Krízislélektan

Azt mondja Dr. Eörsi Dániel háziorvos az egyébként is követésre érdemes Facebook-oldalán, hogy karácsonykor a következőket tehetjük:

1. Online karácsonyt tartunk.
2. Szabadtéri karácsonyt tartunk maszkban, biztonsági távolság tartásával, evés-ivás mellőzésével.
3. Zárt térben tartunk karácsonyt, de ez szerinte csak akkor tekinthető biztonságosnak, ha két napon belül mindenki produkál egy negatív COVID-PCR-tesztet, vagy a megelőző tíz napban mindenki teljes önkéntes karanténban volt (nem volt vásárolni sem). Merthogy a tartós zárt térben lévő együttléten nem segít sem a maszk, sem a két méteres távolságtartás. 

Hozzáteszi azt is, hogy PCR-teszt ilyen céllal csak önköltségesen végeztethető, és mivel jó sokan akarnak majd a napokban tesztelni, ezért nem is lesz könnyű időpontot foglalni.

Elég egyértelmű mondatok ezek, amiket csak fokoznak a sorok közötti üzenetek. Egyrészt érdemes számolni a tesztenkénti 20.000 forintos költséggel, egy tíztagú karácsony esetén 200.000 forintról beszélünk, másrészt ott van az is, hogy a Dani nem említi az antigén gyorstesztet.

Gondolom, nem véletlenül.

A pszichológusi álláspont kicsit más oldalról közelít. Legalábbis én egy kicsit máshonnan fogom meg az egészet.

Menjünk ehhez kicsit messze.

A krízislélektan kétféle krízist különít el. Az egyik az akcidentális, a másik a normatív vagy fejlődési. Az előbbi, ahogy a neve is mutatja, véletlenszerű, balesetszerű, váratlan dolog. Természeti katasztrófa, közeli hozzátartozó halála, válás, betegség, egzisztenciális megzuhanás, munkahely elvesztése, ilyenek. Utóbbi lehet meglepő, de azért igazából ezek nem annyira szoktak váratlanok lenni. Életszakasz-váltásokkor élünk át normatív krízist, mondjuk akkor, amikor iskolások leszünk, ami kicsit olyan, mintha vége lenne a gyerekkornak, elkezdünk dolgozni, ami olyan, mintha vége lenne a fiatalságunknak, gyerekünk lesz, ami kicsit olyan, mintha vége lenne az alvásunknak. Ezek természetes változások, természetes problémák, olyan krízisek, amik a normál élet részei, s amiket akkor tudunk megoldani, ha már rájöttünk, hogy a korábbi problémák megoldási módjai már nem működnek, helyettük új, minőségileg is új megoldási módokat kell találnunk. Fontos itt persze a kultúra és a társadalom is, egy olyan világban ugyanis, ahol finomabb az óvoda-iskola átmenet, ott az ekkor átélt normatív krízis is kicsit másról szól, mint mondjuk Magyarországon, ahol az elképesztően drasztikus változásokba azért sok család, de legalábbis gyerek beleroppan. Vagy olyan országban, ahol kisebb a nemek közötti szakadék és a gyes sem három éves, ott az anyává-szülővé válás is másfajta normatív krízis, mint Magyarországon, de erről majd egy másik posztban lesz szó. Bőven. 

A krízis tehát - és most kicsit, de tényleg csak kicsit hivatalos leszek - egy lélektanilag kritikus állapot, amelyben a veszélyeztető helyzet nem elkerülhető, amely helyzet kitüntetett fontosságú az adott embernek, minden figyelem, erőfeszítés erre irányul, az adott ember pedig kénytelen szembenézni ezzel a helyzettel, mégpedig azzal együtt, hogy a szokásos problémamegoldó eszközök elégtelenek. Ami pedig még fontos, hogy a krízis magában hordozza a magasabb szinten való továbblépés lehetőségét.

Hát így.

Ezek voltak a tények, most jön a vélemény.

Szerintem a COVID első hulláma egy akcidentális krízis volt, nem nagyon tudtuk, hogy mi lesz, be is szartunk rendesen, de aztán jó tempóban bezárt az ország, miközben meg is bénult minden és mindenki. Aztán jött a nyár, mindenki olyannyira elengedett és kiszabadult, hogy úgy kapott minket ősszel el a pandémia második hulláma, mintha semmit sem tanultunk volna tavasszal, mintha semmire sem készültünk volna nyáron.

Mintha úgy mennénk nyugdíjba 40 évnyi munkaviszony után, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd mit kezdünk a rengeteg szabadidőnkkel. Mintha úgy vállalnánk gyereket, hogy egy percet sem gondolkodunk azon, hogy majd milyen lesz kevesebbet találkozni a barátainkkal.

Mert igen, szerintem ahogy fontos, hogy egy gyerek valamennyire készüljön az iskoláskorra, a kamaszkorra, a felnőtt a tanulmányai befejezésével beálló lelki változásokra és így tovább, úgy fontos lett volna lelkileg felkészülni a COVID második hullámára. Amire szerintem érdemes lenne úgy tekinteni, mint egy normatív krízisre.

Tudtuk, hogy jönni fog. Mégsem tudjuk igazán, mit kezdjünk vele.

És itt érdemes még egy kicsit messzebb menni. Vissza a történelmünkbe. Ami során azért elég sok olyan időszak volt, amikor mások mondták meg, hogy mit kell tennünk. Mindenféle önkény- és sima uralmak határoztak meg gondolkodásmódot, erkölcsiséget, vallást, zenei ízlést, mindent. Azt pedig nem nagyon tanultuk meg - és ebben nem nagyon segített minket egyik rendszer sem különösebben -, hogy hogyan kell felelősségteljes döntéseket hozni.

Az első hullámban épp ennek mentén be is tartottunk mindent.

Most pedig, amikor kicsit ránk volt bízva a dolog, akkor a szabadsággal nem sokat tudtunk kezdeni. Mint amikor a Mérei-Binet-féle Gyermeklélektan című könyvből kiment az autoriter óvónő a csoportszobából. Az addig jól dolgozó gyerekek szétverték, amit addig csináltak. Bezzeg a demokrata óvónő. Ha ő kiment, a gyerekek építettek tovább.

Ha ránk bízzák, elbasszuk, ha tiltják, megszegjük, ha nagyon ellenőrzik és nagyon szankcionálják, esetleg még példát is statuálnak, akkor hőbörgünk, de megcsináljuk. De akkora kapacitás sosem lesz, hogy mindenkit ellenőrizzenek, tehát mégiscsak jó lenne az emberek jóérzésére bízni a dolgot, de hát az emberekben nem lehet bízni, marad tehát minden a régiben, a kör pedig bezárult.

És most itt vagyunk 2020. december 20-án, négy nappal a karácsony előtt, és azon gondolkodunk, hogy legyen-e családi karácsony vagy sem.

Igen, szerintem legyen karácsony. És lesz is. Nagy ünnep ez, tartsuk meg.

De ha úgy tekintünk a második hullámra, mint egy normatív krízisre, akkor nem biztos, hogy ugyanúgy kell megünnepelni, ahogy eddig ünnepeltük. Hanem máshogy. Érdemes megnézni, hogy miről is szól a karácsony. És most nem arról van szó, hogy szentimentális szeretnék lenni, de hát azért mégiscsak a karácsony az egyik legnagyobb ünnep a szekuláris világban. Ilyenkor pedig szeretnénk együtt lenni másokkal. Szeretnénk ajándékokat adni és kapni. Szeretnénk finomakat enni.

Közben rengetegen túlköltekezik magukat, iszonyú sok veszekedés és feszültség tör ki az emberekből karácsonykor, a kötelezőség jegyében sokan olyan emberekkel töltik együtt az idejüket, akikkel igazából nem szeretnék.

A karácsony tehát egy szociális konstrukció.

És mint ilyen, alkalom arra, hogy a dolgokat felülvizsgáljuk. Alkalom arra, hogy kreatívabbak, költséghatékonyabbak, meghittebbek, kevésbé feszültek, kevésbé túltáblázottak és túlzabáltak, költségekbe vertek legyünk.

Régi olvasók tudják, hogy mi sem szoktuk elviccelni a családi karácsonyt, szóval ez idén nekünk is komoly lemondás.

De ez most alkalom arra, hogy az egymás iránti törődésünket és kötődésünket másképp mutassuk ki. És alkalom arra, hogy végre tényleg kipihenjük magunkat.

Mi legalábbis így keretezzük át magunkban a karácsonyt.

Innen nézve egy erkélyszerenád, egy házhoz szállított kedvesség, egy szabadtéri kiskarácsony, egy skypeon küldött puszi nemcsak többet adhat, de biztonságosabb is, mint sokan befülledni egy kis szobába.

Mert ha ez egy normatív krízis, akkor nem a korábbi karácsonyokat kéne reprodukálni, hanem újat kéne kitalálni. Ha ez egy normatív krízis, akkor nem a régi karácsonyokkal kéne az ideit összehasonlítani, hanem a megbetegedésnek vagy mások megfertőzésének a legkisebb esélyét is ki kéne zárni. Tehát nem a lemondás, hanem a nyereség felől felől érdemes közelíteni: biztosan nem fertőztem meg idős rokonaimat.

De nem szeretnék érzéketlen vagy figyelmetlen se lenni, nagyon sok a magányos ember, az egyedül élő ember, idősek és fiatalabbak is, nagyon sok család tagjai nem egy városban élnek, sokan nem a természet közelében laknak, és hát a legfontosabb: sokan annyira várnak, vágynak egymásra, hogy azt gondolják, mindent megtesznek azért, hogy találkozhassanak.

A virológiai dolgokhoz nem értek.

A pszichológiához egy kicsit jobban. Annak pedig az egyik központi eleme a bűntudat és a bűntudatkeltés. Nekem, ha megfertőznék valakit, nagyon bűntudatom lenne, s nekem, ha valaki ezt mondaná nekem, akkor nagyon haragudnék, mert mit kelti itt bennem a bűntudatot.

Szóval nem mondom, hogy ne ünnepelje mindenki úgy a karácsonyt, ahogy csak szeretné. Azt mondom, hogy biztonságos, tudatos, végiggondolt és őszinte legyen.

És boldog.

A lappangási idő letelte után is.

Hogy lehessen jövőre is ünnepelni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Óvodai nemek és igenek

Vegyünk egy képzeletbeli gyereket, mondjuk Nórit. Nóri négy éves, középsős. Szeret óvodába járni. A fizikai-fiziológiai, kognitív és pszichológiai fejlődésben úgy nagyjából ott tart, ahol a négy éves gyerekek szoktak, tehát úgy nagyjából egy méter magas, sokat és elég édesen beszél, sokat játszik, a játékaiban egyre több szimbólum jelenik meg, a gondolkodását az úgynevezett gyermeki vagy mágikus realizmus jellemzi, no meg az egocentrizmus. A világ, legalábbis úgy érzi, körülötte és érte, miatta, neki forog.

Vagy hát, izé, nem csak úgy érzi, mert kicsit azért ebben igaza van, tényleg körülötte forog, de ez egy másik téma.

Ami a bejegyzés szempontjából fontos, hogy Nóri már nagyon is különbséget tesz fiúk és lányok között, tudja, hogy ő lány, több lány barátja van, kezd egyre inkább igazodni a saját nemiségéhez, azaz kezd masszívan kiépülni benne annak a képe, hogy milyenek is a lányok, milyen elvárások vannak a lányokkal szemben.

Közben persze azt is gondolja (bár ezt sosem kérdezte meg tőle senki sem, hiszen Nórit csak kitalálom), hogy egy lovat át lehet műteni zebrává, viszont azt már nem gondolja, hogy ha fiús ruhába öltözne (mármint ő, nem a ló), akkor fiúvá is válna.

Mindez pedig teljesen természetes.

Mert ez az életkor, amikor kialakul, kezd kialakulni a nemi identitás és a nemkonstancia .

És így történik ez a fiktív Nórival is.

Halad tehát az önismeret rögös és rögtelen útján, kitartóan, mindenféle tudatos erőfeszítés nélkül. Az impulzusok pedig tudattalanul beépülnek. Akár tudatosan küldjük őket, akár tudattalanul.

Éppen ezért fontos Nóri számára, hogy milyen mintákat kap, milyen viselkedést erősítenek meg a szülei, közeli rokonai, a kortárs kapcsolatai (bár óvodás korban ez kevésbé szempont még), a média és persze az óvodapedagógusok, akikkel a gyerekek az ébren töltött idejük nagy részét töltik.

Szóval nagyon nem mindegy, hogy mennyi "fiús" és mennyi "lányos játék van az óvodában, hogy lehet-e az ellenkező nemű gyereknek szánt játékkal játszani, hogy kinek szabad sírni és kinek ciki, hogy kivel szemben elvárás, hogy nyugtassa meg magát és ki az, akit inkább megnyugtatnak, hogy kitől elvárás, hogy építse meg szépen újra, ami véletlenül ledőlt és kinek mondják azt, hogy édes bogárkám, semmi baj, biztos nehéz volt, gyere, játsszunk valami könnyebbel.  

És ne legyenek illúziói senkinek sem, a fiúk azok, akiknek nem szabad sírniuk, mert katonadolog, mert ebcsontbeforr és mert ugyanmár, a fiúk azok, akik kevés megnyugtatást kapnak és igen, a fúk azok, akiktől elvárás, hogy próbálkozzanak csak újra, a lányok viszont nyugodtan belekezdhetnek valami másba. Valami könnyebbe.

És ne legyenek illúziói senkinek sem, többek között ezek a dolgok, amik miatt a fiúk nem tudnak az érzéseikkel mit kezdeni, ezért is lesznek erőszakosabbak, és ezek miatt is lesznek a lányok kevésbé motiváltak, emiatt is lesznek kevésbé tele ambícióval.

Illetve hát az egész folyamat itt indul el. Épp azért, mert itt alakul ki a nemi identitás.

Ami pedig még iszonyú fontos, hogy ha ennyire más reakciókat kapnak a lányok és a fiúk. Hiszen ha ennyire másképp látják ők magukat és a másikat, akkor miért csodálkozunk azon, hogy nem tudnak együttműködni egymással a különböző nemű gyerekek?

Hát többek között mindazért, amik az óvodában elindulnak, illetve nem indulnak el.

(kép forrása)

Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kötelező kellemetlenségek

Rég volt már a Kaleta-ügy.

Talán már egy hetes is van.

De talán nem árt ma is ízlelgetni a bűvös számot. A tizenkilencezret.

Ennyi gombócból is sok, pláne erőszakos, pedofil képekből. De mégis, kicsit olyan ez a szám, mintha nem egészen értenénk. Mintha relativizálnánk. Nem is feltétlenül az ítéletet meghozó(k), de lehet, hogy ő(k) is. Mert minden más tiltottból 19.000 elég komoly büntetéssel járna. 19.000 gramm marihuána, 19.000 lopott autó, 19.000 lövés, 19.000 forintnyi be nem fizetett adó, engedély nélkül lelőtt 19.000 fácán.

Szóval szennyes, abszurd, groteszk, következetlen és igazságtalan világban élünk. És ebben a világban élnek a gyerekeink is.

Amely világ, és abban különösen Magyarország, össze-vissza beszél róluk. Össze-vissza gondolkodik róluk. A gyerek büntethető, de a gyerek nem mehet be egyedül az állatkertbe. A gyerek nem szavazhat, de elég, ha csak 16 éves koráig tanul. A gyerek cigit nem vehet, de házasodhat. És a rendszer elvárásai velük kapcsolatban ugyanilyen ellentmondásosak, hiszen a rendszer a gyerekekben egy döntést hozó és a döntés meghozatalára teljesen alkalmatlan, komoly felelősséget vállaló, de a felelősség vállalására teljesen alkalmatlan gyerekeket vizionál és hoz létre.

És ebben a világban élünk mi, szülők is, arról nem is beszélve, hogy mi is egy ilyen, ellentmondásos világban szocializálódtunk. Vagy talán még ellentmondásosabban.

De hát akkor nem lenne végre itt az ideje annak, hogy ezeket végre megszüntessük? Nem lehetne egy olyan rendszert létrehozni, ami következetesebb? Ami védi és támogatja a gyerekeket. Mert - már ha az ember épp nem antinatalista - a gyerekek azért mégis csak a jövő zálogai.

Reflektál erre a popzene is, Marc Bolan szerint a forradalom gyerekeit nem lehet átverni, a The Who már nem is csak gyerekekről, hanem úgy általában magunkról énekel, de a legkonkrétabb a (Szabó Benedek és a) Galaxisok, ők ugyanis azt mondják, hogy minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.

De ha ez így van (márpedig így van, régebben tényleg lehetett még utazni, látni), akkor mi se rontsuk el a gyerekeinket, mi se verjük őket át. Hanem inkább védjük őket meg a beteg emberektől.

Akik nem köhögnek, nem fertőznek, akiken nem is látszik, hogy betegek lennének. De azok.

Azért, mert úgy kíváncsiak a gyerekekre, ahogy mások nem.

Azért, mert amire gerjednek, az a másik megalázásával, agresszióval, megerőszakolásával vagy megerőszakolásának megnézésével jár együtt. Méghozzá közvetlenül. Persze, nem minden pedofil ugyanolyan, és nincs is belőlük olyan nagyon sok, de egyrészt az a kevés is épp elég, másrészt épp a láthatatlanságuk miatt oly veszélyesek ők.

És nekünk, szülőknek, akármilyen kellemetlen és kényelmetlen is (erre van az angolban a kiváló awkward kifejezés), ezekről a dolgokról bizony beszélni kell a gyerekeinkkel, ezekről a dolgokról bizony beszélnünk kell a gyerekeinknek.

Beszélgetni, mert beszélgetések egy része lehet párbeszéd-alapú, sőt, a legtöbb legyen is ilyen, de néhánynak, épp a szülő-gyerek kapcsolat hierarchikus jellegéből fakadóan nem különösebben kell demokratikusnak lennie. Kijelentünk, utat mutatunk.

De leginkább nem a gyerekeinknek van feladatuk és felelősségünk ezzel kapcsolatban, hanem nekünk.

Mondjuk ne fotózzuk a gyerekeinket meztelenül, pelenkában, félmeztelenül, fütyijük/puncijuk helyére cuki kis négylevelű lóherét odasoppolva. Illetve persze fotózzuk, ha épp olyanunk van, de ne posztoljuk bele az internetbe és inkább ne is a felhőbe, hanem a telefonunk memóriájába mentsük le. 

És ezt talán nem is annyira bonyolult betartani.

Mert, de ezt nyilván mindenki tudja, a dark webre percek alatt felkerül bármi, ami oda való vagy oda valónak tűnik, ami viszont azt is jelenti, hogy hoppá, nem is akkor válik valami kontrollálhatatlanná, amikor a dark webre kerül, hanem akkor, amikor az internetre.

A simára.

Egész egyszerűen nem várhatjuk meg, amíg az oktatásba bekerül a testtudatosság, az önismeret, a saját testünk felett gyakorolt kontroll, nem várhatjuk meg, amíg a rendszer következetesebben kezd el a gyerekekről gondolkodni és nem várhatjuk meg, amíg a pedofilokra vonatkozó törvények úgy változnak meg, ahogy arra azért már van gyakorlat a világ számos országában. Hogy aki mondjuk gyerekeket bántalmazott, az nyilvántartásba kerül. Az nem dolgozhat többet olyan területen, ahol gyerekkel van. Annak a lakókörzetében tájékoztatni kell a szomszédokat arról, hogy mi vele a helyzet. Akinek kapcsán bírósági ítélet nemcsak a börtön - felfüggesztett dimenzióban mozog, hanem akinek kötelező terápiát is előír a hatalom. 

Nem várhatunk ölbe tett kézzel, nekünk kell következetesnek és előrelátónak lenni, nekünk kell a szexuális nevelést a pornóról szóló mondatokkal és a pedofilokról szóló mondatokkal kiegészítenünk.

Akármilyen kellemetlen és nehéz is.

A végére pedig néhány, a témába vágó link.

• Egy arról, hogy hogyan kell a gyerekekkel a pornóról beszélni
• Egy arról, hogy miért fontos a bugyiszabály
• Egy a pornóról és a pornóiparról
• Egy szülői meztelenkedésről
• És ígérem, majd valamikor lesz egy link az egészen konkrét mondatokról is.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A M-O-Z-A-I-K - modell

Tegnap pedig volt egy élő beszélgetésem a Pagony Kiadó lelkes munkatársával Hajdu Zsanettel a mozaikcsaládokról három mesekönyv kapcsán.

És mivel az élő beszélgetések mostantól rendszeresek lesznek, ezért össze kell magamat kapni: itt az ideje, hogy magam (és esetleg a ti számotokra is) leírjam a tapasztalataimat.

Korábban sosem csináltam ilyet, és hát közben is éreztem, utólag meg aztán pláne, hogy egyáltalán nem vagyok képes arra, hogy megmondjam a tutit. Ez írásban nem is akkora probléma, mert ott tekerhetem a szavakat, ahogy csak akarom, meg ott nem is látom az arcok reakcióit, de szóban, pláne, amikor valakivel beszélek, egyből kiderül, hogy csak kertelni tudok.

Illetve hát dehogy kertelni, én így értem a pszichológiát, én ezt értem a pszichológiából.

A pszichológus a tág kontextust, a széles narratívát, a pszichológus saját megértését és megélését mondja, amiből a kliens, páciens vagy éppen az élő bejelentkezést hallgató megért, magára vonatkoztat valamit. Persze túl tágan nem fogalmazhatok, mert akkor nagy lesz a hézag, amit ki kell tölteni tartalommal, ha viszont túl konkrét vagyok, akkor könnyen kiderül, hogy az a konkrétum nem a kliens/páciens/néző konkrétuma.

Mert azt a konkrétumot, ami az ő konkrétuma, azt bizony neki kell megtalálnia.

Én nem vagyok motivációs előadó, influenszer, besszervisser, csak egy mezei tanácsadó szakpszichológus.

Persze biztos vannak nálam konkrétabban fogalmazó kollégák is.

És hogy tartsam az elképzelt szintet, bűntudatomban, imposztorszindrómában szenvedve, megfelelési kényszertől vezérelve most én is nagyon és kifejezetten konkrét leszek: leírom azt, amit szóban elmulasztottam kifejteni, a HIMF-modell után ugyanis megalkottam a mozaikcsaládokra alkalmazható, instant, csak vízzel felöntendő, mindenkire univerzálisan ráillő uniszex modellt is.

GIPHY

A modell neve - nyilván - MOZAIK. 

Íme tehát a MOZAIK-modell, ami azt mutatja be, hogy mi minden kell egy egész jó mozaikcsalád működtetéséhez.

Nézzük egymás után, mit is jelentenek a betűk!

(forrás)

M - Mondd! Ez nagyon egyszerűen hangzik, kivitelezni annál nehezebb. Ha valami bánt, ha valami jól esik, ha valamit nem értesz, mondd. Mármint ha nem érted, akkor kérdezd, szóval, hogy szólalj meg! Mert senki sem gondolatolvasó, nincs telepátia, ki kell mondani, ha valami van benned. Ehhez viszont fel is kell ismerni azt a valamit, ami benned van, ez önismeret és gyakorlat kérdése. A gyerekeknek egy váláskor és egy új család vagy új családok létrejöttekor rengeteg kérdésük van, ha nem kérdeznek, akkor a szülőnek kell kérdeznie, hogy képbe kerüljön. És mondd azt is, ha éppen nem akarod mondani. Mert azt is szabad.

O - Oltalom és Odafigyelés. Ami itt nagyon fontos, hogy a gyerekeket az égvilágon senki sem kérdezte meg arról, hogy meg akarnak-e foganni és születni, illetve arról sem kérte ki senki sem a véleményüket, hogy akarják-e, hogy a szüleik közül valamelyik vagy mindkettő bepasizzon, -csajozzon és hát azt sem kérdezte meg tőlük senki sem, hogy akarnak-e csomó mostoha- és féltestvért. Szóval a lényeg, hogy miattuk és értük eléggé ott kell lenni, azt a mondatot, amit egy váláskor a szülők mondanak, hogy mi már ugyan nem vagyunk együtt, de attól még téged ugyanúgy szeretünk, nem csak kimondani fontos, hanem csinálni is kell. Még akkor is, ha közben a szülők tényleg gyűlölik már egymást. Még akkor is, ha a gyűlölt szülő tulajdonságai felfedezhetőek a gyerekben. Az egyébként elég természetes, ha a gyerekek kicsit manipulálják a szüleiket. Az már kevésbé, ha a szülők teszik ezt, sem akkor, ha egymással, akkor meg még kevésbé, ha a gyerekeikkel. Az is elég természetes, ha a gyerekek egy ideig megzuhannak, regrediálnak. Oda kell rájuk figyelni, hogy ne legyen nekik rosszabb, mint amennyire az szükségszerű. Oké, persze nem szükségszerű. De rossz és nehéz részei lesznek, az majdnem biztos. Ide tartozik még az is, hogy egy gyereknek lehet bűntudata, mert hiheti, hogy az egész miatta van, lehet amiatt is bűntudata, hogy túl jól érzi magát, miközben meg látja, hogy a másik szülő nem. Ugyanez igaz lehet a szülőre is, még akkor is, ha tényleg nem akar már együtt lenni azzal, akivel volt. És mindenki tele lehet félelemmel is. Mi lesz, fog-e működni, ilyenek. Szóval bonyolult dolog ez, ami rögtön át is vezet a következő betűre.

Z - Zaj és Zen. Egy buddhista nyugalmára biztos, hogy szükség lesz abban a nagy zajban, amivel a mozaikcsalád jár. És itt egyaránt szó van a szoros és átvitt értelmében vett zajról, a mozaikcsaládtagoknak pedig szét kell tudni választani a lényegest a lényegtelentől, a rá tartozót a nem rá tartozótól, a relevánst az irrelevánstól. De. Szabad megélni érzéseket. És nem kell mindent egyből megoldani, lehet, hogy néha elég csak figyelni, jelen lenni, türelemmel ott lenni.

A - Alkalmazkodás és illeszkedés. Olyan ez, mint a KARANTÉN-modellben, csak hát itt aztán igazán nagyon sok emberhez kell alkalmazkodni és illeszkedni, akik közül sokan rokonok, mások nem, és ez nem függ össze azzal, hogy az ember együtt lakik-e velük vagy sem. És hát olyan emberekhez is kell alkalmazkodni, akik esetleg nem szimpatikusak. Újra. A gyerekeket erről senki az égvilágon nem kérdezte meg, mégis, hatalmas az elvárás feléjük.

I - Irónia. Igazából ide is a humor kellene, de hát ilyen ez H, kevés szóban van benne. Szóval egy kis nevetés (nem kinevetés) sok helyzetet segít kezelni, sok helyzetet segít mederbe terelni az, ha az embernek van egy kis humorérzéke, tud nevetni, tud másoknak segíteni nevetni, tud nevettetni. 

K - Keretrendszer. Ez talán mind közül a legfontosabb. Felbomló és megépülő struktúrák vannak egy mozaikcsaládban, méghozzá sok és bonyolult, amiket meg kell tanulni működtetni. Méghozzá úgy, hogy közben mindig minden változni fog, mégis, nem nagyon lehet leállni azzal, hogy az ember újra és újra definiálja azt, amiben éppen élnek. Mindez persze csak akkor megy, ha a szétment szülők egymással szóba tudnak állni, illetve akár szóba tudnak egymással állni, akár nem, el kell tudni fogadni - nyilván az abúzuson túl -, ha a másik családban a dolgok másképp mennek, ha ott más a normarendszer. Arra is érdemes figyelni, hogy ha korábban a gyerek anyjára mamaként utalt az apa, akkor a válást követően majd ne azt mondja, hogy te figyelj, és anyád nem hisztizett, amikor megtudta, hogy kilyukadt egy fogad? És ha az anya Laciként utalt a gyerek apjára, akkor a válást követően ne azt mondja, hogy apád megint elfelejtett uzsonnát bepakolni neked balett utánra!? Mert ha az apa látja, hogy kilyukadt a gyerek foga, akkor ő szóljon a másik szülőnek, ne parentifikálja azt a gyereket, ha pedig az anya látja, hogy nincs uzsi, akkor inkább csomagoljon ő, vagy beszéljen a gyerek apjával, de ne üzengessenek a szülők egymásnak a gyereken keresztül. Akkor se, sőt, akkor végképp ne, ha a nincs köztük már egyébként semmilyen kapcsolat sem.

Bonyolult?

Igen.

Nagyon?

Nagyon.

Mozaikcsaládban élni nehéz. Szép is lehet, de attól még nehéz.

De hát ez van, ennyit meg kell tenni a mozaikcsaládban élő emberekért. Gyerekekért és felnőttekért egyaránt.

A bejegyzés végére pedig jöjjön az egyik legmegnyugtatóbb dal, amit ismerek:

Have no fear

For when I'm alone

I'll be better off than I was before

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Introvertáltaknak áll a világ

Van az a dolog, hogy extroverzió, introverzió. 

Amit úgy nagyjából annak a szinonimájaként használunk, hogy valaki inkább nyitott vagy inkább zárkózott. És akkor ezzel úgy le is írtuk elég pontosan a személyiségét, tudod, ő olyan extrovertált típus, és rögtön mindent tudunk. Figyelj, nem megyek. De miért? Hát tudod, mert introvertált vagyok. Ja, aha értem, oké. 

De hogy azért ez az egész dolog sokkal komplexebb ám ennél, ugyanis a leginkább elfogadott tipológia szerint inkább öt dimenzió van. BIG 5-nak (big five) is hívják, extroverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, intellektus és dobpergés, az ötödikre is emlékszem: emocionalitás.

Ezek közül az intellektus talán magyarázatra szorul, legalábbis nekem azért fennakad rajta a szemem, de az igazából csak azt mutatja meg, hogy az ember mennyire nyitott a világra, mennyire kíváncsi, mennyire érdeklődő.

Ami pedig fontos, hogy egyrészt ezek a dimenziók nem jó-rossz dimenziók, másrészt a dimenziók függetlenek egymástól, nem lehet tehát egyikből a másikra következtetni. Szóval egy barátságos, de nem különösebben lelkiismeretes extrovertált csöppet más, mint egy barátságtalan, de kifejezetten lelkiismeretes extrovertált. 

Egyébként engem mindig is eléggé bosszantottak a tipológiák, de ha mégsem, akkor meg kevésnek tűnik ez az öt dimenzió, pedig elég komoly, drága és időigényes kutatómunka árán jöttek ki, de ez most tényleg mindegy, mert egyáltalán nem is a kételyeimről akarok írni, hanem arról, hogy mivel tényleg a kultúránk része az extro- és introvertáltság, hajlamosak vagyunk ezt a dimenziót túlértékelni, kiemelni a többiből.

Annál is inkább, mert a világ tényleg zömmel erre az egy szem dimenzióra építve az extrovertáltaknak kedvez. Oszd meg, mondd el, csináld meg, változtass, nyiss a világra, beszélj sokat, legyél sok ember között, ilyenek. Minden erről szól. Aki nem ilyen, az is ilyen. Ezt teszi velünk ez a kultúra. Szóval akár az vagy, akár nem, az leszel, ahhoz méred magad.

Miközben meg nem mindenki extrovertált ám.

Sokan vannak, akik igazából befelé érzik jól magukat.

Akiknek nem attól lesz valami élmény, hogy megosztják, hanem attól, hogy belül megélik. Nem jobbak ők, mint mások. Csak mások.

És míg a K.E. világ valóban az extroverziónak kedvezett, az most azért eléggé egyértelműnek tűnik, hogy a kijárási korlátozás új helyzetet teremtett. Ez a rendszer ugyanis az introvertáltaknak áll. 

Mert most nincs kényszer arra, hogy másokkal legyünk, sőt, arra van kényszer, hogy ne legyünk senkivel. Csak a legszűkebb környezetünkkel. Persze, ott a social media, ami nagy vonzerő, de mégis máshogy, mint a karantén előtti időszak extrovertáltságában. 

Szóval most nagyon jó. 

Legalábbis azoknak, akik introvertáltak és azoknak, akik el is fogadják, hogy most lehetnek azok. 

Én legalábbis most kezdem igazán megtalálni a saját tempómat.

Azt hittem pedig, hogy tök jó rohangálni, sok helyen lenni, több munkahelyen dolgozni, sok emberrel találkozni, halmozni a programokat, de most, hogy ezt nem csinálom, most jövök csak igazán rá, hogy nem is volt erre szükségem. 

És ez bizony őrült módon felszabadító érzés. 

És akkor arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha még sokan vannak ezzel így. 

Hogy az emberek nem is annyian és nem is annyira extrovertáltak, mint amennyien és amennyire mutatják magukat. Mert bár a világ azt várja el, hogy mutassuk magunkat, ő viszont (én viszont) dehogy mutatná.

Vagy nem annyiszor. 

Vagy nem annyi embernek. 

Vagy nem annyira. 

Vagy nem akkor. 

Szólhat ez persze arról is, hogy alkalmazkodunk, elfogadjuk az új helyzet adottságait, nem lázadozunk ellene, de tény, hogy most a hírektől és a társadalmi aggodalmaimtól eltekintve (ami egyébként egyáltalán nem könnyű) nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, a karantén előtt pedig meg nem voltam az. Kapkodtam és túlhajtottam magam.

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy könnyű nekem, könnyű nekünk, egyelőre legalábbis úgy tűnik, hogy nincsenek veszélyben a munkahelyeink és a megélhetésünk, szóval tényleg tudunk befelé és egymásra figyelni. És persze, mozi, koncertek, barátokkal való találkozás, utazás, szabadon és szabadban mászkálás eléggé hiányzik, meg úgy egyáltalán az, hogy ne kelljen egy másik ember és magam közé egy jegesmedvét, a Joey Ramone-t vagy éppen a sógoromat odaképzelni. No nem mintha bármi bajom is lenne a sógorommal, Joey-val vagy egy jegesmedvével, de nincs mese, a két méternek meg kell lennie.

És most, hogy kicsit kevesebb időnk megy el másra és másokra, sokkal jobban figyelünk egymásra, aminek köszönhetően jóval kiegyensúlyozottabb mindenki.

Ami komoly kérdéseket vet fel a karantén utáni időszakkal kapcsolatban.

Legfőképp, hogy kell-e annyira propagálni az extroverziót.

Hogy ez a nyugalom, ez a befelé figyelés hogyan tartható meg, és hogyan adható még több embernek, a társadalom még több csoportjának.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Mentális erőfeszítéseink

Tartjuk magunkat egész nap.

Magunk miatt és a gyerekek miatt.

Nem pánikolunk, élvezzük az együttlétet.

Főzünk, játszunk, beszélgetünk, sütünk, nevetünk, olvasunk, zenét hallgatunk, filmet nézünk, tanulunk, beszélgetünk különböző online felületeken barátokkal, rokonokkal.

Közben meg a feleségemmel pakolunk, pakolunk, pakolunk, híreket olvasunk, mosunk, mosogatunk, takarítunk, pakolunk, teregetünk, leszedünk, hajtogatunk, híreket olvasunk, porszívózunk, fertőtlenítünk, dolgozunk, pakolunk, vigasztalunk, fürdetünk, pakolunk, vásárolunk, tervezünk, félünk, szorongunk, szellőztetünk, pakolunk, fertőtlenítünk, ügyet intézünk.

És tök jófejek a gyerekek, mert néha azért segítenek is.

De nem is ez a lényeg velük kapcsolatban, hanem az, hogy tényleg übercukik együtt, figyelnek egymásra, sokat játszanak egymással, a fiam okos, érett, alázatos, nagyvonalú bátyja lett a húgának, aki hálás és tágra nyílt szemekkel rajong testvéréért.

Így viszonozzák tudattalanul azt, hogy megteremtjük nekik ebben az egyre nagyobb horrorban a biztonságot. A kiszámíthatatlanság ellenére mi kiszámíthatóságot nyújtunk nekik.

Nem tudják, hogy mennyire szerencsések, nem tudják, hogy az ország nagy része retteg, és ha még most nem is küzd komoly megélhetési nehézségekkel, rövidesen fog. Nem tudják, hogy ha most mi még nem is küzdünk megélhetési nehézségekkel, rövidesen lehet, hogy fogunk, mert most tényleg minden teljesen kiszámíthatatlan.

Nem tudják, hogy Olaszországban és Spanyolországban is több halottja van már a koronavírusnak, mint Kínában. Nem tudják, hogy Romániában rengeteget mérnek.

Nem tudják, hogy simán lehet, hogy az ország és a világ gazdaságilag és társadalmilag is jó eséllyel be fog dőlni a vírus alatt. Az meg mi sem tudjuk, hogy ez mit fog jelenteni. Általában sem tudjuk és azt sem, hogy nekünk majd mit jelentene. Ha tényleg megtörténne.

De hát igen, ezen szorongunk, ahogy sokan mások is.

Szóval tartjuk magunkat és a hátunkat egész nap, igyekszünk fenntartani valamiféle minimálkontrollt az életünk felett. Mert szükségünk van rá.

Estére pedig hullafáradtak vagyunk mindketten, mert akkor szakad ránk az a rengeteg súly, amit egész nap viszünk. Akkor szakad ránk, hogy milyen fárasztó kint tartani a valóságot. Akkor a nyakunkba szakad az anticipált gyász.

Ez volna a mentális és érzelmi munkánk, amit a gyerekeink lelki egészségéért végzünk nap, mint nap, amit a gyerekeink lelki egészségébe fektetünk egyelőre még csak két hete, de még sokszor két hétig kell majd ezt végeznünk.

És nem tudjuk, meddig tartható fenn a látszat.

Nyilván beszélünk a koronavírusról, kérdeznek is sokat, megjelenik a játékukban, rajzaikban, álmaikban, ez természetes. És fontos. És jó. Mert tudjuk, hányadán is állnak a dologgal.

De nem tudjuk, meddig kell még úgy csinálni, mintha minden normális lenne. Meddig lesznek még azok az értékeink, amik a vírus előtti világban értékeink voltak, amely értékek mentén a gyerekeinket neveltük.

Nem fogja-e a tanulás fontosságát, az egymásra való odafigyelés fontosságát, a mások megértésének fontosságát és a nyitott gondolkodás fontosságát leváltani az erő és a túlélés fontossága?

Hogy eddig azt hittük, hogy ha az ember tanul, sokat, értelmiségi pályára áll, akkor az majd jó lesz. Vagy ha nyit egy cuki kis pékséget, kávézót, az jó lesz. Vagy rendezvényszervező lesz, turizmussal foglalkozik. Hogy ha valamit nagyon szeretne, ha valamibe sok energiát fektet, akkor el fogja érni a célját. És akkor majd jó lesz.

Vajon ez tényleg így lesz a vírus után is?

És lesz-e egyáltalán vírus után vagy mostantól az lesz, hogy vírusok jönnek-mennek, mi meg majd megnézzük, melyik lesz ránk veszélyes és melyik arra, amit eszünk, iszunk, belélegzünk. 

De oké, mondjuk, hogy vége lesz ennek, és egy jó darabig nem jön más.

Akkor mi marad az országból, a világból?

Ki fogja a buszokat vezetni, a boltokban a húst eladni, a kórházakban az embereket ellátni, a különböző gyárakban kiszolgálni az igényeinket?

És mi lesz a gyerekeinkből?
Mi lesz a BTM-es, az SNI-s, a HHH-s gyerekekkel, gyermekvédelmi szakellátásban lévő gyerekekkel? A hiperaktívokkal? A differenciálást igényló diákokkal? Vagy csak simán azokkal, akiknek nincs otthon számítógépük és/vagy korlátlan internethozzáférésük?

És mi lesz úgy általában a gyerekekkel?
A szociális készségeikkel? 

Otthon lesznek a szüleikkel 2-3 hónapot, aztán jön a nyári szünet, szeptemberben kezdődnek újra az intézmények. Mire fognak abból emlékezni, hogy ők azért társas lények voltak még márciusban?

Meglepjük-e a szociálpszichológiát és összefogunk egymással vagy hozzuk a sok évtizede megszokottat?

Ez mind az a mentális és érzelmi munka, amit nem mutatunk, de ami alatt mi megroppanunk.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Önismeret

Megnéztem Orvos-Tóth Noémit az Elviszlek magammal című műsorban, amiben előkerült az önismeret kifejezés is, azzal kapcsolatban pedig az, hogy na, az nem nagyon van. Nem alakul ki, nincs idő vagy pénz arra, hogy az ember foglalkozzon vele, pedig elég lenne csak naponta annyit gondolkodni és reflektálni naponta magára, mint amennyit fogmosással töltünk.

Az nem kerül elő a beszélgetésben, hogy sokan nem mosnak fogat, nemhogy napi kétszer, de napi egyszer sem, de ettől még persze tényleg elég lenne annyit foglalkoznia a fogainkkal, mint amennyit magunkkal, a fogak a lélek tükre, de lehet, hogy az a szem, mindegy is, napi 2x2x2 perc nem a világ vége, és az önmagunkkal való foglalkozáshoz még külön eszköz sem kell, utazni sem kell hozzá, így tehát az maximálisan helyi, környezettudatos és fenntartható.

Arról nem is beszélve, hogy hosszú távon azért az önismeret elég jól megtérül.

Így aztán már csak két dolgot kell kitalálni, az egyik, hogy mikortól érdemes ezt a dolgot, mármint az önismeretet elkezdeni, a másik, hogy mit is jelent az önismeret.

Az első kérdésre a válasz elég könnyű. Azonnal. És egyből.

De vehetem kicsit bonyolultabbra is, a pszichológiai énünk úgy nagyjából három év alatt születik meg, legalábbis a magyar származású Margaret Mahler szerint, akiről teljesen véletlenül néhány bejegyzéssel ezelőtt egy teljesen másik kontextusban már írtam. A Schönberger Margit néven született pszichológus szerint a folyamat pedig összesen hat állomáson keresztül ér révbe, az egyes szakaszoknak pedig fantasztikus nevei vannak, ilyeneket kell elképzelni, hogy autisztikus fázis, meg szimbiotikus fázis, aztán a folyamat az individualitás megszilárdulása és az emocionális tárgyállandóság kezdetei szakasszal ér véget.

Akkor megszületik a pszichológiai énünk.

GIPHY

Amivel két dolog is egybeesik.

Az egyik, hogy a gyerekek akkor kezdenek el óvodába járni, a másik pedig, hogy a mentalizáció képessége, az, hogy el tudjuk képzelni, hogy a másik mit miért tesz, szintén nagyjából ekkor kezd kialakulni.

Na, és akkor érdemes belevágni az önismeretbe, illetve annak fejlesztésébe.

Nyilván addig se remeteként él az a gyerek, szóval szocializáció, meg ilyenek addig is történnek vele, de ő, mint önálló individuum, vagy mint önálló szubjektum, esetleg objektum, aki nem egyenlő sem testileg, sem érzelmileg, sem kognitív vagy viselkedéses szinten az anyukájával (és/vagy apukájával, de mi, ugye, azért zömmel kimaradunk a fejlődéspszichológiai tananyagból), s aki ennek a tudásnak azért valamelyest még birtokában is van (ha tudatában nem is mindig), addig nem nagyon létezik.

Három éves korára tehát megszilárdul a gyerek individualitása és kezdetét veszi emocionális tárgykonstanciája. Az elég bonyolult megfogalmazás mögött mindössze annyi van, hogy eddigre már viszonylag stabil elképzelése van az anyjáról és talán az apjáról és saját magáról is.

Így.

Most pedig akkor nézzük szépen azt a napi négy percnyi önismeretet, amit a családi rendszerben lehet használni, s amit egyébként az intézményrendszer is vígan használhat(na).

Kezdjük azzal, hogy van néhány kérdés és szülői jelenlét, amit mindig, minden korcsoportban, még (!) csecsemőkorban (!) is lehet használni. Ezek az alábbiak:

• Hogy érzed magad?
• Mit érzel?
• Sajnálom.
• Ne haragudj.
• Jajj, nagyon megértelek.
• Igazad van.
• Ölelés
• Szeretet és elfogadás biztosítása

Aztán óvodától fölfelé jöhetnek ezek:

• Hogy érezted magad az óvodában? Kivel játszottál délután, amikor lementetek a kertbe/udvarra? (A Milyen volt az óvodában? kérdés feltétele indifferens a gyerek számára, ennél jóval konkrétabb kérdéseket kell feltenni.)
• Ízlett az ebéd? (Arra úgysem szoktak a gyerekek emlékezni, hogy mi volt ebédre, így azt fölösleges megkérdezni, annál is inkább, mert általában ki is szokták írni előre, hogy mi lesz reggeli-ebéd-uzsonna, kalóriával, allergénekkel)
• Hú, nagyon hiányoztál.
• Látom rajtad, hogy rossz kedved van, meg tudod fogalmazni, hogy miért vagy ilyen szomorú?
• Mitől éreznéd magad jobban?
• Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, amíg megnyugszol?
• Gyógypuszi?
• Nagycsoporttól felfelé lefekvéskor be lehet vezetni azt a rutint, hogy mindenki (beleértve a szülőket is) mond három jó és három nehéz dolgot aznapról. Vissza is lehet kérdezni, hogy miért volt jó élmény a jó élmény és miért volt nehéz a nehéz élmény.
• Ha a gyerek mesél valami rossz dolgot, akkor ne próbáld feltétlenül megoldani helyette, fogadd el az érzését, majd próbáld meg rávenni a gyerekedet arra, hogy keressen valami pozitívat abban a nehéz élményben.
• El lehet kicsit meséltetni a gyerekekkel azt is, hogy milyen mesét néztek, mit játszottak a számítógépen, mit olvastak, de nem csak ez az érdekes, hanem az is, hogy mindezeket miért szeretik, mit jelentenek ezek az élmények nekik. Harry Potter? Oké, de mi tetszik benne? Ha a Harry az osztálytársad lenne, barátkoznál vele? Brawl Stars? Oké, de mi tetszik benne? Melyik a kedvenc karaktered? Állatkert a hátizsákban? Oké, de mi tetszik benne? Ki a jobb fej, a Martin vagy a Chris? Az? Na, azt már nem! Ki mutatta neked? Be se linkelem.
• Ha van egy intézményi konfliktus, akkor végig lehet együtt gondolni az alternatív megoldási lehetőségeket.

És lehet gyakorolni, kis korban gyakoroltatni mindenféle, önmagunkra vonatkozó pozitív üzeneteket is.

Így.

Egyébként meg nem muszáj ám mindig beszélni, van, hogy elég a jelenlét, a tartalmazás*, az érzelmi megtartás.

Idővel és az önreflexió kialakulásával pedig jöhetnek a nehezebb feladatok, amibe már beletartozik a felelősség felvállalása is, a következmények megjóslása és mondjuk a mások elfogadásának gyakorlása. Ezeket pedig nem csak a gyereknevelésben, hanem baráti, sőt, párkapcsolatokban is lehet alkalmazni.

De egyébként meg nehogy bárki is azt higgye, hogy ezeket mi is mind csináljuk, estére mi is hullafáradtak vagyunk, a napi rutin minket is felőröl.

És akkor szóval mi is az az önismeret?


Hát az,

• amikor ismerjük magunkat,
• amikor tudjuk, mit miért teszünk,
• amikor felismerjük az érzéseinket,
• amikor elfogadjuk magunkat. Hibáinkkal együtt,
• amikor tudjuk, miben vagyunk ügyesek és miben nem,
• amikor meg tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk. És amikor ez a vágy valamennyire azért a valósággal is kapcsolatban van,
• amikor tudunk kompromisszumot kötni,
• amikor tudjuk, hogy mi szól rólunk és mi nem, tehát amikor nem veszünk mindent magunkra
• amikor értjük a családi mintázatokat,
• amikor merjük magunkat vállalni, merünk.

Jól látszik hát, hogy az önismereti munka komplex és sokáig tart, annyira, hogy sosincs vége. Mi, emberek ugyanis olyanok vagyunk, hogy folyamatosan változunk, a megváltozott önmagunkat pedig éppúgy meg kell ismernünk, mint ahogy azt tettük a korábbi önmagunkkal.

Ez egyébként pszichoedukációs sorozatunk második része, az első rész itt olvasható.

*A belinkeléshez egy másik Apapara-poszt tartozik, ami egyébként releváns is, de a hozzá tartozó komment egészen különösen jól passzol a tartalomhoz (nem)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Mennyire kell komolyan venni egy gyereket?

Semennyire, hisz gyerek.
Nagyon, hisz gyerek.
Fogalmam sincs, hol komolyan veszem őt, hol nem.
Leszarom.
Milyen gyerek?!

Azt hiszem, nagyjából ez az öt válaszlehetőség lehet a címben feltett kérdésre, ami elég jól mutatja, hogy a dolog jóval bonyolultabb annál, mint hogy nem hülye, csak gyerek.

Mert nem is mindig gyerek, meg néha viszont kicsit azért mégis hülye az a gyerek. Vagy felnőtt. Nem bántóan, meg nem rosszindulattal, de azért kicsit az, nem? Olyan kis kedvesen.

Szóval valahogy azt mondanám, hogy komolyan kell venni mindent, amit egy gyerek mond, de csak azért, mert ő komolyan mondja. Feltéve, hogy komolyan mondja. De közben mi mégiscsak felnőttek vagyunk, csomó dolgot meg felnőtt fejjel egyszerűen nem lehet komolyan venni. És nem is kell.

De nem is rólunk szól az, amit ilyenkor komolyan mond, hanem róla. Nem kell tehát relativizálni. Az ugyanis a gyereket aligha érdekli, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen csuda okosak. Hogy a körülötte lévő felnőttek milyen jól elhelyezik a reális-irreális dimenzióban a gyerek komolyan vett, komolyan mondott és komolyan gondolt dolgait.

Oké, de ha közben valami olyasmin borul ki, amin nem is kellene? Mert nem érdemes?

Hát szerinte meg érdemes.

És akkor ott a gyerek, aki szerint érdemes, a felnőtt, aki szerint meg nem, és akkor kezdődhet a játszma, a csörte, a verseny, hogy ki győzi le a másikat.

Nemes és egyenlő verseny lesz egy ilyen, az biztos.

via GIPHY

Már csak azt kellene tudni, hogy melyik Gyalog-galopp szereplő a felnőtt és melyik a gyerek ebben a hibátlan gifben. Merthogy mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza, övék a jogok.

Nem egyszerűbb akkor már leguggolni mellé, hogy közel vízszintben legyen a két szempár egymással, és elhinni, hogy neki komoly a dolog?

És ha már egyszer elhitte a felnőtt, hogy a gyereknek bizony komoly a dolog, akkor már csak azt kell elhitetni vele, hogy még a komoly dolgoknak is van megoldása. Ha ment az, hogy lyukat fúrtak a Várhegy alá, ha vannak védőoltások, és még a Holdra is feljutottak emberek, akkor majdnem biztosnak kell lennünk abban is, hogy a gyerekek komoly dolgaira is lehet megoldást találni.

Szóval akkor a sorrend.

Komolyan venni, leguggolni, szemébe nézni, jelezni, hogy komolyan veszed, megnyugtatni, és csak akkor jöhet a megoldás. Amire vagy rávezetheted a gyereked vagy megtalálja saját magának.

Gyerekjáték.

Egyébként nem csak a szülők vannak ezzel nagy bajban, hanem a popipar is.

A The Who például nagy vitában van a The Offspring -gel, előbbi szerint ugyanis a gyerekek rendben vannak, utóbbi szerint épphogy nem.

Mutatom is.

Szóval szerintük 1966-ban még minden oké.

Szerintük meg 32 évvel később, 1998-ban már nem.

A pszichológia egy ideje azért azt gondolja, hogy a gyerekeket érdemes komolyan venni, mert úgy vannak rendben, ahogy vannak, csak hát Dexter Holland, a The Offspring énekese úgy adódott, hogy nem pszichológus, hanem mikrobiológus.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: