>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: plebejus düh. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: plebejus düh. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. december 19., vasárnap

Az iskola és az ő őre

Hercegakarattyán, a Péntek utca 23. alatt található egy kétszintes, L-alakú betonépület, egy iskola, melyet 1973-ban, a korszellemnek megfelelően építettek. Szürkére, kockára. A homlokzatot 2007-ben teljesen, a belső tereket részben felújították. Az emeleti WC-ket és osztálytermeket kifestették, az ablakokat műanyagra cserélték, de a padlót borító PVC még az eredeti, és a közösségi helyiségek és a tornaterem felújítására sem jutott pénz. És hát 2007-sem ma volt. Tervben van, hogy 2022-ben, a választás előtt felújítják az udvart is, a beton repedéseiből kinőtt fű miatt nem nagyon lehet focizni az iskola területén, a városkában épült stadiont viszont a gyerekek nem használhatják. Pedig a pálya általában pang az ürességtől, a Hercegakarattyai focicsapat, a HFC ugyanis tavaly kiesett a megyei háromból is.

A Móra Dániel Általános Iskola és Szakgimnáziumban összesen bruttó 498 tanuló tanul, de valójában csak 436, mert a diákok 14%-a SNI-s, illetve HHH-s, akik így két főnek számítanak. A 34 fős tanári kar nehéz iskolának tartja a Mórát, a helyiek nem is nagyon szeretik, a Harry Potter alapján el is nevezték Mórdekárnak, hiszen ide kár járni. De mivel Hercegakarattyán nincs sok munkalehetőség, a gyárak és a legtöbb embert foglalkoztató bánya még '93-ban bezárt, ezért a családok közül csak kevesen engedhetik meg magunknak, hogy a szomszéd község sokkal jobb iskolájába járassák a gyereküket. 

Az iskola igazgatója innovatív és toleráns tanár, a tantestület elismeri és tiszteli, sokat is pályáznak, de csak kevésszer nyernek, így csak nagyon ritkán tudnak eszközöket venni, kirándulásokat szervezni, fejleszteni, státuszt bővíteni.

Pedig mindre nagy szükség lenne, utóbbira a leginkább, hiszen a törvény értelmében járó fél státusznyi iskolapszichológus nagyon kevés. Nagyon örült viszont a teljes tanári kar, hogy tavaly sikerült felvenni - szintén fél státuszban - egy pedagógiai asszisztenst, hatalmas segítség ő a nehéz osztályokban. Fontos szerepet tölt még be az iskola életében a kémiatanár, aki munkaidő-kedvezményért cserébe a gyermekvédelmi feladatokat is ellátja. Iskolaorvos heti egyszer van az iskolában, védőnő viszont két éve nem elérhető, az országos hiány ezt a térséget különösen érinti.

A Mórdekárban a romák becsült aránya 8% körül van, az iskolába jár még néhány afgán és szíriai származású gyerek, és bár az igazgató okos bérgazdálkodással elérte, hogy minden évben legyenek érzékenyítő tréningek, ez a tanárok egy részét nem különösebben hatotta meg, a tantestület nagyjából fele elfogadó és befogadó, az iskolát jellemző konfliktusokat sem származással, sem bőrszínnel, sem szocio-ökonómiai státusszal nem hozza összefüggésbe, a másik fele, ahogy az akarattyaiak is, annál inkább.

Egy dolog viszont tény. A Mórában tényleg mindennaposak a verekedések, a bullying, a verbális agresszió. Legtöbbször a gyerekek egymást bántják, de néha egy-egy tanár is kap, igaz, a legtöbbször véletlenül, amikor szét akarta választani a gyerekeket.

Feszültség tehát bőven van, az iskola polgárai (tanárok, tanulók, szülők) vegyes érzelmekkel várták a szeptember elsejét, amikor az iskola új iskolaőrt kapott, a korábban a csőregfalvai csirkefarm éjjeliőreként dolgozó, 165 centis, 82 kilós, 58 éves, egyedülálló Hajdu Tibort. Tiborral elégedettek voltak a farmon, a rókacsapdákat kikerülő rókákat mindig időben hatástalanította, ha pedig mégis elkapott egy-egy állatot a csapda, akkor még jóval azelőtt kivette belőle a tetemeket, mielőtt a dögevők rátaláltak volna. Lopás, betörés a munkaidejében sosem volt, Tibor mindig éber volt, és az éjszaka dolgozó kollégákkal is jól kijött. Az éjszakázást viszont egyre nehezebben bírta, örült is az álláshirdetésnek, a nappali munkavégzés mellett pedig még a magasabb fizetés is vonzotta, és bár gyerekekkel sosem dolgozott, ez nem volt probléma az állás megpályázásakor. A két hetes képzés során sokat tanult, figyelt, vizsgái jól sikerültek, örült, hogy olyan iskolába osztották, amely közel van lakóhelyéhez, az kevéssé foglalkoztatta, hogy milyen milyen is az az iskola. 

Az igazgató Tibor munkába állását követően tantestületi értekezletet tartott, ahol Tibor, kissé ugyan döcögve és zavartan, de elmondta, hogy mi lesz a feladata, aztán pedig igyekezett minden tudását bevetve válaszolni a tanárok rengeteg kérdésére. De hát újszerű volt neki a helyzet, nem volt hozzászokva ennyi beszédhez és ennyi emberhez, a fülledt tanáriban álldogálva azon vette észre magát, hogy újra és újra megigazítja a bilincset, a gumibotot és a gázspray-t tartó szolgálati övét, és olyan érzése volt, mintha levegővételkor valami szúrná a mellkasát. Akkor érzett utoljára ilyet, amikor még a farmon, egy sötét éjjel az őrszobájába bevilágított egy kamion reflektora. Tibor megijedt, zihált, de gyorsan, a protokoll szerint reagált, hívta a rendőrséget, de aztán kiderült, hogy csak megfeledkezett a dugóba került takarmányfuvarról, ami végül hajnali 2-kor futott be.

Szerencsére most sem volt baj, csak reggel már kapkodva rakta fel az egyenruhájára a 60 mm magas és a legszélesebb pontján 45 mm-es, pajzs alakú szolgálati jelvényét, ami így tényleg elég erősen karcolgatta a bőrét. Elengedte az övét, megigazított a pajzsot.

Most már nyugodtan lélegzett.

Közben folyamatosan záporoztak a kérdések, Tibor pedig hangsúlyozta azokat a frázisokat, amiket a képzésen is sokat hallott. Meg, ami eszébe jutott.

Együttműködve Tantestület munkatársaival.
Szolgálom és védem Tanulók és Tanárok fizikai és lelki épségét.
Heti 40.
Csak legvégső esetben.
Csak legvégső esetben.
Azt is csakis legvégsőben.
Pisztolyom nincs.
Intézkedem. Kényszerítek.
Törvény értelmében.
Képzésen úgy tanultam.
Csirkék, igen.
Főleg tarhonyával, de jobbszeretem a sertést. Oldalast. Fokhagymával, fehér kenyérrel.
Nincs feleségem.
Testi erő.
Milyen micsoda? Szájber mi? Bulling? Kapitányságon megérdeklődöm.
Motozással. Jelzőberendezés.
Ajtai Károly törzsőrmester úgy tanította, hogy három percen belül.

Ezt követően az igazgató elvitte Tibort a szobájába, megmutatta neki, hogyan működik a jelzőberendezés (a.k.a: majrégomb).

Amit Zsóka néni használt először, szeptember 7-én, a 3. óra felénél. 3/b, első emelet 104-es tanterem.

Tibor fut, rohan, a bot ütögeti a térdhajlatát, csörög a bilincs, lifeg a spray. Őrünk övébe kapaszkodva  fut tovább, liheg-szuszog, órájára néz, szintidőn belül van, francba, ez a 6/c, eltévedt volna?, na, megvan a terem, kivágja az ajtót, bent üvöltés és verekedés, Mi van, Zsóka, ne is mondja, látom, intézkedem, kényszerítek, gyere csak, te, csirkefogó, ne ellenkezz!, Zsóka kiabál, Tibor, nem ő volt, hanem a Zsombi, de Tibor nem hallja, ha hallaná, akkor sem tudná, ki az a Zsombi, keze lendül az övhöz, letépi a bilincset, közben pörgeti a fejében a két héttel korábban tanult büntethetőségi szabályokat, harmadik bé, akkor 9 éves, kurvakicsibazmeg, fasztcsináljak, Zsóka sírva üvölt, háthagyjaapicsába Tibor, hát bepisilt a Móni és a Zoli is, de Tibor nem enged, erősen fogja a kisfiú kezét, és miközben kirángatja a teremből, észre sem veszi, hogy a 120 centi magas, 23 kilós zokogó kisfiú homlokát a szolgálati pajzs alatti 22x10 mm-es aranyszínű téglalap alapon olvasható ötjegyű számba préseli.

Az eseménynek azonnal híre ment, meg is írta a megyei lap, a még mindig főszerkesztőt kereső Indexen kívül két nap múlva már a teljes sajtó lehozta a hírt. Ki így, ki úgy.

A kisfiú szülei tehetetlen dühöt éreztek ugyan, de a rendőrséghez nem tudtak fordulni, ugyanis a gyerek apja nemrég belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, aminek az eljárása még tartott, Tibor tanyasi csirkéje pedig egészen kiváló volt, egész Hercegakarattya odavolt érte. 

A következő hét elején újabb értekezletet tartottak a Mórdekár tanárijában, addigra a kisfiú homlokán már csak a 9-es számot lehetett kiolvasni. Tibor, ujjait tördelve szabadkozott, ígérte, ilyen nem lesz többet, magában szentségelte a képzést, amiért erre nem készítette fel, titkon visszasírta a csirkefarmos éveket, de ott és akkor erre nem volt idő, tudta ezt Tibor is, most az egész tantestület előtt kellett bizonyítania, ő pedig jó tanuló, jó iskolaőr akart lenni. Megmutatta, hogy megtanulta a gyerekek nevein túl azt is, hogy melyikről mit kell tudni. Szilvi, 7/a, szegény, jó tanuló, körbenéz, hangját lehalkítja, a c-t suttogva ejti ki, az igány-ra már jut egy pici hangerő. Roli 8 éves, ravasz egy gyerek, szülei a boltban dolgoznak.

Az értekezlet végére megérkezett a megyei kapitányságról az Ajtai is, Tibor lehorgasztott fejjel hallgatta törzsőrmesterének pergő zsargonjait, aminek köszönhetően a tantestület végül zsörtölődve és duzzogva, de újra bizalmat szavazott Tibornak.
 
A majrégombok szeptember 7-e után viszont érintetlenek maradtak, konfliktus is kevesebb volt, hiszen ki merne ezek után bármit is tenni, de még ha lett is volna valami, mórdekáros legyen a talpán, aki majrégombot mer nyomni. Tibor unottan járkált a folyosón az órák alatt és között, azon vette észre magát, hogy megint az éjjeli csirkékre és a sok-sok filmre gondol, amit megnézett a műszakjai alatt.

November 13-án, a 4. óra alatt viszont Tibor füstöt érzett a földszinti WC-ből. A dohányzás az iskola épületében és annak 5 méteres körzetében tilos, a tiltott cselekedetért fegyelmi eljárás indítható, a tiltott cselekedet beszüntetése, itt kicsit elakadt Tibor, de aztán eszébe jutott, igen, az iskolaőr feladata.

Elindult a szag irányába, de aztán megállt. Körbenézett. Sehol senki. A szag erősebb. Tett egy bizonytalan lépést, majd megint megállt. Nyelt egy nagyot. Hirtelen megfordult, majd határozott és öles lépésekkel az igazgatóiba ment. Joli, az iskola legcukibb takarítója a hangszigetelt ajtón keresztül kiszüremlő zkedje bor sko őr rvaél hangokból arra tippelt, hogy az igazgató azt üvöltötte, hogy Intézkedjen, Tibor, hát maga az iskolaőr, a kurvaéletbe!, de az is lehet, hogy azt mondta, hogy Nehogy intézkedjen, Tibor, az iskolában még egy ilyen malőr, a kurvaéletbe, nem fordulhat elő.   

Akárhogy is, Tibor kiszaladt az igazgatóiból, futott a még mindig erős szag irányába, utána nem sokkal az igazgató és mitagadás, Joli is kíváncsi lett, takarítóeszközeit hátrahagyva futott hát is.

Utóbbi két szereplő viszont nem jutott be a WC-be.

Az ajtó beragadt.

Az igazgató dörömbölt és üvöltött, Joli jajveszékelt.

Közben kicsengettek, és szép lassan az egész iskola odasereglett a földszinti lányvécé elé. Bentről kiabálás, vécélehúzás és mindenféle csapkodás hallatszott ki.

Amikor váratlanul mégis sikerült bejutni a húgy- izzadtság- és cigarettaszagú, meglehetősen viseltes helyiségbe, a Móra Dániel Általános Iskola és Szakgimnázium tanárai és diákjai egy abszurd és groteszk, kimerevedett pillanatra három tanulót és egy vörös fejű iskolaőrt láttak az egyik nyitott ajtójú WC-fülkénél: a nyolcadik bés Timit és Jázmint, amint a WC-csésze előtt térdelő Tibor szolgálati egyenruhájának ingét rángatják, és a még mindig WC-n ülő, meztelen ölét rövidke blúzával takargatni próbáló, reszkető, zokogó Beát.

Utólag sem az igazgatónak, sem az iskola pszichológusának, de még a megyei őrsön dolgozó rendőröknek sem sikerült pontosan összerakni, hogy mi történhetett a földszinti illemhelyiségben. Tibor szexuális provokációt, csapdát, szabályokat, paragrafusokat, intézkedést és kényszerítést és a képzés hiányosságait emlegette, a lányok ezzel szemben erőszakot, megaláztatást, a korábbi blama miatti perverz alkut üvöltötték és azt, hogy ők még csak gyerekek.

Tibort leváltották, visszament a farmra.

Az új iskolaőr, a korábban a Balcói Javítóintézetben dolgozó, kisportolt testalkatú, 179 centi magas, 75 kilós, 47 éves Fejes Anikó ilyen hibákat már nem követett el.


A gyerekek rettegtek tőle. Határozott volt és kemény, sosem üvöltött vagy kiabált, viszont a szavakat úgy ejtette ki a száján, mint egy gonosz, kimért kígyó. Sziszegve, kegyetlenül, kíméletlenül. Mindenkit a vezetéknevén szólított, még az elsősöket is.

Viselkedésed, Kasssssssssszás, megengedhetetlen.
Te döntessssssssssssz, cselekedetedet vagy bessssszünteted, vagy jön a spray.
Nem válaszolsssssssssz?
Sprayt vagy életet?

A Mórdekár az Anikó-rezsimben jobb iskola lett.
Legalábbis magatartás szempontból.
Legalábbis az iskola területén és annak öt méteres körzetében.
Legalábbis egy ideig.

Történtek ugyanakkor negatív dolgok is.

A homlokos kisfiú például az eset óta minden éjjel bepisil, a gyerekek szorongva járnak iskolába, az alsósoknak sokszor rémálmuk van, de némelyik felsős sem mer kimenni WC-re, az iskola tanulmányi átlaga két hónap alatt 3,6-ról 3,1-re romlott, a tanulók nem nagyon állnak szóba egymással, kimért és hideg csend ült az iskola falai között, Danibát pedig, a mindenki által körberajongott történelemtanárt és napközist kitiltotta a tankerület vezetője az iskola területéről, mert töriórán Anikóval demonstráltatta a hatodikosoknak az inkvizíciót, a nyolcadikosoknak pedig SS-Unterscharführer, Otto Herzog hanghordozását.

- Anikó, jöjjön csak be!
- Intéssssssssssssszkedjek?
- Köszönöm, ennyi volt.
- Szolgálatára, mondta Anikó, majd összevágta bakancsát, hátrafordult és kiment.

Csak amikor becsukta az ajtót, esett le neki, hogy gúny tárgya lett.

Danibá másnap a Fém Megyei Rendőr-főkapitányságon kezdte a munkanapját, majd a tankerület-vezetőnél folytatta, most a szomszédos faluba vezető 7123-as mellékút északi felén tisztítja az árkot. Közmunkában.

Hercegakarattya eközben erőszakos és nyomasztó városka lett.

A köztereken gyerekek dohányoznak, a netes zaklatás soha nem látott mértéket ölt, az iskola öt méteres körzetén kívül rendszeresen kiborított kukákat, megrongált tárgyakat és összegraffitizett fákat látni, sok szülő pedig arról számol be, hogy gyerekük megváltozott, magába fordult, megközelíthetetlen, többüket el is vittek a Mórából, néhány család elköltözött.

És igaz, hogy a Mórdekár jobb iskola lett, de osztódni még Anikó sem tudott, így az osztálykirándulások, iskolai táborok, nyári programok mindegyikén bizony még ő sem tudott ott lenni, hogy őrizze az őrizendőt, így ezeken a programokon rendre elszabadult a pokol. Olyannyira, hogy a második félévtől az iskola igazgatója nem engedélyezett semmilyen iskolán kívüli programot sem.

Danibá jelentkezett ugyan iskolaőrnek, de pályázatát elutasították, az igazgató keze pedig meg volt kötve, tanárnak sem vehette vissza.

A Mórdekár nyár végére borzasztó és elviselhetetlen iskola lett.

Az iskola tanulói a 2021/22-es tanévben változást akartak, ezért nyáron lázadást terveztek.
Mindenki benne volt.
A szülők is.

2021. szeptember 29-én, a negyedik órában összehangolt, előre kigondolt és kidolgozott koreográfia szerint minden osztály verekedést színlelt, hogy a tanároknak egyszerre kelljen megnyomnia a majrégombot. A verekedéseket begyakorolták, YouTube-ról műütéseket és művédekezéseket tanultak meg, imitálták a sírást, üvöltést, esést, rúgást.

Anikó azt sem tudta, melyik osztályba menjen, futott a 6/a-ba, de akkor megszólalt a 4/b és a 8/a, majd sorban, egymással átfedésben, ahogy megbeszélték, az összes többi osztály is. Közben a könyvtárban könyvek estek le a polcokról, az ebédlőben székek röpködtek. Anikó futott, sziszegett, kapkodott, a falat ütögette gumibotjával, vaktában spray-zett, bilincsével hadonászott. A paragrafusok és a sziszegés csődöt mondott.

A Fém Megyei Rendőr-főkapitányság egészen pontosan 52 perccel később szirénázó autóival, teljes menetfelszerelésben és legénységgel megérkezett a 8421 Hercegakarattya, Péntek utca 23. alatti Móra Dániel Általános Iskola és Szakgimnázium, vagy ahogy a környéken mindenki hívja, a Mórdekár 1973-ban épült épülete elé.

Joli, az iskola takarítónője, előre egyeztetett módon mindent rögzített a telefonjával, a felvételeket Danibá és az igazgató segítségével 30-én elküldte a TASZ-nak, a Helsinki Bizottságnak, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítványnak, az UNICEF Magyarországnak és a régi Index teljes szerkesztőségével megalapított, közösségi finanszírozással működtetett, teljesen független új hírportálnak, a Kontrollnak.

2021 októberében az online és offline sajtó is arról cikkez - ki így, ki úgy -, hogy lehet, hogy a kormányzat megszünteti az iskolaőrség intézményét, cserébe bővítik az iskolapszichológusok, pedagógiai asszisztensek, szociális munkások mennyiségét, státuszát, országosan iskolai közösségépítő programok fejlesztésébe kezdenek, a konfliktusokat resztoratív technikákkal oldják meg.


(Az első kép Roald Dahl Matilda című könyvéből való, az illusztráció Quentin Blake munkája. Köszönöm Baktay Anna-Rékának, hogy elküldte. A második kép innen származik. A szövegben szereplő összes név kitalált, a fantázia szülötte. Kivéve Herzog Unterscharfüher. Ő tényleg létezett. A pajzs méretei a rendeletnek megfelelőek.)
Tovább

2021. március 13., szombat

Kincs, ami nincs

Nagy dolog történt a napokban. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) Nők Lehetőségei - Rangsor az Európai Unióban címmel publikálta kutatási eredményeit. Merthogy elkészítette a Nők Lehetőségei Rangsor az Európai Unióban KINCS Nők Lehetőségeit Vizsgáló Indexét, azzal pedig jól megmérte, hogy milyen is kis hazánkban nőnek lenni.

Én nem vagyok nő, tehát nem tudhatom, iszom is a kutatás minden szavát. És mivel még Chaka Khan vagy Withney Houston sem minden nő, ezért aztán szerintem a nők is igyák ennek a kutatásnak minden szavát.

Merthogy az jött ki, hogy Magyarországon a nők
  • a munkaerőpiacon,
  • az oktatásban, képzésben,
  • az egészségügy területén,
  • a szüléshez kötődően és 
  • a közéleti befolyás területén
nagyon jó helyet foglalnak el.
Nagyon. Jót.

Olyannyira, hogy a 27 uniós tagállamra és az Egyesült Királyságra kiterjedő kutatás a második (2.) helyre pozicionálta Magyarországot Finnországgal holtversenyben. Felettünk már csak Svédország pöffeszkedik, alattunk pedig Bulgária és Franciaország kullog. Szintén holtversenyben.

Van egy másik tér-idő-kontinuum is, amiben viszont egész más eredmények jöttek ki.

Egy, a világ 153 országára kiterjedő kutatás Magyarországon a 105. helyre pozicionálta az alábbi területeken elért eredményeket figyelembe véve:
  • gazdasági részvétel és lehetőség
  • iskolai végzettség
  • egészség és túlélés
  • politikai részvétel
Sajnos ha ugyanazokat az országokat vesszük figyelembe, mint amiket a KINCS is figyelt, akkor az jön ki, hogy nincs Magyarország mögött európai ország. Európában legközelebb hozzánk a 90. és 91. helyet elfoglaló Málta és Ciprus van, a V4-ek fényévekre: Csehország (Csehia?) a 78., Szlovákia a 63., Lengyelország a 40. 

De akkor, ha első ránézésre a két kutatás hasonló dolgokat vizsgált, s ha mindkét kutatásban szerepelnek ugyanazok az országok, akkor hogy jöhetett ki ennyire más eredmény?

Kezdjük néhány ténnyel.

A KINCS-et a magyar Kormány hozta létre 2018-ban, a World Economic Forum egy nemzetközi, független, nem-kormányzati szervezet, ami 1971 óta létezik. a KINCS 2021-ben publikálta először a Nők Lehetőségeit Vizsgáló Indexét (NLV), a WEF 2006 óta méri a Global Gender Gap Indexet (GGG). 

Az NLV 27 országot vizsgál, a GGG 153-at. A KINCS elsősorban azzal foglalkozik, "Magyarországon világra jöjjenek a kívánt és tervezett gyermekek, a népesedési problémáink megoldására megtaláljuk a legmegfelelőbb és leghatékonyabb válaszokat, valamint elérjük azt, hogy az országot megtartó családok még inkább megerősödjenek, sokasodjanak és bővüljenek", a WEF pedig azt mondja magáról nagyjából, hogy az üzleti, politikai, tudományos és a társadalom egyéb vezetőivel együtt azon dolgoznak, hogy a világ egy jobb hely legyen.

Mindkét szervezet elég sok kutatást végez, a KINCS kormányzati intézkedések hatásait vizsgálja elsősorban, a WEF kutatásai a gazdasággal foglalkoznak, és hát nyilván a WEF jóval több kutatásnál jár, de ez nem nagy kunszt, hiszen jóval idősebb szervezetről van szó.

De akármennyire is különböznek ők ketten egymástól, a fiatalabb szervezet most mégis elkezdte azt kutatni, amit az idősebb is szokott. Teszi ezt talán nem véletlenül.

Muszáj volt ugyanis valami biztatót mondani a nők hazai helyzetéről, mert.

Mert a 2018-ban Nőügyek 2018 címmel megjelent hazai, reprezentatív kutatás a Friedrich-Ebert-Stiftung jóvoltából arra mutatott rá, hogy nagyon nehéz Magyarországon nőnek lenni. Erről egyébként itt és itt írtam, itt pedig beszéltem.

Mert az idén alapítvánnyá szerveződött Nem tehetsz róla, tehetsz ellene, Pető Andrea, a Másállapot a szülészetben vagy éppen a WMN - hogy csak néhány dolgot említsek - rendszeresen posztol, publikál arról, hogy milyen is Magyarországon nőnek lenni, hogy hány módja van a nők hátrányos megkülönböztetésének, megalázásának, hogy milyen gyakran esnek nők kapcsolati vagy családon belüli erőszak áldozatául, hogy hány nőt öl meg élettársuk, hogy hány nőt abuzálnak szexuálisan, hogy milyen mondatokkal és tettekkel alázzák a szülő nőket, hogy mennyivel keményebben érintette a nőket a pandémia okozta bezártság, hogy mennyire a nőkre hárul a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka. Ezek mind pártfüggetlen szervezetek.

De még az állami KSH is rendszeresen olyan jelentéseket publikál, amikből az derül ki, hogy Magyarországon bizony elég konzervatív értékrendet vallanak az emberek. Férfiak és nők egyaránt. Nem ismerem persze az összes kutatásukat, de egy 2002-es, egy 2009-es, egy 2014-es és egy 2018-as kutatás eredményeivel kapcsolatban azért eléggé képben vagyok, azok nagyjából mind ugyanazt hozták ki. És ezek a konzervatív értékrendek arról szólnak, hogy bizony az egész családnak, beleértve a nőt is, jobb, ha a nő otthon marad a gyerekekkel, mindenkinek jobb, ha a nő a családját a karrierje elé helyezi. Különösen a gyerek három éves kora előtt. Kérdés, hogy ha az egy-több gyerekével minimum három évet otthon marad, akkor utána hova tud visszamenni.

Ott van a Gender Equity Index, amiben szintén komoly lemaradást mutatunk az uniós átlaghoz képest. 

És hát persze ott a GGG-index is.

Ezek vannak az egyik oldalon és ezek mind-mind egy irányba mutatnak.

A másik oldalon viszont ott van például az Axióma Kulturális Alapítvány által készített Hogyan lehet sikeres egy nő? című (igen, ebben beszélt Novák Katalin) és a Milyen férfira vágynak a nők? című kisfilm, mindkettő a hagyományos nemi szerepek, hagyományos nemi szerepelvárások fontosságáról szó. Aztán ott van az a tény is, hogy a hatalom megszüntette a gender-szakokat, no meg ott vannak magas rangú politikusok és mindenféle hírességek nőkkel kapcsolatos gondolatai is. Megalázó, kirekesztő, lealacsonyító, lenéző, súlyosan szexista gondolatai.

És végül ott van a Jobb Veled Alapítvány által elkészített Boldogságtérkép is, ami azt hozta ki, hogy a nők alapvetően boldogabbak, mint a férfiak. A kutatással kapcsolatos kritikáimat itt fogalmaztam meg.

Erre a vonalra tökéletesen fekszik a KINCS eredménye.

Nos, ezek is mind egy irányba mutatnak. Csak éppen az ellenkezőbe.

Fontos, hogy ezek mind nem pártfüggetlen szervezetek. S fontos, hogy a KINCS friss publikációja sem semlegesen indul. Hanem így: 

A KINCS Nők Lehetőségeit Vizsgáló Európai Uniós Rangsor kialakításának célja az volt, hogy az Európában megszokott, a nőket és a férfiakat sokszor egymással is szembeállító, gender szemléletű kimutatásokkal szemben olyan rangsort készítsen, amely kizárólag a nőket érintő, a nőket előnyös helyzetbe hozó lehetőségekre hívja fel a figyelmet.

De legyünk jóhiszeműek, tegyük fel, hogy így van, tegyük fel, hogy az EU tényleg szembeállítja a férfiakat és a nőket. De ha ez egy tudományos anyag, akkor nem illene odaírni hozzá egy forrást? S ha már itt tartunk, a KINCS publikációját nem tudjuk, ki írta. Egy név sincs az anyagban. Ami azért is furcsa, mert a KINCS többi kutatásánál mindezek az információk, ahogy az lenni szokás, a publikációk szerves része.

Node most jöjjenek az egyes tételek. Szépen sorban.

  • A nők egészségügyi lehetőségei
A születéskor várható élettartam teljesen érvényes kritérium, de mi van az életminőséggel, különösen az idősek életminőségével? És mi van azzal, hogy mennyire csökken a várható élettartam az életkor előrehaladtával? És miért pont a HPV-oltást és a védőnői ellátást mérték? Merthogy erre nincs/sincs magyarázat az anyagban. Persze, fontos tételek ezek, a védőnői ellátás tényleg egyedülálló, sőt, elengedhetetlennek is tartom. Az már más kérdés, hogy - önhibájukon kívül - nem mindig tudják ellátni a feladatukat. Sok házi gyermekorvos nem veszi komolyan ezt a szakmát, sok anya nem engedik őket be, nem veszik figyelembe az ajánlásaikat.

De és mi van a menstruációs szegénységgel? Mi van az egyedülálló nők egészségügyi helyzetével? Mi van az alacsonyan képzett nők egészségével? Területekkel, amiket nem vizsgált a KINCS, területekkel, amiket vizsgál a WEF. Mi van a táplálkozási zavarokkal, testképzavarokkal, lelki egészséggel? Területekkel, amiket egyik sem vizsgál.

  • A nők képzési lehetősége
Sok a diplomás nő Magyarországon. De hol helyezkednek el? Mikor ütik be a fejüket az üvegplafonba? Mi van a hátrányos helyzetű nők képzési lehetőségeivel? Mi van az akadémiai életben lévő nőkkel? Jutnak ők tanszékvezetői szint fölé? Milyen társadalmi tényezők hátráltatja őket abban, hogy haladjanak az egyetemi ranglétrán? Mi az egyetemi tanárok aránya? És a dékánok, rektorok aránya? Nem dékánhelyetteseké, rektorhelyetteseké! 

  • A nők munkaerőpiaci lehetőségei
Itt egyből a négygyermekes anyák (nem családok) SZJA-mentességét emeli ki a KINCS-kutatás, mint a nők számára kivételes lehetőség, de mi van az első három gyerek esetében? Sőt, az első kettőében? A hazai tapasztalat inkább az, hogy  jövedelmi szegénység szempontjából az ötödik helyen vagyunk, ami egyébként elég jól hangzik, de azért érdemes lenne az eloszlást, szórást is megnézni. Én tényleg nem voltam jó statisztikából, de van itt még medián is, ami szintén informatív lenne, mint ahogy a szélső értékeket is érdemes lenne megmutatni egy olyan országban, ahol egyébként bő hárommillióan (!) élnek a létminimum környékén vagy alatta. Ja, igen, a KSH egy ideje ezt a kategóriát nem méri.

És mi van a foglalkoztatottsági rátában megfigyelhető hatalmas szakadékkel? Mi van a gyerekes és gyerektelen nők foglalkoztatottsága között megfigyelhető különbségekkel? Mi van a nők munkaerőpiaci kizsigerelésével? Mi van az alternatív munkavégzési lehetőségekkel? Mi van a nők STEM- (tudományos, technológiai, mérnöki és matematikai) területekről való kiesésével? Mit kiesésével, bent sem voltak soha! 

Mi van a fizetésbeli különbséggel? Mi van azzal, hogy milyen gyorsan haladnak előre a nők a munkaerőpiaci ranglétrán? Mekkora hézagot üt a karrierjükbe a három éves gyes? Mi van a nők lakhatási szegénységével? Mi van az egyedülálló nők anyagi helyzetével? Mi van az érzelmi házimunkával és a láthatatlan munkával? Mi van az idős és vagy beteg rokonok gondozásával, ápolásával?        

  • A szüléshez kapcsolódó lehetőségek
Az NLV szerint itt első helyen vagyunk, de megint. Kiragadott szempontok alapján, amik nem fedik le a teljes spektrumot. Közel sem. A szüléshez kapcsolódó lehetőségeket nem lehet a gyes-policy alapján bemutatni. De még ha ez alapján mutatja is be, akkor muszáj megemlíteni, hogy akkor a nők bizony kiesnek a munkaerőpiacról. Nem említi a gyed extrát, ami pedig középosztály felett igenis fontos intézkedés volt, igaz, alatta viszont sajnos üres ígéret. Nem foglalkozik a kórházi szülés viszontagságaival, a kötelező gátmetszéssel és egyéb, erőszakos, de sokszor indokolatlan szülészeti erőszakkal, a kiemelkedően magas császármetszési aránnyal, a hálapénzzel, az otthonszülés ellehetetlenítésével.

  • Nők közéleti szerepvállalása
Finoman rejteget itt az NLV. Azt mondja, hogy sehol sem éri el a női képviselők parlamenti aránya az 50%-ot. Ez igaz, persze, de azt már nem mondja el, hogy ez az arány Magyarországon a közelében sincs a a minden másodiknak - mindössze 12,5 aprócska százalékról beszélünk. 174 férfi és 25 nő ül a Parlamentben. Ha jól számoltam. A magyar miniszterek aránya szánalmas, de összehasonlításban nem is annyira rossz, a 14 miniszterből 3 a nő, ez 21%. A 71 államtitkár esetében még ennél is jóval bénább a nők aránya, az államtitkárságok kevesebb, mint felében összesen nyolc darab női államtitkár van. Az 11 csöpp százalék. Ezekre a jelentés már persze nem tér ki. A helyettes államtitkárokat már nem számoltam meg. 

Izgalmas kérdés a női vezetők aránya is. Itt, az elemzés szerint hatodikok vagyunk, ami nem is rossz, csak éppen nem tudjuk, hogy ezek a vezetők milyen szintű vezetők. Középszintűek, vezetőhelyettesek, felsővezetők? Titkárságvezetők vagy igazgatók? Általános iskolák vezetői vagy IT-cég vezetői? Mind fontos pozíció, de ha az általános iskolák igazgatói inkább nők, a gimnáziumoké inkább férfiak, akkor azért ezzel bőven lenne mit foglalkozni. Miközben persze azt is látni kell, hogy ebben az esetben az arány a nők javára billenne, mivel jóval több az általános iskola, mint a gimnázium.



Hogy akkor most van kincs vagy nincs, azt mindenki döntse el magának, nekem mindenesetre kicsit olyan, mintha az alapján vonnék le következtetést a magyarok gazdagságára, hogy mennek-e a magyarok boltba. Ha mennek, akkor van pénzük, ha nem, akkor nincs. 

Hogy milyen boltba mennek, milyen gyakran, ott vásárolnak-e bármit is, ha vásárolnak, akkor mennyit és milyen minőségűt, az nem számít.

Merthogy azok a kérdések, amelyekkel az NLV foglalkozik, kiragadott kérdések. Az EUROSTAT, az ECDC, a MISSOC, az OECD és a többi hely, ahonnan az NLV az adatait vette, hatalmas adatbázisokkal dolgoznak. De hát a kutatás nem cherry picking, az egyes tényezők kiemelése nem lehet ennyire önkényes, mint ahogy az sem, hogy miért jár 0, miért 0,5 és miért 1 pont.

Arról nem is beszélve, hogy egyébként azok a kérdések, amelyekkel az NLV nem foglalkozik, de mások igen, azok nem a nemeket szembeállító kérdések.

De legyünk jóhiszeműek.

Vegyük észre, hogy a KINCS a kutatásban mindenhol lehetőségekről beszél. És hát a lehetőség tényleg ott van. Nincs törvény, ami kötelezővé tennék a gátmetszést. Ami tiltaná a bölcsődét. Ami tiltaná, hogy képviselőnek vagy igazgatónak menjen egy nő. A kérdés éppen ezért az kéne hogy legyen, hogy ezek a lehetőségek miért nem valósulhatnak meg?

De hát ez már gender-kérdés, amivel a gender-tudományoknak kéne foglalkozniuk, de ugye olyan szak már nincs.

Hát ha nincs, akkor pont ilyen kutatások várhatóak.

Tehát kedves nők! Értsétek meg, hogy jó nektek.

(A felhasznált kép szerkesztett kép, az eredeti innen van)
Tovább

2020. december 14., hétfő

A gyülőlt nők

Van egy kis rutinsétánk a lányommal, majdnem minden késő délután teszünk egy kis kört a környéken, megsimogatunk egy elég édes németjuhászt, elmegyünk egy játszótérre, azt körbekocogjuk, aztán megetetünk egy elefántformájúra nyírt bozótot, majd lépcsőkön hazaugrálunk. Közben random időközönként a kabátom belső zsebébe ültetett Elza szájából (gombnyomásra) felcsendül a Jégvarázs 2 című filmből a Show Yourself című dal, a hatodik születésnapra kapott Elza bezengi a teret, mi meg vadul lipsyncelünk, ha pedig üresek az utcák, márpedig azok, akkor én joghurtozom*, a lányom halandzsázza, hogy 

Show yourself
I'm no longer trembling
Here I am
I've come so far
You are the answer I've waited for
All of my life
Oh, show yourself
Let me see who you are




És hát azért a Jégvarázs mégiscsak egy female empowerment-mese, de persze a gyerekek nem ezért szeretik, és ez rendben is van, de azért felnőttként lehet tudni, hogy amikor két női szereplő köt békét két királyság között, meg királynők vannak és nem királynék, annak azért igenis van jelentősége.

Láttunk ennél már kevesebbért is könyvet ledarálni.

De közben meg mit érdekel engem Dúró Dóra. Mi a gyerekeinket emancipált légkörben úgy szeretnénk felnevelni, hogy mindkettőjük azzá válhasson, amivé csak szeretne. És szeretnénk, ha mindketten egy olyan világban nőhetnének fel, amiben azt látják, hogy mást sem a neme, származása, bőrének a színe, magassága határoz meg.

Csak közben meg egyre erősebb és csípősebb a szembeszél.

De itt most kicsit lelassítanék. Érdemes ugyanis egy kicsit távolabbról is ránézni az elmúlt három hét eseményeire.

Merthogy.

Van az Axióma Kulturális Alapítvány (AKA), ami abból indul ki, hogy vannak bizonyos alapigazságok az életben. Nyilván nem a tömegmegmaradás törvényére gondolnak és még csak nem is Newton törvényeire, hanem sokkal inkább olyanokra, amik valójában mindenek, éppen csak nem axiómák. Hanem képlékenyek, fluidak. És legfőképpen magánügyek.

Hogy még inkább kontextusba kerüljünk, érdemes tudni, hogy az AKA alapítója Dr. Gíró-Szász Áron, aki az Axiómában végzett tevékenysége mellett olykor megszólal a PestiTV-ben, máskor meg miniszterelnöki megbízottként a keresztény mozgalmakkal és keresztény közösségekkel való kapcsolattartással és támogatásával összefüggő feladatok ellátásáért felel. Akármit is jelentsen ez.

Ez az Alapítvány nem kevés állami pénzzel kibélelve kiposztolt november 20-án egy videót arról, hogy milyen férfira vágynak a nők.

Ezt itt, ni.


Hogy a videó narrátora Surjányi Fanni, az MCC kutatási vezetője, aki egyébként nacionalizmussal és a nemzetállamokkal foglalkozik, most éppen hogy lett a gender téma szakértője, az nem teljesen világos, mint ahogy az sem, hogy ennyi képzéssel és ösztöndíjjal a háta mögött hol hagyta a gerincét. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy ha a világ olyan lenne, mint amilyet a videó lefest, akkor ő biztosan nem vezetne kutatásokat. Esetleg őt kutatnák férfiak, hogy megnézzék, hogy ugye milyen boldog is az élet a fakanál mögött úgy, hogy ki se teheti a lábát a konyhából.

Az persze csak hab a tortán, hogy Surjányinak a Jégvarázs sem tetszik, de a lényeg, hogy a videó mindennel szembemegy, amit valaha olvastam, mindennel szembemegy, amit a tudomány, a gender studies és a szociálpszichológia képvisel. Nem ideológiából, hanem mert ilyen eredményekre jutott. Merthogy a tudományos eredmények épp az ellenkezőjét mondják, mint amiket Surjányi mond. Anélkül persze, hogy ő akár csak egyetlen kutatást is említene.

És persze az egész videóból süt a heteronormativitás kellemetlen, orrot facsaró bűze.

Aztán ugyanez az Alapítvány Novák Katalin, családokért felelős tárca nélküli minisztert kérte meg arra, hogy vigyen be egy újabb aljas, övön aluli támadást a nők ellen. És így persze a férfiak ellen is. Ő meg ezt persze megtette. Nézzétek csak.


Itt már tényleg kapartam a falat. Szekunderszégyenben úszva minden mondat után reméltem, hogy vége lesz a videónak, hogy a miniszter asszony nem mond több sületlen és végtelenül káros ostobaságot. De nincs vége, és ő csak mondja, mondja, mondja. De tényleg, kérdem én, kedves Katalin! Látta a grafikonokat, amihez deréktól fölfelé a testét, hangját adja? Tényleg azt üzeni magyar nők millióinak, hogy jó az úgy, ahogy van? Tényleg jó a fizetésbeli és a pozícióbeli különbség? Tényleg úgy gondolja, hogy egy nő (és egy férfi) dönthet szabadon? Mármint nem ő, hanem a nők úgy általában.

Hát ha ez így van, akkor miért van szükség erre a videóra?

De komolyan, mit olvasnak ezek a nők? Milyen világban élnek? És milyen világban akarnak élni? Milyen világot akarnak ezek az emberek a gyerekeiknek?

Fel sem fogom, hogy lehet ennyire másképp értelmezni a valóságot.

A Nőügyek 2018-as kutatásból - jahaaaaj, úgy unom már leírni - épp az derül ki, hogy a nők pont a videóban oly magasra emelt gondoskodásba gebednek bele. Hogy a három éves gyes után a nők nem tudnak ugyanoda visszamenni, ahonnan eljöttek (erről majd a következő bejegyzésben bővebben is lesz szó), hogy a három éves gyesbe sokszor ők és a kapcsolatuk is beleroppan, hogy a szart is kipréselik belőlük a munkahelyükön, miközben meg otthon zéró támogatást kapnak a láthatatlan munkában, az érzelmi házimunkában és az idős/beteg rokonok gondozásában.

Komolyan nem értem.

De közben dehogynem értem.

Pontosan értem, és pontosan érted te is, kedves olvasó.

Az üzenet az, hogy kussoljatok szépen, kedves nők. Többre úgysem vagytok méltók. És képesek se nagyon. De ezt mosolyogva mondjuk, hogy ne gyűlöljetek minket. 

Egyébként meg, ha már a gyűlöletnél tartunk, nem a feministák a nőgyűlölők, nem. Hanem a kutatásvezető asszony és a miniszter asszony azok.

De szólok előre. A mi lányunk nem fog kussolni. És a fiunk sem.

* A joghurtozás kifejezést évekkel ezelőtt tanultam, állítólag ezt használják a franciák, amikor csak néhány szót tudnak egy dalból, a többit hümmögéssel helyettesítik. Igyekszem honosítani a kifejezést. Kevés sikerrel.

A képet a lányom készítette.

Tovább

2020. november 1., vasárnap

Kellemetlen tények

Leírom, hogy mit gondolok.

Azt gondolom, hogy én ezt az egész nemi különbséges dolgot nem értem.

De nem úgy (ál)naivan, hanem úgy igazán és őszintén nem.

Mert nézzük csak.

Vegyünk egy heteroszexuális férfit és egy heteroszexuális nőt. Megismerkednek ők ketten egymással, meg is tetszenek egymásnak, mert mindketten vonzónak, helyesnek, szépnek, okosnak és viccesnek találják a másikat. Így aztán össze is jönnek, hogy aztán majd, idővel, ahogy kell, el is vegyék egymást, meg majd legyen is gyerekük.

Lesz is.

Mondjuk először egy fiuk, aztán meg egy lányuk.

És akkor ők ketten azt akarják, hogy a fiuk legyen boldog, a lányuk meg ne?

Vagy azt akarják, hogy mindkettő boldog legyen, de azt gondolják, hogy a fiú attól lesz boldog, ha bármi lehet, a lány meg akkor, ha megmondják neki, hogy mi lehet? Ha a fiú szabadságot kap, a lány pedig korlátokat? Vagy azt gondolják, hogy a boldogság és a szabadság két, egymástól független dolog? Esetleg azt, hogy a fiú a szabadságban, a lány pedig a korlátokban éli ki magát?

via GIPHY

De ezt csináljuk.

Ez lesz a következménye társadalmi szinten a legapróbb szexizmusoknak, amik úgy mellesleg (nem mellesleg!) a legkeményebb megalázásokhoz vezetnek. A jó- és a rosszindulatú szexizmus ugyanis összefüggenek.

Szóval tehát van egy kifejezetten lejtős pálya (aka társadalom), ami, ne legyen senkiben sem félreértés, a férfiaknak lejt, a férfiaknak kedvez. A pálya persze nem magától jött létre, azt a férfiak hozták létre. A patriarchális társadalom.

Csakhogy történt egy kis hiba a tervezéskor. És a kivitelezéskor. De erre csak a legkeményebb, legszigorúbb, legkövetkezetesebb, legéberebb ellenőrök jöttek rá, őket viszont alig hallgatja meg valaki, hiszen addigra már rég létrejött a hibás alapokra megépített társadalom, aminek fenntartásában túl sokan érdekeltek.

Legalábbis azt hiszik.

A hiba pedig az, hogy a férfiak által megtervezett és megépített, majd mindkét nem által működtetett lejtős pálya a férfiaknak sem kedvez.

Egyéni szinten ugyanis a lejtős pálya azt a kellemetlen következményt hozza, hogy a férfiak nem beszélnek az érzéseikről (kutatások igazolják egyébként hogy a különbség férfiak és nők között nem abban van, hogy megélik-e az érzelmet és még csak nem is abban, hogy hogyan élik meg azokat, hanem abban, hogy kommunikálják-e az érzést), aminek szerves velejárója a sok szív-és érrendszeri megbetegedés, öngyilkosság(i kísérlet), daganatos megbetegedés, no meg mindenféle stresszbetegség és úgy általában az, hogy a férfiak korábban halnak, mint a nők, társadalmi szinten pedig ott az agresszió mindenféle formája, kezdve a sima verekedéstől és bullyingtól, abúzustól egészen a háborúkig. 

Csak hát kétségtelenül vannak bizonyos pozitív következmények is, amiről a férfiak, de a nők sem szívesen mondanak le.

Egészen addig, amíg egyéni szinten gondolkodunk.

De amint megjelenik a kapcsolati és annak mentén a társadalmi szint, akkor már nagyon más lesz a helyzet. Illetve hát más lenne a helyzet.

Mert nyilván nem kizárólag önmagamért fogok akarni lemondani a privilégiumaimról. De egyrészt tudom, hogy az előjogaimnak semmi köze sincs a teljesítményemhez vagy a kvalitásaimhoz, az előjogaim pusztán abból a tényből származnak, hogy férfi vagyok, másrészt pedig sokkal könnyebb úgy hátralépni, ha tudom, hogy akkor a másik előre tud lépni. Ha pedig az egész kölcsönös, akkor a rendszernek (családi rendszernek, társadalmi rendszernek) is jobb lesz.

Tehát néha én lépek hátrébb, néha meg a feleségem. Mert a rendszert együtt működtetjük. Mert mi a rendszert így működtetjük együtt.

Lehet persze úgy is működtetni a családi rendszereket, hogy én a karrieremet építem, a feleségem meg a családot, de akkor én kimaradok a családból, a feleségem meg a karrierből, a gyerekek meg ezt az igazságtalan rendszert öröklik meg tőlünk. 

Ösztönösen.

Tudattalanul.

Hát nem jobb, nem sokkal jobb mégis inkább együtt, közösen, egyenlően csinálni, közösen és egyenlően gondolkodni és gondoskodni?


Ez a bejegyzés a Zewa Magyarországgal együttműködésben jött létre. #GondoskodniEgyüttJó
Tovább

2020. február 23., vasárnap

Together we stand, divided we fall

Cseh Tamás 1979-ben írta meg a Ten Years After című dalát, amiben ugye azt énekli, hogy tíz év múlva majd már ne úgy legyen, ahogy akkor volt. 1995-ben, ami hát nem tíz évvel lett azután, még mindig eléggé ugyanúgy volt minden, vagy a franc tudja, talán úgyabbul, 1979 nagyon nem olyan volt, mint 1995, sok minden sokkal rosszabb volt, sok minden meg jobb, mindenesetre Cseh Tamás 52 lett, és ezen alkalomból csomóan megünnepelték őt a Merlin Színházban. Többek között az Ando Drom is, a Ten Years Afterbe pedig belekombinálták a Zöld az erdő című Bari Károly versből lett Cigány himnuszt is.

Elég megható.


Azóta eltelt 25 év.

Nem ten years az, hanem twentyfive.

És cigánynak lenni - legalábbis azt hiszem - nem lett jobb.

Most legalábbis, ha egyelőre még csak szóban is, de megteremtődött az intézményesült rasszizmus lehetősége. Eddig is volt neki sajnos tere, de soha ennyire kimondva a magyar demokrácia 30 éves történetében még nem volt.

És én most igazán kivagyok.

Olyan, mintha a 30-as években élnék.

De nem a 30-as években élünk, hanem 90 évvel később, amikor már bőven van EU, abban benne is vagyunk egy ideje, túl vagyunk egy holokauszton, egy Srebrenicán, egy Darfuron, egy Ruandán, meg még ki tudja, hány genocídiumon, de ebből nem tanultunk semmit.

Tizenegy évvel vagyunk túl a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozaton. És nem tanultunk semmit abból sem.


Ahogy korábban, most is ugyanazok a szereplők. Vannak az elkövetők, vannak az áldozatok és vannak a szemlélők. No meg vannak az ellenállók, a lázadók is.

Most pedig eljött az ideje annak, hogy válasszak.

Áldozat aligha lehetek, hiszen nem vagyok cigány. Elkövető szintén nem nagyon lehetek, mert finoman szólva sem értek egyet azzal, ami történik, passzív szemlélő meg nem tudok lenni, de hát mégis az vagyok, azzá válok.

Marad hát a lázadás, ellenállás, de azt meg nem tudom, hogyan kell csinálni. Fogalmam sincs, mit tehetnék.

Így aztán passzív elkövető és passzív szemlélő is leszek, természetesen annak ellenére, hogy nem vagyok roma, áldozat is vagyok, minden szándékom ellenére épp az nem vagyok, aki lenni szeretnék: ellenálló. 

És azt sem tudom, hogy ezt az egészet hogyan magyarázzam el a gyerekeimnek. Akik kérdeznek, akik érteni akarnak, akik érezhetően egy egyenlő és igazságos világban akarnak élni. Mert az ő olvasatukban a dolog annyira egyszerű. Nekik a bőrszín tényleg semmi mást nem jelent, mint egy embernek a bőrének a színét. Nem bír információval.


Azt persze ők is értik, hogy van szegénység, meg van éhezés, meg van félelem és rettegés, de hogy mindez miért és hogyan függ össze a bőr színével, azt nem értik, mert azt mi sem értjük.

Mert még ha következetlen szülők is vagyunk, arra azért eléggé figyelünk, hogy bármi is történik velük, velünk vagy a tágabb környezetünkben, akkor igyekszünk megnézni a tágabb kontextust is.

Mert a dolgok csak úgy válnak érthetővé és teljessé.

De ez kevés.

Mert a baj ennél most jóval nagyobb.

Mert itt most nem csak a hazai cigányságról van szó (akik nem mellesleg magyarok is), hanem arról is, hogy ha ezek az emberek nem kapják meg a független magyar bíróság által megítélt kárpótlást, akkor vége, akkor tényleg vége a demokráciának Magyarországon.

És azt aztán tényleg nagyon nehéz lesz megmagyarázni a gyerekeimnek.

Magunknak meg aztán pláne.

(A kép a gyerekeim által gyártott transzparensről készült. Ma ugyanis volt egy tüntetés a szabad bíróságokért és a szabad Gyöngyöspatáért, amire családilag elmentünk. A gyerekek kitalálták, hogy készítenek egy plakátot, a koncepció és a dizájn a fiamé volt, amit aztán a lányom megrajzolt.)
Tovább

2020. február 11., kedd

A házasság hete

Vasárnap volt a házasság napja, hétfőtől pedig a házasság hete van. Négy kontinens huszonegy országában. 

Épp ebben a szent pillanatban is.


Mindez pedig csodás, hiszen a házasság jó, a házasság kell, a házasság biztonságot nyújt, a házasság szimmetrikus, a házasság hűséget jelent, a házasság örök, a házasság őszinteségen alapul, a házasság mindenki számára egyformán hozzáférhető, a házasság a feltétel nélküli szeretet netovábbja, meg még csomó minden is a házasság, amiről nem is tudtam, tessék szépen elolvasni a Házasság hete honlapján.

Mert bizony, még honlapja is van neki.

Egyetlen dolgot nem értek csak. Hogy 2020-ban mégis mi a francért kell propagálni a házasságot?

Vagy ha már propagáljuk, akkor az mégis hogy lehet, hogy melegeknek nem lehet? Az mégis hogy lehet, hogy nők ezrei nem tudnak kilépni roncsoló házasságukból? No és az mégis hogy lehet, hogy ennyire nagyon sokan boldogtalanok a házasságukban? Hogy ennyien lépnek félre, ennyi házasság végződik válással? Ezek megváltoztatása miért nem célja a házasság hetének?

Vegyük már észre, hogy nem a házasság a cél, hanem a jó kapcsolat. A bizalom. A biztonság. Az elfogadás. A szeretet. A megértés. Az egyenjogúság és az egyenrangúság. Ezek egy része remekül megy ma már házasság nélkül is, egy másik része pedig sosem volt igazán a házasság függvénye.


Elolvastam a napokban Dragomán György, Doffek Frontembermegmondja Gábor és Steiner Kristóf házassággal kapcsolatban megfogalmazott gondolatait, akik közül oké, csak az utóbbi kettő írt most, a házasság hetével kapcsolatban, szóval inkább csak Doffekre és Steinerre reagálnék.

Ők is okosakat és szépeket, meghatóakat írnak, de egy dolog miatt mégis furán éreztem magam, miközben olvastam ezeket a cikkeket. És ugyanez az érzésem volt a sok, házasságnapjás, házassághetés poszt nézegetése közben is.

Hogy mégis mi a franc is ez?

Mert rendben, nem akarják megmondani, hogy házasodjak össze, meg azt sem akarják megmondani, hogy a házasság jobb, mint a nem házasság, de hol van bármelyik cikkből (főleg a kifejezetten a házasság hete alkalmából íródott kettőből) a társadalmi érzékenység? Megmondóemberek, véleményformálók ők, akik egy szót sem ejtenek a melegek hazai jogaikról, az egyenlőtlenségen alapuló házasságokról, az elképesztő mennyiségű családon belüli erőszakról, arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak Magyarországon a házas nők, a házasságból kilépni vágyó, komoly anyagi függésben lévő nők meg aztán pláne, és hát sőt, még amikor külön fel is hívják a figyelmemet arra, hogy a házasság nem cél, akkor is ott van, hogy eszköz.

De mégis mire eszköz a házasság?

Semmire.

A házasság nem egy lépés valami felé és nem is valaminek a célja.

Vagy mit tudom én, hogy lépés-e, mit tudja bárki, hogy lépés-e. Van, akinek igen, van, akinek nem, abban viszont azért biztos lennék, hogy senkinek sem attól teljesedik be a kapcsolata, hogy volt egy esküvője valamikor. Az addigi életének lehet emlékezetes és csodás csúcspontja, az addigi élete beteljesülhet az esküvővel, de egyrészt még egy jól sikerült esküvő sem alapja egy kapcsolatnak, másrészt pedig hát aztán is van még élet. És az az élet komoly munkával lesz teli.

Szóval az, hogy két ember házas, mindössze egyetlen dolgot árul el arról a kapcsolatról. Azt, hogy az a két ember házas.

Ettől még lehet fontos a házasság intézménye, és a társadalomnak, a jogrendszernek és az egyházaknak meg is kell teremteni arra a lehetőséget, hogy azok, akik össze szeretnének házasodni, összeházasodhassanak, ugyanakkor arra is, hogy akik viszont nem akarnak, azoknak a jogaik és lehetőségeik semmilyen módon se csorbulhassanak a házasokéhoz képest.

És bizony, a házasság hetén, ha már egyszer van ilyen, erről is beszélni kell.

Joaquin Phoenix is elfogadhatta volna az Oscart úgy, hogy csak meghatódva megköszöni a díjat, de ő akkor már kihasználta az alkalmat arra, hogy kicsit társadalmi kérdésekkel is foglalkozzon. Natalie Portman is felvehetett volna egy méregdrága, de semmilyen ruhát ugyanerre a gálára, de nem, ő egy olyan méregdrága ruhát vett fel, amin közben a negligált női rendezők neveit lehetett elolvasni.

Szóval ne a házasságot propagáljuk, hanem a figyelmet. A kommunikációt. Az őszinteségen alapuló bizalmat. A bizalmon alapuló őszinteséget. A hitelességet. A törődést. A toleranciát. A sokszínűséget. Az elfogadást. A szolidaritást. Az empátiát. Az egyenlőséget.

És még akkor is csomó dolgunk lesz.

Mert egy jó kapcsolat, akár házasságról, akár másfajta együttélésről van szó, bizony komoly és folyamatos munka.

De megéri.

(Kép forrása)
Tovább

2020. február 4., kedd

Rejtett és nyílt tantervek

Az alábbi bejegyzésnek a talán valaha írt legerősebb dalindító mondattal szeretnék nekifutni. Paul Simon Kodachrome című számáról van szó, ami úgy kezdődik, hogy: 


When I think back
On all the crap I learned in high school

It's a wonder

I can think at all




A napokban megjelent új Nemzeti Alaptantervet a Magyartanárok Egyesülete már fikázta, Jócó bácsi is elégedetlenkedik, de a Történelemtanárok Egylete sem nyugodt és hát sokan mások is kifejtették álláspontjukat arról, hogy ez a tanterv megint nem az a tanterv, ami lendítene végre egyet a hazai közoktatás, az azt igénybe vevő gyerekek és az azt használó tanárok állapotán.

Mindez számomra azt jelenti, hogy a NAT megalkotói nem különösebben egyeztettek szakemberekkel, legalábbis nem azokkal, akik felháborodtak, azt pedig nem különösebben titkolnám, hogy mennyire meglep, hogy mondjuk irodalomból kik kerültek be és kik kerültek ki, hogy az értelmi szerzők még mindig úgy gondolják, hogy a történelmet kronológiai alapon kéne oktatni, hogy a görög és a római birodalommal nagyjából annyit kellene foglalkozni, mint a 20. századdal, ami úgy mellesleg mindannyiunk életét meghatározza.

Aztán az is meglep, hogy mennyire teret kap a Nemzeti Alaptantervben a nyílt nacionalizmus, hogy a tantárgyak közötti átjárás, a közös gondolkodás (mondjuk vajon földrajz nélkül mennyire van értelme a történelemnek) mennyire nem része ennek a hosszúra nyújtott anyagnak, hogy az ének-zene még mindig nép- és műdal-alapú, miközben a gyerekeket sokkal egyszerűbb lenne kortársakkal megfogni, akik között egyébként szintén bőven vannak olyanok, akik nyúlnak népi elemekhez.

És nyilván még ezer dolog van, de aztán rájövök, hogy ezekről leginkább csak véleményem van, de szakértője attól még nem leszek a témának, megpróbálom tehát inkább pszichológusszemmel is elolvasni a szöveget, ami a fenti dolgokon kívül azért is nehézkes, mert folyamatosan bekúszott az is, hogy
  • közben van két gyerekem, aki közül az egyik általános iskolás, a másik óvodás, tehát egyik sem független attól, hogy mi van a NAT-ban,
  • négy évig dolgoztam iskolapszichológusként, tehát elég közelről láttam négy darab általános iskolát,
  • egyetemen tanítok, ahol látom, hogy a hallgatóim milyen állapotban, milyen önismerettel, milyen vitakultúrával, milyen demokráciatudattal kerülnek ki a középiskoláikból.
De aztán összeszedem magam.

És akkor azt látom, hogy ez egy rettenetesen előíró és megmondó szöveg, ami az iskoláknak és azok pedagógusainak őrületesen kevés szabadságot ad és hagy, és amely elképesztő módon magába zárkózó, a 21. század kihívásaira szinte egyáltalán nem reagáló állampolgárokat vizionál.

Az is nagyon szépen kirajzolódik, hogy a pszichológiai készségek és képességek kialakulását a szöveg megalkotói teljes egészében az etika órához társítják, ami azt jelenti, hogy mindaz, ami elvileg a rejtett tanterv része kéne, hogy legyen, és amiről egyébként egy árva szó sem szerepel az anyagban, mindaz, ami át kéne, hogy itassa a teljes iskolai életet, továbbra is tantárgyi követelmény lesz.

De akkor etika órán kívül mit és mikor tesz, tehet az iskola és a tanár

  • a közösség építéséért,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak egymásra odafigyelni, egymástól kérni, egymástól kérdezni,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak együtt élni, 
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak várni vagy éppen elfogadni a visszautasítást,
  • azért, hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni,
  • azért, hogy a gyerekek megtanulják kezelni a sikert és a kudarcot. A sajátjukat és a másikét.
  • azért, hogy a gyerekek felismerjék a fejlesztendő és a sikeres pszichés területeiket,
  • a szexuális nevelésért, testtudatosságért,
  • az IKT-eszközök tudatos használatáért,
  • a kritikus gondolkodás támogatásáért, 
  • az iskolai erőszak megelőzéséért,
  • a hatalomhoz fűződő kritikus viszony támogatásáért,
  • a szolidaritás, a tolerancia, az empátia és a nyitott gondolkodás kialakulásáért,
  • és így tovább?
Oké, ezekkel lehet foglalkozni etika órán belül, de hát heti 1-2 órában nem lehet annyi mindenről beszélni, mint amennyi a tantervben van, 9. osztálytól pedig már nincs is etika óra. Pont, amikor a legnagyobbat kezd fordulni, változni a személyiség.

Az etika óra témái egyébként nagyon komoly, szakmai felkészültséget igényelnek, ami a legtöbb, etikát tanító tanárnak nem nagyon van, lehet meg, hiszen szinte egyik napról a másikra tudták meg, hogy bővül a munkaköri leírásuk.

Egyébként az óraszám valóban csökkent, de a megtanulandó anyag mennyisége nőtt, szóval sokkal több idejük a gyerekeknek nem nagyon lesz arra, hogy magukkal és egymással foglalkozzanak.

További ordas pszichológiai probléma, hogy a szöveg mindent meg akar mondani, nem csak azt, hogy mit kell megtanítani, hanem azt is, hogy hogyan. A gondolkodás szabadsága innentől a múlté lesz.

Az egyéni különbségek, a HH-HHH-SNI-BTMN-univerzumon kívül differenciálásnak viszont nincs nyoma sem a dolgozatban, ami azt jelenti, hogy egységes bánásmód jár minden gyereknek, aki még (éppen) nem elég más ahhoz, hogy már bélyeget kapjon, ami, ha jól értem, ahhoz kellene, hogy külön, egyéni figyelmet is kapjon az a gyerek. Minek ment oda?! Nyilván a másodiktól járó, osztályzatokkal történő értékelés szintén csak minimális lehetőséget ad a differenciálásra.

Külön csodás, hogy beszél a szöveg iskolapszichológusról, fejlesztőpedagógusról és gyógypedagógusról, de kérdem én, tudják a szöveg megalkotói és megrendelői, hogy ezekből hány van az országban?

Álnaiv a kérdés, mert tudom utóbbiról, hogy nem tudják. A Klebelsberg Központnak fogalma sincs arról, hogy hány gyógypedagógus dolgozik az országban. Azt már elvileg ki lehetne számolni, hogy hány iskolapszichológus van állományban, mert 500 és 1000 fő között jár fél státusz. Tehát ha minimum 500 gyerek jár az iskolába, akkor ott már van heti 11 (!) kontaktórája a pszichológusnak. Ennél persze többet kell bent lennie, de gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal, ha az intézmény vezetője is így látja, épp ennyi ideje van.

Ennyi körömrágás, szorongás, falcolás, depresszió, teljesítményelvárás, az iskolai agresszió mindenféle formája, bullying, társas nyomás és persze az otthoni problémák iskolába begyűrűzése mellett az kevés. Nagyon kevés.

Mindezt csak tetézi, hogy az iskolapszichológus a tantestület részét képezi, tehát nem független tőle, ami izgalmas lojalitási és titoktartási kérdéseket feszeget.

Hogy egyébként milyen állami iskolapszichológusként dolgozni, illetve hogy milyen volt 11 éve, arról az akkor még bőven létező Népszabadságba írtam Bal lábbal kelni címmel és a szerencsére még mindig létező Élet és Irodalomba Az önmegvalósításon innen címmel. Később dolgoztam alapítványi iskolában is iskolapszichológusként, hát, az nagyon más világ volt.

Szóval van egy 158 oldalas dokumentum, ami rengeteget szól arról, hogy mit, hogyan és mikor kell tanítani, de szinte semmit sem szól arról, hogy kiket kell tanítani.

Tehát az az elképzelés, hogy bármelyik óvodából mész is bármelyik iskolába, bármilyen családba is születtél bele, bármilyen körülmények között is élsz, az iskola ugyanazt varázsolja belőled.

(GIPHY)


De akkor most elárulok egy titkot.

A gyerekek bizony nem ugyanolyanok, nem egyformák, nem klónok.

Hanem nagyon is mások.

Jó lenne, ha végre lenne egy olyan alaptantervünk, ami ezekre a különbségekre érzékenyen és okosan reagál. Amelyik nem klónokat akar a gyerekekből gyártani, viszont amelyik mindenkinek mindent megteremt ahhoz, hogy fejlődni tudjon. És ebbe a mindenkibe tényleg mindenki beletartozna.

Merthogy - és most szeretnék egy nagyjából száz éves közhelyet megfogalmazni - nem a tananyagot, hanem a gyerekeket kell tanítani.
Tovább

2019. december 4., szerda

Parainesis minden diákhoz és szülőhöz

Aki már hallotta Vekerdy Tamást az oktatás kapcsán megszólalni, az biztos azt a mondatát is hallotta, amit ő Mérei Ferenctől hallott, hogy ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.

Én elég sok Vekerdy beszélgetést néztem már meg, szóval ezt a mondatát már egész jól tudom utánozni, ha összefutunk, és megkérsz, meg is mutatom.

Nade most, hogy kijöttek a PISA-eredmények, arra gondoltam, hogy ezt a menekülés-dolgot át kellene gondolni.



Mert igen, javulás van, ez tény, de mind a javulás mértéke, mind pedig az elért eredmény erősen elmarad az OECD-országok átlagától.

Igen.
Ahol untatnak, onnan menekülj, menekülj, menekülj.
I couldn't agree more.

De ahol terrorizálnak, ahol megaláznak, ahol bullyingolnak, ahol lexikális tudást átadnak ugyan, de hasznosíthatót nem, ahol nem érted, mit miért tanulsz, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol garantált a szar PISA-eredmény, ahol a leszakadók csak még jobban leszakadnak, ahol fenyegetnek, ahol csak népdalokat tanulsz, ahol osztályozzák a készségtárgyakat, ahol már alsóban is osztályoznak, ahol megijedsz, mert annyira hangos a csengő, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol szorongsz, ahol félsz, ahol inkább csak elbújnál, ahol a NAT fontosabb, mint te, ahol nem lehetsz fáradt, ahol a szülőket gyerekszerepben tartja a rendszer, ahol nincs döntési jogod, felelősséged viszont igen, ahol úgy érzed, nem rád szabták a rendszert, hanem téged próbálnak átszabni, hogy beleférj a rendszerbe, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol van tornasor, ahol lappangva kúszik beléd a feszültség, de nem érted, miért, mikor, honnan, ahol nem számít a véleményed, ahol nem lehet véleményed, ahol nem az életre, hanem az iskolára készítenek fel, ahol szó sincs rejtett tantervről, ahol a merevség az érték, nem pedig a rugalmasság, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz érzékeny, csak puha, ahol nem lehetsz fáradt, csak lusta, ahol nem lehetsz rosszkevű, csak motiválatlan, ahol nem lehetsz csalódott, csak agresszív, ahol nem lehetsz frusztrált csak erőszakos, ahol nem lehetsz más, csak ugyanolyan, ahol nem lehetsz különleges, csak lázadó, ahol a teljes személyiségedet jellemzik, sosem csak az adott cselekvésed, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!

Ahol nem lehetsz introvertált, csak depressziós, ahol nem lehetsz eleven, csak hiperaktív, ahol nem lehetsz szabályokhoz ragaszkodó, csak aspergeres, ahol nem lehetsz szerelmes, csak bamba, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol azt érzed, hogy a terhek nagyok, hogy nem rád vannak szabva, de azért rád szabják, ahol mindig csak egy megoldás van, ahol nincsenek alternatívák, nincsenek álláspontok, nincsenek vélemények és véleménykülönbségek, onnan is menekülj, menekülj, menekülj!


Ahol oktatják a hazaszeretetet, ahol lőteret akarnak a sportpályán, ahol előbb vezetik be a napi öt tornát, minthogy megnéznék, hogy van-e elég sportolási lehetőség vagy sportoláshoz értő pedagógus, ahol mindent áthat a verseny, de a kooperáció szinte semmilyen szerepet nem kap, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol indokolatlanul elfáradsz a nap végére, ahol nem egyértelműek a követelmények, ahol túl nehéz a hátizsák, ahol túl sok az óra, ahol az irodalom még mindig kronológiai haladást jelent, ahol nem érnek össze a tantárgyak, ahol az informatika kockás papíron zajlik, ahol a matematikatanítás nem a megértést, hanem a magolást célozza, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol nem tudsz meg semmit magadról, ahol nem lehet érzésekről és változásokról beszélni, ahol nem tanulsz meg viszonyulni magadhoz vagy másokhoz, ahol nem tanulod meg elfogadni a konfliktusokat, elviselni a kudarcot, ahol nem áll össze a kép, hogy miben vagy ügyes és miben nem, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Ahol fogalmad sincs, mi történik a testeddel, ahol nem tanulod meg kezelni a visszautasítást, elutasítást, ahol le kell dolgozni a szombatot, ahol ott a pártpolitika az iskolában és a tananyagban, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

És persze.

Ahol untatnak, onnan is menekülj, menekülj, menekülj.

Már csak egy kérdés van.

Hova.

Még Budapesten csak-csak, de az alternatívokba csak vérségi alapon lehet bejutni, a maradék helyre pedig keményebb a licit, mint Ed Sheeran cipőfűzőjére, vidéken pedig teljesen esélytelen a váltás.

Szóval mégis hova meneküljön a felső ezerötszáz alatti tömeg?

Külföldre?
Kiürülne az ország.

Nem lenne végre itt az ideje annak, hogy megnézzük, mi történik az oktatásban a haladó országokban? Hogy ott hány százalékát fordítják a GDP-nek oktatásra?

De hát nem kell megnézni. Mert már látjuk. Mert már tudjuk.

Csak nem követjük.

Itt nem koncepciótlanság van, itt ez a koncepció.

Itt a butítás a koncepció.

(A képet Radó Péter oktatáskutató tette ki a Facebookra.)
Tovább

2019. november 9., szombat

A parentista

Heidi Murkoff.
Fogalom.
Ha a neve nem is, a könyvei igen.
Amiből egyébként nincs olyan sok, de amit írt, azt annyian vették meg, hogy csuda. Az eredetileg 1984-es What to Expect, When You're Expecting például 2008-ig 14,5 millió példányban fogyott, most pedig a magyar nyelven Az a 9 hónap címmel megjelent könyvet Murkoff most teljesen átdolgozta, az Alexandra Könyvesház pedig újra kiadta, itt meg is lehet rendelni, én pedig hétfőn a Gerbeaud Kávéház mélyvörös bőrfoteljében pszeudo-Neóként ihattam Heidi Morpheus szavait, aki most volt először ebben a régióban.


A berendezés tényleg kísértetiesen hasonlított a Matrix piros és kék pirulás jelenetéhez, és hát azt hiszem, Heidi is az igazságot kínálta. Amit víz helyett diktafonnal vettem magamhoz. Sajnos viszont ezzel a filmes analógiámmal egyedül maradtam, ugyanis Heidi nem látta filmet.

No de mindegy, a lényeg, hogy a beszélgetés során a válaszok egyáltalán nem megmondósan, előírósan, normatívan érkeztek Heiditől, ő ugyanis lehetőségeket kínál, kérdéseket tesz fel, elgondolkodtat. És figyel.

De leginkább megenged.

És válaszol. Az összes felmerülő kérdésre.
Legyen szó a terhességről, a szülésről, vagy az első évről.

Élőben éppúgy, ahogy a könyveiben.

Mi sajnos az Az a 9 hónapról nem tudtunk, de a folytatását, Az első 12 hónapot megkaptuk ajándékba, az is vaskos darab, onnantól pedig az volt, hogy valami volt a fiunkkal, fellapoztuk a könyvet és hopp, ott voltak a magyarázatok, ott voltak a lehetőségek. És bár már nem aktuális, de légyszi, az, akinek kölcsönadtuk, adja vissza. Köszi.

Vissza viszont a beszélgetéshez.

Amiben Heidi elmondta, hogy hisz abban, hogy az embereknek van választásuk. Hisz abban, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. De a változást, változtatást el kell kezdeni, illetve - mivel csomó minden nemhogy elkezdődött, hanem már meg is változott, apák például már bent lehetnek a szülésen - folytatni kell a már megkezdett változást. Esetleg kicsit fel lehetne a dolgokat gyorsítani. Legjobb rögtön az elején, kisgyerekkorban. Meg lehet engedni fiúknak is, hogy sírjanak vagy hogy megvigasztaljanak valakit, aki sír. Szóval hogy férfiak is érezhetnek.

És mondta ezt úgy, hogy nem csak felső-középosztálybeli fehér anyákat és apákat lát, hanem nehéz sorsú embereket a világ minden tájáról. Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom.

És fantasztikus volt, hogy épp azokat a mondatokat mondta, amiket én is gondolok, sőt, olykor mondok is, előítéletmentes gondolkodása minden mondatában ott villogott, az egyetlen különbség talán, hogy ő nem tartja magát feministának, hanem parentistának, ami egyébként nem is rossz szó.

Azt leszámítva, hogy szerintem ő igenis feminista is, iszonyú sokat foglalkozik a nők, anyák felszabadításával, a nők és az anyák esélyegyenlőségével, hisz a férfi és a női egyenjogúságában és ő is úgy gondolja, hogy a terhességen, a szülésen és a szoptatáson kívül nincsenek férfiak és nők között különbségek, hogy szülői feladatok vannak és nem anyai és apai szerepek, meg hogy az apa nem csak spermadonor.

Oké, ezt nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de nagyon erősen erre utaltak a gondolatai.

És hát ő is vallja, hogy a férfiak és a nők éppúgy nem arra születnek, hogy szülők legyenek, hanem a terhesség, a szülés vagy első évek valamelyik időszakában válnak azzá. Elmesélte, hogy neki sem ment egyből az anyaság, neki is azonosulnia kellett az új szerepkörével, sőt, a férje még meg is előzte őt ebben. No nem mintha verseny lenne, de milyen jó volt, hogy a férje (aki szintén ott volt a Gerbeaud-ban, csak kicsit hátrébb) tudott neki segíteni. És milyen jó lenne, ha minél több férfi venne részt a gyerekek gondozásában. És akkor itt elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó és fontos is, amit csinálok, amitől azért eléggé zavarba jöttem, gyorsan le is állítottam.

Ezzel együtt abban maradtunk, hogy ő nem feminista, hanem parentista.

Ám legyen.

Íme hát egy parentista, egy szülőpárti, nyakában a lánya gyerekkori rajzából készült nyaklánccal.


Mielőtt találkoztunk volna, persze nem csak a gigantikus könyvét néztem át, hanem megnéztem néhány vele készült interjút is, amikben elég sok szó esik az anyai halálozási arányokkal, amik meglepő módon az USA-ban iszonyú magasak.

De hol magasak még vajon?
Na hol?
Hát Magyarországon.

Beszélgettünk kicsit erről is, én borzadtam, ő nem annyira, hisz járt már súlyos helyeken, Dél-Szudán, Banglades, Egyiptom, nem is sorolom. És persze, Magyarország nem egyenlő Dél-Szudánnal, az anyai halálozásokat tekintve sem, de hogy ebben is az unió utolsó hányadában kullogunk, az azért eléggé meglep.

Több forrást is találtam, ezek némiképp ellentmondtak egymásnak, de úgy döntöttem, hogy a CIA adatainak azért merhetek hinni, ez alapján pedig 100.000 élveszülésre 12 anyai halál jutott itthon, míg mondjuk Norvégiában vagy Lengyelországban csak 2.

Szóval van egy ország, aminek a vezetői azt propagálják, hogy szüljenek az anyák sok-sok gyereket, mondjuk legalább hármat. Azt már tudjuk, írtam is erről már többször, hogy azzal már ugyanezek a vezetők nem különösebben foglalkoznak, hogy ezekkel a megszülető gyerekekkel mi is lesz, miután megszületnek, most pedig azt is megtudtam, hogy már azzal sem foglalkoznak, hogy az anyákkal mi lesz a terhesség vagy a szülés közben.

Csak jelzem, tényleg csak mellékesen, nem tudom, ez az összefüggés összeáll-e ezen vezetők fejében, hogy a terhességgel vagy a szüléssel összefüggve meghaló nő nemhogy teherbe esni nem tud többet, de új gyereket sem tud szülni, és a rendszerben csalódott anya is elgondolkodik azon, hogy essen-e még egyszer teherbe.

Node ezekről, meg úgy egyáltalán politikáról nem nagyon beszélgettünk, de arról igen, hogy miért lehetnek ilyen magasak ezek a számok. Murkoff szerint azért, mert a csomó helyen az alapvető infrastrukturális és higiéniai feltételek nincsenek meg, de azért is, mert egyszerűen nem figyelnek oda az orvosok a nőkre. Még akkor sem, ha képzettek, de ha képzetlenek, akkor még kevésbé. Vagy ha nem fehér a bőrük.

Miközben meg a képzett, értelmiségi réteg is teljesen tájékozatlan, emlékszem az első gyerekünk születése után mindkettőnket meglepett, hogy még a méhlepényt is meg kell szülni. Pedig a feleségem járt szülésfelkészítésre, jártunk orvosokhoz, jött hozzánk a védőnő, a szokásos.

Ezzel kontrasztban meg ott van a tény, hogy arról meg szó sincs, hogy ne lenne elegendő információnk. Mindenhonnan ömlik az információ. Annyi információnk van már, hogy azt sem tudjuk, melyiknek higgyünk.


És ha valaki tényleg azt érzi, hogy túl sok az információ, akkor nincs más dolga, mint beszerezni Heidi Murkoff valamelyik könyvét, mert az épp elég lesz a terhességre és az első évre. Mellé még vegye meg a Nem harap a spenót címűt, és jól is lesz.

A beszélgetés végén csináltunk még egy közös képet, mert az úgy dukál, aztán ő ment a következő interjújára, amiről most már tudom, hogy a WMN-re készült.


És hát mivel azért ez kicsit azért egy reklámbejegyzés is, ezért fel kell tüntetnem ezt-azt

  • A fotókat (kivéve a filmből kivágottat) Stoffel Ádám készítette
  • Heidi Murkoff Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Alexandra Kiadó Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
  • Moobius Könyváruház Facebook- és Instagram-oldala - kövessétek!
Tovább
Üzemeltető: Blogger.