>
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kötődés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kötődés. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. május 14., szombat

Néma sikoly

Gimnáziumban, szexuális felvilágosítás gyanánt, osztályfőnökünk utólagos teljes megdöbbenésére levetítették nekünk a Néma sikoly című pszicho-szociohorrort, egy elképesztően demagóg abortuszellenes filmet. Mi ezt persze, 16-17 évesen nem biztos, hogy tökéletesen értettük, de annyi nekünk is leesett, hogy itt azért valami nagyon nem stimmel. A filmben ugyanis brutális babapreparátumokat és vödörbe dobált halott csecsemőket mutogattak abortált embriók gyanánt.

Beágyazom ide a filmet, de előre szólok, a film bőven alkalmas a nyugalom megzavarására!


A Néma sikolyban látható, szakértőnek látszó robot valószínűleg valahogy úgy beszélt volna a bölcsődékről, ahogy én azt ide most beblöffölöm:

"Kedves édesapák és édesanyák, kedves elsődleges gondozók!
A bölcsődei hálózat a szocializmus átkos éveinek propagandamunkája, mely az ön gyermekét is megkárosítja. A fűtetlen szobákban, a képzetlen gondozók ridegtartásban nevelik a rájuk bízott csecsemőket, kisdedeket. Arcokra száradt takony, fenekekre száradt ürülék, ruhákra száradt, ételnek látszó maradványok. A külső szemlélő mosolygó gyerekeket látna, de mi tudjuk, hogy ez látszat csupán, ezek a gyerekek belül, némán, sikítanak. A bölcsődébe kényszerített gyerekek, távol szüleiktől, nincsenek jól. Tudtuk nélkül maguk alá vizelnek és ürítenek, hosszú perceket sírnak, olykor hánynak. A fóti Egyesített Bölcsődetudományi Intézetben jelenleg is folyó kutatások már most bebizonyították, hogy a bölcsőde emberellenes, gyerekellenes, kötődésellenes. Nézzék csak ezt a képet itt! Hát belekényszerítené ebbe a környezetbe gyermekét? Hát persze hogy nem!"


És így tovább.

Az analógia persze egyáltalán nem stimmel, hiszen egyrészt ez a kép nem is egy bölcsődében, hanem egy óvodában, méghozzá a pripjatyiban készült, másrészt míg az abortuszt egy olyan rossz dolognak tartom, amire olykor azért igenis szükség van, addig a bölcsődét egy lehetséges jó megoldásnak tartom. Annyiban viszont nagyon is jó az analógia, hogy mindkettővel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy legyen rá lehetőség, s majd az emberek eldöntik, hogy élnek-e vele.

És akkor most a továbbiakban már nem szeretnék az abortusszal foglalkozni, sokkal inkább a bölcsődékkel, s azok megítéléséről.

Merthogy van itt egy csúnya félreértés.

A gyerekeknek ugyanis nincs kijelölt helyük.
A gyerekek élete nincsen se előre kitalálva, se előre elrendelve.
Mindent mi találunk ki, mindent mi döntünk el.

És a kacifánt éppen itt van.

Miszerint nincs térben és időben állandó mi. Koronként, kultúránként, tájegységenként vannak ezek a mik, amik mind különböznek egymástól, és ezek mind mást tartanak helyesnek és ennek a helyesnek az alátámasztására más és más modelleket dolgoznak ki, illetve más és más megfigyeléseket tesznek.

És akkor itt most merüljünk is el egy picit.

A gyerekkor nem egy egyértelmű valami. Arra például, hogy a gyerekeket másképp kell kezelni, mint a felnőtteket, csak valamikor a XVIII. század körül jöttek rá. Az azóta eltelt bő 300 évben pedig eljutottunk odáig, hogy a gyerekek és a felnőttek kölcsönösen szocializálják egymást. Hosszú út ez, nem lebecsülendő. Azt pedig érdemes innen is kihallani, hogy a fejlődésnek, változásnak még nincs vége. Nem tudjuk, hova jutunk mondjuk ötven év múlva. Nem készült el a gyerekkor, még most sincs kitalálva, hogy legyen. Illetve ki van, de majd ki lesz az máshogy is.

Az biztos, hogy olyan, hogy a gyerekek az anyjukkal lettek volna életük első pár évében, a történelem csak egy nagyon szűk időszakában fordult elő. Vagy nevelőkre bízták a gyerekeket, vagy a széles rokonságra, intézetbe adták őket, vagy egyszerűen csak kivitték őket a földekre, beásták őket egy lyukba, majd a munka végeztével hazavitték őket. Szóval ha jó is lenne valami tradicionálisba visszatérni, nem nagyon tudjuk megnevezni ezt a tradíciót.

Hát ennyit az időről.

És akkor most jöjjön a tér.

A Babák című film remekül mutatja, hogy mindenhol máshogy csinálják, de az alapfunkciók, egészséges gyerekek esetében mindenhol ki fognak alakulni. De nem csak ez a lényeg. Hanem az is, hogy mindegy, hogy a namíbiai sivatagban hemperegve, a mongol kecskék között pórázon botorkálva vagy a tokiói felhőkarcolók között babakocsiban tologatva tengeti egy gyerek az életét, a szülői célok azonosak. Mindenki normális gyerekeket akar maga mögött hagyni, akik egyrészt képesek lesznek stabil, intim kapcsolatok létrehozására és működtetésére, másrészt képesek lesznek produktív munka-szerepben tetszelegni.

Nálam egyébként a mongol gyerek nyer, de a filmnek inkább az a kicsengése, hogy azért mégiscsak a namíbiai gyerek a legboldogabb, mert ő van a legközelebb a természethez, sokat hordozzák, szoptatják, egész nap az anyjával van, ilyesmi. És ez teljesen igaz is, ez mind szép dolog. De közben a namíbiai anyuka azt is mondta később egy riportban, hogy mennyire örült a forgatásnak, csomó pénzt kapott, amiből vehettek vizet, kaját, a férjének is kevesebbet kellett dolgoznia, így többet látta őt, és hát az sem volt utolsó szempont a család számára, hogy a forgatás ideje alatt kaptak orvosi ellátást is.

Szóval nagyon szép dolog a természeti népekre hivatkozni, de hát mindennek, így aztán az európai civilizációnak is megvan a maga ára. Amely viszont éppen azt akarja az egyes embereknek, amit a szülők is gyerekeiknek (ld. két bekezdéssel feljebb). Innen nézve tehát nincs különbség a családok és a társadalom között, ami viszont azt is jelenti, hogy a társadalmi struktúrák, mint amilyen mondjuk a bölcsőde is, elvileg nem is lehetnének emberellenesek.

És akkor itt most a combomra is csaphatnék, majd dolgom végeztével, matektanári rutinnal felírhatnám a táblára, hogy q.e.d., de én még egy kicsit tovább megyek, mégpedig azzal, hogy Magyarországon a bölcsődék tényleg a szocializmus termékei, de éppenséggel eléggé korszerű struktúráknak számítottak akkor is, és annak számítanak ma is. Annyira, hogy a bölcsődei elhelyezés úgy nem mellesleg uniós elvárás is, egy 2002-es irányelv szerint például 2010-re a 3 évesnél fiatalabb gyerekek harmadának kellett volna bölcsődei helyet biztosítani, de mivel ez nem annyira jött össze, ezért arra módosították, hogy akkor 2020-ra viszont a "4. életévet betöltött, de még nem iskolaköteles gyermekek legalább 95 %-ának koragyermekkori gondozásban kell részesülnie." (forrás)

Azon persze lehet keseregni, hogy még Budapesten sincs belőle elég, nemhogy vidéken, hogy a bölcsődei gondozók éhbérért dolgoznak, hogy fura ételeket kénytelenek a gyerekeknek adni vagy hogy a játékok sokszor régiek, elavultak, de ettől még valami nem válik gyerekellenessé.

Arról nem is beszélve, hogy a bölcsődén fanyalogni azért inkább az úri középosztály sajátja. Lejjebb egyrészt nem engedhetik meg maguknak a családok, hogy ne dolgozzanak, arról nem is beszélve, hogy a bölcsőde csomó olyan dolgot megad, amit a szegényebb sorsú családok sajnos nem tudnak nyújtani gyerekeinknek: napi ötszöri étkezés, orvosi és védőnői ellátás, szocializációs közeg, játékok - innen is látszik, hogy a társadalom tényleg nem akar mást, mint amit a családok. Éppen ezért is probléma, hogy vidéken, falvakban szinte lehetetlen bölcsődét találni.

Végül tényleg létezik a pszichológiában a kötődés fogalma, ami két éves korra alakul ki, de az sehol sincs leírva, hogy ez azt is jelenti, hogy addig otthon is kell lenni a gyerekekkel. Az viszont le van írva, hogy a kötődés minőségét nem a bölcsőde ténye és milyensége befolyásolja, hanem a családi illeszkedések minősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy, milyen a bölcsőde. Ha valaki az intézményesítés mellett dönt, akkor azért nem árt jól kiválasztani a megfelelő helyet, szimpatikus gondozókat, de azért erre van esély. A bölcsődék ugyanis, gondolom, ezzel nem okozok nagy meglepetést, nem olyanok ám, mint amilyennek a fenti blöffben leírtam.

Bár, az is igaz, hogy azért bölcsődés gyerekek tényleg bepisilnek, bekakilnak, sőt, olykor sírnak is, de ezzel talán minden kisgyerek így van.

Etől függetlenül és ezzel együtt persze azért otthon is lehet maradni a gyerekkel, ha
  • a döntést az egész család együtt hozta meg
  • azt a család meg tudja magának engedni
  • az otthon maradó szülő nem gebed bele, nem kap frászt a gyerekétől (mert hát szabad tőle frászt kapni)
  • a gyerek nem kap frászt az otthon maradó szülőjétől
  • a gyerek érezhetően nem szociális típus
  • az otthon maradó szülő szívesen marad ki a munkájából és a munkahelye is szívesen kimarad belőle
És hát tegyünk különbséget otthonmaradás és otthonmaradás között. Fél év nem egyenlő a három évvel, mint ahogy az egy sem a kettővel. És akkor még nem is írtam arról, hogy otthon maradni akár lehet felváltva is, no meg nagyon fontos, hogy a szülők már előre sejtsék, hogy meddig szeretnének otthon lenni.

Mindezek nyomán én azt gondolom, hogy mindenki csináljon, amit csak szeretne. Végiggondolt, következetes, de rugalmas, az egész családot figyelembe vevő, akár a bölcsőde, akár az otthon maradás melletti döntés nem sülhet el rosszul.
Tovább

2014. január 19., vasárnap

Nemzetkarakterológia


Indiai születésű, de tizenöt éve Párizsban élő nő, két és fél hónapig volt otthon a gyerekével. Tíz éve Párizsban élő, eléggé vallásos, francia férjű, lengyel származású lány, akinek a gyerekére és két kortársára három hónapos kora óta egy babysitter vigyáz. Egy másik párizsi - őshonos - anyuka, aki már-már lázadónak számít azzal, hogy csak nyolc hónaposan adta bölcsődébe a gyerekét. Egy magyar anyuka, aki a második gyereke és hat év után ment vissza dolgozni. Igaz, közben megírta és -védte a doktoriját. Szintén magyar anyuka, aki egy év után már alig várta, hogy mikor teheti végre bölcsődébe a gyerekét. Nem tette. 

Az első anyuka két és fél hónap alatt telítődött attól, amitől a bölcsődét kívánó anyuka egy év után, s amiből hat év otthonlét után sem lett elege egy harmadik anyukának.

Ez a működő gyakorlat.

És akkor mindezzel szemben ott lebeg a tudomány, a pszichológia, aminek képviselői nem kevés olvasás, megfigyelés, vizsgálat és kísérlet tapasztalatából állítottak fel elméleteket azzal kapcsolatban, hogy a különböző fejlődési szakaszokban milyen szerepe van az elsődleges szocializációs ágensnek - sok esetben az anyának, olykor az apukának, néha a nagyszülőknek, testvérnek - bár az anyán túliak elvi lehetőségéről is kevés szó esik.

Abban azonban még a legszoftabb elméletalkotók is egyetértenek, hogy ha lehet, legalább hat hónapon keresztül csak szoptatni kéne a gyereket, meg abban is elég nagy a konszenzus, hogy mennyire nagyon fontos a kötődés szempontjából az első két év, de legalább az első hat-nyolc hónap (a szimbiotikus fázis vége).

Közben meg ha megnézzük Franciaországot, akkor úgy tűnik, hogy mégsem. Vagy máshogy. Vagy a franc tudja.

Merthogy az összes gyerek kötődni fog az anyukájához/apukájához, mindegyik anyunak/apunak, mamának/papának, anyának/apának, maman-nak/papa-nak, मां/पिता-nek, vagy matka-nak/tatuś-nak szólítja őt. Ha ezek közül a gyerekek közül bármelyik beüti az ujját, először az anyukáját/apukáját hívja, a legjobb gyógypuszit úgyis valamelyik szülő fogja adni.

De ha nem az első két év, nem az első hat hónap számít, akkor mi?

Franciaország és Magyarország persze két szélsőség gyes-szempontból. Sehol Európában nincs olyan rövid, illetve ilyen hosszú otthonmaradási lehetőség, mint ebben a két országban. Mindkét verzió ijesztő. A francia rendszerhez képest a hazai három éves otthonmaradás persze maga a mennyország, de azért korábbi munkahelyi reintegrációt javasolnék.

Képtelen lettünk volna viszont a két és fél hónapos, nagyjából 75 napos fiunkat bárki másra bízni, hisz még mi is alig ismertük, ő meg aztán pláne nem ismert minket. 75 nap még arra is bőven kevés, hogy megszokjuk, hogy szülők vagyunk, nem csak ő nem kötődik hozzánk, még mi is alig-alig hozzá.

De hát úgy tűnik, ez hülyeség. Mert még a szélsőségesen nevelt francia gyerekek is kötődni fognak a szüleikhez. Még akkor is, ha csak hétvégén látják egymást. És nem fogja összekeverni a babysittert az anyukájával vagy az apukájával.

Újra tehát: mi számít? Mitől lesz valaki szülő és mitől lesz valaki gyerek?

Őszintén nem értem.

Ha azt is gondoljuk, hogy a francia rendszer embertelen, akkor vannak még enyhébb, de azért magyar szemmel még mindig egész extrém, nyugat-európai példák, ahol azt hiszen, szintén kötődnek a gyerekek a szüleikhez és viszont.

Szóval az van, hogy nem mindenütt akkora cucc a szülőség, mint Magyarországon. Szülsz, kicsit szoptatsz, otthon vagy, aztán szépen visszamész dolgozni, majd nem sokkal később szülsz egy újabbat. Az egész alig jelent változást. Ha viszont a szülés azzal jár, hogy csak sok évvel később mész vissza oda, ahol esetleg korábban nem is voltál, akkor valószínűleg kicsit nehezebben szánod rá magad arra, hogy újra alávesd magát annak a rengeteg változásnak, amivel ez az egész jár.
- De hát gondolom, a holland gyerekek is kötődnek a szüleikhez, ott is működnek a családok - vetettem fel a problémát Hágában élő barátomnak.
- Dehogy működnek! - vágta rá gondolkodás nélkül a Hágában élő barátom.

Ide nekem egy nemzetközi, reprezentatív kutatást!
Tovább

2013. július 30., kedd

A dal a miénk!


Minthogy volt már
  • egy bejegyzés a diafilmekről és 
  • egy bejegyzés a mese- és mindenféle egyéb rongyosra olvasott, szaftosra evett, széjjellapozott könyvről,
most eljött az ideje egy zenei bejegyzésnek. Annyiban azonban el fog ütni a mostani a korábbi gyakorlattól, hogy most nem gyerekdalokról fogok írni, nem. Hanem azokról a könnyűzenei alkotásokról, amelyekben az apa tematizálódik. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.

I. kategória - a szerető apuka
Aaron Lewis az egyik legjobb példája annak, hogy a tetoválások mögött, a legvadabb rockerek szívében is érzelmek húzódnak meg. A dal őszinte bűntudat-manifesztum, nincsenek benne bonyolult utalások, metaforák. A költői sík pontosan egy szinten értelmezhető, ennél direktebb már csak az lenne, ha hagyná a turnézást és zeneírást a francba és gyakrabban lenne a hőn szeretett kislányával, de hát akkor meg szegényebbek lennénk a giccs eme szeletével, amin simán meghatódtam már akkor is, amikor még nem is volt fiam.
II. kategória - a pedofil apuka
Persze-persze, van az úgy, hogy az ember a párkapcsolatban a szülőt keresi, de - még ha egy ideig működőképes is lehet az ilyen - a tudomány hosszú távon nem hisz az ilyenekben. Arról nem is beszélve, hogy az még talán elfogadható, hogy valaki gyerek akar lenni egy kapcsolatban, de az azért már tényleg túlzás, hogy szülő. Nem, nem akarok a feleségem apukája lenni. Nem akarok a preacher-teacher-je lenni! A pszichológia - és ettől függetlenül én is - a szimmetrikus kapcsolatokban hiszünk.

A kiváló nyugat-német együttes producerének munkája pont George Michael slágerének inverze. Itt ugyanis nem az apafigura hajt a gyerekfigurára, hanem fordítva. Azért ez az felállás mindenképp előnyösebb, mert itt legalább a Daddy, ha elég érett, a helyén kezeli a lány fantáziáit és élből visszautasítja. Bízzunk legalábbis ebben, különben valami még azt kell hinnem, hogy valami egészen undorító dolog kezdődik 2:37-nél.
III. kategória - a halott/családját elhagyó apuka
A Yentl talán az egyik első átöltözős film, amit láttam. Giccs persze, de ettől még iszonyú megható, sőt, fontos társadalmi-vallási problémákat feszeget. Merthogy az van, hogy Yentl legnagyobb szerencsétlenségére nőként egy vallásos zsidó közösségbe született a 20. század eleji Lengyelországba, ami önmagában nem lenne akkora baj, csakhát Yentl, szembemenve az apja és a vallás által kijelölteknek, szomjazza a tudást. Így aztán, amikor meghal az apja, hősnőnkből ideiglenesen fiú lesz.

Az Oscar-díjas dalban Yentl/Anshel a felszínen ugyan a bűntudatát próbálja oldani, de valójában csak az apja orra alá akarja dörgölni, hogy minden feszkó és nehézség ellenére mennyivel boldogabb a jó Avigdor mellett, mint volt az isten háta mögötti stetlben.
Van a Jóbarátokban az a rész, amikor Richard (Tom Selleck) még nem járt Monicával (Courtney Cox), hanem viszont épp elvált a feleségétől, és mindenki, aki megkérdezte tőle, hogy hogy van, az a kérdés közben, sokatmondóan félrebiccentette a fejét. Ő pedig, miközben kimondta, hogy minden rendben, sokat sejtetően biccentett. Nagyjából így.

Hát ez történik szegény kisfiúval is, aki szegény, nem ismerhette az apját, őt viszont az egész város, mint a rossz pénzt. Hát kérdezte is anyukáját rendületlenül a pletykákról, de ő, szintén rendületlenül csak ismétli a dal címét. A sorok között olvasást immár bő 40 éve a fiára bízza az elfojtós anyuka, amivel azért, lássuk be, nem biztos, hogy jól jár, a gyerekek képzelete ugyanis elég vad dolgokra képes. Ezt minden szülőnek tudnia kell, aki az igazság helyett inkább titkolózás mellett dönt.
Engem március végén ébresszetek fel!
Összeállításunk kakukktojása Maxxi Jazz és Robbie Williams kopordukciója. Itt sem él az apuka, aki viszont életében - szemben a többi apukával - csak jót tett. Beleterelte ugyanis fiát a kultúrába, a szeneslapátba. A szám mindemellett rövidre is zárja a pár évtizedes öröklés-környezet vitát azzal, hogy minden a DNS-ekben hordozott információkon múlik, oszt jónapot. A tudomány hálás lehet a hip-hoppernek és a pop exfenegyerekének, aki azért a rend kedvéért csak odapirít egyet az apjának.
Még felnőttként is nagyon nehéz apa nélkül menedzselni az életet, hát még úgy, ha az ember nem is ismerhette az apját. Az meg talán mindennél nehezebb lehet, ha az ember elveszíti saját apai tekintetét. Eric Claptonnak mindkettő megadatott, egyik fia ugyanis, bizonyos Conor, négyéves korában kiesett lakásuk ablakából. Így aztán a dal egyértelmű vágyteljesítés, a szöveg arról szól, amire az apai szemek valók (lennének): szeretetadásról, iránymutatásról.
Na itt már igazán szendvedő szerkezetű dalok jönnek, sokáig nem is szerettem ezt a számot, annyira fájdalmas, lassú, szinte azt éreztem, hogy kinozni akar vele a Lennon. Most sem teszem be sokszor magamtól, de úgy tűnik, korral az ember szeret belemerülni mások szenvedésébe, arra pedig Lennonnak bőven volt oka, apja ugyanis leszarta és hát az anya sem foglalkozott vele túl sokat életében. Van tehát egy anyánk akinek ugyan van gyereke, de a gyereknek nincs anyja, és van egy apa is, aki elhagyta a gyerekét, pedig a gyerek sosem hagyta őt el. Remek kombó.
Sok magyarázatot ez a szám és a hozzá tartozó klip sem kíván, van viszont a dalnak egy alternatív értelmezése is, mely nem a váló szülők gyerekeinek, hanem azoknak szól, akiknek a nárcizmusa gát nélkül tör fel a facebookra, twitterre, blogokra. Reméljük, ez a blog kivétel, a mi családi portrénk messze nem tökéletes, és ezt prezentáljuk is bejegyzésről bejegyzésre, de ezzel együtt is simán lehet, hogy Pink inkább vágyna közénk, mint maradna csonka családjában. Az már más kérdés, hogy a klipben a kislány Pinket alakító kislány bármikor beköltözhet hozzánk, a felnőtt Pinket alakító felnőtt Pink viszont már kevésbé.
"Egyetlen mondatot tudok franciául, azt, hogy excuse me és az is angolul van" (Galla Miklós). Egyetlen Cseh Tamás számot szeretek, de az sem ez, és azt sem az ő, hanem az Ando Drom előadásában. Az viszont azért elég megható lehet, amikor az ember a nővérével nosztalgiázik.

Teljesen indokolatlanul maradt ki ez a szám a felsorolásból.
A dal egyrészt igazán szívbemarkoló már akkor is, ha csak a hallgatjuk, de a szövegre nem figyelünk. A klipet látva aztán már tényleg nem vagy ember, ha nem hatódsz meg legalább annyira, mint amennyire a kisfiú (aki nem mellesleg a világ második legcukibb gyereke) sír. És hát ha még a szövegre is van időd/energiád figyelni, akkor rájössz, a számban szereplő apatípus az egyik legundorítóbb a placcon. Ez a szám a képmutatás himnusza, Hud/Lafayette ugyanis törődik az idegenekkel, igazságtalanságokkal, a vérző tömeggel, de a saját gyerekét, feleségét/nőjét simán leszarja. Aztán persze a barátai utánamennek, a filmben két szám múlva már együtt szelik át autóval a remek Nevada államot.
IV. kategória - a mit sem tudó apuka
Stevens-apuka lám, kevés pszichológiát olvasott, és úgy tűnik, a józan ész sem vette őt körül. Ha ugyanis tette volna, hát nem lenne olyan butus, hogy ilyenekkel, és ilyen expliciten terhelje kicsiny fiát. Aki apja kontrollfreaksége miatt nemhogy a családi fészket, hanem vallását is (görög-keleti-baptistáról iszlámra), nevét is elhagyta (a siker reményében Steven Demetre Georgiou-ról először Cat Stevens-re, majd az iszlám miatt Yusuf Islamra). Ha apjának ezek után még kérdése lenne, hát hallgassa meg a hálátlan gyermek 1970-es slágerét.
Veszélyes világot élünk (1982 óta minimum, de a zenészek már az ötvenes évek végétől rendre megéneklik pedofil vágyaikat. vö.: Sweet Little Sixteen): meglett férfiak alig várják, hogy elmenjünk otthonról, hogy aztán lecsaphassanak védtelen gyermekünkre. Tényleg a legjöbb, ha a gyerekek 18 éves koráig senki ki sem teszi a lábát otthonról. Ami pedig talán még jobb, ha az ember tényleg egyáltalán nem figyel oda a dalszövegre, mert vagy kiderül, hogy semmi értelme, vagy hogy az énekes egy perverz állat.
Ez akár Cat Stevens dalának folytatása is lehetne kicsit áthangszerelve. Mert kell ám a gyereknek apuka,  ezt megértette Madonna, csak az kell - és ez az, ami nem megy át az apjának -, hogy akkor és úgy beszéljen, amikor a gyerek kéri. Legalábbis egy bizonyos szocializációs időn túl (vö. újra: szeneslapát. Az igazi problémát sok család számára éppen a timing jelenti, vagy az, hogy tud ugyan ennek az időnek az eljöveteléről, de a váltás túl drasztikus. A full kontroll és a kontroll teljes elveszítése is pszichológust kíván az apának és a gyereknek egyaránt.
És hát ha már pszichológia, akkor nem lehet elmenni a The End című monumentális darab mellett, abban ugyanis benne van a pszichoanalízis szíve-lelke, nos, Jim Morrison beletett apait-anyait: előbbit meg kell ölni, utóbbit meg kell dugni. És itt nem is téved Jim, mert valóban ez lenne a vég, tudja ezt ő is, Freud is, erre találta ki utóbbi a vágy kifejezést, ami pont azért jó, mert sosem teljesül be, sosem teljesülhet be. A gyerekek úgy három-ötéves korukra ki is növik ezt a dolgot, túljutnak ezen a féltékenységi, újraegyesülési tripen, vagy kicsit tudományosabban kifejezve megoldják az Ödipális konfliktust.

Hát igen.
Ezek lennénk mi a kortárs, illetve kevésbé kortárs popkultúrában.
Azt nem állítom, hogy a felsorolás reprezentatív lenne és azt sem, hogy a legjobb színben tűnünk fel az énekesek/szövegírók szemében-szájában, de legalább sokfélében.

Bizonyára izgalmas ok-okozati vagy korrelációs kapcsolatokat lehetne kimutatni, ha megvizsgálnánk mindenféle módszerrel, hogy ki megy énekesnek, dalszövegírónak, hiszen (mint amiről az érthetetlenül a feledés homályába merülő Karthago Apáink útján-ja, vagy - bár ott nem apa a főszereplő - a legendás Skorpió Dédapám című száma szól) - akár lehetne írni/énekelni isteni apa-gyerek kapcsolatokról is.
Tovább

2013. február 1., péntek

Hogyan szeresd a gyerekedet - Jótanácsok Bagdy Emőke szájából



Az előző részek tartalmából:

Először megtudhattuk, hogy a kötődésnek és a kötődő nevelésnek semmi köze egymáshoz, no meg azt, hogy mindent a kultúra konstruál, semmi sincs eleve. Elgondolkodtunk azon, hogy tényleg, objektíve megállapítható-e, hogy az anyának otthon kell lennie a gyereke minimum kétéves koráig, és fikáztunk néhány meglehetősen elismert pszichológust, kutatót.

Aztán - a fika jegyében - rámutattunk néhány furcsaságra a kötődő nevelés magyarországi adaptációjával kapcsolatban, no meg megkérdőjeleztük en bloc a kötődő nevelés értelmét, megnéztünk és kritikával illetünk néhány teljesen elfajzott kötődő holnapot, majd idéztük egy kötődő, de később kitérő anyuka gondolatait.

Végül, de nem utolsósorban bemutattuk, hogy Spock és Pikler mégsem akkora állatok, mint amekkorának szeretnénk őket gondolni, sőt, jóval több Spickler van a szülőkben, mint sima csokoládéban mogyoró. Így érkeztünk el quadrológiánk utolsó, negyedik részéhez.

Jó olvasást kíván az apapara.hu
Az eredetileg a hunbaba.hu-n megjelent interjú már átköltözött a netbutik.hu-ra Itt olvasható az interjú Bagdy Emőkével kötődő nevelésről, hordozásról, babakocsikról.

Most hagyjuk, hogy mi a, illetve, hogy van-e bajom a hunbaba.hu-val
Meg hagyjuk, hogy rovásírás.
Azt is hagyjuk, hogy mi a magyar.
Azt meg pláne, hogy hogyan kell magyarul hordozni.

Ezek nem ennek a blognak a témái.


Az viszont igen, hogy 
  1. kinek és mit üzen a pszichológia, illetve hogy
  2. mekkora a hatalma a pszichológiának, no meg, hogy
  3. a pszichológia nevében meddig lehet elmenni és végül, hogy
  4. mennyire érzem magam személyesen és mások nevében megbántva a cikk egy-két üzenete által.
A pszichológia egy tudomány, ez nem kérdés. A tudomány pedig hatalom. Mégpedig nem is kicsi. Pláne egy olyan tudomány, amiről azt gondoljuk, hogy úgy tudja, vagy legalábbis tudni akarja, mit és miért csinál az ember. Ettől lehet parázni, meg lehet erre vágyni, leszarni nem annyira könnyű. Persze lehet rebelkedni, de tudjuk, hogy egy fehér köpeny, egy titulus, a hely szelleme mekkora hatással van az emberek viselkedésére, bizalmára, hitére.

Sok mindent lehet a tudomány nevében állítani. No meg sokféleképpen lehet képviselni a tudományt, sokféleképpen lehet pszichológusként viselkedni (kár, hogy mégis csomó pszichológus pont ugyanolyan). Lehet mandalákat rajzolgatni, füstölőket égetgetni, hangosan kortyolgatni valamilyen szoftpszichológiai cukiságos bögréből a teát, nyáron is sálban, kellemes hangon búgni és közben jobbra-balra biccenteni a fejeket, de lehet a pszichológus arrogáns is, gőgős, cinikus, ironikus, blöffölhet is, el is aludhat terápia közben, lehet érzékeny, vagy éppen hideg és távolságtartó. De egyvalamit nem felejthet el: ő pszichológus, aki hat, akinek a mondatai valamilyen módon, valahogyan - bő négy év alatt nem jöttem rá, hogy hogyan - befolyásolják a másikat: a klienst, az olvasót, a segítségre szorulót.

Bagdy Emőke nemzetközi szinten sem kis név a szakmában. Jópár fokozata van (dr., habil., a pszichológia tudományok kandidátusa, prof. emeritus, persze ezek egymásra épülnek, de azért nem semmi), néhány végzettsége (klinikai szakpszichológus, szupervízor, pszichoterapeuta), rengeteg kutatás kiötlője, vezetője, több száz tanulmányt, könyveket, cikkeket írt, satöbbi.

És akkor fogja magát, és ad egy interjút a kötődő nevelésről. Amivel az ég világon semmi baj nem lenne, ha nem pszichológus lenne, hanem mondjuk géplakatos. Vagy jogász.

Persze túlzok, csomó olyan dolgot mond, amivel egyet tudok érteni. Okos, megengedő, rugalmas,  máskor viszont meglehetősen előíró. De nem is annyira az egyes mondatok tartalma bosszant és tesz idegessé, hanem inkább a mód, ahogyan a gyereknevelésről beszél. Minden mondatában van igazság, de pont ezért fájdalmas a mondat maradék része, hiszen az egyértelmű igazságok mellett a kétkedve olvasottakat is elfogadjuk, nem gondolkozunk annak tartalmán, esetleg kritika nélkül benyaljuk azt is, hogy


  • a kötődő nevelésnek három alapelve van. Nyolc van neki, és azok között nem szerepel egyik Bagdy által említett elv sem.
  • a külön szobában alvó gyerekek magukra vannak hagyva. Nincsenek. A külön alvás nem egyenlő a ridegtartással.
  • az ősi kultúrák szokásait folytatni kell. Nem kell. Akkor együtt kellett aludni, mert esetleg jött a mamut. És akkor futni kellett. Most nem jön, most nem kell. Ettől persze még lehet együtt aludni, de annak semmi köze az ősiséghez.
  • Spock meghatározott időközönkénti szoptatást ajánl. Nem teszi. Amit a kérdésre válaszol Bagdy, az egyébként pont az, amit Spock is mond és amit én is gondolok: nem kell folyton szoptatni, csak akkor, ha a gyerek tényleg éhes. 
  • vesztibulárisan ingerelni a gyereket leginkább hordozva lehet. Ezer módja van annak, köztük persze a hordozás is, de én még mindig ott tartok, hogy a hordozás egy eszköz, nem pedig egy nevelési elv.
  • illik Konrad Lorenzet idézni. Lorenz elismert etológus, ez nem kérdés. De azért az is van, hogy tagja volt az NSDAP-nak, és el is fogadta a náci ideológiát, arról nem is beszélve, hogy a náci ideológia elég sokat merített Lorenzből. Jól megvoltak együtt, na.
  • egy szoptatott gyerek mellett az anyukának ÁLLANDÓAN a közelben kell lennie. Nem kicsit bűntudatkeltő egy ilyen mondat. És miért kellene folyton ott lenni? Nem szabad mozdulnia a gyereke mellől? Miért? Kinek jó az, de komolyan?! Elég, ha a rövidnél akár csak egy egész kicsivel hosszabb távon gondolkodunk!
  • a babakocsiban tolt gyerekek kevésbé lesznek bátrak és kíváncsiak. Mert? Mert mennyi idős gyerekről beszélünk? Mondjuk aki már meg tudja emelni a fejét, az akár hasalhat is a babakocsiban és akkor kilát. Aki pedig már ülni is tud, az a babakocsiban is ül és juhú, kilát.  Mert a remek babakocsikat be lehet úgy is állítani, hogy kilásson belőle a gyerek. Talán lehetne differenciálni a babakocsik és az életkorok között.
  • a gyereket intenzíven kell hordozni. Hogyan?! Tényleg biciklizzek vele? Takarítsak úgy, hogy közben a hátamon van? Hogy ugyanazt lássa, amit én?
  • a hordozott gyereket nem kell beszoktatni. Hát dehogyisnem. Meg újra: nincs tisztázva az életkor. Nem ugyanaz istentiszteletre, bölcsődébe és óvodába szoktatni egy gyereket, merthogy más életkorokról beszélünk. És igen. Nagyon jól mondja a riporter, mielőtt megcáfolná magát: az egyik gyerek ilyen, a másik olyan. Nem a hordozás teszi a gyereket.
  • kimutathatóan boldogabbak a hordozott gyerekek. Kérem azt a vizsgálatot, ami bármilyen hosszútávú hatást és ok-okozati összefüggést kimutat. Pláne egy olyat, ami országok közötti különbségeket ki tud mutatni. És ha ez megvan, akkor csapja rögtön mellé azt a kutatást, amelyik magasabb EQ-t, érzelmi intelligenciát és kevesebb agressziót mér hordozott gyerekekből lett felnőtteknél. (Elég, ha csak a polgárháborúktól sújtotta közép-afrikai országokat nézzük, ahol egyébként több a hordozott gyerek) A boldogság, a szegénység, a gazdagság, a jóllét, az érzelmesség relatív fogalmak. Egy indiai szegény nem úgy szegény, ahogy egy svájci. És nem is úgy boldog és nem is úgy szeret, nem úgy érint és sír. És nem is úgy éhes. Más kultúra, más norma, más igények. Egy poligám kultúrában felnövő nő máshogy fog küzdeni az esélyegyenlőségért, mint egy emancipált svéd.
Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy
  • a védőnő-képzés valamivel kevésbé uptodate, mint egy amis közösség. Íme ennek csimborasszója: egy párhónapos gyerek anyukájának azt mondta gyerekorvosa, hogy ne tartsa kézben annyit azt a gyereket, hiszen még nincsenek csontjai.
  • kell egy gyereknek egy anyapótlék (átmeneti tárgy), az ujja, egy maci, egy rongy. De az is van, hogy a mi gyerekünk még erre nem talált rá. Születésétől fogva az ágyában van egy nyúl, de egyáltalán nem érdekli, nincs szimbólumértéke, főképp talán azért, mert minek szórakozzon az anyja szimbólumával, amikor szinte mindig rendelkezésre áll az eredeti. Ha meg az nincs ott, hát pontosan érti, hogy miért. Bár nagyon vártuk, hogy mikor kezdi végre szopni az ujját, de ha pszichoanalitikus szemmel nézem - amitől azért erősen ódzkodom -, akkor azt mondhatom, hogy egészségesen vált le a rólunk, hiszen nincs szüksége arra, hogy átmeneti tárgyakba kapaszkodjon.
  • az első hat hónap rettenetesen fontos az anya-gyerek kapcsolatban, amit pedig beépít az első egy évben, az egy életre meghatározza a gyereket, kapcsolatait. Persze azért nem ártanak a további évek biztonságot nyújtó tapasztalatai sem, de tényleg meglepően sok kialakul az első évben.
Végül felháborít, hogy
  • amikor azt mondja: "A nem hordozó anyák is nyugtatják a gyermeküket azzal, hogy szoptatják, testre veszik. Érdekes, hogy mégsem veszik észre, hogy amikor a gyermeket szoptatják, micsoda megnyugvás következik be a gyermeknél?!?" Volt az a reklám, amikor kínai turistákat vezet végig egy lakásban az idegenvezető, és mutatja a fiút, aki még betárcsázós internetet használ. És akkor az egyik kínai megkérdezi magyarul, kínai akcentussal, hogy "és mit eszik?!" "Azt, amit mi. Tényleg." - válaszol az idegenvezető. Szóval észreveszi a hülye nem kötődő anyuka is. Azért szoptatja meg. Azért puszilgatja, öleli, simogatja, takarja be. Amire éppen szüksége van. Tényleg.
  • úgy van beállítva, mintha a hordozott gyereknek egyszerűen jó élete lenne, de legalábbis jobb, mint a nem hordozottaknak: nem sírnak, mindent jobban csinálnak. Ez bizonyára nem igaz, és bizonyára nincs közte semmilyen ok-okozati összefüggés. És vissza is kérdezek: ki a hordozott gyerek? Akit éjjel-nappal kendőben tartanak? Akit tolnak is, meg hordoznak is? És akit 30-70 arányban hordoznak csak? Vagy csak alkalmanként?
  • azt mondja, hogy van egy babakocsis kultúrát vizsgáló kutatása, amire alig jelentkeztek. Ebből ő arra jutott, hogy "a babakocsis anyukák egyszerűen nem érdeklődnek annyira a gyermeknevelés kérdései iránt, s nincs bennük az az emocionális érzékenység, amely a hordozó, vagyis a gyermekkel ilyenfajta intenzív kapcsolatot építő anyákban valahogy tüzel és kiváltódik." Leírom újra: A BABAKOCSIS ANYUKÁK EGYSZERŰEN NEM ÉRDEKLŐDNEK ANNYIRA A GYERMEKNEVELÉS IRÁNT. Lehet-e következtetéseket levonni abból, hogy hány "babakocsis" anyuka megy el egy vizsgálatra arra, hogy mit gondolnak a a gyereknevelésről? Nem. Miért is lehetne? Plusz újra: kik a babakocsis anyukák? És mi az, hogy babakocsis kultúra?
Szóval egyrészt mi, nem hordozó szülők is hordozzuk a gyerekünket, ha úgy adódik. És mi is szeretjük embergyermekeinket. Mi is megvigasztaljuk, megérintjük őket, féltjük őket, ha betegek, adunk nekik enni, jól felöltöztetjük őket, ingerdús közegben neveljük őket és egyáltalán: mi is normálisak vagyunk. És a másik oldalról: a hordozott gyerekek is tudnak földhöz vágódva hisztizni, tombolva nem felöltözni akarni, nekik is kell néha antibiotikumot kapniuk és köztük is vannak olyanok, akik nehezebben illeszkednek be az óvodába. Tényleg.

Mert valójában nem ezen múlik, hanem minden más, apró részleten és főleg: a hitelességen és az illeszkedésen.

Ezennel a quadrológia és az elméleti blokk véget ért, köszönjük figyelmét, a továbbiakban újra személyesebb posztok jönnek.
Tovább

2013. január 22., kedd

Spock kapitány és Pikler hadnagy

"I hope the Russians love their chilrden too"

Ez itt a magát már quadrológiává kinőtt posztsor harmadik része. Az első a kötődésről, a második a kötődő nevelésről szólt, ez pedig - az előző bejegyzésre érkezett kommentelő hatására - a Spock-kal és Piklerrel kapcsolatos mítoszok, legendák, misztifikálások, tévedések bejegyzése lesz.


Hogy képbe kerüljünk, érdemes először a google képkeresőbe beírni a két szakember nevét. Rögtön megértünk mindent. A gonosz minden attribútuma megjelenik a két képen. Benjamin Spock és Pikler Emmi (igazából a képen nem ő van, hanem valaki az általa alapított intézetből•) generációkárosító munka közben.


• A jobb oldali képet az Emmi Pikler Stichting Nederland (http://pikler.nl/) bocsátotta az apapara.hu rendelkezésére

Mazochisták következő lépése a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés bő 700 oldalas és a majdnem 400 oldalas Anyák könyve című könyvének átfutása. Az elolvasás már csak azoknak javasolt, akik garantálják, hogy nem akarnak gyereket. Akárhogy is, érdemes lenne szólni a párizsi polgármesternek, hogy nevezze már át a Pikler Emmi teret valami másra.


Nem véletlen, hogy az olyan alap pszichológiai munkák, mint a Mérei- és Binét-féle Gyermeklélektan vagy a Cole házaspár által írt Fejlődéslélektan egyszer sem, az Atkinson-féle Pszichológia is csak egyszer említi a Spockot, de akkor is csak egy kósza mondat erejéig. Pikler neve szerencsére egyikben sem kerül elő.

Node félre a tréfát.

A miheztartás végett előre szólok: tudtunk nélkül akkora spockiánusok vagyunk, mint ide Lacháza.

1945-ben, amikor a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés első kiadása megjelent, hatalmasat robbant. Spock ugyanis olyat emelt a nevelési gyakorlatba, ami addig hiányzott, és amit a már említett kommentelő és rengeteg kötődően nevelő is hiányol a mai gyerekorvosok, intézmények hozzáállásából. Persze, csomó minden már viccesnek hangzik így majdnem 70 év távlatából. A higiéniai javaslatok, vagy az apukák szerepe például. "Kirekesztettség érzése különösen akkor jelentkezik, amikor az anya a kórházban van az első babával [...] Hirtelen egészen magára marad, munkaidő után nem tud mihez kezdeni [...] Nem csoda, ha ilyenkor a férfi megiszik egy-két pohárral [...] Ha az apa az első két évben mindent a feleségére hagy, akkor csak az asszony ért majd a gyerekhez és később is ő dönt majd mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos [...] Ez persze nem jelenti azt, hogy az apa is annyiszor etesse és pelenkázza a kicsit, mint a mama [...] Vasárnap ő lehet a soros a táplálék elkészítésében."

Az alapkoncepció viszont valóban progresszív és korszakalkotó volt. Spock ugyanis egyszerre találta fel a kompetens szülőt és a kompetens gyereket, ami merőben új színt vitt az addigi szemléletbe. Ezzel ugyanis visszaadta a szülőknek (najó, az anyáknak) azt, ami nekik jár és ami mindaddig inkább az orvostudomány kezében volt. A gyermeknevelést. Arra biztatta őket, hogy bízzanak magukban, ösztöneikben és ne kövessék vakon az orvos utasításait. Megszünteti, illetve értelmetlenné teszi a gyermeknevelés egyértelműségét. A könyv kiválóan mutat rá a valódi igény szerinti táplálásra, szembemenve mind az addigi merev táplálási rendszerrel, mind pedig az igény szerinti táplálás félreértett verziójával, amely minden sírásra mellet javasol. És ami még nagyon rokonszenves, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle bűntudatkeltés: "Tegyük fel, hogy valaki szeretne szoptatni, de nem tud. Megsínyli-e a kisbaba akár fizikailag, akár érzelmileg? Nem, ezt nem mondhatjuk [...] Ha arról olvasnak, amit a pszichológusok és a pszichiáterek írnak a szoptatás fontosságáról, egyes édesanyákban az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a mesterségesen táplált kisbaba nem olyan boldog, mint amelyik anyatejen nő fel. Ezt azonban még senki sem bizonyította be." Zene füleimnek.

És akkor az is van, hogy szó sincs benne hosszan tartó sírni hagyásról, hideg nevelési kultúráról, vagy a túl sok érintés káros hatásáról. Ami pedig talán még ennél fontosabb, hogy nem teszi a szépet. "A gyereknevelés rengeteg fáradtsággal jár", de ez - írja Spock - egyáltalán nem azt jelenti, hogy mártírkodni kell, viszont érdemes felismerni és belátni, hogy a szülőknek is lehetnek és vannak is igényeik a gyerekekkel szemben, megemlít például egy olyan szempontot, amiről nagyon ritkán lehet olvasni, hallani, ez pedig a szülők igénye a pihenésre. Szóval Spock a gyereknevelést alapvetően egy kölcsönös kompromisszumokkal járó folyamatnak látja, amibe még az is belefér, ha a szülő olykor dühös a gyerekére.

Na, és akkor ez úgy nagyjából a könyv hetedét teszi ki. A maradék 6/7-be csak bele-belenéztem - teljesen elvetemült én sem vagyok -, de ott is csak megnyugtató dolgokat találtam. Nem sulykol, nem kelt bűntudatot, nem ír elő, maximum ajánl, felmerülhető kérdésekre próbál különböző alternatívákat, megoldási módokat (nem csak egyet) kínálni.

Ez persze csak az én olvasatom, biztos lehet őt is, könyvét is kritizálni, félreérteni, esetleg belemagyarázni valami egészen mást. Vakon követni viszont elég nehéz, mert nagyon kevés radikál kijelentést tesz. Ügyes tehát az, aki Spockban a mumust látja, előbb ajánlom őt bárkinek, mint Searst.

Az Anyák könyve kicsit több lehetőséget ad a félreértésekre. Pikler 1972-ben megjelent könyve előír, magyaráz, utat mutat. Szó szerint mindenre van egy helyes megoldási javaslata a fésűfogástól, a mellbimbó és környéke tisztán tartásán, a szabályos evőeszköz-tartáson és az időhöz kötött szoptatás közbeni a liptaütegetésen keresztül egészen a ruházkodás kényszeres pontosságú leírásáig. És mindezt fantasztikus rajzokkal illusztrálja.

No de ez nem holmi maradi attitűd, abban a korban mindez rendkívül progresszívnak hatott, így e tekintetben nem marad el amerikai társától, csak éppen mindent, amit leírt, érdemes  a egyrészt magyar kontextus (történeti, szociológia), másrészt Pikler életútjának ismeretében olvasni, értelmezni, alkalmazni. Fontos ugyanis, hogy Pikler, az általa működtetett gyermekotthoni tapasztalatait írta le, ahol a fegyelem, a rendszeresség, a tudatosság és a tisztaság - amire könyvében több, mint 50 oldalt szánt - elengedhetetlen volt. Hozzáállásával és metodikájával elérte, hogy az ott lakó gyerekek nem hospitalizálódtak, ami azért nem kis dolog.

És persze a mai fejjel elképesztően merev mondatok között ott lapul a megengedés, a szeretet, a figyelem, a rugalmasság, a baba igényeinek figyelembe vétele. Etess alapvetően három óránként, de ha egy kicsivel korábban lesz éhes, ne hagyd sírni, ha pedig átaludna egy etetést, ne keltsd fel. De azért felhívja a figyelmet arra, hogy ha a szoptatás után fél órával újra sír a gyerek, akkor azért nem árt az okot keresni és nem egyből szoptatni.

Aztán.

Hangsúlyozza az érintés és a közelség fontosságát, de egyúttal felhívja a figyelmet a fokozatos önállóságra nevelésre. Többek között ennek is köszönheti franciaországi népszerűségét. Alapvető és kölcsönös bizalomra építi a gyereknevelést, amiben mindkét fél igényei fontosak. Az apák a könyvben nem annyira szerepelnek. És aztán a sok oldalon keresztül leírt szabályok után megfogalmazza számomra a lényeget: mindennek csak akkor van értelme, ha mindezt a szeretet táplálja. Egyre giccsesebb vagyok, érzem. Tehát lehet valakit éjjel-nappal szoptatni, ha közben hiányzik a mosoly. Lehet valakit sokat ölben tartani, ha mindez csak fizikai közelséget jelent. Így tökéletes szőranyák leszünk, de nem olyan anyák, mint amire John Lennon is vágyott volna.

Alapvetően tehát Pikler minden okot megad arra, hogy dogmatikusan lehessen, sőt, kelljen őt követni, de a szándéka bizonyára nem ez volt, hanem egy tudatos, kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyereknevelési attitűd támogatása. Tanácsait egy korszak anyái - többek között az én anyukám is - fogadták meg, ki tudatosan, ki tudattalanul, ki minden gondolkodás nélkül, ki némi árnyalással. Nincs mese, a 70-es 80-as évek nevelési elveit Magyarországon ő határozta meg (nem pedig Spock), és hát ezek a generációk is felnőttek valahogy. Ki boldogan, ki boldogtalanul, ki kiegyensúlyozottan, ki kiegyensúlyozatlanul, valaki drogos lett, valaki orvos, valaki ács.

És ezzel pont egy dolgot akar ez a quadrológia hangsúlyozni. Mégpedig azt, hogy az, hogy kiből milyen ember lesz, nem egy könyvben leírtakon múlik, nem azon, hogy mennyit hordozzuk, meddig szoptatjuk, hol alszik, mennyit van egyedül, hanem a körítésen. Azt pedig nem lehet megtanulni.
Tovább

2013. január 11., péntek

A kötődő nevelésről


Ez itt egy trilógia második része. A trilógia első része a kötődő neveléssel nem összekeverendő kötődésről szólt.

Míg viszont a kötődést értem, addig az a baj, hogy a kötődő nevelést nem igazán. Tautológia ugyanis. Mert mit csinál a többi szülő? Nekik úgy direkt az a céljuk, hogy ne kötődjön hozzájuk a gyereke és ők sem szeretnének kötődni a gyerekükhöz?! Nekik rossz hír, hogy az a fránya gyerek még hozzájuk is kötődni fog.

Viszonylagos magabiztossággal állítom tehát, hogy mindenféle elveket, előírásokat és szabályokat nem figyelembe véve kötődöm a fiamhoz, és legalább ennyire biztos vagyok abban, hogy a feleségem is így tesz, az izgalmas pedig, hogy egyre jobban látszik, hogy a gyerekünk is mennyire kötődik hozzánk, arról nem is beszélve, hogy így van ez a szüleim és köztem is. Még ha nem is élnek már mindketten. Sőt, azt hiszem, nagyon sok családdal valami ilyesmi lehet, lehetett és lesz is szerte világon.

Az is lehetne, hogy egyszerűen csak rossz a fordítás. De nem. Tükör. A William Sears alkotta fogalomból - attachment parenting - dolgozták át.

És itt rögtön nagyon fontos, hogy ő csak keretbe foglalt valamit és ezzel úgy nagyjából nem csinált sem többet sem pedig kevesebbet annál, mint hogy körülírta- dobpergés - a szülőséget. Nem feltalálta. Definiálta. Tehát nem talált fel semmi újat, semmi olyat, amit emberek milliói ne csináltak volna már évszázadokon keresztül. Csak éppen minden kultúrában kicsit másképp.

Íme tehát Sears nagy revelációja: a kötődő nevelés nyolc alapelve
  1. Felkészülés a terhességre, szülésre és szülőségre
  2. Szeretet- és tiszteletteli táplálás
  3. Érzékenységgel válaszolás
  4. Gondoskodó érintés használata
  5. A biztonságos alvás fizikai és érzelmi biztosítása
  6. Szerető törődés állandó biztosítása
  7. Pozitív nevelés gyakorlata
  8. Törekedés a személyes és családi élet egyensúlyára
(forrás: http://attachmentparenting.org/principles/principles.php, saját fordítás)

Eszerint tehát a szülők jó része kötődően nevel, illetve arra törekszik, tudta nélkül is maradéktalanul teljesíti az összes alapelvet. De mégis vannak páran, akik minden off- és online fórumot megragadnak arra, hogy hangoztassák: kötődően nevelnek. De akkor hogyan nevelnek a többiek?

Mi nem hangoztatunk semmit sem, de persze normálisan neveljük a gyerekünket, felkészültünk, szerettel tápláljuk (persze néha idegesek vagyunk, amikor már az ötödik könyvet kéri evés helyett), érzékenyen válaszolunk, gyakran és mindenféle gond nélkül érintjük meg, biztosítjuk a biztonságos alvást (bár azért hagytuk sírni, mert már nem bírtuk az egész éjjeles altatásokat, egy ideje egy szó nélkül alszik el), szeretjük, törődünk vele, igyekszünk nem leszidni, hanem alternatívákat felmutatni és persze igyekszünk egyensúlyban tartani a családi és a privát életet, stb.

Nem elvből, nem ideológiából. Hanem azért, mert így a legjobb mindhármunknak. (Ebben persze benne van az is, hogy néha, egy ideig egyikünknek se jó, de csak azért, hogy hosszútávon mégis jó legyen a teljes síkidomnak.) Akkor ez most kötődő nevelés?

Egyre kevésbé értem.

Ha az a kötődő nevelés, amit Sears ír le - és nem álltam meg a fő pontoknál, vértől habzó szájjal beleklikkeltem az összesbe, hogy rábukkanjak az általam megismert kötődő nevelésre: a life-long szoptatás, a foreverhordozás és a babakocsi elítélése, az örökké együttalvás, az anyaszerepben való teljes feloldódás, az apák marginalizálódásának eredetére, ihletet adó helyére, de nem találtam semmi ilyesmit, persze nem értek mindennel egyet, de ezzel együtt a honlap egész megengedő, toleráns és semmi olyan nem jellemzi, ami a magyar kötődő neveléssel foglalkozó honlapok és a kötődően nevelő anyák többségét -, akkor honnan veszi a hordoznijo.hu, hogy éjszaka az a jó, ha a kisbaba mellett közvetlenül az édesanya van és rossz, ha az apa vagy egy testvér? Az nem számít, hogy csupán pár sorral feljebb még épp az egész család egy ágyban alvásának hagyományáról ír?

Aztán.

Ott a La Leche Liga Magyarország, ami 4-5 éves korig tartó, kizárólag befelé hordozásról, a hordozásról, mint alapvető szükségletről ír, no meg arról, hogy a mellről való végleges elválasztásra az optimális időpont valahol 2,5 (!) és 7 (!!!) éves kor között van. Hát mégsem beszélt mellé az apósom, amikor azt mesélte, hogy volt olyan osztálytársa alsóban, aki hazakéredzkedett szopni. És akkor még ott van a tápszer elítélése, ami szintén nem túl empatikus megfogalmazás, hiszen mi van azokkal, akiknek nincs tejük, vagy azokkal, akik kínok kínjait élik át szoptatás közben? Az a mondat pedig már tényleg mindennek a teteje - mondom tapasztalatból és józan ésszel - hogy az éjszakai ébredés a jó szülő-gyermek kapcsolatra utal.

A joababanak.hu sem viccel, amikor fordítói szabadságról van szó: alapelvként sok hordozásról, egységként való élésről, egymáshoz közeli alvásról beszél és óva int a korai bölcsödétől. Mindez elég laza, illetőleg szűk értelmezése a Sears-féle alapelveknek.

És ez még csak az első pár google-találat a kötődő nevelés keresésre. És akkor még nem mélyedtem el a fórumparadicsomban, illetve a citált, de valójában nem hihető eredményeket felmutató kutatások erdejében.

Van tehát egy Sears, aki sokkal inkább deskriptív, s nem pedig preskriptív támpontokat adott a neveléssel kapcsolatban és van kevés, de annál hangosabb amazon, aki viszont megmondja a tutit, lenézi és elítéli a gondolkodni merő összes többit. Ez már önmagában felháborít, az pedig inkább csak érthetetlen, hogy értelmes, okos, művelt emberek miért fogadnak el valamit vakon, ami egyébként nem is létezik? Miért vetik magukat tökéletesen alá az anyaságnak, miközben sok más fórumon a női emancipációt hangsúlyozzák?  Miért hordoznak örökké, amikor tudják, tudniuk kell azt is, hogy milyen fantasztikus érzés a babakocsiban altatni egy gyereket, miközben ő kényelmesen dumálhat egy barátjával, vagy akár dolgozhat is? Miért jó még a 2-3 éves gyereket is szoptatni a játszótéren, miközben a terhesség előtt és alatt a melle, mellbimbója is erogén zónaként funkcionált? Miért jó a gyerek sokéves koráig otthon maradni, kiesni a munkaerő-piacról, megfosztani a gyereket csomó szocializációs élménytől? És hova tűnnek az életükből a férfiak? Hol jelennek meg ők a gyereknevelésben, a családban, a párkapcsolatban?

Az anyaság (és az apaság) lemondás, de nem így, nem ezért, nem ennyire.

A szimbziózis időszaka a terhesség, de annak nagyjából 9 hónap után vége. A gyerek a szeparációs-individualizációs szakaszokon keresztül leválik az anyjáról, és hasonló folyamatokon keresztül az anya is leválik a gyerekről. Kár őket ebben meggátolni. Mondom halk preskriptív hangsúllyal.

Továbbra sem értem tehát, hogy mi a kötődő nevelés. Vagy csak idézőjelek között tudom elképzelni a használatát, és akkor egy szűk kisebbségre gondolok, vagy egyszerűen szülőségnek hívom és kész.

Zárásul, beleegyezésével szeretném idézni egy, a facebookon igen aktív, "kötődő" ismerősünket, aki 20 hónap után abbahagyta a szoptatást. A példája remekül mutatja számomra, hogy a "kötődő" nevelés sokkal inkább szól az anyáról, hitről és csak nyomokban, illetve a korral előrehaladva egyre kevésbé a gyerekről, illetve a racionalitásról, az illeszkedésről, neadjisten az apáról.

Ezt még úgy általánosságban írta: "A wider society valóban nem túl szoptatás-barát, de a magunkfajta szupermamiknak is van éppen nyomásgyakorló ereje, hogy őszinték legyünk. Babakocsi láttán gyűlölködni, megrökönyödni az egyévesen már nem szopó gyerekek szülein, megvetően suttogni mindazokról, akik állami bölcsikbe adják gyerekeiket... Ez is van. Ti is láttatok már ilyet. [...] Inkább adok a szupermamik véleményére, és időnként tényleg megnehezíti a dolgomat, az az elvárásfelhő, amit a kötődő nevelés elméletei helyeznek rám."

Ezt pedig már konkrétan a feleségemnek: "Igen, emlékszem, hogy megrökönyödtem azon, hogy babakocsiztál, aztán, ahogy szeretett anyósom mondaná, én is rákaptam, mint gyöngytyúk a takonyra. Emlékszem az első alkalomra, amikor végre elaludt a kocsiban és döbbenten konstatáltam, milyen fantasztikus érzés nem összegörnyedve cipekedni, hanem könnyedén, kihúzott háttal sétálni. És akkor, hónapokkal később kurvára szégyelltem, hogy mit fúrtam én a babakocsit."

Folyt. köv.
Tovább

2013. január 4., péntek

A kötődésről


Minden kultúrafüggő. És minden csak konstrukció.

Nincsenek tehát objektívan jó és rossz dolgok.

Így van ez a gyerekneveléssel, illetve a körülötte adódó hercehurcával is.

Merthogy minden kultúra kialakítja a saját ember- és gyerekképét. Minden kultúra választ ad az olyan kérdésekre, hogy mikor kell gyereket vállalni, kinek kell és meddig otthon maradnia, meddig kell szoptatni, mikor lehet újra és hány gyereket kell szülni, mitől leszel jó apa és jó anya, hogyan kell a gyerekedet nevelni, ilyenek. És hát az is van - ez már politika, illetve történelem -, hogy Magyarországon 1967-ben bevezették a gyest, ami rögtön a gyerek 2,5 éves koráig járt. Ma már ez kicsit differenciáltabb, mert van tgyás, gyes, gyed, de a lényeg, hogy három éves korig valaki otthon lehet a gyerekkel, fizetik.

És hát ez a lehetőség az évtizedek alatt szépen beépült az emberek tudatába és ma már csak kevesen élik meg lehetőségként, sokkal inkább - megfordítva ezzel az eredeti kauzalitási irányt - valami olyannak, amit illik, vagy kell. Így aztán a magyarországi gyes-helyzet remekül példázza azt, hogy a politika hogyan alakítja (ki) a szülők nevelési attitűdjeit.

Ennek bizonyítékaként melegen ajánlom az alábbi tanulmányt, annak is a 14-18. oldalát, ahol nagyjából arról van szó, hogy a magyarok nagy százaléka meglepően konzervatív attitűdöket vall az anyasággal kapcsolatban: otthon kell maradni, a gyerekszülés és -nevelés az igazi önmegvalósítás, a férfi dolgozzon, stb.

Az olyan országokban, feltehetően mások lennének az eredmények, ahol a szülést követő 16 hétben jár csak támogatás (Franciaország). Merje bárki is azt mondani, hogy ott rosszabb fej gyerekek nevelkednek, rosszabbak a szülő-gyerek kapcsolatok! Nem mellesleg Franciaországban a megszületett gyerekek száma majdnem eléri a reprodukciós szintet.

Régebben, az európai kultúrkörben a gyerekről azt gondolták, hogy ők ugyanolyanok, mint a felnőttek, csak éppen kisebbek. Ma már tudják, tudjuk, hogy ez nem igaz, de közben meg egyre több kutatás azt igazolja, hogy nagyon is sokat tudnak a gyerekek, sőt, már a csecsemők is, nem is beszélve a magzatokról. Szerintem a legokosabbak a kis spermák.

Az első pár év rettenetesen fontos egy gyerek fejlődésében, érzelmileg, fizikailag, pszichológiailag, szociálisan, finommotorikailag, mindenhogy. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy milyen fontosak azok a kötődési minták, amiket egy kisbaba elsajátít akár már az első pár napban, hétben, hónapban.

De mindennek nem sok köze van ahhoz, amit kötődő nevelésnek hívnak. Erről majd a következő posztban.

Most arról, hogy mit mond a tudomány.

A fejlődéspszichológia a kötődést szoros összefüggésbe hozza a mozgással. Ez persze elsőre inkább hangzik hülyeségnek, mint nem, mert kb annyi értelme van, mint annak, hogy a bolha megsüketül, ha minden lábát kitépjük. Nincs láb, nincs csoki. De közben azt meg látom a saját fiamon is, hogy mennyire együtt jár a mozgás-, az emlékezet- és az érzelemfejlődés. Szóval a csecsemő szagról, hangról azért elég hamar felismeri a szüleit (elsődleges gondozóit), jóval a mászás előtt, de a szülők hiánya/újra felbukkanása valójában tényleg csak a mászás körül kezd el jelentőséggel bírni. (Kivétel a mozgásukban korlátozottak, kötődés persze náluk is kialakul.) Nem véletlen, hogy szeparációs szorongás másik neve nyolchónaposok szorongása.

Akit bővebben is érdekel a téma (nem a kötődő nevelés, hanem a kötődés, tehát a tudomány), az olvasson Sigmund Freudot (szeretlek, ha adsz enni), Erik Eriksont (szeretlek, ha tuti segítesz), John Bowlbyt (szeretlek, ha mindig mögöttem vagy), Harry Harlow-t (szeretlek, ha adsz enni, még jobban, ha szőrős is vagy) és Mary Ainsworth-t, akiről röviden már írtam egy korábbi bejegyzésben, most egy kicsit hosszabban.

Idegen helyzet vizsgálatában azt nézte meg, hogy hogyan reagál az egyéves középosztálybeli észak-amerikai gyerek az anya, illetve egy idegen ember eltűnésére és visszatérésére, megjelenésére és eltűnésére.

Íme.
(Érdemes figyelni a narrátor csöppet távolságtartó szóhasználatára is. (Bontsd ki, mondta az anyukámnak/menyének a gyerekorvos nagymamám, mielőtt megvizsgált bő 30 éve.))


És akkor ebből Ainsworth meg is mondta a tutit:

Háromféle kötődés van, osztjónapot.

Biztonságos, szorongó/elkerülő és szorongó/ellenálló.

Persze minden szülő azt szeretné, ha gyereke az első csoportba tartozna, a szerencsés 65% tapsikolhat  is örömében, de azért nekik sem rózsás az életük. Az ő gyerekük kiakad, ha nincs ott az anya, ez még rendben is van, de rajta kívül más nem is tudja megvigasztalni őt. 23%-nyi hálátlan gyereket bárki megvigasztalhatja, de az is lehet, hogy ki se akad, amikor kimegy az anyja. Amikor meg visszajön, le se szarja. És akkor ott van 12%-nyi ellenálló, akik akkor is szoronganak, ha ott az anyjuk, kiakadnak, ha kimegy és nem is nyugszanak meg, amikor visszajön. Mindannyian nyújtózkodnak, hogy felvegyék őket, de persze hálátlanok ők is: azonnal le akarnak mászni.

Remek, matekba kijön, de a valóság mégis összetettebb, volt ugyanis pár egyéniség, a rendezetlenek. Ők a vizsgálat során összevissza produkáltak mindenféle tünetet, ahelyett, hogy kategorizálhatóan viselkedtek volna, ahogy Ainsworth kérte. Nekik volt igazuk. It ain't worth it.

Persze lehetne azt gondolni, hogy minden azon múlik, hogy mennyire figyeltek a szülők a gyerek szükségleteire, de sajnos nem találtak szignifikáns összefüggést a szülők érzékenysége és a gyerek kötődése között. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs, hanem azt, hogy ok-okozatról nem annyira lehet beszélni.

Sokkal inkább valamiféle szülő-gyerek illeszkedés a lényeg, az meg már megint kulturálisan beágyazott, hogy ez az illeszkedés milyen szülői mintát hordoz magában. Az összehasonlító vizsgálatok is ezt támasztották alá, minden kultúrában mások lettek az eredeti ainsworth-i arányok.

Azt azért egy kicsit problematikusnak érzem, hogy a vizsgálatot - bár sokszor megismételték - sosem végezték el kétszer, háromszor, n-szer egymás után, különböző napszakokban ugyanazzal a gyerekkel. Gondolom, nem a fiam a kivétel, aki a szűk 21 hónapja alatt került volna már mindhárom, sőt, mind a négy kategóriába. Merthogy egyikünk sem robot. Rossz szülőként naná, hogy nem vagyok képes arra, hogy ugyanúgy reagáljak ugyanazokra a dolgokra, pláne nem egészen különbözőekre. Ettől még ő nem lesz sem elkerülő, sem ellenálló. Néha rohan hozzám a bölcsiben, amikor megjelenek az ajtóban, néha röhögőgörcsök közepette bólogat, hogy mégpuszi, néha meg eltol magától és dobálja azokat a könyveket, amikért máskor rajong.

És így van ezzel az olyan gyerek is, akit hordoznak, az olyan is, akit tápszereznek, az olyan is, akit hagynak sírni, meg az olyan is, akit egyből felkapnak.
Tovább
Üzemeltető: Blogger.