Az önző gén

Szingli vagyok, hegyeket mászom.

Van egy barátnőm, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem, hegyeket mászom.

Van egy a feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy veszélyeztetett terhes feleségem és egy gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem és két gyerekem, hegyeket mászom.

Van egy feleségem, két gyerekem, és kurvára beszorult a lábam.

Van egy feleségem, két gyerekem, egy teljes és egy térdtől amputált lábam, -30 fok van és két napja nem aludtam, de megérte, legalább megvolt a Kandzsendzönga.

Szóval az van, hogy mindenki önző. Mindig. Még akkor is, amikor nem. A dolgok végén úgyis az önzés van. Ezt még Joey is tudja a Jóbarátokból, tudja Phoebe is, csak nem akarja elhinni, Hófehérke meg már nem is szarozik holmi önzetlenséggel, Erőss Zsoltról meg már ne is beszéljünk! De tényleg ne.

No persze távol álljon tőlem, hogy moralizáljak vagy ítélkezzek sit-com-, mese- vagy hegymászó hősök felett, merthogy mi, szülők sem vagyunk ám kivételek. Sőt! Azzal erősítjük a szabályt, hogy nyakig benne vagyunk! Átpasszoljuk a gyerekünket a nagyszülőknek, testvéreknek, babysittereknek, bölcsődének, hogy végre kettesben lehessünk. Nélkülük megyünk nyaralni, örülünk, ha jól eljátszanak magukban, keressük az alkalmat, hogy mikor ölelkezhetünk anélkül, hogy féltékenykednének azok a fránya porontyok, úgy akarunk telefonálni, hogy közben nem üvölt a háttérben, hogy mamagyejje, néha meg akarunk írni itthonról egy levelet, alig várjuk, hogy kipihenhessük magunkat a munkahelyünkön.

És ezekkel kapcsolatban még mindig egész kezelhető mennyiségű a bennünk lévő bűntudat. Mondjuk egy-egy erősebb hiszti alatti erősebb kiabálás, vagy a mélyálomból kelés közbeni gondolatok sokkal jobban betesznek, mint egy esti mozi, vagy egy külföldi kiküldetés.

A kérdés tehát nem az, hogy önzőek vagyunk-e vagy sem, hanem az,

• hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, illetve
• hogy milyen hamar és milyen úton jövünk rá arra, hogy mi is simán beállhatunk Hófehérkéék mellé, végül, 
• hogy milyen prioritási listákat állítunk fel és abban milyen hamar jön elő az ember maga

Ennek mentén - vigyázat, radikálkategóriák! - két fajta szülő van. Az egyik, aki azt gondolja, hogy a szülőség egy állapot, ami van és nagyon fontos, de nem kell, hogy az egész életet megváltoztassa, átalakítsa. Ennek igazán extrém példája a hópárduc, de róla megígértem, hogy nem beszélünk.

Van pár nevelési könyv, ami mérsékelten és ésszel, de ezt az irányt támogatja, a régiek közül legjobb példa erre Spock, az újak közül, épp olvasom és mindenképpen javaslom Pamela Druckerman Nem harap a spenót - Gyereknevelés francia módra könyvét. A kicsit bosszantó címen érdemes hamar túllendülni, és bár a könyv nem sok empíriát, viszont annál több elfogultságot, általánosítást tartalmaz, én - ami elég ritka dolog - folyamatosan bólogatva olvasom. Az amerikai újságírónő néhány éves párizsi tapasztalataira építve írta meg a könyvet, bemutatja a "francia" terhességet, szülést, szoptatást, etetést, bölcsődét, az átélt kulturális különbségektől először rendre sokkot kap, majd, elmélyülve a helyi irodalmi és filozófiai evidenciákban, ő maga is franciává válik. Persze nem minden tetszik benne, de azért nagy vonalakban pont azt adja vissza, amit én/mi is gondolok/gondolunk a gyereknevelésről. Bár messze nem vagyunk ősfranciák, de gyarmat simán lehetnénk.

A másik csoportba tartozók szerint viszont a szülőség minőségi változást jelent, ami szükségszerűen mindent átír és hosszútávon megváltoztat. Ezt az irányt jóval több könyv és még több weboldal, blog támogatja, mindezek olvasása azonban jóval kevesebb bólogatással, annál több fejingatással jár. Ennek is van ám extrém példája, mondjuk az anyuka, aki még vezetés közben is szoptat. Nem sok különbséget látok a két kategóriában az extremitások között, mindkettő elmebaj, a normalitáshoz közeledve viszont már nyilván nincs akkora eltérés a két csoport között, így akár még át is lehet csúszni egyikből a másikba, majd vissza. Helyzete válogatja.

Mi azért szeretnénk az előbbi kategóriához tartozni, de persze nem mindig, nem minden területen és nem minden áron. Gyereknevelésünket egyértelműen az határozza meg, hogy mennyire vagyunk álmosak. És persze ezzel teljesen párhuzamosan az, hogy a fiunk mennyire álmos. Nem nehéz kitalálni, minél kialvatlanabbak vagyunk, annál többször vagyunk következetlenek, annál többször megyünk a  rövid távon könnyebb úton. Még süsü, még fotó, kézben altatás, állva altatás, most jövök, nem mindjárt. Mindent és mindig a fiunkért. És éppen itt a lényeg - bár erre szerintem már több utalás is volt a blogban -, hogy a teljes átadás és önmagunkról való megfeledkezés sokkal több önös elemet tartalmaz, mint az, amikor az ember megtartja a határokat és ezzel egyéb szerepeit is.

Énkomplexitás (Linville) az erre vonatkozó terminus technicus, amit szerintem akár az úgynevezett szereprepertoár-teszttel (Kelly) is lehetne mérni (bár még senki se tette), amit a bennfentesebb, két-három éves tapasztalattal rendelkező pszichológusok már simán csak Rep-tesztként emlegetnek (de ugyanők már a Rorschachot sem tartják szükségesnek kimondani, KIP-et (katatim imaginatív pszichoterápia - a szerk.) vagy elég csak egy Rót felvennem? - kérdi lágyan búgva, miközben hörpint egyet a teájából). Érdekes vizsgálati kérdés lenne, hogy komplexebbnek látja-e magát (hm, énjét) egy, a karrierjét is szem előtt tartó anyuka egy fulltime anyukához képest, vagy sem. És persze az meg még inkább kérdés, hogy kívülről melyik anyukát mennyire látják komplexnek az emberek?

És persze megint: hol és hogy vannak az apukák? Az ő énkomplexitásukat mennyiben változtatja meg az, hogy gyerekük van?

Reprezentatív kutatásról nem tudok, de az biztos, hogy engem szétvet a komplexitás!

Szóljon hát e bejegyzés végén a Travis nevű skót együttestől a Selfish Jean, amit pont úgy kell ejteni,  viszont kicsit máshogy kell írni, mint Richard Dawkins könyvének a címét, a The Selfish Gene-t, ami viszont pont ennek a posztnak a címe!

Ha ez nem komplex, hát semmi.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Hogyan szeresd a gyerekedet - Jótanácsok Bagdy Emőke szájából

Az előző részek tartalmából:

Először megtudhattuk, hogy a kötődésnek és a kötődő nevelésnek semmi köze egymáshoz, no meg azt, hogy mindent a kultúra konstruál, semmi sincs eleve. Elgondolkodtunk azon, hogy tényleg, objektíve megállapítható-e, hogy az anyának otthon kell lennie a gyereke minimum kétéves koráig, és fikáztunk néhány meglehetősen elismert pszichológust, kutatót.

Aztán - a fika jegyében - rámutattunk néhány furcsaságra a kötődő nevelés magyarországi adaptációjával kapcsolatban, no meg megkérdőjeleztük en bloc a kötődő nevelés értelmét, megnéztünk és kritikával illetünk néhány teljesen elfajzott kötődő holnapot, majd idéztük egy kötődő, de később kitérő anyuka gondolatait.

Végül, de nem utolsósorban bemutattuk, hogy Spock és Pikler mégsem akkora állatok, mint amekkorának szeretnénk őket gondolni, sőt, jóval több Spickler van a szülőkben, mint sima csokoládéban mogyoró. Így érkeztünk el quadrológiánk utolsó, negyedik részéhez.

Jó olvasást kíván az apapara.hu

Az eredetileg a hunbaba.hu-n megjelent interjú már átköltözött a netbutik.hu-ra Itt olvasható az interjú Bagdy Emőkével kötődő nevelésről, hordozásról, babakocsikról.

Most hagyjuk, hogy mi a, illetve, hogy van-e bajom a hunbaba.hu-val
Meg hagyjuk, hogy rovásírás.
Azt is hagyjuk, hogy mi a magyar.
Azt meg pláne, hogy hogyan kell magyarul hordozni.

Ezek nem ennek a blognak a témái.

Az viszont igen, hogy 

1. kinek és mit üzen a pszichológia, illetve hogy
2. mekkora a hatalma a pszichológiának, no meg, hogy
3. a pszichológia nevében meddig lehet elmenni és végül, hogy
4. mennyire érzem magam személyesen és mások nevében megbántva a cikk egy-két üzenete által.

A pszichológia egy tudomány, ez nem kérdés. A tudomány pedig hatalom. Mégpedig nem is kicsi. Pláne egy olyan tudomány, amiről azt gondoljuk, hogy úgy tudja, vagy legalábbis tudni akarja, mit és miért csinál az ember. Ettől lehet parázni, meg lehet erre vágyni, leszarni nem annyira könnyű. Persze lehet rebelkedni, de tudjuk, hogy egy fehér köpeny, egy titulus, a hely szelleme mekkora hatással van az emberek viselkedésére, bizalmára, hitére.

Sok mindent lehet a tudomány nevében állítani. No meg sokféleképpen lehet képviselni a tudományt, sokféleképpen lehet pszichológusként viselkedni (kár, hogy mégis csomó pszichológus pont ugyanolyan). Lehet mandalákat rajzolgatni, füstölőket égetgetni, hangosan kortyolgatni valamilyen szoftpszichológiai cukiságos bögréből a teát, nyáron is sálban, kellemes hangon búgni és közben jobbra-balra biccenteni a fejeket, de lehet a pszichológus arrogáns is, gőgős, cinikus, ironikus, blöffölhet is, el is aludhat terápia közben, lehet érzékeny, vagy éppen hideg és távolságtartó. De egyvalamit nem felejthet el: ő pszichológus, aki hat, akinek a mondatai valamilyen módon, valahogyan - bő négy év alatt nem jöttem rá, hogy hogyan - befolyásolják a másikat: a klienst, az olvasót, a segítségre szorulót.

Bagdy Emőke nemzetközi szinten sem kis név a szakmában. Jópár fokozata van (dr., habil., a pszichológia tudományok kandidátusa, prof. emeritus, persze ezek egymásra épülnek, de azért nem semmi), néhány végzettsége (klinikai szakpszichológus, szupervízor, pszichoterapeuta), rengeteg kutatás kiötlője, vezetője, több száz tanulmányt, könyveket, cikkeket írt, satöbbi.

És akkor fogja magát, és ad egy interjút a kötődő nevelésről. Amivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem pszichológus lenne, hanem mondjuk géplakatos. Vagy jogász.

Persze túlzok, csomó olyan dolgot mond, amivel egyet tudok érteni. Okos, megengedő, rugalmas,  máskor viszont meglehetősen előíró. De nem is annyira az egyes mondatok tartalma bosszant és tesz idegessé, hanem inkább a mód, ahogyan a gyereknevelésről beszél. Minden mondatában van igazság, de pont ezért fájdalmas a mondat maradék része, hiszen az egyértelmű igazságok mellett a kétkedve olvasottakat is elfogadjuk, nem gondolkozunk annak tartalmán, esetleg kritika nélkül benyaljuk azt is, hogy

• a kötődő nevelésnek három alapelve van. Nyolc van neki, és azok között nem szerepel egyik Bagdy által említett elv sem.
• a külön szobában alvó gyerekek magukra vannak hagyva. Nincsenek. A külön alvás nem egyenlő a ridegtartással.
• az ősi kultúrák szokásait folytatni kell. Nem kell. Akkor együtt kellett aludni, mert esetleg jött a mamut. És akkor futni kellett. Most nem jön, most nem kell. Ettől persze még lehet együtt aludni, de annak semmi köze az ősiséghez.
• Spock meghatározott időközönkénti szoptatást ajánl. Nem teszi. Amit a kérdésre válaszol Bagdy, az egyébként pont az, amit Spock is mond és amit én is gondolok: nem kell folyton szoptatni, csak akkor, ha a gyerek tényleg éhes. 
• vesztibulárisan ingerelni a gyereket leginkább hordozva lehet. Ezer módja van annak, köztük persze a hordozás is, de én még mindig ott tartok, hogy a hordozás egy eszköz, nem pedig egy nevelési elv.
• illik Konrad Lorenzet idézni. Lorenz elismert etológus, ez nem kérdés. De azért az is van, hogy tagja volt az NSDAP-nak, és el is fogadta a náci ideológiát, arról nem is beszélve, hogy a náci ideológia elég sokat merített Lorenzből. Jól megvoltak együtt, na.
• egy szoptatott gyerek mellett az anyukának ÁLLANDÓAN a közelben kell lennie. Nem kicsit bűntudatkeltő egy ilyen mondat. És miért kellene folyton ott lenni? Nem szabad mozdulnia a gyereke mellől? Miért? Kinek jó az, de komolyan?! Elég, ha a rövidnél akár csak egy egész kicsivel hosszabb távon gondolkodunk!
• a babakocsiban tolt gyerekek kevésbé lesznek bátrak és kíváncsiak. Mert? Mert mennyi idős gyerekről beszélünk? Mondjuk aki már meg tudja emelni a fejét, az akár hasalhat is a babakocsiban és akkor kilát. Aki pedig már ülni is tud, az a babakocsiban is ül és juhú, kilát.  Mert a remek babakocsikat be lehet úgy is állítani, hogy kilásson belőle a gyerek. Talán lehetne differenciálni a babakocsik és az életkorok között.
• a gyereket intenzíven kell hordozni. Hogyan?! Tényleg biciklizzek vele? Takarítsak úgy, hogy közben a hátamon van? Hogy ugyanazt lássa, amit én?
• a hordozott gyereket nem kell beszoktatni. Hát dehogyisnem. Meg újra: nincs tisztázva az életkor. Nem ugyanaz istentiszteletre, bölcsődébe és óvodába szoktatni egy gyereket, merthogy más életkorokról beszélünk. És igen. Nagyon jól mondja a riporter, mielőtt megcáfolná magát: az egyik gyerek ilyen, a másik olyan. Nem a hordozás teszi a gyereket.
• kimutathatóan boldogabbak a hordozott gyerekek. Kérem azt a vizsgálatot, ami bármilyen hosszútávú hatást és ok-okozati összefüggést kimutat. Pláne egy olyat, ami országok közötti különbségeket ki tud mutatni. És ha ez megvan, akkor csapja rögtön mellé azt a kutatást, amelyik magasabb EQ-t, érzelmi intelligenciát és kevesebb agressziót mér hordozott gyerekekből lett felnőtteknél. (Elég, ha csak a polgárháborúktól sújtotta közép-afrikai országokat nézzük, ahol egyébként több a hordozott gyerek) A boldogság, a szegénység, a gazdagság, a jóllét, az érzelmesség relatív fogalmak. Egy indiai szegény nem úgy szegény, ahogy egy svájci. És nem is úgy boldog és nem is úgy szeret, nem úgy érint és sír. És nem is úgy éhes. Más kultúra, más norma, más igények. Egy poligám kultúrában felnövő nő máshogy fog küzdeni az esélyegyenlőségért, mint egy emancipált svéd.

Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy

• a védőnő-képzés valamivel kevésbé uptodate, mint egy amis közösség. Íme ennek csimborasszója: egy párhónapos gyerek anyukájának azt mondta gyerekorvosa, hogy ne tartsa kézben annyit azt a gyereket, hiszen még nincsenek csontjai.
• kell egy gyereknek egy anyapótlék (átmeneti tárgy), az ujja, egy maci, egy rongy. De az is van, hogy a mi gyerekünk még erre nem talált rá. Születésétől fogva az ágyában van egy nyúl, de egyáltalán nem érdekli, nincs szimbólumértéke, főképp talán azért, mert minek szórakozzon az anyja szimbólumával, amikor szinte mindig rendelkezésre áll az eredeti. Ha meg az nincs ott, hát pontosan érti, hogy miért. Bár nagyon vártuk, hogy mikor kezdi végre szopni az ujját, de ha pszichoanalitikus szemmel nézem - amitől azért erősen ódzkodom -, akkor azt mondhatom, hogy egészségesen vált le a rólunk, hiszen nincs szüksége arra, hogy átmeneti tárgyakba kapaszkodjon.
• az első hat hónap rettenetesen fontos az anya-gyerek kapcsolatban, amit pedig beépít az első egy évben, az egy életre meghatározza a gyereket, kapcsolatait. Persze azért nem ártanak a további évek biztonságot nyújtó tapasztalatai sem, de tényleg meglepően sok kialakul az első évben.

Végül felháborít, hogy

• amikor azt mondja: "A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?" Volt az a reklám, amikor kínai turistákat vezet végig egy lakásban az idegenvezető, és mutatja a fiút, aki még betárcsázós internetet használ. És akkor az egyik kínai megkérdezi magyarul, kínai akcentussal, hogy "és mit eszik?!" "Azt, amit mi. Tényleg." - válaszol az idegenvezető. Szóval észreveszi a hülye nem kötődő anyuka is. Azért szoptatja meg. Azért puszilgatja, öleli, simogatja, takarja be. Amire éppen szüksége van. Tényleg.
• úgy van beállítva, mintha a hordozott gyereknek egyszerűen jó élete lenne, de legalábbis jobb, mint a nem hordozottaknak: nem sírnak, mindent jobban csinálnak. Ez bizonyára nem igaz, és bizonyára nincs közte semmilyen ok-okozati összefüggés. És vissza is kérdezek: ki a hordozott gyerek? Akit éjjel-nappal kendőben tartanak? Akit tolnak is, meg hordoznak is? És akit 30-70 arányban hordoznak csak? Vagy csak alkalmanként?
• azt mondja, hogy van egy babakocsis kultúrát vizsgáló kutatása, amire alig jelentkeztek. Ebből ő arra jutott, hogy "a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik." Leírom újra: A BABAKOCSIS ANYUKÁK EGYSZERŰEN NEM ÉRDEKLŐDNEK ANNYIRA A GYERMEKNEVELÉS IRÁNT. Lehet-e következtetéseket levonni abból, hogy hány "babakocsis" anyuka megy el egy vizsgálatra arra, hogy mit gondolnak a a gyereknevelésről? Nem. Miért is lehetne? Plusz újra: kik a babakocsis anyukák? És mi az, hogy babakocsis kultúra?

Szóval egyrészt mi, nem hordozó szülők is hordozzuk a gyerekünket, ha úgy adódik. És mi is szeretjük embergyermekeinket. Mi is megvigasztaljuk, megérintjük őket, féltjük őket, ha betegek, adunk nekik enni, jól felöltöztetjük őket, ingerdús közegben neveljük őket és egyáltalán: mi is normálisak vagyunk. És a másik oldalról: a hordozott gyerekek is tudnak földhöz vágódva hisztizni, tombolva nem felöltözni akarni, nekik is kell néha antibiotikumot kapniuk és köztük is vannak olyanok, akik nehezebben illeszkednek be az óvodába. Tényleg.

Mert valójában nem ezen múlik, hanem minden más, apró részleten és főleg: a hitelességen és az illeszkedésen.

Ezennel a quadrológia és az elméleti blokk véget ért, köszönjük figyelmét, a továbbiakban újra személyesebb posztok jönnek.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Spock kapitány és Pikler hadnagy

"I hope the Russians love their chilrden too"

Sting: Russians, 1985

Ez itt a magát már quadrológiává kinőtt posztsor harmadik része. Az első a kötődésről, a második a kötődő nevelésről szólt, ez pedig - az előző bejegyzésre érkezett kommentelő hatására - a Spock-kal és Piklerrel kapcsolatos mítoszok, legendák, misztifikálások, tévedések bejegyzése lesz.

Hogy képbe kerüljünk, érdemes először a google képkeresőbe beírni a két szakember nevét. Rögtön megértünk mindent. A gonosz minden attribútuma megjelenik a két képen. Benjamin Spock és Pikler Emmi (igazából a képen nem ő van, hanem valaki az általa alapított intézetből•) generációkárosító munka közben.

• A jobb oldali képet az Emmi Pikler Stichting Nederland (http://pikler.nl/) bocsátotta az apapara.hu rendelkezésére

Mazochisták következő lépése a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés bő 700 oldalas és a majdnem 400 oldalas Anyák könyve című könyvének átfutása. Az elolvasás már csak azoknak javasolt, akik garantálják, hogy nem akarnak gyereket. Akárhogy is, érdemes lenne szólni a párizsi polgármesternek, hogy nevezze már át a Pikler Emmi teret valami másra.

Nem véletlen, hogy az olyan alap pszichológiai munkák, mint a Mérei- és Binét-féle Gyermeklélektan vagy a Cole házaspár által írt Fejlődéslélektan egyszer sem, az Atkinson-féle Pszichológia is csak egyszer említi a Spockot, de akkor is csak egy kósza mondat erejéig. Pikler neve szerencsére egyikben sem kerül elő.

Node félre a tréfát.

A miheztartás végett előre szólok: tudtunk nélkül akkora spockiánusok vagyunk, mint ide Lacháza.

1945-ben, amikor a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés első kiadása megjelent, hatalmasat robbant. Spock ugyanis olyat emelt a nevelési gyakorlatba, ami addig hiányzott, és amit a már említett kommentelő és rengeteg kötődően nevelő is hiányol a mai gyerekorvosok, intézmények hozzáállásából. Persze, csomó minden már viccesnek hangzik így majdnem 70 év távlatából. A higiéniai javaslatok, vagy az apukák szerepe például. "Kirekesztettség érzése különösen akkor jelentkezik, amikor az anya a kórházban van az első babával [...] Hirtelen egészen magára marad, munkaidő után nem tud mihez kezdeni [...] Nem csoda, ha ilyenkor a férfi megiszik egy-két pohárral [...] Ha az apa az első két évben mindent a feleségére hagy, akkor csak az asszony ért majd a gyerekhez és később is ő dönt majd mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos [...] Ez persze nem jelenti azt, hogy az apa is annyiszor etesse és pelenkázza a kicsit, mint a mama [...] Vasárnap ő lehet a soros a táplálék elkészítésében."

Az alapkoncepció viszont valóban progresszív és korszakalkotó volt. Spock ugyanis egyszerre találta fel a kompetens szülőt és a kompetens gyereket, ami merőben új színt vitt az addigi szemléletbe. Ezzel ugyanis visszaadta a szülőknek (najó, az anyáknak) azt, ami nekik jár és ami mindaddig inkább az orvostudomány kezében volt. A gyermeknevelést. Arra biztatta őket, hogy bízzanak magukban, ösztöneikben és ne kövessék vakon az orvos utasításait. Megszünteti, illetve értelmetlenné teszi a gyermeknevelés egyértelműségét. A könyv kiválóan mutat rá a valódi igény szerinti táplálásra, szembemenve mind az addigi merev táplálási rendszerrel, mind pedig az igény szerinti táplálás félreértett verziójával, amely minden sírásra mellet javasol. És ami még nagyon rokonszenves, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle bűntudatkeltés: "Tegyük fel, hogy valaki szeretne szoptatni, de nem tud. Megsínyli-e a kisbaba akár fizikailag, akár érzelmileg? Nem, ezt nem mondhatjuk [...] Ha arról olvasnak, amit a pszichológusok és a pszichiáterek írnak a szoptatás fontosságáról, egyes édesanyákban az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a mesterségesen táplált kisbaba nem olyan boldog, mint amelyik anyatejen nő fel. Ezt azonban még senki sem bizonyította be." Zene füleimnek.

És akkor az is van, hogy szó sincs benne hosszan tartó sírni hagyásról, hideg nevelési kultúráról, vagy a túl sok érintés káros hatásáról. Ami pedig talán még ennél fontosabb, hogy nem teszi a szépet. "A gyereknevelés rengeteg fáradtsággal jár", de ez - írja Spock - egyáltalán nem azt jelenti, hogy mártírkodni kell, viszont érdemes felismerni és belátni, hogy a szülőknek is lehetnek és vannak is igényeik a gyerekekkel szemben, megemlít például egy olyan szempontot, amiről nagyon ritkán lehet olvasni, hallani, ez pedig a szülők igénye a pihenésre. Szóval Spock a gyereknevelést alapvetően egy kölcsönös kompromisszumokkal járó folyamatnak látja, amibe még az is belefér, ha a szülő olykor dühös a gyerekére.

Na, és akkor ez úgy nagyjából a könyv hetedét teszi ki. A maradék 6/7-be csak bele-belenéztem - teljesen elvetemült én sem vagyok -, de ott is csak megnyugtató dolgokat találtam. Nem sulykol, nem kelt bűntudatot, nem ír elő, maximum ajánl, felmerülhető kérdésekre próbál különböző alternatívákat, megoldási módokat (nem csak egyet) kínálni.

Ez persze csak az én olvasatom, biztos lehet őt is, könyvét is kritizálni, félreérteni, esetleg belemagyarázni valami egészen mást. Vakon követni viszont elég nehéz, mert nagyon kevés radikál kijelentést tesz. Ügyes tehát az, aki Spockban a mumust látja, előbb ajánlom őt bárkinek, mint Searst.

Az Anyák könyve kicsit több lehetőséget ad a félreértésekre. Pikler 1972-ben megjelent könyve előír, magyaráz, utat mutat. Szó szerint mindenre van egy helyes megoldási javaslata a fésűfogástól, a mellbimbó és környéke tisztán tartásán, a szabályos evőeszköz-tartáson és az időhöz kötött szoptatás közbeni a liptaütegetésen keresztül egészen a ruházkodás kényszeres pontosságú leírásáig. És mindezt fantasztikus rajzokkal illusztrálja.

No de ez nem holmi maradi attitűd, abban a korban mindez rendkívül progresszívnak hatott, így e tekintetben nem marad el amerikai társától, csak éppen mindent, amit leírt, érdemes  a egyrészt magyar kontextus (történeti, szociológia), másrészt Pikler életútjának ismeretében olvasni, értelmezni, alkalmazni. Fontos ugyanis, hogy Pikler, az általa működtetett gyermekotthoni tapasztalatait írta le, ahol a fegyelem, a rendszeresség, a tudatosság és a tisztaság - amire könyvében több, mint 50 oldalt szánt - elengedhetetlen volt. Hozzáállásával és metodikájával elérte, hogy az ott lakó gyerekek nem hospitalizálódtak, ami azért nem kis dolog.

És persze a mai fejjel elképesztően merev mondatok között ott lapul a megengedés, a szeretet, a figyelem, a rugalmasság, a baba igényeinek figyelembe vétele. Etess alapvetően három óránként, de ha egy kicsivel korábban lesz éhes, ne hagyd sírni, ha pedig átaludna egy etetést, ne keltsd fel. De azért felhívja a figyelmet arra, hogy ha a szoptatás után fél órával újra sír a gyerek, akkor azért nem árt az okot keresni és nem egyből szoptatni.

Aztán.

Hangsúlyozza az érintés és a közelség fontosságát, de egyúttal felhívja a figyelmet a fokozatos önállóságra nevelésre. Többek között ennek is köszönheti franciaországi népszerűségét. Alapvető és kölcsönös bizalomra építi a gyereknevelést, amiben mindkét fél igényei fontosak. Az apák a könyvben nem annyira szerepelnek. És aztán a sok oldalon keresztül leírt szabályok után megfogalmazza számomra a lényeget: mindennek csak akkor van értelme, ha mindezt a szeretet táplálja. Egyre giccsesebb vagyok, érzem. Tehát lehet valakit éjjel-nappal szoptatni, ha közben hiányzik a mosoly. Lehet valakit sokat ölben tartani, ha mindez csak fizikai közelséget jelent. Így tökéletes szőranyák leszünk, de nem olyan anyák, mint amire John Lennon is vágyott volna.

Alapvetően tehát Pikler minden okot megad arra, hogy dogmatikusan lehessen, sőt, kelljen őt követni, de a szándéka bizonyára nem ez volt, hanem egy tudatos, kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyereknevelési attitűd támogatása. Tanácsait egy korszak anyái - többek között az én anyukám is - fogadták meg, ki tudatosan, ki tudattalanul, ki minden gondolkodás nélkül, ki némi árnyalással. Nincs mese, a 70-es 80-as évek nevelési elveit Magyarországon ő határozta meg (nem pedig Spock), és hát ezek a generációk is felnőttek valahogy. Ki boldogan, ki boldogtalanul, ki kiegyensúlyozottan, ki kiegyensúlyozatlanul, valaki drogos lett, valaki orvos, valaki ács.

És ezzel pont egy dolgot akar ez a quadrológia hangsúlyozni. Mégpedig azt, hogy az, hogy kiből milyen ember lesz, nem egy könyvben leírtakon múlik, nem azon, hogy mennyit hordozzuk, meddig szoptatjuk, hol alszik, mennyit van egyedül, hanem a körítésen. Azt pedig nem lehet megtanulni.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

A kötődő nevelésről

Ez itt egy trilógia második része. A trilógia első része a kötődő neveléssel nem összekeverendő kötődésről szólt.

Míg viszont a kötődést értem, addig az a baj, hogy a kötődő nevelést nem igazán. Tautológia ugyanis. Mert mit csinál a többi szülő? Nekik úgy direkt az a céljuk, hogy ne kötődjön hozzájuk a gyereke és ők sem szeretnének kötődni a gyerekükhöz?! Nekik rossz hír, hogy az a fránya gyerek még hozzájuk is kötődni fog.

Viszonylagos magabiztossággal állítom tehát, hogy mindenféle elveket, előírásokat és szabályokat nem figyelembe véve kötődöm a fiamhoz, és legalább ennyire biztos vagyok abban, hogy a feleségem is így tesz, az izgalmas pedig, hogy egyre jobban látszik, hogy a gyerekünk is mennyire kötődik hozzánk, arról nem is beszélve, hogy így van ez a szüleim és köztem is. Még ha nem is élnek már mindketten. Sőt, azt hiszem, nagyon sok családdal valami ilyesmi lehet, lehetett és lesz is szerte világon.

Az is lehetne, hogy egyszerűen csak rossz a fordítás. De nem. Tükör. A William Sears alkotta fogalomból - attachment parenting - dolgozták át.

És itt rögtön nagyon fontos, hogy ő csak keretbe foglalt valamit és ezzel úgy nagyjából nem csinált sem többet sem pedig kevesebbet annál, mint hogy körülírta- dobpergés - a szülőséget. Nem feltalálta. Definiálta. Tehát nem talált fel semmi újat, semmi olyat, amit emberek milliói ne csináltak volna már évszázadokon keresztül. Csak éppen minden kultúrában kicsit másképp.

Íme tehát Sears nagy revelációja: a kötődő nevelés nyolc alapelve

1. Felkészülés a terhességre, szülésre és szülőségre
2. Szeretet- és tiszteletteli táplálás
3. Érzékenységgel válaszolás
4. Gondoskodó érintés használata
5. A biztonságos alvás fizikai és érzelmi biztosítása
6. Szerető törődés állandó biztosítása
7. Pozitív nevelés gyakorlata
8. Törekedés a személyes és családi élet egyensúlyára

(forrás: http://attachmentparenting.org/principles/principles.php, saját fordítás)

Eszerint tehát a szülők jó része kötődően nevel, illetve arra törekszik, tudta nélkül is maradéktalanul teljesíti az összes alapelvet. De mégis vannak páran, akik minden off- és online fórumot megragadnak arra, hogy hangoztassák: kötődően nevelnek. De akkor hogyan nevelnek a többiek?

Mi nem hangoztatunk semmit sem, de persze normálisan neveljük a gyerekünket, felkészültünk, szerettel tápláljuk (persze néha idegesek vagyunk, amikor már az ötödik könyvet kéri evés helyett), érzékenyen válaszolunk, gyakran és mindenféle gond nélkül érintjük meg, biztosítjuk a biztonságos alvást (bár azért hagytuk sírni, mert már nem bírtuk az egész éjjeles altatásokat, egy ideje egy szó nélkül alszik el), szeretjük, törődünk vele, igyekszünk nem leszidni, hanem alternatívákat felmutatni és persze igyekszünk egyensúlyban tartani a családi és a privát életet, stb.

Nem elvből, nem ideológiából. Hanem azért, mert így a legjobb mindhármunknak. (Ebben persze benne van az is, hogy néha, egy ideig egyikünknek se jó, de csak azért, hogy hosszútávon mégis jó legyen a teljes síkidomnak.) Akkor ez most kötődő nevelés?

Egyre kevésbé értem.

Ha az a kötődő nevelés, amit Sears ír le - és nem álltam meg a fő pontoknál, vértől habzó szájjal beleklikkeltem az összesbe, hogy rábukkanjak az általam megismert kötődő nevelésre: a life-long szoptatás, a foreverhordozás és a babakocsi elítélése, az örökké együttalvás, az anyaszerepben való teljes feloldódás, az apák marginalizálódásának eredetére, ihletet adó helyére, de nem találtam semmi ilyesmit, persze nem értek mindennel egyet, de ezzel együtt a honlap egész megengedő, toleráns és semmi olyan nem jellemzi, ami a magyar kötődő neveléssel foglalkozó honlapok és a kötődően nevelő anyák többségét -, akkor honnan veszi a hordoznijo.hu, hogy éjszaka az a jó, ha a kisbaba mellett közvetlenül az édesanya van és rossz, ha az apa vagy egy testvér? Az nem számít, hogy csupán pár sorral feljebb még épp az egész család egy ágyban alvásának hagyományáról ír?

Aztán.

Ott a La Leche Liga Magyarország, ami 4-5 éves korig tartó, kizárólag befelé hordozásról, a hordozásról, mint alapvető szükségletről ír, no meg arról, hogy a mellről való végleges elválasztásra az optimális időpont valahol 2,5 (!) és 7 (!!!) éves kor között van. Hát mégsem beszélt mellé az apósom, amikor azt mesélte, hogy volt olyan osztálytársa alsóban, aki hazakéredzkedett szopni. És akkor még ott van a tápszer elítélése, ami szintén nem túl empatikus megfogalmazás, hiszen mi van azokkal, akiknek nincs tejük, vagy azokkal, akik kínok kínjait élik át szoptatás közben? Az a mondat pedig már tényleg mindennek a teteje - mondom tapasztalatból és józan ésszel - hogy az éjszakai ébredés a jó szülő-gyermek kapcsolatra utal.

A joababanak.hu sem viccel, amikor fordítói szabadságról van szó: alapelvként sok hordozásról, egységként való élésről, egymáshoz közeli alvásról beszél és óva int a korai bölcsödétől. Mindez elég laza, illetőleg szűk értelmezése a Sears-féle alapelveknek.

És ez még csak az első pár google-találat a kötődő nevelés keresésre. És akkor még nem mélyedtem el a fórumparadicsomban, illetve a citált, de valójában nem hihető eredményeket felmutató kutatások erdejében.

Van tehát egy Sears, aki sokkal inkább deskriptív, s nem pedig preskriptív támpontokat adott a neveléssel kapcsolatban és van kevés, de annál hangosabb amazon, aki viszont megmondja a tutit, lenézi és elítéli a gondolkodni merő összes többit. Ez már önmagában felháborít, az pedig inkább csak érthetetlen, hogy értelmes, okos, művelt emberek miért fogadnak el valamit vakon, ami egyébként nem is létezik? Miért vetik magukat tökéletesen alá az anyaságnak, miközben sok más fórumon a női emancipációt hangsúlyozzák?  Miért hordoznak örökké, amikor tudják, tudniuk kell azt is, hogy milyen fantasztikus érzés a babakocsiban altatni egy gyereket, miközben ő kényelmesen dumálhat egy barátjával, vagy akár dolgozhat is? Miért jó még a 2-3 éves gyereket is szoptatni a játszótéren, miközben a terhesség előtt és alatt a melle, mellbimbója is erogén zónaként funkcionált? Miért jó a gyerek sokéves koráig otthon maradni, kiesni a munkaerő-piacról, megfosztani a gyereket csomó szocializációs élménytől? És hova tűnnek az életükből a férfiak? Hol jelennek meg ők a gyereknevelésben, a családban, a párkapcsolatban?

Az anyaság (és az apaság) lemondás, de nem így, nem ezért, nem ennyire.

A szimbziózis időszaka a terhesség, de annak nagyjából 9 hónap után vége. A gyerek a szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül leválik az anyjáról, és hasonló folyamatokon keresztül az anya is leválik a gyerekről. Kár őket ebben meggátolni. Mondom halk preskriptív hangsúllyal.

Továbbra sem értem tehát, hogy mi a kötődő nevelés. Vagy csak idézőjelek között tudom elképzelni a használatát, és akkor egy szűk kisebbségre gondolok, vagy egyszerűen szülőségnek hívom és kész.

Zárásul, beleegyezésével szeretném idézni egy, a facebookon igen aktív, "kötődő" ismerősünket, aki 20 hónap után abbahagyta a szoptatást. A példája remekül mutatja számomra, hogy a "kötődő" nevelés sokkal inkább szól az anyáról, hitről és csak nyomokban, illetve a korral előrehaladva egyre kevésbé a gyerekről, illetve a racionalitásról, az illeszkedésről, neadjisten az apáról.

Ezt még úgy általánosságban írta: "A wider society valóban nem túl szoptatás-barát, de a magunkfajta szupermamiknak is van éppen nyomásgyakorló ereje, hogy őszinték legyünk. Babakocsi láttán gyűlölködni, megrökönyödni az egyévesen már nem szopó gyerekek szülein, megvetően suttogni mindazokról, akik állami bölcsikbe adják gyerekeiket... Ez is van. Ti is láttatok már ilyet. [...] Inkább adok a szupermamik véleményére, és időnként tényleg megnehezíti a dolgomat, az az elvárásfelhő, amit a kötődő nevelés elméletei helyeznek rám."

Ezt pedig már konkrétan a feleségemnek: "Igen, emlékszem, hogy megrökönyödtem azon, hogy babakocsiztál, aztán, ahogy szeretett anyósom mondaná, én is rákaptam, mint gyöngytyúk a takonyra. Emlékszem az első alkalomra, amikor végre elaludt a kocsiban és döbbenten konstatáltam, milyen fantasztikus érzés nem összegörnyedve cipekedni, hanem könnyedén, kihúzott háttal sétálni. És akkor, hónapokkal később kurvára szégyelltem, hogy mit fúrtam én a babakocsit."

Folyt. köv.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: