Megint menni kéne!

Mellettünk egy üres telek volt, rajta csodálatos, árnyas, gyümölcsös fákkal, a fiam imádott rajtuk mászkálni.

Azt mondták viszont, hogy ki fogják ezeket a fákat vágni, mert új vasútvonalat építenek. Nálunk, ahol korábban még busz sem járt. Szomorú lett persze a fiam, de azért én próbáltam megnyugtatni, hogy úgysem lesz ebből semmi, mindenfélét terveztek, abból sem lett semmi.

De aztán munkagépek érkeztek, az emberek is azt mondták, hogy igen, ki fogják őket vágni, tehervonalat építenek.

Mivel a közelben és távolban sincs semmi, ahol ki lehetne termelni valamit vagy ahova vinni lehetne a valahol kitermelt valamit, ezért zömmel csak röhögtünk a fiammal.

Most pedig ott szorongunk a marhavagonokban sokadmagunkkal, állítólag dolgozni visznek minket.

------------------- xxx -------------------

Tegnap reggelre a Figyelőben megjelent egy "cikk" egy listával, rajta élő és halott emberekkel, akik Soros György zsoldosai.

A hét elején pedig írtam egy bejegyzést arról, hogy milyen céljaik vannak a szülőknek, bárhol is élnek a világon.

Aki nem olvasta, annak gyorsan leírom, hogy arra vágynak a szülők, hogy a gyerekeik produktívak legyenek a munka világában, legyenek alkalmasak intim, stabil kapcsolatok létrehozására, illetve hogy úgy egyáltalán normálisak legyenek.

Nyilván a legnagyobb kérdés az, hogy mit jelent a normális. Mondjuk úgy nagyjából azt, hogy az adott kultúra keretei között úgy éljen, hogy az neki és másoknak is jó legyen, illetve hogy neki és másoknak ne legyen nagyon rossz.

Namost akkor szeretném egyrészt leszögezni, hogy ez nem egy politikai bejegyzés. Illetve dehogynem, csak nem pártpolitikai. Szóval ez továbbra is egy apablog, továbbra is egy szülőblog, csak hát mit tegyek, ha érdekel a körülöttünk lévő világ? A politikai irányultságom pedig, azt hiszem és remélem, talán már korábbi posztokból is kiderült.

Másrészt viszont - az előző bekezdéssel szoros összefüggésben - azt is gondolom, hogy egy olyan országban, ahol listáznak, ahol fákat vágnak ki, ahol rohad az egészségügy és az oktatás, ahol egekben az áfa, ahol ürességtől kongó stadionok nőnek ki a földből és üresen zakatoló vonatok zakatolnak a miniszterelnök kertjének két vége között, ahol úgy folyik el a közpénz, hogy már te szégyelled magad, ahol iszonyú bonyolult és drága vállalkozást indítani és vezetni, ahol főváros és vidék között egy egész világ terül el, ahol a Magyországot önként kikerülő menekültektől félünk, ahol elcsalják a választásokat (mármint nem konkrétan a választáson, hanem az azt megelőző nyolv évben a média monopolizálásával, a választókörök önkényes átszabásával, a választási törvény átszabásával, a folyamatos uszítással, az ellenzék kiherélésével, a véleménykülönbségek nevetségessé tételével, az ellenfelek elkussoltatásával és így tovább), ahol a miniszterelnök "viccesen" provokálhatja az őt elmeszelő Nemzeti Választási Bizottság elnökét és még be se akarja magát kötni a kocsiban, ahol kriminalizálják a romákat, a hajléktalanokat, a drogfüggőket, ahonnan kinézik a szegényeket, ahol lenézik a nőket, ahol még a szegényeken is meggazdagodnak, ahol újságok szűnnek meg, ahol a hatalom kénye-kedve szerint baszogathatja a civileket, ahol tüntetőket bírságolnak meg és így tovább, ott hogy a francba, de tényleg hogy a francba válhat bárki is normálissá?

Sőt.

Hogyan maradhatunk egyáltalán mi normálisak?

És ki mondta, hogy mi egyáltalán normálisak vagyunk?

Mert dehogy vagyunk normálisak.

Hát folyton csak hiszünk és hiszünk, miközben a szemünk előtt épül ki az a rendszer, ami ellenünk van. Nyomon követjük, kísérjük, asszisztáljuk, egyengetjük a rendszer útját, néha kicsit hőbörgünk ugyan, de azért nagyon nem, mert hát azért nagy baj, ugye nincs. Majd lesz, de most még nincs.

Hát dehogy nincs.

Lesz nagyobb is, efelől ne legyen kétség, de most is nagy a baj.

Mert nemhogy itt hever az életünk körül egy fegyver, ami el fog sülni, hanem már el is sült és még mindig tele van a tár.

Csak idő kérdése, hogy eltaláljon minket vagy a gyerekeinket a golyó.

Szóval mit kezdjünk szülőként egy ilyen helyzettel?

Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon nagy baj lenne, ha átpakolnánk a gyerekeinkbe a mi érzéseinket a politikával, a közélettel kapcsolatban, másrészt viszont fogalmam sincs, hogy mindez hogyan illeszthető össze azokkal az elvekkel, amiket fontosnak tartok: a hitelességgel és az illeszkedéssel. Előbbivel azért, mert mondanám, utóbbival meg azért, mert a fiam kérdezi. Persze, sejtem a választ. Emelkedjek felül.

------------------- xxx -------------------

Közel négy éve írtam egy bejegyzés Menni kéne? címmel arról, hogy most már aztán tényleg érdemes lenne megfontolni, hogy hátha mégsem Magyarországon kéne élni. Azóta eltelt közel négy év és mi még mindig Magyarországon élünk.

Mert, nagy szerencse ez, a lokális életünk - és ezt igyekszem arrogancia nélkül írni - egyre jobb. De a mi kis mikroklímánkat leszámítva minden csak rosszabb és rosszabb és rosszabb és rosszabb, és semmi kétségem afelől, hogy egy idő után minket is elér a rossz.

És olyan jó lenne ha ez mégsem jönne el, vagy ha mégis, akkor jó lenne, ha nem a marhavagonokban csodálkoznánk rá arra, hogy ja, eljött.

(Kép forrása)

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Kizárva

Kedden délután kimentünk a CEU-hoz demonstrálni, ahol a lányom ugyan lelkesen hebegte, hogy tüntetés, a fiam azért óvatosan hozzátette, hogy ő egyáltalán nem szeret tüntetni, mert ott nem lehet semmit se csinálni, csak menetelni. Megnyugtattam, hogy ez most nem olyan lesz, most élő láncot képzünk a CEU/KEE köré, de mire ezt rendesen el tudtam volna magyarázni, már le is ültünk a járdára, kicsit távolabb a tömegtől, hogy onnan hallgassuk a szomorú, kétségbeesett és felháborodott-dühös mondatokat, aminek hatására mi is szomorúak, kétségbeesettek és felháborodott-dühösek lettünk (amik persze voltunk és vagyunk is már néhány napja), miközben meg az egyik legszabadabb pillanat volt nézni, ahogy a gyerekeink sikoltozva és röhögve rohangáltak Nádor utcán keresztbe ki a karjaimból, be a karjaimba.

És akkor gyorsan eszembe is jutott három dolog.

Először egy ismerősöm Facebook-ra feltöltött képe, amin két, négy év körüli, boldog kislány van  fekete-fehérben, valamiért nyújtózkodnak az ég felé. A képaláírás: 1945. március. Apáink munkaszolgálaton.

Másodszor György Péter Apám helyett című könyvére gondoltam (hoppácska, az is apapara a javából), aminek az elején van egy rész, ami arról szól, hogy mintha az emberek 1945 áprilisában már túl is lennének a háború borzalmain. Így szól a részlet: "»Nos tehát - mondta volna nagyapám -, mindezt, kedves Emmám, immár el is felejtették, ez az egész nem érdekel többé senkit.« [...] A tavaszi napon a boldognak tűnő túlélőkre nézett volna, azokra a szép és önfeledt fiatal emberekre, akik kézen fogva mentek a rakparton, az önfeledt szerelmesekre, akik lehunyt szemmel verették arcukat az iszonyú tél után az erős tavaszi napfénnyel."

Harmadszor pedig - de ez igazából már ma, amikor írom - eszembe jutott még Sonnevend Júlia Stories Without Borders című könyve, illetve annak apropóján készült Alinda-interjú, amiben a szerző azt fejti ki, hogy nincs olyan történelmi esemény, ami mindenki számára ugyanazt jelentené.

Itt aztán össze is ér hát a három eszembe jutás, az utóbbi kettő olyannyira, hogy Sonnevend Júliának igen fontos tanára volt György Péter, arról nem is beszélve, hogy az idézetben is említett Emmának volt egy fotelje, amiből e sorokat is írom.

És amely fotelben üldögélve még mindig azt hiszem, hogy meghozhatom azt a döntést, hogy befogom-e fülem-szemem, bebújok-e a hangszigetelt buborékomba és tüntetés helyett inkább José González koncertre megyek-e. Hideg volt a tél, teljes joggal verethetném én is lehunyt szemekkel az arcomat az erős tavaszi napfénnyel, csak hát közben meg dehogy. Már rég nem kéne, hogy azt higgyem, hogy ezeket a döntéseket meghozhatom, de hát épp ezért ügyes ez a rendszer, mert azt az illúziót kelti, hogy én itt még szabad vagyok.

Pedig hát az van, hogy ennek az országnak most vége, az országot bezárták, lezárták anélkül, hogy megkérdeztek volna bárkit is arról, hogy benne akarnak-e maradni, s ha igen, akkor így akarnak-e benne maradni.

Úgy vagyunk ide bezárva, hogy közben ki is zártak minket innen.

Mindezt azonban nem drasztikus hatalomátvétellel érte el a kormánykoalíció. És ha mindez így megy tovább, akkor nem is lesznek véres összecsapások, nem lesznek kivégzések, nem lesz itt a sztereotípiákban élő forradalom, nem lesz itt semmi igazán feltűnő. Vagy legalábbis úgy feltűnő, hogy az mindenkinek feltűnjön, hogy az mindenkinek ugyanúgy tűnjön fel, hogy az egyszerre érintsen egymással valódi kapcsolatban lévő tömegeket.

És nem, ennek semmi köze a pártpreferenciáimhoz, vagy bárki pártpreferenciájához; a CEU megszüntetése/kiűzetése, ahogy Plankó Gergő is nagyon pontosan mondja, száraz, bürokratikus, törvényekkel legitimált úton zajlott le röpke napok alatt, ami most már tényleg azt jelenti, hogy bárki és bármi mást is el lehet intézni napok alatt úgy, hogy közben bárkivel vagy bármivel is szembe kellene menni, úgy, hogy közben, vagy legalábbis egy egész kicsivel korábban bárkivel is egyeztetni kellene. Azt pedig, hogy ki lesz a következő, nem igazán lehet tudni. Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy mindig lesznek következők, ellenségkép ugyanis kötelező, rettegjen hát mindenki!

És nem, ennek a gyerekeimet és magunkat nem akarom, nem merem kitenni.

Sean (Robin Williams) a Good Will Hunting-ban azt mondta, hogy azért nem nézte meg a fogalmam sincs, milyen, őrült fontos meccset, pedig még jegye is volt rá, mert dolga volt egy lánnyal ("Sorry, guys; I gotta see about a girl."). 

S ha nem is tökéletes az analógia, hát most eljött az a lány, aki miatt már a meccs sem érdekes. Akkor inkább lemondunk mindarról, amit a Magyarországon maradás jelent, de amit egyébként egyre kevésbé tud jelenteni.

Apu ökölbe szorított keze vagyok.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Menni kéne?

Budapesten lakunk, a módfelett kiterjedt szociális hálóval rendelkező gőgös és arrogáns középosztály részeként a saját tulajdonú lakásunkban. Nem keressük szét magunkat, de egyelőre közel olyan életet tudunk élni, amilyet szeretnénk. Belefér a koktélparadicsom, a bébiszitter, a külföldi út, néha egy-egy étterem, olykor új ruhák, koncertek, színház és mozi, ha pedig valamiért bajba jutunk, családi kapcsolatok révén a legjobb orvosokhoz jutunk.

De mindehhez egyre nagyobb utat kell megtennünk, ezt az életet fenntartani egyre drágább, egyre több időbe és lelki energiába telik, egyre inkább egy rezervátumban élünk, bezárkózunk a Budapest belső kerületeibe elszórt oázisainkba. A biztonságos zóna szűkül, határait egyre jobban meg kell vastagítani. Vakulunk, nehogy meghibbanjunk a szociális érzékenységünktől. Arról nem is beszélve, hogy hiába barikádozzuk el magunkat, a rendszer működésének sajnálatos, de szükséges velejárója, hogy egy idő után a mi életünkbe is beleissza magát. Nem csak azért, mert olvasunk, hallunk és látunk, hanem azért is, mert egy idő után, valamilyen formában óhatatlanul szükség lesz arra, amink van: adózott fizetés, ingóságok, ingatlan.

A három éves fiunk szeptemberben kezdi az óvodát. Ott lesz minden nap 4-ig, 5-ig. Reméljük, jó kezekben lesz, messzemenőkig bízunk a bölcsődében is, reméljük, messzemenőkig bízni fogunk az óvodában is. Megnehezíti a dolgot, hogy itt már nevelni is fognak, nem csak őrizni, terelni. A nevelést, illetve a mikéntjét törvény és naponta változó szabályok írják elő. Olyanok, amelyekkel nem mindig, de legalábbis semmiképp se ebben a formában értünk egyet.

Az elvek, a morál bekúszik a köztudatba, a közbeszédbe, leszivárog minden szintre, s ezt már közvetlenül is érinteni fog minket, főleg a fiunkat. Otthon persze helyre lehet rakni a dolgokat, el lehet mondani, hogy nem úgy van ám az, ahogy a tanítónéni mondta, sírhatsz te is, neked is szabad babákkal játszanod, senki se mondta, hogy a rózsaszín lányos szín és az sem biztos, hogy azért nem dolgozik valaki, mert nem akar. Fel tudjuk majd hívni a figyelmét a mélyebb összefüggésekre, megmagyarázhatunk mindent, csak éppen nem biztos, hogy mindent el fog nekünk mondani, hiszen miért kételkedne mindenben, amit hallott.

Persze. Vihetjük magánóvodába, kiköhöghetjük a havi 50+ ezer forintot, és majd iskolába is mehet az alapítványiba, messze mindentől és mindenkitől. Lehet tehát elefántcsonttornyokba költözni, csak hát az ellentmondana az integrációnak, amit amúgy eléggé szeretünk, de legalábbis másoktól elvárjuk, hogy szeresse. Mi persze be nem tennék egy vacak iskolába a fiunkat.

És akkor mi lenne az áhított Berlinben, Koppenhágában, Amszterdamban, esetleg Bécsben?

Olcsóbb a koktélparadicsom, sőt, 200 féle, jobbnál jobb joghurt közül válogathatnánk és a sarki közértben is hozzájuthatnánk minden olyan termékhez, ami Budapesten csak valamilyen exkluzív helyen kapható. Az iskolában már alsóban nagy hangsúlyt fektetnének azokra a dolgokra, ami ugyan Magyarországon része a rejtett tantervnek, de valójában semmi energia nincs az oktatásukra: demokratikus értékrend, környezettudatosság, vita- és köszönéskultúra, együttműködés, odafigyelés a másikra, a másik véleményének elfogadása, tolerancia, jogok és kötelezettségek a szabadsággal kapcsolatban.

Mindeközben meg búcsút kéne intenünk az igényelt és jól megszokott szociális beágyazottságunknak, a kiterjedt rokonságunknak, főleg szüleinknek, akik itthon nagyon sokat segítenek, és akik bár nagyon jól tartják magukat, egy idő után már a mi segítségünkre lesznek szorulva. A Mariahilferen nem ismernénk senkit sem és bár hamar felfedeznénk a cool kreuzbergi kávézókat, de komoly helyi barátokat aligha tudnánk találni. Arról nem is beszélve, hogy azért tényleg van annak súlya, hogy a feleségem is, én is, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért mégiscsak eltöltöttünk itthon 32-33 évet, ő egy budapesti egyetemen kezdett el dolgozni, tanítani, kicsit ismerik, én itthon lettem pszichológus, a hazai szakmai kört legalább valamennyire ismerem, ezt a nyelvet beszéljük mind a ketten a legjobban, szóval akkor most mi?

Éltem már külföldön, tudom, mit jelent gyerekként, 10-12 éves fejjel, s most, hogy felnőtt vagyok, sejtem, mit jelenthetett az a két év a szüleimnek. A dolog nem egyértelmű, sok szenvedéssel járt (ezek részben elkerülhetőek lehettek volna, részben elkerülhetetlenek voltak), azt viszont közben is tudtuk, most meg pláne tudom, hogy megérte.

A dilemma ezzel együtt létezik, s bizonyára nem is csak minket érint. Látjuk ezt a gyerekes és gyerektelen, munkás és munkanélküli, szociálisan beágyazott és nem beágyazott barátainkon. A döntés meghozatala egyáltalán nem egyszerű, még akkor sem, ha a döntésnek nem kell véglegesnek lenni. El lehet menni, vissza lehet jönni. De ha elmegyünk, mikor jövünk vissza? Ha már néhány év múlva, akkor még ugyanez lesz itt. Ha viszont több időre megyünk, akkor annál nehezebb lesz a visszaszokás. És ki mondja, hogy ugyanott, ugyanolyan jó állása lesz mindkettőnknek? És mikor hagyhatjuk itt a családunkat, mikor lesz nekik ránk szüksége?

Épp most töltöttem ki egy online hülyeséget, az jött ki, hogy Bécsben kellene élnünk.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: