma van csak! Hogy ezek a fránya liberálisan nevelt gyerekek

• visszakérdeznek
• magyarázatot igényelnek
• ellenállnak
• mégis megteszik
• újra megteszik
• ha elvesszük őket onnan, akkor is
• feszegetik a határokat
• lázadnak

Pedig megmondta a villamosmegállóban a random hapi, az ő gyerekkorában nem beszélgettek a gyerekekkel csak reggel és este. Az volt, amit a szülő mondott. "Ha a gyerek lebaszta magát a földre hiszti közben, hát úgy maradt." Az ő szülei bizonyára Lacan-n nevelkedtek, mi viszont már ebben a fura demokráciában éltük le életünk nagyobb részét, hát most szívjuk a levét.

Merthogy mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy nem, és kész. Nincs kérdés. De tényleg, miért kell nekem elmagyaráznom, hogy

• miért nem mehet egyedül a robogómmal
• a kismotorjával miért nem mehet le egy emeletnyi lépcsőn
• a játék-locsolókannával nem a lakást öntözzük
• ha az ajtón kilépve jobbra indulunk el, akkor csak nagyon sokára érünk a bölcsődébe
• nem tud a nyakamba jönni, amikor az egyik kezemben a motorja, a másikban három zacskónyi áru van
• éjszaka aludni kell, nem Süsüt nézni, vagy a feleségem haját babrálni, vagy meginni három pohár vizet
• a lift nem a miénk
• pizsama nélkül fázna éjjel

Mi viszont rendre csak magyarázunk, ismétlünk, kreatívkodunk, alternatívákat mutatunk fel, ahelyett, hogy bevezetnénk a punktum elvét. Az van, amit mondunk, ha nincs, akkor is. Nem akarsz felöltözni? De! Csak hát ez sajnos nem működik. Így aztán egereket kell keresgélni a nadrágszárban, fogócskázni kell a lakásban fürdés előtt, olvasni kell evés közben, figyelni kell arra, hogy a Micimackó nehogy kiessen az ernyedő kezéből alvás közben, fárasztó dolog szülőnek lenni, na.

És az is van a nem szócskával, hogy nem árt vele nagyon óvatosan bánni. Csak akkor érdemes használni, amikor biztos vagy benne, hogy végig is tudod vinni. Csak úgy dobálózni vele nem szabad, mert akkor elveszíti az erejét. De persze túl hosszan ragaszkodni sem szabad hozzá, mert akkor meg értelmetlenül hosszúra nyúlik a helyzet, ami egyrészt gondosan elkerülendő játszmák melegágya, másrészt sosem fogtok otthonról elindulni. Íme néhány ellenpélda, amiket játszótereket, boltokat, buszokat járva-kelve hallottam, de természetesen sosem alkalmaztam:

• Gyere reggelizni. Nem, nincs több Süsü! Nem, nincs. Most néztél egyet! ... Jó, de csak pár percet. De aztán tényleg reggeli.
• Nem veszlek fel! Tele van a kezem, nézd csak! ... Jó, gyere a nyakamba!
• Most nincs kifli, ott a kezedben a banán, edd meg azt. ... De akkor kérem a banánt!

Tehát bár Lacan észrevett minket, azért én azt gondolom, hogy ennél egyszerre többre és kevesebbre vagyunk hivatottak. Az én nem-em ugyanis mit sem ér, ha nincs mellette magyarázat. És nem azért kell a sok tiltás-magyarázat kombó, mert a kis vacak nem érti, amit mondok. Hanem azért, mert pontosan akarja érteni. Érti, hogy nem lehet benyúlni a konnektorba, nem hülye. Node hüvelykujjal sem? És mutatóval? És a másikkal? És pulcsin keresztül? És játékkal? És villával? Szóval nem a határokat feszegetik a gyerekek, nem szívatnak, hanem csak érteni akarnak. De nagyon pontosan. Bármelyik kényszerbeteg jogász elsüllyedhet szégyenében.

Azt hiszem tehát, teljesen szembemenve Lacan-nal, a sorrend a következő:

• Legrosszabb a tiltás.
• Eggyel jobb, sőt, egész jó, ha úgy tiltunk, hogy mellé magyarázunk is.
• De még jobb, ha átmegyünk radikálba, és ki se ejtjük a szánkon a nem szót, és inkább arra koncentrálunk, hogy mi az, amit lehet! Persze vannak objektív nem-ek, zebra, autók, tűz, konnektor, rája, Kancsendzönga, de azon belül valójában szinte mindent lehet. (A témában ajánlom az Anyátlanok című filmet!)

Szóval csak rá kell feelingelni!

És akkor a dolog működni is fog! Annyira, hogy néha-néha már azt is érzem, hogy a fiam által új és vágyott, viszont általam kevésbé vágyott dologról is le tudom beszélni értelmezhető időtartományon belül, úgy hogy a nem helyett az igen felől közelítek.

A rossz nevelési elvek ugyanis elég hamar megbosszulják magukat. Nincs mellébeszélés, hazudozás, titkolózás, fölösleges (überflüssig) tiltás, egyrészt nem leszel hiteles, másrészt mert a gyereked úgyis mindent megjegyez, és másnap, vagy éppen hetekkel később eljátssza a játékaival. Méghozzá előtted, neked. És ha hülyén csináltad, hát azt elég kellemetlen viszontlátni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Spock kapitány és Pikler hadnagy

"I hope the Russians love their chilrden too"

Sting: Russians, 1985

Ez itt a magát már quadrológiává kinőtt posztsor harmadik része. Az első a kötődésről, a második a kötődő nevelésről szólt, ez pedig - az előző bejegyzésre érkezett kommentelő hatására - a Spock-kal és Piklerrel kapcsolatos mítoszok, legendák, misztifikálások, tévedések bejegyzése lesz.

Hogy képbe kerüljünk, érdemes először a google képkeresőbe beírni a két szakember nevét. Rögtön megértünk mindent. A gonosz minden attribútuma megjelenik a két képen. Benjamin Spock és Pikler Emmi (igazából a képen nem ő van, hanem valaki az általa alapított intézetből•) generációkárosító munka közben.

• A jobb oldali képet az Emmi Pikler Stichting Nederland (http://pikler.nl/) bocsátotta az apapara.hu rendelkezésére

Mazochisták következő lépése a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés bő 700 oldalas és a majdnem 400 oldalas Anyák könyve című könyvének átfutása. Az elolvasás már csak azoknak javasolt, akik garantálják, hogy nem akarnak gyereket. Akárhogy is, érdemes lenne szólni a párizsi polgármesternek, hogy nevezze már át a Pikler Emmi teret valami másra.

Nem véletlen, hogy az olyan alap pszichológiai munkák, mint a Mérei- és Binét-féle Gyermeklélektan vagy a Cole házaspár által írt Fejlődéslélektan egyszer sem, az Atkinson-féle Pszichológia is csak egyszer említi a Spockot, de akkor is csak egy kósza mondat erejéig. Pikler neve szerencsére egyikben sem kerül elő.

Node félre a tréfát.

A miheztartás végett előre szólok: tudtunk nélkül akkora spockiánusok vagyunk, mint ide Lacháza.

1945-ben, amikor a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés első kiadása megjelent, hatalmasat robbant. Spock ugyanis olyat emelt a nevelési gyakorlatba, ami addig hiányzott, és amit a már említett kommentelő és rengeteg kötődően nevelő is hiányol a mai gyerekorvosok, intézmények hozzáállásából. Persze, csomó minden már viccesnek hangzik így majdnem 70 év távlatából. A higiéniai javaslatok, vagy az apukák szerepe például. "Kirekesztettség érzése különösen akkor jelentkezik, amikor az anya a kórházban van az első babával [...] Hirtelen egészen magára marad, munkaidő után nem tud mihez kezdeni [...] Nem csoda, ha ilyenkor a férfi megiszik egy-két pohárral [...] Ha az apa az első két évben mindent a feleségére hagy, akkor csak az asszony ért majd a gyerekhez és később is ő dönt majd mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos [...] Ez persze nem jelenti azt, hogy az apa is annyiszor etesse és pelenkázza a kicsit, mint a mama [...] Vasárnap ő lehet a soros a táplálék elkészítésében."

Az alapkoncepció viszont valóban progresszív és korszakalkotó volt. Spock ugyanis egyszerre találta fel a kompetens szülőt és a kompetens gyereket, ami merőben új színt vitt az addigi szemléletbe. Ezzel ugyanis visszaadta a szülőknek (najó, az anyáknak) azt, ami nekik jár és ami mindaddig inkább az orvostudomány kezében volt. A gyermeknevelést. Arra biztatta őket, hogy bízzanak magukban, ösztöneikben és ne kövessék vakon az orvos utasításait. Megszünteti, illetve értelmetlenné teszi a gyermeknevelés egyértelműségét. A könyv kiválóan mutat rá a valódi igény szerinti táplálásra, szembemenve mind az addigi merev táplálási rendszerrel, mind pedig az igény szerinti táplálás félreértett verziójával, amely minden sírásra mellet javasol. És ami még nagyon rokonszenves, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle bűntudatkeltés: "Tegyük fel, hogy valaki szeretne szoptatni, de nem tud. Megsínyli-e a kisbaba akár fizikailag, akár érzelmileg? Nem, ezt nem mondhatjuk [...] Ha arról olvasnak, amit a pszichológusok és a pszichiáterek írnak a szoptatás fontosságáról, egyes édesanyákban az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a mesterségesen táplált kisbaba nem olyan boldog, mint amelyik anyatejen nő fel. Ezt azonban még senki sem bizonyította be." Zene füleimnek.

És akkor az is van, hogy szó sincs benne hosszan tartó sírni hagyásról, hideg nevelési kultúráról, vagy a túl sok érintés káros hatásáról. Ami pedig talán még ennél fontosabb, hogy nem teszi a szépet. "A gyereknevelés rengeteg fáradtsággal jár", de ez - írja Spock - egyáltalán nem azt jelenti, hogy mártírkodni kell, viszont érdemes felismerni és belátni, hogy a szülőknek is lehetnek és vannak is igényeik a gyerekekkel szemben, megemlít például egy olyan szempontot, amiről nagyon ritkán lehet olvasni, hallani, ez pedig a szülők igénye a pihenésre. Szóval Spock a gyereknevelést alapvetően egy kölcsönös kompromisszumokkal járó folyamatnak látja, amibe még az is belefér, ha a szülő olykor dühös a gyerekére.

Na, és akkor ez úgy nagyjából a könyv hetedét teszi ki. A maradék 6/7-be csak bele-belenéztem - teljesen elvetemült én sem vagyok -, de ott is csak megnyugtató dolgokat találtam. Nem sulykol, nem kelt bűntudatot, nem ír elő, maximum ajánl, felmerülhető kérdésekre próbál különböző alternatívákat, megoldási módokat (nem csak egyet) kínálni.

Ez persze csak az én olvasatom, biztos lehet őt is, könyvét is kritizálni, félreérteni, esetleg belemagyarázni valami egészen mást. Vakon követni viszont elég nehéz, mert nagyon kevés radikál kijelentést tesz. Ügyes tehát az, aki Spockban a mumust látja, előbb ajánlom őt bárkinek, mint Searst.

Az Anyák könyve kicsit több lehetőséget ad a félreértésekre. Pikler 1972-ben megjelent könyve előír, magyaráz, utat mutat. Szó szerint mindenre van egy helyes megoldási javaslata a fésűfogástól, a mellbimbó és környéke tisztán tartásán, a szabályos evőeszköz-tartáson és az időhöz kötött szoptatás közbeni a liptaütegetésen keresztül egészen a ruházkodás kényszeres pontosságú leírásáig. És mindezt fantasztikus rajzokkal illusztrálja.

No de ez nem holmi maradi attitűd, abban a korban mindez rendkívül progresszívnak hatott, így e tekintetben nem marad el amerikai társától, csak éppen mindent, amit leírt, érdemes  a egyrészt magyar kontextus (történeti, szociológia), másrészt Pikler életútjának ismeretében olvasni, értelmezni, alkalmazni. Fontos ugyanis, hogy Pikler, az általa működtetett gyermekotthoni tapasztalatait írta le, ahol a fegyelem, a rendszeresség, a tudatosság és a tisztaság - amire könyvében több, mint 50 oldalt szánt - elengedhetetlen volt. Hozzáállásával és metodikájával elérte, hogy az ott lakó gyerekek nem hospitalizálódtak, ami azért nem kis dolog.

És persze a mai fejjel elképesztően merev mondatok között ott lapul a megengedés, a szeretet, a figyelem, a rugalmasság, a baba igényeinek figyelembe vétele. Etess alapvetően három óránként, de ha egy kicsivel korábban lesz éhes, ne hagyd sírni, ha pedig átaludna egy etetést, ne keltsd fel. De azért felhívja a figyelmet arra, hogy ha a szoptatás után fél órával újra sír a gyerek, akkor azért nem árt az okot keresni és nem egyből szoptatni.

Aztán.

Hangsúlyozza az érintés és a közelség fontosságát, de egyúttal felhívja a figyelmet a fokozatos önállóságra nevelésre. Többek között ennek is köszönheti franciaországi népszerűségét. Alapvető és kölcsönös bizalomra építi a gyereknevelést, amiben mindkét fél igényei fontosak. Az apák a könyvben nem annyira szerepelnek. És aztán a sok oldalon keresztül leírt szabályok után megfogalmazza számomra a lényeget: mindennek csak akkor van értelme, ha mindezt a szeretet táplálja. Egyre giccsesebb vagyok, érzem. Tehát lehet valakit éjjel-nappal szoptatni, ha közben hiányzik a mosoly. Lehet valakit sokat ölben tartani, ha mindez csak fizikai közelséget jelent. Így tökéletes szőranyák leszünk, de nem olyan anyák, mint amire John Lennon is vágyott volna.

Alapvetően tehát Pikler minden okot megad arra, hogy dogmatikusan lehessen, sőt, kelljen őt követni, de a szándéka bizonyára nem ez volt, hanem egy tudatos, kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyereknevelési attitűd támogatása. Tanácsait egy korszak anyái - többek között az én anyukám is - fogadták meg, ki tudatosan, ki tudattalanul, ki minden gondolkodás nélkül, ki némi árnyalással. Nincs mese, a 70-es 80-as évek nevelési elveit Magyarországon ő határozta meg (nem pedig Spock), és hát ezek a generációk is felnőttek valahogy. Ki boldogan, ki boldogtalanul, ki kiegyensúlyozottan, ki kiegyensúlyozatlanul, valaki drogos lett, valaki orvos, valaki ács.

És ezzel pont egy dolgot akar ez a quadrológia hangsúlyozni. Mégpedig azt, hogy az, hogy kiből milyen ember lesz, nem egy könyvben leírtakon múlik, nem azon, hogy mennyit hordozzuk, meddig szoptatjuk, hol alszik, mennyit van egyedül, hanem a körítésen. Azt pedig nem lehet megtanulni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A helyettünk cselekvő hormonok

Mi, férfiak, csak a baszásra gondolunk. Nem is értünk máshoz. Csöcs. Pina. Szex. Esetleg száj. De az már marginál. A lényeg, hogy szanaszét szórjuk a spermáinkat. Az evolúció termékei vagyunk, önálló gondolatunk nincs, hallgatunk arra, amit a tesztoszteronunk diktál. Jópár szén (19), csomó hidrogén (28) és két darab oxigén mondja nekünk a tutit. Erről énekel a Quimby a Halleluja első két sorában - "Én má' nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek: ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek" -, erről ír Dimitri Verhulst jól induló, de aztán unalomba fulladó regényében, az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón-ban. (Verhulst bytheway a fülszöveg szerint a mai flamand irodalom legtehetségesebb és legizgalmasabb írója, rendkívül nyomasztó Semmivégre című könyvéből talán még nyomasztóbb film készült Szarul állnak a dolgok címmel. Csak ajánlani tudom.)

Node akkor íme az idézet, remélem, semmilyen szerzői jogot nem sértek ezzel:

"Forróságtól zsongó fejében taknyon kívül úgy hatszázötven köbcenti kocsonyás anyag is van: az agya. Ez adja ki az ukázt, hogy mikor kell baszni meg zabálni."

A könyv aztán szépen végigkíséri az evolúción az előembert majd az embert, aki idővel még arra is képessé válik, hogy megértse: ahhoz, hogy eleget baszhasson, bizonyos kompromisszumokat is kénytelen kötni. Mondjuk nem mindenkit megdugni, akinek csak pulzusa van, hanem érdemes bizonyos prioritások mentén szűkíteni a kört.

Természetesen a Quimby és Verhulst is ironizál, így aztán a dal és a regény is ironikusan értelmezendő, ellentétben a Lee Gettler és munkatársai által 2012-ben elvégzett vizsgálattal, amely mindezt véresen komolyan gondolja. Szerintük a férfiak nem mások, mint a hormonjaik által irányított robotok. Megfigyeléseik során kimutatták, hogy nem elég, hogy minél alacsonyabb egy férfi tesztoszteronszintje, annál jobban bevonható a gyereknevelésbe, de az is kiderült, hogy az apának kevesebb lesz a tesztoszteronja, ha a gyereke közelében van. Egyszerűen kifejezve arról van szó, hogy minél alacsonyabb a szintje annak, ami hormonális szinten egyébként férfivá tesz minket, annál jobb fej apák leszünk. Tehát a jó apa nem akar dugni. Az más kérdés, hogy ahhoz, hogy apák lehessünk ‒ az esetek többségében ‒ legalább egyszer dugni kell.

Remek, nem? Szó sincs arról, hogy a férfi értelemmel is rendelkező lény lenne, aki a szocializációja során úgynevezett normákat sajátított volna el. Nem. Csak engedelmeskedik a hormonjainak. Löttyedt farokkal mire menne szegény? Akkor már inkább ringatja azt a fránya gyereket. Más választása úgysincs.

Olykor érdemes tehát megkérdőjelezni egy-egy állítást, egy-egy kutatási eredményt, még akkor is, ha valaki fehér köpenyben és titulussal a neve előtt jut fontosnak tűnő következtetésekre. Merthogy jelen esetben az történt, hogy az antropológiából doktorált Gettler és csapata gondolt egyet, és leruccant a Fülöp-szigetekre úgy négy és fél évre, hogy megnézzék a bő kétmilliós Metro Cebuban élő háromszázhatvankét apa alvási szokásait. A kutatásban részt vevők három nagyobb csoportot alkottak: az apák egy része a gyerekükkel egy ágyban aludt, egy másik része egy szobában, de külön ágyban, a harmadik csoportba tartozó férfiak pedig külön szobában aludtak a gyerekeiktől.

Itt rögtön azzal a meglepő ténnyel szembesültek a kutatók, hogy majdnem minden apa azt mondta, egy ágyban alszik a gyerekével. Az apák vizsgálatából pedig az jött ki, hogy minél közelebb aludtak a gyerekeikhez, annál alacsonyabb volt a tesztoszteronszintjük (T-szint), de ennél sokkal fontosabb, hogy náluk ‒ tehát az egy ágyban alvóknál ‒ csökkent a leginkább estére a nappal mért T-szint. És hát azt is észrevették, hogy az apáknak eleve alacsonyabb a T-szintjük, mint gyerektelen férfitársaiknak. (Akiknek persze létezésük evolúciósan érthetetlen, de ezen az apróságon ne ragadjunk le).

Hogy ez itt akkor most puszta korreláció, tehát együttjárás, vagy valódi ok-okozati összefüggésről van szó, azt nem tudjuk meg, de semmi baj: az ember már csak úgy működik, hogy egyből kauzalitást feltételez a jelenségek között (hiszen meg akarjuk érteni a világ működését, egyenes következtetéseket szeretnénk levonni a tapasztalatokból), ez a tény pedig kifejezetten örömteli a kutatónak, hiszen az okozatiság mégiscsak erősebb kapcsolat, mint egy vacak korreláció.

A valódi magyarázat egyébként nem a hormonokban, hanem a normalitásban keresendő. Így aztán a gyerek és a T-szint között sem közvetlen, hanem közvetett kapcsolat van. Nem a gyerek közelsége csökkenti az apák T-szintjét, hanem az úgynevezett szocializációjuk kívánja meg azt, hogy elválasszák a családi és a szexuális életet. Ezt hívják normaelsajátításnak. Ez pedig akár már vezethet hormonváltozáshoz is. De persze nem feltétlenül fog. Egész egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok szexelni, ha ott alszik a gyerek mellettem. Ennyi. Sőt. Ha véletlenül úgy alakulna, hogy az éjszaka közepén elöntené az agyam a tesztoszteron, akkor se másznék át az alvó fiamon, hogy eljussak a feleségemhez. Minderről persze a kutatásról szóló publikáció nem ejt szót.

Egyébként csomó minden nem jött ki a kutatásban: például a nappal vagy az este mért T-szintből egyáltalán nem lehetett az alvási közelségre következtetni, és nem volt különbség a közel és távol alvó apák délelőtt mért tesztoszteron-szintjei között sem.

A billegő lábakon alvó kutatásból egyetlen valódi következtetést lehet levonni, de annak sincs túl sok értelme: a cebui, együtt alvó apák nappal dugnak.

Arra pedig az egész kutatást bemutató tanulmány sem tér ki, hogy azon túl, hogy Cebuban gyakori az együttalvás, miért tette meg Gettler ezt a nem elhanyagolható távolságot kellemes Indiana-beli egyetemi szobájától egészen a Fülöp-szigetekig. Ugyan begyűjtöttek mindenféle szocio-ökonómiai és viselkedésbeli adatot, de azok eredményeiről egy szó sem esik, így tehát az apák (de nem a gyerekek!) életkorán kívül semmit sem tudunk arról, hogy ezek a férfiak milyen iskolákat végeztek, milyen jellegű ingatlanban hajtják fejüket nyugovóra, milyen életszínvonalon éltek, mi számít normának Cebuban vagy a Fülöp-szigeteken, és mi normaszegésnek. Ellenőrző vizsgálatról pedig pláne nincs szó.

Hogy a társadalom cinikus és torz, előítéletes és szexista, már sajnos megszoktuk. De hogy a tudomány is beszáll, és monokauzális marhaságokkal tömi az emberek fejét, az legalábbis meglepő.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: