>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gigapara. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gigapara. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 13., szombat

Celluloid apaparák

Jó, persze, ma már csak az igazán elvakultak forgatnak celluloidra, a címben is csak azért szerepel, hogy jól hangozzék, no meg hátha így kiderül, hogy itt most filmekről lesz szó, mégpedig a Saul fia és az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmekről, amik, mint utólag kiderült, elég rendesen bemozgatták az apaságtudatomat.


És hát a Saul fiát Nemes Jeles László még celluloidra is forgatta, szóval hoppá, Yorgos Lanthimos gondolom, nem, de ez most mindegy is, ez nem egy filmes blog, hanem egy apablog, szóval innentől forgatástechnikai, esztétikai és dramaturgiai kérdésekről nem lesz szó.

Arról lesz viszont lesz, hogy a két filmben van egy nagyon üvöltő közös. Mégpedig az azzal való okos manipuláció, hogy mit kezdjen a néző érzelmeivel, mit kezdjen a néző az érzelmeivel.

Én legalábbis azon vettem észre magam, hogy bár általában már egy közepesen buta reklám is megérint, e két film viszont meg sem mozdított. Néztem kívülről a műsort, láttam a szereplőket, értettem a sztorit és a nyomasztást, de semmi.

És akkor innentől csak azok olvassák tovább, akik már látták a filmeket vagy azok, akik nem is akarják megnézni, de azért az érdekli, hogy mit írok róla.

Merthogy akkorákat fogok spoilerezni, hogy a fal adja a másikat! 

Szóval nem tudom, hogy a magyarnak és a görögnek mik voltak a szándékai a filmjeikkel, de én azt éltem meg, hogy a mindkét esetben kiszálltam a történetből. Sőt. Előbbi esetében szinte teljesen tudatosan zajlott mindez. Azt ugyanis, amit egy sonderkommandós átél, azt csak megmutatni lehet, de átéreztetni nem. És hogy mennyire sok érzelmet kellett kipakolnom a mozitermen kívülre, elég jól mutatja, hogy amikor Saul és Ella között megjelenik valami emberi ebben az egész embertelenségben, akkor bennem is megjelent valami humánspecifikus: egy elemi erővel feltörő zokogás. Vagyis inkább csak zokkanás. Merthogy rettenetesen okos a film, egy mikropillanat után egyből vissza is hívta a bennem szunnyadó embertelent, szóval szó sem volt arról, hogy valóban felszabadulhattak volna az érzelmeim, én pedig csodálkozhattam továbbra is magamon, hogy milyen szenvtelen vagyok.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása még ennél is alattomosabb. A 121 perc alatt semmi sem történt bennem azt leszámítva, hogy az utolsó 10 percben rettegtem. De ekkor sem érzelmileg, de nem ám. Viszont a Bob szeméből eleinte csak szivárgó, majd onnan ömlő vér látványa nézhetetlenné, a tarkómat kalapáccsal simogató, a gerincvelőmet ecettel cirógató zene pedig hallgathatatlanná tette a filmet úgy, hogy közben érzelmi szinten teljesen semleges maradtam még akkor is, amikor pedig már az apaparák apaparáját kellett volna átélnem Steven-nel együtt: hogy kit öljek meg a számomra legfontosabb emberek közül. A vak szerencse persze eldöntötte, hogy Bobnak, a fiának kell menni, én pedig megkönnyebbülhettem, hogy végre vége a filmnek.

Itthon aztán alig tudtam elaludni, utána meg rémálmaim voltak, de a két film közötti kapcsolat és az, hogy igazán mekkora hatással volt rám a film, csak utólag esett le.

Hogy mindkét film Apapara a javából.

A Saul fiában a főszereplő létrehoz a fantáziájában egy fiút, a saját fiát, aki segít neki a túlélésben, a szent szarvasban viszont egy ténylegesen is létező fiút, a saját fiát kell megölnie, hogy túléljenek a többiek és így ő maga is.

Mi a (szent) szar, igaz?!

Érző és értő apaként ültem be a moziba, majd értetlen és érzelemmentes, hideg zombiként jöttem ki, hogy utána napokkal később megértsem, hogy mennyire sok érzelmem és gondolatom volt mindkét film alatt.

Csak ahhoz, hogy túléljem a filmet, ki kellett ezeket zárnom.

És akkor még arról nem is írtam, de nem is nagyon fogok, hogy Martinhoz, az Egy szent szarvas főszereplőjéhez hasonlóan nekem is lenne egy kardiológussal dolgom, de nekem nincsen szuperhatalmam és nem vagyok bosszúra éhes, no meg nem is hiszem, hogy az bármit is megoldana. Így pedig nincs az a Yorgos vagy László, akit ez a sztori érdekelne.


(Az illusztráció ennek és ennek a képnek a felhasználásával készült.)
Tovább

2017. április 11., kedd

Kék elefánt, zöld bálna

Oroszországból indult a kamaszokat öngyilkosságra buzdító Kék Bálna játék, ami már 130 áldozatot szedett.

Vagy nem Oroszországból.

Vagy nem indult.

Vagy nem szedett.

Mármint szedett, az öngyilkosságokat nem vitatja senki, de hogy ezeknek köze lenne a KBJ-hez, vagy hogy a KBJ valóban létezne, azt senki se bizonyította mindeddig.

De addig is, míg nem bizonyította senki, egyrészt itt van néhány tény, másrészt a pletyka már Magyarországra is eljutott, sőt mintha már itt is szedné az óriásemlős az áldozatait, úgy indult el és be tehát a pánik, úgy lett mindenki szakértője a témának, hogy közben még mindig fogalmunk sincs, hogy mi is ez: hoax, kiváló alap a cyberbullyingra, gigapara, nettó bullshit vagy mindennek valamilyen furcsa kombinációja.

Akár elhisszük ezt a horrort, akár nem, a legfontosabb mégiscsak az, hogy amennyiben úgy érezzük, hogy valaki bajban van (akár mi magunk), mindegy, milyen állat révén, akkor hívjuk fel a Kék Vonalat (nem bálna!) a 116-111-es telefonszámon, ami éjjel-nappal, ingyenesen, anonim és bizalmas módon minden hálózatról elérhető. Ha pedig pedagógusok volnánk, érdemes elolvasni a szintén Kék Vonal által összeállított anyagot.

Mindez azért fontos, mert a depresszió és a szorongás, illetőleg a szorongásos zavar a kamaszkori identitáskeresés és önmagunk kamaszkori megkérdőjelezése nem döntés kérdése, viszont míg az első kettő - amennyiben terminus technicusként használjuk - pszichés betegségnek, patológiának számít, addig az utolsó kettő nem az, hanem normatív krízis, tehát a 10-es, 20-as éveink természetes velejárója.

Utóbbi kettő miatt tehát önmagában és közvetlenül senki sem lesz öngyilkos, velük egy kék bálna még akkor sem tudna semmit sem kezdeni, ha történetesen ott úszkálna mellettük.

Az előbbi kettő viszont komoly probléma, őket nemhogy egy Jocó bácsi-féle Zöld Elefánt, de még maga Elmer se tudná jobb kedvre deríteni, egy depressziós vagy egy kórosan szorongó számára bizony terápia, sok esetben medikalizáció szükséges. Akármi is a beavatkozás, azt hamar és okosan kell eszközölni.



Ezzel együtt persze fontos kampány a Zöld Elefánt, csak éppen semmiképp sem tekinthető a Kék Bálna ellenszerének. Egy szomorú és olykor magányos kamasznak segíthet, ha rámosolyog valakire, sőt, egy magányos kamaszon segíthet, ha rámosolygunk, egy depressziós kamasznak egy külső kérésre teljesített mosolyra csak a szája ível, a lelke sajnos nem, sőt, ha egészségesként rámosolygunk, talán udvariasságból visszamosolyog, de attól még nem fog meggyógyulni.

Érdemes lenne tehát a depressziót visszaadni a szakmának, az ugyanis egy betegség, nem egy megélés.

Ami viszont igazán fontos a Kék Bálna-ügy kapcsán, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy fogalmunk sincs kamasz gyerekeink internetezési szokásaikról, illetve - bár ez azért a kamaszkor egyik lényege is - fogalmunk sincs a kamasz gyerekeinkről úgy általában.

És itt jön be egy nagyon fontos tudományos tény, aminek az egyik felére egy bölcsődékkel foglalkozó cikkemben már utaltam, most azonban a másik fele vált relevánssá. Ebben, a gyerekekkel töltött minőségi és a mennyiségi idők viszonyát vizsgáló kutatásban azt találták, hogy kamaszkorban a minőségi jelenlét mellett a mennyiségi is fontossá vált.

Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy ahhoz, hogy (legalább valamennyire) képben legyünk kamasz gyerekeink életével kapcsolatban, ahhoz, hogy ne szokjunk el tőlük, ahhoz, hogy azokban a kósza pillanatokban, amikor a gyerekünknek szüksége lesz ránk, jelen tudjunk lenni minőségileg, ahhoz bizony mennyiségileg is jelen kell lenni. Ettől még persze nem kell rajtuk lógni, de valahogy meg kell annak a lehetőségét teremteni, hogy hozzánk tudjanak fordulni, ha bajban vannak.

Illetve ahhoz, hogy lássuk, hogy bajban vannak, időt is kell velük töltenünk, hogy észrevegyük a változást rajtuk. Márpedig a KBJ, ha létezik, olyan kéréseket is tartalmaz, amik bizony egész jól láthatóak, hallhatóak. (Találtam egy helyet, ahol egyébként fent vannak a feladatok, de nem szívesen linkelném be a cikket, mert az oldalról egyebek között az is megtudható, hogy hogyan lehet, nos,  röntgenlátást kölcsönző főzetet előállítani.)

És itt jön elő a újra a szülők szerepe.

Hogy bár a kamaszkorra tényleg jellemző a vad hangulatingadozás, de hát szülőként nem akkor csöppenünk gyerekeink életébe, s még ha a család a kezdetekkor nem is tudott minőségileg jelen lenni (ennek számos oka lehet kezdve az örökbe fogadástól és nevelőszülőkhöz kerüléstől egészen a sokműszakban teljesített munkákig), valamennyire legalábbis egy folyamatot ismerünk, amiből egyszerűen kiugrik, ki kell ugrania annak, ha valami megváltozik, ha valami nem illik a képbe.

És itt nem is arra gondolok, hogy valaki feketére festi a körmét, és Gryllus helyett inkább deathcore zenét kezd el hallgatni, hanem mondjuk arra, ha vagdossa magát. A depresszió különböző jeleire (mondjuk, hogy nem jön elő a szobájából, hogy alulmotivált, vagy ha azt érezzük, hogy teljesen elveszítjük őt, illetve hogy ő teljesen elveszíti a külvilággal a kapcsolatát) minden szülő legyen érzékeny, no meg arra is, ha egy nyitott gyerek hirtelen nagyon beszűkül, már egyáltalán nem beszél a barátairól, vagy ha épp mindennek az ellenkezője történik.

De még akkor is.

A legfontosabb a türelem és a bizalom. Türelem abban, hogy a kamaszkornak előbb-utóbb vége és bizalom abban, hogy korábban jól csináltuk. De ha mégsem csináltuk jól (mert mondjuk határok képviselése nélkül voltunk jelen, vagy épp azért, mert túl sok határt állítottunk fel) változni, változtatni mindig lehet. Újra lehet építeni egy megromlott, bizalomvesztett kapcsolatot, csak hát nagyon nagy munka, és olykor, izé, ne kerteljünk, sokszor bizony külső segítség is kell hozzá.

Végül fontos még, hogy a gyerekünk érezze, hogy mellette, vele vagyunk. Akkor is, ha deathcore zenét hallgat, akkor is, ha drogozni kezd, akkor is, ha kupleráj van a szobájában, akkor is, ha evések helyett/után hánytatja magát és akkor is, ha falcolni kezd.

És olyan is előfordul, hogy egyszerűen nem megy a mellette levés, van ilyen, akkor tényleg segítség kell! Mégpedig rendszerszintű segítség.

Az más kérdés, hogy a kamaszunk mellett levés a kemény, tényleg kemény esetekben bizony jelentheti azt is, hogy egyáltalán nem vagyunk már mellette, de ez már messze túlmutat ennek a blognak a határain és az kompetenciahatáraimon is.

Szóval visszatérve a komfortzónámba, összefoglalva, a Kék Bálna játékról azt gondolom, hogy konkrétan a játék nem érdemel túl sok szót, maga a jelenség viszont annál inkább: a kamaszkor sokszor bizony kemény menet, amely során (ahogy egyébként korábban is) fel kell tudni ismerni, ha baj van.

Végül egyrészt szeretném megköszönni Peer Krisztina barátomnak, kollégámnak a bejegyzés megírásához nyújtott szakmai segítségét, másrészt zárásképp küldöm az alábbi klipet minden, önmagával elégedetlen kamasznak, sőt, mindenkinek, aki valaha volt már magával elégedetlen.


(Kép forrása)
Tovább
Üzemeltető: Blogger.