Állj!

Bevásárolok, ott lóg a csomó kaja a robogóm akasztókáján, tök gusztan figyel a vászontáskából az újhagyma zöldje, lefotózom, instára vele. Eltévedek kocsival, annyira, hogy úszva kell átkelnem egy megáradt patakon, kiposztolom face-re. Inget vasalok, bejegyzést írok róla, szomorú vagyok, hogy a waze már nem jútíszíéjt mond utca helyett, hanem jutkát, megosztom egy vicces gif kíséretében, és így tovább. 

De ez még semmi, percenként, hahh, másodpercenként néznem kell, hogy gyűlnek-e a like-ok, van-e megosztás, arra érkezik-e komment, gyártom a heurisztikákat, hogy mi a jó időpont arra, hogy megosszak valami közhelyet, értelmetlent, életeseményt, hírt, fontosat és indifferenset, bármit, miközben meg azon gondolkodom, hogy viccesen osszam-e meg, szerénykedve, pironkodva vagy egyáltalán ne.

És hát most arra jutottam, hogy utóbbi.

Így aztán egy végiggondolt pillanatomban töröltem magam az instagramról, aminek köszönhetően - én is meglepődtem - rettenetesen felszabadultam. Persze, még élt bennem a reflex, hogy kiveszem a zsememből a telefont, keresem a notificationt, de pár nap szárazmegvonás után simán nem gondolok rá egyfolytában, még ugyan emlékszem, hogy a telefonom képernyőjén hol volt az ikonja, de már nem hiányzik. Ez pedig azzal is járt, hogy elkezdtem jóval kevesebbet posztolni a Facebook-ra is.

Szóval elegem lett a függésből, illetve nagyon elfáradtam.
Függeni ugyanis fárasztó dolog.

Illetve nem csak függeni, de ezt az egész szelfmenedzsment dolgot tolni nagyon fárasztó dolog. Pláne úgy, hogy van ám nekem munkám is, ez csak hobbi. One man band ez, és hát nem tudom, hogy Tom Waits az Ice Cream Man során gondolt-e arra, hogy a megénekelt fagyis, az nem csak fagyit árul ám, az csak a nettó, a bruttóban ott a beszerzés, könyvelés, takarítás, reklám, ésatöbbi, és hát azt vettem észre, hogy annak, amit csinálok, annak néha túl pici a nettó része ahhoz képest, hogy mennyi mindent kell még mellette csinálni ahhoz, hogy a nettó izgalmasnak tűnjön vagy hogy egyáltalán működjön. Közben meg a franc tudja, hogy minderre tényleg szükség van-e.

Persze lehet azon gondolkodni, hogy ez akkor most panaszkodás vagy felvágás, de én egyiknek sem szánom (najó, egy kicsit mindkettőnek), leginkább csak annyi történt, hogy vissza akarok magamhoz lassulni.

Szóval az Apapara közel hat éves története bizonyos szempontból ezzel a poszttal véget ér. Najó. Ez így talán túl drasztikus, de valami mostantól nagyon más lesz.

Mert úgy döntöttem, hogy a kevesebb is elég lesz. Nekem mindenképp, remélem, nektek is.

Szóval visszafordulok, mert visszafordulnék, szívesen.

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share:

Parán innen, parán túl

"Ezt!?... Ez nem hármas, ez kettes,

csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest,

véletlenül felül írja a végét a kettesnek.

Csak a vezetéknevet tessék aláírni...

de mostanában ne tessék bemenni az iskolába...

a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu...

nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva..."

Szóval kissé eltűntem, bocsánat.

Az a helyzet, hogy ha nem is tudatosság van mögötte, de a dolog azért mégsem teljesen véletlen.

Nem titok, kicsit útkeresésben vagyok.

Illetve nem is én, hanem ez a blog.

Ez ugyanis egy személyes blog, itt van terítéken az életem, az apaságom, a gyerekeim élete, kicsit a feleségem élete, és hát azért ez egy elég kockázatos terep.

Személyiségi jogok, magánélet, magánügy, ilyesmi.

Amikor 2012 októberében elindult az Apapara, fogalmam sem lehetett arról, hogy mivé növi ki magát ez az egész. Most 2018. február vége van és valamivé tutira kinőtte magát ez az egész, de hogy mivé, arról fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy az életem és a családom élete eléggé megváltozott.

A fiam tud már olvasni, és már a lányom is felismeri az apaparatapírokat, és hát nem kicsit zavarbaejtő úgy elköszönni egy-egy kliensemtől, hogy azt hallom vissza, hogy na, és mikor jelenik meg az új könyv?

A kérdés természetesen teljesen adekvát, én is feltenném hasonló helyzetben.

Szóval kicsi piac ez, Budapest meg nagy, de mégis, amikor odajönnek a Decathlonban, hogy szia, te vagy az Apapara?, vagy amikor egy barátom meséli, hogy egy újdonsült, apa (nem ismerem) ágya mellett látta a könyvemet, akkor azért eléggé zavarban vagyok, hogy ez akkor mi az úristen.

A fiam persze meg van arról győződve, hogy híres vagyok, én azért csitítom, s most már lassan meg is ismeri a niemand szó jelentését.

Nade.

Mindez nem dicsekvés, hanem csak leírom, hogy lassan tényleg mérlegelnem kell, hogy amikor megszólalok, akkor milyen sapkámban szólalok meg és hogy ezen sapkák alatti szerepek ténylegesen elválaszthatóak-e egymástól, sőt, hogy egyáltalán el akarom-e ezeket a szerepeimet választani egymástól.

Tudja a franc.

Nem disszociálódott még az identitásom, ugyanannak sejteném magamat akkor is, amikor terápiát tartok, akkor is, amikor tanítok, akkor is, amikor írok és akkor is, amikor coacholok. Sőt, még otthon is valami nagyon hasonló vagyok, bár akkor azért nyomokban sem dolgozom. Viszont amikor meg vagyok arról győződve, hogy a jó sapkámban vagyok, akkor kiderül, hogy az(ok), aki(k) velem szemben ül(nek), hát ő(k) egy másik sapkát lát(nak) rajtam, vagy sőt. Mintha egyszerre lennék az összes sapkámban.

Na, és akkor ki beszél kivel?

Elméleti kérdés mindez, nem igazán várok választ, mindössze csak annyit szerettem volna leírni, hogy nagyjából ezek miatt lett egyre kevesebb az apaparaposzt. No meg hát a Lelki betevő is egész sok időt visz el, de most legalább leadtam a könyvet, már tördelésen van a cucc, amit - figyelem, most jön a lényeg - április 5-én be is fogunk mutatni.

Hogy a többesszám mit jelent, azt majd meglátjátok, most legyen ennyi elég.

Folyt köv.!

Tovább

Bejegyzést írta : Apu

Share: